Mese, mese, mátka

„Sosem értettem, miért kell régi történeteket újraírni. Az írónak nincsen új ötlete, vagy mi a fene?” (Facebook-hozzászólás egy régi mesét feldolgozó regény megjelenésének híre alatt)

A lovag körül megremegett a világ. A holdsugár egy pillanatra elvakította, majd jött a zuhanás. Tudta, hogy nem fog megsérülni, hiszen becsapódás helyett máris érezte a furcsa, mágikus erő rántását a csuklóján. Valami húzta őt kifelé, egy másik világba. Tenyere hűvös fafelületet tapintott, ujjai kapaszkodót kerestek. Megpróbálta még kijjebb húzni magát, de nem volt egyszerű feladat. Az orra hirtelen friss levegőt szívott be, amely régi könyvek ismerős illatával keveredett, eddig mozdulatlan papírszíve veszett dobogásba kezdett, felmelegítette a bőrét, pírt varázsolva az arcára és verejtékcseppeket a homlokára. Hát itt volt, megérkezett. Megint.

Nyögve fordult az oldalára, összekuporodott akár egy újszülött állat, aki még csak szokja a létezés tudatát. Egészen addig így maradt, míg a szívverése le nem nyugodott kissé. Ekkor kinyitotta a szemét, és körülnézett. A fölé magasodó könyvespolcok ismerősként köszöntötték, nem ez volt az első alkalom, hogy alattuk feküdt.

Óvatosan felült, és talpra nyomta magát. Meginogott kissé, hiszen újra hozzá kellett szoknia hús-vér testéhez. Az teljesen másképp viselkedett, mint a könyvbeli, súlyosabb, tömörebb, élőbb volt, jobban kellett koncentrálnia a mozgatására.

Lepillantott a földön heverő, réginek látszó, zöld borítós könyvre, amely az Andres, a magányos lovag című mesénél nyílt fel. Az ő meséjénél. A szöveg melletti illusztráció egy erdei tájat ábrázolt, amelyen egy hosszú sörényű ló vágtázott. Hátán egy vörösesszőke hajú, kék szemű, sodronyinget és kardot viselő fiatal férfi ült, akiben Andres felismerte önmagát. A rajzarc borzalmasan szomorúnak látszott, pontosan másolta a valós érzéseit.

Felemelte a könyvet, óvatosan becsukta, nehogy meggyűrődjön, és visszatette a helyére, majd a könyvesbolt hátsó végébe sietett egy másik kötetért. Reszkető kézzel emelt le egy apró, vörös könyvet a harmadik polcról, és végigsimította gerincén az apró szakadást. Egy idős asszony okozta két holdtöltével ezelőtt, amikor be akart préselni a könyv mellé egy, az üres helyhez képest túl vastag szótárt, és felsértette vele a piros borítást. A lovag így, szakadtan is gyönyörűnek találta a mesekönyvet. Ünnepélyes léptekkel vitte a könyvesbolt ablakán bekukucskáló holdsugárhoz, letette a földre, és lélegzetét visszafojtva várakozott.

Nem telt sok időbe, hogy a borító megmoccanjon, és ugyanúgy felnyíljon, akár Andres könyve. A lapok peregtek, megálltak, felfedték a lovag előtt egy csodaszép szőke hajú leány képét. Sibila hercegnő könnyei – betűzte ki az ifjú a cirádás betűkkel írt címet. Mestere megtanította őt lovagolni, párbajozni, és arra is, milyen egy jó ember és egy jó lovag, az írás és olvasás világába azonban csak felszínesen vezette be.

A vonalak hirtelen megmozdultak, kidomborodtak a könyvből, lüktettek és megnőttek. Andres letérdelt a padlóra, mohó lelkesedéssel megragadta a felé nyúló kezet, és finoman húzni kezdte: így segítette ki maga mellé a kék selyemruhát viselő hercegnőt.

Szíve leghőbb vágya volt azonnal a karjába zárni őt, és elmondani, míg a könyvben várakozott, a szerelme nem múlt el, sőt, csak erősödött, de a születés nem volt könnyű. Türelmesen ki kellett várnia, hogy Sibila hozzászokjon új testet öltött önmagához és a kinti világhoz. Amikor némi idő múlva a hercegnő ráemelte szikrázóan kék szemét, Andresen forróság szaladt végig. Elmerült a sugárzó tekintetben, lázasan kutatva benne, hogy Sibila érzései sem változtak az utolsó találkozásuk óta. Végül a hercegnő szégyenlősen félrefordította a fejét és lesütötte a szemét, de kecses ujjait nem húzta ki a lovag kezéből, inkább megszorította velük azt. Andres szívét határtalan boldogság töltötte el. Felsegítette a hercegnőt a földről, és amikor Sibila szédelegve megingott, a derekánál fogva megtartotta őt.

– Jöjj, hölgyem, ülj le, bizonyosan elfáradtál! – vezette oda a sarokban álló, puha párnás székekhez. Ő maga is lecsatolta derekáról a kardot, és a szék mellé támasztotta, hogy helyet tudjon foglalni. Elsőre furcsa volt neki ilyen süppedős helyen ülni, ahogyan Sibila hercegnőnek is az lehetett – hiszen az ő világukban csak kemény, kényelmetlen, fából faragott ülőalkalmatosságok léteztek –, de annyiszor bújtak már elő a könyveikből, hogy mostanra egészen megszokták a süppedős érzést.

– Egyre végeláthatatlanabbnak tűnnek a nappalok, mindig attól rettegek, sosem jön el többé az éjszaka – gördült ki egy könnycsepp a hercegnő szeméből. Félénken ismét a lovag felé nyújtotta hófehér kezét. Andres a tenyerébe zárta, és közben majd megszakadt a szíve. Ő maga is nehezen viselte a különlétet, és a félelmek legalább annyira gyötörték, mint Sibila hercegnőt. Mégsem engedhette át magát a kétségbeesésnek. Hiszen egy oszlop is csak akkor nyújthat támaszt, ha szilárd és megingathatatlan, szíve hölgyének pedig támaszra volt szüksége ezekben a nehéz időkben.

– Ne félj, hölgyem, az éjjel mindig eljő, hiszen a szerelmesek védelmezője – próbálta Andres megnyugtatni. Apró tűzrózsa nyílt a hercegnő orcáján, a lovag csak remélni tudta, hogy a szerelmesek szótól.

– Akkor is nehéz viselni a nappal terhét egyedül. Figyelem az ide betérőket, vannak közöttük, akik gyengéd érzéseket táplálnak egymás iránt. Egy szempillantásnyi időre boldogság tölt el a látványuktól, de azután eszembe jut, hogy te, hű lovagom nem lehetsz velem. Sosem házasodhatunk össze, nem… nem születhetnek gyermekeink, nem élhetünk, és nem öregedhetünk meg együtt. Nem akarok nélküled élni!

– Nem tudom, mit tehetnénk… – komorult el a lovag szépen metszett arca a hercegnő panaszától. Képtelen volt tovább elviselni a szomorú, könnyes szempár látványát, így inkább az ablakon bekukucskáló holdra meredt, hátha az megsúgja neki, mit tegyen. A gondolatai akár a megvadult paripák, ide-oda nyargaltak, kereste a megoldást, de legnagyobb bánatára nem lelte sehol. – Amikor legutóbb szökni próbáltunk, nem jártunk sikerrel. Nem léphetjük át ennek a boltnak az ajtaját, és amint elbukunk, azonnal visszaűznek minket a saját történetünkbe. Bárcsak egy sárkány állná utunkat! Legyőzném én, le bizisten, csak hogy veled lehessek! – kiáltott fel elkeseredetten. Jobb keze ösztönösen a tőrére simult, mintha máris párbajra készülődne. Végül lelkesedése letört, hangja elhalkult, szinte suttogva tette fel a kérdést: – De hogyan harcolhatnék egy láthatatlan erő ellen?

– Megpróbálhatnánk még egyszer… – harapott rá a hercegnő az alsó ajkára. – Hátha most sikerrel járunk. Talán… talán legutóbb nem akartuk még eléggé. Visszatartott az ismeretlentől való félelem. Azóta viszont sok éjszakát töltöttünk együtt, az érzéseink szilárdultak, és már ezt akarom. Csak ezt. A szerelmem elég erős hozzá, hogy az ismeretlen ne keltsen többé rettenetet a szívemben! – húzta ki magát a hercegnő. Szabad kezével letörölte a könnyeit, Andres valódi eltökéltséget látott a tekintetében. A lovag a bejárat felé fordult, a könyvesbolt ajtaja barna, áthatolhatatlannak tűnő óriásként állt az üzlet végében.

– Ha nem sikerül, elpazaroljuk ezt az éjszakát... – Hangja, vagy éppen, amit mondott, látható borzongást keltett Sibila hercegnőben. Andres egy pillanatig azt hitte, visszakozni fog, de nem így történt. A hercegnőben feléledt láng, ha lehet még erősebbé vált ahelyett, hogy ellobbant volna. Nem lehetett ő a víz, amely eloltja.

– Próbát kell tennünk! Érzem, hogy közeleg a vég. Megvesznek engem vagy téged, elszakítanak egymástól, hiába rejtőzködünk a polcokon. Akkor pedig eljön az éj, de minek? Hiszen távol leszel tőlem. – Most a lovagon volt a borzongás sora. Persze, hogy eszébe jutott neki is ez a szörnyű lehetőség, de nem akart gondolni rá. El sem tudta képzelni, milyen lenne az élet, ha soha többé nem láthatná szíve hölgyét. Nem hallhatná a hangját, nem érinthetné a kezét, nem ölelhetné, és nem csókolhatná. Egy örökkévalóság egymás nélkül, ennyi erővel a pokol egyik bugyrának rabjai is lennének.

– Vágjunk bele! – állt talpra a lovag. Felsegítette a hercegnőt is, és együtt közelítették meg az ajtót, amely a boldog, közös élet lehetőségét elzárta előlük.

Azt már korábban kifigyelték a könyveikből, hogy Mr. Stecker, a könyvesbolt tulajdonosa a falon lévő varázsdobozzal nyitja és zárja a helyet. Csak a megfelelő sorrendben kell megböknie a dobozon lévő számokat és jeleket, és azok valami mágikus igeként működtetik az ajtót. A terv ezen része a múlt alkalommal is működött, amikor szökni akartak, csak az bonyolította a dolgukat, hogy ez az ajtónyitó varázslat időről időre megváltozott, új számok és új sorrend működött, míg a régi haszontalanná vált.

– Hogyan is volt legutóbb? Négyes, kettes, egyes és… – Andres a homlokát ráncolva töprengett. Megpróbálta maga elé idézni Mr. Stecker alakját, miközben a varázsjeleket érinti jobb mutatóujjával, de túl ideges volt, egyszerűen nem jutott eszébe a helyes sorrend.

– Kisszék, hattyú, kard és karika, azután pedig a csillag – sorolta fel a hercegnő, majd hozzátette. – Az íráshoz sajnos nem értek, de az emlékezetem igencsak kiváló. Végül is tizenegy húgom, tizenhárom unokatestvérem és három szívbéli barátnőm is van, akiknek mind fejből tudnom kell a nevük napját, nehogy elfelejtődjön és megsértődjenek.

– Akkor nézzük! – Andres mély levegőt vett, és megpróbálkozott a varázsszámokkal. Négyes, kettes, egyes, zérus és végül a csillagjel – az ajtó felől csippanás hallatszott fel. A lovag a fémgombra fektette a kezét, és ahogyan Mr. Stecker és a vásárlók szokták, elfordította azt és meghúzta. A hűvös éjszakai szellő beszökött az üzlethelyiségbe a résen át, és győzelmet ígérve megcirógatta a lovag arcát.

– Sikerülni fog. Sikerülnie kell! – A hercegnő suttogva biztatta mindkettejüket. A lovag felé nyújtotta a kezét, aki elfogadta a felajánlást, és ujjai közé zárta hölgye ujjait. Feltárta teljesen az ajtót, és megbabonázva bámult a küszöb túloldalán elterülő világra. Szinte már látta maga előtt az életet, amit kettejüknek nyújthat. Egy szép kis házat, családot, boldogságot. Talán a kardot is leteszi, és egy ehhez hasonló könyvesboltban fog dolgozni. Hiszen a polcon ülve annyi mindent megtudott a többi könyvről és arról, hogyan lehet elégedetté tenni egy vásárlót. Tett egy lépést előre, a hercegnő pedig követte őt.

Shhhhh… A szellő, amely korábban gyengédnek tűnt, hirtelen felerősödött. Belevágott Andres arcába, és könnyet csikart ki a szeméből. A lovag megpróbálkozott egy újabb lépéssel előre, de a szél olyan erővel nyomta vissza, amely ellen semmit sem tehetett. Ijedt kiáltást hallott maga mellől, a következő pillanatban pedig már ő is érezte, ahogy a talpa felemelkedik a padlóról. A szél úgy kapta fel a hercegnővel együtt, mintha pihe-puha tollpihék lennének. Egy lélek voltak, de sajnos nem egy test, hiába kapaszkodtak egymás kezébe, végül az ujjaik kicsúsztak egymás közül. A szélroham kegyetlenül elválasztotta őket. Andres a hercegnő nevét kiáltotta, amikor Sibilát elnyelte a piros borítós könyv, de ő sem maradt sokáig ezen a világon. A zöld könyv szó szerint tagról tagra beszippantotta magába. A teste átalakult, összement, húsból és vérből lassanként vonalakká formálódott. Végül ismét csak rajzzá, a könyv részesévé vált.


***

A napok teltek-múltak, az elkeseredettség pedig egyre mélyebbre rágta magát Andres lovag szívében. Az éjszakákat együtt tölthette kedvesével, de a hercegnő búskomorságba merült. Leült Andres mellé a süppedős székre, hagyta, hogy a lovag megfogja a kezét, még az ujjai szorítását is viszonozta, de egyetlen mosoly nem sok, a férfi annyit sem tudott előcsalni belőle. Próbálkozott kedves, vigasztaló szavakkal, cirógatással, még csókkal is, semmire nem jutott. A hercegnő szeme pedig, az a csodás szempár állandóan nedves volt az elsírt könnyektől. A lovag csak azért nem adta fel maga is, mert képtelen volt elviselni a tudatot, hogy szíve hölgyét örök boldogtalanságban kell tudnia.

Napközben vásárlók jöttek, vásárlók mentek. A kis könyvesbolt jól ment, de sosem volt túl nagy tömeg. Andres figyelte az embereket, attól rettegve, hogy valamelyiknek megtetszik a könyve. Vagy esetleg a piros könyv a másik polcon. Figyelme aznap véletlenül tévedt a süppedős székek felé, ahol egy fiatal lány ült. Nem most volt itt először, lévén, Mr. Stecker unokája volt, és sokszor töltötte azzal munka után a délutánjait, hogy beült a könyvesbolt csendesebb sarkába. Andres korábban nem igazán figyelt rá, csak egy ember volt a sok közül, aki betért ide, most viszont jobban megnézte magának.

A lánynál egy furcsa összehajtható valami volt, ami hasonlított egy könyvhöz, de mégsem az volt. Mr. Stecker unokája betűket nyomogatott rajta, amilyen betűt megérintett, az feltűnt azonnal a valami világítós felén, és szöveggé állt össze. Egy történetté. A lovag pont rálátott, de mire nagy nehezen összeolvasott volna egy mondatot, az huss, el is tűnt előle. A lány – a lovag korábbról úgy emlékezett Marinának hívják – bosszúsan felnyögött, és hátradőlt a széken.

– Kérsz egy kávét, kedveském? – Mr. Stecker lépett az unokája mellé, miután kiszolgált egy vevőt.

– Nagyon jólesne – felelte Marina.

A lovag már éppen kezdte volna újra átadni magát a sorsa feletti búsongásnak, amikor Mr. Stecker leült Marina mellé, és feltett egy olyan kérdést, amivel sikerült visszaszereznie Andres figyelmét.

– És hogy állsz azzal a regénnyel? – tett le az idős bolttulaj egy gőzölgő bögrét az unokája elé. Marina belekortyolt, és elégedettnek tűnő sóhajt hallatott.

– Pocsékul. Egyszerűen nincsen ihletem. Olyasmi kéne, ami kalandos és romantikus egyszerre, újszerű, de kellemes nosztalgiát kelt az emberekben. És persze legyen jó a vége, az olvasók többsége azt szereti, ha a szerelmesek a végén egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem… – hadarta. Andres lovag egyetértett vele, egy történet csak akkor jó, ha jó a vége. Bárcsak az ő történetük is ilyen véget érhetne…

A gondolat olyan váratlanul csapott bele, hogy még a könyve is belerezzent a polcon. Izgatottan fülelt tovább, miközben alig várta, hogy ismét eljöjjön az éjszaka.


***


– Boldognak tűnsz – foglalta el szokásos helyét Sibila hercegnő, miután testet öltött. Hangja megremegett az elfojtott sírástól, miközben eligazgatta a ruháját. Andres ajka még szélesebb mosolyra húzódott. – Talán az a csinos pásztorlányka az oka, aki a kalandozásaid során egyszer útba igazított a sárkányhoz?

– Rá se néztem. Rajtad kívül senkire sem pillantok, ezt te is tudod, hölgyem – biztosította Andres lovag a hercegnőt. Leült vele szemben, és közelebb hajolva megsúgta a titkot. – Azt hiszem, rájöttem, hogyan lehetnénk örökre együtt.

Néhány pillanatig csend volt, Sibila hercegnőnek valószínűleg idő kellett, míg felfogja, mit mondott. A lovag csak a szíve dobogását hallotta a fülében várakozás közben. Végül a hercegnő eltátotta a száját, de hamar rájöhetett, hogy ez illetlen egy igazi hölgytől, ezért gyorsan össze is csukta.

– Most tréfálsz velem? Ilyesmivel nem tréfálhatsz!

– Komolyan beszélek, bizisten. Mr. Stecker unokája segíthet rajtunk – bólogatott hevesen Andres.

– Aki délutánonként itt szokott ücsörögni és leány létére ismeri a betűket?

– Igen, és nemcsak olvassa őket, hanem írni is szokott azon az összehajtható, furcsa varázsdolgon, amit laptopnak nevez – egészítette ki a lovag. Egy pillanatra elmerengett, újra át akarta gondolni azt, amit kitervelt, mielőtt hangosan is kimondja, és esetleg csalódást okoz mindkettejüknek. Végül döntött, vesztenivalójuk már úgysincs. Vagy sikerrel járnak, vagy tovább küzdenek egymásért. Ez is egy lehetőség, és úgy tűnt neki, jó lehetőség.

Ahogy elkezdte ecsetelni, mit ötölt ki, a hercegnő tekintetébe visszaköltözött a remény. Már ezért megért egy próbát a dolog. Szereztek egy hófehér papírt a pult alól, meg egy pálcikát, amelyet az itteniek madártoll és tinta helyett szoktak használni, és nekiálltak a feladatnak.

– Az emlékezőtehetségem mellett a rajzolás sem okoz gondot. Sokat rajzolgatok és festegetek a kastélyszobámban, amikor unatkozom vagy szomorú vagyok. Majd én elkészítem a térképet, te pedig leírod az utasításokat. Látod, milyen jól kiegészítjük egymást? – mosolyodott el a hercegnő most először az utolsó kudarcuk óta. A lovag képtelen volt megálljt parancsolni magának, mielőtt Sibile belekezdhetett volna a rajzolásba, magához húzta őt, és megcsókolta az ajkát. Máskor is tett már ilyet, de csak engedély után és óvatosan, akár egy lepkeszárnylebbenés. Most viszont szíve minden örömét és vágyát beleöntötte ebbe a csókba.

Amikor eleresztette a hercegnőt, az kipirulva kapkodta a levegőt, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. Reszkető kézzel kezdett a rajzoláshoz, ám a lovag jól tudta, hogy ezúttal nem a félelemtől remeg. Az ő lába is elgyengült néhány pillanatra.

– Így jó lesz? – mutatta meg a térképet Sibile hercegnő jó lovagjának némi idő múlva. Az elégedetten bólintott, és átvette a varázspálcikát. A betűi girbegurbák voltak, de olvashatóak.

Aznap hajnalban, a nap első sugarával nemcsak az elválás fájdalma, hanem a bizakodás bizsergése is visszatért Andresszel a lapokra.


***


Andres aggódva figyelte a vörös hajú, szeplős kislányt, aki már vagy a huszadik alkalommal sétált el a könyvespolc előtt. A gyerek tekintete többször is végigjárta a könyveket, egyet-egyet ki is húzott a helyéről, hogy belelapozzon, azután visszatette őket a helyükre. Születésnapi ajándékot keresett egy osztálytársának, de nem tudta eldönteni, melyik könyv legyen az. A lovag azt kívánta, bárcsak képes lenne láthatatlanná tenni a könyvét, vagy valahogyan elijeszteni a lányt, de semmit nem tehetett a lapok foglyaként. Így csak figyelt, és imádkozott, hogy az apró kezek ne találjanak rá.

– Bocsánat… Szabad lesz egy kicsikét? – Marina Stecker volt az, aki a polc mellé lépett, és sikeresen megmentette őt attól, hogy becsomagolva odaadják valakinek. Szemlélődve végigfutotta a könyvek címét, majd megragadta a lovag zöld borítós könyvét, és magával vitte a süppedős szék mellett lévő kis asztalhoz. Egyenesen a piros könyvre helyezte, Andres ilyen közel még sosem lehetett Sibile hercegnőhöz anélkül, hogy testet öltöttek volna. A lapokon keresztül is érezte hölgye jelenlétét. Bár beszélni, megérinteni egymást képtelenek voltak így, ez is boldogsággal töltötte el.

– Megtaláltad őket? – hajolt a könyvek fölé Mr. Stecker kíváncsian. Marina gyengéden ráfektette Andres borítójára a tenyerét.

– De meg ám! Nem tudom, ki tette a pénztárgép alá azt a fura „kincses térképet” a könyvespolcokról, ami elvezetett ehhez a két meséhez, de remek ötletet adott. Összeolvasztom a két mesét, regénnyé bővítettem, modern köntöst adok rá, és voilà! – mosolyodott el a nő. Andres a fülét hegyezve hallgatta a terveket, és minden egyes szóval csak egyre izgatottabb lett. Az, hogy a küldetésük eleje sikerrel járt, reménykedésre adott okot. Hinni akart benne, hogy minden rendben megy majd, és ha így lesz, akkor Sibile hercegnő és ő megismerhetik végre a „boldogan élteket…” – A szerkesztőm azt mondta, jó ötlet, persze kérdés, hogy tudom-e megfelelően kivitelezni, de lelkes vagyok.

– Na és, a végén rátalál a lovag a hercegnőre? Vagy a hercegnő a lovagra, csak hogy erős példakép legyen a kislányok számára? – kacsintott Mr. Stecker az unokájára. A nő közelebb hajolt hozzá, és lehalkította a hangját, mintha valami titok megsúgására készülne. Andres is feszülten várta a mondandóját.

– Az igazság az, hogy… majd megtudod a könyvből. – Marina egy cuppanós puszit nyomott a nagyapja arcára. – Egy író sosem lövi le előre a poénokat.

– Kegyetlen vagy – rázta meg a fejét Mr. Stecker egy mosoly kíséretében.

– Á, nem. Csak még nem találtam ki, hogyan is lesz pontosan – kuncogott fel a nő. Miután a nagyapja elsétált egy új vevőhöz, belelapozott a zöld könyvbe, és megállt az Andresről készült rajznál. A lovag egyenesen ránézett, azt kívánva, bárcsak valahogy elmondhatná neki, mit is érez Sibile iránt. Ha Marina tudná, tökéletes történetet írhatna róluk.


***


Ahogy Andres megfogta Sibile kezét, ujjaikon halkan összekoccantak a jegygyűrűik. Együtt figyelték, ahogy Mr. Stecker elpakol, leoltja a fényt, azután az ajtóhoz lép. Már majdnem rájuk zárta a kis boltot, amikor hirtelen a fejéhez kapott, és visszasietett a pulthoz. Andres és Sibile kíváncsian néztek fel rá a frissen nyomott könyv borítójáról, amely aznap reggel született meg a nyomdában. Ez volt az első példánya a közös történetüknek, az, amelyben végre egyesülhetett a lelkük. Mr. Stecker egy táskába rakta őket, ami minden egyes lépésénél megmozdult alattuk.

– Hová visz minket? – szólalt meg Sibile.

– Szerintem haza. Azt mondta Marinának, hogy feltesz minket a saját könyvespolcára – felelte Andres. Sibile közelebb bújt hozzá a sötétben, fejét a lovag vállára hajtotta, hajtincsei csiklandozták a férfi állát, és jó illattal töltötték meg az orrát.

– Vajon milyen lesz majd az új otthonunk?

– Bármilyen is, nem kell félned. Akárhová kerülünk, már semmi nem választhat el minket egymástól. Együtt lehetünk éjjel és nappal. Igazi boldogságban. Egy örökkévalóságon át – simított végig Andres gyengéden a felesége vállán.

– Ez pont úgy hangzik, mint egy boldog mese vége – sóhajtott fel álmodozva Sibile. Andres lehajolt hozzá, és belemosolygott a csókjukba.

– Pedig ez még csak a közös mesénk eleje…

Spirit Bliss: Mindentudó (Pötyi és Manó-novellasorozat, 1. novella)

Pötyi és Manó, a két shi-tzu kutya kiterülve hevert az előszoba kövén. A hőségtől lógott a nyelvük, pihegve vették a levegőt.

– Rettenetes. Nem bírom tovább! – nyafogott Pötyi az anyjának. Manó a hátára fordult, hogy azt is lehűtse kicsit a hasa után. – Miért csinál a gazda ilyen borzalmas meleget? Mikor hozza vissza a jó időt nekünk?

– A gazda jó és okos. Oka van ennek. Csak mi nem érthetjük… – mormolta Manó bölcsen.

– Lehet, hogy nem is tud kellemes levegőt csinálni – törtek elő Pötyiből a kétségek. Manó felmorrant.

– A gazda mindent tud. Tudja, mikor kell minket megetetni, mikor menjünk sétálni, azt is, mikor simogasson minket. Ő működteti az ajtót is, amin ha belépünk, aztán kilépünk, itthonról odakintre mehetünk. A kutyától is megvédett minket, aki ránk támadt. A gazda ráordított, toppantott egyet, és a kutya elszaladt. Milyen nagy volt, a fogai hegyesek! Ha a gazda nem lenne mindenre képes, szerinted megijedt volna tőle az a fenevad? Felfalt volna minket szőröstül-bőröstül.

– Nem tudom, mit higgyek… – mozgatta meg Pötyi lustán a farkát. – De azt tudom, hogy…

– Na, gyere, te pötty! – A beszélgetést a gazda megjelenése szakította félbe. Egyetlen mozdulattal felkapta Pötyit, és elindult vele a fürdőszobába. Ahogy a shi-tzu meglátta a vízzel telitöltött, műanyag fürdőkádat, pánikba esett.

– Jaj, jaj, hiszek benned! Kérlek, megbántam minden kétségemet! Ne bánts! – kapálózott a négy mancsával. – Anya, segíts, az életemre tör! – Manó leült a fürdőszoba elé, és bizalommal telve nézte, mi történik.

– Ne ellenkezz, a gazda tudja, mit csinál! – próbálta megnyugtatni a lányát, de az tovább nyüszített.

– Jaj, meghalok! Végem van! Jaaaj! – Aztán csend lett.

A víz kellemes volt, lehűtötte őt, a gazda pedig nem engedte elsüllyedni, biztos kézzel tartotta.

Kis idő múlva két vizes kutya feküdt a szobában kellemesen elnyújtózva.

– Na, mit mondtam? – sóhajtott fel Manó elégedetten. – A gazda mindig tudja, mire van szükségünk. Ő mindent tud.

– Talán igazad van – felelte Pötyi.

Édes álmok városa

A Sweet Dreams Bisztró igazi karácsonyi hangulatot árasztott. Bármerre is fordult az ember, mindenhol fenyőágakkal, díszekkel és színes égősorokkal találta szemben magát. A zenegép mellett még egy fagyöngycsokor is lógott a plafonról, amit a bátrabbak kihasználtak, a szemérmesebbeknek pedig csak a pillantásuk tévedt felé. A tökéletesség kedvéért az itt dolgozók mikulássapkát viseltek, és valahányszor egy vendég belépett az ajtón, a tulaj, Mr. Edwards köszönésképpen eleresztett egy tökéletes hanglejtésű „Ho-ho-hó!”-t.

Ha a bisztró egy nagyváros közepén épül, ahol a plázáknak és egyéb üzleteknek köszönhetően már október közepétől nyomják bele a „szeretetet” az emberek képébe, a többség valószínűleg fintorogva elkerüli a helyet. Ám Ebonyville kisváros volt, itt a karácsonyt még nem facsarták ki citrom módjára.

Anne Edwards a pult mögött készítette az italrendeléseket, mosolyát nem kellett felragasztania, valódi volt. Mindig is imádta a karácsonyt, a havat, a gyerekek nevetését és a fenyőfa illatát. Ismert minden embert, hogy mit szeretnek, mire allergiásak, hogyan kérik a kávét, és az emberek is ismerték őt. Mindenki tudta például, hogy szeret a szökőkútnál ücsörögni, és szívesen veszi, ha leülnek mellé beszélgetni, de mikor a kezében könyvet látnak, meg se próbáljanak odamenni hozzá, mert esélytelen kirángatni a fantáziavilágból, amelybe éppen belemerült.

Egyetlen személy volt egész Ebonyville-ben, akinek megvoltak a maga titkai.

Anne lopva a konyha felé pislantott, ahol a világ, de legalább is Ebonyville leghelyesebb pasija éppen hamburgerhúst sütött a grillrácson. Gerald alig több mint egy éve tévedt a városba, keveset tudtak róla, mégis mindenki megkedvelte. Szorgos volt, segítőkész, kedves és udvarias. Na meg hősies! Amikor a nyár eleji vásáron elszabadult Roger Werth megvadult bikája, és majdnem felöklelte a kis Dany Higginst, Gerald halált megvető bátorsággal ugrott a veszélyes szarvak és paták elé. Nemcsak a bika figyelmét terelte el, míg a fiút kimentették az útból, hanem vissza is terelte az állatot a karámjába.

Anne a saját szemével látta az esetet, és majd megállt a szíve rémületében, a veszély elmúltával azonban a pulzusa már egész más ritmust járt és más okból.

Az már csak hab volt az igencsak vonzó torta tetején, hogy a férfi magas volt, kellemesen izmos, szőke hajú és kék szemű.

– Itt a kettes asztal rendelése! – zökkentette ki gondolatai tárgya az emlékekből. Anne elpirult, gyorsan felkapta a tányérokat, és már suhant is a megfelelő asztalhoz.

– Egy Télapó kedvence és egy Havas táj – tette le a ketchuppal bőségesen megöntözött hamburgert Mr. Stab elé, a porcukorral megszórt túrós palacsintát pedig a felesége kapta. Elégedetten láttak neki az evésnek.

Anne visszasétált a pulthoz, és végignézett a falatozó embereken. Mind boldognak tűntek, amihez kicsikét az ő munkája is hozzájárult. Ez így karácsony környékén még jobban felmelegítette a mellkasát.

– Menj ebédszünetre, megérdemelsz valami finomat! – bukkant fel mellette az édesapja. Fehér álszakállt és Télapó-ruhát viselt, pedig még a legkisebb gyerek is jól ismerte őt, senkit nem téveszthetett meg. Az emberek ennek ellenére benne voltak a játékban, és napok óta úgy köszöntek neki, hogy „Jó reggelt/napot/estét, Télapó!”. Mindig napszaknak megfelelően.

- Köszi – húzta lejjebb Anne a szakállat, puszit nyomott apja szőrtelen arcára, azután besietett a konyhába, és odasündörgött Geraldhoz.

- Meglepetést? – mosolygott rá a férfi úgy, hogy Anne egy pillanatra el is felejtette, miért jött. Végül összeszedte magát, és bólintott.

Még az első munkanapján felhatalmazta Geraldot, hogy bármit készíthet neki ebédre, azóta ez amolyan szertartás lett közöttük. A férfi minden ebédszünetben maga találta ki, mire is vágyik aznap Anne, és valami csoda folytán mindig el is találta.

- Parancsolj! – tette le Gerald alig tíz perc múlva a fémburával lefedett tányért Anne elé, azután megállt az asztal mellett, és várt. A szertartásuk részeként a lány először csak résnyire emelte fel a burát, és mélyen beszívta az alól kiáramló illatokat.

- Hmmm… Sült hús, de érzek valami édeskéset is. Ananász? – pislantott fel a férfira, de az megrázta a fejét. – Akkor sült alma?

- Nem, nem, de köze van a karácsonyhoz.

- Narancs! – vigyorodott el Anne a segítség hallatán.

- Talált, süllyedt! – mosolygott rá ismét a férfi, miközben egyenesen a szemébe nézett, talán kicsit hosszabban, mint eddig bármikor. Anne elfelejtett lélegezni, és érezte, hogy az arca felforrósodik. Már halovány szédülés kerülgette, amikor a mély „Ho-ho-hó, kérünk két Manósipkát!” felkiáltás megmentette őt attól, hogy szégyenszemre ledőljön a székről. Gerald elszakította a pillantását róla, és folytatta a munkáját, Anne pedig végre friss oxigénhez jutott.

Ahogy a szájába vette az első falat istenien porhanyós és a narancstól kicsit édeskés ízű csirkemellet, csak egyvalamin jártak a gondolatai: vajon tényleg látta a férfi szemében a szikrázást, vagy csak képzelgett?

***

Anne zárás előtt ellenőrizte a hátsó ablakokat, a biztonság kedvéért a tűzhelyet és a sütőt is megnézte, majd végigjárta a helyiségeket, hogy lekapcsolja az összes villanyt. Éppen tizenegyet mutatott a falon lévő óra, amikor végül elfordította a kulcsot a bejárati ajtóban.

Bár volt kesztyű rajta, mégis zsebre dugta a kezét, és úgy indult el hazafelé. A hideg szinte azonnal kicsípte az arcát, de a tüdejének nagyon jól esett.

- Hé, várj! – A kiáltás a háta mögül hangzott fel. Gerald eddig az oldalsó fal mellett várakozhatott, mert néhány lépéssel beérte a lányt. Anne-t azonnal forróság járta át, akár ledobhatta volna magáról a sálat, sapkát, kabátot, akkor sem fázott volna.

Most is az a buta gyerekkori emlék jutott eszébe, ami mindig, ha meglátta a férfit. Úgy három-négy éves lehetett, amikor kapott egy rózsaszín hálóinget. Chloe nagyi azt mondta neki, ha azt viseli lefekvéskor, és nyitva hagyja az ablakot, akkor éjszaka eljön érte a szőke herceg fehér lovon. Persze az apja utána majd beleszakadt, hogy kibeszélje őt a hálóingből legalább az esti fürdés és egy mosás idejére. Nos, Gerald pont arra a hercegre emlékeztette, aki tizenöt évvel ezelőtt eltévedhetett valahol Hetedhétország és az Óperenciás-tenger között, csalódást okozva ezzel a kislány Anne-nek.

- Szia! Mit keresel itt? – szedte össze magát. Végignézett a szó szerint didergő férfin, és buta gyanúja támadt. Gerald már vagy egy órája bezárta a konyhát, de… Csak nem ácsorgott itt, a hidegben azóta… Ugye?

- Én… Izé… - A férfi profikat megszégyenítő magabiztossággal mozgott a konyhában nap mint nap, most mégis bizonytalannak és esetlennek tűnt. És aranyosnak – súgta a kisördög Anne fülébe. – Tudom, hogy késő van, de arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet.

- Sétálni?

- Mondani szeretnék valamit.

- Rendben – vont vállat Anne. Igyekezett lazán viselkedni, ám ez igazán nehezen ment úgy, hogy most először szó szerint kettesben maradt Geralddal. A konyhában ülve mindig tudta, hogy egyetlen vékony fal választja el őket a vendégektől és az apjától, így könnyebb volt a férfi közelében lenni.

Lassan sétáltak a kihalt utcán, de Anne hiába várta, Gerald mégsem szólalt meg. Már úgy tűnt, a férfi teljesen belemerült a gondolataiba, amikor hirtelen megállt, éppen a főtéren található szökőkút mellett, és ezzel a lányt is megtorpanásra késztette.

- Tudod, a szüleim munkájának köszönhetően szinte bejártam az egész világot, sok mindet láttam, sokféle emberrel találkoztam. Igazán kalandos volt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy átélhettem mindent, mert rengeteget tanultam belőle – meredt a távolba a tekintete, mintha most is azokat a különleges helyeken látná maga előtt Ebonyville utcái helyett.

- Biztosan csodás lehetett. – Anne gyomra hirtelen egészen apróra szűkült, két keze ökölbe szorult a kabátzsebében.

- Egyszer majd elmesélek neked mindent. – Válaszként Anne hümmögött valami érthetetlent, nem volt képes összerakni egy értelmes mondatot. Fejében korábban is felbukkantak azok a gondolatok, amelyek arra figyelmeztették, ne lépje át a barátságvonalat, ám ezek most felkavarodtak odabent, mint műhó egy megrázott hógömbben. – A lényeg, hogy sehol nem találkoztam olyan lánnyal, aki igazán érdekelt volna. Eddig – fordult felé csillogva a férfi tekintete.

- Én…

- Tölthetnénk több időt együtt. Mármint kettesben. Elmehetnénk moziba, vacsorázni, beszélgetni. Ahová csak akarod. Úgy hallottam, befagyott a tó, hétvégén kimehetnénk korcsolyázni, ha van kedved – sorolta a lehetőségeket. Anne szája szétnyílt, igent, akart mondani, hiszen olyasmiket hallott, amikre ő is vágyott, de nem volt képes rá.

- Sajnálom, mennem kell! – csinált hátraarcot, és úgy rohant el, mintha üldözőbe vették volna.

***

A hó hatalmas pelyhekben hullott, de Anne egyáltalán nem bánta. „Csak úgy igazi a karácsony, ha fehér!” Az apja mindig ezt mondogatta, és mint sok dologban, ebben is egyetértett vele. Belebújt a kabátjába, nyaka köré tekerte vastag, zöld-piros sálját, és fejébe húzta a bisztróban is hordott télapósapkát.

- Hamarosan jövök, apa! – kiáltott a nappali felé, mielőtt kilépett volna az ajtón.

Ahogy magára maradt, úgy halványult el a mosolya. Egy ideig még próbálta győzködni magát, hogy ilyen ünnepi időben nem lehet szomorú, de az önáltatás maszkja hamarabb leolvadt róla, mint jégcsapok az ereszről az első meleg reggelen.

Éppen az iskola mellett haladt el, amikor hirtelen egy kéz simult hátulról a szemére. Ebben a városban nem kellett semmitől sem félnie, ezért riadalom helyett csak megállt, és megtapogatta az ujjakat, hogy kitalálja, kihez tartoznak.

- Mrs. Matthews? – mondta ki a város szélén élő, öreg özvegy nevét. A legjobb barátnője, Lara leeresztette a kezét, és elé sétált. Nem viselt sapkát, hosszú, barna haján megültek a hópelyhek, hófehér kabátjában tökéletesen illet a téli tájhoz, akár egy jól sikerült hószobor.

- Komolyan? Mrs. Matthews? – rázkódott meg a nevetéstől.

- Hát, a másik tippem, Mr. Pomp lett volna, de az ő keze sokkal nőiesebb és finomabb.

- Hééé! Minek az embernek ellenség, ha van barátja is? – csapkodta meg Lara játékosan Anne karját.

- Ki mástól hallanád az igazat, ha nem egy baráttól?

- Jól van, ha ilyen gonosz vagy ma, akkor nem mondom el, mit tudok! – perdült meg a lány, és elindult a templom felé. Anne két lépéssel beérte, és hízelegve csimpaszkodott rá. Szüksége volt barátnője társaságára, hogy legalább kis időre elfeledkezzen a mellkasában lüktető sajgásról.

- Jól van, jól van, ne haragudj! Csak vicceltem. Mondd el, kééérlek! – nyújtotta el az utolsó szót, és megeresztett hozzá egy Csizmás Kandúr-pillantást. Bejött. Lara a karjába fűzte a kezét, így összekapaszkodva indultak tovább.

- Szóval Susan Harrys tegnap visszatért, és ismét lecsapott. Ezúttal talán célt is ér – vigyorodott el. Az említett szőke hajú, nagy mellű, hosszú combú démon szinte az összes tizennyolc év fölötti, de hatvan alatti férfinál bepróbálkozott már a városban. Még azokat sem kímélte, akik már karikagyűrűt viseltek az ujjukon, utálták is őt a feleségek rendesen. Mindenki fellélegzett, amikor fogta a bőröndjét, és közölte, hogy Londonba megy szerencsét próbálni. Ha valóban visszajött, akkor valami biztosan nem úgy alakult, ahogyan várta.

- Wow, és ki a „szerencsés”? – fintorodott el Anne.

- Te is ismered… - titokzatoskodott Lara, mire barátnője felkuncogott.

- Nem mondod? Ugye, tudod, hogy ez egy kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit? – világosította föl.

- Na jó, de őt közelről ismered!

- Feladom, szabad a gazda!

- Gerald.

- Mi? – szökött ki Anne-ből egy köhögő roham közben, mert félrenyelte a saját nyálát. Amint újra rendesen kapott levegőt, megköszörülte a torkát, és szembefordult Larával. – Ez biztos, hogy nem igaz. Lehetetlen.

- Pedig az.

- Ugyan már! Tegnap egész nap dolgozott, aztán pedig… - harapott rá Anne még időben a szájára. – …hullafáradt volt, biztosan egyenesen hazament. Mikor találkozhattak volna úgy, hogy én nem tudok róla? – húzta fel magát Anne. Csak akkor jött rá, hogy a rossz hír ártatlan hozójának akarja épp átharapni a torkát, amikor Lara mentegetőzve felemelte a két kezét. Mély levegőt vett, és úgy mondta ki: – Tévedsz.

- A délutáni műszak alatt kiszaladtál a postára. Akkor történt. A saját szememmel láttam – tette Lara a bal kezét a szívére. Amikor így esküdött, biztos, hogy az igazat mondta, és nem tréfált. A csüggedés olyan hirtelen vett erőt Anne-en, hogy alig bírt elmászni a legközelebbi padig. A nadrágja átázott a hótól, ahogy lerogyott, de ez most nem igazán érdekelte. Akkor Gerald ezért próbált meg közeledni hozzá az este. Gondolta, ha igent kap válaszként, jó, ha nemet, akkor pedig nyugodt lélekkel kezdhet egy másik nővel. Susan Harrysszel.

- Mondd el, mit láttál pontosan! – kérte. Lara megállt előtte, és elgondolkozva összehúzta a szemét.

- Nos, épp miután elmentél, besétált a bisztróba Susan. Kért egy zsírszegény kávét apádtól, majd körülnézett, és kiszúrta magának Geraldot, aki szünetet tartott. Hátul ült egyedül, egy forró tea társaságában. Susan leült mellé, beszélgetni kezdtek, nevetgéltek. Megpróbáltam hallgatózni, és azt hiszem, Gerald ma este hétkor átmegy hozzá.

- Ó… Akkor ezért kérte át magát délelőtti műszakba mára. Hát, azt hittem, ennél jobb ízlése van! – pattant fel Anne, és tovább indult. Régen sajgott már ennyire a szíve, de erről nem kellett senkinek sem tudnia. Ha pedig Gerald valóban ennyire könnyen kapható bárki által, akkor félreismerte, és jobb is, ha elfelejti.

- Várj, most meg hová mész? – rohant utána Lara.

- Elkészült apa karácsonyi ajándéka, azt hozom el.

- De nem is mondasz semmit?

- Ha jobban belegondolok, teljesen összeillenek. Susan igazi kalandor, akinek szűk ez a városka, Gerald is szeret utazgatni. Együtt majd bejárhatják a világot. Remélem, boldogok lesznek!

- Ezt nem mondod komolyan! – ült ki felháborodás Lara vonásaira. Anne inkább elfordította róla a tekintetét, és a havat nézte a lába előtt.

- Miért ne mondanám?

- Ugyan már! Tudom, hogy odáig vagy Geraldért, és te is tetszel neki. Csak a múlt még mindig gúzsba köt. Ha közel engednéd magadhoz azt a férfit, rá se nézne Susanra. Gondold át! Az egész csak rajtad múlik, ezt jobb, ha tudod. – Anne felsóhajtott. Gyűlölt hazudni, de képtelen volt tovább hallgatni a győzködést, mintha apró jégszilánkokkal szurkálták volna.

- Jó, megfontolom – mondta. Úgy tűnt, Lara egyelőre elégedett a válaszával.

***

A közeledő ünnepnek köszönhetően a legtöbben otthoni készülődéssel töltötték az estéket, így az utcák szinte teljesen üresek voltak. Anne nem bánta. Általában szeretett beszélgetni az emberekkel, de most nem örült volna, ha valaki megállítja, és esetleg megkérdezi, hová tart.

A szíve a torkában dobogott, és enyhe hányinger kerülgette, mégis ment előre. Larának igaza volt, majd megveszett Gerald után, ám abban tévedett, hogy rajta múlt volna a dolog. Anne mindig is tudta, mit vár az élettől. Itt maradni Ebonyville-ben, vezetni a bisztrót, ha az apja már pihenésre vágyik, találni egy férfit, aki számára a kisváros megnyugvás, nem pedig ketrec, gyerekeket szülni és nevelni. Boldognak lenni. De egy olyan világutazó, mint Gerald, nem illik bele ebbe az álomba. Egyszer úgyis továbbáll majd, mert nem bír a vérével, ahogyan Anne anyja sem bírt. Egy ideig szenvedett, aztán már az sem tartotta vissza, hogy van egy szerető férje és egy aprócska kislánya.

Egyszerűen látnia kellett Geraldot és azt a nőt együtt, hogy tovább tudjon lépni. Így majd teljesen kiábrándul, és kevésbé fog fájni.

***

Úgy osont oda a házhoz, akár egy betörő. Utoljára tíz évesen mászott át kerítésen, akkor valahogy könnyebben ment, de azért most is megoldotta. A földszinten égett a villany, vagyis Susan és Gerald még nem jutottak el az emeletig. Talán vacsoráztak vagy bort kortyolgatva beszélgettek. Odaosont a nappali ablaka alá, és belesett rajta. A kandallóban tűz égett, az asztalon még használatlan teríték, de az újdonsült pár sehol.

Talán mégis odafent vannak már, csak annyira belemerültek egymásba, hogy a villanyt is elfelejtették leoltani idelent. Anne próbált tudomást sem venni arról, hogy a szívébe éles fájdalom hasított a gondolatra.

- Mit nézünk? – A háta mögött felzendülő hangtól nemcsak megugrott, hanem még egy halk sikoly is elhagyta a száját. Geralddal találta szemközt magát. A férfi a válla fölött kukucskált be a nappaliba, azután pillantása Anne-re vándorolt. A lányt egyszerre öntötte el a forróság és a hideg, érezte, hogy elsápad, és a lába is reszketni kezdett.

- Én csak… izé… én… láttam valamit. Igen, mintha valakit láttam volna bemászni a kerítésen. És bár ez egy békés város, gondoltam, a biztonság kedvéért ellenőrzöm, minden rendben van-e – dadogta. Beszéd közben idegesen hadonászott a két kezével, amikor pedig ráébredt erre, úgy kapaszkodott bele a kabátjába, hogy majdnem leszakította a zsebét. – Ahogy látom, tévedtem, és nincs itt senki. Mármint rajtad kívül. Meg rajtam. Mindegy, megyek is, téged meg már biztosan vár odabent Susan – próbált ellépni a férfi mellett, ám az megállította. Nem mert felnézni rá, csak meredten bámulta a cipőjére hulló hópelyheket.

- Ugyan! Ha már itt vagy, gyere be egy pillanatra! Susan biztosan örülni fog neked. Ihatnál velünk egy forró csokoládét.

Mire Anne észbe kaphatott volna, Gerald már behúzta maga után a házba. Egyszerűen lefagyott, így képtelen volt tiltakozni. Fel nem foghatta, a férfi hogy is képzeli ezt az egészet. Hiszen tegnap még az ő kegyeit kereste, most meg új nővel van, és azt gondolja, hogy ez nem fáj? Vagy egyszerűen csak nem érdekli?

- Ülj le nyugodtan, hozom a forró csokit – sietett el Gerald a konyha felé. Anne fejében megfordult egy pillanatra, hogy egyszerűen csak kisétál az ajtón, de a férfi érzéketlensége feldühítette. Dacosan odasétált a nappaliban álló asztalhoz, és leült. Tekintete az ablak felé tévedt, még mindig havazott odakint. Annyira gyönyörű volt, de ettől most csak még szomorúbbnak és haragosabbnak érezte magát.

- Parancsolj! – jelent meg előtte egy bögre, amelyből édes csoki illat szállt felé. Megragadta, és egy pillanatra átfutott a fején, hogy a férfira löttyinti a tartalmát, ám hirtelen feltűnt neki valami.

- Hol van Susan? – nézett körbe úgy, mintha most érkezett volna. Gerald egy fintor és mosoly keverékével az arcán ült le mellé.

- Valószínűleg már Londonban.

- Lon… Ezt nem értem.

Válasz helyett Gerald felemelkedett mellőle, és a fal mellett várakozó dobozok egyikéhez lépett. Anne odakintről nem látta ezeket az asztal takarásában, ahogyan az is csak most tűnt fel neki, hogy egyetlen tányér és pohár várakozik az asztalon a vacsorára. Amikor a férfi ismét visszaült a helyére, és felé nyújtott valamit, Anne zavartan pislogott rá.

- Ez te vagy? – nézett le a régi fényképre. Egy férfi és egy nő volt rajta egy öt év körüli kisfiú társaságában.

- Igen.

- Aranyos voltál – vizsgálgatta a fotót. Hirtelen egy újabb került elé, arról Gerald már nagyobb, talán nyolcéves változatban nézett rá, majd még egy jött kilencéves korából. Mindegyiken hasonlított a mostani önmagára, valami mégis más volt. A szeme… Amióta csak Anne ismerte őt, a tekintete mindig ragyogott, de a képeken nyoma sem volt ennek. – Szomorú voltál – csúszott ki a száján.

- Ha megszerettem valakit az egyik országban, nemsokára el kellett hagynom. Szomszédokat, osztálytársakat, barátokat, tanárokat. Folyamatosan hiányérzet gyötört, de csak ezt az életformát ismertem egy évvel és két hónappal ezelőttig. Aztán idekeveredtem, itt ragadtam, és minden megváltozott – nyújtott át ezúttal egy köteg összehajtogatott papírt.

- Adásvételi szerződés – olvasta fel Anne hangosan az első oldal fejlécében található szöveget.

- Megvettem Susan Harrystől ezt a házát. Csak azért utazott ide egy napra, hogy még karácsony előtt elintézzük a papírmunkát, és be tudjak költözni.

- Akkor ti nem…?

- Határozottan nem. A barnákat szeretem – nyúlt ki, hogy megérintse Anne egyik sapka alól kilógó tincsét. A lány mély lélegzetet véve húzódott hátrébb. Felállt a székről, és a kandalló elé sétált.

- Rossz döntést hoztál. Miattam igazán kár volt házat venned, meg fogod bánni, amikor majd el akarsz menni innen – hadarta.

- Én nem vagyok az édesanyád. – A mondatra úgy fordult meg, mintha hátulról forró piszkavassal döfték volna szíven.

- Hallottál róla? – Amióta csak az apjával magukra maradtak, soha senki nem említette előttük az anyja nevét. Ez persze nem jelentette azt, hogy az emberek maguk között sem pletykálkodtak. – Hát persze, ez egy kisváros – fújtatott.

- Lara mondta el.

- Mi?

- Azt mondta, azért félsz kinyitni előttem a szíved, mert azt hiszed, előbb vagy utóbb menni akarok majd, de ez nem igaz.

- Nem?

- Nem. Ha semmit sem akarsz tőlem, én akkor is itt akarok élni. Az a másik élet, a szüleim élete volt, boldoggá tette őket. Engem nem. Én életemben először itt érzem magam boldognak. Ebonyville-ben. Persze… veled sokkal boldogabb lennék, de ez a te döntésed. Én meghoztam a magamét – lépett közelebb Gerald. Anne az arcát fürkészte, bizonytalanság nyomait kereste, de hiába. Apró könnycsepp született a szemében, ám szája közben félénk mosolyra húzódott.

- Szeretek korcsolyázni – mondta. Két lépést kellett csak tennie, hogy teljesen megszüntesse a távolságot Gerald és közte. Sokkal könnyebb volt, mint korábban hitte.

- Mára csak a forró csokit és egy finom vacsorát tudok biztosítani, de holnap… holnap irány a tó.

- Rendben.

- Rendben – bólintott Gerald. Lejjebb hajtotta a fejét, hogy elérhesse a célját, Anne-nek így is lábujjhegyre kellett állnia, hogy a szájuk egymásra találhasson. Nem bánta, élvezettel kulcsolta a karját a férfi nyakába.

Eddig is odavolt a karácsonyért, de most már biztosra vette, hogy ez a mostani lesz a legboldogabb az összes közül.

A legszebb baba

Lord Irvine háza december huszonnegyedikén teljesen felbolydult.

A cselédlányok azon serénykedtek, hogy minden tökéletesen nézzen ki. Mind a huszonhét helyiségben leporolták a bútorokat, felmosták a padlót, majd feldíszítették a karácsonyillatot árasztó fát a szalonban, és kifényesítették az ezüst étkészletet. A lakáj feladata az volt, hogy előkészítse Lord Irvine és a fiai Párizsból rendelt ruháit, míg a szobalányokra Lady Sophia és a kis Amelia öltözéke maradt. A konyhában sem tétlenkedett senki, készültek a rántott, sült és főtt húsok, zöldségköretek, és szép sorban hűltek a finomabbnál finomabb sütemények a hosszú asztalon. Bár odakint fagyott és havazott, idebent rettenetes volt a forróság. Martha, a szakácsnő kipirult arccal perdült-fordult, közben pedig úgy osztogatta a parancsokat a konyhalányoknak, hogy azt egy ezredes is megirigyelhette volna.

– Abba kell még egy kis só! Te pedig pucolj még krumplit, kérlek! Hé, nem nyúlunk hozzá! – csapott rá az egyik fiatal konyhalány kezére, aki kinézte magának a csokoládés sütemény tetején a habot. Még csak tizenegy éves volt, Martha tudta, milyen nehéz lehet neki most idebent az ínycsiklandó illatok és látvány miatt. – Tessék! Ezt lenyalhatod – nyomta a kezébe a fakanalat, amivel az olvasztott csokoládét kevergette korábban. A lány arca azonnal kivirult, lelkesen nekilátott a tisztogatásnak.

Estére minden el is készült, ám a cselédség még nem pihenhetett. Megmosakodtak, megfésülködtek, rendbe hozták a ruházatukat, és a megadott jelre felsorakoztak a szalon fala mellett. Az újakat még izgalom töltötte el, ám az olyan régi bútordarabok, mint például Martha is, már csak arra vágytak, hogy mielőbb túl legyenek az egész színjátékon, és a családjukkal lehessenek vagy lepihenhessenek. A menetrend ugyanis minden évben ugyanaz volt. Ahogy felállt a cselédség, bevonult Lord Irvine karján a feleségével, arcukon műmosollyal.

„Ó, hogy ez milyen csodálatos lett! Nem igaz, drágám?” – motyogta maga elé Martha, amit némi késéssel Lady Sophia szó szerint megismételt. Nyolc év. Nyolc éve minden szenteste ez volt a nyitómondata.

– Igaz, igaz, angyalom! Csodálatos munkát végeztek! – nézett végig a lord a cselédek során, azután hátrafordult. – Gyertek csak, gyerekek, ezt nézzétek meg! – intette beljebb két fiát és a kislányát a dada kíséretében. Ők legalább még őszinték voltak, nem igazán értették, miért is kéne lelkesedniük. Megnézték maguknak a díszes karácsonyfát, azután fancsali képpel a szüleikhez fordultak.

– De mikor eszünk már? – szólalt meg Henry, a legnagyobb.

– És hol vannak az ajándékaink? – biggyesztette le Amelia a száját.

– Én pónit akarok! – vágott közbe a középső, Albert.

– Gyerekek! – mosolyodott el a Lord elnézően. A cselédség visszamosolygott rá, bár Martha biztosra vette, hogy ugyanazt érzik, amit ő is: szánakozást. Hirtelen felderengett előtte Sarah angyali arcocskája. Még biztosan ébren várja őt, hogy legalább karácsonykor együtt lehessenek egy kicsit, ha már Marthának a munkája miatt muszáj itt, az Irvine házban lakni a cselédség többi tagjával együtt. Ám ahelyett, hogy most egymást ölelnék, ő itt ácsorgott.

– Először meg kell köszönnünk ezeknek a kedves, szorgos embereknek azt, hogy egész évben olyan keményen dolgoztak – igazgatta meg Lady Sophia a haját, mielőtt a sorfal elé lépett. Férje szó nélkül követte őt. – Igazán hálásak vagyunk önöknek, és szeretnénk egy kis ajándékot adni mindenkinek. Arthur, drágám!

– Máris, kedvesem – húzott elő a férfi egy bőrerszényt a mellényzsebéből. A konyhalányok és cselédlányok egy shillinget kaptak, az inasok félkoronát, a lakáj, a komornyik és Martha öt shillinget. Ahogy az érmék a kezébe pottyantak, úgy érezte magát, akár egy koldus, akit megszán egy járókelő a karácsonyi szeretet nevében. A „köszönöm” szó epeként keserítette meg a száját. Igyekezett arra gondolni, hogy ebből a pénzből talán majd futja egy új cipőre Sarah-nak, csak ez segített hálát erőltetni a vonásaira.

– Nos, akkor azt hiszem, ehetünk is! – indult el az ajtó felé Lord Irvine, ám a hangos gyerekzsivaj félúton megállította.

– Mi lesz az ajándékokkal? Előbb az ajándékokat akarjuk! – csimpaszkodtak bele a gyerekek a ruhájába. Martha érezte, ahogy James, a komornyik megrezzen mellette. Ebben a munkában az volt az egyik legnehezebb dolog, hogy folyamatosan fegyelmezni kellett önmagukat. A szavakkal nem is volt gond, mindenki hamar megtanulta, mikor mit kell mondania: „Igenis, uram!”, „Azonnal, asszonyom!”, ám az arcukat, a tekintetüket, a mozdulataikat sokkal nehezebb volt kordában tartani.

Csendben, rezzenéstelenül figyelték, ahogy a három Irvine gyerek megkapja az ajándékait, és nekiállnak leszaggatni a díszes papírt róluk. Szalagok röpültek, masnidíszek hulltak a földre, és szakadt a csomagolóanyag, ahol érték. Az egyik cselédlány száját halk szisszenés hagyta el, hátrapislantva Martha rájött, hogy Irene volt az, aki vagy három órán át küzdött, hogy a lehető legcsinosabban becsomagoljon mindent.

– Ó, de szép! Ugye, kicsikém, milyen gyönyörű babát hozott a Mikulás? – gügyögött Lady Sophia a lányának. Mielőtt az válaszolhatott volna, felhangzott Albert úrfi kiáltása.

– Én pónit akartam! – meredt a lába előtt heverő ostorra, amit az előbb vágott dühében a földhöz. Lord Irvine ismét elmosolyodott.

– Ohó, szerinted mihez való ez? – emelte fel a gyerek helyett az ajándékot. Kellett néhány pillanat, míg az úrfi megértette.

– Hol van? Meg akarom nézni! Lovagolhatok rajta még vacsora előtt, igaz? – sorolta az izgatott kérdéseket, miközben ide-oda pislantott, mintha azt várná, a folyosóról mindjárt betrappol egy ló.

– Per… – kezdett bele Lord Irvine a mondatba, de felesége rosszalló pillantására meggondolta magát. – Kint van az istállóban, majd vacsora után megnézzük. Ugye, nem akarjátok, hogy kihűljön az a sok finom sütemény? – vetette be a cselt. A fiúk indiánüvöltéssel rohantak az ebédlő felé, Amelia viszont lassú, előkelő léptekkel vonult utánuk, magasra tartott fejjel, akár egy kis hölgy. A baba, amit csak az imént kapott, ott maradt a karácsonyfa alatt, a földön. A póni mellett teljesen elvesztette különlegességét, pedig Martha úgy hallotta, egyedi darab, ami egy fél vagyonba került.

– Asztalhoz ülünk – jelentette ki Lady Sophia, majd a gyerekei után indult.

– Hallottátok! – csapta össze Martha a két tenyerét. Még egy utolsó szomorú pillantást vetett a cserbenhagyott játék babára, azután mély levegőt vett, és indult ő is a dolgára.

***

A konyhában még késő este sem volt megállás, Martha a megmaradt ételt válogatta szét. Ami hamar megromlott volna, azt szétosztotta a cselédség között, természetesen a Lord külön engedélyével. A csontok és egyéb ehető hulladékok a kutyáknak jutottak. Minden mást szépen elcsomagolt, hogy a kamrába tegye. Mosogatnivalóból is volt egy hatalmas halomnyi, de azzal már nem neki kellett foglalkoznia. Akárhányszor kirepedezett, száraz, vöröslő kezére nézett, az emlékeztette rá, milyen is volt régen konyhalányként dolgozni. Megtapogatta a kötényzsebében a kis kenőcsös tégelyt, amit oda akart adni a mostani konyhalányoknak, amint végeztek. Róla senki nem gondoskodott korábban, ám ez nem jelenti azt, hogy neki sem kell másokról.

– Egy shilling, egy nyomorult shilling – morogta maga elé Thelma, az egyik konyhalány. Alámerített a vízbe egy kissé odakozmált lábast, majd nekiállt a dörzsölésnek.

– Ha jól végzed a munkádat, lesz az több is! – felelte neki Alisa, aki sorstársként egy másik edényt súrolt éppen.

– Igen, öt shilling – csúszott ki Martha száján. A lányok meglepve meredtek rá, de ő is megdöbbent a saját merészségén. Néhány kimerevített pillanat múlva mindegyikükből egyszerre tört ki a nevetés. Néha kellett ez a bajtársiasság, hogy elviselhetőbb legyen a remény teljes hiánya.

– Mi ez a jókedv? – jelent meg az ajtóban James, a komornyik. Szeme alatt hatalmas fekete karikák ültek a fáradtságtól, de a mosoly most is ott ragyogott az arcán. Martha konyhalány korában egy másik házban dolgozott, ahol a komornyik egy karót nyelt, pökhendi rabszolgahajcsár volt, Jamest viszont kedvelte. Ő sosem bánt volna úgy a személyzet többi tagjával, mint az a nyomorult Hains, mégis elérte, hogy mindenki keményen dolgozzon.

– Csak örülünk, hogy mindjárt végzünk, és mehetünk aludni – mosolyodott el Martha. A füle mögé igazított egy szőke tincset, amely munka közben csúszhatott ki a kontyából.

– Ez tényleg örömre ad okot. A mai nap után, azt hiszem, mindannyiunkra ráfér egy kiadós alvás. És meg is érdemeljük – nézett végig James elismerően a konyhabelieken.

– Köszönjük – hangzott fel visszhangozva a válasz mindenki szájából. James bólintott, majd megköszörülte a torkát.

– Miss Martha, beszélhetnénk egy percre? – fordult a szakácsnőhöz, aki egy szemvillanással megelőzte, hogy a lányokból kitörjön a kuncogás, majd megtörölte a kezét a kötényébe.

– Természetesen – indult el a kamra felé az egyik letakart süteményes tálcával. Nem fordult hátra, de biztosan érezte, hogy James ott van a nyomában. Az ajtót természetesen nem csukták be maguk után, a pletykákat jobb volt elkerülni, egyszerűen csak megálltak az egyik hátsó polc mellett.

– Hallgatom! – nézett fel Martha egyenesen a férfi zöld szemébe. James ismét megköszörülte a torkát, és tőle szokatlan bizonytalansággal kezdett beszélni.

– Nos, éppen a szalonban voltam a vacsora után, szivart vittem az úrnak, és történt egy kis baleset.

– Megsérült valaki? – jött zavarba a nő. Az ilyen hírek hamar eljutottak a konyhába is, de most nem hallott semmiről. James megrázta a fejét, lesütötte a szemét, és elpirult. Martha ebben a pillanatban egész jóképűnek találta rövidre nyírt, szőkésbarna hajával, szögletes állával és enyhén ferde orrával. No, nem olyan igézően jóképűnek, mint korábban Robertet, de azok után, hogy a férfi kihasználta és cserbenhagyta, nem is akart többé hozzá hasonlóval kezdeni.

– Ó, nem, nem. Amelia kisasszony az új babájával játszott, aztán elkapta a szokásos hiszti roham, mert őt nem vitték ki a pónihoz, és… nos, a baba megsérült közben egy kissé.

– Oh…

– A lady azt parancsolta, dobjam ki a tönkrement játékot, majd vesznek egy újat, de úgy véltem, vétek lenne azért a gyönyörű babáért – hajolt közelebb James, miközben lehalkította a hangját. Martha orrát friss citromillat csapta meg. Kellett néhány pillanat, hogy felfogja a hallottakat.

– Igen, gyönyörű baba volt – motyogta. – Kár érte.

– Az igazság az, hogy nem teljesítettem az utasítást – vallotta be a férfi. A nyitott ajtón át a konyha felé pislantott, és szinte suttogva folytatta. – Eszembe jutott, hogy van önnek egy kislánya, aki… nos, talán örülne egy ilyen sérült, de csodaszép babának. Becsomagoltam, és betettem odakint az odvas fába. Tudom, hogy ilyenkor szenteste haza szokott menni hozzá, kiveheti onnan, és… elviheti neki.

– Oh, én… - Martha szeme elkerekedett a döbbenettől, azután megtelt könnyel. Bár mindenki tudott arról, hogy folt esett a becsületén, soha senki egy szót sem ejtett Sarah-ról. Mintha a kislány nem is létezett volna. Hogy őt nem akarták felzaklatni vele, vagy egyszerűen csak egy bűnös tett következményeként gondoltak Sarah-ra, azt nem tudta, de talán jobb is volt így.

Még Jamesszel sem beszélt róla azóta, hogy a férfi megkérte Lord Irvine-t, ne rúgja ki őt csak azért, mert megesett. Martha sosem kérdezett rá, de úgy hitte, a lord tartozik valamiért Jamesnek, csak ez lehetett az ok arra, hogy végül itt maradhatott, sőt, a szorgalmas munkájának köszönhetően előre léphetett a ranglétrán. Azóta sem értette, miért állt ki mellette a komornyik, de hálás volt neki. Ahogyan most is.

– Nem is tudom, mit mondhatnék.

– Nem kell semmit mondania. Legyen annak a kislánynak örömteli karácsonya. A babának pedig olyan gazdája, aki megérdemli őt.

A néhány pillanatnyi csend egyszerre volt kellemes és szokatlan. Martha valóban nem tudta, hogyan is hálálhatná meg a kedvességet, és valószínűleg a férfi sem volt biztos abban, hogyan fogadja a hálát, ám mindketten érezték azt a meleg köteléket, amellyel a baba titka összekötötte őket.

Végül James volt az, aki elsőként mozdult. Hátrébb lépett, és megigazította a gallérját.

– Nos, csak ennyit szerettem volna. Boldog karácsonyt! – biccentett Martha felé pont úgy, ahogyan mindig is, a nő mégis azt érezte, valami megváltozott.

– Boldog karácsonyt, James! – mondta ki most először a férfi keresztnevét. A komornyik egy pillanatra megtorpant a küszöbön, majd szó nélkül elhagyta a konyhát.

***

Már teljesen besötétedett, amikor Martha elhagyta az Irvine házat, és az odvas fa felé vette az útját. A telihold és a hó elég világosságot adott neki, hogy lássa, hová lép. Összehúzta magán a kendőjét, és amennyire csak lehetett kapkodta a lábát. Valahányszor eszébe jutott James kedvessége, a hideg ellenére melegség járta át a mellkasát. Nem szokta meg, hogy rajta kívül bárki más is gondol a kislányára. Hiszen még Robertnek sem kellett. Sőt, a saját nagyszülei is megtagadták Marthával egyetemben.

A fához érve kikapta a rongyanyagba bebugyolált babát, és ment is tovább. Csak remélhette, hogy Sarah-t még ébren találja, ám valószínűbb volt, hogy a kislányt rég elnyomta az álom.

Máskor átvágott volna a réten, de most a hatalmas hó csak lelassította volna, így a kitaposott úton maradt. Miközben a holdvilágban gyalogolt, eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha meghívná magukhoz Jamest ebédre egyik vasárnap. Talán a férfi örülne neki. Talán többször is velük akarna ebédelni. Talán nem csak ebédelni akarna. Korábban sosem jutott eszébe, hogy apát keressen a lányának és magának férjet, hiszen ki akarna feleségül venni egy leányanyát, de James olyan… más volt.

– Várjon! Miss Martha, várjon! – Ahogy felharsant James hangja az éjszakában, Martha egy másodpercig azt hitte, csak a gondolatai hatására képzelődik, hátrafordulva azonban nem volt nehéz észrevenni a feketébe öltözött alakot a fehérlő hóban.

– Hát ön meg hogy kerül ide? – érdeklődött, amint a komornyik beérte. A férfi vett néhány mély lélegzetet, úgy tűnt, sietősen tette meg az utat a háztól idáig.

– Olyan késő van már. Máskor mindig korábban indul neki, de ma elhúzódott a munka. Először nem akartam zavarni, aztán eszembe jutott, hogy ha baja esne, azt sosem bocsátanám meg magamnak. Szóval, én csak… hazakísérném. Ha szabad. Persze nem muszáj, ha nem akarja, de jobban örülnék neki – tette hozzá, félreértve Martha bizonytalan toporgását.

– A házból még senki nem járt nálunk, és nem látta Sarah-t. Nem tudom, hogy ez… hogy fel vagyok-e rá készülve – vallotta be a nő. Félt tőle, hogy az őszintesége megsérti majd a férfit, de a zöld szempárból csak megértés áradt felé.

– Akkor csak az ajtóig megyek. Hogy biztosan tudjam, rendben odaért – húzta ki magát James szolgálatkészen. Martha arcán önkéntelen mosoly futott át a mozdulatra. Hiszen nem ezt tervezgette néhány perccel korábban? Hogy elhívja magukhoz a férfit, és bemutatja neki a lányát? Ha már így alakult, akkor talán most van itt az ideje…

– Azt nem engedhetem. Fel kell melegednie, mielőtt visszaindul, különben holnap hajnalban hóemberként találom meg félúton a ház felé – tréfálkozott, csak hogy elterelje a figyelmet a zavaráról. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, tovább is indult, James pedig felzárkózott mellé.

– Tényleg nem zavarok sokáig. Gondolom, szívesebben maradna kettesben a kislányával. Nehéz lehet, hogy hetente csak egy este láthatja. – Martha magán érezte a fürkésző pillantást. Furcsa mód nem tartotta tolakodónak, sokkal inkább figyelmesnek és érdeklődőnek, pedig máskor kényelmetlenül érezte magát, ha valaki az életéről és az érzéseiről kérdezte.

– Nehéz. De kell a pénz, hogy mindene meglegyen, ami csak kell, és tudom, hogy biztonságban van a nagynénémmel. Ez segít – ölelte magához a bebugyolált babát, mintha csak fel akarná melegíteni.

– Nem gondolt még arra…? Á, nem, butaság! – legyintett James. A hóra szegeződő tekintet és egymáshoz préselt száj azt jelentette Martha számára, hogy hiába kérdezne rá, úgysem tudná meg, mi jár a férfi fejében. Így ő is hallgatott. A csend egyáltalán nem zavarta, valahogy James mellett nem érezte szükségét annak, hogy beszéljen. Csak remélni tudta, hogy a férfi is így van ezzel.

Ahogy meglátta a házikót a város szélén, felgyorsította a lépteit, szinte szaladt. Kísérője nem szólt rá, hogy lassítson, egyszerűen csak felvette az új tempót. Martha korábban sosem gondolkozott el azon, mennyire apró is az otthonuk, ez csak most tudatosult benne, hogy valaki másnak is készült megmutatni. Persze, lehet, hogy James látta már korábban kívülről, amikor lent járt a városban a szabadnapjain, bár nem volt benne biztos, hogy a férfi tudta-e, hogy ez a kis ház az övék.

Halkan nyitotta ki az ajtót, lábujjhegyen beosont, majd maga után intette a férfit is. Patricia néni valószínűleg nemrég fekhetett le a hátsó szobában, mert a tűz még parázslott a kályhában. Nem volt annyira hideg, mint odakint, de melegnek sem mondta volna a helyiséget. Lepakolta az asztalra az ételt, amit maguknak csomagolt el az Irvine-ház karácsonyi vacsorájának maradékából, mellé tette az ajándékot is, és odasettenkedett a sarokban álló kis ágyhoz.

Sarah a fehér párnán feküdt, szőke haja szétterült, akár az úrinők legyezője. Arca valóban angyali volt, mintha egyenesen az égből küldték volna ajándékként. Martha már épp vissza akart vonulni, hadd aludjon a kislány, amikor a világoskék szempár rá világlott.

– Mama, hazaértél. – Sarah hangja álomittas volt, mégis teli szeretettel. Martha szíve mindig elolvadt, valahányszor meghallotta őt. Ilyenkor nem számított a sok félelem, szenvedés, megaláztatás, amit át kellett élnie a gyermekéért.

– Boldog karácsonyt! – simított végig a puha tincseken. Hirtelen ült ki a kislány vonásaira a felismerés.

– Karácsony van – ismételte meg szinte csodálattal. Pedig számára ez a nap sosem volt olyan, mint az Irvine gyerekeknek. Nem ehetett tízfogásos vacsorát egy hatalmas étkezőben, nem volt plafonig érő karácsonyfa sem, még az ajándékok is hiányoztak. Vagyis…

Martha hirtelen elmosolyodott. Most ez utóbbit mégis megadhatja Sarah-nak.

– Hoztam neked valamit – sietett vissza az asztalhoz, ahol a csomagot hagyta. Lelkesen bontogatta a rongyot, közben hallotta, ahogy Sarah kimászik a paplan alól.

– Szia, te ki vagy? – A kérdés juttatta eszébe, hogy nincsenek egyedül, a nagy izgalomban szinte teljesen el is feledkezett a vendégükről. Felnézett, hogy bemutassa a férfit, de benne akadt a szó. Azonnal megértette, hogy James nem tudta azt. Bár a komornyik igyekezett palástolni, nem titkolhatta el a vonásain átsuhanó döbbenetet a nő elől.

– James. A nevem James. Anyukáddal dolgozom a nagy házban. Azt szerintem mégsem kéne… – lépett az asztal felé, ám elkésett. Martha már megszabadította a rongycsomagolástól a babát.

A nő először fel sem fogta, mit lát, csak a háta mögül jövő sóhaj ébresztette rá. Amikor James azt mondta, megsérült a baba, ő azt hitte, elszakadt a ruhája, vagy Amelia kitépett egy csomót a hajából szokásához híven, de ennek most a jobb karja hiányzott.

– Jaj, istenem! – James nem tudhatta, fogalma sem lehetett róla… – Ó, kincsem! Én…

– Olyan gyönyörű! – A magyarázkodást félbeszakította Sarah álmélkodó hangja. Martha megfordult, és semmi mást nem látott a kislány arcán, mint őszinte elragadtatást. Hát, persze, persze, hogy gyönyörű. Pont olyan gyönyörű, amennyire számára Sarah: a legszebb kislány a világon. Nem számít, hogy rossz ember az apja, az sem, hogy születése óta üresen lóg jobb oldalon a ruhaujja, és egyesek azt gondolják, ez a büntetés azért, mert bűnben fogant. Az emberek nem tudnak semmit!

– A tiéd… – nyújtotta át Martha az ajándékot nedves szemmel. Sarah a bal karjába vette a babát, és úgy ölelte a szívére, mintha csak egy valódi gyermek lenne, akit szerethet. Néhány pillanatig teljesen elvarázsolva ringatta új játékát, azután felpillantott az anyjára.

– Én nem tudok ajándékot adni – olvadt le a boldogság az arcáról. Martha a vállára csúsztatta a kezét, és visszaterelte az ágyhoz. Ahogy leültek, magához húzta a lányát, és szorosan átölelte.

– Ne aggódj, én már megkaptam a legvarázslatosabb ajándékot hat évvel ezelőtt – lehelt csókot a gyermek homlokára. Felnézve még épp elkapta a pillanatot, amint James megdörgöli a szemét. Nem akarta véletlenül sem még nagyobb zavarba hozni a férfit, ezért gyorsan elfordult. Egyvalamit azonban mindenképpen meg szeretett volna tudni most azonnal, hogy vajon ezek után reménykedhet-e még.

Adott magának néhány percet, hogy összeszedje minden bátorságát, csak azután szólalt meg.

– Nos, hoztam egy kis ételt, süteményt is. Ehetnénk belőle – javasolta könnyednek szánt hangon. Szíve majd kiugrott a torkán, mégis egyenesen a férfi szemébe nézett. – James, mit szólna egy késői vacsorához velünk? – kérdezte úgy, hogy mindketten tudták, mit jelent majd a válasz. A férfi késlekedés nélkül mondta ki:

– Ezer örömmel.