A Libri Könyvkiadónak hála a japán irodalom szerelmesei egy újabb gyöngyszemet tarthatnak a kezükben. Az elvesztett emlékek lámpása megható történet azokról a hétköznapi apróságokról, amelyek megszépítik az életünket és meghatározzák hogy kik vagyunk. Tartsatok velünk, merüljünk el együtt a történetben, és ha nektek kedvez a szerencse, akkor nyerhettek is egy példányt a kötetből.
Miért választottam ezt a könyvet?
A keleti kultúra nagyon eltér a miénktől, de talán épp ezért találom érdekesnek. Bár sokszor az eltérő gondolkodásmód miatt túl elvontnak találom a japán történeteket, mégis valahogy vonzanak. Ahogy ez a könyv is tette.
Véleményem a könyvről
Amikor az emberek meghalnak, egy az élet és a túlvilág között létező fotóstúdióba kerülnek, ahol egy titokzatos férfi, Hiraszaka fogadja őket. Hiraszaka eléjük tesz egy csomó fényképet az életükről (minden egyes napjukról egyet), nekik pedig ki kell választaniuk ezek közül annyit, ahány évet megéltek. Ha ez megtörténik, akkor a képek bekerülnek egy forgó árnylámpásba, az elhunyt végignézheti élete képeit, és átkerülhet a túlvilágra. Ám néha előfordul, hogy egy fénykép elhalványul. Ilyenkor az elhunyt visszatérhet élete azon napjára, amikor az adott kép készült. Senki nem látja, senki nem hallja, de ő újra elkészítheti az adott fényképet az árnylámpásába. Hiraszaka is ember volt valaha, ám nem emlékszik az életére, és neki nincsenek fényképei sem, de fogalma sincs, hogy ennek mi az oka.
A könyvben három ember életét ismerhetjük meg három különböző fejezetben, valamint megtudhatjuk azt is, hogy mi történt Hiraszaka emlékeivel.
Az első részben egy idős női elhunyt, Hacue jelenik meg Hiraszakánál, akinek teljes és viszonylag boldog élete volt. Hacue óvónő volt, aki fiatalon rengeteg nehézséggel megküzdött csak azért, hogy fenn tudjon tartani egy óvodát, és gondoskodhasson a szegényebb emberek gyerekeiről. Önzetlen, kedves, sokszor túl önfeláldozó személyiség volt, akinek a hivatása és a gyerekei voltak a mindenei. Nagyon megkedveltem őt, és drukkoltam neki, hogy sikerüljön valahogy épületet találniuk az óvodának. Az ő története kellemes érzéssel töltött el, jó lenne, ha mindenkinek legalább ennyire értékes, értelmes élet jutna a világon, akkor elégedetten halhatnánk meg végül. Amikor a halála után egy pillanatra előkerült egy fiatal óvónő karaktere, először azt hittem, hogy ő csak egy utalás arra, hogy bár Hacue meghalt, lesz utódja a világban, aki ugyanúgy vigyáz majd a gyerekekre, mint ő. De végül kiderült, hogy az adott karakter ennél sokkal jelentőségteljesebb, és amikor összeállt a kirakós, rájöttem, ki is ő, az megint csak megsimogatta a lelkemet. Természetesen nem árulom el, ki a fiatal óvónő, de olvasás közben jegyezzétek majd meg a nevét.
– A gyermek kincset ér. Ha még egyszer újjászületek, megint óvónő szeretnék lenni.– Imádkozom, hogy az lehessen.
A második részben Vanigucsi, egy gengszter kerül a fotóstúdióba. Vanigucsit valaki egy karddal hátba szúrta, így halt meg. Először azt gondoltam a karakteréről, hogy nem kár érte, de amikor belátást kaptam az életébe, rájöttem, hogy túl elhamarkodottan ítélkeztem. Vanigucsi bűnöző volt, megesett, hogy embereket bántott, de mindig megvédte a gyengébbeket, a kitaszítottakat. Vagyis volt benne jó is. Szerelőként alkalmazott (rendes állásban, nem bűncselekményekhez) egy nagyon furcsa fiatal férfit, Egeret, aki talán autista lehetett, bár ez nem volt kimondva a történetben. Minden esetre Egér nagyon nem illett ebbe a világba, de zseniálisan volt abban, ha valamit meg kellett javítani. Szó szerint zseniális. Nagyon megható volt a fényképes javítása. De Vanigucsi nemcsak Egér mellett állt ki, hanem egy migráns családból származó kisfiút is megvédett az iskolai bántalmazóitól. Szóval igen, bár tudom, hogy bűnöző volt, valahol egyben hős is, a fejezete végére megláttam a pozitív oldalát. Vagyis a története jó volt arra, hogy emlékeztessen rá, semmi nem fekete vagy fehér, mindegyikünkben van jó és rossz is, csak eltérő arányban. A hörcsögös „javítás” miatt támadt egyébként egy gondolatom, miként fog befejeződni a fejezet, de sikerült meglepni és megint csak meghatni is.
Jó, hogy pont én mondom, aki megadtam a módját a pénzbehajtásnak, de azért a szívatásnak is van határa, és vannak dolgok, amit az ember már egyszerűen nem lép meg, és kész. Én nem tudom, milyen kölkök lehettek ezek, de aki képes szórakozásképpen ilyet csinálni, annál azért félrecsúsztak a dolgok, de nagyon.Egy karsérülés vagy akármi idővel rendbe jön, de a seb, amit azzal ejtenek rajtunk, hogy egy ilyen fontos holminkat ennyire tönkreteszik, az nem gyógyul be soha.
A harmadik rész sok mindenben más volt, mint az első kettő. Egyfelől egy gyermek, Micuru érkezett Hiraszakához. Másfelől a gyerek nem halt meg, csak nagyon közel állt a halálhoz. Hiraszakának ezért ezúttal nem kellett volna fényképeket válogattatni, sőt, semmit csinálni, csak megvárni, míg a lány a való világban magához tér. De Hiraszaka ehelyett elvitte kirándulni, adott neki egy csodálatos napot. És ennél többet is. De erről nem tudok többet írni spoilerek nélkül. Ez az a fejezet, amiből megtudhatjuk végül, mi történt Hiraszakával, miért nem emlékszik az életére, miért nincsenek fényképei az életéről, mint minden más halottnak. Ez a fejezet volt a legmegrázóbb és legcsodálatosabb is egyben. Hiraszaka az előző két fejezet alapján is szimpatikus ember volt, de ebben a fejezetben szerettem meg úgy igazán. Micuru pedig... Nos egyfelől megszakadt érte a szívem, másfelől annyira édes kislány volt, hogy előhozta az anyai énemet, és kedvem támadt megölelgetni, és kedvem támadt ölni érte (nem vagyok erőszakpárti, de ha elolvassátok a könyvet, megértitek...).
Micuru mohón letépte az ezüstpapírt a magukkal hozott csokoládéról, és egyből befalta.– Még a végén kilyukad a fogad!– Sebaj.
Azon egyébként egyáltalán nem lepődtem meg, hogy ez a könyv az életről, halálról, túlvilágról szólt, mert eddig akárhány japán regényt olvastam, mindegyikben fontos szerepet játszottak ezek a dolgok. A japánok valahogy szeretnek az élet értelmén elmélkedni, és azon, mi következhet utána. Viszont ez a regény eltért abban az általam korábban olvasott japán regényektől, hogy nem volt annyira elvont és furcsa. Amit egyáltalán nem bántam. Sokkal jobban megértettem, átéreztem ezt a könyvet, mint a korábbi japán könyveket.
A könyv borítója egyébként nagyon szép szerintem, nagyon japán stílusú, és bár először elgondolkoztam rajta, mi köze lehet a történethez a dombnak, fáknak, és úgy alapvetően az egész borítóillusztrációnak, végül beugrott, hogy talán azt az erdőt és kilátót akarja jelképezni, ahová Hiraszaka és Micuru kirándultak.
Hogy tetszett ez a könyv?
Az általam olvasott japán regények közül nekem eddig ez a kedvencem. Mindhárom fotóstúdióba érkező személy története érdekes volt. Volt, amelyik megsimogatta a lelkemet, volt, amelyik meghatott és megrázott. És nemcsak érzelmileg érintett meg ez a történet, hanem sok mindenről el is gondolkoztatott. Életről, halálról, arról, hogy az emberek mennyire összetettek, arról, hogy ne ítéljek elhamarkodottan.
Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, aki szereti a filozofikus, elgondolkoztató regényeket.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
Az utóbbi időben egyre népszerűbbek hazánkban is azok a regények, melyek az ázsiai kultúrából merítenek ihletet, így a mostani játékunk is ehhez kötődik. Minden állomáson találtok egy idézetet, mely egy olyan kötetből származik, amelyben markánsan jelen van az ázsiai kultúra. Nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni, hogy mi a könyv címe, ahonnan idéztünk.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
„Ez az oka, amiért az álmok olyan veszélyesek: úgy terjednek, mint a tűz, és néha tökéletesen elpusztítanak bennünket.”
Állomáslista:
04. 29. Csak olvass!
05. 01. Booktastic Boglinc
05. 03. Könyv és más
05. 05. Spirit Bliss Sárga könyves út
05. 07. Szembetűnő
05. 09. Hagyjatok! Olvasok!
05. 11. KönyvParfé
