A valóság határai

Az esőcseppek vadul verték a tetőt. Villám hasította ketté az eget, fénye bevilágította a környéket, hangja pedig, akár egy istenség kiáltása megrázta a világot. A nő ellépett az ablaktól, odasétált a számítógéphez, és leült elé. Már jó ideje készült rá, hogy papírra vesse a fejében nyüzsgő képeket, ám eddig elkerülte a hangulat, amely kezdésre biztatta volna. Ez volt a tökéletes idő; a borzongás múzsája a vállára ült, és halkan a fülébe suttogott.

Ahogy leütötte az első betűt a billentyűzeten, a világ megszűnt létezni körülötte. Ujjai vad táncot jártak, a képernyőn már nem is betűket, hanem képeket látott. Egy horrorfilmet, amelyet ő kelt életre. Szíve vadul tombolt mellkasában, lélegzete időről időre elakadt. Percek vagy órák teltek el, nem számított, abban a másik világban másképp járt az óra. A gyilkos megszületett, kiszemelte áldozatát, és megszőtte terveit. A nő szinte érezte az orrában az illatát, tarkóján a leheletét. Tompa fájdalom hasított a gerincébe, szemébe mintha homokot szórtak volna, mégis írt tovább rendületlenül.

Újabb villám csapott le a közelben, fénye a falra vetített egy árnyékot. A nő számára csak a fehér, virtuális papír létezett most, nem hallott semmit, nem látott semmit a valóságból.

A kés pengéje megvillant a holdfényben. Az első szúrás a nő nyakát érte. Ideje sem maradt értetlenkedni, az íróasztalra hanyatlott. Keze még mindig a billentyűzeten pihent, mintha képtelen lenne elszakadni tőle. A következő döfés a szívtájékot célozta, áthatolt a bőrön, izmokon, és egyenesen az élet valaha dobogó központjába hatolt. A gyilkos kihúzta a kést, és elgyönyörködött a vér színében.

A nő kitette az utolsó mondat végére a pontot. Végre megpihenhetett. 

Születésnap, barátok, fűrész és múmia

Tegnap 31 éves lettem, és néhány éve szokás, hogy a barátaimmal is megünneplem a születésnapomat. Most élő kijutós játékozni voltunk a Szabadulj ki! nevű helyen. Pénteken a Fűrész szobába mentünk, ahol egy óránk volt, hogy különböző feladványokat megfejtve és tárgyakat megtalálva kijussunk a zárt szobából.

Az elején szép nyugisan álltunk neki a keresgélésnek, azt gondolva, hogy rengeteg időnk van. Kódokat, kulcsokat keresgéltünk, lakatokat nyitottunk ki és "halott" próbababák ruházatát kutattuk át további tárgyak után. Igazán élvezetes volt a játék, még ha néhány apró bakit el is követtünk közben, amivel megnehezítettük a dolgunkat.

Az utolsó negyed órát azzal töltöttük Fannyval, hogy egy számzáras aktatáskát próbáltunk kinyitni, de hiába volt meg a jó kód, valahogy nem ment a dolog. XD Aztán végre kinyílt a táska, és nem sokkal később megtaláltuk az utolsó kulcsot a szabaduláshoz. Amikor az ajtóhoz futottam vele, ránéztem a visszaszámláló órára, és már csak 4 másodpercünk volt. Persze, elsőre nem sikerült beletalálni a zárba, de végül elfordítottam a kulcsot, és tadaaaam: egy másodperccel a játék vége előtt kijutottunk. :D A hely tulajdonosa és a párja lerágott körömmel fogadott minket az ajtó mögött, ők is annyira izgultak értünk. :D

Nagyon tetszett a játék, így gyorsan foglaltunk is egy újabb időpontot szombatra a Múmia szobába. Ott elsősorban titkosírással írt üzeneteket kellett megfejtenünk, és ez alapján kijutni. Végül itt is sikerrel jártunk, bár az egyik papírral akadt egy kis gondunk, egy másikat meg alig találtunk meg a műpókhálóba rejtve, de végül sikerült rálelni. :) Nagyon jó kis szülinapi program volt. :)

Na, és persze, kaptam egy csomó klassz ajándékot is. :) Zsuzsáék elhozták nekem Ward Fekete tőr testvériség sorozatának utolsó magyarul is megjelent részét, ami még nem volt meg. Valamint kaptam tőlük egy nagyon szép karkötőt. Bettinek köszönhetően pedig mostantól Lee Min Hóval ébredhetek minden reggel. :D Kaptam tőle ugyanis egy szép, Min Ho képes bögrét (természetesen a képen Min Ho Choi Youngként szerepel). :) Klemi pedig teljesen véletlenül ráérzett, hogy különleges kapcsolatban állok az elefántokkal, így kaptam tőle egy szép elefántos díszt. Felálló ormányút, hogy szerencsét hozzon. :) Anyuéktól egy fehér, női kistáskát kaptam, valamint némi pénzt, mert épp tabletre gyűjtök. :)

Volt filmnézés, nagy beszélgetések és nevetések. Megkóstoltuk a Betti által ajánlott ázsiai étteremben a narancsos csirkét, ami isteni volt. Szóval, jól telt a hosszú hétvége. :)

 Ha nincs selfie botod, jó, ha van egy hosszú karú barátod. :)

59 perc 59 másodperc után: "Ezt megírni sem tudtad volna jobban, Adri." (by Betti)

 "Oké, oké, viszem a lámpást, de a gyertya és a gyufa a tiéd, Zsuzsa." (by Spirit, aki fél a tűztől)

 Píííííísz, csak úgy koreaiasan. Van ilyen szó? Most már igen! :D

Írónak lenni...

Ma reggel láttam meg Varga Bea eseményét a Facebookon. LÉTkérdések íróknak címmel tart egy előadást nemsokára, amelynek a témája: az író. Elgondolkoztattak a kérdések, melyeket az előadás leírásában olvastam, és megkérdeztem Beától, írhatok-e egy blogbejegyzést a témában. Mint sejthetitek, igent mondott. :)

Lelki folyamatok írás közben:

Nagyon érdekel a pszichológia, de laikus vagyok a témában, így ezt a részét Beára hagyom a témának. Én inkább a saját tapasztalataimat, gondolataimat, észrevételeimet mondanám el.

Amikor leülök írni, szó szerint egy másik világba kerülök. Hiába beszélnek hozzám, nem hallom. Még akkor sem, ha válaszolok valamit vagy bólogatok. Egyszerűen ilyenkor két részre szakadok, az elmém az adott történetben van, míg az ösztöneim érzékelik a külső hatásokat, néha reagálnak is rájuk, de egyáltalán nem tudatosan. Ebből szokott is kellemetlenségem lenni, főleg édesanyámmal, mert ő realista emberként nem nagyon érti, hogy ilyenkor nem azért nem figyelek, mert érdektelen számomra, amit mond, hanem azért, mert egyszerűen fel sem fogom igazán, hogy beszélnek hozzám.

Írás közben a történet beszippant. Szó szerint látom lelki szemem előtt a szereplőket, hogy mi történik éppen a cselekményben. Van, hogy együtt grimaszolok az adott karakterrel, felnevetek, ha vicceset mond, sírok, ha éppen szenved. Egyszerűen elképzelem, hogy ha élne és az adott helyzetben lenne, mit is érezne éppen, és ezáltal én magam is átérzem az örömét, gondjait, félelmeit, vágyait.

Megesik, hogy ez az állapot írás után is fennmarad. Ilyenkor fejben szoktam írni. Elképzelem, hogyan fogom folytatni a történetet, és néha ez olyan hatásosan sikerül, hogy amikor visszaülök a gép elé, magam is meglepődöm, hogy nincs leírva, amit fejben már rég megírtam.

Ha pedig valakinek vagy valaminek sikerül teljesen kizökkenteni az írásból, mert főzni kell, munkába kell menni, ezt kell csinálni, azt kell csinálni, vagy épp rózsaszín egyszarvúk potyognak az égből, az feszültté tesz. A szavak bennem rekednek, ki akarnak törni, de el kell fojtanom őket. És ez nehéz.

Személyes elemek az írásban:

Azt mondják, az író minden művében benne van, és ezzel egyet is értek. De nem minden műve minden betűjében. Úgy is mondhatnám, attól még, hogy valaki egy pszichopata gyilkosról ír, nincsenek gyilkos hajlamai. Még mindig emlékszem rá, hogy amikor megjelent az Árnyékvilág című első könyvem, akkor néhányan az egyik pszichopata szereplővel azonosítottak, azt mondták, biztosan a saját sötét vágyaimat éltem ki az írásban. Én meg csak pislogtam értetlenül magam elé, hogy ezek tényleg azt gondolják, hogy otthon a pincémben embereket darabolok, csak mert egy őrültről írtam? Nonszensz.

Kétféleképpen jelenek meg a saját regényeimben általában. Egyfelől minden regényem tartalmaz legalább egy fő gondolatot (ezek általában olyan emberjogi kérdések, mint a gyermekek, nők, kisebbségek védelme, vagy a környezetvédelem és hasonlók), amelyben tiszta szívvel hiszek, és amelyet mindenképpen meg szeretnék osztani az olvasóimmal. Másfelől, elrejtek a történetben aprócska eseményeket az életemből. Olyasmiket, amikről az olvasó sosem jönne rá, hogy az velem történt meg, hacsak nem ismer személyesen, és nem mondtam el neki én magam. Ezek tényleg olyan kis semmi sztorik, egy gyerekkori emlék, egy rövid párbeszéd, egy takarítás mókás emléke.

Persze, akadnak olyan karakterek is, akik hordozzák magukban néhány tulajdonságomat, de őket sosem egy az egyben magamról mintázom. Nekik adom egy-egy részemet, és kiegészítem őket sok egyéb olyan tulajdonsággal, ami egyáltalán vagy csak kicsit jellemző rám.

Nyitott könyv:

Nem ritka eset, hogy olyan olvasók, akik még soha nem találkoztak velem személyesen, azt gondolják, hogy tökéletesen ismernek a könyveim és a netes megnyilvánulásaim alapján.

Van, aki pozitív képet alakít ki rólam és példaképnek tekint. Ez persze, nagyon jól esik, de néha úgy érzem, hogy ha az illető valóban ismerne, a hibáimmal együtt (mert igen, van rengeteg, hiszen ember vagyok), akkor csalódna.

Van olyan is, aki azt gondolja, hogy íróként egész nap a szobámban ülök, egy burokban élek, nem történik velem soha semmi és baromi unalmas az életem. Mindezt csak azért, mert nem járok el bulizni, nincs lehetőségem utazgatni és hasonlók. Vagyis nem olyan életet élek, amilyet az adott emberke él vagy élni szeretne. Ezek az emberek elfelejtik, hogy mindenki más, minden embernek más kell a boldogsághoz. Nem, nem ülök itthon folyton, sőt, mostanság alig vagyok itthon. Egész nap emberek vesznek körül, mindenféle érdekes és kevésbé érdekes dolog történik velem. Mindez úgy, hogy továbbra sem járok el bulizni, és nincs lehetőségem beutazni a világot. De alapvetően boldog vagyok, mert én nem is vágytam soha a bulizgatásra, sőt, ha el kéne mennem, iszonyatosan rosszul érezném magam, és alig várnám, hogy vége legyen. Mert egyszerűen ilyen személyiség vagyok. Szóval, aki magából indul ki, amikor megpróbál megítélni engem vagy az életemet, az sem tud semmit rólam, mert ha tudna, akkor tisztában lenne vele, hogy engem az ő elvárásai csak boldogtalanná tennének.

Alkottak már rólam negatív képet is a regényeim és a netes bejegyzéseim alapján, voltam pszichopata, csak mert pszichopatáról írtam, és beképzelt, mert mondjuk nem volt időm azonnal reagálni valakinek. Ahogy fentebb is írtam, rengeteg hibám van, de ismeretlenül az emberek ezeket a hibákat képesek felnagyítani, eltorzítani, és így teljesen rossz képet alkotni egészében.

Szóval, a véleményem az, hogy sok mindent tudhatnak rólam az olvasóim a regényeim alapján, de teljes egészében nem ismerhetnek meg általuk. Sokszor félreértelmeznek, van, aki pozitív, van, aki negatív értelemben, mert részletekből teljes képet próbálnak teremteni, és azt hiszik, sikerülhet. Pedig nem. Két ember ismer majdhogynem tökéletesen, az egyik az édesanyám, a másik a legjobb barátnőm, Zsuzsa. Ők tisztában vannak az erényeimmel és a hibáimmal is, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. :) Van még két barátom, akik elég jól ismernek, de sok mindent nem tudnak azért még rólam. Mások pedig csak részleteket láthatnak belőlem. És ami vicces, hogy bár elég jól ismerem önmagamat, nem merném kijelenteni, hogy 100%-osan. És azt hiszem, ez így normális. Mert életünk végéig tanulhatunk újabb és újabb dolgokat önmagunkról. Hát, nem izgalmas? :)

A tökéletes nő

Rengeteg elemzést, kritikát, véleményt, blogbejegyzést láttam már arról, kinek milyen a tökéletes női főszereplő (vagy épp milyen a szerintük rosszul megírt főszereplőnő). A legtöbben egy okos, határozott, mindig jól és helyesen döntő, mindig mindent pontosan tudó női karaktert várnak el, és bírálják, ha egy főszereplőnő határozatlan, butaságokat csinál, esetleg csak úszik a cselekmény árjával mindenféle terv nélkül.

Nos, szerintem, a jó női karakter lehet kemény és lehet gyenge is. Lehet határozott és határozatlan. Lehet okos vagy butuska. A lényeg, hogy jól felépített személyiséget kapjon, és mindig úgy cselekedjen az adott helyzetekben, hogy az a személyiségének megfeleljen. Persze az adott karakternek fejlődnie is kell a történet során, de az is legyen logikus, szépen felépített, nem hirtelen és hiteltelen.

Ha minden női karakter ugyanolyan bátor, határozott, okos és szerethető lenne, az egy idő (és sok regény) után unalmassá válna, tucatkarakter lenne belőlük. Kellenek a hibákkal teli, néha egyenesen irritáló vagy idegesítő főszereplőnők is, egyfelől a változatosság kedvéért, másfelől, mert így hiteles. Hiszen, gondoljunk csak bele, mi, valódi emberek milyenek vagyunk többségében. Néha félünk, néha nem tudunk dönteni, tétovázunk, kivárunk, úszunk az eseményekkel, és igen, csinálunk butaságokat is. Valljuk be, nem is keveset. Sokan kedvelnek minket a hibáinkkal együtt, másokat pedig irritálunk. Végül is, nem szerethet mindenki mindenkit, nem igaz?

Szerintem kellenek a hősies női karakterek is, akikre fel lehet nézni, és kellenek a bizonytalanok is, hogy viszontláthassuk önmagunkat, a félelmeinket és rossz tulajdonságainkat is a regények lapjain. Hátha tanulunk belőle... :)

Ti mit gondoltok? :)