~ Sárga könyves út ~

2009. november 21., szombat

Gyermeki pillantás - Bevezetés és 1. fejezet

Ezt a regényt is régen kezdtem el írni. Eredetileg HP ficnek készült, aztán átírtam saját regényre... Hát, kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá... :D



Bevezetés


Bumm! Bumm!

A kis Camille Rifes összerezzent minden egyes lövésre. Remegve próbált meg hátrébb húzódni, de a szekrény hátsó fala ezt megakadályozta. Egy pár pillanattal ezelőtt még hallotta az édesanyja kiáltásait, de mostanra már csak idegen hangok szűrődtek be a szekrényajtó résein. Ő is csendben volt, meg sem nyikkant. Nem csak azért, mert a félelemtől lélegezni is alig tudott, hanem, mert az édesanyja megeskette őt, hogy nem szólal meg addig, amíg ő nem megy vissza érte. Ott kellett ülnie a szekrény rejtekében.

Máskor is bújt már el ide, de akkor csak attól kellett félnie, hogy veszít a bújócskában, és vereségként „el kell szenvednie” egy kis csiklandozást. Szinte hallotta, ahogy az édesanyja vele együtt kacag. Ettől a gondolattól egy kicsit kezdett volna megnyugodni, mikor kinyílt a gyerekszoba ajtaja. Már majdnem boldogan előugrott, hogy az anyja végre érte jött, mikor meghallott két férfihangot.

- Te nézd meg itt, én megyek a konyhába!

- Rendben.

Camille a füleit hegyezve figyelt, de a szőnyegpadló elnyelte a lépések zajait. Mikor pár perc eltelt, és még mindig nem történt semmi, már kezdett kételkedni benne, hogy egyáltalán bárki is bejött a szobájába, de aztán hirtelen valaki feltépte a szekrényajtót.

A zöld és a fekete szempár egy pillanatra összekapcsolódott. A kislány ijedten kapaszkodott bele a kezében lévő plüss nyuszi fülébe, és egy könnycsepp csordult végig pufók kis arcocskáján. Arra számított, hogy az idegen benyúl a bútordarab belsejébe, elkapja őt a hajánál fogva, és kirángatja a búvóhelyéről.

Aztán az ajtó, amilyen hirtelen kinyílt, ugyanolyan gyorsan záródott vissza, ismét teljes sötétséget borítva a kislányra.

- Nincs itt senki. – hallott újra egy hangot, amit ajtócsukódás követett.



1. fejezet


Cyrus Cowan leparkolta az autóját az egyik kihalt sarkon, majd gyalog indult vissza oda, ahonnan csak pár perce jött el. Társai egy másik kocsival mentek vissza a központba, hogy megünnepeljék a ma esti hőstettüket – egy nő brutális megkínzását és meggyilkolását. Nem csodálkoztak azon, hogy a férfi nem ment velük a tivornyára; tudták, hogy társuk jobban kedveli a magányt és a csendet.

A hosszú, fekete kabátos férfi besietett a kis, kertes házba, és egyenesen az emeleti gyerekszoba felé vette az irányt. Déja vu érzéssel újra kinyitotta a szekrényt, és leguggolt a kislányhoz.

- Gyere! – mondta, majd mikor látta, hogy a gyermek halálra van rémülve, hozzátette. – Nem foglak bántani.

Camille egy ideig habozott, majd lassan kicsúszott a szabadba. A férfi felállt, és az ajtó felé indult.

- Induljunk. Biztonságos helyre viszlek! – Már a küszöbről fordult vissza, mikor rádöbbent, hogy senki sem követi. – Gyere már! – Megpróbált visszafogott hangon beszélni, bár eléggé fáradt és ideges volt. Várakozóan nézett a csöppnyi lánykára, aki elkeseredve álldogált a szoba közepén, és egyik kezével a szoknyácskáját gyűrögette, míg a másikban a játék nyuszit tartotta. – Mi van már? – csattant fel Cyrus türelmetlenül, mire a kicsi a kezeit a magasba emelte ezzel jelezve, hogy a férfi vegye a karjaiba. Cyrus hangosan felsóhajtott, majd odalépett a csöppséghez, és felkapta.

Camilla fáradtan bújt a melegséget sugárzó testhez, és pár pillanat múlva elszunyókált. A férfi végigsietett vele a fél városon át. Nem akarta a kocsiba ültetni, hátha a gyermek emlékezne valami részletre, aminek a segítségével a rendőrök rátalálhatnának. Sosem lehet tudni!

Megérkezett a céljához – egy templomhoz-, óvatosan megrázta a kicsi testet, majd mikor az álmos szemek kérdőn rámeredtek, leállította a lánykát a földre.

- Most bemész ide, és megmondod az első embernek a nevedet, akivel találkozol – adta ki a parancsot mogorva hangon, azzal hátat fordított a kislánynak, és visszaindult az autójához. Pár lépés után jött rá, hogy csoszogó hangokat hall a háta mögött. Megállt, mire a hangok is megszűntek. Olyan hirtelen fordult hátra, hogy a kislány ugrott egyet ijedtében.

- Menj vissza, és tedd, amit mondtam! – utasította keménynek szánt stílusban, majd folytatta az útját. – Mi a fenét akarsz? – csattant fel türelmetlenül, mikor újra meghallotta a kis cipők hangját. Szúrósan nézett le a sötétzölden csillogó szemekbe, amik rezzenéstelenül kapaszkodtak a tekintetébe. Jó pár pillanatig álltak így egymással szemben, majd végül Cyrus nem bírta tovább. – Nem vihetlek magammal! Menj! Menj már! – kiáltotta végül, de ahelyett, hogy a kislány megijedt volna tőle, odarohant hozzá, és szorosan átölelte a lábait. A férfi dühösen felmordult, de a szemei ellágyulva figyelték, ahogy a kis kezek rákulcsolódnak a térdére. Újra felkapta a kislányt, és hatalmas léptekkel elindult az egyik sötét utca felé.

***

A kis szoba sötét volt és dohos. Cyrus az ablakhoz lépett, és kitárta. Egy ideig ott állt előtte, és beszívta az éjszakai friss levegő illatát. Ki akarta tisztítani a fejét. Még mindig ott lebegett a véres, halott nő látványa a szemei előtt. Megborzongott, majd halk sóhajjal levetette magát az egyik székre. Tekintete végigsiklott az ágyában édesdeden alvó kislányon.

Körülbelül nyolc éves lehetett. Hosszú, szőkés vöröses haja lágyan körbeölelte. Néhány tincs az arca elé csúszott meg-megremegve minden egyes lélegzetvételre. Hasonlított az anyjára. Nagyon is. Mit fog mondani neki… Mi történt az édesanyjával?

Talán, ha korábban kapja meg az üzenetet a támadásról, és előbb odaér… Nem, akkor sem segíthetett volna. Ha megpróbálja az ő életének is vége. Miért is kellett belekeverednie ebbe az egészbe? De most már késő! Már nem szállhat ki! Túl sok mindent tett! Igen, ölt is! Fiatal volt, elkeseredett, magányos, elveszett… Ez nem mentség!

Megpróbált nem tudomást venni a gyomrában lévő szorításról. Lassan feltápászkodott, és a szekrényből elővett egy lepedőt. Leterítette a földre, az ágy mellé, majd egy párnával együtt lekuporodott a padlóra. Lehunyta a szemeit, és áldozatai arcának az emlékével aludt el.

Már hajnalodott, mikor hirtelen felébredt. Nem tudta, mi volt ennek az oka, de azonnal teljesen éber állapotba került. Mozdulatlanul feküdt egy helyben, mikor halk nyöszörgést hallott meg a feje mellett. Suhogva csúszott le rá az ágyról a takaró, amit valószínűleg a kislány rugdosott le végleg magáról. Arrébb lökte az ágynemű egyik csücskét az arcából, majd a kezével térdelő helyzetbe tolta magát, hogy újból betakarhassa a gyereket.

Ahogy meglátta a kicsi testet magzati pózba görnyedve és verítékben úszva, elöntötte a rémület. Még sosem volt gyerek a közelében, és fogalma sem volt, hogy mikor mit is kéne tennie. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a pici arcocskát, hogy megtudja, nem láz gyötri-e a kislányt. Ahogy az ujjai megérintették a puha bőrt, Camille szemei ijedten pattantak fel, és ösztönből az ágy sarkába ugrott.

- Ne félj! – húzta vissza a kezét mentegetőzően Cyrus. A kislány az álomtól még mindig homályos tekintettel nézett felé, bár nem volt benne biztos, hogy látja is őt. Az asztalhoz sietett, és egy pohárba vizet töltött. – Tessék! Idd meg!

Camille ujjai bizonytalanul ráfonódtak az üvegpohárra, majd rózsapiros ajkacskáihoz emelte a szélét. Szinte egy kortyra mohón kiitta az összes vizet. Pihegve tette le a lepedőre a poharat, majd várakozóan az őt figyelő férfira nézett. Nyugtalanul gyűrögetni kezdte a lepedőt, és tanácstalanul körbepillantott.

– Mi az? – kérdezte Cyrus látva a kislány izgatottságát. Camille egy kissé kinyitotta az ajkait, majd tanácstalanul visszazárta őket. – Mi a baj? – tudakolta türelmetlenebbül, majd mikor a kislánytól csak egy feszült sóhajt kapott válaszul, felcsattant. – Az istenedet! Ha nem beszélsz, honnan tudjam, hogy mit akarsz? – A kislány szemeit hirtelen könnyek öntötték el, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Ó, hogy az a…! – nyelte vissza a folytatást Cyrus, mikor meglátta, hogy a gyerek alatt hatalmas tócsa keletkezett. – Hogy miért nem hagytalak abban a nyomorult szekrényben! – sóhajtott fel, de rögtön vissza is szívta volna, mikor látta, hogy a kicsi vállai remegni kezdenek a sírástól. – Na, gyere! Nincs semmi baj! – mondta a lehető legkedvesebben, ahogy az egy ilyen helyzetben kitelt tőle, majd felemelte a gyereket az ágyról, és a fürdőszoba felé indult vele.

2009. november 20., péntek

New Moon premier - filmélményem

Volt olyan szerencsém, hogy húgom és a férje be tudott juttatni engem és Szandit a tegnap éjféli New Moon vetítésre teljesen ingyen. A 22:50-es busszal mentünk a mozihoz, de már sokkal korábban kezdtünk izgulni. Szandi már délután óta, nekem csak az utolsó másfél órában szűkült a gyomrom apróra, és lett a pulzusom olyan gyors, mintha Edward személyesen állna előttem a maga gyönyörűséges módján.

A buszmegállóban való toporgást, a buszozást, és a moziban való várakozást átugrom, mert semmi különös nem történt azon kívül, hogy izgatottan vártuk, hogy végre bejuthassunk a 3-as terembe.

Aztán végre eljött az idő, bementünk, az utolsó pillanatban helyünk is lett (meg kellett várni, hogy a jeggyel rendelkezők elfoglalják a helyeiket, de szerencsére, volt még üres szék számunkra is), és elkezdődtek a reklámok. Elővettem a kis dugi nasimat a táskámból, mert nem szeretem a kukoricát, de kaját bevinni elvileg nem lehet (jó, hogy nekünk nőknek van táskánk, amiben bármit bárhová be tudunk cipelni), ettem belőle a reklámok alatt két falatot, aztán elkezdődött a film, és attól a pillanattól csak a vászon létezett, a kaja meg jött haza velem a moziból. :D

Összességében véve, imádtam a filmet. Persze, mint mindig, most is volt egy-két dolog, amit én másképp csináltam volna, de ez minden film esetében így van. :)

Figyelem mostantól SPOILER következik:

Szóval, Rob zseniális volt. Látni lehetett rajta a megtörtséget, a fájdalmat, a szerelmet, a vágyat, a gyötrődést… Mindent, amit csak Edwardnak éreznie kellett. Kedvencem a szakítós jelenet, mikor Edward keménynek és hidegnek tűnik Bella előtt, aztán mikor hozzá hajol, homlokon csókolja, és Bella ugye, nem látja épp az arcát, a vonásai egyetlen másodpercre tükrözik a kínt. Zseniális arcjáték volt Robtól. Imádtam!

Kristen is jó volt, én az első részben is bírtam, bár tudom, hogy sokan nem kedvelik őt. Szerintem, jó színésznő. Nekem átjön az, aminek át kellett jönnie Bella karakteréből. És ami a legfontosabb, megvan közte és Rob között az a vibrálás, ami miatt Edward és Bella szerelme hihető a vásznon.

Jacob… Meglepően tetszett. Nem, nem az izmai… Nem vagyok oda a túl izmos pasikért. De nem számítottam rá, hogy ennyire jól játszik majd. Tökéletesen adta a reménytelenül szerelmes, vigasztalásból ölelgetni való kölyökkutyust. Szóval, vele is elégedett voltam, bár Taylor Robhoz és Jacob Edwardhoz képest semmi. Még a közelében sincs… De azért magához és az elvárásaimhoz képest jól alakított.

Charlie megint imádni való volt. :D Bírom azt a pasit, annyira aranyos, ahogy kis esetlenül törődni próbál a lányával, és nagyon viccesek a beszólásai. Szóval, őt továbbra is szeretem. :)
Cullenék… Jasper haja olyan szörnyű… Szipp… Nem tudom, ki adta rá azt a parókát, de minimum megetetném vele. Grrrr… Viszont, Jazz meglepően vicces volt ebben a filmben. Vagy háromszor is nevetni tudtam egy-egy beszólásán. :D

Alice-t nem lehet nem imádni. :) Még mindig tökéletes választásnak tartom Ashley-t a szerepre. Ő egyszerűen Alice. Nagyon szeretem!

Carlisle és Esme… Carlisle haja nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek a képek alapján gondoltam előzetesen. De lehetett volna jobb is. Esmének pedig nem sok szerepe volt a filmben. Szóval, ő jól játszott, csak keveset.

Rosalie és Emmett is csak épphogy jelen vannak a filmben. Remélem, hogy az Eclipse-ben végre őket is többször láthatjuk majd.

Victoria megint csak gyönyörű volt. Imádtam azt a rövid harcjelenetét a farkasokkal. És nagyon tetszett, hogy a filmben úgy oldották meg Harry Clearwater szívrohamát, hogy azt Victoria okozta. Így minden mindennel összefüggött abban a jelenetben. Szóval, klassz volt. :) Jaj, és Victoria haja gyönyörű! És nem hiszem el, hogy az Eclipse-ben már nem Rachelle lesz Victoria… Nem akarom azt a másik randa, protekciós nőszemélyt! :-/

A farkasok is tetszettek. Olyan marconák voltak, és a farkasalakuk szerintem, tök jó volt. Elég valósághű, és tök jól megcsinálták, hogy tényleg olyan magasnak látsszanak, mint egy ember, és mégis eléggé farkasszerűek legyenek ahhoz, hogy a nézőnek tetsszenek. A színészek is jól játszottak, bár mint mondtam, nem hatnak meg a csupaizom pasik, és farkasok helyett inkább Cullenékat néztem volna. De azért nem volt gondom velük.

A Volturi esetében azt hiszem, inkább a külsőségekre adtak és a harcjelenetre. Aro arcán láttam egyedül érzelmeket néha, de a többiek, mint az unott viaszszobrok. Igen, tudom, baromi öreg vámpírok, akik már mindent unnak, de… Gonosznak és hidegnek másképp is lehet lenni. Pl. a Harry Potter filmekben Voldemort is hideg, kimért, felsőbbrendűen viselkedő, és nem teljesen élő valaki, mégis több élet volt benne, mint a Volturi tagjaiban. Szóval, Aro tetszett, a többiek inkább csak díszletként voltak jelen szerintem.

Volt a filmben néhány „érdekes” jelenet is… Az egyik az volt, mikor Edward az óra alatt áll, Bella odarohan hozzá, belöki a napfény elől a kapualjba, aztán változtattak a könyv történésein. Ugyanis, Edward itt vallja be Bellának, hogy valójában szereti őt, nem akarta elhagyni, nem tud nélküle élni stb. Ami vicces, mert a Volturi tagjait odaküldték megállítani Edwardot, mielőtt hülyeséget csinálhatna, de aztán persze, látták, hogy hoppá, Bellával épp romantikus jelenet van, várjuk már meg, amíg kiromantikázzák magukat, és csak utána zavarjuk meg őket. :D

A másik a fejbetörős jelenet… Mikor Edward Felix-szel harcol, Felix a padlóhoz vágja őt, és Edward koponyája megreped… Most nem azért, de nem úgy volt, hogy széttépni és elégetni lehet csak a vámpírokat, és más nem tesz bennük kárt? Edward még azt is mondta, hogy ha lezuhanna vele egy repülő vagy ne adj isten, autóval fának menne (ami valószínűleg, lehetetlenség), akkor is túlélné egy karcolás nélkül. Azért valljuk be egy repülő földbe csapódása elég kemény lehet. Edward koponyája pedig betörik, csak mert Felix a márványpadlóhoz vágja… Érdekes… Persze, mikor James vagdosta a Twilightban a tükörhöz, oszlophoz, padlóhoz stb., akkor semmi ilyesmi nem történt. És a gyors öngyógyulás a farkasok tulajdonsága, nem a vámpíroké. :P Szóval, ez a jelenet bár hatásos volt, mert izgalmasra sikerült, nem tartotta be véleményem szerint, Meyer vámpírvilágának a törvényeit (amik számomra nagyon fontosak…).

És az is vicces volt, hogy Bella felpofozott egy farkast, és nem hogy nem tört bele a keze, de még csak nem is fájdult meg. :D

Ami még zavart, hogy volt pár idióta tinilány a közönség soraiban, akik Jacob pólólevételekor és Edward toronyóra alatti megjelenésekor visongtak, mint a levágni való kismalacok. :P Jacobnál még kevésbé zavart, de az, aki egy olyan fontos pillanatban, mint Edward öngyilkossági kísérlete, csak huhogni és visongani tud, nem igazi rajongó, mert nem érti ennek a pillanatnak a fontosságát, csak azt látja, hogy hűűűűű, meztelen férfi mellkas… :P Oké, oké, Edward gyönyörű, elkábítja az embert, de nem hinném, hogy ebben a jelenetben ez lenne a fontos. Szóval, az ilyen tinédzserlányok nem igazán fogják fel a Twilight valódi értelmét… Elég gáz… Szerintem…

Tetszett az is, hogy Edward mellkasát nem csupaszították le úgy, mint a farkasokét. Nem, nem feltétlenül azért, mert szeretem a szőrös mellkast. :D Hanem azért, mert mikor Edward meghalt és vámpír lett, még nem volt divat a szőrtelenítés, és így szerintem, valóságosabb volt az egész. (Amúgy, azon gondolkoztatok már, hogy mi lenne, ha a Cullen nők rövid szoknyában és vállpántos felsőben jelennének meg egyszer? :D )

Nem tetszett, hogy kimaradt az óratornyos jelenetnél az, hogy Edward azt mondja, Carlisle-nak mégis igaza volt, vagyis, létezik a mennyország. Szerintem, ez a legmeghatóbb pillanat a könyvben, én legalább is, olvasás közben itt bőgtem el magam, és sajnálom, hogy ez csak egyetlen szóban nyilvánult meg a filmben, amit nem is feliratoztak alá. Így nem volt olyan hatásos…

És azt is sajnáltam, hogy kimaradt az a csillagos, holdas gyönyörű idézet, amit Edward mond Bellának azután, hogy visszajöttek Volterrából. Az is olyan gyönyörű, kár volt kihagyni.

Jah, és imádtam, hogy feliratos volt eredeti hanggal, mert a szinkron annyira pocsék, hogy sírni tudnék, ha meghallom, viszont, a felirat is vicces volt néha… :D Pl. tudtátok, hogy Edward nem akarja Bellát hajthatatlanná tenni? :D Halhatatlan helyett… :D De még így is milliószor jobb volt, mintha szinkronnal adták volna… Brrrrrr…

A film vége is egy kicsit fura volt… Az utolsó mondat után hirtelen vége, én meg ültem, és valami még hiányzott a számomra… Olyan befejezetlennek tűnt. De lehet, hogy csak azért, mert bármeddig el tudtam volna nézni még... :D

SPOILER vége!!!

De összességében véve, a film nagyon jó, nagyon érzelmes, nagyon izgalmas (az egyik jelenetnél annyira szorítottam a táskámat, hogy beletört a körmöm :D ), a színészek profin átadták, amit elvárhattunk tőlük, és érdemes megnézni mindenképpen (nem is egyszer!). Én szinte lélegzés nélkül néztem végig az egészet, le sem vettem a szemem a vászonról, a szakítós jelenetnél még egy könnycsepp is kigördült, szóval, nagy hatással van az emberre, ha az megérti a történések jelentőségét, a háttérben megbújó jelentéseket, és nem pusztán a csupasz mellkasokért megy el a moziba. :)

Kicsit még most is a film hatása alatt vagyok. Alig aludtam, mert amikor hazaértem, ahhoz képest, hogy hajnali 3 volt, pörgött az agyam, valamikor 5 óra körül aludtam el, fél 9-9 körül már fenn is voltam, és azóta is a New Moon jár a fejemben. :)

Szóval, mindenki menjen el a moziba, és nézze meg, mert érdemes! :)

Egyébként, valószínűleg, jövő héten csütörtökön megint megyünk Szandival és Freebbel a 15:00-kor kezdődő vetítésre, szóval, aki pécsi vagy tud utazni, és szeretne eljönni velünk, az szóljon. :)

2009. november 19., csütörtök

Vanília

Ezt a Harry Potteres ficet is anno a Snanger Bajnokok Ligájára írtam. A mugli csapat tagja voltam, vagyis egy a mugli világban játszódó, varázsmentes történetet kellett írnom a HP szereplőiről (a varázsmentesség lehetett olyan, hogy egyáltalán nem létezik varázslat a novella világában, de olyan is, hogy létezik, csak a főszereplők nem használják valami miatt, és a mugli világban tartózkodnak a történet nagy részében). Mivel ez egy Snanger verseny volt, így a főszereplők Hermione Granger és Perselus Piton.
Megadott témaként a "vakrandi" kulcsszót kaptam.
Korhatár: 16 év.


Vanília



Az utóbbi egy évben minden egyes napja ugyanúgy telt. Csurom vizesen ébredt a szokásos rémálmából, kitámolygott a fürdőszobába, lezuhanyozott, megevett egy vajas zsemlét, felvette a fekete vászonnadrágját, ingét és kabátját, kezébe vette fehér botját, aztán elindult a térre. Az ismerős barna pad – legalább is, ő barna színűnek képzelte -, ott várta már, hogy elhelyezkedhessen rajta, és azzal tölthesse az idejét, hogy a világot hallgatja, és arra gondol, hogy neki már nincs helye benne.

Hogy miért pont ezt a helyet választotta az önsajnálatra? Ha megölték volna, sem ismerte volna be senkinek, de azért, mert egy iskola volt a közelben. Reggel hallhatta a siető lábak kopogását, délután pedig, a csoportban hazainduló fiatalok csevegését a házi feladatról, szerelemről, ruhákról, sportokról. Mindenről, ami csak egy tinédzsert érdekelhet.

Hiányzott neki a tanítás. Igaz a mondás, hogy csak akkor értékelünk valamit, mikor már elveszítettük. Ha most visszanyerné a látását, és visszamehetne tanítani, talán még arra is képes lenne örömében, hogy pár pontot adjon valamelyik idióta griffendélesnek. Na jó, arra talán, mégsem… De ha felrobbantanának egy üstöt, akkor a szokásos húsz pont helyett csak tizet vonna le.

Mikor egy mellette elhaladó autó kipufogója durrant egyet, automatikusan a pálcája után kapott, majd fásultan hanyatlott le a keze. Ez volt a másik, ami őrülten hiányzott neki. A varázsvilág. Mikor a pálcáját elvették, azt hitte, belehal. Még most is hallotta a minisztérium emberének a gúnyos hangját: „Vakon úgysem tudna vele mit kezdeni…” Akkor halálra akarta átkozni azt a kis mitugrászt, hogy megmutassa neki, igenis képes így is varázsolni.

A szeme világa és a pálcája nélkül, persze, nem maradhatott a varázsvilágban. Egy volt halálfalónak, aki aztán árulóvá vált, még épen is veszélyes élete volt, nem hogy nyomorékon. Az ő vallomása alapján börtönbe juttatott halálfalók rokonai és azok, akik nem hitték el, hogy a Rend oldalán állt, mind szívesen vették volna a fejét. Persze, Potter, Granger és a legkisebb Weasley fiú a tárgyalásán elmondták az igazat, és így nem kellett az Azkabanba mennie, de ez nem jelentette azt, hogy nem érhette volna bármikor egy kis baleset… Mondjuk, véletlen beleszaladhatott volna háttal egy Avadába.

Nem mintha nem gondolt volna még arra, hogy jobb lenne meghalni. Amióta az eszét tudta, élete minden napján legalább egyszer eszébe jutott, hogy talán, ideje lenne kiszállni, és megóvni magát az újabb és újabb fájdalmaktól és gondoktól. De valahogy sosem ment neki. Potternek is megmondta, ő nem gyáva.

Egész testében megdermedt, mikor egy súrlódó ruhahangból rájött, valaki leült mellé a padra. Ilyen még sosem történt vele, mert még így vakon és megtörten is olyan elutasító és rémisztő arckifejezést próbált felvenni, amilyent csak tudott. Első döbbenetét düh váltotta fel. Hogy merészel egy vadidegen az ő padjára szemet vetni, főleg, mikor ő maga is rajta tartózkodik? Már azon gondolkozott, hogy feláll, és most először előbb indul el hazafelé, de az önérzete ezt menekülésnek értékelte. Nem fogja átadni a padot. Az övé. Menjen csak el az idegen!

Az ajkait összepréselve, görcsösen szorította bal kezében a botját, miközben feszengve szuggerálta az ismeretlen nőt, hogy menjen már a pokolba. Igen, abban biztos volt, hogy a mellette ülő személy nőnemű, mivel vanília illatú parfümje minden egyes lélegzetvételkor megbizsergette az orrát. Nem mintha túl sokat szórt volna magára, de hát, egy bájitalmester szaglása kifinomult és érzékeny. Mióta pedig, sötétségben élt, csak még fejlettebbek lettek a még működő érzékszervei. A bőrén érezte, hogy az idegen őt bámulja. Mintha a pillantása lyukat égetett volna belé. Mérgesen szusszantott egyet, és megpróbált nem tudomást venni az idegesítő kis fruskáról.

Mikor a toronyóra elütötte a hatot, akkor döbbent csak rá, hogy már több mint öt órája ülnek egymás mellett szótlanul. Ilyenkor szokott hazaindulni, de most nem mozdult. Egyszerűen nem állhatott fel innen előbb, mint a rejtélyes nő. Úgy vélte, hogy ha előbb kel fel a padról, akkor az olyan, mintha lemondana az ülőalkalmatosság tulajdonjogáról. Így hát, csak várt és várt. Már hét óra is elmúlt, mikor végleg elveszítette a türelmét, és a nő felé fordult, hogy valami válogatott durvasággal elijessze őt végre, de megelőzték. Abban a pillanatban, ahogy nyitotta volna a száját, az idegen felkelt a padról, és szó nélkül otthagyta.

Ő pedig, csak ült teljesen leforrázva. Maga sem tudta, miért, de felzaklatta a kis incidens, ami kizökkentette a mindennapok szürkeségéből. Végül felállt, és hazaindult, magában pedig, megfogadta, hogy nem gondol arra a bosszantó nőcskére.


***


A szíve a torkában dobogott, a tenyere izzadt. Tudta, hogy egy hajszálon függ az élete, így lezárta az elméjét, és megpróbált határozottan a vörös szemekbe nézni. Nem volt szerencséje. A Nagyúr rájött a titkára. Mire észbe kapott a pálcája már kirepült a kezéből. Esélye sem volt. Egy bűbájjal megbénították, a kígyóarcú szörnyeteg pedig, mosolyogva sétált elé. A zöld halált várta, de helyette vakító sárgaság jött. Égetett, szúrt, ő pedig, csak nyüszíteni volt képes. Ezt kapják az árulók!

A pincebörtön koszos padlóján ülve azt remélte, hamar ráun a Nagyúr a kínzására, és mielőbb végez vele. Gyűlölte a sötétséget. Bizonytalanná tette. Sosem tudhatta, mikor küldik rá a következő átkot. Várni a fájdalmat talán rosszabb volt, mint érezni. Rátört a klausztrofóbia is. Alig kapott levegőt. A tüdeje sípolva követelte az oxigént, de a görcsös próbálkozás sikertelen volt.


Zihálva ült fel az ágyában, a teste megint izzadtságban úszott. Kibotorkált a fürdőszobába, most már anélkül, hogy bárminek is nekiment volna. Az első időkben folyton hasra akart esni. A tárgyak valahogy sosem ott voltak, ahol emlékezett rájuk. Aztán az agya megszokta a sötétséget, és a tájékozódási képessége is tökéletesre fejlődött.

Pontosan nyolc órakor hagyta el a lakását, és újra a park felé indult. A zsigereiben érezte, hogy ez a nap valamiért más lesz, mint a többi, és ez nyugtalansággal töltötte el. Az a nő volt az oka. Felborította a megszokott életritmusát. Magában morogva ült le a padra, és a mellette elhaladó emberek beszélgetését kihallgatva próbálta meg elterelni a figyelmét. Sikertelenül. El kellett ismernie, hogy kíváncsi volt, miért ült le mellé a nő, és ha már mellé ült, mi a fenéért nem szólította meg…

A délelőtt és a koradélután nagy részét azzal töltötte, hogy ha női cipők kopogását hallotta meg, akkor felkapta a fejét, és várta, hogy a hangok felé veszik-e az irányt. Minél több cipő haladt el mellette, annál dühösebbnek érezte magát. Magában ezerszer is elátkozta azt a fehérnépet, aki felkeltette a figyelmét, aztán meg csak úgy eltűnt az életéből. Idegesen kocogtatta a botját az aszfalthoz, mikor újra megérezte az ismeretlen-ismerős vanília illatot. Pár órája még azon fogadkozott, hogy ha padjának megszentségtelenítője ismét megjelenik, akkor előveszi a legpokrócabb modorát, és elküldi őt melegebb éghajlatra, de most, hogy a szél felé fújta a finom női parfüm illatát, képtelen volt megszólalni.

Az ismeretlen újra leült mellé. Érezte, ahogy a combja finoman hozzáér a szoknyával fedett lábakhoz, és nagy erőfeszítésébe került, hogy visszafojtson egy elégedett sóhajtást. Olyan régen volt már együtt valakivel, hogy a teste önkéntelenül is reagált a még sosem látott nő közelségére. Arrébb akart húzódni, mivel túl illetlennek érezte ezt a helyzetet, de a teste nem reagált az agya parancsára.

Minél tovább ültek így egymás mellett, annál tovább nőtt a belsejében lévő feszültség. Végül már úgy érezte, ha nem szólalhat meg, egyszerűen szétrobban, mint a sebforrasztó főzet Longbottom üstjében.

- Ki maga? Mit akar tőlem? – a hangja rekedt volt az izgalomtól, de a nő válasza helyett egy gyerek hangját hallotta meg, aki éppen akkor sétált el az édesanyjával a pad előtt.

- A bácsi bolond? – kérdezte a kislány kuncogva, mire őt elöntötte a méreg.

- Nem. A bácsi vak, de nem süket! – rivallt rá a kicsire, és elképzelte, ahogy az ijedten bújik az anyja mögé. Hirtelen egy lágy simítást érzett a bal kezén. Csak egy pillanat volt, de nyugalommal töltötte el. Aztán öt perc múlva már azon gondolkozott, hogy vajon tényleg megtörtént-e. Lehet, hogy csak a szellő volt, ő pedig, elképzelte az érintést.

A kérdéseire sem kapott választ, a simítás után pedig, már nem merte újra feltenni őket. Talán, jobb is, ha nem tudja, ki az idegen. Úgysem lehetne semmi több ebből az egészből. Ő egy öreg, vak, megfásult és kiégett exhalálfaló, míg a nő… Nos, azt nem tudta, hogy ki a nő, de abban biztos volt, hogy egy nő sem érdemelne olyan férfit, mint ő.

Negyed nyolcra járt az idő már, mikor a nő ismét csak úgy magára hagyta.


***


Reggel sokáig mosakodott, és a haját is megpróbálta rendbe szedni, amennyire lehetett. Nem a nő miatt, hanem hogy a többi ember ne nézze hajléktalannak. Kivételesen nem evett semmit reggelire, hanem a park felé menet beugrott egy kis pékségbe, és vett némi aprósüteményt. Nem mintha meg akarta volna kínálni új ismerősét, hanem megkívánta. Amit pedig, meghagy, azt majd szétszórja a galamboknak.

Az idegen korábban érkezett, mint szokott, neki pedig, mosolyognia kellett ettől a ténytől. Persze, csak magában, somolyogva, hogy senki se lássa. Viszont maga elől már nem tudta elrejteni, hogy a szíve gyorsabban kezd verni a vaníliaillattól.

Aznap a nő a vállára hajtotta a fejét, neki pedig a hátán futkározott az a hideg, de mégis kellemes bizsergés. Pár éve még a bizalmas érintés miatt egy ismerősét is halálra átkozta volna, nem hogy egy vadidegent, de most jól esett neki a göndör fürtök cirógatása a nyakán és az arcán. A süteményről végül teljesen meg is feledkezett. Csak akkor döbbent rá, hogy elfelejtette megenni, mikor érzékei megbolondítója már messze járt.

A következő hét minden napja izgatott várakozással és szikrákat gyújtó csendes üldögéléssel telt. Aztán vasárnap hidegre fordult az idő, és esni kezdett, ő pedig, hiába ült a padon egész nap. Azt remélte, hogy csak a vihar kergette el az ismeretlen kedvest, de mikor másnap és harmadnap sem jött el, feladta. Túl szép volt, hogy igaz legyen – győzködte magát, de belül furcsa szorítást érzett. Szerdán sem történt semmi különös, így este hazaindult. Már majdnem otthon volt, mikor az egyik saroknál valaki beleszaladt, és majdnem feldöntötte.

- Elnézést… - hallotta meg az ismerős hangot. – Pi… Piton professzor? – Szinte látta, ahogy a mélaképű fiú arcára kiül az elképedés.

- Longbottom – biccentett arra felé, amerre a fiút vélte a hangja alapján.

- Hogy van? – Neville hanglejtésén érezni lehetett, hogy feszült a találkozás miatt.

- Még élek, mint látja. Bár, ha sokszor jár erre felé, akkor lehet, hogy előbb vagy utóbb nagy sietségében kilök majd egy kocsi elé… - húzta gúnyos mosolyra az ajkait.

- Én nem… Sajnálom… - motyogta volt tanítványa. – Meglepett, hogy nem jött el… - próbált végül témát váltani.

- Hová?

- A temetésre – a fiú hangja elcsuklott egy pillanatra, ezért megköszörülte a torkát.

- Meghalt valaki? – húzódott össze a két, fekete szemöldök.

- Maga nem is tudja? Hermione… - Mintha fejbe vágták volna egy kővel. Nem tudta miért, hiszen már sok ember halálát látta. Olyanokét is, akik közel álltak hozzá, mint Albus Dumbledore. Mégis valami rossz érzés kerítette a hatalmába, mikor meghallotta Granger nevét. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy azért, mert ő volt az egyik legzseniálisabb tanítványa – bár ezt sosem vallotta volna be senkinek -, és mindig úgy vélte, hogy a lány majd még sokra viheti a jövőben. Nem kellett volna ilyen fiatalon… Még annyi mindent tehetett volna a világért…

- Hogyan? – nyögte ki végül.

- Harry fülest kapott, hogy hol rejtőzködik Bellatrix Black. Odamentünk öten, Harry, Ron, Luna, Hermione és én. Csapda volt… Hermione több mint egy hétig kómában feküdt. Reméltük hogy… De aztán most vasárnap feladta. Ma reggel volt a temetése.

- Vasárnap… - Érezte, hogy az összes vér kifut az arcából, és a lábai kocsonyássá válnak. – Jól van, Piton professzor? – Egy erős kéz fonódott a vállaira, de lerázta magáról.

- Jól vagyok. Mennem kell! Merlin Önnel, Longbottom! – Elsietett, mielőtt még a fiú visszatarthatta volna. A mellkasa összeszorult, és rátört a régről ismert klausztrofóbia. Mikor elfordította a kulcsot a zárban, és belépett a lakásába, nem bírták a lábai tovább, és az előszobában a földre rogyott. Ki akarta gombolni az ingje felső gombjait, de nem ment neki. Tépni kezdte az anyagot, mire a gombok megadóan pattantak a földre.

A vanília illat… Hogyan is felejthette el…

A Roxfort gyengélkedőjén ébredt. Egy kéz gyengéden törölgette a homlokát egy vizes ronggyal. Kinyitotta a szemét, de minden sötét volt. Először csak reszketni kezdett, mikor rájött, mi is történt vele, azután ordított és csapkodott. Hallotta maga körül a kiáltásokat, de nem törődött velük, aztán valaki hirtelen átölelte. Megbénult ettől az öleléstől. Karjai ernyedten ereszkedtek a teste mellé, hogy aztán felkússzanak a női hátra, és belemarkoljanak a blúz finom anyagába. Fejét a puha vállba fúrta, aminek vanília illata volt.

- Semmi baj, Piton professzor. Hermione vagyok. Granger… Már itthon van – hallotta a megnyugtató susogást a füle mellett.


- Hermione… - suttogta maga elé, hogy aztán ordítva csapjon bele ököllel a padlóba. – Miért? Miért? – ismételgette, miközben vak szemeiből potyogtak a könnyek.


***

A másnapi újságok egy pár soros cikket közöltek a hatodik oldalon. Egy vak férfit találtak holtan a lakásában. Behatolásnak semmi nyoma nem volt. A holttest mellett egy kis üvegcsére leltek, de a benne lévő anyagot nem tudták azonosítani, így a halál okaként ismeretlen méreg okozta öngyilkosságot állapítottak meg.

2009. november 17., kedd

Sötétség

Ezt a verset még gimis koromban írtam. Azt hiszem, az összes versemet akkor írtam... :D Az volt a depis, lírai korszakom. :D Aztán egy tanár közölte velem, hogy nem tudok verset írni, és valahogy elmaradt az egész, és a próza maradt az én szócsövem. :) Szóval, csak annak ajánlom a verseim elolvasását, aki a tartalomra és az érzésekre kíváncsi, nem pedig a verstan alapjainak és szabályainak betartására. :)
Délután lehet, hogy teszek fel még valamit, mert ez olyan kis rövidke... :)


Sötétség

Három fajta sötétség van ezen a világon,
Az első az, amelyben feléled a nyugalom.
Sötét leple betakar, ha vége van a napnak,
A fekete égen ezüst csillagok ragyognak.
A szerelmest rejti a kíváncsi szemek elől,
Mindenki lelke békés, ha ez a sötét eljön.

Van rémisztő sötét, melytől megijed a gyermek,
A mumust véli látni, ha kihunynak a fények.
Ennek a sötétnek mélyén megbújik a gonosz,
Áldozata nem tudja, hogy az árnyékban motoz.
Életre kel a valóság és lelkünk démona,
De messzire űzi őt a nap első sugara.

A legrosszabb sötétség nem az éjjellel jön el,
Bennünk van örökké, a lelkünk mélyén figyel.
Az emberek többsége mélyen rejti magában,
Nagy ritkán szikrát kap bennük, de hamar ellobban.
De akiben a sötétség erősebb, mint a fény,
Az már nem is igaz emberi lény.
Gonosz lelkén nem tud győzni az eredendő jó,
Az már nem is e világra való.
Aki elveszi egy másik embertől életét,
Annak a pokol váltsa meg a nem lévő lelkét.
Az igazságot ebben a borzalmas esetben,
Egy törvényben találjuk, a „Szemet szemért!” elvben.

2009. november 16., hétfő

Civilizálódás

Ezt a novellát pár éve beküldtem egy rádiópályázatra, ki is választották, és felolvasták az irodalmi műsorukban. :)


Civilizálódás


A hatalmas sziklákról lezúduló vízen megtörtek a napsugarak bearanyozva ezzel a hullámokat. A kavicsos parton két őzgida álldogált, és a hűvös vízzel csillapították szomjukat. Mikor a fák közül száraz ágak reccsenését hallották, felemelték fejüket, és ijedten körbefüleltek. A félelmük azonnal elszállt, mikor az egyik fatörzs mögül édesanyjuk jelent meg. Az őz odasétált a kicsinyei mellé, és ő is inni kezdett. Az égen madarak serege körözött, majd mikor látták, hogy nincsen veszély ők is leszálltak a víz menti fák ágaira.

Távolabb az erdőben is nyüzsgött az élet – a mókusok a téli időkre gyűjtögettek, míg a barnamedve a jelennek élve lakmározott egy méhkas mézéből. Persze a méhek ezt nem nézték jó szemmel, és rátámadtak a hatalmas állatra. A medve bömbölve rohant a folyó felé, mire a többi állat szerteszéledt. A mackó bevetette magát a hullámok közé, hogy a hideg víz enyhítse a csípések fájdalmát. Mikor jobban érezte magát, kicsámborgott a habokból, és megrázta a bundáját, majd megszégyenülve visszakullogott a fák közé.

Mikor a medve távozott, a patak körül újra megjelentek az állatok. A két kis őzgida egymással vetekedve rohant a habokhoz, majd mikor a vízben is egymást lökdösve próbáltak innivalóhoz jutni, az anyjuk odament, és rendet teremtett közöttük. Az orrával az egyik gidát az egyik, a másik gidát a másik oldalára terelte. A kisgidák az anyjuk lábai között nézték szomorú szemekkel egymást.

Egy mókus a part menti bokrok alól szedte fel a lehullott mogyorót. Kis mancsába markolt két szemet, majd a fa odvához rohant, ahol lakott, és elrejtette benne a finom csemegét. Mikor végzett, újra visszament a bokorhoz, és előröl kezdte a műveletet.

Ahogy beesteledett, az állatok visszavonultak az erdőbe. A levegő kellemesen lehűlt, milliónyi csillag jelent meg az égen. A csendet csak egy bagoly huhogása és a vízesés vizének csobogása törte meg.


***


Az ég borult volt, a nap egy felhő mögé rejtőzött. A lekopott sziklákról egy kis patak csordogált alá, melyet aranyszínűre festett a vízbe borított vegyszer. A parton két kisgida volt. Az iszapos talajon feküdtek. Az egyik már nem élt, a másik is alig pihegett. A szája széle sárga volt. A meleg miatt csak inni akartak egy kicsit. A ritkás erdőből ágreccsenés hallatszott. A kis gida utolsó erejével felemelte a fejét, és édesanyját látta meg, amint előjön a fák közül. A gidácskának megcsillant a szeme, de rögtön elszállt minden reménye, mikor az anyja a közelébe tántorgott. Az őz bundája összeragadt a barnás-vöröses vértől, ami a vadászcsapda miatt szivárgott a lábából. A gida szemei lecsukódtak, de azt még érezte, ahogy az anyja melléfekszik, és a bundáját kezdi nyalogatni.

A madarak riadtan keringtek az égen, egészen addig, amíg dörrenések nem hangzottak fel. Ekkor egyenként hulltak le a földre az élettelen testek.

A mókus felszedett a földről egy picike mogyorószemet, és az odvához akarta vinni, de a fa helyén már csak egy tönk maradt. Kivágták, mint az erdő fáinak a többségét.

A medve bömbölve rohant a patak felé, a sárgás vízbe vetette magát, hogy enyhítse a csípések fájdalmát. Körülötte a patak vörössé vált. A fájdalma csak akkor enyhült, mikor a parton megjelent egy vadász, és leadta az utolsó lövést. A medve tántorgott egy ideig, majd egy utolsót felbőgve elterült a vízben.

Az erdő elcsendesedett, csak a távolban zúgó fűrészek zaja, és a fák recsegése hallatszott.

2009. november 15., vasárnap

Jegyéj a fejeségem!

Ezt a Harry Potteres ficet anno a Snanger Bajnokok Ligájára írtam. A mugli csapat tagja voltam, vagyis egy a mugli világban játszódó, varázsmentes történetet kellett írnom a HP szereplőiről. Mivel ez egy Snanger verseny volt, így a főszereplők Hermione Granger és Perselus Piton.
Kaptunk egy témát, ami jelen esetben a "bizarr lánykérés" volt, és mindenki kapott egy helyszínt, ahol a történetnek játszódnia kellett, én a "sportpályát" kaptam.
Aki nem szereti a HP-t, az se féljen belekezdeni, mert a szereplők nevén és alapszemélyiségén kívül nem sok köze van a novellának az eredeti HP-hez. :)
Aki viszont szereti a HP-t, annak jó kutatgatást az elrejtett utalásokhoz. ;)

Műfaj: novella
Kategória: romantikus, humor
Figyelmeztetések: Perselus és Hermione kicsit mások, mint megszokhattuk, de ez azt hiszem, érthető... Na meg, lehet, hogy nem kéne közben enni vagy inni… Egyéb nincs.
Korhatár: nincs
Szereplők: Perselus Piton, Hermione Granger, Mrs. Granger, Mrs. Piton
Tartalom: Piton fogatlan és pösze. Hermione pityergős. Piton szereti a könyveket. Hermionénak van egy érdekes könyve. Hermione szereti a könyveket. Hermione szereti Pitont. Hogy miről is zagyválok itt? Olvasd el!



Jegyéj a fejeségem!


Az alig öt éves Hermione Granger a futópálya közepén elterülő fűben üldögélt, miközben édesanyja napi edzését folytatva rótta a köröket rá-rápillantva kislányára minden egyes kanyarban. A gyermek jól elvolt magában, mivel a mindenhová magával hurcolt, már szinte rongyosra olvasott mesekönyvét lapozgatta. Merthogy a kora ellenére, bizony, ő már tudott olvasni. Sőt, számolni és írni is megtanította a nagymamája, mikor a múlt nyáron nála töltött három hetet.*

Éppen a kedvenc történeténél tartott, ami Tapmancsról, Ágasról, Holdsápról és Féregfarkról szólt, mikor egyszer csak valaki eltakarta előle a napot. Hunyorogva nézett fel a mellette álló, nála pár hónappal idősebb Perselusra, aki kíváncsian pislogott az ő könyve felé. A kisfiú a meleg ellenére egy bő, kopottas kabátot viselt, hosszú haja pedig belelógott a szemébe, ahogyan előre hajolt. Hermione becsapta a könyvét, és féltően szorította magához, hogy elrejtse a sóvár pillantások elől.

- Mit akarsz? – állt fel a fűből, és hátrált két lépést. Általában jól kijöttek Perselusszal, de tegnap összevesztek egy nagyon fontos dolgon, amit ő még azóta sem bocsátott meg. Tudniillik, barátja azt merte állítani neki, hogy a Télapó nem is létezik. Pedig ő látta is, mikor az apukája és az anyukája elvitték abba a nagy játékboltba. Hosszú, ősz szakálla volt, kék szemei és félhold alakú szemüvege.

- Apa nem éjzi jól magát, ezéjt anya elhozott magával – felelte a kisfiú, miközben kezével megtapogatta kihullott foga helyét. Hermione tudta, hogy barátját mennyire zavarja, hogy selypít a foghiány miatt, így bármennyire is haragudott még rá, megállta nevetés nélkül. – Milyen könyv van nájad? – érdeklődött Perselus.

- A Tekergők története – felelte a lányka, de még mindig erősen magához szorította a tulajdonát. – De nem adom oda! Az enyém!

- Nem is kejj! – préselte össze a száját szorosan a fiú, karjait pedig durcásan összefonta maga előtt. – Utájom a Tekejgőket! – vetette még oda, majd a pálya széléhez sétált, és leült. Hermione egy ideig csak figyelte őt, majd mikor a másik letépett egy fűszálat, és rágcsálni kezdte, odasétált hozzá.

- A mami azt mondta, hogy nem szabad semmit a földről a szánkba venni, mert betegek leszünk! – intette meg barátját, és a homlokát ráncolva szigorúan nézett rá.

- Nem éjdekej! – vonta meg a vállát Perselus. Hermione egy ideig dühösen toporgott mellette, majd lehajolt, és egyszerűen kihúzta a füvet a másik szájából. A fiú villámló tekintettel nézett fel rá, majd hirtelen felpattant, és fenyegetően tett egy lépést Hermione felé.

- Nem ijesztesz meg! – nyújtotta ki a nyelvét a kislány, majd szaladni kezdett. Barátja sem volt rest, azonnal utána vetette magát, és vagy percekig keringtek körbe-körbe a fűben. Végül Perselus bizonyult a gyorsabbnak, és áldozatára rávetve magát mindketten a földre kerültek. – Naaa, eressz el! Megmondalak a mamának! – kiabálta felháborodva Hermione. – Összegyűröd a könyvemet, te bugyuta! – lökte le magáról támadóját, és féltő szeretettel törölgetni kezdte poros kincsét.

- Nem is vagyok bugyuta! – csattant fel Perselus. – Én egy igazi hejceg vagyok! – húzta ki magát büszkén.

- Persze, én meg hercegnő… - húzta el a száját lefitymálóan a kislány, mire a másik gyerek apró keze ökölbe szorult.

- Nem, te csak egy jusnya kis béka vagy! – kiabálta dühösen a másik arcába, aztán a következő pillanatban már meg is bánta a tettét, mert Hermione szeme megtelt könnyekkel. Nem vágott vissza egy szóval sem, csak újra magához ölelte mesekönyvét, majd leült az egyik kanyar mentén a fűbe. Perselus látta, hogy olvasás közben gyakran emeli az öklöcskéjét a szeméhez. Nagyot sóhajtott, majd elindult, hogy megkövesse egyetlen barátját.

- Nem úgy gondojtam… - állt meg a lányka háta mögött, majd mikor az nem reagált, bevetette az adu ászát. – Ha akajod, akkor azt játszom vejed, amit csak szejetnéj. – Hermione kis teste megfeszült egy pillanatra, majd a sírástól fátyolos hangon megszólalt.

- Bármit?

- Bájmit – hangzott el a beleegyezés pár másodpercnyi hezitálás után.

- Ágas elvette feleségül Lilyt… - kezdte elgondolkozva a kislány, miközben lapozott egyet. Perselus nyelt egy nagyot, mert már sejtette, hogy mi fog következni. – Játsszunk esküvőset! – pattant fel Hermione lelkesen, amint megszületett a fejében az ötlet. Meg sem várva kis barátja válaszát, átrohant a salakos pályán a kerítés melletti bokrokhoz, és tépkedni kezdte róluk a kis sárga színű virágokat. Játszópajtása egykedvűen követte.

- Most meg mit csinájsz? – érdeklődött bármiféle látható lelkesedés nélkül.

- Esküvői csokrot – szagolta meg az összegyűjtött virágokat a lányka, mire „vőlegénye” mintha citromba harapott volna, elhúzta a száját. – Lilynek is volt a könyvben. Láttam a rajzon – magyarázta. – Addig te szerezz gyűrűt nekem! – adta ki az utasítást.

- Honnan a kénköves pokojbój szejezzek neked gyűjűt? – csattant fel a kis Perselus, mire Hermione elmerengve nézett rá.

- Mi az a kénköves pokol? – harapta be a száját, és kíváncsian nézett barátjára, mint mindig, ha valami újat tanulhatott.

- Fogajmam sincs – vonta meg a vállát a kisfiú. – Apa szokta mondani anyának, hogy menjen a kénköves pokojba, mikoj… - kezdte magyarázni, aztán csak lehajtotta a fejét, és felsóhajtott.

- Mikor veszekednek? – fejezte be Hermione a mondatot. Sokszor hallotta a szüleit arról beszélgetni, hogy milyen nehéz lehet a kicsi Perselusnak, mert az apukája alkolista, vagy mi. Azt is mondták, hogy jobb lenne, ha a gyermekvédelmezők elvinnék őt egy árvaházba. Hermione nem igazán értette, hogy mi is az az árvaház, csak azt tudta, nem akarja, hogy a barátja bárhová is elmenjen, mert akkor nem lesz kivel játszania.

Perselus csak bólintott a kérdésére, mire a kislány odalépett hozzá, és megfogta a kezét. A fiúcska meglepetten nézett fel rá.

- Ha elveszel feleségül, mi sosem fogunk veszekedni, jó? – hangzott el a félénk kérdés.

- Sosem – egyezett bele Perselus, majd hirtelen elmosolyodott. – Tudom, honnan szejzek neked gyűjűt – jelentette ki, majd elfutott a füves terület közepére, és leguggolva keresni kezdett valamit. Hermione megrántotta a vállát, majd visszament virágokat gyűjteni.

Már egy egész nagy csokor volt a kezében, mikor Perselus ismét feltűnt előtte, egyik kezét a háta mögé rejtve. „Menyasszonya” kíváncsian próbálta meglesni a meglepetést, de hiába.

- Majd megmutatom, ha máj mindennel ejkészüjtünk – magyarázta a kisfiú.

- Akkor most szereznünk kell tanúkat meg papot – vetődött fel az újabb ötlet. A két gyerek gondterhelten nézett egymásra, majd mindketten a fűbe huppantak, és elgondolkozva meredtek maguk elé.

- Hermione, drágám! – zavarta meg őket Mrs. Granger, aki a futástól kissé ziláltan sétált a kicsikhez.

- Psszt, gondolkozunk! – tette mutatóujját a szájára komoly arccal a kislány, mire édesanyja majdnem elnevette magát.

- Anyuci most bemegy zuhanyozni – vette suttogóra a dolgot a nő. – Addig itt maradsz?**
- Ühüm.

- Ha bármi gond van, ott – mutatott az egyik apró, zöld épületre. -, abban a kabinban megtalálsz.
- Ühüm – felelte újra Hermione, mire Mrs. Granger mosolyogva megcsóválta a fejét, és elindult a megadott zuhanyzó felé.

- Nincs semmi ötjetem – húzta össze gondterhelten a szemöldökét Perselus, miközben még mindig a kezében szorongatta a meglepetését.

- Nekem sem – biggyesztette le a száját a kislány, majd sikongva ugrott fel a földről. – Áu, áu, megcsípett, megcsípett! – kiáltozta, és már buggyantak is ki az első könnycseppek a szeméből.

- Micsoda? – pattant fel Perselus is, és hol barátnőjét, hol a földet nézte rémülten. Aztán meglátta a kis bűnöst. – De hát, ez csak egy hangya… Azt hittem máj, hogy egy dajázs volt…

- De fáj… - dörzsölgette a combját a szoknyán keresztül Hermione még mindig pityeregve.

- Mutasd! – guggolt le elé a kisfiú, és már nyúlt is a szoknya felé, hogy felhúzza, mikor egy újabb hatalmas sikítástól riadtan hátra esett. – Most meg, mi a fene bajod van? – csattant fel mérgesen, mivel megütötte a hátsó felét.

- Nem nyúlhatsz a szoknyám alá! – tette csípőre a kezeit Hermione vöröslő arccal.

- Csak meg akajtam nézni a csípésedet – nézett rá értetlenül Perselus.

- Akkor sem szabad. Apuci azt mondta, hogy harminc éves koromig egy férfi sem nyúlhat a szoknyám alá. Nem tudom, hogy miért… - gondolkozott el a kislány. – Aztán anyu valamiért oldalba lökte aput, ő meg kiejtette a kezéből a poharát. Vicces volt! – kuncogott fel.

- Oké, akkoj mi jenne, ha te fejhúznád a szoknyád, én meg csak odahajojnék, és megnézném… - ajánlotta fel a fiú. Hermione egy pillanatig a száját beharapva elmélkedett az ötleten, majd bólintott.

- De nem érhetsz hozzám egy ujjal sem, különben elmondom apának – fenyegette meg Perselust, aki csak bosszúsan szusszantott egyet, majd újra leguggolt. A lányka óvatosan feljebb húzta a ruháját, majd várakozóan nézett le a vizsgálódó fiúra. – Na?

- Nem olyan vészes… - állapította meg végül a gyerek, majd felegyenesedett. – Csak egy apjó vöjös fojtocska – vigyorgott elégedetten.

- Most meg, miért nevetsz? – nézett rá gyanakvóan Hermione, mire a mosoly még szélesebb lett.

- Szívecskés bugyid van – nevetett fel gurgulázó hangon Perselus, mire Hermione dühösen kapkodott levegő után.

- Meglested a bugyimat! – emelte fel a csokrát, hogy megverje vele a kukkolót, de aztán megsajnálta a virágokat, és inkább a bokán rúgás módszerét használta bosszúként.

- Ááá, te kis boszojkány! – ugrált fél lábon a fiú, miközben olyan válogatott káromkodásokat kiabált, amikről egyikőjüknek sem volt fogalma, hogy mit is jelentenek valójában.

- Ezeket is az apukádtól hallottad? – kérdezte a kislány, miután a másik abbahagyta a dühöngést.

- Tudom máj, hogy kik jesznek a tanúk és a pap – terelte gyorsan a szót másra Perselus, majd letépett egy maroknyi füvet, és kis kört formázott belőle a salakpálya szélén. Ezután letört egy ágat az egyik bokorról, és visszament oda, ahol a hangyákat találták. A koncentrálástól a nyelve hegyét kidugva próbálta meg a hangyákat felterelni a botjára, majd mikor sikerrel járt, átvitte őket a fűkörhöz. – Na, most máj kezdődhet az esküvő – jelentette ki a tenyerét megdörzsölve.

- Akkor te maradj itt, én meg idesétálok a zenére – futott pár métert hátrébb Hermione. Halkan dúdolgatni kezdte a Hull a pelyhes fehér hó kezdetű dalocskát, miközben lassú léptekkel elindult leendő férje felé. Még fél úton sem járt, mikor Perselus egy hatalmasat ásított, és megdörzsölte a fáradtságtól egyre fátyolosabb szemeit. A kislány meggyorsította a lépteit, majd mikor a helyére ért, boldogan elmosolyodott.

- És most? – nézett rá kérdőn élete párja.

- Nem tudom… Mindjárt megnézem – tette le a csokrát a földre Hermione, és felemelte a lába mellett pihenő mesekönyvet. Perselus megint próbált belekukkantani, de a dühös pillantások miatt inkább visszahúzódott. – Most el kell mondanod, hogy mennyire szeretsz – állapította meg a kislány, és a háta mögé rejtette A Tekergők történetét.

- Biztosan így szokták? – Perselus gyanakvóan fürkészte a másik tekintetét.

- Persze, ott van benne – bizonygatta a menyasszonya. – Na, gyerünk, csináld már, mert a mami mindjárt végez, és akkor hazavisz.

- Jendben – adta meg magát a fiú, bár még mindig Hermionét figyelte, aki fülig pirult. – Szóval… Annyija szejetjek, mint… mint… - akadt el, majd gondolkozva nézelődni kezdett, hátha eszébe jut valami. Tekintete megakadt az édesanyján, aki nem messze a futópályától éppen teniszleckéket vett. – Mint a mamámat! – kiáltott fel végül, mikor rálelt a megfelelő válaszra. Hermione halkan szipogva törölgette a könnyeit. – Most meg, mi van? Vajami rosszat mondtam? – riadt meg kis pajtása.

- Tényleg olyan nagyon szeretsz, mint az anyukádat? – kérdezte a lányka reménykedő arccal.

- Hááát… Azt hiszem… - Perselus zavartan vakargatni kezdte a tarkóját. – Ha a mami nem jenne, nagyon hiányozna, és te is hiányoznáj, ha nem jennéj.

- Ó, Pers! – ragyogott fel a pufók kis gyermekarc, és a fiú már csak arra eszmélt, hogy nedves puszik lepik el mindenütt. Fintorogva próbálta törölgetni magát a kabátja ujjával, miközben hátrálni kezdett. – Én is úgy szeretlek, mint a mamimat! – jelentette ki végül Hermione, majd visszaállt a helyére. A kisfiú egy ideig még dörzsölgette az arcát, majd látva, hogy vége a támadásnak, ő is visszasétált a hangyákhoz.

- Most mi jön? – kérdezte gyorsan.

- Most felhúzod a gyűrűt az ujjamra.

- Add ide a kezed! – vette elő Perselus a korábban zsebre tett, fűszálból összekötözött gyűrűt, majd felhúzta az apró ujjacskára.

- Ennyi vojt? – érdeklődött reménykedve.

- Már csak egy dolog van hátra… - lépett közelebb Hermione. – Meg kell csókolnod a menyasszonyt!

- Mi? – ült ki pánik a kisfiú arcára. – Ejjőj nem vojt szó! – rázta meg a fejét.

- Csók nélkül nem lehetek a feleséged, ezt mindenki tudja… - forgatta meg a szemeit a kislány. – Na, gyerünk már, csókolj meg! – követelte, mire „vőlegénye” kétségbe esve nézett körbe.

- Nem fogjak megcsókojni! Akkoj inkább nem is veszjek feleségüj! – csattant fel hirtelen, és el akart futni, de Hermione megragadta a karját, és visszarángatta.

- Jó, ha nem akarsz, nem muszáj… - kezdte, mire egy döbbent pillantást kapott válaszul.

- Tényjeg nem?

- Tényleg nem. Pedig… - kezdte somolyogva a kislány. -, ha a feleséged lennék, akkor mindenünk közös lenne. Például a könyvem is… - simított végig a fedőlapon, mire Perselus szemében újra megjelent a vágyakozó kifejezés. – Elolvashatnád… Akár még azt is megengedném, hogy hazavidd egy napra… - rebegtek meg az apró női szempillák.

- Csak… Csak meg kejj csókojjajak egyetjen egyszej, és megkapom? – kérdezett rá a kisfiú, nehogy végül átverjék.

- Úgy van. Csak egyetlen pici csókocska a számra – hunyta be a szemeit Hermione, és odatartotta ajkait Perselusnak. Pár másodpercig semmi sem történt, aztán megérezte a puha, nedves szájat a sajátján. Csak egy pillanat volt az egész, és már szét is rebbentek.

- Tessék! – nyújtotta át a megígért ajándékot a lányka. Pajtása fülig vörösödve kikapta a kezéből azt, majd amilyen gyorsan csak tudott, elrohant az anyukájához. – De holnap kérem vissza! És vigyázz rá! – kiabált még utána Hermione.

- Mehetünk? – lépett oda hozzá pár perccel később Mrs. Granger.

- Ühüm.

- Jót játszottatok a kis barátoddal? – kérdezte a nő, mikor már kifelé sétáltak a sportlétesítmény területéről.

- Perselus nem a barátom – jelentette ki a kislány.

- Csak nem összevesztetek? – aggodalmaskodott a fiatal anyuka.

- Nem.

- Akkor? Hogyhogy nem a barátod?

- Mert ő mostantól a férjem.

Mrs. Granger még sosem látta ilyen boldogan mosolyogni a kislányát.



* Tudom, hogy fura, hogy egy öt éves könyvet olvasgat, de én is már három évesen tudtam írni, olvasni, számolni, szóval, el tudom képzelni, hogy Hermione és Piton a tudásszomjának köszönhetően okosabb, mint a kortársaik.

**A hozzám hasonló gyerekimádó, és a gyerekeket mindentől óvó, féltő emberkék lelki békéje miatt kijelentem, hogy a sportlétesítmény zárt, védett hely, ahonnan egy magára hagyott kisgyerek sem tűnhet el! Bajuk sem eshet, mivel a sportpályán dolgozók felügyelnek minden veszélyes sporteszközre. Ezért merte Mrs. Granger magára hagyni a két pöttömöt, amíg elment lezuhanyozni.

Üdv!

Sziasztok!

Nos, ezen az oldalon lesznek olvashatóak a teljesen saját, vagy még a Harry Potteres korszakomban írt alkotások. :)
Remélem, hogy itt is találtok majd olyasmit, ami tetszik. :)

Jó olvasást!