Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Már vagy egy éve várt rám ez a könyv, csak és kizárólag érzelmi okok miatt halasztgattam az elolvasását. De nagyon örülök, hogy végül elhatároztam magam, és kézbe vettem, mert nagyon-nagyon tetszett, és az idei Pride miatt épp aktuális is a témája. Bevallom őszintén, csak annyit tudtam erről a könyvről előzetesen, hogy két srácról szól, akik közül legalább az egyik meleg, és hogy a szüleik jófejek. A cím alapján azt gondoltam, hogy ez inkább valamiféle kaland- vagy fantasy regény lesz, mert a „világmindenség titkainak nyomában” címrészlet számomra valamiért ezt sugallta. Aztán, ahogy olvasni kezdtem, szép lassan rájöttem, hogy rosszul értelmeztem a címet. Ezt pedig egyáltalán nem bántam.

Ahogy fentebb is említettem, a történet két fiatal srácról szól, Aristotle-ről és Dantéról. Aristotle amolyan magának való, introvertált fiú, aki nem találja a helyét a többi korabeli között, de valójában nem is nagyon igényli a társaságukat. Aztán felbukkan az életében Dante, aki szintén különc, csak másképp.

Dante pozitív életszemléletű, Aristotle sötéten látja a világot. Dantét mindenki kedveli, de csak kevesen állnak igazán közel hozzá, Aristotle-nak nincsenek igazi barátai, és szereti az egyedüllétet. Dante érzékeny lélek, Aristotle képtelen beszélni az érzéseiről. Dante alapvetően boldog, Aristotle tele van elfojtott dühvel. Dante jól kijön a szüleivel, Aristotle szereti, de nem érti őket.

Mégis, a különbségek ellenére vagy épp azok miatt, a két fiúból a legjobb barátok lesznek.

A főszereplők mindketten nagyon szimpatikusak. Más könyvek esetében mindig ki tudom választani, kit szeretek jobban két szereplő közül, de most nem tudom megmondani, hogy Ari vagy Dante került-e közelebb a szívemhez. Mindketten nagyon szerethetőek voltak számomra.

Ari azért, mert nagyon sokban hasonlít rám. Ő is magának való, nincsen sok barátja, nem túl népszerű, és nincs is erre szüksége. Neki csak egy-két ember kell, akiben megbízhat, és úgy egyébként jól megvan egyedül is. Folyamatosan keresi önmagát, ahogyan én is, és nekem is volt egy időszakom a húszas éveim elején, amikor eléggé dühösnek éreztem magam, szinte folyamatosan. Szerencsére jól tudtam kezelni, de attól még ott volt bennem ez az érzés. Abban is hasonlítunk, hogy nehezen beszélünk az érzéseinkről, és nehezen is mutatjuk ki őket. Sokan érzéketlennek tartanak minket emiatt, pedig épp az ellenkezője igaz, sokkal érzékenyebbek és törékenyebbek vagyunk, mint azok, akik kimutatják az érzéseiket. Ari apjával való kapcsolata is hasonlít az én anyukámmal való kapcsolatomhoz. Imádjuk egymást, bármit megtennénk a másikért, de nehezen beszélünk az érzéseinkről egymásnak, és sokszor nem értjük a másikat. Abban is ugyanolyanok vagyunk, hogy ha egy szerettünkről van szó, akkor bármi áron megvédjük és kiállunk mellette, akkor is, ha az valamilyen módon hátránnyal jár számunkra. Szóval igen, Ari lényegében én vagyok, ha az alapszemélyiségét nézzük (vicces, de még a becenevünk is csak egy betűben tér el, Ari – Adri).

Dantét pedig azért szeretem nagyon, mert a legjobb barát egy olyan típusú ember számára, mint Ari. Ő nem pusztán elnézi az Ari személyiségéhez tartozó, egy másik ember számára nehezebben kezelhető tulajdonságait, hanem ezekkel együtt tényleg elfogadja és szereti Arit. Nem akarja megváltoztatni, nem kelt benne lelkifurdalást, nem követelőzik, nem hisztizik. Örömmel fogadja, amit Ari adni tud neki, és örömmel ad mindent Arinak, amit csak tud.

És épp ezért működik a barátságuk, épp ezért vannak egymásra pozitív, építő hatással. Mert elvárások nélkül, egyszerűen csak elfogadják a másikat olyannak, amilyen.

De nemcsak a két főszereplőt szerettem meg nagyon, hanem a szüleiket is. Mindegyikük igazán szimpatikus volt, bár Ari apja került legjobban az előtérbe szerintem. Mind a két apa és két anya különbözött egymástól személyiségben, mégis volt egy közös bennük, mindegyikük imádta a saját fiát. Ha meg is voltak a saját kis konfliktusaik, a szeretetkötelék így is mindennél erősebb volt köztük.

Ari bátyjának sztorija is érdekes. Hiába tűnik mellékszálnak, lényegében áthatja az egész történetet. Nem is feltétlenül az izgalmas, hogy mi történt vele, hanem az, hogy ez milyen kihatással volt a teljes családjára, és a családtagok közötti kapcsolatokra. Ugyanígy jó volt a nagynéni története, amiből cselekményes módon kiderülhetett, hogyan is állnak Ari szülei a homoszexualitáshoz.

Nagyon tetszett a történetben, hogy Ari sosem ingott meg a Dantéval való barátságában. Amikor Dante bevallotta Arinak, hogy meleg, a fiúnak eszébe sem jutott emiatt megszakítani vele a barátságot, pedig tudta, hogy emiatt őt is komoly hátrányok, bántások érhetik. Aztán később, amikor az is felszínre került, hogy Dante szerelmes belé, még mindig nem hátrált meg. Határozottan nemet mondott, de továbbra is kitartott mellette barátként. Bevallom őszintén, nekem a történet végére nem is lett volna szükségem. Tökéletesen elég lett volna a lelkemnek, ha Ari nem jön rá, hogy mégis meleg, és mégis szereti Dantét, hanem megmaradnak életük végéig pusztán legjobb barátoknak, Dante pedig megismer egy másik fiút, aki szerelmet is tud adni neki. Mert olyan szép, szoros kötelék volt ez a barátság köztük, hogy ez is pozitív végkifejlet lett volna számomra. Persze, az eredeti véggel sem vagyok elégedetlen, csak a „pusztán barátok” véggel is ki lehetett volna hozni egy teljesen másféle tanulságot igazi happy enddel.

Ám a könyv végi tanulság így is nagyon fontos. A világmindenség bennünk van, és ezt a belső világot talán még nehezebb felfedezni és megismerni, mint a külső világot. Folyamatosan keressük önmagunkat, és sokszor életünk végéig nem találjuk meg teljesen. Viszont, ha találunk valakit, aki elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk, és akivel együtt fedezhetjük fel a világmindenséget önmagunkban és önmagunkon kívül, az hatalmas ajándék.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki szereti az egyszerűbb köntösbe öltöztetett, de nagyon is bonyolult és elgondolkoztató filozófiai kérdéseket, és az ezeken való töprengés közben szívesen olvasna egy nagyon aranyos baráti-szerelmi történetet.

Kedvenc karakterek: Ari és Dante (tényleg nem tudok dönteni köztük)

Kedvenc jelenet: az első madaras jelenet.

Kedvenc idézetek:

„– Versek – bátorított. – Nem halsz bele.
– És ha mégis? „Egy fiú belehalt az unalomba versolvasás közben.”

„Talán apunak nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy elboldoguljon a világban. Én nem ilyen voltam. Vagyis, kívülről ilyen voltam és úgy tettem, mintha a szavak feleslegesek lennének. De belül nem ilyen voltam.”

„Sebek. Annak a jele, hogy megsérültél. És annak a jele, hogy meggyógyultál.”

„– Te vagy az egyetlen gyerek az egész univerzumban, aki képes megalkotni egy játékot, csak hogy szétverhesse a cipőjét.”

„A nyári napsütés nem olyan fiúknak való, mint én. A hozzám hasonló fiúkhoz az eső illik.”

„El akartam nekik mondani, hogy megváltoztatta az életemet, és hogy én már sosem leszek ugyanaz, aki voltam, soha. És hogy valahogy úgy tűnt, Dante volt az, aki megmentette az én életemet és nem fordítva. El akartam nekik mondani, hogy ő volt az első ember, anyámon kívül, aki rá tudott venni, hogy beszéljek a félelmeimről.”

„– Te aztán… Nem vagy normális – csóváltam meg a fejemet. – Honnan szalajtottak?
– A szüleim egyik éjjel szexeltek.”

„– Mondta már neked valaki, hogy nem vagy normális?
– Ez olyan dolog, amire törekednem kéne?”

„Úgy gondoltam, jó dolog lehet levegőnek lenni. Egyszerre lehetek valami és semmi. Szükséges és láthatatlan. Mindenkinek szüksége lenne rám, de senki sem látna.”

"Úgyhogy megfogadom, Ari, nem foglak azzal piszkálni, hogy miért nem válaszolsz. Megígérem. Ha írni akarok neked, akkor írok. És ha te nem akarsz, akkor nem kell írnod. Légy az, aki vagy! És én is önmagam leszek, így működik."

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Hazug csajok társasága - avagy egy korszak vége

Az első két évad már kint volt, amikor beszálltam a Hazug csajok társasága című sorozatba, de azóta rendületlenül néztem, drukkoltam a főszereplőknek, aggódtam értük, találgattam, kicsoda első, második, harmadik A. és A. D., elméleteket állítottam fel, és vártam, hogy mi is lesz majd a történet vége. Tegnap pedig eljött ez a vég, megnéztem a sorozat legutolsó részét, amelyben minden titokra fény derült, és búcsút kellett vennem a karakterektől is. Szomorú, meghatott, boldog és elégedetlen vagyok egyszerre. Hogy miért? Nos, nézzük csak…

Hazug csajok

Hanna: Ő az egyik kedvencem a történetből az elejétől kezdve. Imádtam a beszólásait, azt, hogy bár elsőre egy buta szőkének tűnik, megvan a múltja, az ok arra, hogy miért akar cicababának tűnni, és megvan a magához való esze is. Az, hogy Calebbel összehozták, a lehető legjobb döntés volt. Tökéletesen passzolnak egymáshoz. Caleb igazán rendes srác, akiből igazán rendes férfi lesz. Amikor a sorozat közepén az időugrás után kiderült, hogy már nincsenek együtt, és Caleb Spencerrel kezdett járni, nagyon megijedtem, hogy szétszedik az egyik kedvenc párosomat, de hála az égnek nem tették. Aztán most, az utolsó részben szintén megijesztettek a film készítői, amikor azt láttam, hogy Hanna és Caleb komolyan veszekszenek Mona miatt. Arra gondoltam, hogy ha képesek a sokkolás kedvéért elszakítani őket az utolsó részben, akkor nagyon morcos leszek. Valószínűleg megijedhettek tőlem és a többi Haleb rajongótól, mert nem merték meglépni ezt. Nagyon örülök, hogy boldog véget ért az ő sztorija Calebbel az oldalán. Hozzátenném még, hogy nagyon megkedveltem Hanna édesanyját is, mert ő volt az, aki tényleg, szó szerint, bármit megtett volna a lányáért. Lopott, csalt, hazudott, egyszer majdnem egy életre börtönbe is ment, hogy őt védje, és végig támogatta Hannát mindenben.

Spencer: Ő a másik kedvenc karakterem a kezdetektől. Az ész a csapatban, és mivel én nagyon tisztelem az intelligenciát és műveltséget, ezért azonnal megkedveltem. Később persze kiderült, hogy a hidegnek tűnő logika álarca alatt nagyon is érző, törékeny, szeretetre vágyó és sebzett lélek lapul, amitől Spencer csak még inkább szerethető lett. A családi gondok, a múltbeli titkok talán körülötte halmozódtak fel a leginkább. És ez az, ami végül egy kicsit sok lett számomra. De erről majd kicsit később bővebben. Az, hogy Tobyt adták neki párnak, szintén nagyon bejött. Ők is tökéletesen összeillenek, és szintén örülök, hogy végül nem szakították el őket egymástól.

Spencer családja már kevésbé szimpatikus számomra. Az anyját egész megkedveltem a végére, bár halovány lilám nincsen, hogy egy látszólag erős személyiségű nő miért nem küldte el a büdös fenébe a férjét az első félrelépés és mellékkézről született gyerek kiderülésekor. Az pedig, hogy még a másodiknál sem tette, még érthetetlenebb. Vallom, hogy egy gyereknek jobb apa nélkül, mint egy rossz apa mellett, boldogtalan, vitákkal, megbánásokkal és fájdalmakkal teli szülők mellett.

Az apja, nos, igen, azt hiszem, nem sorolom fel a jelzőket, amiket róla gondolok. Tipikusan az a férfi, aki embernek nem feltétlenül rossz, de férjnek, apának, társnak szörnyű. Az ilyen típusnak sosem kéne családot alapítania, éljen bele a világba boldogan, de ne tegye tönkre más emberek, gyerekek életét.

Spencer és a nővére kapcsolata nagyon érdekes, mert bár kedvelem Spencert, sokszor ő volt a hunyó abban, hogy a testvérével rosszban voltak. Az, hogy kétszer is összekeveredett Melissa vőlegényeivel, ellopta a dolgozatát és hasonlók, elég gáz dolgok egy testvértől. Az pedig, hogy kiderült, Melissa mindennek ellenére ölt azért, hogy megvédje a húgát, tipikus nővérdolog. Tudom, milyen ez. Mármint nem ölni, hanem foggal-körömmel védeni a húgodat akkor is, ha már ezerszer megbántott, ezerszer csalódnod kellett benne, és ezernyi rossz döntést hozott, ami a te életedre is kihatással volt. És mégis… egy nővér mindig készen áll megvédeni a húgát.

Aria: Ő később került be a szívembe, az elején ő csak az a lány volt, aki belezúgott a tanárába, és ennyi. Bár elismerem, összeillenek Ezrával, a szerelmük számomra valahogy teljesen érdektelen maradt egészen addig, míg Ezra gyanúba nem keveredett, mint A. Sajnáltam is, hogy visszahozták a jófiú oldalra, mert rosszfiúként sokkal izgalmasabb, összetettebb karakternek tűnt. Amint ismét jófiú lett, megint totál unalmassá vált számomra a karaktere, és ezáltal az Ariával való kapcsolata is. Egyszerűen semmi érdekeset nem találtam bennük. Nem tudom megmagyarázni, mi ennek az oka, egyszerűen csak Ezra és ezáltal ez a szerelmi szál is, teljesen hidegen hagyott.

Aria családját leginkább a sorozat elején találtam érdekesnek, aztán szép lassan el is tüntették őket a történetből, mert elült mind a házastársi probléma, mind az öccse lázadó korszaka, és nem maradt más érdekesség. Igazából nem nagyon bántam, mert bár nem voltak unszimpatikusak, de tényleg elég unalmasnak tűntek.

Emily: Őt kedveltem valamiért a legkevésbé az egész sorozatban. Annak ellenére, hogy a leszbikus szálból szerintem sokat ki lehetett volna hozni, egyszerűen unalmas volt a történetszálának a nagy része. Az elején az a konfliktus tetszett, ami az anyja és közte volt, míg az anyjának végül sikerült elfogadnia őt teljesen, valamint a végén nagyon bírtam őket Alisonnal. De magát Emilyt sosem szerettem. Tényleg nem tudom az okát, hiába töröm a fejem rajta.

Alison: A visszaemlékezéseket látva egyáltalán nem értettem, hogy négy értelmes lány hogy a fenébe barátkozhatott vele bármilyen okból is. Engem is piszkáltak a gimiben, nem is keveset, de soha nem jutott volna eszembe, hogy önvédelemből beálljak a piszkálók közé. Szóval számomra rejtély, hogy értelmes lányok, ha lelkileg töröttek is, miért álltak be a brancsába. De hát, ez van…

Azt végig tudtam, hogy életben van, és miután visszatért, elkezdett a karaktere érdekes lenni. És egyre szimpatikusabb. Szóval bármilyen meglepő is, végül igazán megszerettem őt. Alison karaktere tanított meg arra, hogy mindenki változhat. Akik gimiben igazi „ribancok” voltak, azokból is lehet felnőttként rendes ember. Nem mindenkiből, de néha megesik, hogy az ember kinövi a szemétkedést.

Örültem, hogy végül Emilyvel összejöttek, igazán szép kis család lett belőlük a két babával.

Mona: Az elején nem érdekelt a karaktere, aztán egyszer csak kezdett összeállni a fejemben a kép, és már azelőtt tudtam, hogy ő az első A., mielőtt kiderült volna a filmben. És ő volt a szememben a legjobb A. Mert teljesen logikus volt, hogy ő az. Jól fel volt építve a történetben a karaktere, a cselekményszála, hogy miért lett belőle A., mitől zakkant meg, és hogyan vitte véghez a zaklatásait. Nem véletlen, hogy előre kitaláltam a személyét. Úgy tűnik, az elején még nem hasra ütés szerűen írták a forgatókönyvet, hanem valóban előre megfontoltan, átgondoltan. Kedveltem Monát, de lévén, egyszer már megzakkant, sosem bíztam benne teljesen, ahogyan a lányok sem (kivéve talán Hannát).

Bevallom őszintén, arra számítottam, hogy A. D. is ő lesz, és kiderül, hogy körbeért a történet, akár egy farkába harapó kígyó. Számomra ez a megoldás sokkal jobban tetszett volna, mint amit összehoztak. Mona azért lett első A., mert kitaszítottnak érezte magát Hanna baráti köréből, holott ő mindent megtett a lány barátságáért. Lebukott, diliházba került, végül kiengedték. Ezek után felbukkant második A., Mona pedig, hogy bizonyítson, mindent megtett, hogy megvédje tőle Hannát és a lányokat. És mindezek ellenére mit kapott? Bizalmatlanságot. És ismételten csak kitaszított lett. Szóval számomra teljesen logikus lett volna, hogy visszatér a zakkant énje A. D. személyében.

De hát, nem ez történt. Vagyis… nem teljesen ez. A zakkant énje végül visszatért Monának az utolsóelőtti jelenetben, csak másképp.

A történet

Az elején nagyon imádtam. Az alapsztori újszerű volt, krimis, thrilleres, izgalmas, összetett. Közben azért volt benne romantika is, családi drámák, egyéni drámák és nagyon szerethető vagy utálható, jól kidolgozott szereplők. Szóval minden, ami egy baromi jó sorozathoz kell.

Az első és második évaddal teljesen elégedett voltam. A. személye, ahogy fentebb is említettem, teljesen logikusan lett kitalálva, igazán jól összerakták a történetszálat. Végig sikerült fenntartani az érdeklődésemet, folyamatosan azt találgattam, ki is A., és végül rá is jöttem.

Aztán jött második A., és úgy tűnt, a „játék” még izgalmasabb és veszélyesebb lesz. Ez az új A. sokkal kegyetlenebb volt, mint Mona. Én pedig még izgatottabban néztem a sorozatot. Volt néhány pillanat, amikor megijedtem, hogy nagyon rossz irányba mehet el a történet, de úgy egészében még mindig elégedettnek éreztem magam. A legnagyobb ijedtségemet a természetfeletti szál behozása jelentette. Arra gondoltam, hogy ha végig egyfajta krimiként tekintettem a filmre, és valós személyek gyanúsítására találtam ki elméleteket, akkor nehogy már végül kiderüljön, hogy valami természetfeletti lény A., és azért lát, hall, tud mindent, mert nem ember. Szóval bepánikoltam, hogy elmegyünk ebbe az irányba, és dől az egész sorozat. Hála az égnek, nem ez történt. A készítők is megérezhették, hogy nem megfelelő, amerre haladnak, és gyorsan fel is hagytak a természetfeletti szál folytatásával.

Amikor végül a lányok bekerülnek a babaházba, talán az volt a csúcspont számomra. Annyira zseniálisan kegyetlen az a néhány rész, hogy szó szerint gyomorgörccsel néztem végig. Az, hogy csak minimálisan kínozták őket testileg, viszont annál jobban pszichésen és lelkileg, nagyon jó ötlet volt a forgatókönyvíróktól, mert sokkal ijesztőbbre sikerült, mintha fizikailag bántalmazta volna őket második A.

Az első mélypont akkor jött, amikor kiderült, hogy Charlotte, vagyis CeCe második A. Nem volt elég jól felépítve az egész. Annyi jó karakter volt a filmben, aki sokszor szerepelt, szinte végig jelen volt, és gyanúsítani lehetett, erre behoztak egy eltitkolt tesós történetszálat egy olyan karakterrel, aki alig volt korábban a történet része. Nem magával az ötlettel volt a baj, hanem a kidolgozatlansággal. Míg Mona A-ságára voltak rávezető nyomok, amik alapján tényleg ki lehetett találni, hogy ő az első A., addig CeCe történetszála nem volt ilyen szépen kidolgozva. Szinte csak a leleplezéskor lett a képünkbe vágva egy gyors magyarázattal együtt.

A sorozat szerencséje az volt, hogy eddigre már nagyon megszerettem a karaktereket, és mindenképpen tudni akartam, kinek mi lesz a sorsa, szóval néztem tovább a részeket. Mikor meghallottam, hogy lesz a történetben egy időugrás, megint megijedtem. Más történetekben eddig még szinte mindig rosszul sült el az ilyesmi, és tartottam tőle, hogy most is így lesz. Szerencsére tévedtem. Jól megcsinálták azt a néhány évnyi kihagyást, a történet újra izgalmasra fordult, a karakterek magánélete is viszonylag érdekes maradt. Harmadik A. mellé kaptunk még egy A. D.-t is, szóval már nemcsak egy titkos személyről elmélkedhettünk, hanem kettőről, és kétféle szándékot is kellett találnunk a cselekedeteik mögött. Kezdtem felderülni, hogy mégiscsak vissza lehet hozni a történetet a mélypontról, és lehet még belőle valami klassz.

Harmadik A. személyét végül szintén kitaláltam, de ezúttal nem azért, mert jól felépített, logikus volt, mint Mona esetében, hanem azért, mert túl nyilvánvaló volt. Ám a csalódottságot ezúttal gyorsan elhessegettem remélve, hogy a nagy durranást A. D. személyének szánják.

Az utolsó rész

Az utolsó szériába úgy vetettem bele magam, mint az elsőbe. Hétről hétre izgatottan vártam a részeket, kerestem a nyomokat, meggyanúsítottam vagy ezer embert, teóriákat állítottam fel. Végül eljött a tegnap és az utolsó rész. És hát, igen, elég sokfélék az érzéseim a történtekkel kapcsolatban.

Kezdjük először azzal, ami nem tetszett, hogy végül pozitívan zárhassam le ezt az értékelést, és szeretettel tudjak elbúcsúzni a sorozattól.

Szóval… Egy titkos tesó még oké. Kettő, aki még pszichopata is? Legyen, bár nagy sóhaj kíséretében, de elfogadom. De könyörgöm, három? És ebből egy A., egy pedig A. D.? Nem értem, tényleg nem értem. Végigizgultunk hét évadot, találgattunk, elméleteink voltak, és végül kiszúrták a szemünket azzal, hogy kétszer lőtték el ugyanazt a poént. Emiatt pedig szomorú vagyok, mert úgy érzem, hogy annyira belebonyolódtak már a történetbe a végén, hogy képtelenek voltak kitalálni valami ütős megoldást A. D. személyére. Ezért vetették be másodszorra is az eltitkolt tesó szálat. Ami ebben még plusz csalódás, hogy valóban rengeteg elméletünk volt, olyan karaktereket gyanúsítottunk meg, akik elég nagy szerepet kaptak a történetben, ha nem is végig, de nagyrészt jelen voltak, mire kaptunk egy A.-t, aki lényegében egy kívülálló, sosem volt része a történetnek, vagy legalább is, mi nem tudhattunk róla, hogy a része.

Ami még nem igazán jött be, az a két utolsó jelenet. Oké, hogy Mona mindig is zakkant volt, simán el tudom képzelni róla, hogy egyszer megint annyira megtébolyodik, hogy embereket tart majd fogva a pincéjében. De hogy a manóba tudta levinni Maryt és Alexet oda? A rendőrség elfogta őket, gondolom, börtönbe kerültek a tetteik miatt, hogy hozta ki őket onnan úgy, hogy senkinek nem tűnt fel? Ha meg feltűnt, hogy két fogolynak nyoma veszett, akkor a lányok miért nem voltak kiborulva ettől? Hiszen, akkor két bűnöző (közülük az egyik pszichopata) a tudtuk szerint szabadon jár, és valószínűleg megint rájuk vadászik. És hogyan vitt Mona két foglyot Franciaországba (mert úgy tűnt, hogy ott van)? Szóval ez egy pöttyet irreális volt megint, és úgy tűnt, mintha csak hatásvadászatból tették volna be a sorozat végére.

Ahogyan az újabb generációs sztorit is. Azt hittem, hogy az iskola új „ribanca” majd Alisonéknak okoz gondokat. Jó iskolai zaklatás szálat lehetett volna kihozni belőle, ahol a régi, de már megjavult „ribanc” védi meg az új áldozatokat az új „ribanctól”. Az, hogy ebből a szálból végül semmi sem lett, és hogy csak arra használták fel, hogy az utolsó jelenet megismételje az első jelenetet, számomra nem nosztalgikus volt, hanem megint csak logikátlan és hatásvadász. Mint valami rossz horrorfilmben, ahol hiába ölik meg a szörnyet, az visszatér az utolsó jelenetben.

No, de akkor jöjjenek a jó dolgok...

Nagyon klassz, nosztalgikus kis jelenetek voltak az utolsó részben, amiktől könny gyűlt a szemembe, és bár még a rész közepén tartottam, máris éreztem, mennyire hiányozni fognak nekem a lányok, és mennyire hiányozni fog nekem a sok agyjáték, amit a sorozatnak köszönhetek.

Tetszett az is, hogy az eredeti párok mind együtt maradtak. Voltak pillanatok, amikor nem voltam benne biztos, hogy így lesz (lásd, Hanna és Caleb egy ideig fasírtban voltak Mona miatt), de örülök, hogy minden párnak boldog véget adtak. Ez megnyugtatta a lelkemet egy kicsikét.

Örültem, hogy visszahoztak néhány régi szereplőt, még ha csak rövid időre is. Jó volt látni őket, mert hozzájárultak a nosztalgiához. Amiatt kicsit szomorú voltam, hogy egy olyan fontos szereplő, mint Lucas, csak aprócska, néhány másodperces figyelemhez jutott, és még csak nem is a valóságban, hanem egy álomban, de legalább felbukkant. Viszont én több szerepet adtam volna neki az utolsó részben. Hiszen sokáig még ő is lehetséges A. volt, és Hanna életében elég fontos szerepet játszott.

Bár az ikertesós szál egyáltalán nem jött be, ennek ellenére baromira tetszett, ahogyan Troian hozta a két különböző karaktert, Spencert és Alexet. Eddig is kedveltem a színésznőt, mert jól alakította Spencer szerepét, de most bizonyította be számomra úgy igazán, hogy valóban tehetséges. Ikreket, hasonmásokat játszani mindig baromi nehéz, talán utoljára a Vámpírnaplókból Nina Dobrev volt annyira tehetséges, hogy valóban zseniálisan tudott hozni, nem is két, hanem több különböző karaktert. Troian pedig megütötte ebben az utolsó részben Nina szintjét.

Ami szintén tetszett, hogy hogyan jöttek rá a többiek A. D. csalására. A ló, a jegyzetek nélküli ajándékkönyv, Jenna szaglása és hetedik érzéke, valamint az Ezrával kapcsolatos nyomok, hogy a cuccai nélkül lépett le, és meglepetést szervezett Ariának az esküvőjük napján, mind ötletesek voltak. Azt pedig, hogy a végén ki kellett találniuk, melyik lány Spencer, és melyik Alex, bár kicsit klisés volt, mégis olyan pillanatra sikeredett, amit lélegzetvisszafojtva néztem végig. Egy pillanatig azt hittem, el merik lőni azt a „poént”, hogy Toby rosszul választ, és a végén azt látjuk, hogy a szabadon lévő Spencer valójában Alex, de nem így történt.

A lányok utolsó jelenete is szívszorító volt, mert nemcsak ők búcsúztak Ariától, hanem mi is búcsúztunk tőlük és a sorozattól.

Összességében, annak ellenére, hogy voltak olyan momentumok, amiket nagyon nem szerettem, magát a sorozatot imádtam. Szerettem a karaktereket, szerettem, hogy megmozgatta az agyamat, szerettem, hogy sokszor tényleg sokkolt. Az utolsó résszel nem vagyok elégedett, de találtam benne jó dolgokat, amiket szerethetek, és mindennek ellenére jó érzéssel búcsúzom a történettől, mert sok szép emléket adott nekem.

Kedvenc karakterek: Spencer, Hanna, Caleb, Toby, Alison.

Kedvenc részek: A babaházas jelenetek és Hanna poénos beszólásai.

10/9 pont

Ha van kedvetek, mondjátok el ti is a véleményeteket a sorozatról és az utolsó részről. :)

Melissa Landers: Elidegenítve trilógia - avagy két teljesen különböző világ keveredése

A könyvtrilógia első részét még múlt évben, a Könyvhéten vásároltam egy 1+1 akció keretében. Korábban sosem hallottam erről a sorozatról, csak annyit tudtam róla, amennyi a fülszövegben le volt írva, úgyhogy szokásomhoz híven lutriztam egyet. Szerencsére megint bejött. Az Elidegenítve elolvasása után azonnal tudtam, hogy be fogom szerezni a folytatást is, de erre csak idén, a Könyvfesztiválon volt lehetőségem. Most már a teljes trilógia itt csücsül a polcomon, mindegyik részt el is olvastam, úgyhogy íme, a véleményem róla.

Amikor az irrealitás nem érdekel

A történet alapja egy kicsikét irreálisnak tűnik számomra. Lévén, ha egy fejlett, idegen faj felvenné a kapcsolatot a Földdel, akkor a bolygónk vezetői valószínűleg a legjobb diplomatáinkat, legokosabb tudósainkat küldenék el, hogy kössenek velük szövetséget. Kétlem, hogy ezt a nagyon fontos feladatot egy teljesen átlagos tinédzserlányra bíznák.

Ám annak ellenére, hogy ezen egy kicsit fennakadtam, ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, azonnal bevonzott a történet. Sikerült teljesen megfeledkeznem arról, hogy az alapot mennyire lehetetlennek tartom, mivel elkezdtem megkedvelni a karaktereket, elkezdtem izgulni értük, sodort magával a cselekmény. A második és harmadik részre pedig ez csak még inkább igaz, mivel azok még fordulatosabbak, még akciódúsabbak, mint az első könyv.

Szóval igen, van az a helyzet, amikor az írói énem irreálisnak tart valamit, az olvasó énem mégis baromira élvezi a történetet.

A karakterek

Azt kell mondanom, gyönyörű karakterfejlődéseket láthatunk ebben a történetben. Szinte mindenki változik, nemcsak a főszereplők, de még a mellékszereplők is. Sőt, változik a teljes emberiség és a teljes l’eihr nép is.

Cara karaktere eleinte nem tűnt túl érdekesnek. Egy tipikus, üresfejű tinilány, akit nem érdekel más, csak a népszerűség, a pasija, a sminkelés és hasonlók. Aztán feltűnik Aelyx, Cara pedig elkezd megváltozni. Ahogy megismeri a l’eihr fiú értékrendjét, a l’eihrek szokásait, úgy jön rá arra, hogy a mi világunk mennyire felszínes és önző. Persze, a l’eihre világgal sem tud teljesen azonosulni, mert túl merev, túl diktatórikus számára, épp ezért, eleinte úgy érzi, sem a Földön, sem a L’eihren nem találja már a helyét, sehol sincsen otthon. Valahogy megrekedt két faj szokásai és világlátása között, mindegyikben van, amit szerethet, és van, amit nem. Épp ezért, bár megint csak kicsit irreális, de a L’eihren is nagyon fontos feladatot kap: az ő dolga lesz felügyelni az emberi telepesek mindennapi életét. Ezáltal lehetősége nyílik arra, hogy a két világot kicsit egybevegyítse, és rávegye a l’eihreket arra, hogy bizonyos szokásaikon enyhítsenek, és engedjék keverni őket az emberi szokásokkal. Cara iszonyatosan sokat fejlődik a három könyv során, tényleg tipikus, amerikai tinilányból igazi diplomata és vezető lesz. Épp ezért sikerült őt annyira megkedvelnem.

Aelyx szintén nagy utat tesz meg a karakterfejlődés terén. A l’eihrek hűvösek, érzelemmentesek. Klónozással tenyésztik őket, így nem ismerik a család melegét, a szülői és testvéri szeretetet. Mindenben a „szürkét” kedvelik. Nem fűszerezik az ételüket, nincsenek a bolygójukon erőteljes színek, nem mutatják ki sem a boldogságukat, sem a dühüket, sem a fájdalmukat. Épp ezért, amikor Aelyx és a társai a Földre érkeznek, kulturális sokk éri őket. Minden tele van élettel, minden tele van „színnel”. Persze, Aelyxnek is idő kell, hogy megszokja ezt, eleinte enni sem tud mit, mert az erőteljes ízektől egyszerűen rosszul van. Nem érti az emberek érzelmeit, nem tudja kezelni a viselkedésüket. Aztán Cara szép lassan megismerteti vele az emberi világ pozitívumait, és Aelyx rájön, hogy az emberek nem is olyan rosszak, mint amilyennek először gondolta őket. Bár a történet elején mindent elkövet azért, hogy a diplomáciai kapcsolat ne jöhessen létre a két faj között, végül olyan szinten megszereti az emberiséget és a Földet, hogy az életét is feláldozná a megmentésükért.

Cara családja is igazán cuki. A szülők sok-sok év után is teljesen egymásba vannak szerelmesedve, szeretik és támogatják a gyerekeiket, és Aelyxet is kedvesen fogadják az első pillanattól. Kiállnak mellette, amikor az idegengyűlölő hangok felerősödnek, a házuk előtt tüntetnek, sőt, Cara apja meg is vereti magát, csak hogy Aelyxet megvédje.

Carának van egy bátyja is, Troy, aki igazán rendes pasi. Katona, aki ha kell, nagyon komolyan veszi a feladatát, de összeeresztve a húgával simán képes ismét lökött kölyökké válni. Megvan az a tipikus kutya-macska szeretet köztük, amely az igazi testvéreket jellemzi. Beszólogatnak egymásnak, szívatják egymást, de amikor meg kell védeni a másikat, akkor bármire képesek. A fiú is nagy változásokon megy át annak köszönhetően, hogy elkíséri Carát a L’eihrre, megismeri azt a kultúrát, és beleszeret az egyik l’eihr lányba.

Aelyx természetesen nem egyedül érkezett a Földre. Syrine, akit szintén vele küldtek, egyben az egyik legjobb barátja is. A lányban élnek a legnagyobb előítélet a földiekkel szemben, és nem véletlenül. Két olyan trauma is éri a történet során, amiből sokan az egyiket sem élnék túl. Ezek a traumák pedig kihatással vannak az érzéseire, a gondolataira és a tetteire is.

Elle, Aelyx klón nővére igazából csak a harmadik könyvben kezdett érdekessé válni számomra. Egyfelől a Syrine-nel való konfliktusa miatt, másfelől a Cara bátyja iránt kialakuló érzései miatt. Jaxen és Aisly pedig azért érdekes, mert az elejétől kezdve érezni, hogy valami titok van körülöttük, de az ember először nem tudja, hogy micsoda. Félni kéne tőlük, rosszat akarnak? Vagy barátok, és valami más áll a titokzatos viselkedésük hátterében?

A harmadik faj

Az Aribol faj felbukkanása teszi csak igazán izgalmassá a történetet. Elvileg ez a faj telepítette be a különböző bolygókat, vagyis nekik köszönhető az emberiség a Földön, és a l’eihrek a L’eihren. Hosszú évezredek óta senki sem tudott róluk semmit, ám most felbukkannak, mert attól tartanak, hogy az emberek és a l’eihrek szövetsége felborítja majd az erőviszonyokat, és veszélyezteti a csillagközi békét.

A probléma csak az, hogy ezt a békét eme két faj kiirtásával szándékoznak fenntartani.

Szóval felpörög a cselekmény, az embereknek és a l’eihreknek össze kell fogniuk, hogy megmentsék a fajaikat a totális pusztulástól. Ám, hogy van-e erre egyáltalán bármiféle remény, az kétséges. Az Aribol sokkal fejlettebb az embereknél és a l’eihreknél is, az pedig csak tetézi a dolgokat, hogy szinte semmit nem lehet róluk tudni. Kik ők, mik az erősségeik, mik a gyengeségeik, mik a valódi szándékaik?

A l’eihr

Alapjában véve a fontosabb l’eihr szereplők igazán szimpatikusak voltak számomra. Annak ellenére, hogy az elején kevéssé mutatták ki az érzéseiket, és az emberiséget sem igazán kedvelték, mégis szerethetőek voltak. Talán egyedül Stepha nagykövet volt végig unszimpatikus, ő képviseli ugyanis a könyvben az igazán merev, diktatórikus l’eihr szabályokat, amiket egy szabadnak született ember egyszerűen nem képes elfogadni.

És igen, elérkeztünk akkor a l’eihr törvényeihez, államformájához, szabályaihoz…

Lehet, hogy a l’eihrek technikailag fejlettebbek, mint az emberek, de úgy gondolom, nagyon is jót tett nekik, hogy Cara és a telepesek bekerültek az életükbe. Az emberiség veszélyes, ez tény. Az emberi tulajdonságok itt, a Földön is rengeteg tragédiát okoztak már, és még rengeteget fognak. Mégis hiszem, hogy a szabadság nagyon fontos. És nem, nem keverendő össze a szabadossággal, mert az szerintem két különböző dolog. A szabad embert is kötik a józanész és tiszta lelkiismeret kötelékei, ha pedig mégsem, akkor ő már nem szabad, hanem szabados, és nem él a szabadságával, hanem visszaél vele.

Ám az én meglátásaim szerint, még mindig jobb egy szabad világ, amelyben néhányan nem tudnak élni a szabadságuk adta lehetőségekkel, mint egy olyan világ, amelyben egyáltalán nincsen semmiféle szabadság. És a L’eihr kezdetben egy ilyen bolygó. Lakói nem mutathatják ki nyíltan az érzéseiket, nem szeghetik meg a legkisebb szabályokat sem, mert azért büntetés jár. Egy iphal nevű elektromos korbáccsal büntetik meg azokat, akik mégis renitenskednek. Ez pedig egy olyan világból jövőnek, mint Cara is, teljességgel elfogadhatatlan.

Ezért is küzd azért földi nagykövetként, hogy a l’eihrek finomítsanak a szabályaikon. Hagyják, hogy az emberi szabályok beolvadjanak az övéikbe, és megtalálják a középutat a veszélyes szabadosság és a teljes elnyomás között. Persze, ezt nem könnyű elérni, és hogy végül mennyire sikerül, azt nem árulom el előre. :)

Összefoglalva, ez a könyv annak ellenére klassz, hogy maga az alap eléggé irreálisnak tűnik. De a szereplők olyan szerethetőek, a cselekmény annyira pörgős, hogy az olvasó teljesen félre tudja tenni a kétségeit, és a végére meg is feledkezik arról, hogy a valóságban ez így nem történhetne meg.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki kedveli a könnyed, romantikus sci-fiket, és szeretne politikai, társadalmi, elvi kérdésekről gondolkozni úgy, hogy közben jót szórakozik egy pörgős, akciódús és izgalmas történeten.

Kedvenc karakterek: Cara, Aelyx, Troy.

Kedvenc rész: amikor a klón Carához kerül, és ő próbálja meggyőzni, hogy segítsen nekik.

Kedvenc idézetek:

„Aelyx érezte, hogy valami furcsa melegség gyűlik a tüdejében, és félni kezdett, hogy menten elemelkedik a földtől. Ha volt is neve ennek az érzelemnek, ő nem tudott róla, ellenben azt kívánta, bárcsak képes lenne a puszta akaraterejével előidézni.”

„Érzelmek nélkül nincsen kreativitás és nincsenek új felfedezések sem.”

„- És még ti nevezitek az embereket barbároknak - mondta. – Semmivel sem vagytok jobbak. Az emberek legalább képesek szeretni.”

„Az emberek félnek az ismeretlentől, és mindattól, ami más, mint ők. Ilyen a genetikai felépítésük. És ha az ember fél, természetes, hogy védekezésből támadni kezd.”

„Az összes diszkriminatív törvény így született: az emberek tudják, hogy valami nem helyes, de túlságosan lusták, vagy túlságosan gyávák ahhoz, hogy tegyenek is valamit ellene.”

„– Csokoládénak hívják. Ízleni fog.
– Ezt mondtad a Skittlesre is. Aztán szivárványszínűt hánytam tőle.”

„– A földi lányok tényleg odavannak a kavicsokért? – kérdezte hitetlenkedve Syrine. – Én egy hímnemű embernél fogok lakni. Lehet, hogy vinnem kellett volna neki egy zsák földet.
– Vagy egy doboz trágyát – tette hozzá Eron, és nevetés csillant a szemében. – Micsoda furcsa lények!”

„Mosómedvére emlékeztető szürke mancsával Vero eltakarta a szemét. Most hasonlított egy kisgyerekre, aki tudja, hogy valami rosszat csinált. Kilesett apró ujjai közül, és azt üvöltötte Carának, hogy uuuuu-áááááá-aaaaa. Úgy hangzott, mint az úúúúútáááállaaaak, és valószínűleg így is értette a kis párnapisáló.”

„– Az emberek csodálatosan kifejezőek és eredetiek. Sosem hagynám, hogy kihaljanak. De nem érted, hogy irányítani kell őket?”

„– Szeretlek. – Már többször tudatta vele, de ha megtanult ma valamit, akkor azt, hogy egy szót sose lehet elégszer mondani.”

„– Nézd, mindkét faj kihalhat egy héten belül – érvelt tovább Cara. – Mi vesztenivalód van?
Jake félrebillentette a fejét, úgy nézett rá.
– Tudod, ez nem is rossz csajozós szöveg.”

„– Te nem a L'eihren nőttél fel. Nem értheted, milyen nekünk, akikbe belenevelték, hogy engedelmeskednünk kell az Útnak.
– Ne gyere nekem ezzel! Katolikus nevelést kaptam. Hidd el, nekem volt nehezebb.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Kötelezők akkor és most 1. - Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Szerencsésnek mondhatom magam, mert édesanyám és a dédimamám igazi könyvmolyok voltak, ezért korán megtanultam szeretni a könyveket. Háromévesen már olvastam, és mire az általános iskoláig jutottam, már nem tudta senki és semmi elvenni a kedvemet a könyvek világától. Gimnáziumban a kötelező olvasmányok nagy részét szerettem, de általános iskolában jó pár olyan könyv a kezembe került, amitől akár meg is utálhattam volna az olvasást, ha nem megfelelő a családi hátterem. Régebben azt gondoltam, ezek a kötelezők pocsék könyvek, azért nem tetszettek nekem, aztán minél beljebb ástam magam az irodalom és a pedagógia rejtelmeibe az egyetemen, annál jobban tudatosult bennem, hogy ez nem így van. Egyszerűen csak rossz időben adják a gyerekek kezébe őket, amikor még nem érettek az adott történethez szellemileg és lelkileg. Szóval elhatároztam, hogy most, felnőtt fejjel, újra fogom olvasni a régi kötelezőket, hogy lássam, melyikről változott a véleményem, és melyikről nem.

Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye volt a kísérletsorozatom első választása. 12 éves koromban, 6. osztályban kellett elolvasnom. Bár már rég volt, de emlékszem, hogy azt gondoltam róla, nekem ez túl fiús. A leírásokat akkoriban unalmasnak és hosszúnak találtam, és mivel történelemből még nem tartottunk annál az időszaknál, amikor a regény játszódik, elég sok mindent nem is értettem a könyvből. Nem tudtam, ki kicsoda, kik a törökök, mi motiválja őket és a magyarokat, nem ismertem a török szavakat, kifejezéseket és a régi magyar szavakat, kifejezéseket. Ezek miatt pedig egyszerűen nem tudtam élvezni a történetet. Végigolvastam jó kislány módjára, írtam belőle egy ötös dolgozatot, de nem értettem meg és nem éreztem át.

Amikor ismét kézbe vettem a könyvet most, 32 évesen, valami tömény, száraz, unalmas, leírásokkal teli regényre számítottam, mert gyerekként ilyennek láttam a történetet. Épp ezért, amikor egy pörgős, izgalmas, érdekes, egyáltalán nem száraz regényt kaptam, nagyon meglepődtem. Természetesen kellemes módon. Már a könyv legelső fejezete bevonzott, és abba sem tudtam hagyni az olvasást.

A leírások, amiket gyerekként hosszúnak, unalmasnak és érthetetlennek éreztem, most érdekesek, izgalmasak voltak. Megjelent a szemem előtt a vonuló török sereg, az egri vár, a cigánytábor, és minden más is, amiről olvastam. Ilyen sokat jelent az, hogy az ember valamit akkor olvas, amikor még nincsen háttértudása hozzá, vagy akkor, amikor már hallott az adott korszakról, népről, szokásokról, történelmi eseményekről és személyekről.

Gyerekként úgy éreztem, hogy a fejezetek is túl hosszúak, mintha egy-egy résznek sosem érnék a végére, most viszont meglepve láttam, hogy bár a könyv több nagyobb részre van tagolva, a részekben lévő fejezetek igencsak rövidek, a legtöbb 3-4 oldalas. Szinte észre sem vettem, és máris a részek végére értem, faltam az oldalakat.

A főszereplők Gergely és Éva igazán szerethetőek, végigkövethetjük az életüket a gyermekkortól kezdve a fiatal felnőtt koron át, egészen felnőtt korukig, mégis úgy éreztem olvasás közben, hogy nem ők a lényeg. Ők csak abban segítenek, hogy megismerhessük ezt a korszakot, a történéseket és végigkövethessük az egri várért folytatott csatát. Ami egyáltalán nem baj vagy hiba, sőt. Gárdonyi szereplői mind érdekesek voltak számomra, még a mellékszereplőket is úgy ábrázolta, hogy azok valóban „éltek” a lapokon. Egyszerűen csak a cselekmény fontosabb volt, mint maguk a karakterek.

Nagyon tetszett, hogy a könyv még nem vallotta a manapság sajnos népszerű kollektív ítélkezés módszerét. Bár a könyvben a török az ellenség, akadnak török karakterek, akik mégis szimpatikusak (pl.: Tulipán és a török asszony, aki Jancsira vigyáz), és bár a magyarok a haza hős védelmezői, köztük is vannak rossz emberek (pl.: Hegedűs hadnagy). Vagyis a regény árnyalja a karaktereket. Bár egyértelműen van az olvasó számára jó és rossz oldal, tudja, hogy kiknek kell drukkolnia, mégsem látja egyik oldalt sem úgy egészében szentnek vagy ördöginek. Mindkét oldal egyszerűen csak emberekből áll, akikben vannak jó és rossz tulajdonságok, hoznak jó és rossz döntéseket, tesznek jót és rosszat is.

Az is nagyon tetszett, hogy nincsenek elnyomva a női karakterek a történetben. Nem úgy ábrázolja Gárdonyi a nőket, mint gyenge, védeni való fehérnépeket, akik nem valók másra csak házimunkára és anyaságra. Éva már fiatalon is legalább olyan jól vív, mint egy férfi. Amikor Gergő elindul Héttoronyba, hogy kiszabadítsák Török Bálintot a fogságból, eredetileg otthon akarja hagyni Évát, ám fiatal felesége nem hajlandó magára hagyni a veszedelemben, hanem megy vele. Férfiruhába bújik, úgy teszi meg az út nagy részét, és segédkezik a szabadítási kísérletben. Később pedig, amikor Jumurdzsák elrabolja a fiát, nem ül a fenekén, hanem álruhában, a török táboron átosonva belopódzik az egri várba, majd szintén férfiruhába (az apród ruhájába) bújva maga is segédkezik az egri vár végső csatájában. Ahogyan a többi várban tartózkodó asszony is. Nem bújnak el, várva, hogy majd a férfiak vagy megvédik őket, vagy mind a török kezére jutnak, hanem odaállnak a férfiak mellé, és szembeszállnak az ellenséggel.

Annak ellenére, hogy Gárdonyi erősnek ábrázolja a nőket, meghagyja a lágyságukat is, ami megkülönbözteti őket a férfiaktól. Ezt főképp a gyerekekhez való viszonyuk mutatja. Például az, hogy míg az egri férfiak először az ellenséget látják egy véletlenül hozzájuk került török kisfiúban, addig a nők azonnal a gyermek védelmére kelnek, és az ostrom alatt gondoskodnak a kicsiről. Ahogyan a török táborban lévő török asszony is gondoskodik Éva fiáról, hogy aztán a háború végeztével kicserélhessék a gyerekeiket. És kezet foghassanak. Mert bár részt vettek ők is ilyen vagy olyan módon a harcban, valójában ez nem az ő háborújuk volt, és ők nem ellenségek. Csak anyák, akik semmi másra nem vágytak, mint hogy biztonságban tudhassák a gyereküket.

Ez az anyai szeretet az alapja egyébként a számomra legmeghatóbb jelenetnek is a könyvben. Amikor Baloghné látja az alighogy tinédzserkorba lépett fiát, Balázs apródot meghalni a várfalon, és a nők közül elsőként beáll harcolni, akár egy igazi fúria, az számomra egy igazi bőgős jelenet volt, pedig csak alig egy oldalon keresztül tartott. Még most is megkönnyezem, ahogy írok róla… Mert elképzelni sem tudok nagyobb fájdalmat, mint azét az anyáét, aki elveszti a gyermekét, és még végig is kell néznie a halálát.

Dobó karakterét ki kell emelnem, mert ő volt az, akin mélyebben elgondolkoztam. Igazi hazafi volt, katona, vezető, hős, aki az életét sem féltve védte a várat az elsőtől az utolsó percig, mindig az első vonalban, soha nem a háttérbe húzódva. Mégis volt egyetlen apró döntése, amivel én nem értettem egyet. Mégpedig az, hogy bezáratott mindenkit, aki levelet hozott a várba a töröktől. Értem én, hogy nem tűrte az árulás legkisebb formáját sem, de mélyebben belegondolva, mégis túl szigorúnak tartom ez ügyben. Adott ugyanis egy tanulatlan, magyar parasztember, aki semmit sem ért a politikához, a harchoz, nem igazán tudja, mi folyik az országban, sőt, még olvasni sem tud. Egész életében művelte a kis földjét, élt békében a családjával, elzárva a nagyvilági eseményektől. Aztán egyszer csak jön a török, és azt mondja neki, vagy elviszed ezt a levelet a megadott helyre, vagy meghalsz te is, a családod is. Szegény magyar parasztembernek fogalma sincs arról, mi van a levélben, miért kell elvinnie, bajt okoz-e vele vagy sem, nem akar ő senkit és semmit elárulni, egyszerűen csak védve a családja életét elindul a levéllel a megadott helyre. Aztán odaérve fogják és árulóként bezárják úgy, hogy azt sem tudja, mi rosszat tett. Persze, lehet azt mondani, hogy megadta magát a töröknek, ezért áruló, de egyszerűen nem mindenki születik hősnek, és ettől még nem feltétlenül rossz ember. Az egyszerű ember nem katona. Az egyszerű ember nincs kiképezve arra, hogy bátran szembenézzen a halállal vagy zokszó nélkül viselje a kínt. Az egyszerű embernek a családja élete a legfontosabb. Persze, az egyszerű emberek között is vannak hősök, de nem lehet mindenki hős. És nem hiszem, hogy igazságos valakit azért büntetni, mert nem hős, hanem csak egyszerű, tanulatlan, esendő ember. Ez olyan, mintha valakit azért ítélnének el gyilkosságért, mert kigyulladt a szomszéd háza, és neki nem volt bátorsága berohanni a tűzbe a bent lévőkért. Így, a biztonságban ülve mindenki azt mondja, hogy de ő bizony hősként viselkedne, ám ezt nem lehet addig biztosra tudni, míg az ember ott nem áll a veszély közepén. Szóval én ezt a döntést Dobótól túlzónak tartom.

A kedvenc karakterem a cigány volt, aki szintén nagyon összetett személyiség. Nem tanult ember, mégis van sütnivalója. Bátornak sem mondható, sőt, egyenesen gyáva, mégis végig a helyes úton járt. Segítette Gergelyt Török Bálint szabadítási kísérleténél, Gergellyel tartott az egri várba, holott tudta, hogy jön ellene a török és szinte semmi esélyük nincsen ellene, kitartott Gergely és Dobó mellett az ostrom alatt, és kémkedett nekik az áruló Hegedűs hadnagyról és csapatáról. Szóval, igen, a cigány karaktere gyáva, szereti a pénzt (és egyéb vagyont), csibész agyafúrtsággal rendelkezik, mégis jó ember, aki legyőzve az emberi gyengeségeit, végig helyesen cselekszik.

Bár a történetet régen nagyon fiúsnak éreztem, most végig lekötött. Már értettem a politikai hátterét, az érzelmi hátterét, és így végigizgultam az egészet. A harcjelenetek is tetszettek, nemcsak hogy lekötöttek, de szó szerint végigizgultam őket annak ellenére, hogy nagyjából tudtam, mi fog történni.

Összességében tehát, így, felnőtt fejjel nagyon tetszett ez a könyv. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a történelmet, a kalandos és izgalmas történeteket, az érdekes karaktereket. Szerintem azoknak is érdemes újra kézbe venni, akik gyerekként nem szerették, mert ez egy kifejezetten jó könyv, ha az ember jó időben, megfelelő háttértudással olvassa.

Kedvenc karakterek: cigány, Éva, Gergely.

Kedvenc jelenetek: amikor Balázs apród meghal, és amikor a török gyereket kicserélik Jancsira.

Kedvenc idézetek:

„Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek. Karjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.
- Éljenek az asszonyok! – hangzik mögöttük Pető kiáltása.”

„Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje homlokán át be van kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt, s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez.
Az egyik azt kiáltotta:
- Szelim!
A másik azt kiáltotta:
- Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.”

Értékelés: IMÁDOM.