Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2020. március 29., vasárnap

Spirit Bliss: Rabszolgák kora 1. – Az égitolmács (6. fejezet)





6. fejezet

A legfontosabb járat

264. évi III. törvény 1.§ A serfek jelét viselő rabszolgák szabadságjoga örökre érvényét vesztette. Lehetséges az eladásuk, kölcsönadásuk, ajándékozásuk, ám a felszabadításuk nem.

264. évi III. törvény 2.§ A serfek tulajdonjogát az új gazdának legkésőbb a tulajdonba kerülést követő napon be kell jelenteni a Minisztérium helyi kirendeltségén. A tulajdonjogot rögzítik az Ingóságok listáján, és külön tulajdonlapot adnak ki a gazdának, mellyel a hatóságok előtt bármikor igazolhatja, hogy az adott serf az ő birtokában van.

264. évi III. törvény 3. § A liberek tulajdona szent. Mások tulajdonát bármiféle módon megrongálni, eltulajdonítani szigorúan tilos. Így a gazdán és felhatalmazottain kívül tilos a serfeket kézzel vagy bármiféle tárggyal megütni, bántalmazni, megkínozni, beleegyezésükkel vagy anélkül együtt hálni velük, idegen helyre távozni velük és eltulajdonítani őket. A vétség súlyosságától függően a törvény megszegése a súlyos (legalább 10000 aranysrangos) pénzbüntetésen át a kézlevágáson keresztül a tízéves börtönbüntetésig terjedhet.

264. évi III. törvény 4. § A serfek tulajdonjoga eltöröltetik. Sem ingatlant, sem semmiféle ingóságot nem birtokolhatnak, ahogyan saját pénzük sem lehet. Ha egy rabszolgát rajtakapnak, hogy saját tárgyak vannak a tulajdonában, a büntetése kézlevágás, ugyanis azokat csak lophatta. A gazdájának ilyen esetben anyagi kompenzáció jár a tulajdona sérüléséért. Ha egy liberről derül ki, hogy önként adott tulajdont egy serfnek, az ő büntetése a tulajdon anyagi értékétől függően három hónaptól három évig terjedő elzárás lehet.


Haig:

A várostéren szinte tapintható az emberekből áradó feszültség. Ahogy végigsétálunk a főúton, Jova a közvetlen közelemben marad. Szerintem szívesen megfogná a kezemet is, ám helyette inkább a cukorkával teli bőrzsákot szorongatja – nem szeretné még inkább felborzolni a kedélyeket. A Csapás számlájára róható betörések és egyéb bűnesetek elszaporodása azt jelzi, hogy nemsokára kitör a dugó mögé szorított erjesztett lé.

Az egyetlen, aminek örülök, hogy csak harmadannyi ember van idekint, mint általában. Ahogy elnézem, nem csak én álltam kísérőnek Jova mellé, másokat is látok, akik a rabszolgájukat kísérik. Az okuk talán más, mint az enyém, valószínűleg arra felügyelnek, hogy a tulajdonuk titokban nehogy a lázadás útjára lépjen. Szerencse, hogy Jova, Sasar és Hush miatt nem kell aggódnom, ők jó helyen vannak, nincsen okuk arra, hogy szabadulni akarjanak tőlem.

Két kölyök rohan el előttünk, serfpattogtatóval játszanak; a látványtól is rándul egyet a gyomrom. A lábuk előtt egy-egy kis fa háromszög, kezükben gyerekeknek készített, apró ostor. Azzal kell eltalálniuk a háromszögeket, hogy arrébb ugorjanak. Aki előbb bepattogtatja a fa tárgyat a célvonal mögé, az győz. Valaha felnőttek „játszottak” ilyet fogadásból élő serfekkel, úgy kergették őket az ostorral egy kijelölt útvonalon, akárha holdsörényeseket hajszolnának. Egy vauszi lohol a gyerekek után lelkesen csaholva, szája jobb oldalán kilóg a nyelve, ezért látni a méregfogait. Talán ők az egyetlenek a városban, akik még fesztelenül tudnak viselkedni, félelmek nélkül.

A csengő ismerős hanggal csilingel, ahogy benyitunk a vegyeskereskedésbe, ám amint meglátom a bent lévőket, magamban leszidom az árulót, amiért már nem tudunk észrevétlenül kifordulni az ajtón. Burnell vizenyős szeme azonnal ránk tapad, vele van még Oned parancsnok és Preyter is. Ez utóbbi olyan vigyort küld felénk, hogy azonnal viszketni kezd a tenyerem. A pult mögött Janus áll, az arca sápadt és dühös. Fogalmam sincs, mi folyik itt, de az biztos, hogy semmi olyan, amibe bele akarom keverni magunkat.

– Majd később visszajövünk! – biccentek Janus felé. Már nyúlok a kilincsért, ám túl lassúnak bizonyulok.

– Ugyan, ugyan! Mindjárt végzünk – int közelebb Burnell úgy, mintha jó ismerősök lennénk. Nem akarok balhét, ezért megállunk Jovával az üzlet falánál. A városvezető elégedettnek tűnik, amikor visszafordul a pulthoz. – Szóval, a cukorka… – szólítja meg Janust. Jova megrándul mellettem; ahogy lenézek a pultra, az okát is megértem. Burnell keze mellett az ő egyik édes-savanyúja fekszik. – Tudni akarom, hogy kik vásároltak belőle a közelmúltban.

– Ez egy cukorka – nyom meg Janus minden egyes szót, mintha egy bolondhoz beszélne. – Naponta százan vásárolnak belőle, van, aki egy darabot, akad, aki marékkal. Hogyan jegyezhetném meg, kik vittek belőle?

– Néhányukra azért csak emlékszik.

– Nem, nem emlékszem. Sajnálom, de sok dolog nem marad meg a fejemben – húzza ki magát, mintha valamiféle erényét említette volna. Burnell kitörni készül, ám Oned megelőzi.

– És te kitől vásárlod fel a cukorkákat? – szólal meg.

– Hogy kitől? – Janus tekintete Jova felé rebben, akinek remegni kezd a kezében a zsák.

– Ő maga készíti, nem? – Mindenki Preyterre néz, aki megvonja a vállát. – Legalábbis úgy hallottam.

– Igen, így van – tér magához Janus. Preyter téves értesülése pont kapóra jön. Bár fogalma sincs róla, épp most segítette ki Janust egy jó hazugsággal. – Csak cukor kell hozzá, néhány édes-savanyú gyümölcs és fűszerek. Nagyon egyszerű… A cukrot megolvasztom egy forró üst fölött, azután…

– Jó, elég, elég. Nem kértük a receptet! – csattan fel Burnell. A testtartás, amit felvesz méltóságteljes és fenyegető akar lenni, ám testalkata inkább komikussá teszi a pózt. Ennek ellenére nem lehet lebecsülni, hatalom van a kezében, amellyel árthat nekünk. – Ha mégis eszedbe jutna egy név… nem lennénk hálátlanok. Ha viszont falazol valakinek… Aki bűnözőkkel közösködik, maga is bűnöző. És hidd el, fiú, az árulók előbb vagy utóbb megkapják megérdemelt büntetésüket – fordul át lassan felém, csak hogy értsem, a célzást nem pusztán Janusnak szánta.

Rászegezem a tekintetem, míg ki nem sétálnak az üzletből, hogy lássa, nincsen titkolni- és félnivalóm. Amint becsukódik mögöttük az ajtó, a pulthoz sietek.

– Mi a fene volt ez? Mit akartak a… – pislantok hátra Jovára, hogy ne kelljen hangosan kiejtenem a nevét. – …cukraival?

Janus is közelebb hajol, lehalkítja a hangját. Látom, ahogy a pulton fekvő keze megremeg, de a szemében nem félelem lángol, hanem a megszokott harag.

– Állítólag valaki ilyen cukorkákat hagyott a Rold házban a betöréskor. De tényleg nem tudok mit mondani nekik, bárki lehetett. A fél város ezeken a cukorkákon nyammog.

– Őt sem fogod beköpni? – utalok ismét Jovára. Az említett még mindig a sarokban szorongatja a zsákot. Amikor felteszem a kérdést, hirtelen felkapja a fejét. Talán neki meg sem fordult a fejében, hogy esetleg ez is bekövetkezhet.

– Persze, hogy nem! Mit gondolsz rólam? – csattan fel Janus. Tekintetéből szemrehányás árad felém. – Előbb halok meg, mint hogy bármit eláruljak ezeknek. Soha!

– Köszönjük – biccentek felé valódi hálával.

– Igazán nincs mit. Tudom, hogy Jovának köze sincs a betöréshez, de könnyedén ráfoghatnának valamit, ha akarnak. És persze ezáltal rám, rád és Sasarra is.

– Gondolom, akkor nem veszed át a cukrot…

– Dehogynem! – inti oda Janus Jovát, és kiveszi a kezéből a zsákot. – Ha most fogynék ki a cukorkából, az gyanús lenne. Végül is, én készítem, logikus, hogy mindig lennie kell – kacsint ránk cinkosan. Kiszámolja a szokásos árat, és bár törvény szerint egy serfnek nem lehet saját pénze, az ezüstsrangokat Jova tenyerébe teszi.



Hush:


Köhögnöm kell a felszálló portól, de nem hagyom abba a püfölést. Azt akarom, hogy a Sasar nevű nő elégedett legyen a munkámmal. A kötélre felakasztott szőnyeget együtt cipeltük le az emeletről, azután reám bízta a kiporolását. Igazándiból egészen jólesik annak ellenére, hogy könnyezik tőle a szemem, és a karom is már kicsinykét megfájdult. A fakó színek egyre élénkebbek, ahogy az anyag megtisztul.

A Sensy nevű purrogó először sandán méreget a puffanások miatt, azután látja, hogy neki nem esik baja tőlük, és lefekszik a ház töviben. Most onnét nézelődik, közben néha meg-megnyalintja a mancsát.

Megállok egy pillanatra, és néhány lépést arrébb sétálok, hogy vehessek pár mély, pormentes levegőt. A purrogó azonnal kap az alkalmon, rohan a lábamhoz, és nekidörgölődzik. Muszáj leguggolnom, hogy megsimogassam őt, képtelen dolog ellenállni neki. A bundája puha, a fültollai selymesek, halk mormogás bizsergeti meg az ujjaimat, ami a mellkasából jön.

Ha nem szalad oda hozzám, valószínűleg már visszatértem volna a munkámhoz, és a tekintetem sem tévedt volna rá a kerítésre. Így azonban a váratlan látványtól a fenekemen kötök ki. Sensy panaszosan felsziszeg, amiér’ ráijesztettem, de nem tehetek róla, én magam is megijedtem. Anélkül, hogy még egyszer odanéznék, felpattanok, és beszaladok a házba. A szívem ottan dobog a torkomban, ügyetlenségemben majdnem hasra esek a saját lábomban, de a lépcsőkorlát szerencsére kézközelben van és megtart.

A Sasar nevű nőt az emeleten találom meg, éppen az ágyakat veti be szépen az új huzatos paplannal. A Jova nevű nő szobájánál tart, a mosószappan illatát már messziről érezem, a folyosót is belengi. Amikor betoppanok, felpillant reám, de nekem csak lihegésre futja.

– No, mi történt?

– A ke… kerítésnél… – mutogatok a hátam mögé.

– Hé, így semmit sem értek! – lép elém. A kezit a vállamra teszi, és lehajol hozzám. A közelségétől merevvé válnak a tagjaim. – Végy egy nagy levegőt, és úgy mondd! – néz a szemembe. Próbálom tenni, amit mond, de csak harmadjára sikerül elmulasztani a dödögésemet.

– Valaki leselkedett a kerítésnél! – mondom ki végül. Nem kérdez többet, felegyenesedik, és elsiet mellettem. Néhány pillanat múltán már ottan loholok a nyomában. A konyhába érve lekapja a fali akasztóról a legnagyobb sodrófát, és már megy is a hátsó ajtóhoz, amit véletlenjében nyitva felejtettem.

– Ottan! – mutatok arra a helyre, ahol a figyelő szempárt láttam a lécek között.

A Sasar nevű nő odamegy, lábujjhegyre áll, és átnéz a másik oldalra. Megint nem megy a légzés, míg vissza nem húzódik.

– Bárki is volt az, már elment – mondja. Aztat hiszem, ő is megkönnyebbült kissé, mert nagyot sóhajt, bár egy ránc marad a szemöldöke között. – Gyere, vigyük be a szőnyeget, aztán odabent is van még dolog! – dugja a sodrófát a köténye kötője alá.

Mindketten nyögdécselünk, ahogy együttes erővel feltekerjük a szőttest. Nagyon nehéz, és a kifelé cipeléstől meg a püföléstől má’ amúgy is lezsibbadott a kezem. A Sasar nevű nő arrébb zavarja az útból a purrogót, azután ő megfogja elöl a szőnyeget, én pediglen hátul, és lassan elindulunk befelé. Nem emeljük túl magasra, így viszont görnyed a hátam rendesen. Örülök, hogy munka előtt kaptam egy szalagot, amivel felköthettem a hajamat, mer’ most csak zavarna, ha az arcomba hullana.

– Figyelj csak… – szólal meg a Sasar nevű nő, amint átlépjük a konyha küszöbit. Talán jobb lenne nem beszélgetni cipekedés közben, mer’ így csak elfogy a levegőnk, de nem merem megkérni rá, hogy inkább hallgassunk. – Szerintem ne említsük Haigernek és Jovának azt a leselkedőt.

– Miér’? – szusszantom ki magamból a kérdést.

– Tudod, Haignek így is… Vigyázz, asztal! – A hirtelen kanyarodástól majdnem elejtem a szőnyeget, azután mégis sikerül megtartanom, és csak a combomat verem be kissé az egyik székbe. Szorosan egymáshoz préselem az ajkaimat, és visszafojtok egy nyögést. – Szóval… Haignek így is elég sok gondja van mostanság, amik miatt aggódik. Felesleges lenne ezzel is terhelni, főképp, hogy valószínűleg csak az egyik szomszéd kölyök ijesztett rád. Nem akarod, hogy még ezen is rágódjon, ugye? – áll meg a lépcsősor előtt, és leteszi a szőnyeg elejét a földre. Én is utánozom, majd megrázogatom a karomat. Talán tényleg csak egy gyerek leselkedett, és mivel már úgyis elmenekült, a gazda nem tehetne semmit, nem igaz?

– Nem akarom – győzöm meg végül magamat. A Sasar nevű nő reám mosolyog, elégedett a válaszommal.

– Helyes, jó kislány vagy. És nem kell aggódnod, szerintem elijesztettük végleg, bárki is volt. Ha pedig mégsem – húzza elő a sodrófát a köténye alól –, csak szólj nekem! – csapkodja meg vele a tenyerét. Megint bólintok, bár a gondolat, hogy a leselkedő visszatérhet, megborzongat.

– Ti meg mit csináltok? – nyílik ki az ajtó épp, amikor folytatnánk az utunkat. A gazda és a Jova nevű nő érkezik meg, és a gazda azonnal mellénk siet. – Majd én felviszem – próbálja meg kivenni a szőnyeget a Sasar nevű nő keziből, de az nem hagyja magát, csak a szemit forgatja.

– És megint jól meghúzod a hátad, meg napokig sántikálsz, mint legutóbb! – A gazda felmorran, de nem ellenkezik. Ennek örülök, mer’ nem akarom, hogy megsérüljön.

– Akkor ti fogjátok hátul, mi meg Hush-sal elöl – mondja el az új tervet, azután reám néz. – Menni fog?

– Igen.

– Akkor gyerünk, egységben az erő! – hajol le a szőnyeg elejéhez. Odasietek, és én is lehajolok. Ahogy megfogom a szőnyeget, az ujjam egy kicsinykét hozzáér a gazdáéhoz, de azonnal arrébb is rántom. Nem néz reám, úgyhogy talán nem vette észre, mégis elpirulok. Amikor a múltkor kihúzott a lépcső alól, az jó érzés volt, ezér’ múlt éjjel elképzeltem, hogy megint megérint, és úgy aludtam el, hogy azt gondoltam, a gazda fogja a kezemet. Bizonyosan bolondnak tartana, ha megsejtené.

Négyesben könnyedebben megy a feladat. Amint az emeletre érünk, végiggurítjuk a szőnyeget a folyosón, és eligazgatjuk ott, ahol kicsinykét felgyűrődött. Hipp-hopp végzünk is vele.

Kemény munka után ebéd jár, ezt mondja a gazda. Korog a gyomrom rendesen, úgyhogy örömmel ülök az asztalhoz, kicsiny időre még a leselkedőt is elfeledem, de mielőtt a Jova nevű nő merhetne nekünk, kopogtatnak az ajtón. Megint mindenki úgy néz ki, mintha bajra várna, nekem pedig eszembe ötlik, mi van, ha a leselkedő ezúttal az ajtón akar bejutni.

– Megyek – mozdul a Jova nevű nő, de a gazda felpattan, és elébe lép. Olyan, mintha meg akarná védeni őt, csak nem tudom, hogy mitől.

– Nem, majd inkább én.

– Mi folyik itt? – Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki tudatlan. A Sasar nevű nő is értetlenül figyeli a jelenetet.

– Majd később elmondom… – ígéri meg neki a Jova nevű nő, azután visszanéz a gazdára. – Mindig én nyitok ajtót, úgy kell viselkednünk, ahogyan szoktunk. – A gazda arca merev, végül mégis rábólint. Azér’ nem ül le, megáll az ajtóban, és fülel; én is így teszek, csak a székemről.

A Sasar nevű nő közben ismét tüsténkedni kezd, elém tesz egy szelet sült piget, sárgagyökér-saláta van mellette. Nagyon jó az illata, mégsem tudok enni, míg fény nem derül rá, ki érkezett. Míg a Jova nevű nő vissza nem jön, ide-oda mocorgok, mintha homokszemek lennének alattam. Egy papír van a keziben, nem úgy tűnik, hogy baj lenne.

– Mi az?

– Neked hozta egy fiú – nyújtja oda a címzettnek a levelet. A gazda szeme ide-oda jár, azután leteszi az asztalra a papírt. Csupa össze-vissza vonal van rajta, nem értem, hogyan tudja kivenni belőle, mit is jelentenek. Összevont szemmel próbálom meglátni bennük a szavakat, de csak megfájdul a fejem az erőlködéstől.

– Két nap múlva mehetünk a gyógyítóhoz – mondja el a gazda mosolyogva az üzenetet. Nem tudom, mit kéne éreznem. Kicsinykét izgatott vagyok, de mellette félek is. Az egyetlen gyógyító, akivel eddig találkoztam, a gazdákhoz járt ki. Az én első gazdám feleségéhez is gyakran jött, hogy szert adjon a feje és a hasa fájására azokon a napokon. De nekünk sosem segített. Ha bajunk volt, mindig Imma, az egyik idősebb serf nő volt az, aki megpróbálta kikúrálni.

– Nos, ez jó hír, nem igaz? – paskolja meg a Jova nevű nő a vállamat. Bólintok, de csak mer’ úgy vélem, ezt várják el tőlem. – Akkor együnk, mert kihűl az ebéd – ül le most már mindenki az asztalhoz.



Penn:


Alig kapni idebenn levegőt, ha nem lennék hozzászokva, valószínűleg pánikba esnék. Az első alkalommal úgy kellett kihúzniuk a többieknek a szűk járatból, mert lefagytam, és csak kiáltozni voltam képes. Olyan nyomást éreztem a mellkasomon, mintha a sziklák máris rám omlottak volna, hiába próbálkoztam a légzéssel, egyszerűen görcsöt kapott a tüdőm. Jó időbe telt, hogy magamhoz térjek, és mikor szégyenkezve végignéztem az arcokon, meglepett, hogy senkién sem látok megvetést. Ekkor jöttem rá, hogy ezen mindegyikük átment már korábban, és sikerülhet legyőzni. A cél érdekében. Így hát, azonnal visszamásztam a helyemre, csak hogy ismét kirángathassanak onnan. Majd újra és újra. Végül egyre tovább bírtam, mostanra pedig csak befekszem a járatba, és végzem a dolgom.

Bármikor eltemethet minket egytonnányi föld és szikla, tudom jól, de igyekszem nem gondolni rá, ahogyan azokra sem, akiket korábban elvesztettünk egy-egy balesetben. Hősi halottak, akik az ügyünkért áldozták az életüket. Azért vagyok itt, ebben a szűk lyukban, hogy biztonságossá tegyem a menekülők és a harcosaink számára. Ki kell támasztanunk, mert ez itt az erő után a legfontosabb fegyverünk.

Majdnem felnevetek a gondolattól. Hiszen csak lyukakat ásunk, amik egyek a semmivel, számunkra mégis a győzelmet jelenthetik. Pont, ahogyan a serfek. Rólunk is azt tartják, hogy semmik vagyunk, a tetoválók feladatához hozzátartozik, hogy mindegyiküknek elmondják ezt újra és újra és újra, míg a „bélyeg” ránk nem kerül lemoshatatlanul. Mégis… liberek és serfek együtt rázzák majd fel a világot. A Semmik Győzelme; talán egyszer így nevezik majd a történelemkönyvekben.

– Adhatod! – emelem a fejem fölé a karomat. Berderen előttem fekszik, ő előtte pedig Lolina. Hogy őt ki előzi meg, azt nem tudom. Így fekszünk egyfajta láncot alkotva. A többiek leadogatják nekem a deszkákat, amikkel kitámasztom ezt a halálcsapdát.

Az ujjaimhoz ér egy deszka, megfogom, és magam mellé húzom. Lassan mozgok, de magabiztosan. Volt időm rájönni a trükkökre, és a hivatásos bányászaink is átadták a tapasztalataikat. Miközben rögzítem az aládúcolást, gondolataim a lánynál járnak. Délelőtt sikerült ráijesztenem, amikor véletlenül észrevett. Éppen azon gyötrődtem, vajon megpróbáljak-e titokban beszélni vele, amikor a pillantásunk összeakadt a kerítéslécek foghíja között. Esélyem sem volt odacsalni és megnyugtatni, visszarohant a házba, én pedig azonnal elpucoltam a környékről.

Korábban igyekeztem nem gondolni a gyerekkoromra, mostanában azonban vissza-visszatérnek az emlékek. Tegnap arról álmodtam, amikor először a karomba adták. Friss babaillata volt, és olyan picinek tűnt. A felnőttek bíztak bennem, de én rettegtem tőle, hogy leejtem, és baja esik miattam. Akkor megtartottam őt, vigyáztam rá, ám később… Az az emlék is frissnek tűnik, amikor kiszakították az aprócska kezét az enyémből. Erősen kapaszkodott belém, bízott bennem, azt hitte, meg fogom védeni őt, de nem tudtam. Laasya…

Megmerevedek, ahogy fejemben felhangzik a neve. Még önmagamnak sem mertem eddig kimondani, mert attól féltem, ha megteszem, elillan előlem, akár egy álomkép.

– Hé, minden rendben? – hallom meg Berderen hangját.

– Igen, készen vagyok. Induljatok kifelé, és mehetnek be az ásólábúak – felelem.

Az ösztöneink hajtanának minket ki innen, minél előbb, mégsem kapkodjuk el a mászást. Szép lassan araszolunk egyre kijjebb, míg el nem érjük a járat nyílását. Az ásólábúak kisegítenek minket a lyukból, és miközben próbáljuk életre kelteni elgémberedett tagjainkat, már indulnak is befelé, hogy tovább ássák az alagutat.

Mi, biztonságfelelősök kisebb csoportokban ülünk le. Kevés a kulacs, így ami van, az körbejár köztünk. Mindenhonnan harákolás hallatszik, én is felköhögök néhányszor, és kiköpöm a torkomból feljövő port a sarokba. Jó ideig csendben ücsörgünk, kipihenjük a testi és lelki fáradalmakat, sokan behunyják a szemüket is, talán elszenderednek, ha nem is túl mélyen.

– El sem hiszem, hogy ez az utolsó! – sóhajt fel Lolina végül. Velem szemben, a falnak dőlve pihen, koszos arcából szinte kiviláglik a szeme; valószínűleg én is hasonlóan nézhetek ki.

– És a legfontosabb – teszi hozzá Berderen. Egyetértőn bólintok, a városvezető házáig nyúló alagút valóban stratégiai fontosságú.

– Mikor hozzuk ki Cellyéket? – nyújtja felém Lolina a kulacsot. A többiek is közelebb húzódnak hozzánk, mind aggódnak a társaikért, akiknek a sorsa egy velejéig gonosz ember kezében van nap mint nap. Meghúzom a mostanra langymeleg vizet, és lemosom a maradék port is a torkomról.

– Értük csak az utolsó pillanatban mehetünk. Ne, várjatok! – emelem fel a kezemet, hogy megelőzzem a felháborodásukat. – Ez így biztonságos mindenkinek. Tudom, hogy miken megy át Celly és a többiek, és szívből együtt érzek velük, ahogy minden társunkkal. De azért építettük ki ezt az alagutat is utoljára, mert ha a városvezető idő előtt megneszeli, mire készülünk, az nagyban megnehezítené a dolgainkat. Gondoljatok csak bele, milyen hajsza kezdődne, ha egyszer csak nyoma veszne Burnell serfjeinek. Még szükségünk van arra, hogy viszonylag szabadon mozoghassunk, anélkül, hogy minden lépésünket figyelnék a gazdáink.

– Ez igaz. Már most is eléggé láncon tartják a többséget. Egy akció a városvezető ellen felérne egy hadüzenettel – helyesel Laver. Elővesz egy megszürkült zsebkendőt a nadrágjából, és megtörli vele a homlokát.

– De mikor jön el végre az idő? – teszi fel a kérdést Bast. Hangjából türelmetlenség árad. Megértem. Egyre nehezebb visszafogni magunkat most, hogy itt állunk a forradalom küszöbén.

– Az alagútjaink majdnem elkészültek, a segítségükkel a város bármely pontjára eljuthatunk észrevétlenül, akár egy szellem. A raktárainkat feltöltöttük, az utánpótlást megszerveztük. A haditervünk kész. Most már csak a teliholdat kell kivárnunk, hogy a védelmünk is meglegyen. Az én vérem is forr, de hamarosan eljön a nap, csak még egy kicsit legyetek türelemmel – kérem őket.

Mocorgás támad a lyukban, mire mind elhallgatunk. Néhány pillanat múlva megjelenik egy koromfekete fej. Csak azután ismerek rá Tortonra, hogy kihúzzák közénk. Őt követik a többiek is, míg a járat üres nem lesz.

- Mi történt? Omlás? – nézek be a lyukba, de túl mély ahhoz, hogy ellássak a végéig. Nem hallottunk semmit, de a távolság miatt, ha csak kisebb részen történt a baj, nem feltétlenül hallhattuk meg.

Torton csak a fejét rázza, miközben harákol. Végül összeszedi magát.

– Nem. Átértünk. Még ki kell támasztani a végét, de… megvan az utolsó alagút is – villantja rám a fogsorát egy vigyorral.

Egyetlen pillanatig teljes a csend, aztán hangos kurjongatás tölti be az üreget.



Burnell városvezető:


A kis cselédlány vinnyogva nyüszít alattam. A szeméből patakzó könnyek csak még hevesebb lökésekre késztetnek. Nem kell sok idő, hogy végezzek, legördülök róla, és csak heverek kimerülten az íróasztal előtti szőnyegen. Nancyn már alszik, lefekvés előtt bevett egykanálnyit az álomfűpárlatból, úgyhogy arra sem ébredne fel, ha a hálószobánkban dugnám a kis szajhát. Persze, ilyet sosem tennék, az a hely a feleségem szentélye, gyalázat lenne bevinni oda egy rabszolgát.

Hangosan sóhajtok, rám fért már egy kis szórakozás. Az elmúlt hetek alatt egyre több aggódnivalóm akadt, ma este pedig már úgy éreztem, belefulladok a gondokba. Behunyom a szemem, rám tör a fáradtság, talán el is aludnék, ha nem hallanám magam mellől a szipogást.

– Öltözz, és kifelé! – mordulok fel. Nem nyitom ki a szemem, de hallom, ahogy a lány megmozdul mellettem. Halkan susog a ruhája, ahogy felveszi, azután elsántikál az ajtóig, kinyitja, majd becsukja maga mögött. Ah, végre csend!

A robaj úgy töri meg a kellemes nyugalmat, és szakít ki a félálomból, akár a váratlan égzengés egy napsütéses délutánon. Minden tagom összerándul, és cifra káromkodás szakad ki a számon. Nagy nehezen felnyomom magam a földről, megigazítom a nadrágomat, és elindulok megnézni, ki zavart meg. Persze, sejthettem volna. Preyter szédelegve tántorog a nappaliban, nem messze tőle ripityára törve hever az egyik régi és értékes kerámiaváza a padlón.

– Mi a méregfogasvauszi-veszettség ütött beléd? Felébreszted az egész házat! – förmedek rá. Beletelik némi időbe, míg a tekintete megtalál, elvigyorodik, de úgy, mint a házaló, aki Ols fogpasztáját árulja.

– De hát, már amúgy is fent vagy – közli a nyilvánvalót. – Nancyn nénikém gondolom, altatót vett be, te meg jól szórakoztál, nem igaz? – kacsint rám. Ahogy ismét megindul előre, lehajtja a fejét, a térde meg-megroggyan minden lépésnél, és félő, hogy a cikkcakkban haladás közben romba dönti az egész helyiséget. Csak emiatt sietek oda hozzá, és támasztom meg, egyébként, ha csak róla lenne szó, az sem zavarna, ha kitörné a nyakát.

– Komolyan mondom, ha nem hagysz fel az ivással, kipenderítelek az utcára, és Nancyn könyörgése sem tud meghatni. Sosem láttam gyengének apádat, de ha még élne, és látna téged így, biztos, hogy sírva fakadna! Macey-ről nem is beszélve…

A váratlan taszítástól nekitántorodom a falnak, hirtelen azt sem tudom, mi történt, azután meglátom magam előtt Preyter fogait. Most nem vigyorog, hanem vicsorog rám.

– Ne. Merd. Említeni. Őt! – sziszegi. Ilyen közelről látom a vérereket a szemében. Más esetben nem merne nekem támadni, most az alkohol elbódítja a tudatát. Csak ezért hátrálok ki, és nem törlöm képen.

– Nyugalom! – emelem fel magam elé a kezem, de gyorsan le is hanyatlik, mikor észreveszem a remegését. Győzködöm magam, hogy csak a düh okozza, ami valóban ott forrong a belsőmben. Hogy merészel ez a senkiházi így viselkedni velem! Mély levegőt veszek, és kifújom. – Menj fel az emeletre, rád fér az alvás! – mondom, amilyen higgadtan csak képes vagyok rá. A szeméből hirtelen eltűnik a keménység, zavartan pislog rám, talán már arra sem emlékszik, mit is mondtam az előbb. Végül beleásít a képembe.

– Igaaaaz! – leheli rám az erjesztett ital szagát. Elhúzom a szám, és megesküszöm magamban, hogy holnap, ha kijózanodik ez a mocskos piggutánzat, megkapja majd a magáét. 

Sosem vallanám be senkinek, de még azután is reszketnek az ujjaim, hogy Preyter feltántorog az emeletre.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése