Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2020. március 19., csütörtök

Spirit Bliss: Rabszolgák kora 1. – Az égitolmács (1. fejezet)


„Senki nem lehet jobban rabszolga, mint akivel elhitetik, hogy szabad.” (Johann Wolfgang von Geothe)









1. fejezet

Kereskedők Karavánja



Síkföld fenntartja Négysziget külső határának védelmét, valamint elfogadja, hogy legyőzött, burzs társaik megkapják gonosztetteik büntetéséül a jelet, mely örök rabszolgaságra kárhoztatja őket és leszármazottaikat. Magasföld cserében fenntartja a kereskedelmet Síkfölddel, és megosztozik az édesvizeken. Mindkét fél megfogadja, hogy soha többé nem fog fegyvert a másik ellen.



É.u. (Égicsapás után) 263., Kölcsönös Békenyilatkozat (részlet)




Haig:



A piac kora reggelenként úgy zsong, akár egy dongófullánkosokkal teli kas, de minden hónap huszadik napja a legrosszabb. Ahogy átvágok a tömegen, beleszédülök a sokaságba, pedig csekély az esély rá, hogy összenyomjanak; az itt lévők többségénél jóval nagyobb termettel rendelkezem. Apám is majd kétméternyi volt, én csak alig pár centivel maradtam el tőle. Ősz eleje van, de a napok az égen még nyarat idéző forrósággal melegítenek, mindkettő fényesen ragyog bíborszínűre festve az eget, felhőknek se híre, se hamva. Friss péksütemény, kolbász- és gyümölcsillat keveredik az emberekből áradó izzadtságszaggal. Na, meg a pengéspúpúak trágyájának szagával. Az állatok a Kereskedők Karavánjának sátra mellett ácsorognak, és vidáman vedelik a nekik kitett hordókból a vizet; fel kell készülniük a visszaútra, amelyen nem sok folyadékhoz jutnak majd. Síkföldön csak homokból van tengernyi. Három púpjukon tarisznyaszerű zsákok lógnak, ebben cipelik az arany- és ezüstsrangokat. Békés állatok, de a gazdáik tulajdonát a végsőkig védik. Egyszer hallottam, hogy valaki megpróbálta lelopni egy pengéspúpú zsákját, a kézfeje nélkül kellett tovább élnie, amelyet a hegyes fogak marcangoltak le. Beleborzongok a gondolatba.

A Karaván földszínű sátra a saját területükön szinte láthatatlan, itt azonban már messziről észrevehető. Az emberek többsége arrafelé igyekszik, pedig közülük csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy újabb rabszolgával gyarapítsák a már meglévők számát. Harminckét megláncolt serfet számolok hirtelenjében, nyakukban egy tábla a kikiáltási összeggel. Elöl, mint mindig, a még túl fiatalok, az idősek és kevésbé kívánatos nők ácsorognak, a sor végén a munkára alkalmas gyerekek, erőtől duzzadó férfiak és csinos lányok várakoznak. Valaha mindegyiküket megvásároltam volna, de most – tapogatom meg a zsebemben lévő bőrerszényt – már csak kettőre vagy háromra futja majd.

– Nézd, egy öreg burzs! – hallom meg magam mellől egy fiú hangját. Összerezzenek a serfek régi elnevezésétől, a múltra emlékeztet, amit inkább elfelejtenék. Undor és gyűlölet torzítja el a fiú arcát, biztos vagyok benne, hogy ha nem a tömegben állna, kiköpne maga elé. Végignézek a rabszolgákon, és a sor elején meg is látom az említettet egy aprócska kisfiú mellett, akinek furcsán áll a lába. Az öreg talán hetvenéves is meglehet, tudhat valamit, ha ilyen szép kort megélt. A szomszédom gyűlölete egy pillanatra engem is átjár, bármennyire is próbálok uralkodni rajta.

– Bár meg tudnám venni, ezerszeresen visszakapná azt, amit mi szenvedtünk el tőle és a fajtájától! – morogja egy másik fiú. Azt mondja, „szenvedtünk”, pedig túl fiatal ahhoz, hogy valóban ott lehetett volna, amikor megnyertük a felkelést. Ő sosem volt a burzsok rabszolgája, már szabadnak született, miután mi megharcoltunk a népünk szabadságáért.

A figyelmemet inkább visszafordítom a rabszolgákra. Jól meg kell fontolnom, melyikükre költök, próbálom azokat kiválasztani, akik a leginkább megszenvednék, ha más gazdához kerülnének, vagy akikben a legtöbb lehetőséget látom egy jobb életre. A gyerekeken csak végigsuhan a tekintetem, itt, Magasföldön, ha rabszolgaként is tartjuk őket, igyekszünk mindezt nem olyan állatmódra tenni, mint ahogyan minket tartottak majdnem kétszázhatvanhárom éven át az őseik, és ahogyan most tartják a serfeket a Síkföldön élők. A férfiak viszonylag jó erőben vannak, az ő egészségükre nagyobb figyelmet fordítanak, mert csak így tudják őket jó pénzen eladni fizikai munkára. A nők viszont… Félre kell fordítanom a fejemet egy pillanatra, hogy összeszedjem magam, és mikor végre visszanézek, akkor is ott a görcs a gyomromban.

A sort alkotó nők többségének üres a tekintete, már beletörődtek a sorsukba, csak néha találni köztük olyat, akiben még él némi tűz. Elsőre észre sem veszem a kivételt, ám ahogy ismét végigfut a pillantásom a soron, feltűnik középtájon az érdeklődve figyelő, tengerkék szempárt. Egy nagyjából tizennyolc év körüli lányhoz tartozik, hosszú, kócos, fekete haja van, amely mögé gyorsan visszarejtezik, miután felmérte a piacteret. Úgy tűnik, ő még érdeklődik az iránt, hol van és mi fog történni vele, úgyhogy felveszem a licitesélyesek listájára. A másik, aki felkelti a figyelmemet, egy a húszas éveiben járó nő. Megtört, de gyönyörű, biztos vagyok benne, hogy bárhová is kerül, ezt ki fogják használni, ahogyan eddig is biztosan megtették. Az utolsó, aki a listámra kerül a sor vége felé toporgó tizenhárom éves szűzlány. A hajában viselt fehér szalag jelzi az ártatlanságát, de az árverés végén az új gazdája megvizsgáltathatja őt, mielőtt átadná érte a pénzt. Bár a Karaván vezetője szigorúan bünteti a pénzkiesés miatt, nagyon ritkán előfordul, hogy az emberei nem bírnak magukkal a hosszú út alatt, és a szüzeket is megerőszakolják a többi nővel együtt.

– Hölgyeim és uraim! Khm… Egy kis csöndet kérnék! – áll fel egy láda tetejére a kikiáltó. Vékony, hórihorgas emberke, aki Magasföldről származik, de jó pénzért cserébe évek óta járja a Karavánnal a városokat, hogy segítsen az árusításban. Hiába a békeegyezmény, az ember nem felejti el a múlt fájdalmát, és azt, hogy kik okozták, ezért jobb, ha egy közülünk valóval tárgyalunk. Úgy kevesebb az esély egy vita kialakulására.

A tömeg elcsendesedik, hogy jobban hallják a kikiáltót, csak néhány gyerekhang harsan fel a tömeg széléről. Míg a szülők az eseményeket figyelik vagy rabszolgát vásárolnak, lurkóik ott fogócskáznak egymással. Irigykedve hallgatom őket néhány pillanatig.

– Ismét igencsak szép szállítmányt kaptunk – ereszti ki a kikiáltó a hangját; ez visszavonja rá a figyelmemet. – Érdemes jól körülnézni, és részt venni a licitálásokon. Itt mindenki megtalálhatja, amire szüksége van, ezt megígérhetem. De nem húzom az időt, kezdjük is el! – inti közelebb magához az első serf gyereket. Ahogy a kicsi a pódium felé sántikálva visszanéz az egyik serf férfira, azonnal tudom, hogy ő az apja. Ismerős érzés jár át, úgy kell visszafognom magam, hogy ne kezdjek azonnal licitbe. Helyette azért szorítok, hogy ha a gyerek elkel, az apát is vegye meg valaki, így legalább, ha nem is egy gazdánál, de egy városban maradhatnak.

Az első körrel hamar végzünk, Mattaneu barátom volt az egyetlen, aki a gyerekre licitált, így ő is vitte el. Megpróbálok közelebb furakodni hozzá a tömegben, hogy megkérdezzem, van-e elég pénze az apára is, de végül feladom a hiábavaló próbálkozást. Az emberek egy része így is csúnyán néz rám, pontosan tudják, hogy nem azért vagyok itt, amiért ők.

– És íme, egy víziőrsuttogó! – vezetteti fel a pódiumra a kikiáltó az öreg exburzsot és jelenlegi serfet. Így már értem, hogyan maradhatott éltben a lázadásunk után ennyi ideig. Szükségünk volt rá, hogy a hatalmas tengeri lények továbbra is megóvják Négyszigetet Nagy Kontinenstől, ha szükséges. Ez volt az egyik ok arra, hogy megkössük a síkföldiekkel a békeegyezményünket. – Tagadhatatlan, hogy fizikai munkára már nem alkalmas, ám jól bánik az összes külhoni állattal, így ha valakinek gondozóra lenne szüksége, a legjobb vételt csinálja vele – foglalja össze csökkent lelkesedéssel. Bányavidéken megfelelő föld híján nem foglalkozunk mezőgazdasági munkákkal, így pontosan tudja, hogy ezt az „árut” inkább Zöldváros környékén tudja majd eladni.

A következő serfek gyorsan felkerülnek a pódiumra, és érdeklődő híján azonnal viszik is őket tovább. A sor közepétől kezd el ismét felélénkülni a tömeg. Egy fővárosi bányászcég megbízottja felvásárol négy jó erőben lévő férfit, hogy pótolják a beomlásoknál elhulltakat. A kimerültnek hitt bányák mélyén valaki új aranyteléreket talált három éve, azóta ismét beindult a kitermelés. Utánuk a Lameses Építőipari Cég nyeri el egy nagydarab serf tulajdonjogát, aki a helyszíni bemutatón bizonyítja be, hogy kétszáz kilót is képes felemelni.

– És most jöjjön néhány igazi szépség, mielőtt rátérnénk a szaktudással bírókra és a mi fehérszalagos kincsünkre! Cselédlány, dajka, konyhai kisegítő és khm… olyan, aki nem az ételt melegíti fel… mindenféle áru kapható! – A kikiáltó nevetést vált ki az emberekből, én viszont csak egy homlokráncolásra vagyok képes. Valaha rólunk is tárgyként beszéltek, de úgy tűnik, ezt a többség már elfelejtette. Én képtelen vagyok erre.

A hangok összefolynak a fülemben, az emlékek olyan erővel törnek rám, hogy már csak azt veszem észre, az első két lányt elvezetik. Egyiküket Mattaneu-nak adják át, ő már jó helyen van. A négyszigeti közös törvények alapján nem szabadíthatja fel – aki egyszer megkapta a rabszolgák jegyét, az örök életére rabszolga is marad –, de biztonságos otthont kereshet neki.

– Álszent rabszolgaimádó! A fejem merném tenni rá, hogy megkéri az árát a „segítségének” – nevet fel egy terebélyes asszonyság. Legszívesebben megmondanám neki, hogy akkor máris teheti a fejét a tönkre, a bárd alá, mert az biztos, hogy Mattaneu nem él vissza a helyzetével, ám mielőtt megszólalhatnék, felvezetik a tengerszemű lányt a pódiumra. Ez szerencsére megóv attól, hogy bajba keveredjek a barátom védelmében. A lány megint felpislant, de azonnal le is süti a szemét, és látható reszketésbe kezd.

– Öt aranysrang! – zendül fel egy ismerős hang. Burnell városvezető emeli magasba a kezét. Sosem volt vékony ember, lévén a lázadás előtt egy burzs tanácsnok serf írnokaként tevékenykedett, nem pedig fizikai munkát végzett, mint többségünk, mostanra azonban tokát növesztett, és a hasa is hordóként domborodik. Mellette ott áll az unokaöccse, Preyter. Izzó tekintettel nézi a licit tárgyát, kétségem sem fér hozzá, hogy ő beszélte rá a városvezetőt a vételre, bár ahogy elnézem nem volt nehéz dolga – Burnellnek épphogy csak nem csöpög a nyála. A vén kéjenc és a mocskos szemétláda!

– Hét aranysrang! – kiáltom. A tömeg hirtelen elhalkul, hol rám, hol a városvezetőre néznek, és már előre élvezik a szokásos párbajunkat. Ahányszor csak lehetőségem volt rá, mindig próbáltam megakadályozni, hogy Burnell megszerezze az áhított serfeket. Egy ember sem érdemli, hogy Burnellt és az unokaöccsét kelljen szolgálnia. Náluk bárki jobb.

– Tíz! – ígér rám Burnell.

– Tizenkettő.             

– Tizenöt.

– Ötven! – Ezúttal Preyter kiáltja be az árat. Elképedve nézek rá, csakúgy, mint a nagybátyja. Döntést kell hoznom, és csak pár lélegzetvételnyi időm van rá. Összesen nyolcvan aranysrangom van, ha ezt most kifizetem, ez a lány az utolsó rabszolga, akin segíthetek. A sorban ácsorgó másik nőre nézek, és kimondom:

– Nyolcvan aranysrang! – Nem menthetsz meg mindenkit, azt mentsd, akit épp tudsz! – tartom magam a főszabályhoz. Egy pillanatra azt hiszem, Preyter túllicitál rajtam, de mielőtt a magasba lendülne a karja, Burnell visszatartja. Valamit morog neki, valószínűleg túl soknak találja ezt az árat egyetlen lányért, ha vehet rajta másik hármat is.

Nyolcvan aranysrang. Ajánl valaki többet? Senki? Akkor elkelt! – zárja le a kikiáltó a licitet.

Kiverekszem magam a tömegből, hogy átvegyem az új „tulajdonomat”.







Hush:



A kezemen lévő vas nem engedi, hogy megmelengessem magamat, a reszketés újra és újra végigszaladgál énrajtam – a hátamban kezdődik, azután elindul a lábujjam és a nyakam felé. A többiek közül mondották néhányan, hogy Magasföldön hűvösb van napközben, mint Síkföldön, de nem gondoltam, hogy ennyire. Persze, hozzászoktam a hideghez, éjszakánként Síkföld is fagyos, ám olyankor vagy a társaimhoz, vagy az állatokhoz bújtam eddiglen, hogy melegítsük egymást, itten viszont nincsen semmi sem, ami megóvhatna.

Már eladtak engemet az új gazdának, mostan azt várjuk, hogy idejöjjön énértem. Az őr mellett ácsorogva visszafojtom a lélegzetemet, emlékezem reá, ő is bejött éjszakánként a sátrunkba a többi férfival. A leheletének mindig olyan szaga van, mint a pengéspúpú pisijének. Amikor elfogy a levegőm, próbálok távolabb húzódni tőle, de mostan sem sikerül, erősen tartja a láncom végit.

– A nyolcvan srang – áll meg előttünk az új gazda. Nem merek felnézni reá, csak a hangjából ismerem meg őt, ami mostan dühösnek tűnik. A cipője elnyűtt, de tiszta, valószínűleg kitisztogatta reggel az egyik serfje. A bizonytalanság összeszorítja a torkomat. Vajon ő is olyan, mint a kettővel ezelőtti gazda és a Karavánbeli férfiak? Vagy békiben hagy, és csak akkor ver el, ha valamit rosszul csinálok, mint az öreg gazda?

Sokkal jobb lenne, ha már tudnám, mire számíthatok, mer’ így mindenféle rosszat képzelgek.

Ahogy az őr meghúzza a láncomat, hogy átadja a végit az új gazdának, önkéntelenül is felnyögök. Érezem, ahogy a vas belevág a bőrömbe, éget és mar.

– Arra nincs szükség, vedd le róla!

– Nem ajánlom. Néha átváltozik tollas purrogóvá, és kiengedi a karmait – mutat az őr az arcára. Karmolás nyoma szalad végig rajta hosszan, de nem én csináltam. Szerintem összetéveszt valakivel, vagy azt akarja, hogy a gazda az elejitől kezdve rossz szemmel nézzen reám. Meg akarom mondani, hogy ártatlan vagyok, de félek, hogy ha hazugsággal vádolnék egy libert, akkor engem büntetnének meg.

– Vedd le!

– Én szóltam… – Az őr megint megrántja a kezemet, ezúttal maga felé, és leoldja énrólam a vasat. Hirtelen meginogok, ahogy megszabadulok a súlytól.

– Gyere, te leány! – szól reám a gazda. Gyorsan megindulok a nyomában, hogy lássa, engedelmes vagyok én, nem olyan rossz, mint amilyennek az őr mondotta. Szerencsére nem megyünk bele a tömegbe, kikerüljük. A gazda cipőjére szegezem a szememet, azt követem. Jó nagyokat lép, úgyhogy igyekeznem kell utána.

Még nem járunk messzire, amikor meghallom Sarana kiáltását a pódiumról. A hangjától rándul egyet a gyomrom – hát mégis beváltotta, amit mondott! Megesküdött reá, hogy ha a városvezető akarja megvenni, akkor elkezd fennhangon imádkozni az Egyhez. Inkább vállalja, hogy megfenyítsék egyszer a vallástörvény megszegéséért, semmint hogy egy undorító szörnyeteget kelljen szolgálnia. Elborzadó csodálat szalad át rajtam, én túl gyáva lennék ilyesmit tenni, még úgy is, hogy hallottam ide úton a sugdolózásokat arról, mikre is képes az a liber.

A gazda továbbhalad, nem érdekeli, mi történik a pódiumon, így én sem tudhatom meg, miféle büntetést szabnak ki Saranára, amiér’ ebben a városban már nem kerülhet eladásra – ugyan, ki fizetne egy, az Egyet imádó, lázadó természetű serfért? Csak remélni tudom, hogy olyat, amin gyorsan túllehet, és hamar begyógyul őneki. Nagyon szép, és ha itten nem is, a következő városban jó áron megvehetik, úgyhogy szerintem nem fognak olyan sebet csinálni, ami megmaradhat, de ez nem jelenti azt, hogy nem fáj majd nagyon.

Nagyon hosszan megyünk, szerencsére a gazda lassít, amint elhagyjuk a piacot, így nem kell annyira sietnem. Néha-néha körbepislantok, ez a hely tényleg teljesen más, mint az, ahol eddig éltem. Amikor az öreg Delhus mesélt erről a Karaván táborában, nem igazán hittem őneki, de úgy tűnik, igazat szólt. A házak, amelyekben a gazdák élnek, hatalmasak a mi sátrainkhoz képes, tényleg kőből és fából építették őket, és vékony fadarabokkal vannak elkerítve egymástól. Homok sincsen sehol sem, és a gazda ruházata is teljességében más, mint a régi gazdáké.

Nem ismerem az itteni szabályokat, és ez kicsinykét megrémít. Meg kell húznom magamat, míg rá nem jövök, hogy ez a gazda mit vár el éntőlem. Talán olyan lesz őnála, mint az öreg gazdánál, az jobb, mint az első gazda. És sokkal jobb, mint a városvezető. Végül is szerencsém volt, így kell gondolnom. Hogy ne féljek annyira, a fejemben dúdolgatok. Van néhány dal, amit nem tudom, honnét ismerek, de néha felzengenek idebent.

Magas fák mellett vonulunk el, olyan nagyok, hogy megfájdul a nyakam, amikor megpróbálok felnézni rájuk. A sivatagban csak néhány fa vagyon, és azok is sokkal kisebbek. A lombjuk sem ilyen dús, és teljesen más a levelük is. Ezeknek a gyümölcsei tekergős szalagként csüngnek le az ágakról, pirosak és zöldek, de azt nem tudom, ehetők-e. Talán majd lesz más serf az új gazdánál, akitől megkérdezhetem.

Hirtelen torpanok meg a ciripelő hangra. Hangosabb, mint a csápos sivatagi utánzók, és valahogyan ismerős a dallama. A fák között mintha látnék valami mozgást, de az egész csak egy villanás.

– Kérlek, ne maradj le! – zökkent ki a gazda hangja. Gyorsan utána sietek, nem akarom már az első napon felmérgesíteni magamra.





Penn:



Crrp, crrrp. A háromévesek szeretik ezt a hangot, először vigyorognak rajta, de ha elég sokáig csinálja az ember, akkor elalszanak rá. Tapasztalatból tudom. Talán azt képzelik ilyenkor, hogy a réten fekszenek, virágok között, a napsütésben, és ez ringatja őket álomba. A szájpadlásomhoz préselem a nyelvem, és úgy mozgatom, ahogyan még apám tanította, mielőtt a rabszolga-kereskedők elfogtak minket.

Amikor a lány hirtelen megáll, és körülnéz, meg sem lepődöm. Egyszerűen tudtam, hogy így fog tenni. A mellkasomban éreztem, hogy ő az, és felismeri a rég hallott hangot. Engem.

Megismétlem a ciripelést, arrafelé pillant, ahol vagyok, mire behúzódom az egyik pehelyfa mögé, apró, fehér levelei hópehelyként hullnak a vállamra és a fejemre. Ha a lány egyedül lenne, nem bújnék el előle, de mások előtt egyelőre nem beszélhetek vele, csak így. A titkos nyelvünkön. Az új gazdája, Haiger Quire rászól, hogy haladjon tovább, így mára ennyit kaphattam belőle. Ha már Irányadó nem vehette meg őt, örülök, hogy viszonylag jó helyre került – legalább is az a hír járja Quire-ről, hogy jól bánik a serfjeivel. Szívből ajánlom neki, hogy tényleg így legyen!

Miközben a Menedék felé sietek, a szívem veszettül dobog. Utoljára akkor voltam ennyire izgatott, amikor rátaláltam Irányadóra. Előtte pedig… talán még gyerekként, a hetedik születésem napján. Akkor még szabad voltam, és a családom körében ünnepelhettem. Most az az este jut eszembe. A lány tiszta maszat volt a süteménytől, amit anyám sütött. Mosolyognom kell az emlékre.

Félúton Chirp is csatlakozik hozzám. A lábam mellett ugrál, tisztes távolságban, nehogy véletlenül a talpam alá kerüljön. A kis csápos utánzó jól jön az üzenetközvetítésben köztem és Irányadó között, de mostanra a barátommá is vált. Hihetetlen, hogy mennyire meg lehet kedvelni egy állatot, főképp, ha valaki már jól ismeri az emberek természetét.

A hegyi út elég szűkös. Bár a gyógyító háza könyvtárként is működik, kevesen jönnek fel ide, már csak azért is, mert a többség szédeleg a magasságtól. Én már gyerekként megszoktam. Ennél háromszor magasabb parti sziklákra másztunk fel, hogy lássuk, mikor térnek vissza a szüleink halászhajói. Megállok egy pillanatra, és lenézek a magasból. Alattam a város és az azzal szomszédos erdő terül el, de én a tengert képzelem magam elé. Kisfiúként imádtam a hajókat, azt hittem, belőlem is halász válik majd, néha apám már azt is megengedte, hogy velük tartsak. De az Egy más sorsot szánt nekem.

Felérve a hegytetőre, kiszakadok a múltból. Az ott álló épületet csak nagy szerénységgel lehet háznak nevezni, valójában egy hatalmas kastély két emelettel, két szárnnyal és százötven hálószobával. Valahányszor meglátom, mindig rácsodálkozom, egyszerűen fenséges és gyönyörű. A kapun most bárki könnyedén áthaladhat, de ha minden jól megy, a következő csempészszállítmány megérkezése után nekiállhatunk a védelmi rendszerünk kiépítésének.

A kerítéstől néhány méternyire trágyaszag csapja meg az orromat, itt építettük ki az ólakat, hogy a házhoz közel tiszta maradjon a levegő. A csupasz földtúró piggek rám sem hederítenek, nyugodtan majszolják a moslékot, hatalmas testük eredetileg szürke színű, de most nedves sárfoltok ékesítik őket. Mivel az eső már rég nem esett, így van egy olyan gyanúm, hogy a vizeletükkel keveredett földbe fetrengtek bele. A következő ólnál az ikervihiík izgatott szárnycsapkodása köszönt. Mindkét fejük borzalmas hangot ad ki, de ez még semmi ahhoz képest, amilyen sipítozást csinálnak, mikor megérzik, hogy itt a vég. Mindig bemenekülök a házba, amikor Memaral nővér átvágja a torkukat. Ha látnám a halálukat, képtelen lennék megenni a húsukat, pedig csodálatosan porhanyós.

A ház mellett a kert kapott helyet, ahol zöldséget és gyümölcsöt egyaránt termesztünk. Ahogy elnézem a kék magvakat, hamarosan le lehet majd szedni őket, a csövek szép nagyra nőttek, a rajtuk lévő hatalmas szemekből pedig ízletes kenyér készülhet. A gondolattól a nyál is összefut a számban.

Megállok a bejárati ajtó előtt néhány méterrel, és hátrafordulok Chirphez. Rám néz, összedörgöli a szárnyait. Ciripelése szomorkásnak hangzik, még mindig nem szokta meg, hogy a nap nagy részét tőlem távol kell töltenie, pedig már jó egy éve itt élünk.

– Ne haragudj, barátom, de Memaral nővér nem kedveli az ízeltlábúakat – nézek rá bocsánatkérőn. Még azután is hallom a ciripelését, hogy belépek az ajtón, és becsukom magam mögött.





Burnell városvezető:



Visszakézből lekeverek egy pofont a serf cselédlánynak, amiért nem hozza elég gyorsan a házi papucsomat. Valójában nem rá haragszom, legalább is pillanatnyilag, de ő is megteszi. Ezután úgy rohan a lábbeliért, hogy öröm nézni. Az ujjnyomaim még akkor is vörös foltként terülnek szét az arcán, amikor előkészíti a reggelit. Preyter morcos arccal huppan le az asztalhoz, zsebre teszi a szerencsepénzét, és azonnal nekilát a főtt vihiítojásnak.

– Kár volt olyan korán felkelni – közli teli szájjal.

– Haigert egyszer még elkapom. Hibázni fog előbb vagy utóbb, ebben biztos lehetsz – bólintok magabiztosan. Az a rabszolgaimádó már évek óta a bögyömben van, és bár mindig a határmezsgyén jár, még sosem sikerült törvénytelenségen kapnom. Kár, hogy a serfekkel való kedvességet nem tiltja a törvény, már rég dutyiban ülne. Vagy egy fán lógna… – húzódik vigyorra a szám az elképzeléstől.

– Ha hagytad volna, hogy feljebb menjek, elhozhattuk volna előle azt a helyre kis serf lányt. – A vádló pillantás egyáltalán nem tetszik.

– Majd ha lesz saját vagyonod, akkor annyit költesz el helyre kis serf lányokra, amennyit csak akarsz – morgom. Kezd elegem lenni ebből a semmirekellőből, ha az évek során nem látott és hallott volna túl sokat, már rég kivágtam volna. Na, meg Nancyn is odavan az unokaöccséért, bár fogalmam sincs, miért pátyolgatja.

– Azt hittem, te is kedved a helyre kis serf lányokat – von vállat. Figyelmeztetően rámordulok. A megállapítás helyes, de ilyesmiről nem beszélünk abban a házban, amelynek a fedele alatt ott a feleségem is. Van, amiről Nancynnek nem kell tudnia.

Megvakarom az államat, azután belehörpintek a bögrém tartalmába, és elfintorodom.

– Ez élénkítő? Komolyan? Annyi íze sincs, mint az esti lábvizemnek!

– Már csak… csak kevés korongfű volt a dobozban, és a piacon azt… azt mondták, jövő… jövő hónap harmadik napján jön meg az új szállítmány – dadogja nekem a lány a sarokból.

– Csodálatos! – csapom le a bögrét. A lány összerezzen, lesüti a szemét, és igyekszik beleolvadni a falba. Ha nem hiányozna annyira a reggeli élénkítőm, egészen élvezném is a félelmét, de így csak színtiszta bosszúság jár át. – A Százesztendős háborúnak már régen vége, ahogyan a lázadásunknak is, azok a nyomorult remete-szigetiek mégsem oldják fel a határzáraikat, hogy rendesen kereskedhessünk velük. Gyávák!

– Szerintem okosak – hümmög fel Preyter teli szájjal.

– Okosak?

– Amint kitört a Százesztendős háború, azonnal reagáltak, elzárták magukat a világ elől, és így nem igázták le őket, és nem kerültek rabszolgasorba, mint mi. Ezen kívül kiépítettek egy önfenntartó rendszert, és elérték, hogy nekik ne legyen szükségük a többi szigetre, nekünk viszont szükségünk legyen rájuk. Mi ez, ha nem észjáték?

– Szerencse – vágom rá. – Ha Magasföldet is olyan oltalmazó hegyfal venné körül, mint Remete-szigetet, és nekünk is lennének szárnyas köpőink, amik a parancsunkra tűzesőt hánynak az égből mindenkire, aki megpróbál betörni a területünkre, akkor azok a nyomorult síkföldi burzsok sosem vertek volna láncba minket!

– Talán…

– Biztosan! – csapok az asztalra. – Mára elegem volt a bosszúságokból, először Haiger, aztán az az Egy-imádó kis kurva. Belőled már nem kérek! Ha Nancyn lejön, mondd meg neki, hogy egész délelőtt dolgoznom kell. Senki ne zavarjon! Ebéd után pedig elmegyünk Still rendfenntartó parancsnokhoz.

– Már megint a Csapás miatt? Muszáj? Csak elbírnak a rendfenntartók néhány ostoba, lázadó serffel, nekem pedig dolgom lenne. – A panasz hallatán mély lélegzettel nyugtatom magam, és megpróbálok higgadtan válaszolni. 

– Ha feljebb akarsz lépni a politikai ranglétrán, akkor részt kell venned a város ügyeiben. Az ország ügyeiben. Szerinted én úgy lettem városvezető, hogy a lábamat lógáztam egész nap? Ebéd után velem jössz! – adom ki az utasítást.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése