Miért NEM kudarc, ha tiszta lappal újrakezded a regényedet?

Amikor először írni kezdtem, már az elkeserített, ha csak néhány mondatot ki kellett törölnöm és újra kellett írnom. Attól, hogy egész jeleneteket kezdjek elölről, vagy akár a teljes regényt, a pánikroham kerülgetett.

Egyfelől azt éreztem, hogy egy csomó időm és energiám ment el teljesen feleslegesen. Hiszen olyan kevés ideje van az embernek arra, hogy az írással foglalkozzon, miközben az élet mókuskerekében rohan végeláthatatlanul.

Másfelől azt éreztem, hogy ha nem sikerült elsőre tökéleteset alkotnom, akkor lehet, hogy nem is vagyok elég jó író, és talán hagynom kéne az egészet. Az imposztorszindróma amúgy is folyamatosan gyötri az embert, ha olyasmiben ér el sikereket, amiről nincs konkrét papírja, amit sosem tanult az iskolapadban ülve. Nagyon nehéz ezen túllépni.

Nekem végül három dolog segített abban, hogy rájöjjek: az újrakezdés nem idő- és energiapazarlás, és pláne nem a tehetségtelenség jele.

1. A szerkesztőkkel közös munka és a hibás alapok csapdája

A Könyvmolyképző Kiadó írójaként elkezdtem valódi szerkesztőkkel dolgozni. Ennek köszönhetően egyre több tapasztalatom lett az írás és a szerkesztés terén. Rájöttem, hogy ha nem is túl jó érzés az újrakezdés, van, amikor egyszerűen szükséges és hasznos.

Segít fejlődni íróként, hiszen egyre könnyebben meglátod, hogy mitől esik szét a szöveg, miért akadtál el megint, és min kéne változtatni. És segít abban is, hogy az adott történet sokkal jobb legyen. Mert hát nem véletlenül érezzük azt, hogy valami nem klappol…

A legnagyobb lecke ez volt: hibás alapokra nem lehet jó történetet építeni.

Ha csak a régi változatot próbáljuk javítgatni, lehet, hogy elsőre úgy tűnik, kevesebb időt veszítünk, ám valójában ennek pont az ellenkezője igaz. Előbb vagy utóbb be kell látnunk, hogy muszáj elölről kezdeni az egészet. A régi változat toldozgatásával-foltozgatásával pedig sokkal több időt pazarolunk el, mintha azonnal újrakezdtük volna a történetet, amint beláttuk, hogy alapvető gond van vele.

2. A korrektorlét és az élethosszig tartó tanulás

Elkezdtem korrektorként dolgozni. Amikor már néhány éve ezt csináltam, kaptam magam mellé pár fiatal kollégát, akiknek még erősebb volt az imposztorszindrómájuk, mint nekem. Mellettük bekapcsolt a tyúkanyó- és a pedagógusösztönöm.

Arra biztattam őket, hogy nyugodtan kérdezzenek, mert nincsenek hülye kérdések. Nem az a lényeg, hogy minden helyesírási szabályt fejből tudjunk már kezdőként. Senki nem tudja mindegyiket. Még az az elismert korrektor sem, aki harminc éve ezzel foglalkozik, sőt, biztosra veszem, hogy még az MTA azon tagjai sem, akik kitalálták a magyar helyesírási szabályokat.

A lényeg az, hogy felismerjük, miben vagyunk bizonytalanok. Tudjuk, hol kell utánanézni az adott szabálynak, meglegyen bennünk az akarat a kutatásra, és folyamatosan nyitottak legyünk a tanulásra. Na meg persze az, hogy versengés helyett támogassuk egymást.

Miközben az ő önbizalmukat tápláltam, bennem is tudatosodott, hogy ez rám is pontosan ugyanúgy vonatkozik.

Ha korrektorként elfogadom, hogy ez egy élethosszig tartó tanulási út (hiszen a szabályok időnként változnak is), akkor ugyanez igaz az írásra is.

Nem kell elsőre tökéletesen megírni az ötletünket. Elég, ha nyitottak vagyunk a fejlődésre. Átírjuk még ötször, közben tanulunk, és remélhetőleg hatodik alkalommal azt tudjuk szövegként megszülni, amit valójában akartunk.

3. A festészet analógiája: a művészek is vázlatokkal kezdenek

Aztán bejött az életembe a rajzolás és a festés is. Ez végképp megerősített abban, hogy a tehetség nem attól függ, hogy elsőre tökéleteset alkotsz-e.

A legelismertebb művészek is ezer vázlatot és próbaképet készítenek.

Milliószor szúrják el, és dobják a művüket a kukába, mielőtt elkészülnek a végső, lehető legtökéletesebb változattal, amit a világnak is megmutatnak. Ha ők nem tehetségtelenek csak azért, mert újra kell kezdeniük egy rajzot, festményt, akkor egy író miért lenne az, ha újrakezdi párszor a történetét?

Ahol most tartok (és egy vallomás)

Bár engem is frusztrál a duplamunka, és van, hogy nagyon lustának érzem magam hozzá, eljutottam addig, hogy mostanra már simán kitörlök teljes bekezdéseket, fejezeteket, sőt, ha kell, elölről kezdek mindent. Mert tudom, hogy ez együtt jár az írással. Ez így normális. A legtehetségesebb írókkal, a példaképeimmel is előfordult már nem egyszer.

Az egyik történetet, amin jelenleg dolgozom, konkrétan ötödször kezdtem újra.

Az alapötlet mindig ugyanaz volt, de nem tudtam eldönteni, hogyan álljak neki: Jelen időben vagy múlt időben? E/1-ben vagy E/3-ban? Ki legyen a főszereplő? X karakter vagy Y? Esetleg mindketten? Vagy legyen sok szemszöges a regény? Egyáltalán melyik korban játszódjon a cselekmény?

Elkezdtem írni, félbehagytam. Elkezdtem másképp, úgy is elakadtam. Végül most, ötödik próbálkozásra érzem azt, hogy megtaláltam a formát és hangot, amit kerestem. Megvannak azok a főbb karakterek, akik remélhetőleg nemcsak engem, hanem majd titeket is érdekelni fognak.

Veletek előfordult már, hogy tiszta lappal, elölről kellett kezdenetek valamit az életetekben?

Gondolatcseppek – Rosszul szeretni (apa–lánya kapcsolat Marie Rutkoski A nyertes-trilógiájában)

Marie Rutkoski A nyertes-trilógiájában Kestrel és az édesapja kapcsolata volt a legizgalmasabb számomra. Talán, mert tudom, milyen egy olyan apa mellett felnőni, aki nem azt adja neked, amit elvárnál, és ami minden gyereknek megjárna. Nos, Kestrel sem kapta meg ezt az apjától. De vajon azért, mert az apja nem tudta szeretni őt? Vagy csak rosszul szerette? A nem feltétel nélküli szeretetet lehet egyáltalán szeretetnek nevezni?


Elvakult katona

Kestrel apja egy valoriai magas rangú tábornok, a császár jobb keze. A feleségét elvesztette, csak a lánya, Kestrel alkotja a családját. A valoriai nők számára két út van, vagy beállnak katonának, vagy férjhez mennek, a tábornok elsősorban azt szorgalmazza, hogy Kestrelből legyen katona. Valószínűleg nem azért, mert szabadabb életet akar biztosítani nőként a lányának, hanem inkább, mert a katonaság jelenti számára az élet értelmét, és el sem tudja képzelni, hogy a lánya számára nem ugyanezt jelentené.

A tábornok legfőbb jellemvonása az, hogy katona. Vagyis a végletekig szabálykövető. Ez több jelenetből is pontosan látszik, amelyekben nem kérdőjelezi meg a törvényeket, szabályokat, parancsokat (vagyis a császár szavát és hatalmát) még akkor sem, ha tisztában van azzal, hogy ostobaságok.

A tábornok számára ez a feltétlen engedelmesség nemcsak önmagával szemben elvárás, hanem Kestrellel szemben is. De neki a császár és a törvények mellett az apjának is engedelmeskednie kéne. A tábornok képes gyengéd és kedves gesztusokat tenni a lánya felé, de nagyrészt csak akkor mutatja meg nyíltan a szeretetét, amikor Kestrel úgy cselekszik, ahogyan azt ő elvárja tőle (vagy ha erre akarja épp rávenni a lányát, és megpróbálja kedvességgel manipulálni).


Apja lánya

Kestrel és az apja jobban hasonlítanak egymásra, mint azt Kestrel szeretné. A tábornok embereket fogad a lánya mellé, hogy adjanak neki harci kiképzést, de ő nem teljesít az elvárásoknak megfelelően. Jobban szeret zongorázni, mint harcolni. Viszont a stratégiai gondolkodása kiemelkedő, akárcsak az apjának. Talán emiatt is gondolja úgy a tábornok, hogy lenne helye a hadseregben. Végül is harcra sok ember alkalmas, de arra, hogy átlássa a háború működését, az ellenség lépéseit és az ellenlépéseket, már sokkal kevesebben. Így értékesnek találja Kestrelt, és bár a gyengédségét ritkán mutatja ki, mindig bátorítja Kestrelt, megmondja neki, mi az, amiben jó, mik az erősségei, és miben kéne még fejlődnie.

Kestrel gyerekkora óta ott van az apja mellett, figyeli őt, és a tábornok is oktatja, tanítgatja. Át akarja adni neki a stratégiai gondolkodás alapjait, az apró trükköket, azt a világlátást, ami őt hozzásegítette a herraniak leigázásához. Belemegy abba, hogy külön órákat tartson a lányának, amelyeken a történelemről, a saját harcairól, stratégiai lépésekről mesél, ezáltal fejleszti Kestrelt mint stratégát.

A tábornoknak a győzelem az elsődleges, az mindegy, hogy milyen módszerrel. Nem követi az általunk ismert lovagi erényeket, hogy szemtől szemben, egyenlő esélyek mellett illik csak legyőzni az ellenséget. Számára nem okoz gondot, hogy csellel, furfanggal, hazugsággal, zsarolással érje el a céljait, és erre biztatja Kestrelt is.

Kemény élet és gyengédség

A tábornok katonaként élte le az egész életét. Valószínűleg borzalmas dolgokat látott és élt át, és az is biztos, hogy tett szörnyű dolgokat. Vagyis tudja, hogy az élet kemény, és csak egy kemény ember élheti túl. Ezért próbálja szigorú „szeretettel” nevelni Kestrelt, és ezért tanítja őt arra, hogy az érzésein kerekedjen felül, mert azok csak gyengévé teszi. A gyengeség pedig egyenlő a halállal.

Annak ellenére, hogy a tábornok a keménység híve, mégsem képes mindig elfojtani a Kestrel iránt érzett gyengédségét. Amikor Kestrel Irexszel harcol, félti őt, tanácsokat ad neki, és miután győzött, de megsérült harc közben, a tábornok érezhetően aggódik érte. Bár valószínűleg szégyen lenne a tábornok számára, ha a lánya a párbaj után hintón menne haza lóhát helyett, mégis a lány szenvedését látva felajánlja neki ezt a lehetőséget, és amikor Kestrel nemet mond rá, fel- és lesegíti őt a lováról. A sérülését is ellátja, és mellette marad, míg úgy nem találja, hogy jól van.

Időnként a saját szigorával is szembemegy az érzései miatt, Kestrel az egyetlen, aki engedékenységre tudja bírni (vagy legalábbis kompromisszumokra). Például, amikor kiderül, hogy Kestrel azért nem vív rendesen, mert óvja a kezét a zongorázás miatt, a tábornok először össze akarja törni a hangszert, de aztán valami mégis megállítja őt. Kestrel azt hiszi, hogy az anyja emléke az, de szerintem inkább a gondolat, hogy a lánya meggyűlölheti őt.

És a katonasággal kapcsolatos egyezséget is megköti végül a tábornok a lányával, pedig a Kestrel által ajánlott kompromisszumok nem teljesen felelnek meg annak, amit a tábornok előzetesen eltervezett.


A császár vagy Kestrel

Aki olvasta már a harmadik könyvet, az pontosan tudja, hogy a tábornok végül a császárt vagy a lányát választotta-e, amikor eljött a döntő pillanat. Végig ott van a bizonytalanság az olvasóban ezzel kapcsolatban és Kestrel is sokat emészti magát azon, hogy mi és ki lehet a fontosabb az édesapjának. Szeretné azt hinni, hogy ő és az iránta érzett szeretet, de a lelke mélyén érzi, hogy ezt egyáltalán nem veheti biztosra.

Kestrel bizonytalansága, ahogyan az olvasóé is abból fakadhat, hogy a tábornok időként gyengédség és szeretet jeleit mutatja a lánya iránt. Persze csak a maga módján szereti, és abban sem vagyok biztos, hogy megfelelő szó-e erre az érzésre a szeretet. Talán igen. Talán létezik az igazi szeretet, ami mindenek fölött áll, és léteznek egyéb szeretetek, amik nem tökéletesek, hanem esendőek.

Az biztos, hogy a második kötetben a tábornok olyasmiket is kimond egy sérülésnek és az ezt követő láznak köszönhetően, amiket tiszta fejjel biztosan nem tenne. És az is bizonytalanságra ad okot, hogy a tábornok titokban hallgatja Kestrelt, amikor a lány zongorán játszik. Nyilvánvalóan érdeklődik a lánya iránt, csak fogalma sincs róla, hogyan mutassa ezt ki, ezért folyamodik ilyen módszerekhez abból a célból, hogy közel érezhesse magát Kestrelhez.

Én egyébként nagyon kíváncsi lennék arra, hogy vajon milyen ember volt a tábornok édesapja. Valamiért úgy hiszem, sokkal hidegebb, szigorúbb és távolságtartóbb, mint a tábornok maga. És valószínűleg az apai példa is kihatással volt arra, ahogyan ő viselkedik a saját lányával.


Feltételekkel teli szeretet – a 3. könyvre vonatkozó spoileres rész! 

Úgy vélem, ideális esetben egy szülőnek a gyermeke a legfontosabb, és feltétel nélkül kéne szeretnie őt. De az ideális eset ritkán valósul meg. Ha megvizsgáljuk a dolgokat a tábornok szemszögéből, akkor szerette a lányát, bízott benne, Kestrel mégis elárulta őt, a császárt és az egész valoriai népet azzal, hogy az ellenségnek kémkedett és beleszeretett az egyikükbe.

Természetesen ez hatalmas pofon lehetett a tábornoknak. Az árulás fáj. Teljesen érthető, hogy csalódott Kestrelben. De apaként, ha feltétel nélküli szeretetet érezne Kestrel iránt, még a fájdalom ellenére is az lenne számára az első, hogy a gyermekét megóvja.

Ehelyett elárulja őt a császárnak, és hagyja, hogy elvigyék egy munkatáborba, amiről jól tudja, hogy pokoli hely. Az ember az ellenségének sem kívánná, hogy odakerüljön, nemhogy a lányának. Ez pedig nem hiszem, hogy megbocsátható tett egy szülőtől. A tábornok szeretete addig tart csak, míg Kestrel viselkedése megfelel az ő elvárásainak, és nem tovább. Vagyis nem feltétel nélküli szeretet.

A harmadik könyvből persze érezhető, hogy a tábornok lelke nem nyugodt. Ott hordja a szíve fölött Kestrel levelét, és a papír állapotából látható, hogy rengetegszer végigolvasta. Én azt valószínűsítem, hogy gyenge pillanataiban tette ezt. Amikor majd meghalt azért, hogy kimenekítse a lányát a munkatáborból, a levél elolvasásával emlékeztette magát arra, hogy bár Kestrel a gyereke, egyben áruló is. Újra és újra elgyengült, és ezért újra és újra emlékeztetnie kellett magát.

Azt nagyon sajnálom, hogy a könyv végén nem kaptunk egy nagy beszélgetést apa és lánya között, amelynek köszönhetően ténylegesen beleláthattunk volna a tábornok gondolataiba, lelkébe. Bár lehet, hogy az írónő azért nem találta ezt fontosnak, mert teljesen mindegy, mi lakozik a tábornokban, az, amit Kestrellel tett, megbocsáthatatlan.

Ti mit gondoltok a tábornokról? Kedveltétek a karakterét? Szerintetek szeretetnek nevezhető az, amit Kestrel iránt érzett?

Mese, mese mátka gyerekként és felnőttként

Mindig is úgy gondoltam, hogy a mesékből nem szabad kinőni. A mese felnőttként is jót tesz a léleknek, szórakoztat, nosztalgiát ébreszt, sőt, még tanulhatunk is belőle. No, de milyen meséket szeretett régen a kicsi Adri énem, mielőtt Spirit Bliss vált volna belőle, és most, felnőttként milyen mesekönyvek miatt csillan fel a szemem?

A mesék mindig is az életem részét képezték. Esténként a dédimamám mondott fejből történeteket. Olyanokat, amiket korábban olvasott, és olyanokat is, amiket ő talált ki. Tudat alatt már akkoriban is feminista lehettem, mert a legjobban a Makrancos Kata című mese tetszett. Bátornak találtam Katát, hogy ki mer állni azért, amiben hisz, még akkor is, ha a férje egy idióta, gonosz alak, akitől félni kell. Arra már nem emlékszem, hogyan mesélte a mamám a történet végét, de gyanítom, hogy nem úgy, hogy a férjnek sikerült megtörnie Katát... Szóval egy átírt változatot kaphattam, máskülönben nem lettem volna oda a meséért.

Anyu is rengeteget mesélt. Vele kapcsolatban leginkább arra emlékszem, hogy mindig elővettük a vetítőgépet, és a falról olvasta fel nekünk Hófehérke, a három kismalac, Hamupipőke, Pom Pom és még sok más szereplő történetét. Ezek közül a Hófehérkét kedveltem a leginkább, mert mindenki azt mondta, hogy olyan, mint én. Ébenfekete a hajunk, rózsapiros az arcunk, hófehér a bőrünk. És mivel büszke voltam arra, hogy hasonlítok Hófehérkére, ezért szerettem hallgatni a történetét.

A népmesékért annyira nem voltam oda, valahogy nem kötöttek le... Talán csak az okos lány történetét kedveltem, aki vitt is ajándékot meg nem is. Igen, igen, ismét a rejtett feminista énem...

Viszont nagyon szerettem már akkoriban is a Disney-meséket. Emlékszem, bevezették, hogy délutánonként 2-3 órán át ingyen HBO keretében meséket és családi sorozatokat nézhetünk, mi pedig, a húgommal mindig ott ültünk a tévé előtt, és tátott szájjal figyeltük, ahogy egymás után adtak sok-sok jó mesét. És persze, totál ki voltunk akadva, amikor megszakították az adást egy bizonyos haláleset miatt, ami gyerekként minket egyáltalán nem érdekelt. A félbehagyott mese annál inkább.

 
Később, általános iskolásként azok a mesekönyvek voltak a kedvencek, amikből tanulhattam is valamit. Pl. a karakterekkel együtt felfedezhettem a természet csodáit, az űrt, a régi korok történéseit stb. Így két kedvenc tevékenységemet vegyíthettem: az olvasást és a tanulást.

Most felnőttként pedig elég sokszínű lett az ízlésem... Tetszenek:

1. az igazi tündérmesék, amik aranyosak, kedvesek, van valami általános tanulságuk, de a lényeg inkább az, hogy elvarázsoljanak. Mint pl. A tündérkapu titka, A tél menyasszonya vagy a Minka-sorozat. Ezektől nosztalgikus érzésem támad. Elsősorban esténként olvasom őket az ágyba bújva, igazi esti meseként, és ugyanolyan kellemes érzés jár át, mint gyerekkoromban, amikor anyu vagy a dédimamám mesélt nekem.
 

„Az ujjai már majdnem belecsimpaszkodtak a létra aljába, amikor hirtelen megjelent előtte egy manó arca, fejjel lefelé.
A manó óriási, kerek szemüveget viselt, és olyan nagy metszőfoga volt, mint egy kisegérnek. Ijedtükben a manó és Minka egyszerre sikoltottak fel, a kislány kibillent az egyensúlyából, és esés közben fellökte Szélvészt is. Szerencsére nem potyogtak le a felhőről.

– Jaj, te ijedős! Az egy felhőfoltozó volt, és most megszökik miattad! – morgott a fiú.

– Ne menj el, manócska! – Minka kétségbeesetten szólongatta a felhőfoltozót. Aztán észrevette, hogy a tűpárna, amit a manó a fején viselt kalap gyanánt, kikandikál a kövér fellegből.

– Látom ám, hogy ott vagy!” (Novák Vica: Minka és a felhőfoltozók)

2. azok a mesekönyvek, amelyekből tanulhatok valamit. Pl. az Egy rendbontó vírus kalandjai, a Kód, csajok, satöbbi, Banyavész, A macska mondja meg!. Ezek megmozgatják az agyamat, játékosak, talányosak, vagy olyan (általában számítástechnikai) dolgokat mutatnak be nekem, amelyhez kevésbé értek.
 

„– (…) Láttál már kék halált?

– Csak felvételen. Olyan, mint egy sivatag. Se mozgás, se élet, se semmi.

– Igen. Ennél szebb célja egy vírusnak nem lehet. Sőt, ha egyszer eléri, utána már semmilyen célja nem lehet.

– Mert maga is elpusztul?

– El. Hősi halál. Virológiailag hasznos.

– Azért harcolunk, hogy a világ kék sivataggá változzon, és minden vírus elpusztuljon benne?

– Pontosan.

– Micsoda hülyeség.” (Ecsédi Orsolya: Cirrus a tűzfalon – Egy rendbontó vírus kalandjai)

3. a cuki történetek, amelyek az érzéseimre hatnak. Pl. A kiskutya, aki unikornis akart lenni, Marci és a galibák. Ezek annyira édesek, néhol meghatóak, hogy vigyorgásra és könnyezésre is késztetnek felváltva.

„– Ruby akar munikornist - mondta a kislány, aztán nagyon ásított, és álmosan megdörzsölte a szemét.

– Én is - felelte Anna, és megpuszilta a kishúga feje búbját. - Az fantasztikus lenne.

Jaj, jaj - gondolta Milli szomorúan.

Szóval nem csak Finn nem akarta, hogy ő legyen a háziállatuk. A lányok sem mopszot szerettek volna. Hanem egy unikornist! Hirtelen eszébe jutott, mit mondott Csillámka a mesében.

Az lehetek, ami csak szeretnék - gondolta Milli. - Hát akkor unikornis leszek!” (Bella Swift: A kiskutya, aki unikornis akart lenni)

4. azok a mesekönyvek, amelyek valamiért különlegesek. Pl. Felnőtteknek nem, Az igazmondó Glimpi. Ezek a különlegességek megmutatkozhatnak a humorban, a verses formában vagy más egyébben is. A lényeg, hogy valami újat, egyedit adnak számomra.
 

Egy nagy boldog család

Ma az óvodában farsang volt.

Azt mondták,

mindenki annak öltözik,

aminek akar.

De én aztán mégsem lehettem

egy nagy boldog család,

ami lenni szerettem volna. (Haász János: Felnőtteknek nem)

Szóval a mesék jók, olvassátok, nézzétek őket, mert felnőttként is tudnak olyasmit adni nekünk, ami fontos. Kellemes érzéseket, nosztalgiát, varázslatot, sőt, még új tudást is.

 

Nektek mi volt régen, gyerekként a kedvenc mesétek? És most milyen meséket szerettek?