Kathleen Glasgow: Lány, darabokban - Blogturné

A Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg Kathleen Glasgow: Lány, darabokban című regényét, amely tabutémát boncolgat egy önbántalmazó lány szemszögéből. Három bloggerünk véleményezi a regényt a blogturné során, kövesd az állomásokat és esélyed lesz megnyerni a könyv egy példányát a kiadó felajánlásában. 

Kathleen Glasgow Lány, darabokban című könyvére azért voltam kíváncsi, mert mindig is érdekelt a pszichológia, a lelki bajok. Igaz, a fizikai önbántalmazás gondolata nagyon távol áll tőlem, mert rosszul vagyok a sebektől, vértől és a gondolattól, hogy a testem megsérüljön, de a lelki önbántalmazás mikéntjét és miértjét teljesen megértem. Ezért érdekelt, hogy vajon a könyvnek sikerül-e megmagyaráznia számomra, hogyan jut el valaki odáig, hogy fizikailag is ártson önmagának.

A történet egy 17 éves lányról, Charlie-ról szól, akinek az apja meghalt, az anyja bántalmazta őt, majd kidobta otthonról. Sokáig az utcán élt szörnyű körülmények között, mígnem olyan súlyosan megvagdosta magát, hogy kórházba, onnan pedig egy pszichiátriai intézetbe került. Azt követhetjük végig a regényben, hogyan próbálja újra összerakni önmagát és az életét.

Fiatalos stílus, nagyon komoly téma

A regény stílusa, nyelvezete fiatalos, ennek ellenére nem csak fiataloknak ajánlanám ezt a könyvet. A pszichológiai szál ugyanis nagyon szépen kidolgozott, és a felnőttek számára is nagyon érdekes lehet.

A téma nagyon fontos, mert bár mostanság nyíltabban lehet beszélni a pszichológiai, lelki gondjainkról, a többség még mindig keveset tud ezekről, nem érti őket, és nem tudja hogyan kezelni az ilyen gondokkal küzdő embereket. Nemhogy segíteni képtelenek nekik, de a viselkedésükkel, meg nem értésükkel sokszor még ártanak is.

Ez a történet megmutatja, mik azok a döccenők, amelyeket egy átlagos ember talán gond nélkül vesz a hétköznapjaiban, ám egy lelkileg sérült ember számára akár a visszaesést is jelenthetik a pokol mélyére. Elég egy megjegyzés a ruhájára, egy nem gonosznak szánt, őt mégis megsebző mondat. Vagy az, hogy önbecsülés híján egy olyan ember hálójába esik bele, aki ahelyett, hogy segítené őt a gyógyulásban, inkább visszarántja magával a mélybe.

Ha ismerjük az adott problémát, tudjuk, hogyan érez és gondolkozik egy ilyen betegséggel küzdő ember, akkor segíthetünk neki abban, hogy feldolgozza ezeket a döccenőket, helyes döntéseket hozzon, és ne térjen le a gyógyulás útjáról.

Amit egy picikét sajnálok és furcsállok, hogy a regény elején szerintem túl rövid ideig van Charlie a pszichiátriai intézetben. A valóságban kétlem, hogy néhány hét alatt talpra lehet állítani valakit úgy, hogy aztán akár csak esélye legyen a boldogulásra a külvilágban. Azt is furcsállom, hogy egy 17 éves lányt csak így kitesznek onnan. Tudom, hogy az USÁ-ban pocsék a társadalombiztosítási rendszer, de annyira, hogy ha egy kiskorúnak a testi épsége és élete múlik rajta, akkor sem tesznek semmit érte? Az orvosok meg kiadják őt az anyjának úgy, hogy tudják, hogy a nő bántalmazta korábban a lányát, és azt is sejtik, hogy végül meg fog szabadulni tőle? Nem tudom, mit lehetne tenni ilyen esetben, de ha orvos lennék, én biztosan nem hagynám ennyiben.

A lány, aki darabokra esett

Charlie olyan életet élt még az utcára kerülése előtt is, amely tőlem nagyon távol áll. Bulizás, pia, drogok, rossz társaság és züllés. A magányosságát teljesen megértettem, de ezeket a reakciókat rá nem, épp ezért kicsit tartottam tőle az elején, hogy vajon meg tudom-e kedvelni őt, képes leszek-e együtt érezni vele. Szerencsére az író olyan háttérsztorit és alapszemélyiséget talált ki számára, amelynek köszönhetően a köztünk lévő gondolkodásbeli különbségek ellenére nagyon is a szívembe tudtam zárni.

El sem tudom képzelni, hogyan élte túl a pszichiátriai intézet előtti időt. Az apja elvesztését, az agresszív anyját, az utcát, a veszélyt, az éhezést, a hideget, a szexuális bántalmazást, és bár nem mondják ki, de valószínűleg a nemi erőszakot is. Az is segített abban, hogy megszeressem őt, hogy láttam, mennyire próbálkozik, mennyire helyre szeretné hozni az életét. Igaz, hogy voltak hibás lépései, botlásai a gyógyulás felé vezető úton, de akkor is küzdött. Ezzel pedig kiérdemelte a tiszteletemet.

Gyógyír vagy méreg?

Amikor előjött a szerelmi szál, és vele együtt az alkohol- és drogproblémákkal küzdő Riley, kicsit megijedtem, hogy elmegyünk egy olyan irányba, ami hihetetlenné és hiteltelenné teszi majd számomra a történetet. Ugyanis, ha két függő, lelkileg beteg ember összekerül, abból a legritkább esetben lesz az, hogy megmentik egymást. A szerelem ilyen esetben nem gyógyír egyik fél gondjaira sem, hanem méreg. Szerencsére a történet megmaradt a realitásnál, és nagyon szépen bemutatta, hogyan húzza egymást két ember egyre mélyebbre és mélyebbre.

Szóval nagyon tetszett, ahogy az írónő felépítette ezt a szálat is, mert bár voltak romantikus részek, érezni lehetett, hogy Charlie mennyire ragaszkodik Rileyhoz, és azt is, hogy Riley is érez iránta valamit, tökéletesen kirajzolódott egy romboló, káros szerelmi kapcsolat képe a történetben.

Barátok

Charlie a vele történt szörnyűségek ellenére szerintem nagyon szerencsés. Szerencsés, mert olyan barátokra, támogatókra lelt, akik megértik őt, elfogadják őt, és segítenek neki, amikor szüksége van rá. Szerintem egy ilyen súlyos lelki, pszichológiai betegségből csak így lehet kijönni, ha valaki az ember mellé áll, és még ekkor sem biztos, hogy sikerül. Az azonban száz százalék, hogy aki mellett senki nem áll, annak majdhogynem esélye sincs kikecmeregni a gondokból.

Mikey régi ismerőse Charlie-nak, valaha együtt éltek kicsapongónak mondható életet, azután elszakadtak egymástól. Mire ismét összehozza őket a sors, Mikey már más ember. Abbahagyta az ivást, dolgozik, van egy komoly kapcsolata és vannak céljai. Ő az első, aki Charlie segítségére siet, ennek ellenére ő az is, aki az első sebeket ejti rajta önhibáján kívül.

Julie egy kis kávézó/étterem tulajdonosa és Riley testvére. Tőle kapja Charlie talán a legnagyobb segítséget, ugyanis Julie munkát ad neki, és amikor problémák adódnak, akkor sem rúgja őt ki. Nem lenne kötelessége, hogy megvédje és támogassa Charlie-t, főképp, hogy a testvére gondja is a nyakában van, ugyanis Rileyt is mindig neki kell kimentenie a gondokból, ő mégis segít a lánynak.

Ariel Mikey főbérlője, aki megengedi Charlie-nak, hogy két hétig meghúzza magát Mikey-nál, aki éppen turnén van. De nem is ez a két hét az, ami miatt pozitív hatással van a lány életére, hanem az, hogy bevezeti Charlie-t a művészek világába, és ráébreszti a lányt, hogy van valami, amiben tehetséges, és ami által kezdhetne valamit az életével.

Blue esetében sokáig nem tudtam eldönteni, hogy pozitív vagy negatív hatással lesz-e majd Charlie életére. A két lány a pszichiátriai intézetben ismerte meg egymást, így mikor Blue ismét felbukkan Charlie-nál, tartottam tőle, hogy ő is Riley-hoz hasonló szerepet kap majd, és hozzájárul ahhoz, hogy Charlie minél gyorsabban ismét a lejtő aljára érjen. Persze, hogy így van-e, azt nem árulom el, majd kiderül a regényből mindenki számára.

És végül ott van Linus, Tanner és Felix. Linus és Tanner testvérek, Felix pedig a nagyapjuk. A testvérek együtt dolgoznak Charlie-val az étteremben, és nemcsak fizikailag és lelkileg segítik őt, amikor szüksége van rá, hanem azzal is jót tesznek vele, hogy összeismertetik Felix-szel. A nagyapjuk ugyanis művész, és szintén nagy lökést ad Charlie-nak, hogy esetleg a megfelelő utat válassza végül.

Anyának lenni

Az anyaság sokszor nehéz, főképp, ha egy gyerek pszichológiai gondokkal küzd, ám úgy vélem, a nehézségek egyáltalán nem mentik fel Charlie anyját a tettei alól. Ahogyan a gyász sem, amit a férje halála miatt érez. Egy anya is követhet el természetesen hibákat, de a bántalmazás, és az, hogy valaki utcára teszi a gyerekét, nem hiba, hanem bűn. Olyan is előfordulhat, hogy egy gyereknek jobb, ha nem otthon él az anyjával, ám ebben az esetben is az anya felelőssége és feladata az, hogy egy biztonságos helyet találjon a lányának, és gondoskodjon arról, hogy legyen hol laknia és mit ennie. Szóval Charlie anyja véleményem szerint nem igazi anya, és nem érdemel együttérzést.

Ez nem egy romantikus, rózsaszín, szerelmes regény, úgyhogy azoknak ajánlanám, akik egy realista, sötét, megrázó történetre kíváncsiak. És persze azoknak, akiket érdekel a pszichológia.

Kedvenc karakter: Charlie

Kedvenc jelenetek: amikor Mikey elmegy a pszichiátriai intézetbe, de nem engedik be, és papírokat feltartva üzen Charlie-nak.

Kedvenc idézetek:

„A lányok élete a legrosszabb élet a világon. A lányok élete ennyi: megszületsz, vérzel és elégsz.”

„– (…) Az egyik dolog, amit mindig mondogatok a diákjaimnak, és mindig meglepődnek rajta, isten tudja, miért, hogy a művész élete csak a munkáról szól. Senki sem végzi el helyetted. Nem csak abból áll, ami megjelenik a papíron vagy a galéria falán. Türelem kell hozzá, és sok csalódással jár.”

„– Miért ilyen jó hozzám? Hiszen nem is ismer.
– Mert végső soron, Charlotte, a jóság mozgatja a világot. Egyszerűen így kell, hogy legyen, mert különben saját magunkat sem tudnánk elviselni.”

„Négy harminckor Riley azt mondja, hogy mehetek. Leveszem a kötényt, és végigfuttatom a mosogatógépen, ahogy mutatta. Beleizzadtam a hosszú ujjú felsőmbe, és most felhúzom az ujját, hogy lehűljek.
Riley éppen átadná a pénzt, amikor azt mondja:
– Hű, azt a mindenit! Mi van a kezeddel?
Rémülten lenézek, és gyorsan visszahajtom a ruhám ujját a karomra.
– Semmi – motyogom. – Megkarmolt a macska.
Elkapom a pénzt, és begyömöszölöm az overálom zsebébe.
Riley dörmög:
– Remélem, megszabadulsz attól a macskától! Rohadt egy dög lehet, Fura Lány!
Magamon érzem a tekintetét, de nem nézek az arcába. Ennyi volt. Ki vagyok rúgva. Tuti, hogy nem dolgozhatom itt.
– Mindenképpen – válaszolom idegesen. – Még ma. Most azonnal!
Gyorsan a hátsó ajtó felé indulok.
Utánam kiált:
– Holnap gyere reggel hatra, és beszélj Julie-val! Szólok egy jó szót az érdekedben.
Hálásan és döbbenten nézek vissza. Másnap visszajöhetek, és talán még azután is. Akaratlanul is elvigyorodom, ő meg mintha rám nevetne, mielőtt visszafordul a grill felé.”

„Ha megvan valamelyik osztályképed, tuti, hogy megtalálsz rajta. Nem lesz nehéz. Ki az a lány, aki nem mosolyog? Ki az, aki még két másik gyerek között állva is úgy néz ki, mintha egyedül lenne, mert egy kis távolságot tartanak tőle? A ruhája valahogy olyan… szimpla? Koszos? Lötyög rajta? Valahogy olyan semmilyen. Egyáltalán, emlékszel a nevére? Azokat a lányokat is kiszúrod, akik könnyen veszik a dolgokat. Nem kell sokat magyarázni, kik azok. Kiszúrod azokat a lányokat, akik az eszükből élnek meg. Kiszúrod azokat a lányokat, akik azért boldogulnak, mert szívósak vagy sportosak. És aztán ott vagyok én, az a kis elhanyagolt (mondjuk ki, csóró) gyerek, aki soha semmit nem csinál jól, egyedül ül a menzán, állandóan csak rajzol, ellökik a folyosón, és csúfolják, mert ez az ő skatulyája, (…)”

„Páran odabólintanak nekem, de inkább Riley-val és Linus-szal beszélgetnek. Nem zavar. Sosem volt ellenemre, hogy másokat hallgassak. Különben is, jobban megy, mint a beszéd.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT  

Nyereményjáték:

A téma komolysága miatt most eltekintünk a játéktól és megelégszünk a rafflecopter doboz kitöltésével.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítő levélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

04.14. Kelly & Lupi olvas

04.16. Sorok között

04. 18. Spirit Bliss

 

Rena Olsen: Egy szót se szólj!

Rena Olsen Egy szót se szólj! című könyvét csak azért választottam ki, mert vágytam valami jó thrillerre. A fülszövege alapján teljesen más történetre számítottam, de pozitív értelemben sikerült meglepni. Azt hittem, hogy a főszereplőnőre és a családjára bűnözők támadnak rá, elrabolják őket az otthonukból, és valami információt akarnak kiszedni belőle, amit a férje parancsa szerint nem szabad elmondania. Vagyis valami teljesen átlagos thrillert vártam, amelyben az akció van előtérben, ehelyett egy olyan történetet kaptam, amelyben az akció csak másodlagos. Annál fontosabb azonban a karakterek személyiségfejlődése és a pszichológia.

A regény ugyanis valójában arról szól, hogy Clara otthonába a rendőrség tör be, ők viszik el magukkal a nőt, a házban lévő gyerekeket, és tartóztatják le Clara férjét, Glent, aki a letartóztatása közben egyetlen mondatot kiált oda a feleségének, hogy egy szót se szóljon, ne mondjon semmit a rendőröknek. Az igazság ugyanis az, hogy Clarát elrabolták hat és fél éves korában, hazugságban élte le az addigi életét, és a rá bízott kislányok szintén elrabolt lányok, akiket szexrabszolgának szánnak.

Múlt és jelen

A történet két idősíkot váltogat, bemutatja a múltat, és elmeséli, mi történik a jelenben. A múltbeli részeket kicsit szoknom kellett, mert nem időrendben mesélik el Clara történetét a gyerekkori elrablásától kezdve egészen a rendőrségi akcióig, hanem ide-oda ugrálunk az időben. A jelenbeli idősík viszont lineárisan halad, végigkövethetjük, hogyan döbben rá arra Clara a rendőrség felügyelete alatt, hogy az egész eddigi élete hazugság volt, és a „lányait” valójában prostituáltnak adta el a saját férje.

Mindkét idősík szörnyen megrázó. A múltbeli azért, mert mi végig tudjuk, hogy mi is a helyzet, hol él Clara, milyen sorsot szánnak neki, miféle hazugságokkal tömik a fejét stb., és amit Clara normális, hétköznapi dologként él át, arról mi pontosan értjük azt, hogy mi is valójában. Például az elrabolt lányokkal elhitetik, hogy a kliensek jó emberek, akik majd csodás életet biztosítanak számukra, így konkrétan izgatottan várják, hogy kijelöljenek számukra egyet. Mi viszont tudjuk, hogy mocskos, pedofil állatok, akiknél a lányok élete minden lesz, csak épp jó nem.

A jelenbeli sík pedig azért megrázó, mert végigkövethetjük, hogy Clara hogyan is döbben rá szép apránként az igazságra. Arra, hogy a valódi szülei nem mondtak le róla, ahogyan az elrablói állították neki. Arra, hogy mi lett a lányokkal, akiket úgy nevelt fel, mintha a sajátjai lennének. Óvta, tanította, szerette őket, és azt ígérte nekik, hogy boldog jövő vár rájuk a kliensüknél, akaratán kívül mégis hazudott nekik, és a pokolba küldte őket. Arra, hogy nem normális és hétköznapi dolog, ha a férje megveri, amint kényes kérdéseket tesz fel, vagy nem úgy viselkedik, ahogyan elvárják tőle.

Okos vagy buta, bűnös vagy áldozat?

Clara egy nagyon értelmes, intelligens nő. Több nyelven beszél, az elrabolói (egy gyerekkereskedő hálózat vezetője és a felesége, akiket ő Mamának és Papának nevez) megtanították őt sok mindenre, hogy ne csak az ágyban, hanem szellemileg is ki tudja majd elégíteni a kliensét. Épp ezért hihetetlen mind néhány regénybeli karakter, mind néhány olvasó számára, hogy tényleg semmit sem tudott az igazságról, és fogalma sem volt arról, hogy a rá bízott lányokat elrabolták.

Pedig, ha belegondolunk, ez teljesen logikus, és ezt én is szép lassan értettem meg a múltbeli szál eseményei alapján. Clara csak hat és fél éves volt, amikor elrabolták őt, még nagyon kicsi. Pont egy csúnya vita után történt mindez, vagyis egy ennyi idős gyerekkel simán el lehetett hitetni azt, hogy túl sok gondot okoz a szüleinek, ezért mondtak le róla. De egy ilyen korú gyerek előzetes vita nélkül is elhisz sok mindent. Főképp, ha arra nevelik, hogy ha ellenkezni vagy kérdezni mer, akkor fizikailag meg lesz büntetve.

Clara hat és fél éves korától egy elzárt birtokon él, nem is emlékszik a külvilágra, a régi családjára, a régi nevére. Fogalma sincs arról, hogy mások hogyan élnek, csak azt ismeri, amit az elrablói megismertetnek vele. Ha ők azt mondják, normális dolog veréssel nevelni, akkor biztosan így van. Ha azt mondják, a kliensek jobb jövőt biztosítanak számukra, akkor biztos így van. Ha pedig néha furcsa valami, nem mer kérdezni, mert egy jól nevelt lány nem kérdez, ha pedig mégis, akkor azért büntetés jár, mert rossz volt.

Clara éppen csak tinédzserkorba lép, amikor elrablói vérszerinti fiával, Glennel megtetszenek egymásnak. A fiú hajlandó szembeszállni az apjával is (a bűnbanda vezetőjével), hogy Clarát a kijelölt kliense helyett inkább neki adják. Ez a körülményektől eltekintve egy teljesen átlagos tinédzserkori szerelemnek indul. Glen fiatalon még kedves, törődő, szerető. Ha kiszakadhatott volna az apja felügyelete alól, talán jó ember, jó férj, jó apa vált volna belőle végül. De adott helyzetben szép lassan Glen is olyanná vált, mint az apja.

Clara látja, hogyan bánik Papa a feleségével, megcsalja, megveri, ezért úgy gondolja, hogy ilyen egy normális házasság. Épp ezért, amikor Glen is elkezd így bánni vele, bár szenved tőle, úgy véli, így normális. Sőt, úgy érzi, még jobban is járt, mint Mama, mert Glen legalább szereti őt, és nem olyan hűvös vele, mint Papa a Mamával.

Clara tipikus példája a hosszú időn át bántalmazott nőknek. Szerelmes Glenbe, annak ellenére, hogy a férfi bántja őt, bízik benne, biztonságban érzi magát mellette. Meg sem kérdőjelezi azt, hogy amit a férfi tesz, az úgy helyes-e. Azt hiszi, hogy Glen is ugyanúgy szereti a lányaikat, ahogyan ő, és egyszerűen nem tudatosul benne, hogy Glen számára csak a jó pénzt jelentik.

Egy értelmes, modern, szabad nő számára mindez szörnyen bizarr lehet, és hihetetlennek tűnhet, de pszichológiai szempontból teljesen érthető. Clara nyilvánvalóan áldozat, még akkor is, ha részese volt a lányok fogva tartásának és engedelmes rabszolgává nevelésének. Ez abból is látszik, hogy amint elkezd összeállni benne az igazság, és megérti, mit tett a lányokkal, mélységes bűntudata van, és teljesen megváltozik a hozzáállása.

Szerintem gyönyörűen le van vezetve a személyiségfejlődése, és az, ahogyan az igazság miatt Clarából ismét Dianává válik.

Amikor a környezet határoz meg

Egy más környezetben Glen és Clara szerelmének kialakulását aranyosnak is lehetne látni. Az, hogy meg akarnak szökni együtt, hogy Glen szembeszáll az apjával Claráért, és megvédi őt mindentől és mindenkitől… nos, igen, elsőre romantikusnak tűnik. Ahogyan elsőre Glen is igazán vonzó, jó srácnak látszik. És talán fiatalkorában az is volt.

Nem akar az apja nyomdokaiba lépni, és nem akarja átvenni az üzletének vezetését. Egyetlen dologra vágyik, hogy Clarával együtt lehessen örökre. Ám ezt csak úgy tudja elérni, ha mégis olyanná válik, mint az apja.

Nincs bocsánat Glen tetteire, sem Clarával, sem a többi lánnyal kapcsolatban, ám valahol ő is áldozat, a szülei áldozata, főképp az apjáé. Esélye sem volt arra, hogy kilépjen az apja árnyékából, és egy másik útra lépve jó emberré válhasson.

Épp ezért lenne például fontos, hogy a bántalmazó, bűnöző szülőkkel rendelkező családokból azonnal ki legyenek mentve a gyerekek, ha az egyik szülő szintén áldozat, akkor vele együtt. És az is nagyon fontos lenne, hogy megfelelő gyermekotthonok létezzenek, ahol ezek után a gyerekek biztonságban, boldogságban nőhetnek fel, hogy érzelmileg, értelmileg ép, a társadalom számára hasznos emberek lehessenek. Mert ha nem így történik, ők is bűnözőkké válnak. És bár felelősek lesznek a tetteikért, mégsem övék a teljes felelősség, hanem az egész társadalomé, amely nem védte meg őket a saját szüleiktől.

Hatóságok, pszichológus, önsegítő csoport

Clarának szerencséje van a történetben, mert hozzáértő rendőröket, pszichológust és bírót fog ki, akik annak látják, ami: áldozatnak. Információkat akarnak kiszedni belőle, amik alapján elítéltethetik Glent és a bandáját, ám emellett odafigyelnek arra is, hogy Clarát segítsék, és ne okozzanak neki még több lelki törést.

Nagyon érdekesnek találtam az önsegítő csoportot is, amely sokat segít abban, hogy Clara megértse, mi történt vele. Először fogalma sincs róla, miért küldték el oda, hiszen őt nem kényszerítették prostitúcióra, nem tartották fogva, mint a többi nőt. Aztán szép lassan rájön, hogy látszat és valóság között nagy a különbség.

Baromi jó jelenet az, amikor az egyik lány panaszkodik, hogy veréssel „nevelték”, és Clara felhorkan, mert úgy gondolja, normális, ha egy férfi nevelő célzattal megveri a nőt. Hiszen Papa is ezt tette Mamával, és Glen is vele. És amikor a teremben lévő nők megdöbbennek azon, amit mond, hirtelen rájön, hogy valami nagyon nem stimmel. Ha mindenki azt mondja, hogy ez rossz, akkor lehet, hogy ő gondolkozott eddig helytelenül…

Clara a pszichológusának, az önsegítő-körnek és a rá vigyázó rendőröknek köszönheti azt, hogy szép lassan megismeri a valódi világot, azt, hogy igazából mi helyes és mi helytelen, rádöbben Glen, Papa és Mama hazugságaira, és arra, hogy ki is ő valójában.

Clara olyan, mint egy lerobbant épület, amelyet az alapokig kell visszabontani ahhoz, hogy később esetleg újjá lehessen építeni egy gyönyörű házzá. Persze, olyannyira sérült, hogy kétséges, sikerül-e ezt elérni.

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik a pszichológiailag szépen felépített regényeket, és azoknak, akiket érdekelnek a női sorsok, a női jogok, valamint a családon belüli bántalmazás természete, és annak szörnyű hatásai az áldozatra nézve.

Kedvenc karakterek: Clara, Connor, dr. Mulligan, Macy, Passion

Kedvenc jelenetek: az önsegítő-kör párbeszéde a verésről.

Kedvenc idézetek:

„- Mi az, hogy normális? – kérdezi Heather.
- Hát… például az, hogy az ember középiskolába jár. Hogy barátai vannak. És nem verik agyba-főbe, ha hibázik.
Képtelen vagyok megállni, erre felhorkanok. A szám elé kapom a kezem, de már túl késő. Heather felém fordítja a tekintetét.
- Mondani akartál valamit, Clara?
- Nem, semmi, asszonyom.
Erin most engem néz.
- Szerinted ez vicces? Hogy szeretnék én is normális ember lenni?
- Dehogyis – rázom meg a fejem. – De ha hibázik valaki, az is normális, hogy olyankor nyakon legyintik. Különben hogyan tanulnál a hibáidból?
Mindenki úgy bámul rám, mintha hirtelen második fejem nőtt volna. Miért engem utaltak be ide terápiára, amikor éppen ez a társaság kelt olyan benyomást, mintha mindnyájan téveszmék áldozatai lennének?
- Szóval szerinted, ha az embert megütik, az normális? – kérdezi most Heather, és a hangjából nem hallatszik ki a véleménye, csak az őszinte kíváncsiság.
- Hát persze, ha megérdemli. Engem például Glen rendszeresen megüt, ha engedély nélkül elkezdek összevissza fecsegni, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szeret. Sőt, éppen így adja tudtomra, hogy mennyire fontos vagyok neki.
A szemekben az eddigi hitetlenséget felváltja a sajnálkozás. A pálfordulást nem csak a pillantásaikból látom, érzem is, mert még a levegőből is az árad. Még Erin is, aki az előbb morcosan méregetett, olyan sajnálkozó pillantást vet rám, mintha ő lenne a felnőtt, és én a gyerek.
- Hallgass rám, Clara, és kérlek, hidd el nekem, tényleg nem áll szándékomban, hogy bántsalak! – fog bele óvatosan Heather, és érzem, hogy nagy gonddal válogatja meg a szavait. – Az csöppet sem normális, ha az embert megütik. Akkor sem, ha az illető szeret téged. Nem, az ilyesmi elfogadhatatlan. Egy egészséges kapcsolatban nem fordulhat elő fizikai erőszak.
Szavait a jelenlévők egyetértő bólogatása kíséri.”

„- Connor?
- Igen?
- Maga nős?
Elneveti magát.
- Dehogy.
- És barátnője sincs?
- De, az van.
Lebiggyesztem a szám.
- Mondja, ha felbosszantja magát, olyankor megüti? Érti, ugye? Nem haragból, csak azért, hogy tanuljon belőle, és máskor ne csinálja?
Rémült arckifejezéséből azonnal megértem, hogy mi a válasza.
- Dehogy ütöm, Clara! Nem vitás, hogy időnként felbosszant, de hát istenem, néha én is felmérgesítem őt. Ilyenkor kicsit kiabálunk egymással, de aztán szépen mindent megbeszélünk. Én még soha életemben nem ütöttem meg egy nőt mérgemben.”

„Nyomtalanul eltűnt az a nyájas férfi, aki egy félórával ezelőtt belépett ide. A helyébe egy szobor terem, Papa pontos mása, amitől megborzadok. Egyre jobban betölti a szobát, fölém tornyosul, és szép lassan magába szippantja az én imádott Glenemet. Attól félek, ha tétlenül nézem, egy szép napon nyomtalanul eltűnik.”

„- És akkor mi történt? Egyszerűen abbahagyták a keresést? Mennyi ideig tartott, mire feladták? – Én is tudom, milyen keserű a hangom.
Dr. Mulligan arcán gyöngéd mosoly suhan át.
- Clara… Diana… sosem adták fel. Mind a mai napig legalább évente egyszer kiragasztják a plakátokat.
(…)
Képtelen vagyok megszólalni.
- Nekem meg azt mondták, hogy a szüleim eldobtak maguktól – suttogom végre. – Meg azt, hogy egy csomó pénzt fizettek értem, mert ők sokkal jobban akartak engem, mint a saját szüleim.
(…)
- Fölöslegesen ne izgasd föl magad ezen – szólal meg most már Connor is. – Hiszen honnan is tudhattad volna?
- Igenis tudnom kellett volna! – emelem föl a hangomat. – Ha ennyire szerettek a szüleim, hogyan lehetséges, hogy fogalmam sem volt róla? Hogyan hihettem el ezeket a hazugságokat? – Elhomályosul a szemem a feltoluló könnyeimtől.
Dr. Mulligan gyöngéden megpaskolja a kezem.
- Clara, ne próbálj ésszerű magyarázatot keresni arra, hogy mit miért tettél tizenhét évvel ezelőtt. – Örülök, hogy ezen a számomra megszokott néven szólít. A Dianával még nem barátkoztam meg egészen. – A kisgyerekeket nagyon könnyű becsapni. Az is lehet, hogy vitába szálltál velük. Hogy elsőre nem hitted el a hazugságaikat. De tudod, ha elég hosszú ideig győzködnek valamiről, előbb-utóbb szinte bármelyikünk elhiszi.”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Peter V. Brett: A rovásember

Peter V. Brett A Rovásember című regényét azért választottam, mert érdekelt, hogy milyenek is a Sötét örvény regények. Féltem tőle, hogy túlságosan férfiaknak való történet lesz majd, de szerencsére tévedtem. Teljes mértékben el tudtam merülni a sztoriban, és nőként is nagyon élveztem.

A történet egy olyan világban játszódik, amelyet a magúrok uralnak. Ezek a démoni lények minden éjszaka feljönnek a Magból, hogy emberekre vadásszanak. A túlélők mágikus erejű rovásokkal próbálják megvédeni magukat, ám így is sok az áldozat. Három szál található a történetben, az egyik egy fiatal fiúról, Arlenról szól, aki nem érti, hogy az emberek miért bujkálnak a rovások mögött, ahelyett, hogy harcolnának a démonokkal. A másik egy fiatal lányról, Leesháról, akit egy faragatlan, erőszakos fiúnak szántak feleségül, ám ő a gyógyítás útját szeretné választani a feleségszerep helyett. A harmadik pedig egy alig totyogós korú kisfiú szemszöge, Rojeré, akinek a magúrok a szeme láttára mészárolják le a szüleit, őt pedig egy Zsonglőr veszi magához. Mindhárman más-más személyiségek, ám mindhárman igazi túlélők és harcosok.

Aprólékos háttérvilág

Nagyon tetszik, ahogy Brett kialakította a történet háttérvilágát, igazán logikus és részletes. A magúrok, bár mind veszedelmesek, sokfélék. Mindegyik magúrfajta másképp néz ki, mások a harci előnyeik és a gyenge pontjaik. A városok és falvak is ezerszínűek, mindegyik másképp működik, mindegyikben eltérő körülmények között élnek az emberek, és másképp állnak a magúrokhoz is.

A kis falvaknak nem túl jó a magúrok elleni védelme, így ott az emberek jobban összetartanak. Minden magúrtámadás után közösen temetik el a halottaikat, közösen gyógyítják a sebesülteket, és közösen húzzák fel napközben az éjszaka lerombolt épületeket. Ha ezeken a helyeken az emberek nem fognak össze, akkor szó szerint végük. Ennek köszönhetően még a kapzsinak mondott kocsmáros kereskedő is sokkal emberségesebb, mint mondjuk egy másik hely kapzsi kereskedői.

A nagyobb városokban, mint például Miln, több a rovásvető, és képzettebbek is, így a városfalon belül viszonylag biztonságos életet élhet az emberek többsége. Nem kell minden éjszaka magúrtámadástól tartaniuk, így nincs, ami sorstársakká kovácsolná őket, ezért és a város nagysága miatt nem is annyira összetartóak. A gyengéket például simán kilökik az utcára hajléktalannak, és még akkor sem engedik be őket, ha magúrveszély van.

És persze ott van Krázia, ahol az emberek nem bujdosnak a rovások mögött, hanem szembeszállnak a magúrokkal, és minden éjszakájukat harccal töltik. Ez a nép bátor, de kegyetlen is. Megtanulták, hogy az élet nem igazságos, és csak az éli túl, aki bármit hajlandó megtenni. Épp ezért az itteni emberek még kevésbé kötődnek egymáshoz, mint a városfalak mögött élők.

A harcos lélek

Arlen már gyerekkorában is rosszul viselte azt, hogy a falujabeli emberek csak rejtőzködnek a magúrok elől, és reszketve hagyják legyilkolni magukat, a családjukat, a szomszédjaikat. Sosem értette, miért nem próbálnak szembeszállni a démonokkal. Ez az érzés egy tragédiakor csúcsosodik ki benne, és ennek köszönhető, hogy arra az útra lép, amire.

Ezen az úton Arlen rátalál a harcos énjére, de még ő maga sem biztos benne, hogy a döntései helyesek-e vagy sem. Félig hősies, félig viszont szomorú az a sors, amelyet ő választ saját magának. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a folytatásban vajon pozitív vagy negatív irányba változik-e tovább, visszatalál-e az emberi énjéhez, vagy pedig a sötétség végleg magába szippantja. Ő az a karakter, akiből szerintem még bárki lehet a történet során, a világ megmentője is, és a világ elpusztítója is.

A feminista Gyógyfüvész tanítványa

Leeshának a szokásos életet szánják, menjen feleségül a számára kijelölt férfihoz, és szüljön neki sok-sok gyereket. A változás, amin a lány átmegy, gyönyörűen ki van dolgozva. Eleinte ugyanis neki sincs más vágya, mint hogy a vőlegénye végre feleségül vegye, és anya lehessen. Végül szép lassan rájön, hogy csak azért vágyik erre, mert el akar menekülni otthonról a kegyetlen anyja mellől, és erre a férjhez menést látja az egyetlen lehetőségnek.

Aztán jön egy öreg Gyógyfüvész, Bruna, akinek lényegében fogalma sincs arról, mi az a feminizmus, mégis aszerint él, és megtanítja Leeshának is az alapelvét. Vagyis, hogy egyenlő a férfiakkal, és jogában áll eldönteni, mit akar kezdeni a saját életével. Választhatja a feleség és anyaszerepet is, ha az tesz boldoggá, de ha úgy dönt, tanulhat, és lehet belőle Gyógyfüvész, aki emberek életét menti meg.

Leesha karaktere szintén hatalmas személyiségfejlődésen megy keresztül, csak ő határozottan pozitív irányban fejlődik. Erősebb, okosabb, bátrabb és talpraesettebb lesz. Olyasmiket is túlél, amiktől nekem olvasóként szó szerint gyomorgörcsöm volt, és kis időre félre kellett tennem a könyvet, hogy feldolgozzam az érzéseimet.

Azt hiszem, Leesha igazi példakép lehet a női olvasók számára.

A tehetséges kisfiú

Rojer még csak totyogós, amikor elveszíti a szüleit egy magúrtámadáskor. Egy Zsonglőr veszi magához, aki amolyan bohóc, zsonglőr, mesemondó és dalnok is egyszerre, vagyis az a feladata, hogy szórakoztassa a népeket. Rojer úgy kötődik a férfihoz, akár az apjához, a megmentőjeként tekint rá, és még akkor is mellette áll, amikor a Zsonglőr lezüllik.

Igazából Rojer egy szörnyen fiatal fiú még a könyv végén is, akit nagyon lehet kedvelni. Nem hősies, nem erős, nem harcos, de igazán jóakaratú. És van egy különleges tehetsége, amely még nagyon jól jöhet a későbbiekben a magúrok elleni harcban.

Kíváncsi vagyok, hogy mennyit változik még majd a folytatásban, hiszen ő valóban még csak most fog férfivá érni. Szerintem elég sok mindent ki lehetne hozni az ő karakteréből is.

Férfi regény – női regény

Ahogy fentebb már említettem, korábban azért nem vettem a kezembe Sötét örvény könyveket, mert attól féltem, olyan stílusúak és témájúak, ami inkább a férfiaknak való. Nem voltam biztos benne, hogy képesek-e lekötni és megérinteni érzelmileg. Nos, a Sötét vitorlák és A Rovásember bebizonyította számomra, hogy feleslegesen féltem.

Bár valóban sokkal nagyobb hangsúly van A rovásemberben az adott világ leírásán, bemutatásán, ez egyáltalán nem unalmas, sőt. Igazán izgalmas látni, hogyan is épül fel és működik egy a miénktől nagyon sokban különböző világ. A keményebb, sötétebb, véresebb jelenetek is erősen jellemzik a regényt, de nem afféle horror stílusban, amikor csak ok nélkül nyomnak az ember képébe sokkolóan brutális dolgokat. Itt ezeknek a jeleneteknek egyfelől oka van a történet szempontjából, másfelől nemcsak sokkolni akarnak, hanem egyéb valóban mély érzéseket is kiváltanak az olvasókból. Haragot, együttérzést, félelmet, szánalmat, aggódást, szívfájdalmat. Vagyis érzelmileg nagyon jól megfogta az író ezeket a jeleneteket, és eltalálta, hogyan adagolja úgy a brutalitást, hogy az ne öncélú legyen.

Szóval én úgy látom, bár ez a regény a férfiak számára is izgalmas olvasmány, ugyanúgy élvezheti egy szelídebb lelkületű nő is. Amolyan uniszex történet, amit mindenki nyugodt szívvel vehet a kezébe.

Nők lelke férfi író szemén át

Leesha fejezeteit nehéz lehetett férfiként megírni, mert rengeteg olyan történés, esemény, gondolat van a sztoriban, amely 99%-ban a nők életére jellemző, és csak kevés férfi érti meg és érzi át őket valójában. A mi gondunk, problémánk, szörnyű élményünk.

Brett képes volt érzékenyen, nyitottan, nagyon intelligensen állni ezekhez a témákhoz, úgyhogy véleményem szerint jó munkát végzett. Talán egyetlen momentum volt, amely számomra kicsit furcsa volt. Nem szeretnék spoilerezni, de ha egy nővel pontosan az történik, ami a regény vége felé Leeshával, akkor néhány nap múlva egyszerűen fizikailag nem tudná megtenni azt, amit Leesha tesz a barlang előtt. Mert a sérülései nem engednék.

Viszont magát az adott eseményt (nem a barlang előttit, hanem a korábbit) nagyon sokkolóan, mégis nagyon figyelmesen és óvatosan írta le Brett, ami talán sokkal jobban hatott rám érzelmileg, mintha durván és konkrétan a képembe nyomja az adott jelenetet. Bevallom őszintén, ott és akkor, félre is kellett tennem kicsit a könyvet, mert lelkileg teljesen kiborított, és csak később tudtam folytatni az olvasást. Egyébként az is teljesen reális női szemmel nézve, ahogyan Leesha viselkedik közvetlenül az adott történések után. Szóval ezeket az érzéseket jól átérezte és átadta az író.

Én azt mondom, Brett összességében nagyon jól ír a nőkről, és nagyon jól ismeri a női lelket, gondolkodásmódot. Valamint klasszul adja át a nőszereplői által a feminista alapértékeket úgy, hogy közben a karakterei nem is ismerik ezt a fogalmat.

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretnének egy pontosan kidolgozott háttérvilágú, zseniális stílusú, izgalmas és kalandokkal teli regényt olvasni, amelynek a főszereplői hatalmas lelki fejlődésen mennek keresztül.

Kedvenc karakterek: Leesha, Bruna, Arlen, Rojer

Kedvenc jelenetek: amikor Bruna megvédi Leeshát, és elküldi a fenébe Leesha anyját és vőlegényét, és amikor a Rovásember elmagyarázza a falusiaknak, hogy mind Szabadítók.

Kedvenc idézetek:

„- Gondolom, ilyen lehet medvét idomítani – jegyezte meg Brianne.
- Egy olyan medvét, ami tüskebokorba ült – tette hozzá Saira.
- Hagyjátok őt – mondta Leesha. – Gared senkinek sem akar ártani. Nem fogja fel, hogy milyen erős valójában, és emellett egy kicsit…
- Lomha? – javasolta Brianne.
- Lassú? – tette hozzá Saira.
- Buta? – kérdezte Mairy.
Leesha játékosan megcsapkodta őket, majd mindannyian jót nevetettek.”

„- A saját nemed ellen fordulnál, pusztán bosszúvágyból?
- Nem értelek.
- Nincs azzal semmi baj, ha egy nő egy férfit akar a lábai közé, Leesha – mondta Bruna. – Egy Gyógyfüvész nem ítélheti el az embereket csak azért, mert azt teszik fiatal korukban, amit a természet sugall nekik. Én az esküszegőket nem tudom elviselni. Ha megfogadsz előttem valamit, lányom, jobb, ha tartod is magad hozzá!”

„- Miért? – kérdezte Leesha szinte könyörögve. – Miért hazudta ezt Gared?
- Azért, mert ami indok egy lány elűzésére a faluból, az egy fiúnak elismerés – mondta Bruna. – Azért, mert a férfiak észjárása attól függ, hogy mások mit gondolnak a lógó kukacaikról. Azért, mert az a fiú egy alattomos, érzéketlen, fafejű gané, akinek fogalma sincs arról, hogy mit veszített el.”

„- Azért őrizzük a régi világ tudását, hogy ha egy napon szükség lesz rá, újra felhasználhassuk. Ez a tudás viszont nagy felelősséggel jár. Ha bármit is tanulhatunk az ősi háborúk történeteiből, az az, hogy a férfiakat nem lehet megbízni a tűz titkaival.
- Ezért is lehet kizárólag nő a Gyógyfüvész – folytatta. – Egy férfi nem tudná úgy birtokolni az ilyesfajta hatalmat, hogy ne használná fel a saját céljaira. Szívesen adok el dörejpálcát és ünnepi petárdát Smittnek, de sosem avatnám be őt abba, hogyan készülnek.”

„ Az erőd diadalmas képe ellenére Arlen csalódást is érzett, ahogy a város falaira pillantott. A Szabad Városok nem is voltak igazán szabadok. A falak, amik kívül tartották a démonokat, a lakosokat is bezárták.”

„- Ők mit csinálnak? – kérdezte rájuk mutatva. Mindegyikük egy-egy üres bögrét tartott a járókelők felé.
- Koldulnak – mondta Ragen. – Nem mindenkinek van elég pénze Milnben ahhoz, hogy ételt vehessen.
- Nem adhatunk nekik valamennyit a mienkből?
- Ez nem ilyen egyszerű, Arlen – mondta sóhajtva Ragen. – Errefelé a földek nem elég termények ahhoz, hogy akár a város felét is ellássák élelemmel. A gabonánkat Rizonból, a halat Laktonból, a gyümölcsöt és a lábasjószágokat Angiers-ből kapjuk. Persze ezek a városok mindezt nem ingyen adják. Az élelem azokat illeti, akiknek van szakmája, és megkeresik érte a pénzt: ők a Kerekedők. Szolgálókat fogadnak fel, akik nekik dolgoznak, amiért cserébe a Kerekedők étellel, ruhával és szállásal látják el őket.
(…)
Arlen bólintott, mintha értette volna a dolgot, de valójában nem így volt. A tölgypataki kereskedőházban senkinek nem volt soha elég jegye, Rusco mégsem hagyta, hogy bárki éhezzen emiatt.”

„A férfiak jók a rombolásban és az építésben, de a politikát és a papírmunkát jobb azokra a nőkre bízni, akik kijárták az Anyaiskolát.”

„- Minden Rovásvetőnek megvannak a maga titkai, Arlen – mondta Cob. – Így keressük meg a kenyerünket.
- Úgy keressük meg, hogy rováspóznákat faragunk és ajtófélfákat festünk meg – vetette ellen a fiú –, és nem úgy, hogy titkokat halmozunk fel magunknak, amikkel életeket lehetne megmenteni. Talán tagadjuk meg a biztonságot azoktól, akik túl szegények ahhoz, hogy fizessenek érte?
- Hát persze hogy nem, de ez más dolog.
- Miben más? – kérdezte Arlen. – Tölgypatakban egyetlen Rovásvető sem volt. Mindenki saját maga készítette a háza rovásait, és azok, akik jobbak voltak benne, segítettek azoknak, akik nem értettek hozzá, és mindezért semmilyen jutalmat nem kértek. Mi miért kérnénk? Mi nem egymás ellen harcolunk, hanem a démonokkal!”

„- Vissza akarsz menni a faluba, hogy feleségül menj ehhez a Garedhez?
- Teremtőm, dehogyis! – kiáltott fel Leesha. – Persze, hogy nem!
- Helyes – morogta Jizell. – Megspóroltad nekem, hogy jól fejbe kólintsalak.”

„Éppen a dolgára küldte az utolsó embert, amikor Stefny egy csapat feldühödött nő kíséretében odamasírozott hozzá. – Miért akarsz minket Bruna házába küldeni? – kérdezte a fogadósné a Rovásembertől.
- Erős rovások védik azt a helyet – felelte a férfi. – Már nem lenne hely számotokra a Szentházban és Leesháék otthonában.
- Az minket nem érdekel – mondta Stefny. – Harcolni fogunk.”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT.

Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát? - Blogturné

Különleges új szerzőt hozott el végre magyarul a Kolibri Kiadó. Rosemarie Eichinger ifjúsági regénye úgy dolgozza fel a gyászt, és az elmúlást a gyerekszereplői segítségével, amit kevés könyvben olvashatunk így el. Tarts a Blogturné Klub 4 bloggerével, ismerd meg az Esznek-e a halottak epertortát? című könyvet, és a turné végén nyerd meg a könyv egyik példányát! 

Általában nem szoktam 11-12 éveseknek szánt regényeket olvasni már, de Rosemarie Eichinger Esznek-e a halottak epertortát? című könyve a furcsa címével és a fülszövegével felkeltette az érdeklődésemet. Kicsit féltem tőle, mert nem tudtam, 33 éves fejjel élvezem-e majd, de szerencsére ez egy olyan történet, ami úgy tűnik, kortalanul működik.

A regény két szálon fut, amely végül összeér. Az egyik egy 12 éves kislányról szól, Emmáról, akinek az édesanyja meghalt az ő születésekor. Az apja neveli, aki egy temetőben sírásó. Ott is élnek a temető mellett, a kislány rengeteg időt tölt a sírok között, és naplót vezet a sírkövek alatt nyugvó halottakról. Egy „kedves” névtelen bejelentő azonban felzaklatja Emma és az apja életét, ugyanis jelzi a gyámhatóságnál, hogy szerinte nem normális, ha egy gyerek a temetőben tölti minden szabadidejét. A másik szál egy szintén 12 éves fiúról, Peterről szól, akinek nemrég egy balesetben meghalt az ikertestvére. Ezt pedig sem ő, sem a szüleik nem tudták feldolgozni rendesen. Peternek nincs kivel megbeszélnie az érzéseit, lóg az iskolából, és naphosszat ücsörög a testvére sírja előtt a földön. Aztán egyszer csak megjelenik előtte Emma, és megváltoztatják egymás életét.

Dőljenek le a tabuk – avagy beszélni a halálról

Jó pár téma van még mindig, amit tabuként kezelünk, holott szükség lenne rá, hogy őszintén tudjunk beszélni róla a gyerekekkel. Mert sokszor szükségük van valakire, egy szülőre, tanárra, nagyobb testvérre, nagyszülőre, akiben megbízhatnak, akinek elmondhatják következmények nélkül a gondolataikat, érzéseiket, félelmeiket. Rengeteg lelki sérülést elkerülhetnénk, ha végre ledöntenénk bizonyos tabukat.

Ilyen tabutéma például a halál. Emlékszem, én kb. 6 éves voltam, amikor először felfogtam, hogy mit is jelent pontosan, és hogy nem menekülhet előle senki. Szerencsés vagyok, mert körülbelül egy óráig feküdtem az ágyamban a falat bámulva, azután felkeltem, és onnantól kezdve elfogadtam, hogy ez van, és kész. Vagyis egyedül fel tudtam dolgozni a saját halandóságom tényét. De ez a legtöbb gyerek esetében nem megy ilyen könnyen. Az pedig már más kérdés, hogy a szeretteim halálának gondolatával a mai napig nem tudok én sem mit kezdeni, ez szerintem még a saját halálunknál is sokkal ijesztőbb dolog, amit talán még inkább ki kéne beszélni magunkból.

Eichinger regénye rövid, pontosan 156 oldal, de amilyen vékonyka a könyv, annál több tartalom van benne. Gyönyörűen bemutatja például, hogyan is viszonyulhatnak a gyerekek a halálhoz, milyen módokon tudják feldolgozni egy szerettük elvesztését. Ahogyan azt is, hogy leginkább az segít, ha beszélhetünk másokkal mind az elvesztett szeretteinkről, mind magáról a halálról.

Dőljenek le a tabuk – avagy szabadon gyászolni

Egy másik tabut is ledönt a történet a gyásszal kapcsolatos elvárásokkal kapcsolatban. Sok álszent ember rá akarja kényszeríteni másokra a saját elvárásait azzal kapcsolatban, hogyan is kéne a másiknak meggyászolnia a szeretteit. Mit viseljen a temetésen, milyen legyen a temetés, nehogy mosolyogni merjen a temetés alatt, után, meddig kell szomorúnak lennie, mikor kell kijárnia a temetőbe stb. És ha szembemegy valamelyik elvárással, akkor aztán jönnek a pletykák és susmorgások a háta mögött. Szerintem ez gusztustalan.

Mind mások vagyunk, hála az égnek, mindegyikünk másképp dolgozza fel az érzéseit. Van, aki sír és összeomlik, és van, aki könnyes mosollyal emlékezik a szépre. Sőt, van olyan is, aki nevet és táncol egy temetésen. Ez szerintem mind teljesen rendben van. Mindenkinek joga van úgy gyászolni, ahogyan az számára jólesik anélkül, hogy bárki megszólná őt.

Például simán vihetünk születésnapi tortát egy halott fiú sírjához, hogy együtt együnk és ünnepeljünk vele.

Rövid könyv, kidolgozott karakterek

Kíváncsi voltam, vajon mennyire sikerült egy gyerekeknek szánt, rövid könyvben igazán kidolgozni a karaktereket és a cselekményt. Nos, azt kell mondanom, hogy a karakterek tökéletesen sikerültek. Emma, Peter, Emma édesapja, Peter szülei és a gyámhatósági nő mind igazán élő személyiségek. Talán Peter szülei azok, akiket a legkevésbé ismerhetünk meg a történetben a fontos karakterek közül, de a reakcióikból, vagy épp a reakcióik hiányából is sok mindent megtudhatunk róluk, és átérezhetjük a fájdalmukat.

Emmát és Petert nem nehéz megkedvelni, igazán aranyos gyerekek, akik nehéz időszakon mennek át. Belőlem az anyai ösztönöket hozták elő, de úgy vélem, egy korukbeli olvasó igazi barátra lelhet bennük. Emma visszahúzódó, magának való, mások szerint furcsa kislány, így valószínűleg tökéletes regényhős a hozzá hasonló gyerekek számára, akik kevéssé találják a helyüket a világban. Peter ezzel szemben alapjában véve népszerű srác, akinek vannak barátai, ám a gyászától magába fordult. Így azok az olvasó gyerekek is önmagukra ismerhetnek a könyvben, akik bár társasági lények, a lelki gondjaik miatt néha begubóznak.

Emma és az apukája közti konfliktus is ismerős lehet sok gyerek számára. Nem könnyű, amikor csak egy szülőnk van, hozzászoktunk a sok-sok év alatt, hogy csak ő van nekünk, és mi vagyunk neki, és egyszer csak feltűnik még valaki a láthatáron. Hiába szeretnénk, hogy az apukánk vagy anyukánk boldog legyen valakivel, ösztönösen ott a féltékenység és a félelem bennünk, hogy elveszítjük őt, és teljesen megváltozik az addigi megszokott kis életünk. Mivel én is voltam régen hasonló helyzetben, teljesen átéreztem Emma érzéseit. Szó szerint vele utáltam az apukája által kiszemelt nőt, gyomorgörcsöm volt, amikor találkoznia kellett vele, és vele együtt szoktam hozzá szép lassan a gondolathoz, hogy talán az adott nő nem is lesz olyan szörnyű…

Hála az égnek Peter érzéseit nem kellett személyesen megtapasztalnom, ezért bár nagyon sajnáltam, kevésbé éltem át a gyászát. Viszont szerintem tökéletes karakter egy olyan olvasó kisgyerek számára, aki hasonló módon elvesztett egy fontos személyt az életéből.

Szellemek vagy fantázia

Emma a regényben úgy mesél a temetőben nyugvó lelkekről, mintha látná őket, beszélne velük, elmondanák neki, hogy kik voltak, hogyan éltek, hogyan haltak meg, és mi foglalkoztatja őket most, hogy már nem élnek.

Érdekes kérdés, hogy vajon Emma valódi szellemeket lát-e a történetben, vagy csak önmagát szórakoztatja a fantáziájával. Ez végül nem derül ki biztosra, de mindkét eshetőséget alá lehetne támasztani érvekkel. Emma nagyon pontos adatokat tud az adott holtakról, ami jelentheti azt, hogy valóban beszélt velük, hiszen egy 12 éves kislány, ha fantáziál is, nem biztos, hogy ennyire részletesen. Viszont a szellemek csak akkor kerülnek elő, amikor egyedül van, unatkozik, önmagát kell szórakoztatnia. Ami viszont azt jelzi, hogy az egész csak egy általa irányított fantáziálás.

Én amondó vagyok, hogy inkább a gyermeki fantáziáról van szó, amely így próbálja megérteni és feldolgozni a halált, valamint elszórakoztatni magát egy ingerszegény környezetben.

Ezt a könyvet ugyanúgy ajánlom a felnőtteknek, mint a gyerekeknek. Szerintem a legjobb, ha először elolvassa a szülő, tanár, azután adja oda a gyerekei, diákjai kezébe, és végül közösen átbeszélik a regényben található fontos témákat, gondolatokat. A történet sokat segíthet a fiatal olvasóknak, hogy ne félelemmel gondoljanak a halálra, hanem elkerülhetetlen tényként, amely fontossá teszi, hogy megtaláljuk a boldogságunkat életünk minden napjában. Ezen kívül segíthet még a gyász feldolgozásában olyan gyerekek számára, akik sajnos elvesztették egy szerettüket.

Kedvenc karakterek: Emma, Emma apukája

Kedvenc jelenetek: amikor az a bizonyos nő elmegy kávézni és sütizni Emmáékhoz.

Kedvenc idézetek:

„Emma és az apja egy kicsi, roggyant házban élnek. A házikó kívülről támaszkodik a temető roggyant falához. Pereg róla a vakolat, az ablakdeszkái kissé megvetemedtek, de a tető legalább nem ázik be.
Ne ázzon a tető, az a legfontosabb, mondogatja apa.
Emma nem ért vele egyet. A legfontosabb a normális fűtés. Fázni borzalmas, nem embernek való. Ha beázik a tető, legföljebb oda kell tenni egy fazekat, vagy kinyitni egy esernyőt a lyuk fölött.”

„Emmának azon járt az agya, hogyan szabadulhatna meg a nőtől. Lelökni a lépcsőn… Túl feltűnő. Agyonverni a vaslábossal… Úgyszintén. Talán az lesz a legjobb, ha rányitja a fürdőszoba ajtaját, és tiszta erőből ráordít. „Pisilés közben szélütés érte a gyámhivatal munkatársát.”

„- Senki nem jön ide azért, hogy elvigyen téged.
- És ha mégis?
- Akkor kicsit megsimogatom a szívlapáttal, aztán gyöngéden elásom a kápolnánál, az orgonabokor alatt.
- És ez szerinted vicces? – Emmának már villámokat szór a szeme. Apa mesterien ért hozzá, hogyan hozza ki sodrából.
- Egy kicsit, igen. Felejtsd már el azt a gyámhivatalt, Emma! Valami ostoba idióta följelentett. Nekik kötelességük, hogy utánajárjanak. A hivatal látta, hogy minden rendben. Ennyi! Van nekik ennél fontosabb dolguk is. Nekünk meg pláne.
- Tényleg? És mi lenne az?
- Vacsorakészítés. Farkaséhes vagyok.”

„Különös, hogy mennyi munkát áldoznak rá, és mekkora költségekbe verik magukat az emberek, ha a halálról van szó.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT.

Nyereményjáték

A könyv főszereplője Emma egy temetőben él. Akármennyire is fura lakhely ez, a kislány szeret itt élni, hiszen itt dolgozik apukája. Emmának a temető nem ijesztő hely, kiismeri, mint a saját tenyérét, hiszen sokat sétál itt. A lány minden sírról és kriptáról tud egy-egy történetet, amit a saját könyvében vezet. Most te is belenézhetsz Emma képzeletbeli temetői krónikáiba, hiszen minden blogon találsz majd egy-egy képet egy sírról, és leírást arról az emberről, akit ide temettek el. A te feladatod az lesz, hogy rágyere, hogy kit rejtenek a sírhelyek.
Ha tudod a jó választ, akkor írd be a rafflecopter dobozba a híres ember nevét, és máris esélyed van megnyerni ezt a különleges könyvet a turné végén!

A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésükre a megküldött értesítő levélre válaszolni. Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz.
 

Kép és leírás a játékhoz:

A világ leghíresebb reneszánsz polihisztorának sírhelye a Loire-völgyben álló Amboise kastélyban található. Ide zarándokolnak el azok, akik szerették a festőként is ismert művész munkáit. Íme a Mona Lisa és az Utolsó vacsora festmények alkotóinak végső nyughelye.

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

03.20. Zakkant olvas

03.22. Könyvvilág

03.24. Spirit Bliss

03.26. Szembetűnő