Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2020. március 27., péntek

Spirit Bliss: Rabszolgák kora 1. – Az égitolmács (5. fejezet)





5. fejezet

Betegség itt bent


Én, Kahalnar, Ehenir magja, Síkföld fia, az Egy által kerültem trónomra. Ő állította mellénk az utolsó égitolmácsot, Eretiát, akinek gyümölcsei azóta is a vérvonalunkat támogatják. Őseim az Egy szavát követték, hogy népünk életét jobbá tegyék, és védelmet nyújtsanak nekik a rájuk törő ellentől. Az Egyre esküszöm, hogy én is így teszek majd! Az Egyért és népemért élek, míg az utolsó lehelet el nem hagyja testemet.

É.u. 248., Kahalnar, az utolsó síkföldi király koronázási beszéde (részlet)


Haig:


Összeszoruló gyomorral nézem végig a fákat a kertben, azt remélve, hogy nem találok semmit. Köztudomású, hogy rabszolgák között az akasztásos halál és az erek felvágása a két leggyakoribb öngyilkossági mód, mert kötelet és éles szerszámot könnyen lehet szerezni. Amikor a kert üresnek bizonyul, szó szerint fellélegzem, bár eddig fel sem tűnt, hogy visszatartom a levegőt. Egy pillanatra meg kell állnom. Nekidőlök az édes-savanyú fa törzsének, és próbálom mély légzésekkel kitisztítani a fejemet. Feldereng annak a serf lánynak az emléke, akit felvágott erekkel találtam meg az emeleti szobában múlt nyáron; túl későn vásároltam meg őt. A sötétbarna, üveges tekintet egyszer csak tengerkékké válik az emlékben, és már Hush-t képzelem a padlóra, a vértócsa közepére.

Hirtelen ismét ott állok a küszöbön, és csak bámulok magam elé, szinte fel sem fogom, mit látok, míg Jova éles sikolya újra gondolkodásra nem bír. Fájdalmasan koppan a térdem, ahogy a földre vetem magam, de nem törődöm vele, a saját ingemet tépem; recsegve szakad a varrás mentén. Sikamlóssá válnak az ujjaim, miközben próbálom elszorítani a vágás fölött a lány karját. Korábban is láttam már embereket megsérülni és vérezni, de a két vékony csuklóból egész patakocska ered. Hová fér ennyi vér egy ilyen törékeny kis testben? Egyszerűen képtelen vagyok megkötni az anyagot. Nem tudom, nem megy. Nem tudom megmenteni. Már úgyis késő, megint elkéstem. Az én hibám. Vigyáznom kellett volna rá. Ahogyan Macey-re is. De nem ment. Nem ment.

– Haig! – Összerezzenek a nevem hallatán; úgy kapkodom a levegőt, mintha nem a kertet rohantam volna végig, hanem a várost. Az arcomon nedvesség patakzik, odakapok, és gyorsan letörlöm. Az ujjaim reszketnek, még mindig vörösnek látom őket, pedig már rég lemostam magamról annak a lánynak a vérét.

Jova a konyhaablakból hajol ki, és int, hogy menjek be. Szerencsére nem látok rémületet az arcán. Néhány lépéssel átszelem a kertet, vausziugatás követ a szomszédból a kerítésen át. Jova már a lépcsősor előtt áll, amikor a házba lépek, de Hush még mindig sehol. A ki nem mondott kérdés az arcomra van írva, Jova pedig azzal válaszol, hogy a lépcső felé bök, aztán mutatóujját az ajka elé helyezi. A szuszogás és szipogás olyan halk, hogy ha nem koncentrálok rá, fel sem tűnik. De most, a ház csendjében határozottan hallom. 

Megvakarom az államat, a szőr serceg az ujjaim alatt. Oké, és most mi a gennyes ragyát kéne tenni? Hagyjuk békén, míg elő nem bújik magától? Próbáljam kicsalogatni valami étellel, akár egy riadt állatot? Vagy szedjem ki onnét, akár akar jönni, akár nem? Ez utóbbit azonnal elvetem. Nem vagyok hajlandó senkin semmiféle kényszert alkalmazni. Egy hajszálnyit sem akarok hasonlítani a valódi gazdákhoz.

– Menj nyugodtan a dolgodra, majd én elintézem – mondom Jovának. Bólint, és felmegy az emeletre.

Leülök a legalsó lépcsőfokra, jó pár percig csak azzal foglalkozom, hogy kieszeljek valami tervet. Mokhtar gyógyító azt mondta, vigyem el hozzá Hush-t, aztán meglátja, mit tud tenni érte. Így látatlanban pedig azt a tanácsot adta, hogy próbáljak meg Hush fejével gondolkozni, ha ismét kiborulna. Végigfürkészem az előteret, hogy rájöjjek, vajon mi üldözhette a lépcső alá szerencsétlen lányt. A sarokban ott áll a felmosóvödör, vagyis Hush éppen a padlóval foglalkozhatott. A sáros lábnyomokra sandítok, amelyek az ajtótól egészen a lépcsőig vezetnek, és ráfintorgok a cipőmre. A kép szép lassan összeáll: tönkretettem a munkáját.

Sasart és Jovát felbosszantaná a figyelmetlenségem, de Hush másképp érez és gondolkozik, nem velem egyenrangúként. Lerúgom a cipőmet, mezítláb felállok, és kézbe veszem a felmosórongyot. Szégyen, nem szégyen, nem gyakran végzek ilyen házimunkát. Nem azért, mert én lennék idehaza a gazda, egyszerűen a munkamegosztás terén ez nem az én listámra került. Ügyetlenül feltörlöm magam után a piszkot, remélve, hogy ezzel megbocsátást nyerek. A hátam mögé pislantok, hátha Hush előbújik, de még mindig rejtőzködik előlem.

Mély levegőt veszek, és a tőlem telhető legóvatosabb léptekkel odamegyek a lépcső alatti réshez. Leguggolok, ott ül a sötétben, csak a körvonalait tudom kivenni. Akár egy kis szobor, alig emelkedik a háta lélegzetvételkor. A térdem hamar feladja, gyerekkoromban egy szilánk fúródott bele, és azóta is gyakran kínoz, ezért inkább leülök, hátamat a falnak döntöm. Egész éjszaka alig aludtam, de csak most kezdem érezni, mennyire fáradt vagyok.

– Bocsánat, hogy összepiszkoltam a padlót, amit felmostál – szólalok meg. Nem mozdul. Talán elaludt? Nem vagyok biztos benne, hogy ébren van, mégis folytatom. – Máskor, ha ilyet csinálok, nyugodtan csapj a fejemre a felmosóronggyal.

Viccnek szánom, de más hatást érek el vele. Hush felemeli a fejét, arca felém fordul, így most két tágra nyílt szem mered rám a félhomályból hitetlenkedve, olyan, mint két apró lámpás, ami kék fénnyel ég. Legalább már biztos, hogy nem alszik. Úgy érzem, szóval kell tartanom, hogy visszazökkentsem a kis lelkét.

– Hoztam ám neked ajándékot. Nem nagy dolog, csak némi textilanyag. Jova varr majd neked saját ruhát. – Hallom, ahogy hirtelen levegő után kap, és bár nem gondoltam, hogy ez lehetséges, még nagyobbra kerekedik a szeme. – Kék színű, mint az ég. Jova jól varr, úgyhogy biztosan nagyon szép leszel benne.

– Igazándiból az enyém lesz? – motyogja maga elé.

– A tiéd – szorul össze a mellkasom. Mesélni akarok neki Mokhtar gyógyítóról és a kezelésről, és mivel fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá, így egyszerűen csak belevágok a közepébe. – Tudod, beszéltem valakivel, aki nagyon jó abban, hogyan rakja össze az ember testét és lelkét. Nekem is sokat segített, ha nincsen, valószínűleg… szóval, most minden másképp lenne. – Még időben észbe kapok, mielőtt mesélnék neki az éjszakákról, amiket méreggel a kezemben töltöttem, és amiken csak egy hajszál választott el attól, hogy a számhoz emeljem az üvegcsét, és felhajtsam. – Jova, Sasar és én azt szeretnénk, ha boldog lennél, ezért arra gondoltam, hogy elviszlek ehhez az emberhez. Eljönnél velem?

– Ha a gazda ezt akarja – érkezik a halk suttogás a sötétből. Megrázom a fejem.

– Az a fontos, hogy te mit akarsz.

– Én?

– Szeretnél meggyógyulni? – kérdezem. Sokáig csönd van, mintha Hush átgondolná, ám végül nem azt a választ kapom, amit remélek.

– Beteg vagyok? – Halovány ijedtséget és némi értetlenséget hallok a hangjában. Nos, igen, arra nem gondoltam korábban, hogy aki kegyetlenkedések között nőtt fel, és sosem tapasztalt mást, annak a szenvedés a normális. Az élet mindennapos része, ami elkerülhetetlen. 

– Nem, nem vagy beteg. Legalábbis a tested nem az. De tudod… az ember lelke is lehet néha beteg. Itt bent – mutatok a mellkasomra. Megint csendben van, ám ezúttal engem tanulmányoz. Magamon érzem a pillantását.

– Mer’ olyan súlyos itten bent?

– Súlyos?

– Mintha reátérdeltek volna. Nincs már ottan semmi sem, de mégis érezem, ahogyan nyomódik.

– Igen, azt hiszem, az lesz az – bólogatok. A „már” szótól összeszorul a torkom, a hasonlat túl szélsőséges ahhoz, hogy csak szimbolikus értelmet nyilvánítsak neki. Lassan közelebb csúszik, arca a sötétségből átkerül a félhomályba.

– Akkor szeretnék meggyógyulni – jelenti ki.

Néhány pillanatig csak nézünk egymásra, valahogy megnyugtat a tekintete, mintha egy felhőmentes napon bámulnék az égre, vagy szélcsendben figyelném a parti öböl vizét. A fájdalom térít magamhoz. A talpamból indul, de átterjed a lábfejemre és a vádlimra is, hogy aztán a térdemben összpontosuljon. Apró, képzeletbeli varrótűk bökdösik, egyszerre sajog és csiklandoz.

– Nem akarsz kibújni onnét? Kezd elzsibbadni a lábam… – nyújtom felé a kezem. Rábámul, de nem tudom eldönteni, hogy megdöbbent vagy megijedt a gesztustól.

Már éppen vissza akarok húzódni, amikor óvatosan a tenyeremhez ér. Jéghidegek az ujjai, csak ettől rezzenek össze. Finoman összezárom körülöttük a sajátjaimat, kihúzom őt a félhomályból, és segítek neki felállni.

– Jó kislány vagy – mosolygok rá. A haján porréteg ül, szívem szerint megtisztogatnám, de félek, az újabb érintéssel már tényleg túllépnék egy határon, és ráijesztenék. Így is csak félve sandít rám, elrejtve szeme csillogását a hosszú, sötét szempillák mögé.

Összeszorítom a szám, és próbálok nem feltűnően sántikálni, miközben az emelet felé vezetem, de minden lépésnél mintha tüskéshátúba lépnék. Mire az utolsó lépcsőfokon is túl vagyok, szerencsésen tompul a fájdalom, végül teljesen elmúlik.

Ó, hát előbújtál! – Jova szinte azonnal előkerül, van egy olyan sejtésem, hogy hallgatózott utánunk. Ezt sikerül is megerősítenie a következő mondatával. – No, gyere, méretet veszek rólad ahhoz a csoda szép kék anyaghoz. – Ahogy kiragadja Hush-t a kezem közül, és bevezeti a szobába, hirtelen nem tudok mit kezdeni magammal.

Végül úgy döntök, legjobb lesz, ha folytatom a munkát Tart hintaszékén.



Hush:


Nagyon izgatott vagyok, amikor a Jova nevű nő elkezd sürgölődni körülöttem. Még soha nem volt saját ruhám, főképpen nem olyan gyönyörűséges kék színű, mint az ágyra terített anyag. A gazda a legeslegjobb gazda a világon. Én nem is sejtettem eddiglen, hogy vannak ilyen kedves gazdák is. Végigsimogatom az ajándékomat, miközben a Jova nevű nő megtisztít a portól, és segít levetnem a rajtam lévő ruhát.

– Jól van, állj ide, a szoba közepére! És ne mocorogj, pontosan kell mérnem – mutat maga elé. Kicsinykét fázom, de odasétálok hozzá az alsóneműmben, és hagyom, hogy ide-oda mozgassa a karomat, lábomat, hozzám méricskéljen egy hosszú, fehér fonaldarabkát, amit sárga és piros csíkok díszítenek. Először nem akarom, hogy hozzám érjen, eszembe jut, hogyan tapogattak a Karaván tagjai, amikor az öreg gazda meghalt, és a fia továbbadott nekik a többi serffel együtt, de a rossz érzés hamarost elmúlik. A Jova nevű nő keze kedves és meleg, nem akar nekem rosszat. Inkább hasonlít a gazdáéhoz, de azér’ nem teljesen ugyanolyanok. A Jova nevű nőé puha és kicsi, a gazdáé nagy, erős és érdes. Pont olyan keményedések vannak rajta, mint a többi serf férfién, úgyhogy most már kezdem elhinni neki, hogy régen valóban olyan volt, mint mi. Ezér’ ért meg engemet, ismeri a serfek lelkét.

– Hat sárga két piros. Négy sárga három piros – mormolja a Jova nevű nő. Az arca közben elkomorul, mint nekem, amiko’ görcsbe rándít a női baj. Meg is kérdezem halkan, hogy az van-e neki, mer’ arra tudok egy jó módszert: körbe-körbe kell simítgatni a pocakot, az kicsinykét segít. Nevetve megrázza a fejét, és ő is „jó kislánynak” nevez.

Nem javítom ki őt, pediglen téved, már biztosan nem vagyok kisleány. Az első gazda mondotta, amikor először a fekhelyére parancsolt. Azt sem tudom, hány éves vagyok pontosan. De néha nagyon-nagyon öregnek érezem magamat. A tagjaim olyankor nem akarnak mozdulni, olyannyira fáradtak.

– Na, megjött ez a csavargó! – sóhajt fel a Jova nevű nő a purrogó láttán, aki épp beosonkodik a szobába. Egyenest az ágyam felé tart, ám a felé repülő fonálgombolyag még időben megállítja. – Nem mész az ágytól! Még az kéne, hogy szedegethessem a szőrt a ruhaanyagról! A múltkor is ráheveredett a tiszta ruhákra, miután odakint csámborgott a sárban. Kezdhettem elölről a nagymosást, és elpazaroltam egy csomó vizet.

Az állat felé nézek, aki az első ijedelem után már játéknak nézi a gombolyagot, úgy pofozgatja a mancsával, akár a bába a régi gazdasszonyom újszülöttének fenekét, hogy légzésre bírja. Felnevetek, azután gyorsan el is hallgatok.

– Nem kell abbahagynod – paskolgatja meg a Jova nevű nő a vállamat. – Jó hallani, hogy nevetsz. És az a kis vakarcs valóban vicces. Már, amikor nem bosszant épp valamivel. No, meg is vagyunk, este nekiállok megvarrni az új ruhádat.

– Köszönöm.

– Igazán nincs mit. Öltözz fel, azután a konyhában adok egy kis meglepetést, amiért ennyire ügyes voltál, rendben? – pakolja össze a varródobozát.

Gyorsan magamra kapom a kölcsönruhámat, még egy pillantást vetek az ágyon várakozó anyagra, és már sietek is lefelé a Jova nevű nő nyomában.

A gazda éppen belép a kerti ajtón a konyhába, amikor mi is odaérünk. Összenéznek a Jova nevű nővel, olyan érzésem van, mintha némán beszélgetnének egymással. Zavar, hogy én nem értem, mire gondolhatnak. Talán énrólam van szó, mert a gazda reám pislant, mielőtt leülne az asztalhoz.

– No, lássuk azt az ajándékot! – emel le a Jova nevű nő egy kis, kék virágos dobozkát a fali polcról. Nem látom, mit vesz ki belőle, mer’ azonnal a tenyeribe rejti. Úgy áll elibém, hogy a két kezit a háta mögött dugdossa. – Melyikben van? – kérdezi mosolyogva. Csak pislogok reá. – Mondd meg, melyik kezemben van a meglepetés!

– De azt nem tudhatom – ráncolódik össze a homlokom. Eddig kedves volt énvelem, de mostan rosszul érezem magam, mint mikor a gazda fia kérdezgetett tőlem mindenfélét. Ha nem tudtam a választ, kinevetett a barátaival.

– Csak mondj egyet, jobb vagy bal? – noszogat a Jova nevű nő. A hasára meredek, próbálom kitalálni a jó választ, de nem tudom, hogyan jöhetnék reá. Annyira igyekezek, hogy belekönnyezik a szemem is. Mi lesz, ha rosszat mondok? Nem kapom meg az ajándékot? Vagy mérges lesz reám? Netán szomorú, amiér’ még ennyit sem tudok? Bizonyosan könnyű kitalálni, csak én nem ismerem, hogyan…

– Jova, nem érti a játékot, add oda neki! – hallom meg a gazda hangját. Reánézek, engem figyel. Tán rájött, hogy buta vagyok, ezér’ szólt közbe. Visszafojtom a lélegzetemet, és gyorsan rámutatok a Jova nevű nő jobbik kezére. Magamban az Egyet kérlelem, hogy ottan legyen az a valami, mer’ akkor talán azt hiszik, hogy tudtam, és nem csak a szerencse állott mellém. Ahogy előbújik a jobbik kéz, és kinyúl felém, a szívem olyan vadul dübörög, akár a feszített dob, amit a karavánbeli étkezéseknél ütnek a szórakoztató leányok táncának ritmusára.

– Kitaláltad – húzódik szélesebbre a Jova nevű nő szája. Félve pislantok le a kezére. Az ujjai már felemelkedtek, tenyerén pedig egy apró, narancsszín kavics ül. Óvatosan felcsippentem, és a szemem elé emelem a kavicsot, még sohasem láttam ilyet. Gyönyörű.

– Khm… Vedd a szádba! – szól hozzám a gazda. Kétkedve nézek reá, azután a kavicsra. – Ez cukorka, étel. A szádba kell venni, de ne nyeld le egyben, csak szopogasd! – magyarázza.

Lassan a számhoz emelem, kidugom egy picit a nyelvem, és… összerándul az orrom. Édes, de valahogy égeti is a nyelvemet, még nem éreztem ilyesmit.

– Édes-savanyú gyümölcsös – mondja meg végül a gazda az ízt. A szája meg-megrándul, mintha ő is megnyalta volna a cukromat. Újra nyalintok egyet, azután a számba teszem, és tovább fintorgok.

– Nyugodtan kiköpheted, ha nem ízlik – mosolyog reám a gazda.

– Ízlik. Csak furcsa – felelem. Halk, cuppogó hang tör elő a számból a túl sok nyál miatt, amitől elpirulok. A szám oldalába tolom a cukorkát, míg befejezem a mondandómat. – Még sosem ettem ilyesfélét.

– Még sosem ettem ilyesmit, így helyes – javít ki a Jova nevű nő. Még jobban felforrósodik az arcom a szégyenkezéstől, amiér’ ennyire buta vagyok, hogy még beszélni sem tudok igazándiból.

– Ne piszkáld! – böködi meg a gazda a mutatóujjával a Jova nevű nőt. Az megforgatja a szemét, mókásan néz ki ilyenkor.

– Meg kell tanulnia helyesen beszélni. Tudom, hogy nem volt lehetőséged rá, és nem a te hibád, de tanulni sosem késő – fordul felibém. – Ugye, szeretnél helyesen beszélni?

– Én… Talántán. Azt hiszem – bizonytalanodok el. Félek tőle, hogy végül kiderül, ostoba vagyok, és nem megy az okulás. Akkor bizonyosan csalódnak majd bennem.

– Talán. A talántán egy régies szó, már kikopott a nyelvünkből, és nem használjuk.

– Talán… Azt hiszem – ismételem a Jova nevű nő után lassan.

– Ügyes kislány! – veregeti meg biztatón a vállamat.



Penn:


A holdsörényesek békésen majszolják a takarmányt az istállóként kialakított nagyobb bányajárat fala mellett. Szőrük annyi fényt ad, hogy könnyedén el tudom olvasni mellette Barát használati utasítását. Már sokadszorra futom végig, hogy pontosan tájékoztatni tudjam az áldozati jelölteket arról, mivel is jár a szertartás. Kicsit aggódom, barátaim vannak köztük, a veszély pedig nem kicsi, de szinte biztosra veszem, hogy mind igent mondanak rá. És bármennyire is kegyetlennek hangzik, még mindig inkább ők, mint a lány. Érte én is bátran vállalnám a veszélyt bármikor. Akár a halált is.

Az állatok izgatott fújtatásba kezdenek, ebből tudom, hogy valaki érkezik. A félhomályba húzódok, bár az esély kicsi rá, hogy illetéktelen személy találjon ide. Az alagútrendszer, amelyet kiépítettünk a város alatt, egy kívülálló számára olyan, akár egy útvesztő – csak a beavatottak ismerhetik ki magukat benne, és ők sem feltétlenül tudnak minden egyes járatról.

Janus a szemközti alagútból bukkan fel. Kezében egy lámpás, arca és ruhája poros az ide úttól. A szűkebb járatokon úgy kellett szó szerint átkúsznia, akár egy lábatlan lyukfúrónak. Egyik lábamról a másikra állok, a délután hallottak után tartok tőle, hogy elárulom magam egy gesztussal vagy szóval, ha beszélgetnem kell vele.

Chirp ciripelése nemcsak a háromévesekre van altató hatással, a piacról hazaérve ugyanis a padláson elnyomott az álom, nem sokkal később pedig emberi hangokra ébredtem. Mire rájöttem, hogy épp az alattam lévő könyvtárszobában zajló párbeszédet hallgatom ki, már elért a fülemig néhány érdekes szó, amelynek köszönhetően képtelen voltam csak úgy felállni, és elsétálni. A gyógyító hangját azonnal felismertem, és némi idő után arra is rájöttem, hogy Janus van nála. Amit pedig hallottam, az cseppet sem tetszett. Irányadó nem adott engedélyt arra, hogy gyógyító másokat is beavasson a lány titkába, ő mégis megtette. Persze… biztosan csak jót akart, azt, hogy olyan emberek legyenek a lány közelében, akik megvédelmezik őt. Az pedig csak úgy lehetséges, ha pontosan tudják, mennyire fontos a személye.

– Első a szabadság! – mondjuk ki egyszerre Janusszal. Megáll a karámtól és tőlem távolabb, és veregetni kezdi a ruháját, bár maga is tudja, hogy hiábavaló harcot folytat; az idelenti kosz szinte beeszi magát az ember bőre alá is, víz nélkül nem lehet szabadulni tőle. Mielőtt még feladná, és megszólíthatna, megérkezik Rin és Torton is. Megkönnyebbülten simítok végig az egyik holdsörényesen, aki kidugta a fejét a karámon, és épp a ruhámat szagolgatja.

Bár mindenki izgatott, senki nem kérdez semmit, míg meg nem érkezik az utolsó emberünk is. Akkor azonban elcsendesedik a pusmogás, és tíz szempár szegeződik rám hirtelen. Megköszörülöm a torkom, nyelek egyet, de olyan, mintha a por a számba is beszivárgott volna. Újból nyelek, azután nem tehetek mást, belekezdek a mondandómba.

– Nos, köszöntök mindenkit! Első a szabadság! – nézek végig az előttem állókon. Az arcuk komoly, valószínűleg érzik, hogy most fordulóponthoz érkeztünk, amely már nemcsak a saját életünkről és halálunkról szól, hanem egész Négysziget jövőjére kihat majd. – Irányadót képviselem most, az ő szavait és figyelmeztetéseit hallhatjátok a számból, és az ígéret, amit majd nekem tehettek, valójában neki szól.

– Értettük – bólintanak rá mindannyian. Nincs lelkifurdalásom a félrevezetésük miatt. Az, hogy nem ismerik Irányadó valódi kilétét, őket legalább annyira védi, mint vezetőnket, és cseppet sem befolyásolja a mondandóm többi részének igazságát.

– Irányadó azt ígérte nektek, hogy biztonságot tud nyújtani a Csapás tagjai és védencei számára. Ez így igaz. Az Egy mellénk állt, és segíti az ügyünket. Ugyanis ajándékot kaptunk tőle.

– Irányadótól? – ráncolja össze a homlokát Lapud. A nagy termetű férfi kimagaslik a többiek közül, így egyenesen a szemébe tudok nézni.

– Nem. Az Egytől. – Mintha hirtelen betört volna a tenger a járatba, morajlás visszhangzik a falakról. Mindenki egyszerre beszél, és mindenki másképp reagál. Rin vonásain látom a felháborodást, azt gondolja, valamiféle tréfát űzök velük, és tiszteletlen vagyok a hitünkkel. Janus, Laver és Isana liberként nem értik, miről beszélek, az ő életüknek csak nemrég lett része az Egy. A többiek zavarodottak és izgatottak, fogalmuk sincs róla, mit gondoljanak.

– Csendet! Ssss, csendet! – Harsan fel Lapud hangja. Sikeresen elhallgattat mindenkit, azután ismét hozzám fordul. – Magyarázd meg!

– Még a százesztendős háború előtt az Egy erőt adományozott az égitolmácsainak, hogy megmentsék a világunkat. – Janus türelmetlen horkantása belém fojtja a szót.

– Sosem volt szerencsém olvasni az Egy Könyvet, de ezt még én is tudom. Mind hallottuk a történeteket az Egyről, az égitolmácsokról és arról, hogy milyen hatalmuk volt, miután úgy döntöttünk, hogy az Egyet akarjuk követni. De mi a lényeg? Mi köze van ennek az ügyünkhöz?

Közelebb lépek hozzájuk, hogy megnyugtassam őket. Bár most én vagyok Irányadó szája, közéjük tartozom, és teljesen megértem a nyugtalanságukat és kétségeiket.

– Sokáig azt hittük, hogy az erő pusztán az égitolmácsokban élő isteni képesség, amit csak ők tudnak használni, de tévedtünk. Az erő nem csak mítosz, és nem is valami megfoghatatlan adottság. Egy tárgy, ami nagyon is létezik. És az egyik nálunk van.

A morajlás ismét feltámad, ezernyi kérdés és kétség zúdul a nyakamba. „Az egyik? Hogyhogy az egyik?”, „Ugye nem egy mítoszra alapozzuk a védelmünket?”, „Hogyan találtatok rá?”. Ezúttal én intek csöndre mindenkit egy „Hé!” kiáltással, miközben jobb karom a magasba lendül integetni.

– Azt egyelőre nem mondhatom el, hogyan szereztük, ígéretet tettünk az egyik támogatónknak. Várjatok, várjatok! – csillapítom őket. – Meg kell értenetek, ahogy nem adnánk ki titeket sem a biztonságotok miatt, úgy vele sem tehetjük meg. De nem is a kiléte vagy az erő megszerzésének története számít, hanem hogy az erővel és a ti önfeláldozásotokkal tökéletes védelem alatt lesz a Menedék. Még a központi rendfenntartók serege sem lesz képes ártani nekünk.

– Honnan tudod? Honnan tudhatjuk, hogy ez az erő valóban az, ami, és működni fog?

– Hisztek Irányadóban?

– Persze – Janus vonásairól azonnal eltűnik a korábbi kétkedés.

– Három évvel ezelőtt elképzelni sem tudtuk, hogy ebből itt – mutatok körbe – bármi is megvalósulhat. Nem volt reményünk, terveink, az egyetlen célunk az volt, hogy túléljük az adott napot. Irányadó változtatott ezen, és minden, amit eddig ígért, megvalósult. Nem igaz? Olyasmik is, amikről úgy gondoltuk, csoda kéne hozzá, vagy egyenesen lehetetlen.

– Ez igaz. Én eddig is úgy hittem, Irányadót az Egy küldte hozzánk. Miért ne adhatna neki segítséget is, ahogyan régen az égitolmácsoknak? – Rin vallási áhítattal ejt ki minden szót, ő már meggyőzte magát arról, hogy amit mondok, az igaz. Néhány pillanatig teljes csend van, még a holdsörényesek is abbahagyják a toporgást. Van, aki a többiek arcáról akarja leolvasni a gondolataikat, és olyan is, aki lesüti a szemét, és a saját véleményét próbálja kialakítani. Nem mozdulok, hagyom, hogy feldolgozzák, amit hallottak. Végül Janus mondja ki a végszót:

– Mit kéne tennünk pontosan?



Jova:


Összerándulnak a tagjaim, hirtelen ébredek, de hogy mire, azt nem tudnám megmondani egészen addig, míg újra meg nem hallom a halk motozást. Egy másodpercig a régi szálláson hiszem magam, a gyomrom összeszorul, mert az fut át az agyamon, hogy a gazda jön egyikünkért. Értem vagy Sasarért. Azután az ujjaim puha párnát és meleg takarót tapogatnak ki, és rájövök, hogy nincs mitől félnem, itthon vagyok.

Kimászom a takaró alól, belebújok a papucsomba, és halkan az ajtóhoz osonok. Sansy felemeli a fejét a párnájáról, megállapítja, hogy sértetlen vagyok, és azonnal vissza is fekszik. A szívem még mindig nem az egyenletes ritmust veri. Képtelen lennék visszaaludni, míg nem látom, hogy mindenki más békésen alszik.

Elsőként Hush ajtajához lépek, ám mielőtt kinyitnám, újabb hang hallatszik, ezúttal biztos vagyok benne, hogy Sasar szobájából. Arrafelé veszem az irányt, és kopogtatás nélkül benyitok. Egy pillanatig állóképbe merevedünk, én a küszöbön ácsorogva, Sasar az ágya mellett, épp vetkőzés közben. Arcán furcsa árny suhan át, mintha bűntetten értem volna, és most gyorsan el kéne döntenie, hogyan hallgattasson el.

– Dorannál voltam. Nem köpsz be, ugye? – Hirtelen felolvadnak a tagjaim, és elmosolyodom. Örülök, hogy megbízik bennem.

– Nem.

– Kösz – fújja ki a levegőt. Kicsit túlzásnak érzem az aggodalmaskodását, de Sasar már csak ilyen. Kínos neki, ha a magánügyeiről van szó.

– Tudod… Haiger nem ellenezné – lépek beljebb. Becsukom az ajtót, odamegyek az ágyhoz, felveszem Sasar otthagyott hálóingét, és odanyújtom neki. Nem szégyenlősködik, folytatja az öltözést. Végül is már rengetegszer láttuk egymást úgy, ahogyan az Egy teremtett.

– Jah, csak folyton hallgathatnám a beszólásait. Köszi, inkább kihagyom! – fintorodik el úgy, mintha egy pukkanó büdöske eregetett volna az arcába. Halkan felkuncogok. Igen, elég valószínű, hogy Haigernek lenne egy-két poénosnak szánt megjegyzése, amolyan „bátyi” kötelességből. A gondolattól, hogy ez az érzés ismerős, elszomorodom. A lázadás előtt nekem is volt egy bátyám, valahol talán most is van. Amikor elragadtak a lázadók, ő épp nem volt odahaza, többé nem találkoztam vele, és nem is hallottam róla. Sasar észreveheti a hangulatváltozásomat, mert miközben ellép mellettem, végigsimít a karomon. Lerázom magamról a múltat, már semmi értelme ezen rágódni.

– Nekem azért mesélsz róla? – vigyorodom el végül. Azt mondják, ha magadra kényszeríted a jókedvet, észre sem veszed, és végül tényleg vidám leszel. Egy próbát megér, főképp a jó hír miatt. Annyira féltem, hogy Sasar soha többé nem enged majd senkit igazán közel magához, de most a lelkem kezd megnyugodni.

– Jova… – sóhajt fel. Bemászik az ágyába, és magára húzza a takarót.

– Jó, nem muszáj – emelem fel a kezem megadóan. Majd megesz a kíváncsiság, de nem akarom erőltetni. Sasar pont olyan, mint egy purrogó. Ha kényszerrel akarod megsimogatni, fúj rád, talán még meg is karmol, ám ha békén hagyod, idővel úgyis odasündörög hozzád. 

Az ajtó felé pislantok, mennem kéne, de valahogy nem tudom rávenni magam. Az ébredés utáni riadalom még nem tűnt el teljesen a mellkasomból, nem akarok egyedül maradni a szobámban, hogy az agyam újra és újra visszajátsszon bizonyos képeket.

Ha mesélni nem is akarsz, azért… itt maradhatok veled kicsit? – sütöm le a szemem. 

Sasar elmosolyodik, és felhajtja nekem a takarót, hogy alá bújhassak.


Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése