Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2020. március 23., hétfő

Spirit Bliss: Rabszolgák kora 1. – Az égitolmács (3. fejezet)





3. fejezet

Múltból jött szellemek



Kedves Irányadó!


Amikor rád találtunk, tudtam, hogy egyszer eljutunk ehhez a sorsfordító pillanathoz is, most mégis különös, hogy már ennyire közel a cél. Gondolom, már láttad az ajándékot, én legalább is úgy képzelem, hogy a kíváncsiság arra vezet majd, azt nézd meg elsőként. Tudom, hogy nem úgy néz ki, mint ha megmenthetnénk vele a világot, de te tudod a legjobban, hogy a látszat csal. A te esetedben is és a leszármazott esetében is.

De térjünk át a lényegre. Az erőt kétféleképpen tudjátok működésre bírni. Igen, leírom a második módját is, de csak azért, mert tudom, hogy ahhoz csak a legvégső esetben folyamodnál, ha az Ő élete múlna rajta.

1. Szükség van tíz testileg és lelkileg erős emberre, akik hisznek az Egyben, és hajlandóak áldozatot hozni az ügyünkért. Az áldozat nagy, ugyanis egy átlagos ember esetében újra és újra végre kell hajtani az átadást. Ha valaki nem elég erős, az életébe kerülhet.

Az átadás a régi szertartáskönyv szerint teliholdkor a leghatásosabb. Ha ekkor hajtják végre, akkor a védelem kitart egészen a következő teliholdig. Ha más időben történik meg, akkor alig néhány nap múlva meg kell ismételni, ami teljesen lecsapolhatja az áldozatok életerejét.

Még egy fontos dolog, mindenképpen nyílt terepre menjetek!

Tegyétek a követ a földre, és minden áldozat cseppentsen a véréből rá. Azután állják körbe, és fogják meg egymás kezét. Az erő magától köteléket talál mindenkihez, és megáldja az áldozatok vérét.

Ezután jön a neheze. Mindenhol, ahol védelemre van szükségetek, vérvonalat kell hagynia az egyik áldozatnak. Elég egy vékonyka vonal, de nem lehet benne törés. Fessétek fel mindenhová, akár egy védőgyűrűt. Amint ez megvan, a védelem azonnal életbe lép. Csak az tud átlépni rajta, aki birtokában van az áldozatok egyetlen csepp vérének. A vérük a kulcs, ami lezárja és megnyitja az átjárást.

Ha az áldozatok egyike meghal, a védelem gyengül. Ha mind meghalnak, a védelem megszűnik. Óvjátok őket, és gondoskodjatok róluk!

2. Egy égitolmács vére hasonló szertartással az erőhöz kötve megtörhetetlen pajzsot nyújt. Vele a szertartást csak egyszer kell elvégezni, utána soha többé nem lesz szükség rá. De ő is csak egy ember, akitől ha sok vért vesztek el, könnyedén belehalhat.

Tégy meg mindent a célunkért, de óvd meg őt! Kérlek! Bízom benned.


Első a szabadság!

Barát



Haig:


Jova léptei közelednek, majd elhalnak közvetlenül az ajtóm előtt. Nem fordulok hátra, továbbra is a holdat bámulom az ablakon át, ma olyan kerek, akár a tarka muúlok tejéből készült sajt, és a színe is hasonló. Kezemben az üvegcsét szorongatom. Csüngővirágpárlat, elég belőle egyetlen csepp, és egy szempillantás alatt mindennek vége.

– Már nem tudom felidézni azoknak az arcát, akikkel egy csoportba osztottak a lázadás kitörésének estéjén, de egyvalamire tisztán emlékszem – mondom ki hangosan. Nem vagyok biztos benne, hogy Jova még mindig az ajtómban áll-e, míg meg nem szólal. A hangja lágy, dallamos, mégis érezni benne a szomorúságot.

– Mire emlékszel?

– A csoportunkat vezető legidősebb fiúra, amint átadja a mérget. Maarsnak hívták. A hangja tisztán cseng a fülemben: „Még a halál is jobb annál, amit veletek tennének.” Hittem neki. Ha a burzsok elkaptak volna, gondolkodás nélkül megiszom – emelem magam elé a párlatot. Átlátszó, így olyan, mintha semmi sem lenne az üvegben; láthatatlan végzet.

– De most már biztonságban vagy – lép oda hozzám. Kiveszi a kezemből az üvegcsét, és visszateszi a szekrény aljában pihenő dobozba. Ezerszer eljátszottuk már ezt a mozdulatsort, csak korábban komolyan megfordult a fejemben, hogy felhajtom a folyadékot, és befejezek mindent. Most már nem tenném. Az önzőség lenne Jovával és Sasarral szemben. Hallom, ahogy kattan a dobozon a lakat, és úgy érzem, a kezemre is bilincset zártak. Megdörzsölöm a csuklómat. Rég volt rajta valóban fém, de még mindig nyom a súlya. Talán sosem verték le rólam igazán. Vajon a többi liber is ezt érzi?

– Vicces…

– Micsoda? – jelenik meg egy ránc Jova homlokán.

– A liber elnevezés. Régen serfeknek hívtatok minket, így mi is ezen a néven szólítunk titeket. De a burzs címet mégsem vettük magunkra. Elnevezésünkben nem akartunk hasonlítani a volt gazdáinkra, tettekben mégis követjük őket. Nagyon elrontottuk ezt az egészet, Jova, és… a következő vásáron már senkinek nem segíthetek – meredek a kezemre. Néha, amikor hirtelen kerül a látóterembe, szinte látom rajta a vért. A szabadságunkért harcoltam és öltem, de ez mások szabadságába került.

– Te mindent megtettél, amit csak lehetett.

– Nem így érzem.

– Szerinted hány liber költötte volna el a teljes vagyonát arra, hogy segítsen rajtunk?

– Apám vagyonát. Nem én mentettem meg a lázadásban Romanton miniszter életét.

– De te örökölted tőle a pénzt.

– Véres srang, nem tudtam volna luxusra költeni – borzongok meg. Apám tette hősies volt a harcok során, ám ami utána következett, azt már cseppet sem láttam annak. Ahogyan apám sem, valószínűleg ezért adta fel a szíve alig negyvenévesen. – Hogy van Hush? – terelem másfelé a gondolataimat.

– Hush?

– Valami néven csak kell szólítani, és ez passzol hozzá – vonok vállat. A „Csitt” név találó, mégis keserűen ironikus valaki számára, aki csak ritkán szólal meg.

– Hush megvan. Amennyire meg lehet. Segítettem neki felvenni a hálóingét és ágyba dugtam. Sok időbe telik majd, míg helyrejön.

– Igen, elég sovány.

– Nem arról beszélek. Néhány hét alatt feltáplálom még ebből a kevés pénzből is – rázza meg Jova a fejét. – Szerintem rengeteg más is történt vele az éheztetésen kívül.

– Amikor felmentem hozzá, meztelenül várt. – Jova komoran bólint, mintha azt mondaná: „Igen, valami ilyesmit sejtettem.” Lehajol hozzám, és puszit nyom a halántékomra. Harminchárom évem ellenére ilyenkor mindig kisfiúnak érzem magam. Azt szokta mondani, én mentettem meg őt, de ez nem igaz, ha nem sodródik az életembe, valószínűleg már nem élnék.

– Aludj jól!

– Te is – felelem az ajtó felé fordulva. Sensy a küszöbön várja Jovát, be nem tenné hozzám a tappancsát. Rám fúj, mintha azt mondaná nekem: „Te nem”, aztán fejét felvetve, farkát az égre szegezve megfordul, és elvonul Jova után.

Magamra maradok, ám valójában sosem vagyok egyedül. Egy csomó szellem kering körülöttem. Persze, nem igazából, hanem a fejemben, gondolatként. Talán így még rosszabb; a valódi szellemektől kevésbé félnék. Ott az anyám, aki a születésem után pár nappal meghalt valami fertőzésben; arctalan nőalakként látom őt, akiről csak annyit tudok, hogy szerette az apámat és engem is. A rabszolganő, aki a saját melléből szoptatott ezek után, és öt éven át nevelt, míg a gazda el nem adta. Még a nevét sem tudom, mert csak maminak hívtam. A rabszolgatársak az építkezéseken, akik balesetben vagy végkimerülésben haltak meg, esetleg a gazda korbácsoltatta agyon őket valamiért. A háborús bajtársak, ugyanolyan gyerekek is, mint én voltam; mindkét oldalról. Az apám, aki sosem heverte ki sem anyám halálát, sem a rabszolgaságot, sem a forradalmat. És Macey… a lány, aki még haldoklás közben is mosolygott rám.

Ledobom a ruhámat, és bebújok a dunyha alá, pedig pontosan tudom, hogy ma éjszaka megint nem fogok túl sokat aludni. Végiggondolom a teendőimet helyette.

Míg Hush jobban nem lesz, itt kell maradnia, aztán beszélek Mattaneu-val, hogy keressen neki valami jó helyet. Talán Erdőségben befogadja valaki. Vagy el tudjuk juttatni egy kereskedelmi hajóval Szív-szigetre, ahol a társkirálynők szembeszállva Négysziget törvényével, felszabadították a területükön élő rabszolgákat. Ez a szabadság persze csak az ő felségterületükön érvényes, amint átlépi valaki Szív-sziget határait – vagy a rabszolga-kereskedők áthurcolják rajta –, a szabadságlevele annyit ér, akár a földféreg ihatatlanul keserű teje.

Annyi biztos, hogy még tél előtt meg kellene oldanunk a problémát, mert pillanatnyilag fogalmam sincs, miből etetnék négy embert – és egy purrogót.  Jova kis kertje és a faragott bútoraimból befolyó pénz nem lesz elég ahhoz, hogy teljesen kint legyünk a bajból. Épp az jut eszembe, hogy talán el tudnék ejteni néhány kisebb vadat az erdőben, aminek besózhatnánk a húsát télire, amikor végül elnyel az álom.

Az éjszaka során többször is felriadok, majd visszaalszom, aztán hajnalban feladom a küzdelmet. Kimászom az ágyból, megmosakszom és felöltözöm. Alig várom, hogy ihassak egy kis élénkítőt, de amint belenézek a konyhában a dobozba, és meglátom az alján lévő néhány adagnyi őrleményt, elmegy tőle a kedvem. Jobb, ha nehezebb napokra tartalékolom, mert ha elfogy, jó ideig nem szerezhetek.

Hogy felébredjek, kimegyek a kerti műhelybe, ami valójában egy kis sufni. Az előző lakók a kerti szerszámokat tartották itt, de átalakítottam a céljaimnak megfelelően. Meggyújtom a lámpásokat, és a fa ablaktáblát is kinyitom, hogy elég fény legyen. Most épp egy hintaszéken dolgozom, amit az egyik szomszédom, Mr. Tart szán a feleségének. A lábak már készen vannak, a támla és ülőke kifaragásának állok neki. Ez a legnehezebb, mert a kanyargós díszítőminták sok türelmet és kézügyességet igényelnek. Minden koncentrációmat a fának adom, a véső, akárha a kezem meghosszabbítása lenne, pontosan azt teszi, amit elképzeltem. Szép lassan formálódik az alkotás, egy órával később már pontosan kivehető, mi lesz a faanyag végső célja.

Már teljesen világos van odakint, amikor elégedetten leteszem a vésőt és a csiszolópapírt. A gyomrom korog, éhesen pedig nem lehet koncentrálni. Visszabandukolok a konyhába, hogy valami reggelit szerezzek magamnak. Jova még nem ébredt fel, ezért szelek magamnak a tegnapi kenyérből és egyszerűen csak megvajazom. Ez is tökéletes reggelinek számít, mert Jova isteni kenyeret tud sütni. Pont olyat, amilyennek lennie kell: kívül ropogós, belül puha. Még így, másnap is.

Az utolsó falatoknál tartok, amikor meghallom a halk lépteket. Évekkel korábban, még Sensy előtt volt egy másik purrogónk, Szőrmók, az osont így, míg egy szomszéd lógónyelvű vauszija egyszer mégis meghallotta szegényt, és belemélyesztette a méregfogait. Egy tengerkék szempár villan az ajtó résében, lesütöm a tekintetem a kenyérre, hagyom, hogy megfigyeljen, miközben falatozom. Amint végzek, megkenek még egy kenyeret, és az asztal azon részére teszem, ahol tegnap Hush ült. A mosogatódézsához viszem a saját tányéromat, és nem mozdulok. Halkan nyikordul az ajtó, visszafojtott lélegzettel törlöm meg a kezem, és csak lassan fordulok meg.

Hush az asztalnál ül végre, de a póz látványa, amiben eszik, gyomorgörcsöt és hátfájást okoz az embernek. Felhúzza a lábát, összekuporodik, szó szerint láthatatlanná akar válni. És megint fal, mintha elfelejtette volna, mivel járt ez tegnap este.

– Lassabban kéne enned – figyelmeztetem. Hallgat rám. Talán, mert megszokta, hogy hallgasson a gazdájára, vagy egyszerűen rájött, hogy szeretné lent tartani az ételt a gyomrában.

Leülök vele szembe, minden mozdulatomra úgy ügyelek, mintha pukkanó büdöskék vennének körül. Megrezzen a szempillája, de nem ugrik fel sikoltozva és menekül el. Ezt jó jelnek veszem. Mondani akarok neki valamit, ám minél tovább töröm a fejem a megfelelő mondatokon, annál kuszábbá válnak. Csak egy gondolat marad meg teljesen tisztán, és bár nehéz kimondani, tudom, hogy ez lehet az, amivel kiérdemelhetem a bizalmát.

– Tudod, én is rabszolgának születtem. – Most először néz rám, átható pillantása tele van szomorúsággal, fájdalommal és… reménnyel. Ő vajon mit láthat az én szememben? – jut eszembe hirtelen. Félek, túl sok olyasmi sugárzik belőle, ami ijesztő lehet számára. Halkan kezdem suttogni a mesémet: – Egy Pritmaan nevű férfié voltam és a Pritmaan Építkezési Társaságé. Közös szálláson éltünk ötvenen, főképp férfiak és fiúk. Sokszor napi tizennyolc-húsz órákat is dolgoztunk, de én nem panaszkodhattam. Apám értett a munkájához, én is megtanultam tőle, így az értékünk magas volt. Vigyáztak rá, hogy életben maradjunk…



Hush:


Nincsen serf jele, de talántán mégis igazat mond a gazda. A szeme legalábbis ezt súgja. Sokan tekintettek már reám, de egyikük sem így. Lehetséges, hogy valóban nem bántanak majd itten, kapok mindig enni, meg lesz hol aludnom. Talán azt a falappal záródó szobát is megtarthatom. Még sosem volt saját alvóhelyem, csak a közös sátor. És ilyen ruháim sem voltak – simítok végig lopva az énrajtam lévő, sokszínű szoknyán. Narancs, vörös, zöld és kék, nem olyan kopottak és haloványak, mint amiket eddiglen láttam a rabszolgákon, hanem erős színűek.

Buta leány, ne reménykedjél! A fejemre csapok, azután reám tör a félelem. A volt gazda felesége azt mondotta, hogy bolond vagyok, csak mer’ néha dúdolgatok és beszélek magamba. De hát, ki mással beszélhettem volna? Azóta leginkább csak belül beszélek, bár megeshetik, hogy ez valóban bolondság. De így legalább más nem tud róla. Felsandítok a gazdára, vagy nem is vette észre az ütést, vagy nem érdekeli.

– Hát ti meg, a hajnalkurrogókkal keltetek? – A Jova nevű nő sétál be, a gazda pediglen abbafejezi a történetét. Csissz-csossz, ilyen hangot ad ki a nő cipője. Tegnap kedves volt énvelem, enni adott, megfésülte a hajamat, mutatott könyvet, és még az Egyről is mesélt, ezér’ kedvelem. Reám mosolyog, amikor elmegy énmellettem; gyorsan a kezemre bámulok. Összekenődött a vajjal, de nincs merszem megmoccanni. Csak nézem az ujjaimat, míg egy törlőrongy nem libben elém. A Jova nevű nő mellettem guggol, megfogja a kezemet, és törölgetni kezdi. Nem tudom, mit érzek, de valami jó és nem jó egyszerre. – Így ni, már tiszta is vagy! – mondja, azután a gazdához fordul. – Azon gondolkoztam, hogy körbejárom a szomszédokat, hátha kell valahol takarítani, kertészkedni vagy főzni. Talán kapunk néhány srangot.

– Kétlem, hogy bárki igent mondana. Akinek van saját szolgája, nincs szüksége másra a ház körül, akinek nincs, az meg fél, nehogy megszólják, amiért fizet egy rabszolgának. Velem is csak apám miatt elnézőek. A hőstette nélkül már rég megköveztek volna serfpártolásért.

Hidegség futkos végig énrajtam, kezemet a fejemhez emelem, és megdörzsölöm ottan, ahol régebben eltalált egy kődarab. Még mindig érezni a helyit. A korábbi gazda fia hajította, mer’ nem adtam neki csókot. Akkor még megúsztam, azután a gazda elvette erőszakkal azt, amit a fiának nem adtam.

– Most meg mi baja van megint? – néz reám a Jova nevű nő. Meghallom a nyüszítő hangot, ami az én torkomból jön kifelé. Visszanyelem és elhallgatok, nehogy megin’ azt mondják reám, hogy bolond vagyok. A gazda megvonja a vállát, a Jova nevű nő pedig felsóhajt. Mire leül énmellém a saját tányérjával, már megettem egy újabb szelet kenyeret is, amit a gazda vágott. Nem mozdulok, mer’ nem tudom, hogy szabad-e, mielőtt a gazda engedélyezné, így csak ücsörgök, és figyelem a további beszélgetést. A Sensy nevű purrogó először a Jova nevű nő bokája körül kering, azután felpattan az ölembe, és reáfúj a gazdára. Magamhoz ölelem, hogy ne rosszalkodjon. Talántán a gazda őt sem bántaná, de sosem lehet tudni.

– Közeleg a fagy, fel kell készülnünk rá – mondja a Jova nevű nő. – Mit tervezel?

– Készítek néhány csapdát – pislant felém a gazda. A Jova nevű nő is követi a példáját, hozzám hajol, és megsimogatja az arcomat.

– Nem mondod el senkinek, amiket tőlünk hallasz, igaz? Bízhatunk benned – jelenti ki. A szálláson is voltak titkaink a többiekkel, amiket nem szabadott elmondani a régi gazdának, és én meg is tartottam mindegyiket. Hogy Dorty néha ételt lopott a raktárból, és elosztoztunk rajta, meg hogy Vizzy és Lamen szerelmesek egymásba. Ez most egy hasonló összeesküdős pillanat, csak ebben a gazda is benne vagyon. Mostan őt kell megvédenünk másoktól. A többi gazdától. Tágra nyílik a szemem, és bólintok. Azt akarom, hogy bízzanak bennem, kedvesek énvelem, így én is az akarok lenni ővelük.

– Ha sikerülne elejtenem néhány sárgaszemű makogót esetleg egy-két agancsos földtúrót, a húsuk elég lenne néhány hétre – szólal meg ismételten a gazda. Azt remélem, ez jelzi, hogy hisz az én néma ígéretemben.

– A zöldségeimmel és gyümölcseimmel együtt talán el lehetne nyújtani két hónapig – teszi hozzá a Jova nevű nő.

– De még mindig van két hónap, amikor fogalmam sincs, mit fogunk enni – dörgöli meg az állát a gazda. Terheli a gond, látszódik rajta. Nem értek mindent, de azt hiszem, kevés étele van, és emiatt aggodalmaskodnak.

Amikor kopogtatás hangozik fel odakintről, a Sensy nevű purrogó felborzolja a szőrit, a gazda pediglen megdermed. A Jova nevű nő reá pillant, elsőként azt gondolom, engedélyre vagy tiltásra várakozik, de azután nem várja meg egyiket sem, hanem kisiet. A purrogó leugrik az ölemből, és a hátsó ajtón kisurran a kertbe. A gazdát figyelgetem a szemem sarkából, az arca olyan, mintha nem lenne semmi baj, de az ujjaival kopogtat az asztalon, és a tekintetében is vagyon valami, amitől a gyomromba görcs áll. Maga elé mered, mintha üvegből lenne a szeme, pont úgy, mint a vauszi, amelyik fülel a zajokra.

Férfihangot hallok odakintről, megint kicsikére húzom magamat, de talántán nem kell félnem. A gazda megnyugodik a hang hallatán, ha rossz ember jönne, nem haloványulnának el a ráncok a két szemöldöke között. Feláll, és felibém fordul.

– Maradj itt, rendben? – Ezt a parancsot nem lesz nehéz betartani. Reszketős a lábam, ha idegenek közelibe kell mennem. A gazdákat könnyű kiismerni. Kap az ember egy-két pofont, és onnantól tudja, mi a menet. De egy idegenről elsőre nem lehet tudni, mi hozza kifelé a sodrából. Így nem lehet kikerülni, hogy az ember lánya valami rosszat ne tegyen, még akkor sem, ha nagyon igyekezik.

Akkor is mozdulatlan maradok, amikor a Jova nevű nő visszajön. Becsukja az ajtót, de ottan marad mellette, és hallgatózásba kezd. Én ezt halálosan biztos, hogy nem merészelném.

Észre sem veszem, hogy mikor állok talpra, csak akkor jövök rá, amikor a Jova nevű nő karjába kapaszkodom. Nem akarom, hogy levágják a fülit. Meghúzom őt, próbálom rávenni, hogy jöjjön hátrébb, mer’ ezt nem szabad minekünk, de cövekké változott.

– Gyere! Gyere! – Mosolyogva megfordul a hangomra. Ha ez kell, hogy elcsaljam az ajtótól, hát jó. – Gyere!

– Tudsz beszélni, kislány! Már azt hittem, tényleg megnémultál. – Újra kinyújtom feléje a kezemet, és már úgy látszódik, sikerül beljebb hívnom, amikor egyszer csak megfordul, és kilöki az ajtót. Nyüszítve kapok a fejemhez. Ez elveszejtette az eszit! Én mindent megtettem. Nem az én hibám! Nem az enyém!

– Hé, Haig! Hush beszélt hozzám is! – kiáltja. Megjelenik a gazda egy másik férfival a nyomában. Arra már nincsen időm, hogy elrejtezzek, ezér’ leguggolok és összehúzom magamat. Kicsiny vagyok, semmi vagyok, nem is létezek. Itten sem vagyok.

– Mi a veszedelem történt vele?

– Nem tudom. Az előbb még engem rángatott, és azt mondogatta nekem: „Gyere!”

– Megijesztetted valamivel?

– Én ugyan nem. Az a te szokásod.

– Hé, Hush! Mi történt? – A mondatok kergetőzni kezdenek a fejemben, mozog a világ tőlük. Vagy én mozogok? Nincs itten levegő. Kinyitom a számat, próbálok azon át beszívni, de nem megy.

Azután elhaloványul a világ.

                 

Penn:


A könyvtárszoba sarkába húzódva figyelem, ahogyan Bast és Sillen jelentést tesznek az éjszakai akcióról Mokhtar gyógyítónak. Mindketten liberek, így azok helyett is elmondják, mi történt, akiknek hajnalra vissza kellett térni a szállásukra, nehogy lebukjanak a gazdáik előtt. Az akció jól sikerült, ezért a figyelmem újra és újra visszaterelődik a lányra. Hogy megnőtt, és milyen szép lett! És sovány, meggyötört, magányos, szomorú… – sorolom magamban a rá illő jelzőket. A gyomromban csomó keletkezik tőlük, és elönt a lelkifurdalás. Az én feladatom lett volna megóvni őt, de nem tettem. Hagytam, hogy elhurcoljanak minket, és szétválasszanak. Erre pedig az sem mentség a szememben, hogy csak hétéves voltam.

Mostantól viszont ott leszek mellette, és megvédem bármitől.

– Penn! – A nevem hallatán összerezzenek, fogalmam sincs, hányszor szólíthattak, de a gyógyító aggodalmas arcát elnézve már nem először. Csak most tűnik fel az is, hogy Bast és Sillen már felállt az asztaltól, és indulásra készek. Meghajolnak a gyógyító előtt, bár a gesztus nem neki szól, hanem a szerepnek, amit játszik, azután a hátsó fali könyvespolchoz lépnek. Néhány megfelelő mozdulatba kerül nekik, hogy a polc félrehúzódjon az útjukból, majd el is tűnnek a titkos alagútban.

– Igen, gyógyító? – lépek közelebb a hosszú asztalhoz, amelyet a könyvespolcokkal keretezett helyiség kellős közepén állítottak fel. Korábban fotelek voltak itt, amelyekben kényelmesen lehetett olvasgatni, de a gyűlésekhez mindent át kellett rendezni.

– Lenne itt egy kis feladat számodra – húzza végig Mokhtar gyógyító a kezét hosszú, ősz szakállán, sötétkék szeme fáradtnak tűnik. Nagy önfeláldozás tőle, hogy elfogadta Irányadó felkérését, és hajlandó eljátszani az ő szerepét mások előtt, csak hogy a valódi vezetőnk kiléte biztonságban legyen, én mégsem tudom kedvelni. Talán az öregemberszag teszi, ami a korábbi gazdámra és életem legszörnyűbb napjára emlékeztet.

– Mit kéne tennem?

– Először is, üzend meg Irányadónak, hogy az éjszakai akció sikeres volt. Másodszor, hívd össze azokat, akik jelentkeztek az erő áldozatára, magyarázd el nekik, milyen veszélyekkel is jár ez, győződj meg arról, hogy biztosan megértették, és így is vállalják.

– Értettem – biccentek. Már az ajtó felé tartok, amikor a gyógyító ismét a nevemen szólít. Tudom, mi következik, és nagyon nem örülök neki.

– Biztosan nehéz volt újra látnod… a lányt. – Ő sem ejti ki a nevét, mert tudja, hogy én sem szoktam. Talán, mert fáj hallani, vagy mert olyan hosszú idő után neki akarom majd elsőként kimondani.

– Az volt, de nehezebb volt, amikor nem láthattam – vonok vállat. Még egy lépést teszek az ajtó felé, hátha végre szabadulhatok innen, de nincs szerencsém. Mokhtar gyógyítóban még mindig élnek a régi ösztönök: ha azt látja, hogy valaki sebesült, helyre akarja hozni.

– Ugye, tudod, hogy nem a te hibád, ami vele történt? – A kezem megáll a kilincsen, mély levegőt veszek. – Mit tehetett volna egy gyerek egy hajónyi felfegyverzett rabszolga-kereskedővel szemben?

– Küzd, és ha kell, meghal – motyogom magam elé.

– Azzal sem segítettél volna a lányon. És akkor most nem lehetnél mellette – próbál a gyógyító felmenteni a bűneim alól. Az eszem talán tudja, hogy igaza van, de az érzések olyanok, akár a természet erői, emberi akarattal nem lehet őket befolyásolni.

Nem felelek semmit, és a gyógyító is hallgat, így kihasználom a lehetőséget, és kiiszkolok a szobából. Nem akarok a múlton gondolkozni, amikor annyi mindent kell még tennünk a jövőért.

– Reggeliztél már? – kiáltja utánam Memaral nővér, amikor elsietek mellette. Őt a gyógyítóval ellentétben igazán kedvelem. Amióta csak idekerültem, úgy gondoskodik rólam, akár egy nagyanya. Eleinte szokatlan volt, de mostanra már élvezem.

– Majd szedek a fáról édes-savanyút, köszönöm! – intek neki, mielőtt elhagynám a házat.

Alig teszem ki a lábam, Chirp máris megjelenik mellettem. Óvatosan megsimogatom a szárnyát, mire zizegő hangot hallat, így köszönt engem.

– Gyere, haver, szerzünk valamit enni, azután vár minket a munka. Üzenetet kell vinned Irányadónak – mondom neki. Izgatottan ugrál mellettem, most, hogy nem lehet mindig a közelemben, az egyetlen öröme az, ha hasznos feladattal bízom meg. A fához érve felszedek a földről néhány lehullott, érett édes-savanyút magamnak, és tépek pár nedvdús levelet az egyik ágról Chirpnek.

Miközben falatozunk, megfogalmazom az üzenetemet Irányadónak, majd elismétlem Chirpnek újra és újra, míg hiba nélkül vissza tudja mondani nekem.



Burnell városvezető:


– A síkföldi nyavalya törjön ki! – csapom be az ajtót; döngése bezengi a házat.

– Mi történt? – Nancyn vonul le a lépcsőn, mire azonnal összeszedem magam. Elég, ha én aggódom, neki csak legyen meg a nyugalma. Elé sietek, és a karomat nyújtva neki, bekísérem az ebédlőbe. Még mindig olyan törékenynek tűnik, akár az első találkozásunkkor, most sötét karikák keretezik a szemét, mintha rosszul aludt volna.

– Semmi baj, kedvesem. Csak körül vagyok véve egy csomó idiótával, és mindent nekem kell csinálnom – vágom ki magam a féligazsággal. Leül az asztalhoz, a serf cselédlány azonnal mellé ugrik, és megtölti a bögréjét muúltejjel. Mire én is leülök a helyemre, már a reggeli is előttünk van. No, lám, a pofonok mégis csak hatásosak, ha az ember ki akarja nevelni valakiből a lustaságot.

– Egy kicsit elnézőbbnek kéne lenned… – fedd meg Nancyn. Lesütöm a szemem a tányérra, akárha az a kamasz fiú lennék újra, akit a titkos találkáról való késés miatt korholt. – Tudod, hogy nem mindenki volt annyira szerencsés, mint mi. Ha nekünk is a bányában vagy egy építkezésen kellett volna dolgoznunk, lehet, hogy még írni és olvasni sem tudnánk.

– Igazad van, kedvesem – hagyom rá. A lépcső felé pillantok, de egyelőre semmi zaj nem jön az emelet felől. – Hol van már az a semmirekellő? Még mindig nem ébredt fel? Fogadni mernék, hogy megint egész éjszaka dorbézolt – terelem el a témát.

– Már készülődik, mindjárt lejön. – Nancyn hangja csitító, túlságosan nagylelkű azzal a részegessel. Persze, az évekkel ezelőtti eset miatt. Mintha nem éltünk volna át mind hasonlót! A lázadás előtt és alatt is hulltak el rokonok, barátok. A kezem ökölbe szorul az asztal alatt, olyan gyűlölettel pillantok fel, hogy a cselédlány összemegy vagy háromujjnyit a sarokban. Tudom, mi jár a fejében, hogy hogyan iszkolhatna ki az ebédlőből minél előbb.

– ’reggelt! – Az emlegetett végre megérkezett, ez segít visszatérni a gondolataimból, amelyekben azt tervezgettem, hogyan büntetem meg a serf lányt népe minden eddigi és ezutáni bűnéért. Preyter odahajol Nancynhez egy arccsókra, azután felém biccent. A szeme még mindig vörös, de elhatározom, hogy akkor sem hagyom henyélni. Ha inni akar, hát tegye, de ha beledöglik, akkor is el kell végeznie a kötelességét!

– Egyél gyorsan, aztán indulunk! – közlöm vele.

– Hhhva? – Elfintorodom, ahogy teli szájjal próbál kérdezni. Mintha még mindig a rabszolgaszálláson tömné magát, ahol sem evőeszköz, sem szalvéta.

– Dolgozni, természetesen – jelentem ki. Az arcára kiülő fintor alapján akár azt is mondhattam volna, hogy trágyát lapátolni.

Nancyn megtörli a száját, alig a reggeli negyede fogyott csak el a tányérjáról. Nagyot sóhajtok, de inkább nem mondok semmit.

– Megbocsátotok? – kérdezi, miközben feláll. Ahogy felpattanok a székemből, jól bevágom a hasam az asztal szélébe, de elfojtom a fájdalmas fintort. A feleségem lassú léptekkel indul a hátsó udvar felé, ahol a virágoskertje várja. A volt gazdája feleségének is volt egy, ő pedig mindig vágyott egy sajátra, ezért amint lehetett, megadtam neki. Ahogy hallótávolságon kívülre ér, visszaülök, és megköszörülöm a torkom.

– Éjszaka betörtek a Heroldson házba – mondom el a korábban kapott üzenet lényegét.

– Éff? Mi köfünk hoffá? – csámcsog tovább Preyter. Az újabb mély levegőt már nem azért veszem, hogy elmossam magamból az aggodalmat, hanem hogy ne csapjam agyon ezt az anyaszomorítót. Csak Nancyn kedvéért fogom vissza magam.

– Én vagyok a városvezető, te pedig az unokaöcsém. Saját fiú híján, ha minden jól megy, akkor az utódom. A mi felelősségünk, hogy rendet tartsunk a városban! – magyarázom nyugodtnak tettetett hangon. Preyter lenyeli a szájában lévő falatot, majd a mellényzsebéhez nyúl, elővesz egy flaskát, és jól meghúzza.

– Pont azért, mert mi vagyunk a górék, a munkát rábízhatnánk másra. A burzsok sem melóztak, nekünk kellett elvégeznünk helyettük mindent. Ha minden napomat melóval akarnám tölteni, akkor ennyi erővel maradhattam volna serf – von vállat. Újra és újra ugyanaz a nyavalygás, megdörzsölöm a halántékomat, mert az egyik ér kezd lüktetni rajta. 

– A burzsok lusta, ostoba fajankók voltak egytől egyig, és le is győztük őket végül. Egy vezetőnek kézben kell tartania a gyeplőt, különben elszabadulnak a holdsörényesek!– állok fel ismét az asztaltól, miközben megtörlöm a szám. Preyter kényelmesen hátradől, néhány morzsa az ingére potyog, de nem igazán foglalkozik vele. – Valószínűleg nem figyeltél oda, amikor mondtam, de Mezőváros vezetőjét nemrég leváltották, mert nem tudott mit kezdeni a Csapás elszaporodott akcióival. Én nem fogok erre a sorsra jutni, ebben biztos lehetsz. Három perced van befejezni a reggelit, odakint várlak! – utasítom. Még hallom a félhangosan elmormolt panaszkodó szavakat, mielőtt kilépek a ház ajtaján.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése