~ Sárga könyves út ~
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Filmkritika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Filmkritika. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. július 24., péntek

Amikor az ellenség beköltözik a házadba és a szívedbe – Francia szvit-filmkritika



Te bele tudnál szeretni az ellenségbe? El tudnád felejteni neki, hogy azokat szolgálja, akik ártatlan embereket, a népedet, a szeretteidet gyilkolják? Akik megszállták az országodat, sőt, az otthonaitokat is? Képes lennél meglátni benne az embert? A jót? A Francia szvit című 2014-es film többek között ezeket a nehéz erkölcsi-filozófiai kérdéseket boncolgatja.


A naplónak hitt regénytorzó

A film Irène Némirovsky félkész kéziratából készült. Némirovsky a mai Ukrajna területén született, Kijevben, zsidó származású volt, de Franciaországban élt. 1942 júliusában letartóztatták, és nem sokkal később tífuszban meghalt az auschwitzi koncentrációs táborban. A könyvet elvileg ötrészesre tervezte, de ebből csak kettő készült el, viszont leírta a teljes tervezett történet vázlatát.

Némirovsky egyik lánya, Denise azt hitte, hogy a történetet tartalmazó füzet az anyja naplója, amit képtelen lett volna elolvasni, ezért 50 éven át bele sem nézett. Végül úgy döntött, hogy az anyja iratait egy francia archívumnak adományozza, és szerencsére mégis átlapozta a füzetet. Így jelenhetett meg a történet 2004-ben, és világsiker lett belőle.

A könyvet sajnos még nem olvastam, így nem tudom összehasonlítani a filmmel, de szeretném majd egyszer beszerezni mindenképpen.


Ellenségből szeretők

A történet 1940 nyarán játszódik, egy Bussy nevű francia kisvárosban. Lucile az anyósával, Madame Angellier-vel él, miután a férjét elvitték a frontra. A két nő nem igazán kedveli egymást. Míg Lucile kedves és törődik másokkal, addig az anyósa elsőre ridegnek és anyagiasnak tűnik. Mikor a német hadsereg elfoglalja Franciaországot, a bussyi lakosok házaiban is német katonákat szállásoltatnak el. Lucile-ék otthonába egy tiszt, Bruno von Falk hadnagy kerül.

Brunót és Lucile-t a zene iránti szeretet tereli egymás felé elsőként. Bruno a háború előtt zeneszerző volt, és pillanatnyilag egy francia szviten dolgozik. Amikor Lucile meghallja őt a zongorán játszani, elkezdi meglátni a férfi énjének azt a részét, ami akkor lehetett volna, ha a háború sosem kezdődik el. A két ellenség pedig végül szép lassan egymásba szeret.

A városban feszült a hangulat, az emberek egy része egymást jelentgeti fel a német tiszteknél, néhány nő szívesen látja a csinos katonákat, míg mások zsigerből gyűlölik a megszállóikat. A pokol akkor szabadul el végleg, amikor az egyik helyi gazda, Benoit a felesége, Madeleine védelmében bűncselekményt követ el.

Lucile az egyetlen, aki segíthet Benoit-nak megszökni, így választania kell a szíve és a lelkiismerete, valamint egy biztonságosnak és romantikusnak tűnő álomvilág és a kegyetlen, zord és veszélyes valóság között.


Fiatalon más szemmel néztem volna

Amikor belekezdtem a filmbe, nem igazán tudtam, mire is számítsak. Kicsit tartottam attól, hogy egy szimpla „ellenségből szerelmesek” romantikus történet kapok, és a háborút csak egyfajta egzotikus díszletként használják majd fel, aminek nem lesz túl sok jelentősége. Szerencsére nem így történt. A háború hatásai, a történelmi környezet egyáltalán nem szorult háttérbe a szerelmi szál miatt. Sőt, a szerelmi szálat aktívan alakította az, hogy a második világháborúban, a német megszállás idején járunk Franciaországban.

Attól is tartottam, hogy majd egy olyan kapcsolatot fognak romantizálni, ami átverésen, megvezetésen alapul. Fiatalon nagyon romantikusnak találtam volna, hogy Bruno azzal próbálja magához csábítani Lucile-t, hogy az általa írt szvit kottájának a darabkáit részleteiben adja oda neki ajándékként. Ahogyan azt is, hogy beszélgetésekkel próbál folyamatosan közel kerülni Lucile-hoz tisztelettudóan, de éreztetve azt, hogy férfiként érdeklődik iránta.

Most, felnőttként viszont csak egyetlen dolog járt a fejemben szinte végig.

Hogy vajon Brunóban mennyire lehet megbízni. Nemcsak azért, mert német tiszt, hanem azért is, mert képtelen voltam először eldönteni, vajon mennyire becsületes férfi. Úgy alapvetően nehéz volt összeegyeztetni a fejemben, hogy valaki paradox módon lehet egyszerre náci tiszt és becsületes férfi. A tetteit ugyanis lehetett valós romantikus érzelemként értelmezni, de úgy is, hogy egy férfi megpróbálja kedvességekkel megszédíteni, magához édesgetni a fiatal, szabadságra vágyó nőt, hogy aztán kihasználja, majd eldobja.

Amikor Lucile elment hozzá kérni valamit, az volt az a pont, amikor bizonyosságot nyertem Bruno valódi jelleméről. Bár a legutolsó pillanatig haloványan bennem volt a kétely, hogy végül meginog, és csalódást fog okozni. Hogy megtette-e, vagy bizonyított Lucile-nek és nekem, azt természetesen nem árulom el. Nézzétek meg a filmet, és megtudjátok.


Szerelem vagy elvek? Szerelem vagy kötelesség?

Lucile és Bruno is meghasonlik, miután találkoznak és gyengéd érzéseik támadnak egymás iránt. Lucile meglátja az embert, méghozzá a jó embert egy náci tiszt, az ellenség lelke mélyén, de tudja, hogy a világ csak annyit fogna fel a kettejük között lévő kapcsolatból, hogy Lucile az ellenséggel hál, és elítélné őt. Bruno pedig tisztként „kénytelen” teljesíteni a kapott parancsokat, ám közben a lelke mélyén tudja, hogy amit tesznek, az rossz, és igazából ő nem akar ártani senkinek.

Könnyű kívülállóként azt mondani, hogy mi ellenállnánk a szerelemnek egy ilyen helyzetben. És azt is, hogy elég bátrak lennénk nemet mondani a parancsokra, és szembenézni a halállal (és valószínűleg a családunk halálával is). De felnőve megtanultam, hogy az élet nem mindig ilyen egyszerű, az emberek összetettek, és a világban nagyon kevés a valódi hős.

Lényegében ez az erkölcsi kérdés Bruno esetében nem arról szól, hogy emberség vagy elvakult kötelesség, hanem arról, hogy család vagy idegenek. És bizony, bár nem emberek halála múlt rajta szerencsére, de velem is megesett, hogy a családom biztonságát választottam idegenek helyett. És valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül, főképp ebben az országban, az elmúlt 16 évet tekintve.

Közben mégis azt gondolom, hogy vannak bizonyos határok, amiket egy jó embernek nem lenne szabad átlépnie. Ilyen például az, amikor gyilkosságra utasítanak, akár te fogod a fegyvert, akár csak te adod ki a tűzparancsot. Szóval bár Bruno sokkal kevésbé volt rossz ember, mint a katonatársai, mert korábban nem ölt, „csak” elnézte, hogy mások ölnek, és nem viselkedett állat módjára sem, mégsem tudom felmenteni őt a tettei alól.

Valószínűleg én is meglátnám benne az embert, mert sosem tudtam senkit hosszú távon gyűlölni, még azokat sem, akik ártottak nekem, de valószínűleg nem tudnám szeretni. És nem tudnám elnézni neki a legsúlyosabb tetteit még akkor sem, ha jó és önfeláldozó dolgokat is tett. Nem akarnám, hogy meghaljon, de azt sem gondolom, hogy ne érdemelne valami büntetést.


Hidegszívű anyós – vagy mégsem?

Nagyon érdekes a filmben Lucile és az anyósa kapcsolata, és az, hogy elsőre elég negatív képet festenek Madame Angellier-ről. Sokáig azt hittem, tipikus gonosz anyós sablonkaraktert kaptunk, de a film az ő esetében is odafigyelt a mélységekre.

A nő eleinte nagyon mereven, fegyelmezően viselkedik Lucile-lel, a fiatal nő pedig sokszor úgy érzi, hogy kalitkába zárták. És ez valahol így is van. Madame Angellier a távol lévő fia számára védi a felesége becsületét, testét, mintha valamiféle tulajdontárgy lenne. Ami 21. századi, feminista szemmel egyáltalán nem elfogadható, viszont a nő valószínűleg úgy vélte, hogy megóvja Lucile-t a bajtól. Hiszen abban a korban és helyzetben egy pletyka is szó szerint végezhetett egy nővel.

Elsőre anyagiasnak és másokkal szemben is érzéketlennek mutatják be Madame Angellier-t, amikor a szegény bérlőinek nem ad kedvezményt a bérleti díjra, vagy épp a menekülők tömegeinek vonulásakor nem nagyon akar segíteni senkinek. De ha jobban belegondolunk, egyedül kell gondoskodnia az otthonáról, Lucile-ről, a bérleményeiről, és egy háború és megszállás közepén járunk, ahol ha nincs tartalékod, ha nem vigyázol a pénzedre, könnyedén te is kisemmizve végezheted. Az én szociális érzékem is tiltakozik a döntései ellen, de ha jobban belegondolok, még ma sem könnyű nőként egyedül boldogulni, akkoriban pedig ez még nehezebb lehetett. Szóval bár nem értek egyet vele, de nem is ítélkeznék fölötte ezek miatt.

Azt sem tudom elítélni, hogy megtartotta Lucile előtt a fia titkát. Egy anya elsősorban a saját gyerekét védelmezi, akkor is, ha az a gyerek épp rosszat tesz, vagy nem érdemli meg.

A filmet nézve szép lassan nyilvánvalóvá vált, hogy Madame Angellier egyáltalán nem szívtelen, csak egy egyszerű nő, akinek sokszor keménynek kell lennie a túléléshez, ám bizonyos helyzetekben képes önzetlen lenni és mindent kockára tenni. Amennyire nem volt szimpatikus az elején, annyira megkedveltem őt a végére. Nagyon összetett és jól kidolgozott karakternek tartom.


A társadalom valódi arca

Érdekes volt a filmben, ahogyan Bussy közössége működött. Nagyon reálisan jelenítették meg a különböző emberek személyiségét, hozzáállását. A valóságban is körülbelül ilyennek látom a társadalmunkat.

Minden közösségben van néhány ember, aki rosszindulatú, haragtartó, simlis és önző. Ők azok, akik titokban „házmesterként” feljelentik a szomszédaikat a náciknál pletykákra alapozott hamis vádakkal. Ők azok, akik azt gondolják, többet érnek, ezért lefizetik a nácik parancsnokát, hogy az ő házukba ne költöztessen be katonát. Ők azok, akik felhalmozzák az ételt, miközben mások éheznek.

Aztán van néhány ember, aki fortyog a dühtől, aki igazi lázadó személyiség. Ők egy ideig tűrnek, aztán amikor valami olyan történik, amit a lelkiismeretük képtelen elviselni, robbannak. Ebbe a csoportba tartozik Benoit karaktere is.

Akadnak néhányan, főképp a fiatal lányok között, akik még nem elég érettek felfogni a helyzetet, csak helyes katonákat látnak a nácikban, akik udvarolnak nekik. Én sajnáltam ezeket a lányokat, mert közülük sokan elhitték, hogy az adott katona tényleg szerelmes beléjük. Szóval nemcsak szexeltek velük, hanem szerelmesek voltak, és úgy gondolták, hogy a dologból igazi kapcsolat, házasság lehet. Egy romantikus ábrándban éltek.

És van a félelmében magát meghúzó legnagyobb réteg. Azok, akik nem akarnak senkinek ártani, nem barátkoznak a katonákkal, nem segítik, sőt, a lelkük mélyén valószínűleg gyűlölik őket, de engedelmeskednek a lakossági parancsoknak, mert nem akarják, hogy a családjuknak vagy önmaguknak baja essen.


Tökéletes kémia

Michelle Williams (Lucile) és Matthias Schoenaerts (Bruno) neve ismerős lehet sokak számára. Én a színésznőt a Dawson és a haverok című sorozatban láttam, a színészt pedig imádom A halhatatlan gárda-filmekben. Szerintem mindketten nagyon jó választás voltak, mert kifejezetten jól működött közöttük a kémia. A pillantások, a röpke érintések, az egyetlen erotikusabb jelenet mind elhitette velem nemcsak azt, hogy a két karakter fizikailag vonzódik egymáshoz, hanem azt is, hogy érzelmileg is.

Kristin Scott Thomas is nagyon jól hozta a hidegnek tűnő, de valójában cseppet sem kegyetlen anyós karakterét. És az ő kémiája is jól passzol Williamséhez, csak más formában.

Ami meglepett, hogy utólag jöttem rá, Margot Robbie (a Barbie főszereplője) is játszott a filmben. Annyira másképp nézett ki sötét hajjal, hogy még azután is csak hitetlenkedve néztem róla a fotókat, hogy már tudtam, ő az. Mondjuk, a karaktere számomra viszonylag felejthető volt a filmben, egy fiatal lányt játszott, akinek a fejét elcsavarta az egyik náci katona. Sajnáltam őt, amiért átverték, és összetörték a szívét, de nem igazán tartozott az érdekesebb karakterek közé.

Nagyon megkedveltem viszont Madeleine karakterét, akit Ruth Wilson alakított. Amikor a nő kifelé jön a kihallgatásáról, és Lucile elmegy mellette, és odasúg neki egy bizonyos mondatot, konkrétan elpityeredtem attól, ahogyan az érzések végigfutottak Madeleine arcán.


Stúdió helyett korabeli hangulat

A filmet nem stúdióban, hanem valós korabeli helyszíneken, épületekben forgatták Franciaországban és Belgiumban, többek között egy Marville nevű kisvárosban. Ez a hely tökéletes volt ahhoz, hogy jól visszaadja a második világháborús Bussy hangulatát. A lakások, irodák, egyéb épületek berendezését is sikerült szerintem korabelinek láttatni, én legalábbis úgy éreztem magam filmnézés közben, mintha visszakerültem volna abba a korszakba.

A jelmezekre is nagy gondot fordítottak. Nemcsak arra, hogy korabelinek nézzenek ki, hanem arra is, hogy az adott társadalmi réteghez, karakterhez passzoljanak. Például Bussy egy elszigetelt kisváros, ezért az ottani emberek nem úgy öltözködnek, mint például Párizsban. Visszafogottabb, szerényebb ruhákat viselnek. De különbség van aközött is, hogy milyen ruhát visel a gazdagabb és a szegényebb réteg a faluban. Lucile egyszerű, de tiszta, csinos, általában világosabb színű, jó szabású ruhákat visel, míg mondjuk Benoit felesége (ők a legszegényebb család a faluban) általában barna, megviselt ruhákat, amikben dolgozhat, és nem baj, ha bekoszolódnak. És persze ott van a náci katonák élére vasalt, ropogós ruhája, amikor parádéznak, és a gyűrött, kigombolt fehér ingek, leengedett kantárok, amikor épp henyélnek.

A zenei aláfestés tökéletesen illik a cselekményhez, a korhoz, a jelenetekhez. De a film középpontjában mindenképpen az a francia szvit áll, amit a történetben Bruno írt, a valóságban viszont egy híres francia zeneszerző, Alexandre Desplat. Nem vagyok zenekritikus, de szerintem gyönyörű a dallama. Borongós, fájdalommal teli, mégis érzek benne némi halovány fényt és reményt. Nagyon illik Bruno karakteréhez, akiben ott a fény, de el kell nyomnia önmagában, ettől pedig ő maga is csendessé, borongóssá válik, és sajog a lelke.


Az árnyék-fény játék is jól visszaadja a jelenetek hangulatát. Amikor Lucile szomorú, a gondolataiba merül, vagy épp Brunóval kerül intimebb közelségbe, akkor általában nem a szabadban vagyunk, hanem egy kocsiba vagy egy szobában, és minden árnyékosabb, félhomályosabb. Ez érezteti a borús hangulatot, a titkolózást, a fenyegetettséget.

Viszont Lucile és Bruno első igazi beszélgetésekor a kertben, valamint a történet legvégén, az utolsó közös jelenetükkor verőfényes napsütés van. Az első esetében talán azt jelképezi ez a megvilágítás, hogy Bruno itt villantja meg először a valódi önmagát Lucile-nek, és a lány észre is veszi a benne lévő fényt. A második esetben pedig Bruno a cselekedetével teljesen színt vall azzal kapcsolatban, hogy ki is ő valójában, vagyis kilép a fényre, és őszintén, visszavonhatatlanul megmutatja a lelkét a nőnek.


Egy elgondolkoztató történet

A karakterek összetettek és érdekesek voltak, és a személyiségük, a motivációik és a tetteik mélyen elgondolkoztattak morális-filozófiai kérdésekről. A színészek tökéletes munkát végeztek, ahogyan a háttérben dolgozó stáb is. Egy percig sem unatkoztam a film nézése közben.


🤯 🤯 🤯 🤯 🤯 5/5 – Miután megnéztem a filmet, napokig a hatása alatt voltam, és a benne lévő morális-filozófiai kérdéseken törtem a fejem.

🔥🔥🔥🔥🔥 5/5 – Michelle Williams és Matthias Schoenaerts között izzik a levegő, de a fizikai vonzalom mellett az érzelmi is tökéletesen megjelenik.

🤧🤧 5/2 – A film szomorkás, borongós, de engem talán csak kétszer könnyeztetett meg egy kicsikét.

💔💔💔💔 5/4 – A szívemet viszont összetörte, mert végig azt éreztem, hogy adott körülmények között ez egy teljesen lehetetlen szerelem.

🍵🍵🍵🍵🍵 5/5 – Egy teázós-bekuckózós estéhez tökéletes, lassú cselekményű, érzelmes dráma.

🎹🎹🎹🎹🎹 5/5 – Összességében minden apróbb hiányossága ellenére nagyon élveztem.

2024. április 14., vasárnap

Hugh Howey: Siló (Siló 1–5.) – Blogturné Extra



Tarts velünk Hugh Howey Silójába, a helyre, ahol ezrek élnek a föld alatt egy maguk gyártotta börtönben. A külvilágról és a múltról szóló történetek legendaszámba mennek, hiszen csak az arra ítéltek jutnak ki a felszínre, ahol a mérgező levegő hamar megöli őket.
A hatállomásos turné végén egy szerencsés olvasónk megnyerheti ezt a megdöbbentő disztópiát a Könyvmolyképző Kiadónak hála!


Nemsokára hozok nektek a könyvről is értékelést, de most extraként a könyvhöz készült sorozatról írnék nektek néhány gondolatot. Egyelőre csak az első 6 részét láttam, úgyhogy ez alapján írom meg ezt a bejegyzésemet.


Az 1. évad 10 részből áll, és az Apple Tv+-on tekinthető meg. Egy-egy rész átlagosan 50 perces.

Bár a sorozat alapsztorija ugyanaz, mint a könyv esetében, mégis teljesen mást kap az ember tőle. Aki először a könyvet olvasta, mint én is, egyáltalán nem fog unatkozni a sorozaton, ugyanis behoztak új karaktereket, új történetszálakat, és a hangsúlyok is erőteljesen eltolódtak a regényhez képest.

Bár a látványvilág eléggé szürke (szó szerint, hiszen egy lepukkant, föld alatti silóban járunk) hangulatban, mégis összetett, érdekes, illik a sztorihoz, és a színészek is jól hozzák a karaktereket.

A sorozatban és a könyvben hasonló, hogy valami történt a világgal, ami miatt a túlélők egy föld alatti hatalmas silóba húzódtak vissza, és ott is élnek sok-sok generáció óta. Fogalmuk sincs róla, pontosan mikor és hogyan kerültek oda, mi történt a múltban, és úgy tudják, hogy még mindig nem mehetnek ki a külvilágba, mert a környezet olyan mértékben élhetetlen, hogy azonnal meghalnának, amint kiteszik a lábukat. Ha valaki mégis ki akar menni, megengedik neki (lényegében ezzel büntetik a kíváncsiságot és lázadást), de eddig még egyetlen ember sem élte túl a bennlévők tudta szerint. A múltbeli tárgyakat, maradványokat illegálisnak tekintik, és súlyos büntetés jár azért, ha valakinél ilyesmit találnak, vagy valaki a történelmet kutatja.

A sztori eleje körülbelül lefedi a könyv első részét, ugyanazok a főbb karakterek, és lényegében ugyanaz is történik. Ám később, amikor a középpontba Juliette karaktere kerül, a hangsúly inkább arra a nyomozásra tevődik át, amit a szerelme, George meggyilkolása miatt folytat. Természetesen ez összefügg a silóbeli titkokkal is, de mégis nagyobb nyomatékot kap a szerelmi indok. A nyomozás maga is sokkal hosszabb, összetettebb, csavarosabb, kalandosabb. Igazából ez teszi izgalmassá a sorozatot, mert hozzáad valami pluszt a regényhez.

A karakterek hangsúlyossága is eltolódik néhány esetben, aki a könyvben nagyon fontos volt, az a sorozatban kevésbé, akit pedig az oldalakon csak épphogy megemlített Howey, az a sorozatban kiemelt szerepet kapott. Ott van például Bernard, aki sokkal kevesebb szerepet kapott eddig a sorozatban, mivel itt behoztak egy egész szervezetet egy Sims nevű karakter főbb szereplésével, aki lényegében ugyanazt képviseli, mint a könyvben önmagában Bernard karaktere.

Ezzel szemben George karaktere a könyvben épphogy csak meg lett említve, a sorozatban viszont rengeteg szerepet kap, teljesen felépítették a karakterét, ráépítettek egy csomó titkot és fordulatot, és olyan bepillantást kaphatunk a Juliette-tel közös múltjába, amit a regény nem adott meg.

Aztán ott van az új seriffhelyettes, aki a könyvben teljesen érdektelen karakter volt, a sorozatban viszont olyan háttérsztorit, személyiséget kapott, ami egyelőre szimpatikussá teszi számomra.

Szóval én azt mondom, aki a könyvvel kezdi, nyugodtan nézze meg utána a filmet is, mert mind történetben, mind hangulatban, mind fordulatokban teljesen mást fog kapni, mint olvasás közben. És szerintem egyáltalán nem fog unatkozni.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:


Nyereményjáték:

A Könyvmolyképző Kiadó honlapján találtok beleolvasót a Siló omnibusz kiadásához, és minden állomáson egy idézetet belőle, amiről el kell döntenetek, hogy az olvasottak alapján IGAZ VAGY HAMIS?

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


Mondat a játékhoz:

Lefogadom, hogy akkoriban odafenn nagyon jó volt a kilátás, míg az emberek bele nem őrültek, aztán felkelés robbant ki, a végén meg száműzetésbe küldtek pár embert, hogy egyenesbe hozzák a dolgokat. (Igaz vagy hamis?)


Állomáslista:

04. 14. Spirit Bliss Sárga könyves út (extra)
04. 16. Könyv és más
04. 18. KönyvParfé
04. 20. Spirit Bliss Sárga könyves út
04. 22. Hagyjatok! Olvasok!

a Rafflecopter giveaway

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2022. október 25., kedd

Jók és Rosszak Iskolája – Avagy nincs eredendő jó és rossz, csak esendő emberek



Miért néztem meg ezt a filmet?

Nemrég olvastam a könyvsorozat első részét, amiből a film készült, és nagyon izgalmasnak találtam az alapötletet, a könyv világának felépítését, a karaktereket, valamint magát a cselekményt is, úgyhogy kíváncsi voltam, miként viszik vászonra a történetet, sikerül-e a filmnek elérnie a könyv szintjét.


Előzetes



A film története röviden

Sophie és Agatha egy Gavaldon nevű városkában élnek, és sosem jártak még a határain kívül. Sophie szép lány, de az édesanyja halála óta nem találja a helyét, Agatha mindig feketében jár, magának való, ezért a városlakók boszorkánynak hiszik. A lányok gyerekkoruk óta barátok, ám Sophie nem érzi jól magát Gavaldonban, el akarja hagyni a várost. A kívánsága valóra válik, őt és Agathát elrabolják, és elviszik a Jók és Rosszak Iskolájába. Azonban furcsa dolog történik, a szép Sophie kerül a Rosszak iskolájába, hogy gonosszá faragják, a magának való, mindenki által boszorkánynak hitt Agathát viszont a hős- és hercegnőképző Jók Iskolájába viszik.


Véleményem a filmről

Először is, a film látványvilága nagyon klassz lett. Kíváncsi voltam, hogy milyenek lesznek az iskolák, hogy fog kinézni a jók és a rosszak területe, valamint a diákok, tanárok kinézete, öltözékei is érdekeltek, mivel a könyv alapján elég markánsan kiütközőnek képzeltem el a jók és rosszak közötti látványbeli különbségeket. Nagyrészt elégedett is voltam. A helyszíneket nagyon jól megcsinálták, a jók terepe gyönyörű volt, a rosszaké sötét és nem túl gusztusos. A jók kinézetével is elégedett voltam, olyan tipikus mesebeli hercegek és hercegnők voltak, akiknek a látványa szájhúzogatásra késztetett. De pont ez mutatja, hogy jól sikerült a kinézetük, mert tőlem nagyon távol áll ez a sok bodor, az émelyítő rózsaszín és hasonlók. Ahogyan Agathának, úgy nekem is maga a rózsaszín, negédes pokol lenne ilyen helyen élni.



A rossz diákok kinézetét is sikerült eltalálni. Tetszett, hogy mindegyiküknek külön, egyéni stílusa volt, nem egységesen tették őket "csúnyává" (a jók egységesen néznek ki, nincs semmi egyéniségük, egyediségük, és ez így is van jól az eredeti sztori alapján), hanem mindenki mástól lett az.

A két főszereplő kinézete tökéletesen átadta már az első perctől azt, hogy valójában Sophie nem hercegnő, Agatha pedig nem gonosz. Persze a Sophie-t játszó Sophia Anne Caruso igazán szép fiatal nő, de valahogy mégsem az a hercegnőtípus, inkább amolyan 21. századi, modern, belevaló modellcsajnak nézett ki. Amikor a gonoszok egyenruháját átszabta, akkor is inkább egy menő alterost láttam magam előtt, nem pedig egy fodros-bodros hercegnőt.


Ki kell emelnem, hogy amikor gonosszá változott és megcsúnyult, nagyon profin elmaszkírozták, és a mozgása, a gesztusai tökéletesen hozták a gonoszboszorkány-stílust. Szóval szerintem klassz színésznő, aki eltalálta Sophie karakterét. Mert bár alapvetően szép, mégsem hercegnős módon, és jól hozta mind az alteros szépséget, mind a valóban csúnya gonoszt.

Ugyanez igaz Agathára is (csak épp fordított módon), akit Sofia Wylie játszott. Bár a haját megcsinálták szénaboglyává és sötét, boszis ruhát adtak rá az elején, az arca, a tekintete mégis annyira bájos, hogy simán elhittem róla az első pillanattól, hogy ő valóban egy hercegnő. Persze egy belevaló hercegnő, aki kedves és jószívű, de simán szétrúgja a gonosz hátsóját, hogy megmentse a legjobb barátnőjét, vagy épp a a herceget.


Két karakter volt, akikkel nem voltam teljesen elégedett. Az egyik Lady Lesso, akit Charlize Theron játszott. Ő alapvetően egy gyönyörű színésznő, és attól, hogy merev szabású, sötét ruhát adtak rá, valamint a haját olyanná tették, mint az Alice Csodaországban című filmben Johnny Deppé volt Kalaposként, még nem lett a kinézete gonoszhoz méltó. Én az ő karakterét valahogy csúnyábbnak, gonoszabbnak képzeltem el, mert hát mégiscsak ő a Rosszak Iskolájának igazgatója.


A másik karakter, akinek nem sikerült megfognia, a főgonosz Rafal, akit Kit Young alakított. Valahogy nekem nem volt elég ijesztő, inkább olyan volt, mint egy dühös, frusztrált tinifiú, nem pedig egy világokat elpusztító igazi gonosz.

Bár a herceg (Jamie Flatters alakította) itt is olyan semmilyen, mint a könyvben, de pont ezáltal találták el a karakterét. Ő egy átlagos, jóképű, öntelt hercegecske, aki bár látszólag képes lehet a változásra, de egyelőre nem túlságosan vonzó és érdekes egy okos, belevaló lány számára.

A történet a könyvben persze összetettebb, fordulatosabb, a cselekmény elég nagy része kimaradt a filmből, de persze érthető, hogy a filmbe kevesebb fér bele már csak a véges idő miatt is. Nagyjából elégedett voltam azzal, ahogyan összerakták a forgatókönyvet, bár nem teljesen. Hiányzott Pötty karakterének kibontása (és nem igazán értem, hogy miért nem lehetett egy valóban túlsúlyos színészt választani a szerepre, amikor Pötty a könyvben kifejezetten duci, mert állandóan csokoládét eszik), valamint Hort karakterét sem bontották ki eléggé. Pedig a könyvben ők ketten azok, akik által a leginkább láthatjuk, hogy a rosszak sem eredendően és velejükig gonoszak.

Szóval nekem kicsit hiányzott, hogy a rosszak és a jók természetét is jobban megismerhessük a filmből, mert a könyv gyönyörűen átadta a tanulságot velük kapcsolatban.


A film esetében nekem Sophie valódi gonoszságával kapcsolatban is hiányérzetem maradt. A könyvben képes a gyilkosságra, többször is nagyon csúnyán bánik Agathával, a tervei is ördögiek, vagyis jobban kimutatja, hogy a benne lévő gonoszság mennyire erős. A filmben sokat finomítottak rajta, inkább külsőségekkel és szavakkal mutatták be a sötét oldalát, semmint tettekkel. Ebből a szempontból inkább egy 14 év alattiaknak szóló mesére emlékeztet a megvalósítás, semmint egy tinédzsereknek és fiatal felnőtteknek való fantasytörténetre. Én simán elviseltem volna több sötétséget, gonoszságot, hogy jobban kijöjjenek az ellentétek, jobban látni lehessen az emberi természet pozitív és negatív oldalát is.

Minden apró hiányosságot félretéve, ahogyan a könyvben, úgy a filmben is imádtam a történet végét. Ilyen egy igazi feminista hercegnősztori! :D


Történet: 4

Nagyjából elégedett vagyok a forgatókönyvvel, de én a gonosz mellékkaraktereknek (pl. Pötty, Hort) több szerepet adtam volna, hogy általuk még inkább lássuk, nincs olyan, hogy eredendő gonosz vagy jó. Valamint nem bántam volna azt sem, ha hagyják jobban kibontakozni Sophie gonosz oldalát, mert így kicsit a gyerekeknek való mesék irányába tolódott a film, míg a könyvben tényleg voltak durva tettei Sophie-nak.

Színészek: 4,5

A két főszereplőt nagyon bírtam, szerintem jó munkát végeztek, és a herceggel is elégedett voltam, mert tökéletesen hozta az unalmas, jóképű hercegecske karakterét. A Hortot alakító színész játéka is tetszett, csak túl keveset kaptam belőle. A fél pont levonás elsősorban Rafal karaktere miatt történt, mert az ő gonoszsága nem jött át, én csak egy hisztis, dühös tinisrácot láttam magam előtt, nem egy sátáni főgonoszt.

Kivitelezés: 5

Imádtam a két iskola kinézetét, a jók és rosszak öltözetét, külsejét. Gyönyörű, színes (vagy a gonoszak terepén pont elég sötét) díszletet kaptunk egy mágikus világhoz. Én teljesen elégedett voltam a látvánnyal.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2022. június 25., szombat

Alice Oseman: Fülig beléd zúgtam 2. – Blogturné Extra



A nagysikerű Heartstopper - Fülig beléd zúgtam című képregény folytatása szinte azonnal követte a nemrég kiadott első részt, hiszen a magyar közönség azonnal a szívébe fogadta Nick-et and Charlie-t. Bloggereink alig várták, hogy ismét elmerülhessenek Alice Oseman bájos, romantikus képregényében, hát tartsatok velük legújabb blogturnénkon!
Ne felejtsetek el játszani se, ugyanis a turné végén megnyerhetitek a Könyvmolyképző kiadó által felajánlott nyereménypéldányt is!


Miért néztem meg ezt a filmet?

Nos, az első három rész után nyilvánvaló volt, hogy nem hagyom félbe a sorozatot, mert annyi pozitív érzést adott számomra, hogy arról képtelen lettem volna lemondani.


A film története röviden

Charlie és Nick végre bevallották egymásnak az egymás iránti vonzalmukat és érzelmeiket, és bár vannak döccenők a kapcsolatukban, együtt megpróbálják legyőzni ezeket. Közben Tao és Elle között is alakulgatnak a gyengéd érzelmek, Tarának és Darcynak pedig a felvállalt kapcsolatuk miatt a homofóbiával kell megküzdenie.


Véleményem a filmről

A második képregény lényegében lefedi a sorozat első évadát a negyediktől a nyolcadik részig. Igaz, hogy a képregényből sok minden kimaradt, de ugyanúgy a tengerparti jelenettel, valamint a Nick és az édesanyja közötti beszélgetéssel zárul a képregény és a sorozat is. Vagyis ezúttal a teljes első évadról elmondhatom nektek a véleményemet, és remélem, hogy mire kijön a 3. képregény, a sorozat 2. évadával is elkészülnek, mert már bezsongva várom mindkettőt.

A teljes sorozat alatt imádtam a színészeket, végig nagyon jól hozták a karaktereket. Talán ez az a sorozat, amiben minden egyes színésszel száz százalékig elégedett vagyok. A többi filmben, sorozatban mindig volt olyan emberke, aki szerintem nem passzolt a karakterhez, én másképp képzeltem el, itt viszont mindkét főszereplő és minden egyes pozitív és negatív mellékszereplő tökéletes volt. Mindegyikük külseje, mimikája, játéka pontosan azt hozta, amit elvártam. Szóval hatalmas ölelés azoknak, akik kiválogatták a színészeket, mert ez esetben tökéletes munkát végeztek. Egyetlen percig sem éreztem azt, hogy a sorozat végére bármelyik szereplő belefáradt volna a játékba, érezni lehetett, hogy mindegyikük imádja az adott helyzetet és élvezi a forgatást.


Nick... Nos a harmadik rész után csinál butaságokat, de alapvetően ő a legjobblelkűbb srác, akivel valaha filmekben találkoztam. Mindig próbál helyesen dönteni, ha pedig hibázott, vállalja, bocsánatot kér, és tökéletesen javítja a hibát. Nem fél kimutatni az érzéseit (még úgy sem, hogy nyíltan nem vállalja egyelőre a biszexualitását) sem Charlie iránt, sem úgy egyébként. Ha valami gond van, akkor nem elmenekül előle, hanem megbeszéli az adott karakterrel a dolgokat (lásd többszöri beszélgetés Taóval, a randi lemondása miatti magyarázat Imogennek és végül a beszélgetés az anyukájával is). Vagyis tökéletes ellentéte az elvárt férfiideálnak, akinek keménynek kell lennie, sosem félhet, sosem sírhat, sosem mutathatja ki az érzéseit és hasonlók, és mégis... számomra ő a Tökéletes Srác, akiből néhány év múlva a Tökéletes Férfi lesz. Istenem, bár tele lenne a világ Nick Nelsonokkal, mi, nők (és persze a meleg srácok) tökéletesen boldogan élhetnénk a földi mennyországban.

Charlie még mindig egy ölelgetni való cukorfalat. Valahányszor boldog és tele szájjal vigyorog, nekem is vigyorognom kell, és valahányszor szomorú vagy önmarcangol, legszívesebben megölelgetném, és elmondanám neki, hogy ő úgy tökéletes, ahogy van, a világ idióta, ami ezt nem látja. Végig nagyon drukkoltam neki, hogy minden rendben menjen, találja meg azt Nickkel, amire vágyik. 

Persze Charlie-t és Nicket nem csak külön-külön kell nézni. Számomra ők a Tökéletes Pár. Szeretik egymást, és ezt nem félnek kimutatni egymás előtt. Nem szégyellik a gyengeségeiket, a bennük lévő gyengédséget, és úgy alapvetően az érzéseiket. A férfiak, sőt, állítom, hogy a nők többsége sem képes ennyire őszintén önmaga lenni egy kapcsolatban, pedig ennek így kéne működnie. Én mindig azt mondom, hogy inkább vagyok egyedül, mint rossz társaságban, és igen, a sorozatot nézve tudatosult bennem, hogy én ILYEN kapcsolatot akarok magamnak. Amiben a párommal mindketten ennyire önmagunk lehetünk egymás mellett. Amiben nem ijesztő, hanem felszabadító kimutatni a gyengeségeinket is. Amiben építjük, jobbá tesszük a másikat és a másik életét. Ha pedig ez nem jön össze, akkor jobb egyedül, mint egy ennél rosszabb kapcsolatban élni valakivel. Lehet, hogy örökre egyedül maradok, de én ennél nem adom alább, mert számomra nem érné meg.


Sosem hittem volna, hogy egy tinikről szóló sorozat képes lesz bemutatni a tökéletes párkapcsolatot, de bármilyen egyszerűnek is tűnik Charlie és Nick története, ebből látszik, hogy mégis mennyire mély, sokrétű, tartalmas az egész sztori.

A sorozatban több olyan konfliktus is előkerült, ami a képregényben nem, szóval annak ellenére, hogy a képregényt már olvastam, volt min izgulnom, rágnom magam a sorozat nézése közben is. Bennel kapcsolatosan is voltak olyan részek, amik a képregényből kimaradtak, pedig nagyon szépen előhozták a belső konfliktust Charlie-ban. Ezek miatt összeszorulhatott a gyomrunk, de közben izgalmas is volt, mert kérdésessé vált, miként jutunk el a boldogságig, ha Charlie nem teszi helyre a lelkét és az önmagával szembeni kétségeit. Valamint a mellékszereplők is olyan helyzetekbe keveredtek, ami adott valami pluszt és újdonságot a képregényhez képest.

Imádtam, ahogyan Nick szép lassan eljutott addig a pontig, míg elszállt a félelme, és képessé vált elengedni az ostoba, korlátolt emberek véleményét, hogy szabadon együtt lehessen Charlie-val.

Nagyon klassz volt az is, ahogyan Charlie végül megerősödött lelkileg. Az, ahogyan az utolsó részben beszélt Bennel, egyszerűen tökéletes volt. Őszintén szólva, én nagyon kíváncsi vagyok a folytatásban Benre. Nagyon szemét módon viselkedett többször is, és erre nincs mentsége, mégsem tudom utálni őt, csak sajnálni. Mert szerintem ő nem gonosz alapvetően, csak lelkileg nagyon sérült. Szívből remélem, hogy Charlie hatására végül hajlandó lesz leásni önmagába, rájönni, hogy ki is ő valójában, felvállalni a valódi énjét, és ezáltal meggyógyítani a haraggal teli lelkét. Szerintem az ő karakteréből ki lehetne hozni még valami jót, meg lehetne mutatni általa, hogy önmagunk elfojtása mekkora károkat okoz a lelkünkben, de ha képesek vagyunk változtatni, bátorrá válni, akkor megszabadulhatunk a dühünktől, és jobb, boldogabb emberré válhatunk.


Darcy és Tara kapcsolatában is előjöttek a problémák, de ezek nem egymás között alakultak ki, hanem Tara és a külvilág között. Online és a valóságban is eljutnak Tarához olyan homofób reakciók, amelyek rosszulesnek neki, és az a nagy szerencse, hogy Darcyval ezt nagyon jól kezelik, támogatják egymást, amikor fáj.

A sorozat nézése közben, után rájöttem, hogy ezek a fiatalok a sorozatban segítenek abban, hogy az őket nézők is egyre erősebbé váljanak. Mert amikor legközelebb valami homofób vagy egyéb bántalmazó beszólást, viccet hallunk, azonnal Charlie, Tara, Nick és a többiek fájdalmas, csalódott arckifejezése ugrik be, és jobban át tudjuk érezni azt, vajon miként eshetnek a mondottak valakinek, aki érintett. "Vicces", de a sorozat óta bizonyos helyzetekben megkérdezem magamtól, vajon mit tenne most Nick Nelson? És próbálok helyesen dönteni. Nem mondom, hogy mindig sikerül, de vannak már apróbb sikerélményeim.

Elle és Tao között is tovább alakulgatnak a dolgok, nagyon kíváncsian vártam, hogy vajon a sorozat végére elcsattan-e az első csók, és végül szerintem pont úgy zárták le az ő szálukat egyelőre, ahogyan kell. Azt hiszem, nehezebb helyzetben vannak, mint Charlie és Nick vagy Tara és Darcy, szóval nekik több idő kell ahhoz, hogy végül minden tökéletesen menjen.

Még mindig imádom Charlie nővérét, Torit, az a jelenet, ahol Charlie kiborul, mert úgy érzi, mindenki életét csak elrontja, Tori pedig megvigasztalja őt, szívfacsaróan szép. Ahogy megcsillan a könnycsepp a szemében, mert fáj hallania, hogy Charlie szenved... Ha Nick a Tökéletes Férfi, akkor Tori a Tökéletes Testvér.

És persze Nick anyukája a Tökéletes Anya. Ahogyan Nick vallomására reagál, az hibátlan. Nem mond vagy tesz sokat, de amit igen, azt pont a megfelelő módon. Minden egyes szava és reakciója maga a tökély. Mindenki ilyen elfogadó, nyitott, valóban feltétel nélkül szerető anyát érdemelne, és akkor tele lenne boldog, egészséges lelkű emberekkel a világ.


Történet: 5
A képregényhez képest tökéletesen kibővítették a cselekményt, behoztak olyan szálakat, amik kifejezetten jót tettek a sztorinak, mert mélyebb, izgalmasabb, érdekesebb lett tőlük.


Színészek: 5*
Ez az a film, amiben az összes színészt tökéletesen választották ki, mind hiba nélkül hozzák a karaktereiket az elsőtől az utolsó filmkockáig, ami elképesztő.


Kivitelezés: 5
A képregénystílus még mindig bejön, és szerintem az összes háttérben dolgozó ember zseniálisan profi.


Ez a sorozat számomra minden konfliktusával együtt maga a színtiszta boldogság. Az én lelkemnek nagyon jót tett, és alig várom a folytatást. Azt hallottam, hogy már a 2. és 3. évadra is rábólintott a Netflix, remélem, hogy tényleg így van, mert kell nekem az az érzés, amit Nick, Charlie és a barátaik története ad.

Addig is, míg újabb adagot kapunk a boldogságból, nézzétek végig az első évadot a Netflixen, valamint szerezzétek be a második részét a képregénynek itt:


Nyereményjáték:

Az első rész kapcsán LMBTQ kötetek idézeteit kutattuk, ezúttal viszont fel kell ismernetek, hogy mely LMBTQ filmekből származó képek szerepelnek az egyes állomásokon! Jó keresgélést!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. Csak magyarországi címre postázunk.)


Kép a játékhoz:


Állomáslista:

06. 21. Csak olvass!
06. 25. Spirit Bliss Sárga könyves út (extra)
06. 27. Könyv és más
06. 29. Utószó
07. 01. Dreamworld
07. 03. Dreamworld (extra)
07. 05. Deszy könyvajánlója
07. 07. Ambivalentina

a Rafflecopter giveaway

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2022. május 22., vasárnap

Alice Oseman: Fülig beléd zúgtam – Blogturné Extra (Sorozatajánló)



Április végén debütált a Netflixen a Heartstopper - Fülig beléd zúgtam című sorozat, ami Alice Oseman azonos című képregényén alapult. A kötet a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában érkezik, és két fiú barátságát és szerelembe esését mutatja be.
Tarts velünk az extra-hosszú blogturnénk, és az értékelések és extra állomások során ismerd meg a képregényt, és ha szerencséd van, egy példányt nyerhetsz is a kötetből.


Miért néztem meg ezt a filmet?

Amint végigolvastam a Fülig beléd zúgtam képregény első könyvét, azonnal úgy éreztem, hogy rá kell vetnem magam a sorozatra is. Szerencsére év eleje óta Netflix-előfizető vagyok, úgyhogy gond nélkül nekiállhattam a filmnézésnek. A sorozat első szériája jócskán túlnyúlik az első képregény történetén, ezért én most csak az első három részt veszem a véleményem alapjául.

Előzetes (angol nyelvű)



A film története röviden

A sorozat első három része az azonos című képregény első részét dolgozza fel. Charlie, a nyíltan meleg gimnazista belezúg az iskola rögbicsapatának kapitányába, Nickbe. Bár összebarátkoznak, azt hiszi, hogy az érzései úgysem találnának viszonzásra, mivel Nick heterónak tűnik, ám Nick viszont nagyon is megkedveli őt. Jobban, mint egy barát.


Véleményem a filmről

Először is nagyon tetszett a színészgárda. Imádtam, hogy Charlie esetében nem egy tökéletesen kinéző srácot választottak, hanem valóban olyat, akinek göndör szénakazal a haja és kicsit kuszák a fogai. Nekem ettől az esendő tökéletlenségtől lett hiteles és szerethető a karakter, mert valóban el tudtam hinni neki, hogy az iskolában a "lúzerekhez" tartozik, kevés az önbizalma, sok a lelki sérülése.


Nick alakítójával is tökéletesen elégedett voltam, mert egyszerűen sütött az arcvonásairól, a szeméből az az őszinte kedvesség, ami a képregényből is átjött. Egyébként mindkét srác nagyon klasszul tudta közvetíteni a mimikájával az érzéseit, tökéletesen átéreztem Nick éppen ébredező vonzalmát, a kétségeit, félelmeit, a Charlie iránti féltését és gondoskodási ösztönét. És Charlie-nál is teljesen átjött a reménytelennek tűnő szerelem fájdalma, a magány, a sok kétség.

A legjobb viszont az volt, hogy a két színész között valóban lehetett érezni a szikrát. Egyszerűen teljesen és kétségek nélkül elhittem nekik, hogy ők ketten fülig egymásba vannak zúgva. Nem tudom, hogy a valóságban melegek-e, és őszintén szólva, nem is érdekel, mert nem ránk, nézőkre tartozik ez, ami érdekel, hogy totál hitelesen hozták a karaktereiket, és megvolt köztük az a kapocs, amire szükség volt ehhez a szerelmi szálhoz.

Azt is imádtam, hogy a képregényben történteket szinte teljesen ugyanúgy viszontláthattuk a sorozatban. Ami a képregényben megtörtént, az a filmben is megtörtént. Viszont így sem volt unalmas a sorozat, mert a képregény történetét kiegészítették más szálakkal. A sorozatban sokkal többet kaptunk például Charlie barátaiból. Előkerültek az ő konfliktusaik, gondjaik, szerelmi szálaik is, amik legalább annyira megfogtak, mint Charlie és Nick fő szála.


Elle nemváltása és az, hogy beleszeret Taóba, a legjobb barátjába nagyon aranyos szál volt. Remélem, hogy Tao is rájön majd, hogy szereti Elle-t, és nem okoz neki fájdalmat. Szerintem köztük is nagyon átjött a kémia az első pillanattól, bár talán társadalmi elfogadottság tekintetében még nehezebb a helyzetük, mint Charlie-nak és Nicknek, úgyhogy biztosan sok nehézség vár még rájuk a folytatásban.

Tetszett, hogy Tao igazi védelmező barát. Állandóan ott állt Charlie mellett, őszintén féltette őt Nicktől, és bár én nézőként tudtam, hogy erre nincsen semmi oka, mert Nick rendes srác, mégis megértettem a baráti kétségeit. Az is tetszett, hogy mindig odafigyelt arra, Elle miként érzi magát. Támogatta őt az sms-eivel az iskolaváltásban, mindig megkérdezte, hogy nem piszkálják-e, talált-e új barátokat, jól érzi-e magát. Vagyis tényleg érdeklődött az iránt, hogy rendben van-e.


Elle új osztályába jár Tara és Darcy is, akik egy párt alkotnak. Én nem tudom, ki válogatta ki a színészgárdát, de le a kalappal előtte, ugyanis köztük is ott éreztem azt az igazi szikrát, szóval mindhárom filmbeli pár egyszerűen tökéletesen passzolt egymáshoz. Megértettem Tara szomorúságát, amiért sokan másképp tekintenek rá, miután felvállalta nyilvánosan is a párjának Darcyt. Pedig attól még, hogy rájött, leszbikus, a személyisége egyáltalán nem változott meg, ugyanaz az ember maradt. Rossz érzés lehet, amikor egyetlen dolog alapján ítélnek meg teljesen, miközben az az egy dolog csak egy kicsike része a személyiségednek, annál sokkal több fontos tulajdonságból állsz össze.

Imogen karakterétől a film első részében nem tudtam, mit várhatok. Ő Nick baráti csapatába tartozik, de szerelmes belé. Attól tartottam, ha Nick végül visszautasítja, és rájön, hogy miért (szerelmes Charlie-ba), akkor bekavar majd, és szétkürtöli a dolgot. Szóval a sorozat elején kicsit tartottam a karakterétől.

A Bent játszó színész nagyon jól hozta a frusztrált élethelyzetben lévő, dühvel és fájdalommal teli meleg srácot. Ahogyan a képregényben is, nem merte felvállalni a sorozat elején Charlie-t, ezért szakítottak, de valahogy mindig vissza-visszatért Charlie életébe annak ellenére, hogy ő ezt nem akarta. Ben jól példázza, hogy ha valaki félelmében elfojtja a valódi önmagát, egyfelől tele lesz haraggal és agresszióval, másfelől sosem lehet igazán boldog. A filmbeli Bennel kapcsolatban ez még inkább átjött, a színész nagyon jól játszott az arcával, a tekintetével, őszintén szólva, bár nagyon nem értettem egyet Ben viselkedésével, igazán sajnáltam őt. Persze gyáva, de megértem, hogy miért az. Felvállalni a világunkban azt, hogy valaki meleg, ezernyi hátránnyal jár együtt. És ha még csak hátrányokról lenne szó, de konkrétan félthetné a lelki, fizikai épségét és az életét is bizonyos helyzetekben.


Nagyon vicces volt, hogy Charlie nővérének karaktere a sorozatban is totál jól hozta a szellemlánystílust. A sápatag kinézete a sötét hajjal és ruhákkal, az, ahogyan csak úgy felbukkan a semmiből, a beszédmódja, mozgása sokkal jobban átadta ezt a dark stílust, mint a képregény. Viszont a színész szemjátékában ott volt az élet, az öccse iránti szeretet.

Olvastam valahol, hogy a sorozattal kapcsolatban azt nehezményezik, hogy "mindenki" LMBTQ benne, ami irreális, de ha jobban belegondolunk, ez egyáltalán nincs így. A két iskolából (több száz diák között) van hat nem heterónak mondható karakter meg egy tanár, aki talán meleg, de ezt nem mondják ki, csak olyan együttérzéssel segít Charlie-nak, hogy én annak tippelném. Az meg logikus, hogy az LMBTQ emberek keresik egymás társaságát, mert úgy legalább elfogadó, egymást megértő környezetben lehetnek. Vagyis az, hogy a több száz diák között van hat nem hetero diák, még alul is teljesíti az általam ismert statisztikákat (állítólag ha bemész egy 30 fős közösségbe, biztos, hogy van legalább egy ember köztük, aki legalább biszex).

Ami számomra inkább irreális picikét, az az, hogy minden LMBTQ fiatalnak támogató családtagjai vannak, és az iskolában is minden tanár kiáll mellettük. Ez nekem kicsit túl rózsaszín felhős, kétlem, hogy a valóságban is így lenne. A valóságban sokkal több elutasítással, gonoszkodással, homofóbiával kell szembenézniük még a család, a tanárok és a többi felnőtt részéről is, mint itt. Persze mondhatnánk, hogy náluk elfogadóbb a társadalom, mint nálunk, de ennyire akkor sem hiszem, hogy az. Bár az lenne...

Szóval ez az egyetlen, ami számomra nem reális a sorozatban, viszont ennek ellenére IMÁDTAM a filmet. Egyfelől a zseniális színészi játék és a párok közötti szikra miatt, másfelől azért, mert ugyanúgy árad a sztoriból a szeretet, mint a képregényből. Ha a képregényt mosolyogva olvastam végig, úgy a sorozatot nézve konkrétan végig vigyorogtam. Egyszerűen cuki volt!

Történet: 5

Nagyon egyszerű kis sztori, nincsenek benne nagy csavarok, ennek ellenére nem tudok 5-nél kevesebb pontot adni rá, mert egyszerűen aranyos az egész. A fő szál és a mellékszálak egyaránt.

Színészek: 5

A casting tökéletesen sikerült, egyfelől mindenki teljesen passzol a szerepéhez, másfelől mindegyik pár között ott van az a szikra, aminek köszönhetően el tudom hinni, hogy valóban vonzódnak egymáshoz, szeretik egymást. Még a negatív karaktereket is jól választották ki, mert képesek voltak megmutatni a karaktereik mélységeit.

Kivitelezés: 5

Nagyon klassz a film képi világa, imádom, hogy képesek voltak hozni benne a képregényfeelinget, mégsem lett gagyi az egész.


A képregény első részének zárása a sorozat harmadik részéig tart, azt nem tudom pontosan, hogy hány képregényt dolgoz fel a teljes első évad, de legalább hármat-négyet. A második képregényhez tartozó részekről a június közepén kezdődő turnénk során hozom majd a véleményemet, szóval az sem fog elmaradni.

Addig is, ha kíváncsiak lettetek, nézzétek meg a Netflixen a sorozatot, de előtte olvassátok el az első képregényt, amit itt tudtok megrendelni:


Nyereményjáték:

A Könyvmolyképző Kiadónál nagy örömünkre egyre több olyan kötet jelenik meg, aminek legalább az egyik főszereplője a saját neméhez is vonzódik. Ennek örömére most minden állomáson egy-egy LMBTQ-kötetből találtok idézetet, a feladatotok pedig az, hogy beírjátok, mi az adott kötet címe.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


Idézet a játékhoz:

Most jöttem rá, hogy a szerelemnek árnyoldala is van. Ha haragszol életed szerelmére, az megöl minden boldogságot.


Állomáslista:

05. 02. Csak olvass!
05. 04. Dreamworld
05. 08. Utószó
05. 22. Spirit Bliss Sárga könyves út extra állomás

a Rafflecopter giveaway

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2022. március 17., csütörtök

Apaság – avagy ha egy férfi marad egyedül a gyerekkel, annak filmértéke van



Miért néztem meg ezt a filmet?

A trailere alapján humoros és megható filmnek gondoltam, ami jó kikapcsolódást nyújt majd anyának és nekem is. Sajnos eléggé különbözik az ízlésünk filmek terén is, ő inkább a könnyed, vicces családi filmeket kedveli, én meg az mély, elgondolkoztató, filozofikus sci-fiket, drámákat, thrillereket és hasonlókat. Ez a film középútnak tűnt, mert úgy véltem, aranyos, de közben remélhetőleg mélységei is vannak.

Előzetes



A film története röviden

Matthew és a felesége gyereket várnak, ám a szülés után rövid idővel a nő tüdőembóliát kap és meghal. Matthew egyedül marad az újszülött kislányával, Maddyvel, miközben a karrierjét is építgetni szeretné. Az anyósa úgy véli, egyedül nem lesz képes gondoskodni a kicsiről, ezért magával akarja vinni, de Matthew be akarja bizonyítani, hogy igenis jó apja (és egyben anyja) tud lenni a kicsi Maddynek.


Véleményem a filmről

A sztori nem újszerű, több olyan filmet is láttam már, ami arról szólt, hogy egy férfinak (vagy többnek, lásd Három férfi és egy mózeskosár) hirtelen fel kell nőnie a gyereknevelés cseppet sem könnyű feladatához. Kíváncsian álltam neki a filmnézésnek, mert érdekelt, vajon tudnak-e a többször feldolgozott téma ellenére valami újat is mutatni nekem.

Reménykeltő volt, hogy ezúttal egy afroamerikai család életébe csöppenhettünk. Azt gondoltam, ez ad majd valamiféle pluszt, újféle gondolatokat, szemszöget, látásmódot, problémákat a korábbi (előnyök terén sokféle szempontból első helyen álló) fehér férfiakról és babákról szóló filmekhez képest. Sajnos nem ez történt. Rengeteg érdekes szálat ki lehetett volna hozni abból, hogy ezúttal egy fekete családról van szó, akik valljuk be, az USA-ban a mai napig nem feltétlenül juthatnak ugyanolyan esélyekhez, mint egy fehér család. De ahelyett, hogy a film kihasználta volna ezt a lehetőséget, a fekete családot kifehérítette. Az egyedülálló apának baromi jó munkája volt, amiben egyre feljebb és feljebb léphetett, jó környéken, kertvárosi szép házban laktak, a gyerek felnőve elit iskolába került, anyagi gondjaik sem igazán akadtak, és bandaharcot is maximum a filmeken láthattak, ahogyan én. Egy ideális világban persze nem lenne gond azzal, ha egy afroamerikai családról szóló film pont ugyanolyan lenne, mint egy fehér családról szóló film, csak hát, ez nem egy ideális világ, és ha mégis így mutatjuk be, akkor úgy érzem, elhazudjuk a valóságot. És jobbítani sem tudunk rajta, mert vakon nem lehet változtatni a rossz dolgokon.

Meg kell jegyeznem azt is, amit a bejegyzésem címében már pedzegettem: nők milliói maradnak teljesen egyedül a gyerekeikkel (hol haláleset miatt, hol csak azért, mert az apa lelépett), nekik is pont ugyanolyan nehéz, ha nem nehezebb, mint egy egyedülálló apának, róluk valamiért mégsem készül film (vagy csak nagyon ritkán), és sokszor még kevesebb segítséget és megbecsülést kapnak. Ezzel szemben, ha egy férfi marad egyedül egy gyerekkel, akkor mindenki sajnálja, segíti őt, hősként tekint rá stb. Vagyis egy nőtől elvárt, hogy egyedül is tökéletesen felnevelje a gyerekét, míg egy apától ez inkább valamiféle hőstett az emberek szemében. És sajnos ez a film is ezt erősíti.


Hogy igazságos legyek, azért hozzá kell tennem, hogy vannak dolgok, amik egyedülálló apaként nehezebbek. Például szakszerű segítséget kapni a csecsemők körüli teendőkhöz. Ezt jól mutatja az a jelenet, amikor Matthew elmegy az újdonsült szülők csoportjába segítségért, de ott csak anyákat talál, akik először nem értik, mit keres közöttük. Aztán persze megsajnálják és ellátják tanácsokkal. De tény, hogy apaként nehezebb szülői közösséget találni másokkal, mert általában a szülő az anyát jelenti, hiszen még most, a 21. században is a nő az, akire több felelősség hárul a gyereknevelés terén.

A humorral kapcsolatban kettős érzéseim voltak. Amikor apa-lánya poénokról volt szó, vagy Swan (Matthew új barátnője) és Matthew, esetleg Swan és Maddy közötti vicces beszólásokról, azok tetszettek, aranyosak voltak és tényleg megmosolyogtattak. Viszont Matt haverjaitól agyvérzést kaptam, annyira görcsös poénokat eresztettek el, és olyan infantilisen és idegesítően viselkedtek, hogy anyával csak fintorogtunk rajtuk.

– Azt hiszed, menni fog. De nem fog.
– Igazad van. De tudod, mit? Akkor is összehozom. Mert apa vagyok.

A megható rész működött talán a legjobban, de az sem volt tökéletes. Szomorúan aranyosak voltak Matthew és a felesége múltbeli jelenetei, szintén édes volt, ahogy a férfi gondoskodni próbált a lányáról, bénázott, szenvedett, de közben látszott rajta az őszinte szeretet. Viszont ezek a szálak valahogy inkább képsorozatoknak tűntek, semmint jól kidolgozott, összefüggő filmnek. Ezt támasztotta alá az is számomra, hogy Maddy nagyobb korában még visszaugráltunk emlékezésképpen a kiskorához, és hasonlók. Nem volt rendesen kidolgozva az egész. Akadtak jól sikerült részek, de széttöredezett a sztori. A legmeghatóbb jelenetek talán azok voltak számomra, amikor férj és anyósa együtt érezték át a veszteséget, hiányt, bánatot. Ilyenkor szavak sem kellettek, elég volt, hogy együtt ültek csendben az elvesztett szerettük gyerekkori szobájában. Ezek szép jelenetek voltak.

A főszereplő színészekkel egyébként teljesen elégedett voltam. Kevin Hart (Matthew) tekintetében látszott az apai szeretet és eltökéltség, meg persze a kimerültség, kétségbeesés, pánik is. DeWanda Wise (Swan) jól hozta az új párt, akinek fel kell dolgoznia, hogy mindig ott lebeg majd egy már nem létező feleség és anya emléke a feje fölött, és hogy a férfinak, akit szeret, mindig a gyereke lesz az első, nem ő. Tetszett, ahogyan Maddyvel viselkedett, ha már valaki elveszíti az édesanyját, ilyen nevelőanyuka járna neki. Melody Hurd (Maddy) pedig nagyon cuki volt a hatalmas sötét szemével és okos tekintetével. Külön meg kell említenem Alfre Woodardot (az anyós), akinek többször is sikerült meghatnia. Nagyon át lehetett érezni az anyai veszteségét, fájdalmát és a nagyanyai szeretetét is.


Feministaként nagyon tetszett a történetbeli iskolai konfliktus. Maddy ugyanis jobban szeret fiú alsót és nadrágot viselni (nem akar fiú lenni, csak ez az öltözék kényelmesebb számára), ám az iskolájában lévő dresszkód szerint szoknyában kéne bejárnia. Az apja, hála az égnek, hagyja neki, hogy nadrágot viseljen, és kitér a tanárok, igazgató elől, akik megpróbálják rábeszélni a hülyeségre. Aztán persze az iskola erőszakoskodása miatt baj történik. Imádtam, amikor megkérdezi a tanár Matthew-t, hogy mit szólna, ha másnap egy fiú jönne be szoknyában, mert azt akarja viselni, mire Matthew rávágja gondolkodás nélkül, hogy mindenki azt visel, amit akar, másoknak ehhez nincsen semmi közük. Aztán pedig az utolsó jelenet, amikor ő maga is kiáll a lánya nadrágviselése mellett, egyszerűen zseniális! Ilyen egy igazi Férfi! Aki nem bizonytalan a saját férfiasságában, az nem mások sanyargatásával, skatulyába kényszerítésével próbálja bizonygatni, hogy ő férfi. Ez ennyire egyszerű. Vagy legalábbis ennyire egyszerűnek kéne lennie.

Az is tetszett, ahogyan Matthew munkahelye, ügyfelei (és végül a főnöke is) reagáltak arra, hogy apa lett pluszfelelősséggel. Ha minden munkahely ennyire elfogadó, nyitott és segítőkész lenne, sokkal könnyebbé válna az anyák (és ritkább esetben az egyedülálló apák) élete, sokkal könnyebben mennének vissza a nők szülés után dolgozni.

Történet: 3

Sajnos azt kell mondanom, hogy a forgatókönyvből ki lehetett volna hozni sokkal többet is. Rámehettek volna arra, hogy miben más (mert nyilvánvalóan más!) egy afroamerikai, egyedülálló apa élete, mint egy fehér apáé, ehelyett behelyezték egy fehér családi képbe a fekete karaktereket. A cselekményszálat is jobban kidolgozhatták volna, hogy ne csak különálló pillanatképeket kapjunk a nehézségekből, megható eseményekből.

Színészek: 4,5

A Matthew-t, Maddyt, Swant alakító színészekkel nagyon elégedett voltam, sajnáltam, hogy nem adtak nekik egy jobb forgatókönyvet, de így is elvitték a hátukon a történetet. Alfre Woodard pedig zseniális mellékszereplő volt. A fél pontot az infantilis barátok miatt vontam le, akik idegesítőek voltak.

Kivitelezés: 5

A történet képi világa, a filmzene, a hangulat, amit a film átadott szerintem jól sikerült. Imádtam, ahogy a főszereplők táncoltak, mozogtak bizonyos jelenetekben, ilyenkor azt kívántam, bárcsak az összes emberből eltűnne a merevség, és simán mernénk mások előtt, az utcán táncra perdülni csak úgy, mert épp jól érezzük magunkat.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz