Violet és Daisy - avagy az elvont filmek értelmének nyomában

Mindig is érdekeltek az elvont filmek. Nem mindig értettem őket, nem mindig tetszettek, de mindig élveztem a rajtuk való gondolkozást. Olyanok, akár egy-egy rejtvény, amit meg kell fejtenie a nézőnek. A Violet és Daisy című filmet is azért néztem végig, mert felpörgette az agyamat, és meg akartam fejteni, hogy valójában miről is szólhat.

Már maga az alaptörténet is bizarr és irracionális egy épeszű ember számára. Két fiatal lány bérgyilkosnak áll, csak hogy meg tudják venni a legújabb menő ruhákat és egyéb luxustermékeket. Amitől irracionálissá válik a helyzet, hogy egyáltalán nem pszichopatákról beszélünk esetükben, hanem teljesen átlagos fiatalokról, akik vágynak a szeretetre, barátságra, megvannak a maguk fájdalmai és félelmei, és pontosan felfogják, értik és átérzik, mit jelent a halál.

Nagyon szeretem a Szívek szállodája című sorozatot, és tetszett A burok valamint a Hanna – Gyilkos természet című film is, ezért a két főszereplő miatt érdeklődve ültem le a tévé elé. Nos, az érdeklődésem körülbelül az ötödik percnél megcsappant. Nem láttam értelmét a sztorinak. Aztán ez bosszantani kezdett, ezért továbbnéztem a filmet, és megpróbáltam rájönni, mit is akarhat mondani a történet.

Egyfelől adott két lelkileg sérült lány, aki megbízásból, pénzért gyilkol. Nem azért, mert éheznek, hajléktalanok és muszáj nekik, hanem azért, hogy menő cuccokat szerezhessenek. Ez lehet a kapitalista, fogyasztói társadalom kritikája is akár. Ha gyilkolni csak kevesen is, az emberek egy jó része nagyon sok mindenre képes olyan cuccokért, amikre valójában nincs is szüksége. Egy ruháért, egy okostelefonért, egy ékszerért, egy jó kocsiért stb.

Ezek a cuccok egyfajta presztízst adnak az embernek, köszönhetően a magazinoknak, tévének, plakátoknak, reklámoknak, amik azt sugallják, megváltozik az életed, ha ezeket a magadénak tudhatod. Persze, ritkán következik be ez a változás az adott cuccnak köszönhetően. És mégis megvesszük, mégis költünk rá, mégis képesek vagyunk ostoba, nem helyes vagy egyenesen rossz dolgokat tenni, hogy megszerezzük.

Aki szerencsés, végül rájön, hogy a tárgyak nem tesznek boldoggá, nem beszélgetnek veled, nem ölelnek meg, nem szeretnek, erre csak az emberek képesek. A filmben Violet is kapizsgálja ezt, de a film vége számomra arra utal, hogy Daisy az, aki ezt ténylegesen is megértette. Spoiler nélkül csak annyit mondok, ajándékozás, ebből, aki látta vagy megnézi majd a filmet, érti, hogy pontosan mire is gondolok.

A kivégzendő célponttal töltött idő alatt a lányok kiszakadnak a megszokott világból, és a férfival való beszélgetéseknek köszönhetően előássák az elfojtott lelki sérüléseiket. Felszínre kerül a múltjuk, a családi gondjaik, a jelenben lévő problémáik, elmélkednek azon, mi a barátság, mit jelent a család, a szeretet. Bár lényegében egy lakásban töltik ezt az időt, mégis egyfajta lelki-szellemi utazáson vesznek részt, amely során megismerhetik önmagukat, egymást és az élet lényegét.

A másik fontos mondanivaló, amit felfedeztem a filmben, hogy az idő véges. Ezt tudnunk kell, amikor összeveszünk azokkal, akiket szeretünk. Mert lehet, hogy holnap már nem tudunk bocsánatot kérni vagy megbocsátani nekik, egyszerűen azért, mert többé nem lesz rá lehetőségünk. Persze, van olyan, amit nem lehet megbocsátani, de a megbocsátható bűnöknél, az apróbb vitáknál mindig eszünkbe kell jutnia, hogy az élet kiszámíthatatlan és szó szerint bármikor véget érhet. Egy betegséggel, egy balesettel vagy akár egy bérgyilkos lány lövéseivel.

Violet és Daisy barátsága is érdekes. Csak ők vannak egymásnak, senki másra nem számíthatnak az életben, veszélyes helyzeteket élnek át együtt, még sincs meg köztük a teljes bizalom. Azt sajnálom, hogy ez a szál nem lett teljesen kifejtve, Violet régi társáról is csak keveset tudunk, és a film vége is azzal a sugallattal ért véget számomra, hogy ez a barátság valahol elromlott, valahogy nem lett sem elvarrva, sem megjavítva, és ettől lezáratlanság érzés támadt bennem.

A filmet csak olyan fanatikusoknak ajánlom, amilyen én is vagyok, akik mindenképpen meg akarják érteni azt a történetet is, amiben elsőre nem nagyon látni az értelmet. Persze, hogy a fenti gondolatok valóban megtalálhatók a filmben, vagy csak én akartam túlzottan valami lényeget találni benne, azt nem tudom. Nézzétek meg, és ha van kedvetek, írjátok meg, ti hogyan értelmeznétek a történetet. :)

Kedvenc szereplő: Daisy.

Kedvenc jelenet: a „Mert akkor már nincs semmid...” vita.

10/6 pont.

Szarvak - avagy üdv az emberi lélek legsötétebb bugyraiban!

Érdeklődve álltam neki a Szarvak című filmnek, egyfelől, mert Daniel Radcliffe játszik benne, másfelől, mert már évek óta meg akartam nézni, de eddig sosem sikerült. Valahányszor láttam, hogy adni fogja a tévé, mindig késői időpontra tették sajnos, és nekem másnap korán kellett kelnem. Most viszont sikerült úgy adniuk, hogy másnap nem volt különösebb dolgom, így fent maradtam és végignéztem. :)

Sokáig azon gondolkoztam, milyen kategóriába sorolnám a filmet, de nem igazán tudtam eldönteni. Van benne krimi szál, szerelmi szál, fantasy szál, elvont, drámai, néhol horrorisztikus is, és leás az emberi lélek sötétségének legmélyére.

A főszereplő, Igantius (Ig) Perrish feleségül kéri a nőt, akit gyerekkora óta szeret. Legnagyobb döbbenetére Merrin nemet mond neki, és szakít vele. Másnap reggel a nő megerőszakolt holttestét megtalálják az erdőben, és mindenki Iget vádolja a szörnyű tettel. A férfi ezt követően egyik este berúg, másnap pedig úgy ébred fel, hogy szarvak nőttek a fején. Rájön, hogy a szarvak hatására a közelében lévő emberek elárulják neki a legsötétebb gondolataikat és vágyaikat. Van, akinek perverz vágyai vannak, más ki nem állhatja a saját gyerekét, és van olyan is, aki eladná a lelkét egy kis hírnévért és pénzért.

Ig a szarvai segítségével elkezd nyomozni, hogy kiderítse, ki gyilkolta meg élete szerelmét, és megtudja, a nő miért mondott neki nemet. A történet szép lassan összeáll, a titkok kiderülnek, közben pedig beleláthatunk az emberi faj legmocskosabb titkaiba.

A film eleje azonnal megfogott. Egyfelől, mert rögtön azzal a kérdéssel nyit, ki ölte meg vajon Merrint. Rengeteg gyanúsítottunk van, még Iget sem lehet teljesen kizárni, lévén a rosszul sikerült lánykérés után úgy berúgott, hogy nem emlékszik arra a bizonyos éjszakára. Másfelől, ott a másik titok: hogyan és miért kerültek Ig fejére a szarvak? Csak szimbolikusan kell értelmezni őket vagy valós, létező dologként?

Többször is feltették már nekem azt a kérdést, hogy ha szupererőm lehetne, milyet választanék. Sokan a gondolatolvasást mondják, de én mindig is féltem ettől a képességtől. Egyfelől persze, érdekes képesség ez, mert rengeteg vicces helyzetet okozhat, és abban is segít, hogy tudd, kitől kell távol tartanod magad, mert rossz ember. De nem mindig jó tudni, hogy az emberek mit is gondolnak valójában. Elég fájdalmas érzés tud lenni, ha rájössz, hogy valaki teljesen más ember, mint amilyennek korábban hitted. Lehet, hogy ez önáltatás, de ebben az esetben lehet, hogy tényleg boldogabbak a tudatlanok.

A film azt is jól megmutatja, hogy bár mindenkiben van sötétség, ettől még nem mindenki rossz ember. Van, akit a negatív tulajdonságai ellenére is jó emberként lehet értékelni, és akad olyan is, aki látszólag példás életet él, mégis a leggonoszabbak közé sorolható.

A karakterek közül Ig a legérdekesebb. Ő a főszereplő, alapjában véve szimpatikus karakter, de neki is megvan a sötét oldala, és az ember él a gyanúperrel, hogy nem véletlenül kapta meg a szarvakat. Ig rákap arra, hogy másokból kiszedje a titkaikat, és élvezi, hogy megbüntetheti őket. Végig arra vártam, vajon átlépi-e azt a bizonyos határt, ami miatt a szarvakat a gonosz szimbólumaként értelmezhetem, vagy határon belül tud maradni.

A másik érdekes karaktert nagyrészt visszaemlékezésekből ismerhetjük meg, mivel meghalt. Merrin rejtélyes személyiség, aki titkokat őriz az életéről és a haláláról is. Ahogy sorban jönnek a jelenetei, azon gondolkoztam, hogy egy boldogtalan, fiatal nő, aki rájött, hogy nem a megfelelő emberrel volt eddig együtt és nem a neki való életet élte, vagy szimplán egy egoista ribi, esetleg van valami egyéb a háttérben, amit egyelőre nem lehet tudni róla, és csak később, a titkok kiderülése után áll össze a valódi személyisége.

Ig családja szintén nagyon érdekes, igaz, az anyja és az apja csak néhány rövid jelenetben szerepelnek, azok mégis sokat mondanak és ütnek. A bátyjával való kapcsolata pedig tökéletesen bemutatja, milyen bonyolult is a testvéri kötelék.

Szóval tetszett a krimivonal, érdekesnek találtam a szarvak hatását és azt, hogy hányféleképpen lehet értelmezni őket. Tetszett, hogy ilyen realista módon bepillantást nyerhettünk az emberi lélekbe. Izgalmasnak találtam a karaktereket és a képi világa is jó a filmnek. Egyedül a film végével nem tudok egyelőre mit kezdeni, még emésztgetnem kell. Nekem túl fantasy-s és thrilleres lett. Jobban örültem volna, ha maradunk a szimbolikus, elvont, elgondolkoztató vonalon inkább.

Azoknak ajánlom a filmet, akik bírják az elvont dolgokat, szeretnek filozofálni, szimbólumokat elemezni és nyomozósdit játszani.

Kedvenc karakterek: Ig, Merrin, Ig bátyja.

Kedvenc jelenetek: Ig és a bátyja, valamint Ig és Merrin közös jelenetei.

10/9 pont.

Lois Lowry: Valahol, messze - avagy a művészet csodákra képes

Az emlékek őre eléggé befejezetlenül ért véget, ezért alig vártam, hogy nekiugorhassak a folytatásnak. Amikor belekezdtem a második részbe, a Valahol, messzébe, jól meg is lepődtem. Ugyanis a régi világ és szereplők helyett kaptam egy teljesen új világot és teljesen új szereplőket. Ezt először nem igazán tudtam, hová tenni, aztán szép lassan összeállt a kép. A világ ugyanaz, csak épp egy másik, máshogyan működő közösség életébe láthatok most bele.

Eleinte zavart ez a váltás, de nagyon hamar megkedveltem Kirát, és érdekelt, hogyan működik az ő közössége, milyen titkokat rejtegetnek.

Az alaptörténet szerint Kira deformált lábbal született egy olyan faluba, ahol a testi hibás gyermekeket általában kiteszik a mezőre a vadaknak. Kirát mégis megvédte az édesanyja, nem hagyta megölni, hanem felnevelte őt. Kirából pedig tehetséges szövőnő, hímzőnő vált, aki különleges képességet kapott, gyönyörű mintákat tud szőni az anyagokra, mintha kezét egy felsőbb erő vezérelné.

Amikor Kira édesanyja meghal, a faluban élő nők el akarják űzni Kirát, hogy megszerezzék a földterületet, ahol az otthona állt, de a falu tanácsa megvédi őt, sőt, megtisztelő feladatot ad neki. A kérdés csak az, hogy mindezt önzetlenül teszik-e…

Talán Kira személyisége az, ami miatt könnyebben túlléptem azon, hogy ez a könyv nem az első könyv történetét folytatja. Tetszett, hogy bár Kira sérült, kitaszított, mégis igazi harcos lélek. Ha fél is, nem hagyja magát, küzd, és elhiszi, hogy bármire képes. Akár házat építeni, akár legyőzni az ellene áskálódókat, vagy épp megváltoztatni a közössége jövőjét.

Nagyon megkedveltem a mellékszereplők közül Mattet és Jót is. Egyfelől mindketten édes kölykök, másfelől Matt tökéletesen bemutatja, milyen kilátástalannak tűnő helyzet a társadalom peremére születni. Mélyszegény családból jött, apja nincs, anyja őt és a testvérét egyedül „neveli”, sokszor veréssel. Matt vagány kissrác, aki ha szükséges, lop és hazudik, viszont, ha valakit a barátságába fogadott, akkor azért bármire képes. Ilyen személy Kira is.

A művészettel kapcsolatos gondolatokat is érdekesnek tartottam, mert ha az ember jobban belegondol, a történetbeli közösség tagjai pont úgy állnak a művészethez, mint a mi világunkban sokan. Az adott közösség egyik érve Kira száműzésére az, hogy haszontalan a falu számára, mivel a lába miatt nem tud valódi munkát végezni. A szép képek hímzését nem tartják munkának, ahogyan az éneklést vagy a fafaragást sem. Ennek ellenére valamiféle vallásos áhítattal hallgatják évente az énekes előadását az emberiség múltjáról, szeretik, ha Kira érdekes meséket talál ki nekik, és kedvelik Jo énekét is. Vagyis élvezik a művészet nyújtotta szépségeket, csak épp semmibe veszik a művészek munkáját, úgy vélik, amit csinálnak, az nem hasznos, az nem munka. Pedig a történetben a művészet talán még valami több is, mint a valóságban. Szó szerinti csoda, a múlt és jövő varázslata.

A könyv felépítése nagyon hasonló Az emlékek őréhez. Itt is, mintha egy történet elejét olvasnám. Egy kis novellát arról, milyen az adott közösség. És nagyon érdekes, hogy míg más írók szájba rágják a titkok megfejtését, addig Lowry csak érezteti velünk, hogy mi is történik pontosan. Miért és hogyan gyűjti be a tanács a tehetséges gyerekeket, mi is történik, amikor a rájuk bízott feladatot végzik, mi a szerepük a jövőre nézve.

Az emlékek őre valamiért jobban hatott az érzéseimre, de a Valahol, messze is tetszett, élveztem az olvasását, és izgalmasnak találtam. Ez a rész is olyan olvasóknak való, akik türelmesen végig tudják olvasni a sorozat összes könyvét, és nem a kép egy részétől várják a teljességet, hanem hagyják, hogy minden kirakós darab a helyére kerülhessen. Ez a könyv ugyanis, csak néhány darabkája a puzzle-nek, ahogyan Az emlékek őre is az volt.

Kedvenc karakter: Kira, Matt, Jo.

Kedvenc jelenet: a Jo hálószobájában játszódó.

Kedvenc idézet:

„– Jó éjszakát!
Egy darabig állt még az ágy mellett, az volt a bizonytalan érzése, valamit még kéne tennie. Valamit, ami kölyökkorából rémlett.
Ösztönösen előrehajolt. Hogyan is csinálta az ő édesanyja, amikor kicsi volt? Kira a kislány homlokához érintette az ajkát. Szokatlan gesztus volt, de jól esett.
A kislány Kira arcához nyomta az ajkát, és cuppanó hangot adott.
– Kis puszka – suttogta. –Mint anyuval.”


„– Két dógot is hoztam neked. Egy nagyot meg egy kicsit. A nagyot maj’ később. De a kicsi az itt van a zsebembe. – Benyúlt az egyik zsebébe és egy marék mogyorót meg egy döglött szöcskét húzott elő.
– Akkó’ a másikba lesz.
Matt a másik zsebébe nyúlt, és győzedelmes mosollyal húzott elő valamit.
– Há’ tessék! – nyújtotta át Kirának.
Kira kíváncsian söpörgette le a tárgyról a koszt és a levéldarabokat. Aztán, mialatt Matt leste a hatást, széthajtogatta, és az ablakhoz ment vele, hogy jobban lássa. Csak egy darabka mocskos és gyűrött anyag volt, semmi több. Mégis: ennél többet Matt nem hozhatott.
(…)
– Mostmá szeretsz, de nagyon? – mosolygott Kirára, aki visszamosolygott rá, és azt mondta, őt szereti a legjobban a világon.”

Értékelés: TETSZETT.

Az emlékek őre - avagy a szabad akarat

Ritkán fordul elő, hogy egy könyv és egy film ennyire különbözik egymástól, nekem mégis mindkettő nagyon tetszik. Igen, Az emlékek őréről van szó. A könyv már régóta a polcomon ült, lévén egy Facebook játéknak köszönhetően megnyertem a teljes sorozatot. Hogy miért nem kezdtem bele eddig? Úgy véltem, á, egy 12 éves fiú a főszereplője, ebből én már biztosan kinőttem. Aztán nemrég láttam, hogy adni fogják a filmváltozatot a tévében, és arra gondoltam, hogy akkor én most gyorsan kiolvasom a könyvet, aztán jöhet a film is. Jó döntés volt. :)

A főszereplő, Jonas egy furcsa közösségben él, ahol nincsenek igazi, mély érzelmek, csak felszínes érzések. Az embereket kirendelik egymás mellé házastársnak, gyerekeket igényelhetnek maguknak, de szigorúan csak kettőt, egy fiút és egy lányt (vagy ahogy a könyvben mondják egy A neműt és egy B neműt), 12 éves korukban megmondják nekik, hogy milyen munkát kell végezniük életük végéig (olyan munkát kapnak, ami illik a személyiségükhöz). Nemcsak az embereket szabályozzák ilyen szinten, hanem a környezetet is. Pl. nincsen hó, mert akadályozza az élelmiszertermelést, nincsenek dombok, mert akadályozzák a szállítást, és nincsenek színek sem, mert ha az emberek különböző színű dolgok, ruhák közül választhatnak, az máris irigységet, feszültséget, ellentétet szül.

Jonas épp most lesz 12 éves, amikor is részt kell vennie egy ceremónián, ahol megmondják, mi lesz a foglalkozása. Kinevezik az emlékek őrének, vagyis megkapja a múlt összes emlékét és tudását, a jó és rossz érzelmekkel együtt. És a korábbi emlékek őrén és jelenlegi tanítóján kívül ő lesz az egyetlen a közösségben, aki tudja, mi a fájdalom, mi a halál, mi a veszteség… és mi a szeretet.

A könyv olvasása közben végig azon gondolkoztam, hogy miben jobb és miben rosszabb ez a túlszabályozott, érzelemfosztott világ, mint a mi világunk. Abban mindenképpen jobb, hogy az embereknek nem kell aggódniuk a jövőjük miatt, létbiztonságban élnek. Tudják, hogy egész életük során lesz mit enniük, lesz fedél a fejük fölött, lesz munkájuk. Nem kell félniük, hogy rossz döntést hoznak majd, és ezzel elrontják az egész életüket, hiszen nem is kell dönteniük. Egyszerűen csak be kell tartaniuk a szabályokat. Bizarr, ez tény, de a mai világ létbizonytalanságában élve ebben még találtam is némi pozitívumot. Milyen jó is lenne, ha nem kéne féli a jövőtől, mert tudnánk, hogy az egész életünk rendbe van téve.

Az is jónak tűnik, hogy nincsen különbség az emberek között. Nincsenek menők és lúzerek, nincsenek gazdagok és szegények. Ha ki is lógsz valami miatt a többiek közül, mert túl magas, túl alacsony, túl duci, túl sovány, túl szeplős, túl göndör hajú, túl ez, esetleg túl az vagy, nem bántanak miatta egyetlen szóval vagy ferde pillantással sem, mert a tapintatosság is a világ alapszabályai közé tartozik. Klassz lehet úgy élni, hogy nem éreztetik veled lépten-nyomon, hogy nem vagy elég jó valami miatt, ahogyan velünk teszik a reklámok, újságok, pletykáló szomszédok, beszólogató emberek. Legalább is elsőre így gondolná az ember…

Aztán persze megjelennek ennek a létnek a hátulütői is, és rájövünk, hogy még mindig jobb a szabad akarat, és hogy ezáltal hibázhatunk, mint az a biztonságos, de teljesen steril lét, amit a könyvbeli közösség él. A hátulütőkről spoiler nélkül nem lehet írni, úgyhogy akit érdekelnek, az olvasás közben úgyis rájön majd, mire gondoltam. :)

A könyvbeli Jonas gondolatai nagyon érdekesek, ahogyan az is, hogyan változik meg az érzelmek hatására. A többi karaktert talán sterilebbnek éreztem a lapokon, mint a filmen, és míg a filmben vannak mellékszálak a szerelemről, barátságról, a közösség vezetőjéről és egyebekről, addig a könyv lényegében Jonas változásáról és felébredéséről szól. A regény olyan volt számomra, akár egy történet bevezetése. Mintha az első pár fejezetet kaptam volna meg, ami épphogy csak bemutatja ezt a világot, és pont akkor szakad félbe, amikor az izgalmak következnének a változás által. Eleinte ez zavart, aztán rájöttem, hogy ilyen felépítésű könyvet még sosem láttam korábban, úgyhogy az egyedisége miatt végül meggyőzött. Persze, ez egy sorozat első része, de ha valaki továbbolvassa a második könyvet, rájön, hogy a folytatást sem a megszokott módon kapjuk. :)

Ahogy az elején említettem, a film nagyon más, mint a könyv. Egyfelől Jonas nem 12 éves gyerek benne, hanem minimum 16 éves tinédzser. Ennek köszönhetően a könyvben épphogy csak említés kapó romantikus vonzódás a filmben konkrét szerelmi szállá alakul át.

A bevezetés jelleg is eltűnik a filmből, itt egy kerek egész történetet kapunk, az átlagnéző szájíze szerint alakítva. Ez akár zavarhatna is, mégsem zavar. Mert az átalakításoknak köszönhetően bár Jonas lelki alakulása mellett nagyobb hangsúlyt kap az akciószál is, szerintem izgalmasra, meghatóra sikeredett. Igaz, előbb olvastam a könyvet, mégis végigizgultam a filmet, mert a változtatásoknak köszönhetően nem tudhattam, a képernyőn mi lesz a történet vége.

Ami nagyon tetszett a filmben, hogy az eleje fekete-fehéren kezdődik, hiszen a szereplők nem látnak színeket. És ahogy Jonas megkapja a színlátás emlékeit, úgy változik színessé a film is. Először csak a pirosat látja, így a képeken is csak a piros szín látható, aztán minél több színt ismer meg, úgy válik teljesen színessé a történet.

Az átadott emlékek is nagyon bejöttek. Úgy éreztem magam tőlük, mintha én is akkor kaptam volna meg az adott érzéseket, és ez néha ki is jött rajtam sírás formájában. Valahogy az emlékek bennem is felszakítottak néhány gátat.

A könyvet és a filmet is ajánlom mindenkinek, aki elgondolkoztató történetre vágyik. A könyv esetében pedig hozom hamarosan a folytatásról is a véleményemet. :)

Kedvenc karakter a könyvből: Jonas, Gabe.

Kedvenc karakter a filmből: Jonas, az Örökítő, Jonas anyja, Gabe, Fiona.

Kedvenc jelenet a könyvből: a határig való vándorlás.

Kedvenc jelenet a filmből: az átadott emlékek.

Kedvenc idézetek:

„– (…) Nem merjük megengedni az embereknek, hogy maguk döntsenek.
– Mert veszélyes? – kínálta fel a szót az örökítő.
– Nagyon veszélyes – jelentette ki határozottan Jonas. – Mi lenne, ha például maguk választhatnák ki a házastársukat, és rosszul választanának? Vagy mi lenne – folytatta, elmosolyodva az abszurd feltételezésen –, ha mindenki maga dönthetné el, milyen munkát akar.
– Ijesztő gondolat, nem igaz?
Jonas nevetett.
– Nagyon ijesztő. El se tudom képzelni, hogy engedélyezzék. Meg kell védenünk az embereket a rossz döntéseiktől.
– A saját érdekükben.
– Igen – bólintott Jonas. – Így megelőzzük a bajt.”

 

„– De azért tetszett az emlék. Értem, hogy miért ez a kedvenced. Csak sajnos nem tudom a szót az egész érzésre, ami olyan erős volt ott a szobában.
– Szeretet – mondta az örökítő.
– Szeretet – ismételte Jonas.”

Könyv értékelés: NAGYON TETSZETT.

Film: 10/10 pont.