Kiersten White: Természetfölötti

Kiersten White Természetfölötti című regényét szintén úgy ajánlották nekem, én pedig kíváncsi lettem azok után, amiket hallottam róla. Szóval gondoltam, elolvasom, aztán meglátjuk, hogy érdekel-e a második része is vagy sem. A stílus pedig annyira megfogott végül, hogy természetesen a folytatásra is szükségem volt.

A történet egy Evie nevű lányról szól, aki különleges képességgel rendelkezik. Míg az emberek számára a természetfölötti lények normális embereknek tűnnek az álcázási képességük miatt, addig Evie valamiért meglátja az álcákon át a lények valódi arcát. Vagyis röviden, felismeri a magukat embernek álcázó vámpírokat, farkasembereket, tündéreket, zombikat és hasonlókat. Emiatt fogadja örökbe még gyerekként a NPEH (Nemzetközi Paranormális Ellenőrző Hivatal), akiknél az a feladata, hogy felkutassa, és behozza a központba a paranormális és emberekre veszélyes lényeket.

Stílus, ami közelebb visz

Elsőre a regény humoros és közvetlen stílusa fogott meg, amely azért érdekes, mert E/1-ben, Evie szemén át láthatjuk az eseményeket, de úgy, hogy Evie mesélés közben kiszólogat nekünk, olvasóknak. Ennek köszönhetően nemcsak úgy érezhetjük, hogy benne élünk mi is kicsit a történetben, hanem Evie-ra is egyfajta „barátként” tekinthetünk.

A humoros beszólások pedig fiatalossá, könnyeddé teszik a sztorit, és jókat mosolyog rajtuk az ember.

Egyedi alapok

Bár ebben a könyvben is megjelennek az olyan paranormális lények, mint a vámpírok, farkasemberek és hasonlók, akikről tucatjával jelennek meg történetben egymásra szinte megszólalásig hasonlító ifjúsági regények, ennek a sztorinak mégis sikerül egyedi módon felhasználni a sablonokat.

Itt a vámpírok nem szívdöglesztőek, hanem undorító, összeaszott hullák, Evie pedig nem egy átlagos tinilány, aki éli az átlagos kis életét, míg be nem toppan az életébe a helyes, különleges képességgel bíró pasi. Evie egy kemény csaj, aki amióta csak az eszét tudja, azzal foglalkozik, hogy elfogja az emberekre veszélyes lényeket. Vagyis nem kell elvárnia egy férfitól, hogy megmentse őt, mert ő maga is képes megmenteni önmagát.

Amit viszont sajnáltam, hogy bár az alapok klasszak, és a könyv eleje igazán egyedien használja fel a sablonokat, addig a könyv második felében bejöttek olyan tipikus elemek, amelyek egyfelől logikátlanok voltak, másfelől túlságosan emlékeztettek a többi hasonló ifjúsági fantasy történetre. Itt most arra gondolok, hogy Evie életében előjön a gimnázium és egy szalagavató úgy, hogy az egyáltalán nem reális. Ugyanis, ha az ellenség keres téged, és egyikük még azt is pontosan tudja, hol talál meg, akkor nem maradsz nyugisan az adott helyen, és nem szalagavatóra készülődsz, mint egy átlagos tinilány, hanem menekülsz vagy felkészülsz a harcra attól függően, milyen a pontos helyzet.

Szerelmi és krimi szál

Az NPEH rájön, hogy valaki ahelyett, hogy behozná a természetfeletti lényeket a központba, válogatás nélkül gyilkolássza őket, de fogalmuk sincs róla, ki lehet a tettes. Az illetőről csak annyit tudnak, hogy igazán erős és veszélyes lényekkel is gond nélkül képes végezni, és egy fénylő kéznyomot hagy az áldozatok mellkasán, amely idővel eltűnik.

Amikor egy mások alakját felvenni képes, de alapvetően áttetsző testű fiú betör az NPEH-hez, ő is gyanúsítottá válik. Elfogják, bebörtönzik, de a srác, Land nem hajlandó semmit elárulni magáról. Aztán szép lassan elkezd összebarátkozni Evie-vel, majd a barátságból valami több lesz. Evie az egyetlen, aki az álcák alatt látja Land valódi kinézetét, és ő az egyetlen, aki meglátja a valódi énjét is.

Eleinte izgalmas a srác titokzatossága, kíváncsi rá az ember, hogy ki is ő (mi is ő), kiknek dolgozik, mik a céljai, honnan tud annyi mindent a természetfeletti lényeket gyilkolászó alakról. Aztán sajnos itt is azt éreztem, hogy pont ugyanaz történik, mint a cselekmény többi részénél. Vagyis az írónő behozott egy igazán egyedi srácot, egyedi és titokzatos körülmények között, azután átlagos ifjúsági fantasy főszereplő sráccá tette, és elvette a különlegességét, titokzatosságát. Pedig szerintem lehetett volna kezdeni vele valami igazán izgalmasat és egyedit.

Ennek ellenére Land szerethető karakter, illik Evie-hez, és azok, akik odavannak az ifjúsági fantasy regényekért, valószínűleg érte és a szerelmi szálért is odalesznek majd.

A legkülönlegesebb és legizgalmasabb lények

Számomra a történet legizgalmasabb paranormális lényei a tündérek. Ahogy a regényben mondják, ezek a lények túl jók ahhoz, hogy a pokolba kerüljenek, de túl gonoszak ahhoz, hogy a mennyországba, ezért megrekedtek két világ között. Két fajtájuk létezik, a gonosz és a jó tündérek, bár nehéz megkülönböztetni őket, mert a jók is simán képesek átvágni az embert, ha szükséges számukra.

A NPEH egyfajta rabszolgaként használja fel a tündéreket. Rájöttek, hogy ha tudják egy tündér nevét, akkor olyan parancsokat adhatnak nekik, amelyeket muszáj teljesíteniük. Evie ennek ellenére nem bízik a tündérekben, és próbálja az NPEH-et is figyelmeztetni, ugyanis a tündérek mindig megpróbálják kiforgatni az utasításokat, és ha félre lehet értelmezni őket, akkor félre is értelmezik úgy, hogy az számukra legyen hasznos.

A tündérek közül igazából egy van, aki középpontba kerül a történetben, a többiek egyelőre mellékszereplők. Reth valaha Evie-vel járt, aztán szakítottak, de azóta is zaklatja a lányt. Megesik, hogy megérinti őt, mire Evie bőrén, testében, szívében forróság keletkezik, és az ő paranormálist érzékelő szemének látható lángok lobbannak fel benne. Evie hiába mondogatja az NPEH egyik vezetőjének, Raquelnek, hogy Reth valami furcsát csinál vele, a nő nem hisz neki. Legalább is eleinte.

Reth karaktere egyébként nagyon izgalmas, számomra például sokkal izgalmasabb, mint Landé. Egyfelől, mert tényleg totál para az a tündér, valahol mélyen, mégis úgy érzi az ember, hogy valami több van benne, mint amit látunk. De hogy ez a több valami még rosszabb, vagy valami jó, az kérdéses.

NPEH

Nos, ha valóban léteznének paranormális lények, remélem, nem egy NPEH-hez hasonló szervezet fog védeni minket. Egyfelől, mert elég gázul bánnak azokkal a lényekkel is, akik egyébként némi biztonsági intézkedés mellett egyáltalán nem lennének veszélyesek az emberekre. Másfelől, mert totál felelőtlenek. Tudják jól, hogy a tündérek irányítása kockázatos, mert könnyedén kijátszhatják a parancsokat még úgy is, hogy a parancsadó ismeri a nevüket, mégis mindenféle biztonsági ellenőrzés és gyanakvás nélkül használják a tündéreket. Még azután is, hogy Evie külön figyelmezteti őket.

Raquel karaktere viszont szintén érdekes, főképp az Evie-vel való kapcsolata. A nő nemcsak a főnöke Evie-nek, hanem valamiféle anyapótlék is számára. Ám mivel Raquelnek egy egész szervezetet kell irányítania, és emberek élete múlik azon, milyen döntéseket hoz, hiába szereti Evie-t, mégis tart tőle némi távolságot. És felhasználja őt az NPEH céljaira.

Főgonosz

A főgonosz, aki legyilkolja a természetfeletti lényeket, számomra igazából azért volt érdekes, mert megismerhettem neki köszönhetően Evie múltjának egy részét és személyiségét. Ő az, aki miatt kiderül, mi is Evie, mire teremtetett, és hogy vajon hajlandó-e beteljesíteni a sorsát, vagy elég erős szembeszállni vele. Vagyis neki köszönhetően derülnek ki olyan dolgok Evie-ről, amik még különlegesebbé és összetettebbé teszik a lány karakterét.

A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik azokat az egyedi, közvetlen, humoros stílusú regényeket, amelyek egyedi alapokkal rendelkeznek, de azért felhasználják a tipikus ifjúsági fantasy elemeit.

Kedvenc karakter: Reth, Raquel, Evie

Kedvenc jelenet: amikor Evie először kerül szembe a főgonosszal.

Kedvenc idézetek:

„- Nézd meg ezt az ezüstkést! Szúrása nagyon fájdalmas, akár halálos is lehet majdnem minden paranormális lénnyel szemben!
- Nézd meg ezt a sokkolót! – kontráztam. – Nagyon rózsaszín, és még csillogó kövecskék is vannak rajta.
- Az ember nem bízhat meg mindig a modern technikában.
Bud teljesen normális ember volt, de az ember néha azt érezte vele kapcsolatban, hogy a legsötétebb középkorban nőtt fel. És ha arra vagytok kíváncsiak, hogy jól nézett-e ki, arra csak azt tudom felelni, hogy úgy harminc évvel ezelőtt talán jóképű lehetett.
- És mivel már nem először vitatkozunk erről, ezért hoztam neked valamit.
- Ajándékot? – élénkültem fel.
Látszott, hogy idegesíti a hülyéskedésem. Egy összegöngyölt valamit húzott elő a táskájából, amibe, mint kiderült, egy vékony tőr volt becsomagolva. Rikító rózsaszín gyöngyökkel díszített markolattal.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltottam fel, és kitéptem a tőrt a kezéből.
- Én sem hiszem el, hogy egy rózsaszínű kést voltam képes csinálni valakinek.
- Ez annyira, de annyira cuki! Annyira tetszik! Végre méltó társa van a sokkolómnak!”

„- Nem gondoltam, hogy fontos. Végül is csak arról van szó benne, hogy tudsz valami olyasmit, amit senki más, és hogy nem tudjuk, hogy ezt miért vagy hogyan csinálod. De ez nem azt jelenti, hogy te nem lennél ember, vagy hogy olyan lennél, mint a vámpírok, tündérek vagy egyszarvúak.
- Egy pillanat, most komolyan mondod, hogy vannak egyszarvúak? Ugye csak ugratsz?
Raquel elnevette magát.
- Ha rendesen viselkedsz, és vége elkezdesz házi feladatokat írni, akkor talán egyszer elviszlek közéjük.”

„- Igen, a halál nem csillogó platformszandálon szokott érkezni, vagyis valószínűbb, hogy nem azon jön. Bár aranyos lenne.
A vállába bokszoltam.
- Hé, én aztán rettentően félelmetes tudok lenni! Egyébként pedig te is azt gondoltad, hogy meg akarlak ölni, már elfelejtetted?”

„- Te tényleg nem félsz tőlem?
A fejét rázta, elengedte a kezem és átkarolt, hogy jobban magához tudjon vonni.
- Egy icipicit sem. Attól még, hogy nem tudod, ki vagy, még nem vagy félelmetes. Hidd el nekem, hogy én kiismerem magam az ilyen dolgokban. – Mosolygott. – Emellett pedig, hogy félnék egy olyan lánytól, aki ennyire szereti a rózsaszínt?”

Értékelés: TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Amy Plum: Álomcsapda - Blogturné

A Libri Kiadó az Insomnia könyvek sorozatában jelentette meg Amy Plum: Álomcsapda című regényét, mely az azonos című sorozat első része. Hét fiatal vesz részt egy kísérletben, akik nem tudnak aludni, insomniában szenvednek. Csakhogy szép álmok helyett saját rémálmaikban találják magukat, ahonnan lehetetlennek tűnik megszökni. Kövesd végig a négy állomásos blogturnét, ha a játék során minden kérdése jó választ adsz, megnyerheted a három nyereménykönyv egyikét a kiadó felajánlásában. 

Amy Plum Álomcsapda című regénye igazán izgalmasnak ígérkezett a fülszövege alapján, és szerencsére ezúttal a fülszöveg be is váltotta a magában hordozott ígéretet. Ugyanis alig bírtam letenni a könyvet esténként.

A sztori hét fiatalról szól, akik mindannyian a kóros álmatlanság egy-egy fajtájával küzdenek, ami persze egyéb fizikai, lelki és pszichikai betegségekkel is együtt jár. A betegségük már olyan elviselhetetlen, hogy belemennek egy veszélyes kísérleti kezelésbe, ami rosszul sül el. Látszólag mind kómába esnek, gyakorlatilag viszont egy furcsa, tudatalatti álomvilágba kerülnek, ahol közösen át kell élniük egymás legrosszabb rémálmait.

Bent

A regény három szemszögből mutatja be az eseményeket. Az álomban lévőket két páciens, Cata és Fergus szemén át láthatjuk, és ezeket a fejezeteket két részre lehet osztani.

Az egyik a rémálmokat meséli el. Ez azért izgalmas, mert ijesztő, kalandos álmokon vezeti keresztül az olvasót. Mindig kíváncsi borzongással vártam, a hét gyerek ezúttal milyen rémálomban köt ki, az melyikük rémálma lesz, és mi történik majd ott velük. Ezek a fejezetek a régi thrillerek és horrorok hangulatát idézték fel számomra, mert valóban ijesztőek voltak. Valamint hiába fiatalok a főszereplők, a történet maga egyáltalán nem gyerekeknek való, ugyanis itt bárki bármikor meghalhat egy rémálom során.

A másik rész azt mutatja be, hogy két rémálom között, egy a fejükben létező gyülekezőhelyen a hét gyerek hogyan próbál rájönni arra, mi is történik velük, és hogyan szabadulhatnának a rémálmokból. Itt nagyon szépen megtalálta az író az egyensúlyt. Egyfelől, mi olvasóként tudunk néhány dolgot, amire a gyerekek nem emlékeznek, és alig várjuk, hogy végre ők is rájöjjenek ezekre. Másfelől a tudott dolgok mellett akadnak olyasmik is, amik minket is meglepetésként érnek. Ugyanis több olyan fordulat és titok is van a regényben, amelyre egyáltalán nem lehet számítani.

Kint

A valódi világbeli történéseket Jaime jeleneteiben mutatja meg az írónő. Ő egy orvostanhallgató, aki eleinte csak megfigyelőként vesz részt a kísérletben, hogy valami egyetemi gyakorlatra aláírást szerezzen. Először valóban csak annyit tesz, megfigyeli, hogy a két orvos mit hogyan csinál. Aztán később, amikor bekövetkezik a baj, kutatni kezd, jobban megvizsgálja a pácienseket, a rájuk kötött gépek adatait, tüzetesen átnézi a múltjukról szóló aktákat. És valószínűleg pont azért, mert egy kezdő szemével, tiszta lappal nézi a dolgokat, rájön olyasmikre, amikre az előfeltevésekkel dolgozó orvosok nem.

Ezeknél a részeknél is az tetszett, hogy olvasóként vannak részinformációink, így izgulhatunk azért, hogy Jaime is rájöjjön ezekre, viszont vannak olyan rejtélyek is, amiket mi nem tudunk, és Jaime kutatásának segítségével kaphatjuk meg végül ezeket a kirakós-darabkákat.

Álomkórosok

Általában a könyvajánlóim során jellemezni szoktam a karaktereket is, ám ez most kimarad. Ugyanis több olyan karakter is van a történetben, akit lehetetlenség lenne úgy bemutatni nektek, hogy közben ne lőjem le a velük kapcsolatos fordulatokat, mivel ezek a fordulatok az alapszemélyiségükből fakadnak.

Annyit viszont mindenféleképpen jó, ha tudtok, hogy az összes páciens karakter nagyon izgalmas a történetben. A többségüknek olyan titka van, amely biztos, hogy az olvasók többségét meglepi majd. Vannak, akik szerethetőek közülük, és olyanok is, akik kicsit idegesítőek. De az biztos, hogy érdekes, összetett személyiségek, akik olvasás közben képesek voltak lekötni azzal, hogy próbáltam megérteni őket, összerakni a képet, kik is ők pontosan.

Rémálmok

Azon kevesek közé tartozom, akik még a rémálmaikat is szeretik, mert hiába ijesztőek, mégis izgalmasak. Mint egy horrorfilm. Persze, valahol mélyen valószínűleg tisztában vagyok vele alvás közben is, hogy igazából nem eshet bajom, és így könnyebb élvezni őket.

Nos, Catáék rémálmai koránt sem ennyire veszélytelenek, így nem csodálom, hogy egyáltalán nem élvezik őket. Az olvasók viszont annál inkább. Egyfelől izgalmas mindig azt várni, hogy az új rémálom miről is fog szólni, mintha valaki meglepetés horrorfilmet választana neked. Vajon szörnyek következnek, pszichopata sorozatgyilkos vagy valami egészen más?

Másfelől a rémálmok sok mindent elárulnak arról, akihez tartoznak. Hogy az illető mitől retteg, mi történt vele a múltban, amitől az adott rémálom kialakult, vajon küzdő típus-e vagy feladva leül a sarokba rettegni, és hasonlók. Vagyis ezek által az álmok által jobban megismerhetjük a karaktereket.

Az pluszban izgalmas, hogy minden egyes rémálomban feltűnik egy arctalan, mégis emberszerű rémalak, akiről a fiatalok úgy gondolják, meg akarja ölni őket. Vajon ki ez az alak? Kinek a rémálmához tartozik? Szimbolizál valamit? Mit akar a fiataloktól?

A vég

Őszintén szólva, úgy álltam neki ennek a könyvnek, hogy azt hittem róla, egyrészes, de mikor rájöttem, hogy tévedtem, egyáltalán nem bántam. Annyira izgalmas volt a történet, hogy örömmel vetem majd bele magam újra a világába. Főképp, hogy pont egy izgi titok kiderülésével ért véget a regény, amely reményeim szerint jól megbonyolítja majd a szereplőink életét.

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik a fordulatos, izgalmas, néhol ijesztő történeteket, és érdekli őket az, mi rejtőzhet más emberek fejében.

Kedvenc karakterek: Cata, Fergus, Hangya, George

Kedvenc jelenet: nos, erre nem tudnék spoilerezés nélkül válaszolni. A végén egy jelenet, amikor kiderül egy titok.

Kedvenc idézetek:

„- A rohadt életbe, már csak ez hiányzott! Ráadásul kiskorú volt!
- Tizenkilenc éves – helyesbít Vesper.
- Hát a mocskos kutyaúristennek legyen hála! – harsogja az igazgató.”

„- Most mi van? Egy ókori figura három napra meghal, aztán kirongyol a sírjából, halálra rémítve az őröket? Szerintem megette az agyukat, csak azt a részt inkább kihagyták a Bibliából.”

„- Kérsz egyet a szemed alá ezzel a kereszttel? – lendíti a fegyverét George Sinclair felé.
Sinclair a vázáját leeresztve nekihátrál egy mamutfenyő-méretű márványoszlopnak.
- Inkább nem. Anyukám is megmondta, hogy ne ingereljek kereszttel hadonászó rockercsajokat.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Nyereményjáték:

Filmeket keresünk, amikben jelentős szerepet kapnak az álmok. Minden állomáson találtok egy képet, ami alapján be kell azonosítani a filmet. A rafflecopter doboz megfelelő sorába a film címét kérjük magyar vagy angol verzióban.

A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésre jelentkezni a megküldött e-mailre. Ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz!

Kép a játékhoz:

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

07.01. Kelly és Lupi olvas

07.03. CBooks

07.05. Sorok között

07.07. Spirit Bliss  

Anne Priest: Angyalkönny

Anne Priest Angyalkönny című regényének elejébe még a megjelenés előtt volt szerencsém beleolvasni. Mivel tetszett a történet hangulata, olyan igazán sötét, izgalmas gengsztersztorinak tűnt, ezért örültem, hogy módomban áll végigolvasni a teljes könyvet.

A történet főszereplője Gabriel, aki egyike a várost uraló négy maffiózónak. Ő, Rafael, Uriel és Michael arkangyaloknak nevezve magukat markukban tartják a város vezetőit, a rendőrséget, és következmények nélkül terjesztik a saját, egyedi drogjukat, amit angyalkönnynek neveznek. Uralmuk azonban meginog, amikor valaki lemészárolja Michaelt és a testőreit. Az arkangyalok hárman maradnak, de egymásban sem bíznak igazán. Aztán egyszer csak felbukkan Gabriel életében Sarah, aki még sebezhetőbbé teszi az arkangyalt.

Tökéletes hangulat

A regény legnagyobb erőssége az a sötét, gengszter történetekhez méltó hangulat, amely az első oldal első mondataitól végigkíséri a történetet. Ez volt az, ami azonnal megfogott, és felébresztette bennem azt az érzést, hogy engem érdekel ez a sztori. Van itt minden a kilógó belektől kezdve a brutális verésen át a levágott ujjakig, ám aki szereti a kemény történeteket, horrorfilmeken, thrillereken, Gyilkos elmékhez hasonló sorozatokon és gengszterfilmeken nőtt fel, az odalesz az Angyalkönnyért.

De nehogy azt higgyük, hogy ez a könyv csak kegyetlen dolgokról szól! A jó az, hogy ezt a sötét, kegyetlen világot az írónő romantikával vegyíti, ez pedig egyensúlyt tart az olvasó lelkében. Amikor már kezdené behúzni őt is a sötétség olvasás közben, akkor jön egy romantikusabb jelenet, ez pedig feloldja a feszültséget.

Gonoszok világa

Nagyon ritka az olyan romantikával fűszerezett történet, amelyben a főszereplő valóban rosszfiú. Vannak sztorik, amelyek látszólag rosszfiú karakterrel rendelkeznek, de a végére mindig kiderül az illetőről, hogy valójában nem követte el az adott bűnöket, vagy ha el is követte, kényszerből, ha pedig mégis magától, akkor erkölcsileg jogosan tette. Szóval a rosszfiúról végül mindig kiderül, hogy valójában jófiú.

Nos, itt ez nem így van.

Gabriel egy valódi gengszter a szó legszorosabb értelmében. Droggal való kereskedés, pénzmosás, vesztegetés, emberkínzás, emberrablás, gyilkosság, mind fent vannak a listáján. Két dolog van mégis, ami minden tette ellenére szerethetővé teszi őt az olvasó szemében. Az egyik, ahogy az embereihez viszonyul. A hozzá legközelebb álló embereivel igazi barátok, majdhogynem testvérek. A másik szerethető dolog benne az, ahogyan Sarah iránt érez. Talán a lány az egyetlen a világon, akit sosem bántana, és soha nem hagyná azt sem, hogy mások bántsák.

Karakterfejlődés

Nos, őszintén be kell vallanom, hogy a regény elején nem igazán szimpatizáltam Sarah-val. A személyisége pont olyan volt, hogy azt gondoltam, a valóságban biztosan nem lennénk barátnők. Nekem ez az állandó bulizós, pasizós, piálós, drogozós életmód mindig is taszító volt.

Viszont!

Egyfelől ez a viselkedés tökéletesen passzol a történet gengsztervilágához. Másfelől Sarah sokat változik a történet során pozitív irányba, és végül megkedvelhetővé válik. Szóval egy klassz karakterfejlődés megy végbe a regényben.

Plusz az írónő nagyon jól megérezte, hogy kell Sarah mellé egy olyan karakter, aki sokkal durvábban nyomja a fent említett életmódot, mert ez tompítja majd Sarah viselkedését az olvasó szemében. Van ugyanis Sarah-nak egy unokatestvére, Grace, aki durván drogfüggő, és egy adagért bármire képes szó szerint, akár egy idegennek is odadobja magát. Az ő viselkedése mellett azok a dolgok, amiket Sarah tesz, apró kilengéseknek tűnnek.

Nehéz döntések

Vajon ki mit tenne, ha találkozna egy számára mindenféle szempontból tökéletes férfival, akinek csak egy „aprócska” hibája van: egy gyilkos, alvilági gengszter? Félre lehet ezt tenni akkor, ha az adott férfi téged valóban szívből szeret, sosem bántana, sőt, megóvna minden bajtól? Együtt lehet élni valakivel, aki gyengéden megcsókol téged, aztán elmegy brutálisan megkínozni egy embert?

Sarah-nak ezzel a lelkiismereti kérdéssel kell megküzdenie. Szerelmes Gabrielbe, de pontosan tudja, hogy ki is a férfi és mire képes. Ezt pedig nem lehet csak úgy félresöpörni. Bevallom őszintén, nem tudom, hogyan lehet ezt a problémát hosszútávon áthidalni, mert amint Sarah konkrétan a közepében lesz a mocsoknak, és a saját szemével lát majd dolgokat, onnantól szerintem nem tudja majd elfordítani a fejét, és ámítani önmagát.

Én nem hiszem, hogy együtt tudnék élni azzal a tudattal, hogy a párom más embereknek árt, de pont ezért érdekel az, hogyan lesz feloldva ez a konfliktus a történetben.

Az árnyék mélyén

A történet kriminek mondható része Michael halálával kezdődik. Az életben maradt három arkangyal nem tudja, hogy ki lehet a tettes. Egy idegen, vagy valaki, akit már ismernek? Esetleg maguk között kell keresniük a gyilkost? És az illető most rájuk is vadászik?

Gabriel ki akarja deríteni az igazságot, ám közben más gondja is akad. Egyikük angyalkönnyének ugyanis váratlan mellékhatásai lesznek. Konkrétan azonnali függőséget okoz, és kifordítja önmagukból az embereket, akik akkora tombolást és rombolást visznek véghez a városban, hogy annak a nyomait már nagyon nehéz elrejteni.

Bár a helyi rendőrségtől nem kell tartaniuk, lévén az arkangyalok a markukban tartják a rendőrfőnököt, mégis van egy rendőrnyomozó, Redcliffe, aki folyamatosan a három arkangyal nyomában jár, és megpróbál olyan bizonyítékot szerezni ellenük, amit felmutatva, még ők sem tudnak kimászni a hurokból.

Az egyetlen jó ember

Redcliffe talán az egyetlen a történet során, akiről elmondható, hogy igazán jó ember. Komolyan veszi a rendőri munkáját, nem lehet sem lefizetni, sem megfélemlíteni. Hiszi, hogy az arkangyalokat el kell kapni, hiszen rossz emberek, bűnözők, és ezért mindent meg is tesz.

Az egyetlen gyenge pontja, a lánya, akit szívből imád. Azt hiszem, emiatt lesznek majd még izgalmas pillanatok a történet folytatásában, amire egyébként nagyon kíváncsi vagyok.

Romantika és erotika

Mivel tegnap ez a téma is felmerült a könyvvel kapcsolatban egy Facebook csoportban, ezért úgy éreztem, ki kell térnem rá. A történetben ugyanis van jó pár erotikus jelenet, és néhány konkrét szexjelenet is. Ezeket viszont egyáltalán nem éreztem pornográfnak, inkább finoman, szépen vannak megfogalmazva.

A Facebook csoportban azt kérdezte egy 15 éves lány, vajon elolvashatja-e emiatt a könyvet. Nos, én azt tudom mondani, hogy ezt neki kell jól megfontolnia. Mind mások vagyunk, én például 15 évesen 500 Ft-okért vettem szatyorszámra a finoman megfogalmazott szexjelenetekkel teli romantikus regényeket. Másoknak viszont kellhet még néhány év, hogy lelkileg érettek legyenek az ilyen olvasmányokra. Mindannyian más ütemben fejlődünk, érünk, szóval magunknak kell megfontolnunk, hogy egy ilyen szépen megfogalmazott szexjelenet vajon árthat-e a lelkünknek vagy sem. Ha úgy érezzük, hogy igen, akkor várjunk még néhány évet a könyvvel. Ha úgy érezzük, érettek vagyunk már ehhez, akkor pedig nyugodtan vegyük kézbe.

A két főszereplő között egyébként egyenesen forr a levegő, ott van köztük az a bizonyos mágnes az első pillanattól kezdve, és minden egyes közös jelenetükben érezni, hogy egyszerűen összetartoznak. A köztük felmerülő erkölcsi konfliktus ellenére úgy vélem, hogy sikerült egy nagyon összeillő párost alkotni személyükben.

A történetet azoknak ajánlom, akik kedvelik a sötét hangulatú, ám romantikával fűszerezett gengsztertörténeteket.

Kedvenc karakter: Gabriel, Cain.

Kedvenc jelenet: amikor Sarah a srácokkal bolondozik a tengerben.

Kedvenc idézetek:

„- Megtaláltam – emelte a magasba diadalittasan a készüléket. – Elképzelésem sincs, hogy hogyan került a vécépapír tartójába.
- Valószínűleg úgy, hogy a csetelést még a pisilés idejére sem tudod felfüggeszteni.”

„- Tőlem aztán egész éjjel álldogálhatsz a szakadó esőben, de miattad most én is szarrá áztam.
- Szívás – rántotta meg a vállát.
- Nekem mondod? Egészen másfajta és más kimenetelű feladatokat szoktam kapni. Most mégis egy kiscsaj után kell koslatnom.
- Basszus, ez nagyon ciki!
- A többiek gúnytárgya leszek, és a végén még pszichomajomhoz kerülök.
- Ez egyre durvább, de majd rendezek neked valami gyűjtést.
- Az jó lesz, de ne készpénzt adjatok. Egész falat betöltő síkképernyős tévé, Playstation, ezek sokkal személyesebbek.”

„- Amíg felszállunk, be kell kötnöd magad, de utána körbevezetlek – mondta, majd leültetett.
Gyakorlott mozdulatokkal szíjazott az üléshez, de olyan szorosan, hogy szinte minden levegőt kipréselt belőlem.
- Nem vagyok egy Christian Grey-rajongó, úgyhogy finomabban – nyögtem, mire kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Az meg ki a franc?
- Ó, hála istennek! – sóhajtottam, de Gabriel továbbra is értetlenül nézett rám. – Ne akard tudni, én sem kérkedem ezzel a tudással!”

„Ha valóban létezne felsőbb hatalom, aki annyira jó és igazságos, mint ahogy ez az álszent barom prédikálja, úgy mi nem is létezhetnénk. Abban a pillanatban le kellett volna sújtania ránk, amint az első áldozatunk vére a kezünkhöz tapadt. Ha tényleg gondját viselné bárki is az emberiségnek, úgy az én életem sem alakulhatott volna úgy, ahogy. De mivel az isteni beavatkozás elmaradt, így ez az Isten vagy magasról szarik az általa teremtett világra, vagy soha nem is létezett.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Két külön világ - alternatív, spin off Démoni érintés novella

Olissa a barlang egyik sarkában kuporgott, sápadtabb volt, mint amire emlékeztem. Persze, majd egy éve, hogy eljött a világvége, és a Nap soha többé nem kelt fel, az örök éjszakában pedig nehéz lebarnulni. Az illata mennyei volt, szinte éreztem a vérét a számba. A tekintetéből most csak rettegést olvastam ki, pedig korábban kedvelt engem, éreztem. Akkoriban még én is ember voltam. Minden reggel az irodába menet betértem a kis kávézóba, ahol dolgozott, csak hogy lássam őt. A végén már kérnem sem kellett, ahogy meglátott, azonnal készítette nekem a kávét, pont úgy, ahogy szeretem. És egy kedves mosollyal adta át.

Aznap elhatároztam, hogy meghívom valahová, ettől pedig olyan könnyűnek éreztem magam, akár egy héliummal töltött luftballon. Beszálltam az autóba, és… akkor történt. Kitört a pánik. Én pedig ahelyett, hogy beálltam volna a menekülők közé, egyenesen a kávézóhoz hajtottam. Az ajtaja nyitva volt, de üresen állt. Épp a hátsó rész felé indultam, amikor az éles fájdalom a nyakamba hasított. Csak azután jöttem rá, hogy egy vámpír harapott belém, miután magamhoz tértem. Jobban mondva, újra megszülettem. Olyan érzés volt ugyanis, ahogy a levegő ismét a tüdőmbe hatolt. Teljesen egyedül voltam, teremtőm addigra magamra hagyott, nemsokára azonban találkoztam néhány hozzám hasonlóval.

– Charles! – Összerezzentem Ewan kiáltására. Már majdnem elfelejtettem, hogy nem egyedül érkeztem. A hordám azért jött fel a hegyekbe, mert egy csoportnyi emberszökevényről kaptunk bejelentést. A Véreskezű maga adta ki a parancsot, hogy eredjünk a nyomukba, és végezzünk velük. Miután eljött az örök sötétség, és a vámpírok felfedték magukat az emberiség előtt, az ő irányításával vettük át a teljes uralmat a felszínen. A régi vámpírok azt mesélték, korábban pont úgy kellett bujkálniuk, ahogyan most az embereknek. Csatornákban, barlangokban és egyéb sötét, elhagyatott helyeken éltek, mert bár erősebbek voltak az embereknél, nappal kiszolgáltatottá és sebezhetővé váltak.

A lépések közeledtek, Olissa reszketve húzódott még közelebb a kőfalhoz. A kezemben tartott lámpás által megvilágított vonásain ott ült a tudat, hogy néhány másodperc, és halott lesz.

– Csak egy elhagyatott fészek, az itt maradt rongyaik bűzlenek – kiáltottam vissza. A hazugság olyan könnyedén csúszott ki a számon, mintha tudtam volna, hogy egyszer kimondom. Talán egész vámpírlétem alatt erre a pillanatra készültem, ezért csatlakoztam a tisztogatókhoz, ezért kutattam menekültek után. Azt reméltem, hogy a lány, akibe még emberként beleszerettem, életben van, és a sors egyszer elvezérel hozzá. – Nézd meg az északi járatokat, én megyek délre! – kiáltottam újra. Ewan léptei távolodtak, de nem maradhattam sokáig. Az gyanússá tett volna.

Olissa megmozdult a sarokban, tágra nyílt szemmel pislogott rám. Nem értette, miért hazudtam miatta, összezavarodott.

– Maradj itt, nemsokára visszajövök! – néztem rá. Néhány pillanatig nem reagált, aztán lassan bólintott. Csak remélni tudtam, hogy tartja a szavát, de a félelem ott lüktetett bennem, hogy végül megretten, és mire visszatérek, már csak hűlt helyét találom. Mégsem tehettem semmit. Hátat kellett fordítanom neki, és elsétálni. Hogy ő életben maradhasson.

---

Úgy rohantam hozzá, mintha a már nem létező életem múlna rajta. Mire visszaértem a hegyekbe, az izgatottság átjárta minden porcikámat. Elátkozottként is valamiféle istenhez imádkoztam, hogy amikor belépek a barlangba, Ő még mindig ott legyen. Épp ezért ért hidegzuhanyként, amikor a járatot üresen találtam. Körbeszimatoltam, a bűzös szagok összekeveredtek, de még haloványan éreztem az illatát. Lerogytam az egyik tisztának tűnő sarokba, és arcomat a kezembe hajtottam. Olyannyira belemerültem a veszteség okozta kétségbeesésbe, hogy csak akkor tudatosult bennem a zaj, amikor a járathoz ért.

– Szia! – A hangja halk volt, de ismerős. Felpattantam, és percekig fürkésztem, hátha csak egy hallucináció, ami hamarosan eltűnik.

– Elmentél – mondtam. Én is halkan beszéltem, a hangom mintha nem is hozzám tartozott volna.

– Megéheztem – emelte fel a kezét, markában lila színű bogyókat tartott. Bólintottam, ez érthető. Akkor csak ezért tűnt el, de…

– …visszajöttél – mondtam ki hangosan a gondolat végét. Erre is magyarázatot kellett kapnom, hiszen teljesen logikátlan döntés volt. Vámpír vagyok, ő ember, az lett volna az ésszerű, ha a lehető legmesszebb menekül innen, hogy soha többé ne találjak rá.

– Kétharmad kávé, egyharmad tejszín, egy cukor és egy Zizzy fánk – mondta fel a rendelést, amit régen nap mint nap kértem tőle. – Nem fogsz bántani, ugye?

– Nem akarlak – ráztam meg a fejem. Tett egy mozdulatot előre, mire felemeltem a karomat. – De nem vagyok biztos önmagamban, ott kell maradnod. Túl jó az illatod. – A kijelentésemre lepillantott magára, aztán kitört belőle a nevetés. Nem az a szívből jövő volt, amit anno hallottam tőle, de mégis csak nevetett.

– Jó az illatom? – fogta meg elöl a felsőjét; szakadt és koszos volt. Halványan elmosolyodtam. A vérének illata számomra elnyomta a ruházatából áradó szagot. Hirtelen hagyta abba a kuncogást, arca komollyá vált, úgy nézett rám ismét.

– Megmentettél – használt ő is egy megállapítást kérdésként. Válaszolni akartam neki, de nem tudtam, mit kéne. Egész vámpírlétem alatt téged kerestelek, és amikor rád találtam, mindenáron meg akartalak védeni? Ez még számomra is ijesztően hangzott, mintha valami őrült zaklató lennék. Vagy: mindig kedves voltál velem, ezért viszonozni akartam? Semmitmondó. Meg sem közelíti azt, amit valójában érzek.

– Meg kellett tennem. – Bólintott, mintha értené, ahogy a szemébe néztem, arra gondoltam, talán érti is. Szavak nélkül, vallomás nélkül.

– Mi lesz most? – csúszott le a fal mellett, aztán törökülésben leült, és miközben a válaszomat várta, falatozni kezdett a bogyókból.

– Vigyázok rád – feleltem. Ismét bólintást kaptam válaszként. Egyszerűen tudomásul vette, hogy mostantól felelősséget vállaltam az életéért. Érte.

---

– Milyen érzés vámpírnak lenni? – kérdezte, miközben az általam hozott friss kenyeret falatozta. Új ruhát is kapott tőlem, és elkísértem a közeli folyóhoz, hogy biztonságban le tudjon fürödni. Egyre inkább hasonlított ahhoz a lányhoz, akire emlékeztem.

– Nem tudom. Leginkább nem gondolok rá, mi vagyok, csak úgy vagyok… – feleltem. Lehet, hogy kissé zavaros volt a válaszom, mert töprengve csipegette tovább a kenyérbelet. Végül lenyelte a falatot.

– Ezt dobta a gép, így kell túlélni minden napot – foglalta össze a maga módján az érzéseimet. Hirtelen boldogság öntött el, sosem hittem volna, hogy lesz valaki, aki megért engem. Akár néhány egyszerű szóból. – Én is hasonlóan érzek. Ha elkezdenék azon gondolkozni, mennyire pocsék lett a világ, és hogy a jövő számomra valószínűleg csak néhány napot, hetet vagy hónapot jelent majd, nem csinálnék mást, csak lefeküdnék a sarokba, és várnám a halált.

– Van jövőd – jelentettem ki komoran. Nem akartam beletörődni, hogy amit mondott, valószínűleg igaz. Ha nem akarok gyanút kelteni, nem lehetek állandóan mellette, és amíg egyedül van, bármi történhet vele. Rábukkanhat egy tisztogató csapat, baleset érheti vagy elkaphat valami fertőzést. Annyira törékeny, és annyi veszély leselkedik rá ezen a világon. – Én… új életet adhatok neked. Egy erősebb testben – suttogtam bele a félhomályos lyukba. Lélegzetet sem vett jó néhány másodpercig, csak bámult rám.

– Köszönöm, nem – rázta meg a fejét. Furcsa villanást láttam a tekintetében, amitől rossz érzés szállta meg a gyomromat.

– De…

– Én nem akarok embereket ölni. – A mondat éles pengeként ért. Eddig nem gondoltam arra, vajon milyennek láthat engem, de az érve nyilvánvalóvá tette, hogy csak egy gyilkosnak tart. És az is vagyok. Az elmúlt évben megszámlálhatatlan emberrel végeztem, ittam a vérükből, és a legtöbbször nem tudtam időben leállni. Talán őt is megölném, ha megpróbálnám átváltoztatni – járta át az egész testemet a jeges borzongás.

– Most mennem kell! – siettem a kijárathoz.

– Én itt várlak – hallottam még a hangját, mielőtt elhagytam volna a barlangot. 

---

Két napig nem tudtam elmenni hozzá, mert kiküldtek minket, tisztogatókat egy csatornához. Hátul haladtam, társaimat hajtotta a vadászösztön, engem visszatartott a bűntudat.

Amikor már mind odalent voltunk, mélyen a járatban, akkor tört ki a teljes káosz. Először szenteltvíz ömlött a fejünkre valami locsolórendszerből, hogy legyengítsen minket, aztán egy robbanás megrázta az egész járatot, betondarabok hullottak ránk, végül sötét lett. Szerencsém volt, és ezt Neki köszönhetem. A vérivásra szükségem volt, de megfogadtam magamnak, hogy a túlélésen kívül más okból soha többé nem ölök embert. Talán… talán így jobbnak lát majd engem, ebben reménykedtem. Ha elöl haladok, nem tudtam volna kiásni magam. Így is fél napba telt, mire kijutottam, és újabb egybe, míg sikerült elkapnom egy embert, és a vérének köszönhetően a sebeim begyógyultak.

Kimerülten másztam fel a hegyekbe, hajtott a vágy, hogy újra vele lehessek. Az apró lámpásom félhomályában is jól láttam, hála a vámpírképességeknek, így nem okozott problémát a sziklás terep. Amikor végre felértem, és a barlangba lépve megéreztem az illatát, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Eddig attól féltem, hogy azt hitte, nem jövök vissza többé, ezért ő is továbbállt, vagy történt vele valami, én pedig nem tudtam itt lenni, hogy megvédjem.

De amikor beléptem az otthonaként definiált járatba, ott ücsörgött a földön, arcát megvilágította a korábban itt hagyott lámpás fénye, és megint azokat a lila bogyókat falatozta. Csak most döbbentem rá, hogy elfelejtettem neki ennivalót szerezni. Annyira látni akartam, hogy egyszerűen kiment a fejemből.

– Rosszul nézel ki. Megsérültél? – pattant fel a földről. Tett egy lépést felém, de amikor ijedten hátraléptem, visszahúzódott a fal mellé. – Jól vagy? – kérdezte onnét.

– Ránk robbantottak egy csatornajáratot. Épphogy megúsztam, de a többiek… – meséltem. Zavartan fordította félre a tekintetét, mintha nem akarná, hogy meglássak benne valamit.

– Annak örülök, hogy te jól vagy – mondta. Fájón értettem meg, nekem örül, de a társaimat egyáltalán nem sajnálja, sőt. Egyfajta emberi győzelemként éli meg a pusztulásukat.

– Ha visszaváltozhatnék emberré, gondolkodás nélkül megtenném.

– De nem tudsz – mosolygott rám szomorkásan. Néhány pillanatig csend volt, amikor végül megszólalt, a hangja élettelibbé vált. – Tudod, régen sokszor gondolkoztam azon, vajon milyen ember lehetsz, hol élsz, mit dolgozol, milyen az életed. Olyan furcsa… Annyiszor meg akartalak szólítani, mármint nem a rendelésedet felvenni, és mondani valamit az aznapi időjárásról, hanem igazán beszélgetni, de sosem volt hozzá merszem.

– Én pont így voltam vele – vallottam be. A lámpás fényében is láttam, hogy kipirult az arca.

– Mesélsz magadról? – kérte. Ahogy az emlékek szavakká formálódtak a számon, nosztalgikus öröm és a veszteség fájdalma járt át. 

---

Eldobta az apró kavicsot, az átívelt a barlangon, és a tenyeremben landolt. Most én következtem. Ő kérdezett valamit, nekem pedig válaszolnom kellett. Ilyet játszottunk már majd egy órája, hogy elszórakoztassuk magunkat. Eleinte a kérdések teljesen komolytalanok voltak, mint például, hogy kinek a munkáját vállalnánk át inkább, Télapóét vagy a húsvéti nyúlét, aztán észrevétlenül, szép lassan előjöttek a fontosabb kérdések is.

– Mi hiányzik a legjobban? A régi világból – bökte ki némi gondolkodás után. Nem kellett megfontolnom, azonnal tudtam a választ. Az ujjaim közé szorítottam a kavicsocskánkat, még éreztem rajta a tenyere melegét.

– Az a néhány perc reggelente, közvetlenül ébredés után.

– Miért? – nézett rám érdeklődve. Összeszedtem minden bátorságomat, és amint meghoztam a döntést, ömleni kezdtek belőlem a szavak.

– Mert abban a néhány percben mindig rád gondoltam. Arra, hogy nemsokára látlak majd a kávézóban, és talán ma lesz bátorságom elhívni valahová. Meghívni egy eperlére, beszélgetni, megismerni egymást, aztán elvinni moziba vagy a parkba sétálni… Hogy kiderülhessen, jól érzem-e, és tényleg te vagy a lélektársam, akit a Sors egyszerűen nekem rendelt – hadartam végig. Tátott szájjal bámult vissza rám. Nem tudom, milyen reakcióra számítottam, de biztosan nem arra a kérdésre, ami elhagyta az ajkát.

– Honnan tudod, hogy az eperlé a kedvencem? – Felkuncogtam.

– A belső pulton mindig volt egy üvegnyi, de eperlé nem volt az itallapotokon – árultam el. Egyszerre született mosoly az ajkán és könnycsepp a szemében.

– Figyeltél rám – suttogta. – Igazán figyeltél… 

---

Visszafojtottam a lélegzetem, miközben a szívdobogását egyre közelebbről hallottam. Ő akarta kipróbálni, milyen közel tud jönni hozzám még viszonylag veszély nélkül, én pedig képtelen voltam nemet mondani neki. Talán nem is akartam… A gondolat, hogy a közelemben tudhatom, túl csábító volt. A barlang külső falánál álltam közvetlenül a bejárat mellett, ő pedig a belsőnél, tömör szikla állt köztünk, mégsem voltunk még ennyire közel egymáshoz. Előrenyújtottam a kezem a nyílásba, mintha meg akarnám ölelni a sziklát, és ő is hasonlóan tett. Amikor az ujjaink összeértek, mintha ezernyi apró áramütés érte volna a testemet. Puha volt, forró, élettel teli.

Ez lenne a szerelem? 

---

Boldog izgatottsággal siettem hozzá. Hónapok óta nem lehetett sehol epret kapni, még a vámpírimádó ember szolgák sem tudtak szerezni nekem, pedig jól megfizettem volna. Aztán az egyik szökevénytanyán találtunk egy üvegházat, öntözőrendszerrel és mesterséges napfénnyel. A sarokban pedig ott álltak a palánták. Társaimat nem nagyon érdekelték, lévén rég nem ettek növényeket, mégsem szedhettem le azonnal a nagy, érett eperszemeket; arra magyarázattal kellett volna szolgálnom. Később tértem vissza, hogy megszerezzem a zsákmányt.

Elképzeltem, Olissa milyen arcot fog vágni. Milyen lesz a mosolya, a tekintete, amikor először beleharap a sötétpiros gyümölcsbe. A gondolat, hogy valami olyat adhatok neki, ami egy kicsit boldogabbá teszi, teljesen felvillanyozott. Végre megint azt éreztem, van valami célja a létezésemnek. Valami, amiért megéri ezen a világon maradni.

Dúdolgatva léptem be a barlangba, csak akkor hallgattam el, amikor észrevettem, hogy Olissa a sarokban fekszik, és alszik. Legalább is először azt hittem, hogy ezt teszi, míg meg nem hallottam a halk, fájdalmas nyöszörgést.

– Lissa? – Nem mertem közelebb menni, mert már ebből a távolságból is kínzott a szomjúság, de majd megőrültem abban a néhány másodpercben, míg felém fordult. Többször láttam már elpirulni, de a pír, ami most az arcát vörösre festette, nem a zavartól keletkezett, hanem a láztól. A köhögés, ami a tüdejéből tört elő, még inkább megijesztett.

– Csak megfáztam egy kicsikét – mosolygott rám haloványan. Hangja rekedt volt és gyenge. – Nem kell aggódnod.

– Gyógyszert kellett volna szereznem – pillantottam le összeszoruló torokkal a kezemben tartott, átlátszó, műanyag dobozra. Ő csak most vette észre, mi van nálam; a szája „Óóó!”-t formázva kerekedett el.

– Hoztál nekem epret! – Először kiszélesedett a vigyora, aztán torz grimasszá változott, ahogy kitört rajta megint köhögő roham. Tehetetlenül toporogtam egyhelyben, tenni akartam valamit, segíteni, de fogalmam sem volt, hogyan.

– Hoznál nekem kintről egy kis vizet? – kérdezte; mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Leguggoltam, és odalöktem hozzá az eperrel teli dobozt, az surrogó hangot hallatva érkezett meg közvetlenül a keze mellé. Felvettem a sarokból a műanyagpalackot, amit iváshoz használt, és elindultam teljesíteni a rám bízott feladatot. 

---

A sarokban ültem, és figyeltem őt, míg szörcsögő szuszogása egyenletessé nem vált jelezve, hogy mély álomba merült. Csak ekkor álltam fel a kőről, és igazi önfegyelembe került, hogy a két lábam egymás elé téve elinduljak kifelé a barlangból. Hozzá akartam menni, betakarni, átölelni, cserélni a vizes ruhát a homlokán és megitatni; nem tehettem. De volt valami, amit meg kellett próbálnom.

Még éltek emberek a civilizált világban, igaz ennek az volt az ára, hogy a vámpírokat kellett szolgálniuk. Nekik voltak szükségleteik. Élelmiszer, tiszta víz, gyógyszerek… Korábban nem érdekelt, honnan szerzik ezeket, ahogyan egyetlen vámpír sem foglalkozott az ilyesfajta ügyekkel, de most csak azon járt az agyam, honnan is tudhatnám meg. Végül az ücsörgés közepette beugrott egy név: Kaelson.

Az egyik vadászat előtt Ewant elküldték hozzá, hogy szerezzen egy teherautónyi élelmiszert. A lázadók néha megtámadták a vámpírimádók szállítmányait, és azt reméltük, egy „jó fogással” talán elő tudjuk csalni őket. Kaelson végül átadta a rendelést nekünk, ennek ellenére az akció nem járt sikerrel. Talán nem jutott el az emberekhez a pletyka, vagy nem volt elég bátorságuk a támadáshoz, bár az is lehet, hogy megsejtették a csapdát. Nem tudtuk meg soha.

Kaelson a peremvidéken élt, ami a város külső részét jelentette. A vámpírimádók jó része itt húzta meg magát, míg mi a központban foglaltuk el a jobb területet. Ahogy megjelentem, az utcák kiürültek, mindenki visszahúzódott a legközelebbi épületbe. Nagy ritkán bejöttünk ide, ha kellett valami az egyik embertől, vagy ha emlékeztetni akartuk az itt élőket rá, milyen kevésen múlik az életük.

Hamar a megfelelő házhoz értem. Valaha virágzó kert terülhetett el előtte, most csak fekete föld vette körül. Néhány növény mutálódott, megtanultak túlélni, voltak, amiket mesterséges körülmények között tartott életben az emberiség maradéka, de jó néhány faj egyszerűen megszűnt létezni. A virágokra például semmi szükség nem volt, a szépség ebben a világban nem sokat számított, úgyhogy csak néhány igazi túlélő úszta meg a világvégét.

Kopognom sem kellett, ahogy az ajtó felé közeledtem, az kinyílt. Kaelson a küszöbről nézett rám, aztán megfordult, és visszasétált a házba. Meg kellett tartanunk a távolságot, bár nem azért jöttem, hogy bántsam, az ösztöneim rabja voltam.

– Üdvözlöm! – állt meg a nappali végében, miközben meghajtotta magát előttem. Én a küszöbön maradtam, és csak egy fejbiccentéssel üdvözöltem. Nem mintha bármi bajom lett volna az emberekkel, még csak alsórendűnek sem tartottam őket, mint sok társam. Egyszerűen tartottam maga a protokollhoz, hogy ne váljak gyanússá. – Segíthetek valamiben?

– Igen. Úgy tudom, te irányítod ezt a városrészt, és van gyógyszerkészleted – mondtam.

– Így van, uram – felelte rezzenéstelen arccal. Nem láttam rajta behódolást, ahogyan sok más emberen, de ezt nem elemeztem tovább. A lényeg az volt, hogy segíthet.

– Lázcsillapítóra és antibiotikumra lenne szükségem.

– Előkészíthetünk egy teherautónyit, mint legutóbb.

– Nem… nekem csak néhány doboznyi kéne – vallottam be. Ha egy egész szállítmányt készíttetnék elő, az Kaelsonban nem keltene gyanút, ám a híre biztosan eljutna a tisztogatók parancsnokának fülébe. Talán még magához a Véreskezűhöz is. A teherautókat csak engedéllyel lehetett használni, azt pedig én, egyszerű „közlegényként” nem szerezhettem. – Az egyik besúgómnak kell, megbetegedett, és szükségem van rá. Fontos munkát végez – magyaráztam. Igyekeztem érdektelennek tűnni, Kaelson arca nem mutatta, hogy sikerrel jártam-e.

– Rendben, maradjon itt, kérem, negyedóra, és jövök a bogyókkal – ígérte. Visszahúzódtam a folyosó másik végébe, míg ő a fal mellett elsétált a kijáratig. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, rossz érzés szállt meg, mégsem mozdultam. El kellett vinnem Neki a gyógyszereket. Bármi áron. 

---

Szinte repültem a barlang felé. Néha megtapogattam a zsebem, hogy biztosan nem esett-e ki a néhány doboz tabletta, pedig amúgy is éreztem, ahogy a combomhoz nyomódnak futás közben. Alig néhány órát voltam csak távol, mégis mintha napok teltek volna el. Amikor beléptem a barlangba, tudtam, hogy a helyzet még rosszabb lett. Töményen éreztem a betegség szagát.

– Visszajöttem – suttogtam bele a lámpafényes félhomályba. Nem mozdult, csak nyöszörgött valamit. – Ébredj, hoztam neked gyógyszert! – kértem. – Hallod? Fel kell ébredned, én nem tudom beadni. Gyerünk, kelj fel! – kiáltottam rá. Hiába. A láz megfosztotta őt az öntudatától.

Idegesen mászkáltam fel-alá. Itt volt nálam a segítség, a kezemben tartottam, mégsem tudtam segíteni rajta. Ha a közelébe megyek, én ölöm meg, ha nem megyek, akkor a betegség. Ahogy tudatosult bennem, hogy el fogom veszíteni őt, erőt vett rajtam az őrület. A hajamba markolva rogytam le a földre, miközben ordítottam, vicsorogtam, morogtam, mint egy állat. Mert az is voltam. A vér iránti vágy legyőzött, megfosztott attól, aki voltam. Az emberi mivoltomtól. Ami bármit megtett volna, hogy őt életben tartsa.

Visszafojtottam a lélegzetemet, és megpróbáltam odamászni hozzá, de nem jutottam elég közel. Hallottam a szívdobogását, láttam, a nyakán az ér lüktetését, és olyan erejű szomjúság söpört át rajtam, hogy ha egyetlen pillanattal tovább maradok, az végzetesnek bizonyul. Zihálva lapultam a szemközti falhoz, miközben átkoztam magam a gyengeség miatt.

– Én beadom neki. – A hang váratlanul ért. Harcra készen ugrottam fel, hogy ha kell, meg tudjam védeni őt. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, nem egy vámpír, hanem egy ember áll velem szemben. Kaelson. Annyira lekötött az aggódás, észre sem vettem, hogy követett. Elővigyázatlan barom vagyok! – Segíteni akarok. Beadom neki – nyújtotta ki felém a kezét. Nem bíztam benne, de ő volt most az egyetlen reményem. Odadobtam neki a dobozokat, ő pedig ügyesen elkapta őket.

Miközben odasétált hozzá, és leguggolt mellé, mardosott a féltékenység. Nem az a fajta, amely megcsalástól retteg, Lissa szeretett engem, ha nem is mondta ki soha, éreztem. Egyszerűen csak irigykedtem Kaelsonra, amiért ilyen könnyen oda tud menni hozzá, és megteheti azt, amiről én csak álmodozhatok: ápolhatja őt.

– Nem a besúgód, igaz? – dünnyögte maga elé, elhagyva a tiszteletteljes stílust, miközben megemelte Olissa fejét, és szétnyitotta a száját. A tablettákat egymás után a torkára dobta, aztán odatartotta a szájához a csorba bögrét, és nyelésre buzdítva megitatta.

Nem feleltem. A válasz úgyis nyilvánvaló volt. 

---

Négy nap telt el, a kétségbeesés úgy kebelezett be ez idő alatt, akár a rák, sejtről sejtre. Vártam a fordulópontot, azt ahol majd megkönnyebbülhetek: túlvagyunk rajta, meg fog gyógyulni. Hiába. A gyógyszerek nem hatottak, én pedig csak a sarokból figyeltem, ahogy kiszáll belőle az élet.

– Átváltoztathatnád – vetette fel Kaelson az ötödik napon. Nem tudom, miért maradt velünk, miért segített, de megtette, és ezért hálás voltam neki.

– Nem akarja – feleltem. A hangom karcos volt, nehezemre esett beszélni.

– Miért?

– Nem akar olyan gyilkossá válni, mint amilyen én vagyok – mondtam ki a fájó igazságot. Megtehettem volna, hagyhattam volna eluralkodni magamon az önzőséget, de jól ismertem őt. Amint magához térne, és rájönne, mit tettem vele, megtalálná a módját, hogy végezzen önmagával. Nem tudna szörnyként tovább létezni. Ahhoz ő túl jó.

Kaelson vizes ronggyal törölgette a homlokát, közben elgondolkozva bámult maga elé. Talán arra gondolt, mennyire ironikus az élet. Egy szörny szinte sebezhetetlenül az örökkévalóságig élhet, míg egy angyal ilyen fiatalon zuhan alá a halál karmaiba. 

---

Több személy közeledett, hallottam a lépteiket, de nem mozdultam. Már nem számított. Lissának talán már csak órái voltak vissza, az én sorsom pedig ezek után nem érdekelt. Láztól vergődő testére szegeztem a tekintetemet, és vártam a végzetet. Még meglepetést sem éreztem, amikor vámpírok helyett emberek érkeztek. Ez sem változtatott semmin. Ha szíven akarnak döfni egy karóval, akkor hajrá, csak nyugodtan!

– Én mondtam! – hallottam meg Kaelson hangját.

– Egy vad vámpír, aki beleszeretett egy emberbe. Sok mindent láttam már, de ilyet még nem – állapította meg egy másik hang. – Hé, te! Hogy is hívják?

– Fogalmam sincs. Sosem kérdeztem.

– Vérszívó! – A megszólításban nem volt gúny vagy megvetés. Lassan az emberek felé fordítottam a fejem, nem mintha érdekeltek volna, egyszerűen csak meg akartam köszönni Kaelsonnak, hogy legalább megpróbált segíteni.

Egy sötét alak állt mellette. A ruhája, a haja, még a szeme is koromfekete volt. Emberként talán tartottam volna tőle, de ki lehetne rosszabb egy vámpírnál? Hátrébb egy kölyök várakozott, talán tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Kezében karót szorongatott, de úgy tűnt, egyelőre nem akarja használni. Nem értettem, mit keresnek itt. Talán Kaelson úgy döntött, ha vége mindennek, eltemeti őt, és ehhez kellett a segítség…

– Akarod, hogy segítsünk a lányon? – A kérdés váratlanul ért. Hiszen a gyógyszereket próbáltuk már, hogyan segíthetnének?

– Hogyan? – mondtam ki hangosan is a gondolataimat. A remény halovány volt, mégis mozgásra késztetett. Feltérdeltem a barlangfalnak támaszkodva, úgy néztem fel az előttem állókra, mint egy megváltásra váró a keresztre.

– Vámpír lesz belőle.

– Nem. – Az árnyalatnyi remény egyetlen pillanat alatt suhant ki belőlem, és csak csalódottság maradt a helyén.

– Mondtam nekik, hogy nem akar vad lenni, de van megoldás – szólalt meg Kaelson. – Van egy szer, amely mutációt okoz a vámpírokban, és segít uralni a vérszomjat. Az ellenállók fejlesztették ki, és adnak belőle neki, ha úgy döntesz.

– Tényleg használ? – nyílt tágra a szemem. Egy bólintást kaptam tőle válaszként. – Én is… én is kaphatok belőle?

– Bár ilyen egyszerű lenne, de csak azoknál hatásos, akik közvetlenül az átváltozás előtt, vagy utána bizonyos időn belül kapják meg. Sajnálom – mondta. Túl szép lett volna… – És van még valami – mélyült el a hangja. El sem tudtam képzelni, milyen rossz hír jöhet még, de éreztem rajta, hogy az vár rám. – Ha átváltoztatjuk, nem maradhatsz vele. Te nyilvánvalóan nem jöhetsz a mi világunkba, mert nem tudsz az embereink közelében tartózkodni, ő pedig nem mehet a te világodba, mert a vadak tudnák, hogy mi segítettünk rajta, és onnantól ellenségnek számítana. Odakint vár a vezetőnk, egy mutáns, ha beleegyezel, segít, hogy a lány közénk tartozzon.

– Én… – Összetörten fordultam Olissa felé. A gondolat, hogy megtaláltam és szinte azonnal el is veszítem őt örökre, elmondhatatlanul fájt. De nem annyira, mint az a tudat, hogy megszűnik létezni. Ennek a pokoli világnak szüksége van rá, a mosolyára, a jóságára, a kedvességére, mert egyszerűen minden szebb, ha ő ott van. – …rendben. Azt akarom, hogy éljen! – mondtam ki a sziklanehéz szavakat. A fekete alak bólintott.

– Marcus, add be a lánynak a szert, aztán szólj C-nek, hogy jöjjön be! – fordult hátra a fiúhoz. Az elindult, hogy megmentse életem szerelmét. És egyúttal elszakítson tőle.  

 ---

Amikor kilépett a barlangból, beleremegett a lelkem. Egészséges volt, gyönyörű, erős és… szomorú. Ahogy rám nézett, tudtam, hogy elmondták neki a rám vonatkozó feltételeket. Hátranézett a szőke hajú, jóképű mutánsvámpírra, aki átváltoztatta, és valami engedélyfélére várt tőle. Megkaphatta, mert gyors léptekkel közeledett hozzám. Szólásra nyitottam a számat, de mielőtt még bármit is mondhattam volna, az ajka már az enyémen volt. Olyan volt, mint vért inni, csak még őrjítőbb. Repültem, bár a két lábam a földön maradt. Csak azután kúszott be a tökéletes boldogságba a veszteség fájdalma, hogy elhúzódott tőlem. Könnyes arca ugyanazt tükrözte, amit én is éreztem.

– Élned kellett! – mondtam.

– Szenvedni fogsz – felelte.

– Igen.

– Én is.

– De megtalálod majd a boldogságodat – biztattam. Azt akartam, hogy így legyen.

– Megtalálom. – Megint közel lépett hozzám, de ezúttal megölelt. Az ajka a fülemhez ért; beleborzongtam.

– Minden hónap harmadik péntekén ugyanitt. Én eljövök, te is gyere! – suttogta olyan halkan, hogy csak én hallhattam.

A létezésem pedig egyetlen másodperc alatt ismét értelmet kapott.