Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból

Miért választottam ezt a könyvet?

Először is nagyon felkeltette a figyelmemet a cím és a fülszöveg. Aztán pedig az egyik újságírónk a munkahelyemen írt egy könyvajánlót is ehhez a könyvhöz, amit elolvastam, és csak még kíváncsibbá tett. Szóval végül a kíváncsiságom olyan erősnek bizonyult, hogy megrendeltem magamnak a könyvet karácsonyi ajándék gyanánt.

Első gondolatok

Az igazság az, hogy a fülszöveg alapján kicsit másra számítottam. A történet arról szól, hogy a főszereplő megtudja, haldoklik. Felbukkan nála az ördög, és alkut ajánl: ha a férfi minden nap eltüntet valamit a világból, minden semmivé vált dologért cserébe egy napot kap. Én ez alapján azt hittem, hogy majd a főszereplőnek kell kiválasztania azokat a dolgokat, amelyeket egy napért cserébe eltüntet a világból. Érdekesnek találtam a gondolatot, hogy vajon mit választhat, miért, és én mit választanék. Mi lehet az, amelynek az eltüntetése nem jár komoly következményekkel, senki nem hal bele, senkinek nem esik baja tőle...

„– Ahhoz, hogy valamit kapj, valami mást el kell veszítened.”

 

Nos, ez az érdekes kérdés végül nem kerül elő a könyvben, ugyanis nem a főszereplő dönt arról, az ördög mitől szabadítsa meg a világot, hanem az ördög mond egy dolgot, a főszereplő meg vagy rábólint, vagy a halált választja. Persze ez is egy érdekes helyzet, csak talán nincs vele annyi gondolkozni való, mint ha az embernek magának kéne döntenie a sok-sok milliónyi dolog közül. Ez az új helyzet viszont azért volt érdekes, mert bár így beszűkültek a főszereplő lehetőségei, pont emiatt sokkal súlyosabb hatásai lehettek a döntéseinek.

A történet

A sztori maga nagyon érdekes volt, tetszett. Nem lapozgattam előre, így a címben szereplő macskákon kívül fogalmam sem volt róla, vajon mikor mit akar majd az ördög eltüntetni a világból. Ez végig fenn tudta tartani a kíváncsiságomat, mert mindig vártam, vajon mi lesz a következő a listán...

Az is bejött, hogy egy múltbeli szálba is betekintést kaptunk. A főszereplőnk ugyanis egy betegségben elveszítette az édesanyját, az apjával pedig ezek után teljesen elhidegültek egymástól. Csak Káposzta, az édesanya macskája maradt a főhőssel, ő a férfi egyetlen társa és öröme az életben. Többek között épp ezért vártam azt a cím által beígért pillanatot, amikor az ördög a macskák eltüntetését ajánlja fel. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan dönt egy ilyen helyzetben a főszereplő.

A főszereplő elmélkedései életről, halálról, a világról és a benne lévő dolgokról valamiért nem fogtak meg annyira, mint azt vártam volna. Nem tudom elmondani az okát, fogalmam sincs, mi okozott hiányérzetet bennem. Hiszen imádok filozofálni, engem az sem zavarna, ha egy történetnek egyáltalán nem lenne valós cselekménye, csak arról szólna, hogy beleláthatok egy ember érdekes gondolataiba. Itt valahogy mégsem sikerült úgy átadni a gondolatokat, hogy az olyan igazán izgalmas legyen.

Ami pedig kifejezetten zavart, hogy néha a párbeszédeknél nem lehetett tudni, ki is beszél éppen. Összefolytak, nem használták megfelelően a gondolatjeleket (vagy az író, vagy a fordító, nem tudom...). Nem mellesleg a szöveg korrektora nem tudja, hogy a magyar nyelvben párbeszéd után mikor kezdjük a narrátor mondatait kis-, és mikor nagybetűvel. Ami azért korrektorként/íróként eléggé elszomorított, hiszen ez alapdolog...

Karakterek

A legérdekesebb karakter a sztoriban az ördög volt. Izgalmas elképzelésnek találtam, hogy nincsen egy fix alakja, az emberek úgy látják őt, ahogyan akarják. A főszereplő például önmaga lazább változatának látja, aki postai egyenruha helyett hawaii inget hord. Ez olyan pontja a regénynek, aminek sikerült elgondolkoztatnia. Miért önmagát látja a főszereplő az ördögben. Talán bűnösnek érzi magát abban, ahogyan az apjával alakult a kapcsolata? És miért egy lazábban viselkedő ördögöt lát a saját képére formázva? Talán, mert bánja, hogy az életben ő nem tud annyira laza lenni? Bánja, hogy őt kötik a világ, a társadalom, a munkahelye szabályai és elvárásai, és ezek miatt lemaradt egy csomó izgalmas dologról az életében?

Az ördögről elsőnek a gonoszság jut eszembe, de a könyvbeli ördögöt mégsem éreztem gonosznak. Csintalan volt, néha kicsit rosszindulatú is, de inkább volt emberi, mint démoni.

A főszereplő... Nos, ő olyan semleges volt számomra. Sajnáltam, amiért meg fog halni, de mégsem tudta belopni magát a szívembe. Az egyetlen tulajdonsága, ami nagyon tetszett, hogy tényleg szereti a macskáját.

És a macska... Nos, ő édes volt, főképp, miután az ördög elvarázsolta, és emberi hangon is tudott szólni a gazdájához. Izgalmas volt belelátni kicsit egy háziállat fejébe. Az mondjuk, nem tudom, mennyire reális, hogy ha egy macskának meghal a gazdája, akkor végül teljesen elfelejti őt. A kutyáknál ez biztosan nincsen így. A két kutyusom egyik korábbi gazdája meghalt, és mivel a buszokhoz kötik az ő érkezését, a nagyobbik kutyusom a mai napig megáll, és szomorúan bámulja séta közben a buszmegállóba beálló buszokat, azt várva, hogy talán a volt gazdija mégis leszáll valamelyikről. Szóval biztos vagyok benne, hogy ő nem felejtette el a volt gazdáját annak ellenére, hogy most már engem szeret gazdájaként.

Hogy tetszett a könyv?

A kíváncsiságomat végig sikerült fenntartania, el is gondolkoztatott néhány dologról, de nem fogott meg annyira, mint azt vártam. Az alapötlet nagyon izgalmas, a kivitelezés lehetett volna izgalmasabb is.

„Aki embernek születik, egy idő múlva meg fog halni. A halálozási arány százszázalékos. Hogy a halálod boldogság vagy boldogtalanság, ha jól meggondoljuk, attól függ, hogy hogyan élted le az életed.”

 

Azon viszont sokat gondolkoztam, én vajon hogyan döntenék hasonló helyzetben, és arra jutottam, hogy semmit nem tüntetnék el a világból. Mert hiába gondolom át ezerszer, nem láthatom át, hogy egy számomra feleslegesnek tűnő dolog eltűnése kinek árthat. Vagyis inkább a halált választanám, ha eljött az időm, akkor legyen vége és kész. Nem tudnék olyan felelősséggel együtt élni, mint amivel egy ilyen ördögi alku együtt jár.

Szóval összességében TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Azoknak, akik tudják értékelni egy könyv alapötletét akkor is, ha az nem lett olyan tökéletesen kifejtve végül.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Alexandra Bracken: Sötét idők (Sötét elmék 1,5)

Miért választottam ezt a könyvet?

Alexandra Bracken összes magyarul megjelent regényét olvastam eddig, és nagyon kedvelem a stílusát. A Sötét elmék-sorozat karaktereit is nagyon megszerettem, épp ezért kérdés sem volt, érdekel-e az új rész, a Sötét idők. Amint lehetőségem akadt, azonnal lecsaptam rá.


Első gondolatok

Őszintén szólva, nem néztem utána a könyvnek, mielőtt belekezdtem volna, így meglepetésként ért, hogy milyen rövid, összesen 112 oldal. Csak ezek után döbbentem rá arra, hogy a Sötét idők nem folytatás, vagyis nem az ötödik része az eddig négyrészes Sötét elmék-sorozatnak, hanem egy köztes kisregény, amely az 1. és 2. könyv közötti időszakban játszódik.

Amikor elkezdtem olvasni a történetet, csak homályos emlékeim voltak arról, hogy az eredeti sorozatba hogyan illeszkedik be ez a kisregény. Valami rémlett, hogy amikor Rubyék rátalálnak Zura (a 3. könyvben azt hiszem...), akkor teljesen sokkban van, ki van borulva, mert valami trauma érte őt. Az is csak halványan rémlett, hogy valami fejvadász is részese a traumájának, aki végül a szakmája ellenére segített Zunak. Ám mivel már nagyon régen olvastam az eredeti sorozatot, az már egyáltalán nem rémlett, hogy mi is lett ezzel a fejvadásszal, ő is felbukkan-e az eredeti sorozatban vagy csak megemlítik őt...

Szóval mondhatjuk azt, hogy minimális tudással vágtam bele az olvasásba.


A történet

A sztorit Gabe, egy zöldfülű fejvadász szemszögéből követhetjük végig. Huszonéves, úgyhogy ő már nem kapta el a vírust, ami miatt a gyerekek pszí-képességei előjöttek, de még így is nagyon fiatal. Az apja meghalt, magára maradt pénz és lehetőségek nélkül egy gazdaságilag, szociálisan és minden egyéb szempontból pusztuló világban. Úgy gondolja, azzal tudna egy kis pénzt szerezni, ha beállna fejvadásznak.

A vicces az, hogy Zu úgy kerül hozzá, hogy fejvadász létére megmenti őt más fejvadászoktól. Azt tervezi, hogy leadja a kislányt a PSF-nek. Ez viszont azt jelentené, hogy Zu visszakerül egy, a koncentrációs táborokhoz hasonlító helyre, ahonnan egyszer már megszökött.

A történetben akadnak kalandos, izgalmas részek, de azt hiszem, ezúttal nem a pörgős cselekmény a fontos, hanem inkább Gabe lelki világa, személyiségfejlődése, az az út, amelyen Zuval végighaladva eldönti, hogy mégsem fejvadász lesz, hanem valaki, aki segíti a pszí-gyerekeket.

„Olyan sok sötétség, olyan sok gonosz van a világban, de te visszahoztál egy kis fénysugarat ebbe a sötétbe... nem a pénzért, nem a dicsőségért vagy ilyesmi, hanem azért, hogy segíts egy másik emberi lénynek. Ez pedig ritka. Nagyon ritka. Jó ember vagy. Legyél büszke magadra!”

Karakterek

Gabe karaktere azért szimpatikus, mert ő egy átlagsrác, így könnyű megérteni a benne kavargó érzéseket, gondolatokat. Egy olyan világban kénytelen élni, amelyben nincsen túl sok kilátása a jövőre nézve még úgy sem, hogy ő nem betegedett meg. Ha nem akar nyomorogni, éhen halni, akkor az egyetlen lehetősége az, ha beáll fejvadásznak. Ahhoz viszont, hogy jó fejvadász legyen valakiből, el kell hinnie tiszta szívből, hogy a pszí-gyerekek nem emberek, hanem szörnyek, vagy maximum ösztönállatok. Egy alapvetően jó embernek azonban nehéz erről meggyőznie önmagát.

Gabe karaktere a történet rövidsége ellenére nagyon precízen ki lett dolgozva. Ő nem hős, pusztán jó ember, aki valójában nem is tudja magáról, hogy mennyire jó ember.

Próbál beilleszkedni egy borzalmas világba, ám amint szemtől szemben találkozik egy pszí-gyerekkel, Zuval, azonnal meginog mindaz, amivel önmagát győzködte. Zu nem szörnyeteg, nem ösztönállat, hanem egy rettegő, traumákkal küzdő kislány. Szép lassan rádöbben, hogy a pszí-gyerekek pusztán azért tűnnek ijesztőnek, mert az emberek nem ismerik őket, és az ismeretlentől való félelmükben olyan tettekre kényszerítik szerencsétlen gyerekeket, amelyekre aztán bizonyítékként tekintenek azzal kapcsolatban, hogy: „Aha, hát igazunk volt, ezek a kölykök tényleg gyilkosok, veszedelmesek.” Holott, ki ne küzdene foggal-körömmel olyanok ellen, akik az életére törnek? A pszí-gyerekek egyetlen „bűne” az, hogy nem tűrik csendben azt, hogy elrabolják, bezárják, bántalmazzák, megöljék őket. A tetteik oka a felnőttek félelme és kegyetlensége, nem pedig az, hogy ők maguk gonoszok, állatok, szörnyek lennének. Ők csak kisgyerekek, akik rettegnek és védekeznek.

„Kezdem azt gondolni, hogy azok a dolgaik, amiktől annyira félünk, amiket nem akarunk, hogy megtörténjenek velünk, valahogy azzal vannak összefüggésben, hogy muszáj megtenniük, hogy túléljék a felőlünk feléjük áradó gyűlölet- és félelemhullámot.”

Lépésről lépésre alakul át Gabe gondolkodásmódja, míg végül teljesen másképp tekint a világra, a pszí-kölykökre, önmagára és a jövőre is. Nagyon megkedveltem őt, és a kisregény vége ellenére örültem, hogy elolvashattam az ő történetét is.

Zu meg, hát az ő karakterét imádtam mindig is a legjobban a Sötét elmék-sorozatból. Annyira édes, és minden vele történt borzalom ellenére még képes a bizalomra és a szeretetre. Imádni való kölyök, nem csoda, hogy Gabe szívébe is be tudta lopni magát.


Hogy tetszett a könyv?

A történet elejébe bele kellett zökkennem, ki kellett tisztulnia a képnek, hogy ki is Gabe, mit tudunk róla az eredeti könyvből, hol is vagyunk pontosan az eredeti könyv idejéhez képest és hasonlók... És persze bele kellett szoknom egy új karakter szemszögébe is. De ez elég hamar megtörtént, sikerült könnyedén megkedvelnem Gabe-et, és onnantól kezdve, hogy Zuval összekapcsolódik a sorsuk, érzelmi, pszichológiai, karakterépítési szempontból kiemelkedően izgalmassá vált számomra a sztori. Imádtam együtt Gabe és Zu karakterét, imádtam, ahogy Gabe gondolkodása szép lassan megváltozik. Még a történet végét is imádtam annak ellenére, hogy... Nos, igen, nem spoilerezhetek...

Szóval összességében IMÁDTAM ez a könyvet.


Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Mindenkinek, aki kedvelte a Sötét elmék-sorozatot. Akik pedig még nem olvasták, azok tegyék meg, megéri, aztán jöhet ez a könyv is, ha már az eredeti sorozatot felfalták.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

 

Meik Wiking: Az emlékteremtés művészete – Blogturné

A Kossuth Kiadó munkájának hála idén újabb Meik Wiking kötettel gazdagodhatnak a nagy sikerű Hygge és Lykke könyvek kedvelői: a dán boldogságkutató ezúttal az emlékek fontosságára és milyenségére koncentrálva alkotta meg az idei szezon tökéletes takaróba burkolózva melegedős, teát szürcsölős olvasmányát. Ennek örvendezvén tíz bloggerünk döntött úgy, hogy egy turné keretein belül maga is nyomába ered az emlékeknek, úgyhogy tartsatok velünk extra hosszú turnénkon, és a végén akár a kötet egy példányával is gazdagabbak lehettek! 

Meik Wiking Az emlékteremtés művészete című könyvére azért voltam kíváncsi, mert az emlékezéssel mindig is gondom volt. Érdekelt, hátha olvasok majd valami olyat a könyvben, ami által egyfelől megértem majd azt, hogyan működik a memóriám, másfelől azt reméltem, hogy kapok majd néhány tippet, hogyan működjön jobban. Őszintén szólva nem nagyon vagyok jóban az emlékeimmel. Nem azért, mert utálom őket, vagy rossznak tartom az összeset, hanem azért, mert bosszant, hogy nem emlékszem tisztán bizonyos részletekre. Sokszor hallottam már azt, hogy az embertől mindent elvehetnek, kivéve az emlékeit, de ez szerintem nem így van. Az emlékek maguktól is szép lassan elvesznek, még a fontosak is megfakulnak, körvonalaikban tudjuk csak felidézni őket, és elég egyetlen rossz helyen ért fejütés egy baleset során vagy egy betegség ahhoz, hogy akár a nevünket is elfelejtsük. Sőt, a szeretteinket is.

Ami tetszett

1. Emlékeztető

A könyv tudományos kísérletekről és személyes élményekről mesélve emlékeztet minket mindarra, amit nagyrészt egyébként magunktól is tudunk. Például, hogy az első alkalmakra jobban emlékezünk, vagy hogy a különböző érzékszervi tapasztalatokkal (pl. egy parfüm illatával, egy étel ízével, egy egyedi hanggal stb.) fűszerezett események emlékét a későbbiekben könnyebben előcsalják az azonos érzékszervi impulzusok. De ez az emlékeztető egyáltalán nem baj, mert ha az agyunk tud is valamit, az még nem jelenti azt, hogy tudatossá is tudjuk tenni a tudásunkat a gyakorlatban. Ehhez kell pl. egy ilyen könyv, ami egyfelől élményt nyújt, és ezzel segít emlékezni arra, hogy emlékezetessé akarjuk tenni az életünk eseményeit, másfelől tippeket ad arra, hogyan érhetjük ezt el. Pl. vegyünk részt minél több új élményben, próbáljuk minden érzékszervünkkel befogadni a körülöttünk lévő világot és hasonlók.

Az ember ebben a rohanó világban annyi impulzust kap, hogy el is felejt megállni némi emlékgyűjtésre. Ám a könyvben lévő kis történetek és tippek talán segítenek abban, hogy kiszakadjunk kicsit a pörgésből, és megpróbáljunk jobban figyelni önmagunkra, a világra, a minket érő élményekre, amiknek nem is kell nagy dolgoknak lenniük, elég egy kellemes este a szeretteink társaságában.

Olvasás közben jöttem rá arra, hogy a bosszúságom végül is felesleges. Nem az a fontos, hogy egy emlék minden részletét fel tudjam idézni, hanem az, hogy ha az emlék homályosan eszembe jut, akkor fel tudjam idézni azt az érzést, amit akkor, régen éreztem. Vagyis nem az éles részletek, hanem az érzések a fontosak.

2. Kísérletek

Több érdekes kísérlet is volt a könyvben, de számomra az volt az egyik legérdekesebb, amit magamon is kipróbálhattam. A könyv leírja egy videó elérhetőségét a neten, és arra kéri az olvasót, hogy nézze meg azt és hajtsa végre a videóban található feladatot. A videót hat emberke látható, 3 sötét, 3 fehér ruhában, és egy-egy labdát dobálnak az azonos pólósok egymás között. A feladatunk az volt, hogy számoljuk össze, hányszor dobják egymásnak a fehér ruhások a labdát. Persze azonnal megnyitottam a videót, mert érdekelt, mi ebben a lényeg, és elkezdtem számolni a dobásokat. Aztán véget ért a labdázás, én tudtam a dobások pontos számát, de feltettek még egy kérdést a videóval kapcsolatban, amin teljesen megütköztem. Mert hát az én figyelmemet is elkerülte egy csavar számolás közben. Nem árulom el a csavart, mindenki nézze meg maga a videót, és tesztelje le önmagát. Az biztos, hogy nagyon elgondolkoztató volt az egész helyzet.

3. Magánemlékek

Meik Wiking egy csomó emlékét elmeséli a könyvben, ami egyfelől szórakoztatónak bizonyult, másfelől közelebb hozza az olvasóhoz a szerzőt. Nagyon tetszett a személyiségében és a kutatásában az a momentum, amikor arról mesélt, hogyan lehet egy cikis emléknek elvenni a negatív élét. Egy saját cikis emléket írt le és vállalt fel ehhez a kötetben, amit valóban úgy mesélt el, hogy az inkább humoros legyen, mintsem rossz érzetet keltő.

Bár nem tudatosan, de én is hasonlóan oldom fel magam a negatív emlékek hatása alól, csak van, hogy kevesebb, van, hogy több időre van szükségem ehhez.

Sok kellemes emlékéről is mesél nekünk az író az oldalakon. És mindezt nagyon klassz stílusban teszi, mert a szavaival képes különleges hangulatokat elénk varázsolni. Mintha mi is ott lennénk vele adott helyen, adott helyzetben, éreznénk az illatokat, kóstolnánk az ételeket, hallanánk a hangokat.

4. Nem értek egyet

Egyetlen apró megállapítás volt a könyvben, amivel én nem értek egyet. Azt írta a szerző az egyik fejezetben, hogy maradandóbb és nagyobb élmény, ha üzenetek írása helyett inkább hangüzenetet hagyunk, vagy felhívunk másokat. Nos, én utálok telefonálni, de szó szerint. Ha cseng a mobilom, gyomorgörcsöm van, és ha nekem kell hívnom valakit, akkor már legalább egy órával a megbeszélt időpont előtt azon görcsölök, hogy nemsokára telefonálnom kell.

Ezen kívül van az életemben jó pár olyan levél, írásos üzenet, amely egy életre belém égett emlékként, viszont élő beszélgetés csak néhány ilyen akad. Talán mert íróként sokkal könnyebben, hatásosabban ki tudom fejezni magam írásban, mint szóban, nem tudom...

5. Egy évnyi tanács

A könyv végében hónapokra lebontva kap az olvasó feladatokat annak érdekében, hogy maradandó emlékeket szerezzen magának. Pont jókor jelent meg ez a könyv, mert nemsokára január, és aki úgy érzi, akár el is kezdheti ezeket teendőket megvalósítani.

Úgy döntöttem én is belevágok, aztán meglátjuk, hogy milyen haszna lesz. :) Ha valaki más is így tenne, és van kedve hozzá, mesélje el nekem, mire jutott a feladatokkal. :)

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 

Nyereményjáték:

Meik Wiking legújabb kötete az emlékekre, ezek megőrzésére és teremtésére koncentrál, ezért ezennel blogturnénkon is rendhagyó feladatokkal készülünk számotokra, továbbgondolva kissé Az emlékteremtés művészetének témáját. Nem lesznek cseles feladványok, sem képek, sem elrejtett betűk vagy idézetek - nem, ezúttal arra kérünk Benneteket, hogy osszatok meg velünk egy-egy szeletet az emlékeitekből: minden állomáson találhattok majd egy emlékekkel kapcsolatos kérdést, a feladatotok csupán annyit, hogy egy-két szóban válaszoljatok! A turné végén egy szerencsés gazdagabb lehet a könyv egy példányával!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kérdés a nyereményjátékhoz:

Milyen illat idéz fel benned szép emlékeket?

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

12. 03. Flora the Sweaterist

12. 05. Never Let Me Go

12. 07. Zakkant olvas

12. 09. Olvasónapló
12. 11. Spirit Bliss Sárga könyves út

12. 13. Csak olvass

12. 15. Szofisztikált macska

12. 17. Könyv és más

12. 19. Nem félünk a könyvektől

12. 21. Readinspo