Disztópiák, melyeket ajánlok nektek

Nemrég kifejtettem nektek, miért is szeretem annyira a disztópiákat, és a Facebook megosztásom alatt megkérdeztétek, hogy mely disztópiákat szeretem, melyeket ajánlanám olvasásra nektek. Szóval, íme, a listám…

1. George Orwell: 1984

Az egyik legborzongatóbb disztópia, amit valaha olvastam. Nagyon szépen bemutatja, milyen az, amikor a hatalom, vagyis a „Nagy Testvér” szó szerint mindig figyel. Gyönyörűen kifejti azt is, hogyan lehet a nyelv eltorzítása és a média által, az embereket egymás ellen fordítva (még szülőt és gyereket is) igába hajtani egy teljes népet. A legborzongatóbb az, hogy olvasás közben az ember simán talál egy csomó párhuzamot a valósággal.

2. Stephenie Meyer: A burok

Ezt a könyvet szerintem azok is szeretni fogják, akik az Alkonyat sorozatot nem kedvelik. Jól kidolgozott sci-fi disztópia, melyben olyan filozófiai kérdések merülnek fel, mint a test és lélek kapcsolata, hogy mit jelent embernek lenni, a szabadság fontossága, amiért akár meghalni is érdemes, valamint a testvéri szeretet.

3. Lois Lowry: Az emlékek őre sorozat

Az első résznek félve álltam neki, mert azt gondoltam, hogy fiatalabb olvasóknak való, és tartottam tőle, hogy nem fog lekötni. Nos, tévedtem. Ez a disztópia egyszerre elgondolkoztató, megható, meghökkentő és izgalmas. Olvasás közben rádöbbenti az embert, hogy a nehézségek ellenére mennyi apró csoda is van a világunkban, például a színek, a hó, a zene, a tánc, a család, a barátság, a szerelem és az anyaság.

4. Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Akárcsak az 1984 esetében, ennek a regénynek is az a legnagyobb erőssége, hogy simán elhiszi az ember, a mi világunk is lehetne olyan, mint a könyv lapjain. Könnyedén, egyik napról a másikra. Néhány gombnyomással meg lehetne fosztani a nőket a pénzüktől, egyéb vagyonuktól, munkájuktól, családjuktól, még a nevüktől is. Sokkoló, borzongató, borzalmas történet, mégis zseniális és izgalmas. Azt ajánlom, olyankor olvassátok, amikor lelkileg toppon vagytok, mert én simán kisebb pánikrohamot kaptam olvasás közben, és borzalmasan megviselt érzelmileg a történet.

5. Isaac Marion: Eleven testek

A humoros és romantikus, tiniknek való filmváltozat megnézése után olvastam a könyvet, és nagyon meglepett pozitív értelemben, mert az alapsztorit és a karaktereket kivéve semmi köze nincs a filmhez. Ez egy igazi komoly, felnőtteknek való regény, amely tele van társadalomkritikával, filozófiai kérdésekkel és merengésekkel, a karakterei sokrétűek, a stílusa pedig minőségi. Nagyon klassz kritikát fogalmaz meg a rohanó világgal, a fogyasztói társadalommal és a mobilokba, számítógépekbe temetkező emberekkel szemben, akiknek bár a múltban vert még a szívük, folyt vér az ereikben, mégis zombibb életet éltek, mint a jelenben maguk a zombik.

6. Alexandra Bracken: Sötét elmék sorozat

A történet szerint a gyerekek nagy része meghalt egy vírustól, az életben maradtaknak pedig különleges pszi-képességeik alakultak ki. Törölni tudják mások emlékeit, irányítani tudják az embereket, elektromosságot állítanak elő a kezükkel és hasonlók. A sztori azért megrázó, mert ezeket a gyerekeket a saját szüleik adják a kormány kezére pusztán félelemből, a kormány pedig olyan táborokba zárja őket, mint régen a munka- és haláltáborok voltak a II. világháborúban. De bármilyen veszélyes képességeik is vannak ezeknek a gyerekeknek, mégiscsak gyerekek. Akik szenvednek, félnek és vágyják az elfogadást, gondoskodást és szeretetet.

7. Naomi Alderman: A hatalom

Egy kifordított világot mutat meg nekünk Alderman, amelyben a nők a fájdalomokozás képességével rendelkeznek. Érintés által áramot tudnak vezetni másokba, ezáltal kínt, sérülést vagy halált okozva. A hatalmat, amely felébredt bennük, nemcsak arra használják, hogy önmagukat felszabadítsák a világ kezdete óta tartó férfiak általi elnyomás alól, hanem arra is, hogy a férfiakat nyomják le arra a szintre, ahol korábban a nők álltak. Vagyis konkrétan megcserélik a világban a férfiak és a nők helyzetét. Az elgondolás maga nagyon izgalmas, bár én hiszek abban, hogy a nők és a férfiak mint csoport különböző lelki beállítottsággal rendelkeznek, és reménykedem benne, hogy világszinten nem ugyanúgy cselekednénk, ahogyan a férfiak a mi valóságunkban. Vagyis hogy mi nem a másik nem elnyomására használnánk az erőnket, hanem csak a nők megvédésére és a valódi egyenlőség kialakítására. Persze, lehet, hogy csak áltatom magam, de a remény hal meg utoljára…

8. S. J. Kincaid: A kárhozott

A történet egy sci-fi disztópia. A jövőben az emberek az űrben élnek, és olyan embernek látszó mutánsokat fejlesztenek ki, akiket gyerekkoruktól kezdve gyilkolásra tanítanak. Amikor már elég ügyesek, genetikailag beléjük programozzák, hogy egyetlen ember iránt érezzenek szeretetet, és őt védjék mindentől egész életükben. A főszereplőnk egy ilyen mutáns gyilkos lány, akit az egyik szenátor lányának védelmére programoztak. Gyönyörű leszbikus szerelmi szál van a történetben, ami fordulatos, izgalmas és elgondolkoztat arról, mit is jelent embernek lenni, és hogy vajon ha szörnynek nevelnek, akkor valóban szörnyek vagyunk-e, vagy akarattal talán lehetünk jó emberek is.

9. V. K. Bellone: Felvont vitorlák

Egy magyar írónő első könyve ez, amely igazi minőséget képvisel. Ebben a világban a modern technika valamiért majdnem teljesen elfelejtődött, és a fennmaradt régi tárgyakról azt gondolják az emberek, hogy az istennő csodái. A történet világa egzotikus, jól kidolgozott, a karakterei összetettek, a cselekmény pedig izgalmas.

10. R. J. Hendon: Korcsok

Szintén egy magyar író első könyvéről van szó, amely kiemelkedően jó stílusával, egyedi alapötletével, jól felépített világával és karaktereivel izgalmas élményt nyújt. Amiben zseniális ez a történet, hogy sosem lehet előre kiszámítani, mi történik majd benne. Általában tudni szoktam olvasás közben, hogy mire számíthatok, mert az írók többsége sablonok alapján építi fel a történetét, de R. J. Hendon újra és újra képes volt meglepni engem.

Ti mely disztópiákat ajánlanátok nekem olvasásra?

Mészöly Ágnes: Vágod?

Mészöly Ágnes Vágod? című könyvét a Könyvhéten ajánlotta nekem a Menő Könyvek egyik munkatársa. A történetről nem sokat tudtam, viszont érdekesnek találtam az alapötletet, hogy a könyvet ide-oda forgatva két szemszögből ismerhetjük meg a történetet, ami végül a könyv közepén ér össze olyan oldalakon, amelyeket nekünk kell felvágnunk, hogy megismerhessük a sztori végét.

A történet két gimnazista lányról, Petráról és Laráról szól, akik gyerekkoruk óta a legjobb barátnők, és versenyszerűen táncolnak. Éppen egy Európa-bajnokság előtt mennek el osztálykirándulásra, ahol Petra véletlenül a tóba ejti a 69000 Ft-os fejhallgatóját. Mivel retteg attól, hogy az anyja emiatt eltiltja a versenytől, ezért belekeveredik egy súlyos hazugságba, amibe nemcsak Larát rántja magával, hanem egy ártatlan osztálytársának is tönkreteheti az életét.

Már nem beszélem ezt a nyelvet

Mindig azt hittem, hogy fiatalos vagyok, de ezen könyv olvasása közben rá kellett jönnöm, hogy felnőttem. A történet szövege egy az egyben olyan, mintha két tinédzserlány mesélné el nekünk az életét a saját szavaival, ugyanis olyan nyelvezete és stílusa van, amelyet mostanság a fiatalok szoktak használni (vagy legalább is a fiatalok egy bizonyos rétege). Olvasás közben többször is el kellett gondolkoznom azon, hogy egy-egy rövidítés, szleng, betűszó vajon mit is jelenthet, mert elsőre nem jöttem rá.

Szóval nyelvileg, stílusban kinőttem már ezt a sztorit, és volt nyelvészet specializációsként, íróként kicsit zavart is a sok szleng, direkt helyesírási hiba (ami valójában nem hiba, mert a valóságban így beszélnek a tinik, leírni pedig hitelesen csak úgy lehet, ahogyan leírta az írónő).

Hogy miért szórakoztatott mégis ez a regény akkor? Mert hiteles volt. A karakterekről simán elhittem, hogy élő-lélegző, valós emberek. Az írónő olyan szinten ismeri a fiatalok lelki világát, gondolkodásmódját, és átérzi a gondjaikat, félelmeiket, hogy ettől az egész történet hitelessé válik. És bármennyire is kinőttem már a történet nyelvezetéből, el kell ismerni, az is hozzájárult ehhez a hitelességhez.

A bűnösök

Petra és Lara, hogy saját magukat védjék, hatalmas bajba keverik az osztálytársukat, Lettit. Nemcsak amolyan tinibajba, hanem olyanba, amibe belefolynak a rendőrök, és a lányt akár ki is rúghatják az iskolából, valamint elvehetik őt a nevelőszüleitől.

Vagyis hiába Petra és Lara a főszereplők, mégsem ők a pozitív karakterek, ez a furcsa és egyedi csavar pedig nagyon bejött nekem.

Petra élete nem könnyű, az apja lelépett, az anyja egyedül neveli őt és az öccseit, akik igazi örökmozgók. Az anya elég türelmetlen, robbanékony természet, sokszor veszekszik Petrával. (Az igazság az, hogy nem bírom, ha egy szülő türelmetlen a gyerekével. Értem én, hogy lehet ő is fáradt, lehet rossz napja és hatalmas gondjai, de arról nem a gyerekek tehetnek, és ha már vállaltuk az anyaságot, akkor neveljük őket rendesen, szeretettel, úgy, hogy a lehető legkevesebb lelki törést okozzuk közben.) Szóval sajnáltam Petrát, amiért nem találja azt a harmóniát a családjában, ami szerintem minden gyereknek megjárna.

Viszont Petra viselkedése és személyisége sem igazán szimpatikus. Egyfelől tudja, hogy nehéz az anyjának, mégis kihisztizik magának egy 69000 Ft-os fülhallgatót. (Én 3000 Ft-ért vettem a sajátomat, és ha gazdag lennék, akkor sem költenék majdnem 70000 Ft-ot ilyesmire, miközben költhetem azt a pénzt sokkal fontosabb dolgokra is. Azt meg főképp nem várnám el anyutól, hogy ennyi pénzt adjon ki rám.) Másfelől megkap egy ilyen drága cuccot a gürcölő anyjától, és aztán nem úgy vigyáz az adott tárgyra, mintha hímes tojás lenne…

Lara családi helyzete sem egyszerű. Lényegében a nővére gondoskodik róla a mindennapokban, mert az anyja külföldre ingázik ápolónőként, hogy elég pénzük legyen a megélhetéshez. (Itt tenném hozzá, a könyvben Lara azon elmélkedi, hogy nem érti, az anyja hogyan bírja, hogy éjszakai műszakban nem pihenhet le, miközben Magyarországon ezt megtehetik a nővérek… Nos, nem ismerem minden kórházban a helyzetet, de édesanyám gyerekkorom óta három műszakos ápolónő, és nem, egy percre sem pihenhetnek le éjszakai műszakban. És ahogy az egészségügy helyzetét ismerem, a többi magyar kórházban sincs éjszakai pihenő a nővéreknek… Szóval ez szerintem egy logikai hiba a történetben.)

Lara nővére jófej, rendes lány, aki szereti a testvérét, és szinte anyaként gondoskodik róla. Tetszett, hogy amikor baj van, megmondja Larának, hogy bízik a szavában, de ha esetleg hazudott volna, akkor sem fogja utálni, és legközelebb ismét hisz majd benne, mert mindenki követhet el hibákat. Ez szerintem egy nagyon jó hozzáállás, már persze, ha nem állandó átverésekről és hazugságokról van szó, hanem egyszeri botlásról. Az egyszeri megbocsátható.

Lara anyjáról nem tudni túl sokat. A férje meghalt nemrég, azóta pedig halálra melózza magát, és ideje nagy részében távol él a lányaitól. Ő sokkal lazább és megértőbb anya, mint Petráé, bár ehhez valószínűleg hozzásegíti az, hogy a gyereknevelési terhek nem az ő vállán nyugszanak a pénzszerzést leszámítva.

Ahogy láthatjuk, Petrának és Larának sem tökéletes az élete, emiatt az ember némi együttérzéssel szemléli őket, ám ezzel együtt sem pozitív, 100%-ig kedvelhető karakterek. Lara talán egy fokkal szimpatikusabb, mint Petra, lévén, benne legalább feltámad a lelkifurdalás Lettit illetően, de Petra viselkedése borzalmas. Tudja, hogy ő hazudik, mégis úgy támad rá mindenkire, még a saját barátnőjére is, mintha ő lenne az áldozat.

Nem tudom, hogy a fiatalok milyen érzésekkel, gondolatokkal olvassák majd a történetet, drukkolnak-e Petrának, megértik-e őt… Az biztos, hogy számomra azért volt izgalmas a könyv, mert oldalról oldalra vártam, hogy Petra végre lebukjon, és megkapja méltó büntetését, Lettiről pedig kiderüljön, hogy ártatlan. Persze, hogy ez megtörtént-e, azt nem árulom el, majd kiderül a regényből mindenki számára.

Az ártatlan

Letti karaktere is érdekes, mert bár Petra és Lara negatív képet fest róla, és valóban magának való személyiség, ő mégis sokkal pozitívabb karakter, mint a két főszereplő lányzó. Nehéz sorsa volt, nevelőszülőtől nevelőszülőhöz került, néha bajba is keveredett, de mostanra talált egy jó családot, van egy komoly kapcsolata, és kezdene helyre zökkenni az élete. Aztán jön Petra, és beleköp a levesébe.

Bár a baj kezdeténél Letti egy kicsit elhamarkodottan viselkedik, nagyon szimpatikus az, ahogyan később az ügyhöz áll. Ez mutatja meg azt, hogy sokkal jobb ember, sokkal értelmesebb, okosabb lány, mint Petra és Lara.

Végig azon drukkoltam, hogy kiderüljön az igazság, és Letti megkapja a kijáró bocsánatkérést mindenkitől.

Igaz barátság?

A Facebookon terjed egy idézet, ami arról szól, hogy ha egy igaz barátot felhívsz azzal az éjszaka közepén, hogy megöltél valakit, ő csak annyit mond, hogy viszi az ásót. Nos… szerintem ez nem igaz barátság. Az igaz barát sosem hozná ilyen helyzetbe a másikat, sosem keverné ekkora bajba őt. Aki magával rántja a „barátját” a bajba, az valójában csak egy haver, nem barát.

Szóval szerintem Petra és Lara sem igazi barátok. Lehet, hogy együtt nőttek fel, lehet, hogy összeköti őket a tánc szeretete és sok közös emlék, de Petra olyan szinten kihasználja és elnyomja Larát, hogy amint Lara felnő és öntudatára ébred majd, biztos, hogy eltávolodnak egymástól vagy végleg véget ér a barátságuk.

Lara talán egy fokkal jobban kötődik Petrához, mint fordítva, hiszen még a lelkifurdalása ellenére is képes hazudni érte. Túl fiatal, és még nem tudja, hogy egy igazi barát nem várna el tőle ilyesmit soha. Petrán viszont nem éreztem, hogy valóban szeretné Larát, egyszerűen csak szüksége van valakire, aki ott van mellette, és akit irányítgathat.

Egyébként az is érdekes filozófiai kérdés, hogy vajon hazudhatunk-e úgy egy barátért, hogy tudjuk, bűnt követett el, és a következményeit ártatlan emberek szenvedik meg. Én úgy vélem, bár nagyon nehéz lenne szembekerülni egy baráttal, mégsem támogathatunk senkit a szeretet nevében abban, hogy rosszat, bűnt kövessen el, és ártson másoknak. Ott állhatunk mellette, amikor elnyeri a büntetését, segíthetjük, hogy könnyebben viselje azt, de ez minden, amit tiszta lelkiismerettel megtehetünk.

A történetet azoknak ajánlom, akiket nem zavar a tininyelvezet, és szeretik az olyan regényeket, amelyekben a karakterek szinte élnek. Valamint azoknak, akik hisznek az igazságban, és végig akarják izgulni a sztorit, hogy itt vajon kiderül-e, és a rosszak vajon megkapják-e méltó büntetésüket, a jók pedig jutalmukat.

Kedvenc karakterek: Letti, Oli, Máté

Kedvenc jelenet: amikor Oli elmondja Larának, hogy hisz neki, de ha mégis hazudott, akkor is megbocsát, és legközelebb újra hinni fog neki.

Kedvenc idézetek:

„- (…) Végül is csak egymásra számíthatunk, nem? Egy csapat vagyunk.
- Anya, annyira köszönöm! – mondom, és megölelem az asztalon áthajolva.
Olyan igazinak tűnik ez az egész, hogy egy pillanatra én is elhiszem, hogy számíthatunk egymásra, hogy egy csapat vagyunk, ő meg én, egy pillanatra eszembe jut, hogy elmondjam neki, mi is történt valójában, mert ugye aki egy csapatban játszik, annak nincs titka a másik előtt, lásd Lara meg én (na jó, majdnem), meg ilyen hülyeségek. Amíg szorongatjuk egymást a koszos tányérok meg a reggel óta kint felejtett gyümölcsjoghurt felett, arra gondolok, mennyivel könnyebb lenne, ha valódi lenne ez az egész, a megbocsátás, az ölelés, meg az „egy csapat”, mennyivel könnyebb lenne, ha elmondhatnék mindent, ha nem kellene hazudnom és félnem és titkolóznom, és nem utálna a Tasnádi (leszarom), de főleg nem utálnám magam és anyámat és ezt az egészet. De nem valódi a csapat meg az egymásra számítás, szóval túl kockázatos lenne őszintén játszani.”

„Ott ül az egyik sarokban, előtte a gép, fején füles, és teljesen jól elvan. De azt megérzi, hogy figyelem, felnéz, lekapja a fejhallgatót, és felpattan. Közben lever egy villát és egy műanyag poharat az asztalról, csak az a mázli, hogy a pohár már üres.
- Ti jöttök? – kérdezi.
- Nem, még ezer év, csak megnéztem, hogy élsz-e még.
- Azóta már hússzor meghaltam. A francba, most is! – néz vissza a képernyőre.”

„Mert hülyeségeket akkor csinál a gyerek, ha az ősökkel gáz van, ez alap, erről órákat tudnék mesélni, pedig el sem végeztem a pszichológiát. Még.”

„- De ha észrevesszük saját gyengeségeinket, megtettük az első lépést a tökéletesség felé.”

Értékelés: TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Miért imádom a disztópiákat?

Mostanában több ismerősömtől is hallottam, hogy nem olvas disztópiákat, mert nem szereti őket. Ez a kijelentés számomra nagyon furcsa, mivel egyszerűen odavagyok a jó, minőségi disztópiákért, így elgondolkoztam azon, vajon én miért is szeretem őket ennyire.

Jó viszonylag biztonságosan félni

Gyerekkoromban én és a húgom imádtuk a horrorokat és egyéb ijesztő filmeket. Baromira rettegtünk tőlük: az X-akták gumiemberes része után napokig csak együtt mertünk vécére menni, az Ideglelést követően villanyfénynél aludtunk, A törpe bosszúja után pedig kizárólag az oldalamon aludtam úgy, hogy az egyik fülemet a párna, a másikat a tenyerem védhesse, nehogy a gonosz törpe letépje, csak hogy megszerezze az aranyfülbevalómat.

Szóval féltünk ezektől a történetektől, mégis folyamatosan horrorfilmet akartunk nézni. A pszichológia is vizsgálja ezt a furcsaságot, hogy miért is szeret az ember biztonságos körülmények között, a tévé előtt ülve félni, ám mivel nem vagyok szakértő, a bővebb magyarázatot rájuk bízom inkább. Ám az biztos, hogy az emberek egy része valóban élvezi azt az izgalmi szintet és testi-lelki reakciót, amit a biztonságos félelem vált ki belőle.

Én többek között ezért szeretem a jó disztópiákat is. Jó alatt nemcsak azt értem, hogy irodalmi szempontból érjen el egy bizonyos minőségi szintet, hanem azt is, hogy olvasás közben valóban képes legyen elhitetni velem: ez akár a valóságban is alakulhatna így. Ugyanis az hozza elő a horrorfilmek okozta félelmet és szorongást is az emberből disztópiaolvasás közben, hogy arra gondol, ez a mi életünk is lehetne a jövőben.

Beleéli magát a karakterek helyébe, szinte látja maga előtt, ahogy az elnyomó rendszer igazi rabszolgát csinál belőle, megkínozza, börtönbe zárja, megöli. Vagyis pont azt az izgalmi szintet éli át, amit a horrorfilmek is okoznak.

Persze vannak olyan emberek, akik nem jól viselik ezt a félelem okozta izgalmat, logikus módon nekik valószínűleg nem vagy kevésbé jönnek be mind a horrorfilmek, mind a disztópiák.

Jó tudni, hogy mi várhat ránk

Sosem voltam a struccpolitika híve. Sok ismerősöm azt vallja, hogy a lelki békéje a legfontosabb, így nem néz híreket, nem olvas disztópiákat, mert nem akarja látni, mi folyik, vagy mi folyhatna majd egyszer a világban. Szerintem ez egy hibás nézet, lévén, a „ha nem látom, nem is bánthat” elv legfeljebb gyerekkorban az ágy alatti mumus esetében működhet, ha valós veszély fenyeget, akkor nem.

Én tudni akarom, hogyan működik a világ, mivel lehet manipulálni az embereket, mivel lehet szolgasorba dönteni őket, és persze az is, hogyan lehet megszabadulni a láncoktól. Rengeteget lehet tanulni a disztópiákból mind az elnyomó rendszerek működéséről és gyenge pontjairól, mind azokról a mozgatórugókról, amelyek képesek hőssé tenni az embereket.

Ki tudja, talán a tudás, amit magamra szedek a disztópiákból, egyszer még az életemet mentheti meg…

Társadalmi kérdések

Mindig is érdekeltek a társadalmi és szociális problémák, elsősorban a gyerekek és a nők helyzete és jogai, de úgy alapjában véve minden emberi jog. A legtöbb disztópiában pedig előkerülnek ezek a témák. Ennek köszönhetően még többet tanulhatok ezekről, még több szemszögből láthatom a dolgokat.

A szegénység és elnyomottság mibenlétét is jobban megérteni a disztópiák által, átérezni, hogyan küzdenek napról napra azok, akiknek nem arról szól az élete, hogy minél több luxust megszerezzenek maguknak, hanem egyszerűen csak arról, hogy túléljenek.

Ezek a történetek emlékeztetnek rá, hogy a világ magától nem fog megváltozni, nekünk kell tennünk érte erőnkhöz mérten, és még akkor is hasznos, amit csinálunk, ha csak apróság. Mert hát, sok kicsi sokra megy.

Vagyis a disztópiák számomra ijesztő, mégis szórakoztató borzongást nyújtanak, sokat tanulok belőlük a világról, politikáról, társadalomról és az egyes emberekről is, ezen kívül érzelmileg érzékenyítenek az elesettek, elnyomottak, bántalmazottak iránt, és erőmhöz mérten tettekre sarkallnak. Én ezért szeretem őket annyira.

És ti hogy vagytok vele, szeretitek a disztópiákat?

 

Vic James: Aranykalitka - Blogturné

A Könyvhétre jelent meg Vic James izgalmas disztópiája, ami egy olyan modernkori Angliát mutat be, ahol minden közemberre 10 év rabszolgaság vár, kivéve a különleges képességekkel születő Egyenlőkre. A lehetetlen kötetről a Blogturné Klub 3 bloggere ír véleményt, és a könyv egy példányát is megnyerhetitek. 

Vic James Aranykalitka című regénye a fülszöveg alapján egy klassz kis fantasynek tűnt, ezért úgy gondoltam, tökéletes lesz kikapcsolódásképpen egy 800 oldalas szépirodalmi regény után.

A történet egy olyan világban játszódik, amit mágiával bíró Egyenlők uralnak, akiket minden átlagembernek 10 évig kell szolgálnia rabszolgaként. Luke, a nővére, a kishúguk és az szüleik együtt akarják leszolgálni ezeket az éveket a Jardine-ok birtokán kellemesebb körülmények között, ám hiba csúszik a szülők számításába, és míg őket valóban a Tehetséggel bíró Egyenlőkhöz viszik, addig Luke-ot Millmoorba, a borzalmas körülményekkel bíró rabszolgavárosba szállítják.

10 év az életből

Az alapötlet nagyon érdekes, de én kicsit kidolgozatlannak éreztem. Túl sok kérdés és kétség merült fel bennem azzal kapcsolatban, vajon a valóságban működne-e egy olyan ország, amiben az emberek életéből 10 évet ellopnak. Ezt a 10 évet vagy fiatalon kezded meg, ám ezáltal lemondasz a tanulásról, szakmaválasztásról, tapasztalatszerzésről, családalapításról, azután pedig képzetlen munkanélküliként kell túlélned a társadalom (és az Egyenlők) számára haszontalan emberként, vagy 55 évesen bevonulsz, és 65 éves korodra halott vagy, holott még lenne legalább 10 éved, amíg hasznos lehetnél a társadalom (és az Egyenlők) számára valamilyen formában.

Szóval nagyon izgalmas maga az ötlet, de az író még gondolkozhatott volna rajta egy kicsikét, finomíthatta volna, kidolgozhatta volna pontosabban a részleteket, és persze elárulhatta volna azt, hogy miért is éri meg 10 évig rabszolgaként tartani az embereket az Egyenlőknek, és ezáltal elveszteni egy csomó értékes munkaerőt, akik 10 évnél sokkal tovább is hasznosak lehetnének számukra.

Egyébként érdekes filozófiai kérdés, hogy vajon ki mikor vonulna be. Ha fiatalon mész, akkor hamar túl vagy rajta, de utána nagyon nehéz normális életet élni már megtört lélekkel, tanulatlanul, valódi szakma nélkül, esetleg maradandó fizikai sérüléssel. Csóró fizikai munkásként eltengődhet az ember, de az kb. olyan, mintha továbbra is rabszolga lenne. Ha viszont idősen mész, akkor az egész életedet végigrettegheted, hogy mi várhat majd rád egyszer, viszont addig is viszonylag normális életet élhetsz normális munkával, családdal, lelkileg, testileg épen.

Én azt hiszem, a második változat mellett döntenék, végigélnék 55 évet normálisan, aztán mennék rabszolgának. Vagy, ha nagyon nem akarnék részt venni a rendszer szolgálatában, akkor 55 évesen valami fájdalommentes módon öngyilkos lennék, és ezáltal kicsit kibabrálnék a rendszerrel.

Karakterek

Nos, számomra meglepő volt, hogy a könyv fülszövege a legnagyobb lánytestvért, Abit tekinti a főszereplőnek, mert nekem egyértelműen Luke volt az. Sokkal többet szerepelt a történetben, valamint aktívan részt is vett a cselekményben, míg Abi nagyjából semmit sem csinált az egész könyv során azon kívül, hogy a gazdája fiáért csorgatta a nyálát.

Szóval nekem Luke volt a főszereplő, sikerült meg is kedvelnem őt, mert belevaló srác, akinek helyén van a szíve, és a nehéz helyzetekben is helyesen dönt. Tetszett, hogy sok felnőttel ellentétben szinte azonnal átlátja a rendszer szörnyűségeit, és annak ellenére, hogy van benne félelem, meg sem fordul a fejében, hogy ne segítsen azoknak, akik rászorulnak.

Nagyon bírtam Renie karakterét is. Ő egy 13 éves kislány, akit jogtalanul szakítottak el a szüleitől. Ám ő elég okos volt kijátszani a rendszert, és fiatal kora ellenére igazi lázadóvá vált. Ő az, aki beviszi Luke-ot a lázadók csapatába, és beavatja őt a „társasjátékba”. A csapat tagjai ugyanis különböző feladatokat kapnak (természetesen vagy az elnyomottakat segítő, vagy a rendszernek keresztbetevő feladatokat), amelyeket meg kell oldaniuk. Az egész játéknak tűnik, de lényegében halálosan komoly.

A doki karaktere is izgalmas volt, bár azt spoiler nélkül nem árulhatom el, hogy miért. A lényeg, hogy nagyon érdekelnek a céljai, tervei. Bár a regény végén az utolsó megmozdulását egyszerűen nem értem. Szerintem semmiféle logika nem volt abban, amit tett. Ha nem épített volna ki egy jól szervezett, lázadó csoportot, akkor azt mondanám, hogy forrófejűségből cselekedett, de mivel egy ilyen csapat irányításához hideg fej és racionalitás kell, így ez nem lehetett az ok. Leginkább azt éreztem, hogy az író mindenképpen sokkolni akart minket, olvasókat, ezért írta meg így azt az utolsó dokis jelenetet. Viszont logika nélkül nem sokkoló volt, ami történt, hanem csak azt érte el nálam, hogy felvontam a szemöldökömet „Ez meg mi az isten nyila volt?” felkiáltással.

Akikkel gondom volt, azok Luke szülei. Ezeknél ostobább, butább ember nem nagyon létezik a világon. Egyfelől önkényesen döntenek arról, hogy a gyerekeiket is rabszolgákká teszik, ezáltal megfosztják őket a továbbtanulás, családalapítás és néhány normális év, évtized lehetőségétől. Én már csak ezért is elküldtem volna őket egy bizonyos helyre szülői tisztelet ide vagy oda. Másfelől, pontosan tudták, hogy amint elkezdik a rabszolgaságot, onnantól kezdve nincsenek jogaik. Vagyis hacsak nem lázadnak fel, a gazdák azt csinálnak majd a gyerekeikkel, amihez csak kedvük van. Luke-ot sem tudták megvédeni, és örülhetnek, hogy nem történt még sokkal rosszabb a gyerekeikkel. Nem rajuk múlt.

A Jardine-ok közül a legidősebb fiú, Gavar és a legfiatalabb, Silyen az, aki érdekes, a többiek számomra nem voltak túl izgalmasak. Nos, az anyáról konkrétan semmi nem maradt meg számomra, olyan jelentéktelen karakter volt. Az apáról röviden annyit tudni, hogy egy zsarnok, és gerjed a legidősebb fia menyasszonyára.

A három fiuk közül a középső, Jenner, valamiért varázstalannak született. Az, hogy ennek mi az oka, legalább akkora rejtély, mint az, hogy hogyan is szeret bele Abibe. A történet sok helyen nagyon vázlatos, az író nem cselekményként mondja el, mi történt, hanem néhány mondatban összefoglalja akár napok, hetek eseményeit, ebben az esetben is ez történt. Vagyis nem látjuk, hogy Jenner és Abi hogyan is dolgoznak együtt, nem mutatja meg az író, hogyan szeretnek egymásba, hanem egyszer csak bumm, már szerelmesek is. Ez egy szörnyen összecsapott szál lett, ami miatt elég nagy kár, mert így sem Abi, sem Jenner nem vált érdekes karakterré, egyikük sem került közel a szívemhez, és a szerelmük sem igazán izgatott. Vagyis az egyetlen romantikus szál teljesen érdektelen a regényben.

Gavar elég összetett személyiség, és ez viszont szépen ki is van bontva. Ő az örökös, gyerekkora óta tart a zsarnok apjától, emiatt pedig elég frusztrált. Beleszeretett egy rabszolgalányba, teherbe ejtette, majd isten tudja, hogy miért, megölte a lányt, a gyereküket pedig magához vette felnevelni. Dühkitörései vannak, veszélyes az ereje, de közben mégis van benne valami esendőség, ami miatt az ember azt gondolja, nem feltétlenül velejéig gonosz. Pl. imádja a törvénytelen kislányát, és kedvesen bánik Luke kishúgával is. Szóval az ő karaktere az, akivel kapcsolatban kíváncsian várom, hogy mit tervez vele az írónő a folytatásban.

A legérdekesebb Jardine viszont egyértelműen Silyen, akinek hatalmas varázsereje van, de nem lehet tudni, hogy mit miért csinál vele. Jót akar, rosszat akar? Vagy egyszerűen csak élvezi, hogy játszadozhat másokkal? Ő az a karakter, akit nem lehetett egyelőre kiismerni, és ez a titokzatossága teszi izgalmassá.

Akad még egy nagyon összetett karakter, Eb. Ő rabszolga volt, történt vele valami borzalom, ami miatt ő is borzalmas dolgot tett, ezt követően pedig büntetésből teljesen megtörték, és kutyává tették. Na nem változtatták át négylábúvá, ember maradt, de lényegében kutyaként kezelik mindenféle szempontból. Pórázt kapott, ketrecben alszik, kutyakaját eszik, négykézláb jár, ugat, nyüszít. A sok kínzás után valószínűleg ő is nagyrészt elhiszi már, hogy valóban kutya. Aztán Abi és később Luke felbukkanása újra öntudatra ébreszti valamelyest. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz vele a későbbiekben… Gonosz karakter válik belőle, vagy még Luke és Abi segítségére lesz valamiben?

Felesleges szemszögek

Az író, ahogy fentebb is említettem, nagyon sok olyan eseményt meghagyott vázlatosnak, ami pedig kibontva, cselekményesen megírva izgalmas lehetett volna, és sokat adott volna a történethez, a karakterekhez. Viszont akadnak olyan fejezetek is, amelyeket hosszasan kibontott, pedig szerintem felesleges volt (és kicsit unalmas). Pl. a Jardine fiúk kómába esett nagynénijének egyetlen fejezete teljesen feleslegesnek tűnt, ahogyan Gavar menyasszonyának, Boudának a fejezeteitől sem kaptam túl sok újdonságot. Na meg ott volt Gavar egyik fejezete, amiben oldalakon át ecsetelte a hozzájuk érkező mellékszereplő vendégek külsejét és hasonlókat.

Szóval azt éreztem, hogy sok érdekes dolgot csak címszavakban kaptam meg vázlatszerűen, miközben sok érdektelen dolognak egész fejezeteket szentelt az író. Mindkettőt nagyon sajnáltam, mert a történet igazán egyedi és izgalmas, és még jobb lehetett volna, ha az író ráérez, hogy mi az, amiről még írnia kéne bővebben, és mi az, amit ki kéne húznia.

Titkok és hazugságok

Volt két titokzatos személy a történetben, akiről csak a végén tudja meg Luke, hogy kicsodák. Ő nagyon meglepődött, én viszont idejekorán rájöttem, mindkét személy esetében, hogy kikről is van szó. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel, mert nem voltak nagyon erőteljes ráutaló nyomok, bennem mégis szinte azonnal felébredt valami megérzés, ami aztán a könyv végén be is igazolódott. Így sajnos nem igazán sikerült meglepni.

Viszont van egy jelenet, egy bizonyos mentőakció, amelyben Luke is részt vesz. Na, az nagyon tetszett. Annyira jól ki lett találva az, hogyan lehet átverni az őröket, és megoldani egy bizonyos problémát. Imádtam azt a jelenetet!

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik az újszerű, kalandos történeteket, és nem bánják, ha a szerelmi szál teljesen mellékes és kidolgozatlan egy regényben.

Kedvenc karakterek: Luke, Renie, a doki, Eb.

Kedvenc jelenet: a fogolyszabadítási jelenet a zseniális átveréssel.

Kedvenc idézet:

„– (…) Mindenkivel meg kell értetni, hogy csupán a kezünket kell kinyújtanunk a szabadulásért… már ha van hozzá merszünk.”

Értékelés: a blog történetében először ingadozom a TETSZETT és a NAGYON TETSZETT között. Nem tudok dönteni, mert a hibáival együtt is érdekes volt.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 

Nyereményjáték:

A könyv Angliában játszódik, a köszönetnyilvánításában az írónő is egy klasszikus angol történetnek nevezi. Éppen ezért most angol játékot játszunk.
Az állomásokon találtok 3 képet Anglia nevezetességeiről, ezt kell felismernetek, és beírni a Rafflecopter doboz megfelelő sorába, hogy mely városban található a nevezetesség.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Kép a játékhoz:

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

07.28. Sorok Között Könyves Blog

07.29. Deszy könyvajánlója

07.31. Spirit Bliss Sárga könyves út