~ Sárga könyves út ~

2022. január 16., vasárnap

Frédérique Deghelt: Valaki másnak az élete



Miért választottam ezt a könyvet?

Több emlékezetkiesős történetet láttam már filmként, de könyvként azt hiszem, ez volt az első ilyen sztori, amit olvashattam. Érdekelt, hogy vajon ezúttal miféle titok állhat az emlékezetkiesés hátterében, tud-e valami újat kitalálni a történet írója.


Véleményem a könyvről

Marie 1988-ban, huszonöt évesen éppen az új állásának örült, és találkozott egy jóképű pasival, Pablóval. Másnap viszont már úgy ébred, hogy Pablo a férje és közös gyerekeik vannak. Valamint a naptár azt mutatja, hogy 2000-ben járunk. Nem érti, mi történt vele, miért nem emlékszik az eltűnt évekre. Próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna, még a férjének sem árulja el, hogy kiesett neki az elmúlt tizenkét év és idegenként tekint rá és a gyerekeikre, a nehéz színjáték közben nekiáll az után nyomozni, milyen sokk érhette őt, ami miatt törölt mindent az agya.

Amikor belekezdtem a könyvbe, ezernyi ötlet merült fel bennem, mi történhetett. Azt hittem, valamiféle krimit vagy thrillert kapok majd, amiben kiderül, hogy a háttérben mozgatja valaki a szálakat a saját érdekében. Talán Pabló nem is az, akinek mondja magát? Marie valójában nem is a felesége és a gyerekek anyja? De a család és ismerősök akkor miért nem tudják ezt? Ők is benne vannak valahogyan az összeesküvésben? Esetleg Pabló tényleg Marie férje, de Marie azért vesztette el az emlékezetét, mert a férfi tett vele valamit? Vagy a később előkerülő szerető áll a háttérben?

Bár a kérdések megmaradtak bennem, végül rájöttem, hogy ez nem egy tipikus krimi, hanem inkább valamiféle lélektani, családi történet. Ami által betekintést nyerhetünk egy házasság működésébe is. Abba, hogyan hatnak az évek két ember kötelékére, miféle hibákat követnek el egymással szemben, sőt, miféle bűnöket.

Amikor épp csend van, Lola egyszer csak felkiált:
–Az én mamim elment! Egy másik mami jött helyette.
Pablo rám pillant.
– A gyerekek néha különös dolgokat mondanak, nem?
Összeszorult torokkal bólintok.

Érdekes volt, hogy Marie karaktere sem tökéletes a könyvben. Neki is megvannak a hibái, ő is tett olyan dolgokat az elfelejtett múltban és az amnézia alatt is, amikkel nagyon nem értettem egyet. Más történetekben, amikben előkerült az amnézia, egyértelműen a memóriazavaros nő volt az áldozat, itt viszont időnként felmerült bennem az is, hogy Marie esetleg belekeveredett valami butaságba, ami miatt végül fejsérülést vagy sokkot szenvedhetett, és az hatott ki a memóriájára.

Érdekes volt arról olvasni, egy nő, aki semmire nem emlékszik az elmúlt több mint egy évtizedről, miképpen próbál beépülni a családjába úgy, hogy azok semmit ne sejtsenek. Azt külön izgalmasnak találtam, hogy egy magát még 25 évesnek érző gyermektelen nő miképpen tud idomulni a nem is ismert gyerekeihez. Vajon nem érzik meg a gyerekek, hogy valami nem stimmel az anyjukkal? És a férje?

Szép lassan kerülnek elő a csontvázak a szekrényből, szép lassan áll össze a kép, és értjük meg, mi is történt pontosan mind Marie-val, mind Pablóval, valamint a kettejük házasságával. Mivel én krimire számítottam, egy kicsit ütősebb fordulatot vártam a történet végén, de pszichológiai szempontból nézve teljesen érthető, miért vesztette el Marie önmagát.


Hogy tetszett a könyv?

Őszintén szólva eredetileg másra számítottam, valami krimire vagy thrillerre, de miután rájöttem, hogy nem ezt fogom kapni, teljesen lekötött Marie családjának, házasságának története, kíváncsian vártam, mi történhetett vele.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.


Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szereti a pszichológiai szempontból szépen felépített, emberi történeteket egy kis titokkal, egy kis csavarral.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Gail Carriger: Szívtelen (Napernyő Protektorátus 4.)



Miért választottam ezt a könyvet?

Kíváncsi voltam a sorozat folytatására, arra, hogy vajon hogyan vészeli át Alexia a terhességét, és milyen kisbabát fog szülni végül.


Véleményem a könyvről

A történet a harmadik részhez képest néhány hónappal később folytatódik, amikor Alexia terhessége már előrehaladott állapotban van. A vámpírok még mindig a meggyilkolásával foglalkoznak, újabb és újabb csapdákat állítanak neki, hogy megszabaduljanak a még meg sem született gyerekétől. Lord Maccon, Lord Akeldama és Lyall professzor kiötölnek közösen egy tervet, amely talán megóvhatja Alexiát és a gyermekét, ám ezért nagy árat kell fizetniük. Mindeközben felbukkan egy végét járó szellem, aki arra figyelmezteti Alexiát, hogy valaki merényletet tervez a királynő ellen.

És igen, végre visszatért a történetbe az a titokzatosság, amit az első két könyvben annyira szerettem, de a harmadikból hiányoltam. Adott egy még el sem követett bűntény, merénylet a királynő ellen, aminek sem a karakterek, sem mi nem tudjuk, ki áll (vagy kik állnak) a hátterében. Talán Lord Maccon régi falkája ismételten akcióba lépett, ahogyan néhány évtizeddel ezelőtt? Vagy a polipos tudóstársaság áll a háttérben? Esetleg a vámpírok?

Olvasás közben végig azon gondolkoztam, hogy ki lehet a tettes és mi motiválja, úgyhogy ezt a negyedik részt megint csak agymozgatónak találtam. Egy dolgot már az elejétől kezdve sejtettem, de fogalmam sem volt, hogy ki mozgathatja a szálakat, mik lehetnek az okok a háttérben. Végül nem tudtam kitalálni ezeket, vagyis sikerült meglepni.

Alexia karaktere egyre belevalóbb, aminek nagyon örülök. Az, amit nyolc-kilenc hónapos terhesen végigcsinált nyomozás közben, nem volt semmi. A legjobban az tetszett, hogy minden teljesen reálisnak tűnt. Mármint nem lett belőle terhes szuperhős, aki hatalmas hassal is könnyedén mozogva lecsapja a rosszfiúkat, átmászik a falakon, és ide-oda szökken. Hanem minden úgy történt, olyan esetlenül, bénán, ügyetlenül, ahogyan azt egy terhes nő csinálná. Alexia gurult, nyögött, tápászkodott, húzták-vonták, ami mindig megmentette, az az esze, a férje vagy más segítője és időnként a napernyője volt.

– Miért? Úgy értem, az ég szerelmére! – Lady Maccon úgy rázta az ujját a bolykirálynő felé, mintha az ősöreg vámpír egy iskoláslányka lenne, akit rajtakaptak, hogy dézsmálja a lekvárt. – Szégyellje magát! Rossz vámpír!

A történet elején egy kicsikét megijedtem a férfiak ötletével kapcsolatban. Több sorozatban, könyvben is olvastam már hasonló megoldásról, csak ott teljes elszakadással, ami lelkileg mindig megrázott. Épp ezért örültem, hogy itt valamiféle köztes megoldást kerestek a babát illetően. Olvasás közben azért kicsit azon is aggódtam, nehogy a kicsinek valami baja legyen a sok stressztől, akciózástól, és szinte biztosra vettem, hogy a legrosszabb helyzetben akar majd végül megszületni.

Madame Lefoux karaktere az egyetlen, amiben egy kis megbicsaklást éreztem ezúttal. A motivációját, okait teljesen megértem és átérzem, ám az Alexiához, barátaihoz, többi emberhez való hozzáállását egy bizonyos tevékenysége közben, nem igazán. Aggódtam, hogy végleg elveszítjük őt, ha nem is úgy, hogy meghal, másféleképpen, és csak remélni tudtam, hogy történik valami, ami ismét visszabillenti őt a helyére.

Lord Maccon elveszítette a szimpátiámat a második könyv végén, és a harmadik könyvben sem sikerült visszanyernie, de most, a negyedik könyvben megbocsátottam neki. Nagyon aranyos, védelmező volt, úgy tűnik, képes mégis jó férj és apa lenni. Na és persze, jó alfa. Nagyon tetszett, ahogyan Biffyvel bánt, ahogyan próbált segíteni neki beilleszkedni a falkába, és túltennie magát a szívfájdalmon Lord Akeldama miatt.

Biffy és Lord Akeldama szála is bejött. Szívből sajnáltam Biffyt, és bár Lord Akeldama kevésbé mutatta ki a fájdalmát, bizonyos rezdüléseiből látszott, hogy ő is legalább annyira szenved a veszteségtől, mint az újdonsült farkasember.

A Lyall professzorról megtudott titkok eléggé megleptek, de érdekesnek találtam őket. Sokat árnyalt a professzor karakterén minden, ami kiderült. Úgy sejtem, hogy az ötödik könyvben még baj lesz ezekből a titkokból, kíváncsian várom, miképpen.


Hogy tetszett a könyv?

Örülök, hogy visszatért a titokzatosság, nyomozás a történetbe, mert ez nagyon hiányzott nekem a harmadik részből. És annak is örülök, hogy Lord Maccont sikerült ismét megkedvelnem. Alexia karakterét egyre vagányabbnak, belevalóbbnak tartom, viszont Madame Lefoux jelleme egy kicsit megbicsaklott számomra ebben a részben.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.


Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szereti ezt a sorozatot, akik pedig még nem kezdtek bele, azok szerezzék be az első köteteket, mert ez a sorozat érdemes az olvasásra.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2022. január 15., szombat

Jennifer Teege–Nikola Sellmair: Nagyapám engem agyonlőtt volna – Blogturné



Jennifer Teege egy könyvtárlátogatásnak köszönhetően tudta meg a vérszerinti családja sötét titkát: a nagyapja Amon Göth náci parancsnok volt, egy gyilkos, aki a saját kezével (is) végzett ki tudja hány ártatlan emberrel. Ez önmagában is elég megrázó felismerés, ám Jennifer Teege fekete nőként tisztában van vele, ha a nagyapja még élne, valószínűleg őt is megölné a származása miatt. A nő, hogy feldolgozza a generációkon átívelő traumát, nyomozni kezdett a nagyapja, a családja után, és kiírta magából a tényeket, érzéseket, gondolatokat. A Park Könyvkiadónak köszönhetően megtudhatjuk mi is, milyen érzés, Amon Göth unokájának lenni. A könyvről ezúttal három bloggerünk mondja el a véleményét, és természetesen a turné végén ti is nyerhettek egy példányt belőle.


Miért választottam ezt a könyvet?

Sokféle szemszögből olvastam már a második világháborúval kapcsolatos eseményekről, de ez egy teljesen újféle nézőpont volt. Kíváncsi voltam, hogy miként érez a történtekkel, a családjával és önmagával kapcsolatban valaki, aki az egyik legkegyetlenebb gyilkos leszármazottja. Láttam a Schindler listája című filmet többször is, és mindig a hideg rázott, amikor Göth megjelent, mert totálisan kiszámíthatatlan, szadista pszichopatának látszott, aki élvezi a gyilkolást. Sosem gondoltam bele, hogy egy ilyen embernek lehetnek leszármazottai, érdekelt, hogy vajon kik ők, hogyan élnek, miképpen gondolkoznak, hogyan éreznek Göth iránt.


Véleményem a könyvről

A könyvnek igazából két írója van. Az egyik maga Jennifer Teege, aki E/1-ben leírja a kutatását, a gondolatait, az érzéseit, mesél a múltjáról, a vér szerinti és örökbefogadó családjáról. A másik Nikola Sellmair, aki Teege fejezetei között beavat minket a történelmi tényekbe, valamint kívülállóként, külső szemmel nézve ír Jennifer életéről, arról, hogy mások mire emlékeznek Jenniferrel kapcsolatban a múltból.

Amikor belekezdtem a könyv olvasásába, kicsit féltem tőle, vajon milyen hatással lesz rám. A családom nagy része Auschwitzban halt meg, a dédszüleim és a nagypapám szerencsére túlélték a nácikat (bár a dédimamám lebénult deréktól lefelé a bujkálás, menekülés alatt, és az egész életét ágyhoz kötve töltötte ezt követően), de mivel a családunk érzelmileg érintett a történelem ezen szörnyűségeiben, tartottam tőle, hogy felkavar majd, ha egy náci bűnösről és a leszármazottjáról kell olvasnom.

Aztán ahogy kinyitottam a könyvet, faltam a betűket. A könyv felkavart, de közben teljes mértékben le is kötött. Alig néhány óra alatt végeztem is az olvasással, mert képtelen voltam félbehagyni, míg az utolsó mondathoz nem értem. Nagyon érdekes volt, ahogyan Jennifer feldolgozta, egy gyilkos vére folyik az ereiben. Ez egyfajta pszichológiai utazás volt számára és számomra is olvasóként.

Jennifer először nagyon rosszul viselte, amit megtudott. Ez érzelmileg érthető, logikailag viszont számomra nem. Én úgy gondolom, hogy a vér semmit nem számít. A bűnt az adott ember követi el, nem a rokonai, leszármazottai. Ők tőle teljesen független emberek, akik ha jó emberként élnek, nem cipelhetik a rokonuk tetteinek súlyát a hátukon. Szóval megértem Jennifer érzéseit, de én magam egyáltalán nem azonosítom őt a nagyapjával. Nem ő tehet arról, hogy Amon Göth unokájának született. És hát, Jennifer jó ember, nem hisz a náci eszmékben, nem akar ártatlan embereket megölni, vagyis neki nincs semmi bűne.

Az azért kicsit furcsa volt számomra, ahogyan a nevelőszüleitől eltávolodott a titok kiderülése után. Ha addig nem tudta volna, hogy örökbe fogadták, vagy a nevelőszülei tudtak volna arról, ki a nagyapja, akkor érthető lenne. De tisztában volt vele, hogy nem a vér szerinti családja nevelte fel, és a nevelőszülők semmit nem tudtak a titokról, szóval nem értem még a könyv olvasása után sem ezt az érzelmi eltávolodást. Pl., hogy elkezdte őket a keresztnevükön szólítani a korábbi anya, apa helyett.

Ami számomra igazán érdekes volt a könyvben, az a nagymama, Ruth és az anya, Monika története és személyisége volt. Ruth elvileg szerelmes volt Amon Göthbe, egy fedél alatt élt vele, gyereket szült neki, és közben tudnia kellett, hogy egy szörnyeteg. Ami érdekes, hogy a háború után melegek, fekete bőrűek voltak Ruth albérlői, barátai. Ruth volt az egyetlen, aki szeretetet adott kisgyerekkorában a fekete bőrű unokájának, Jennifernek. A Göthnél élő zsidó cselédlányokat is időnként megpróbálta megvédeni Göthtől. Vagyis Ruth nem volt hitbeli náci, ez nyilvánvaló.

Mégis képes volt egy szörnyeteggel élni. Hihetnénk azt, hogy mert félt tőle, hiszen sok nő csak azért marad a férjével, párjával, mert tart az elhagyás következményeitől, de Ruth még a halála után is kötődött érzelmileg Göthhöz. Talán Stockholm-szindrómás volt, vagy szimplán csak gyenge jellem, aki fontosabbnak találta a saját szerelmét más emberek életénél. Nem tudom... Mindenesetre érdekes volt olvasni róla, és pszichológiai szempontból is érdekesnek találom őt, a jellemét, a tetteit, a döntéseit. Egyszerre ítélem el a döntését, és próbálom megkeresni az okát.

Agnes Kalder, a nagyanya kérlelte Monikát, hogy hallgasson, ám a kamasz lány folyton provokálta az anyját. Ha Ruth Irene Göth ráparancsolt, hogy súrolja ki a kádat, Monika így vágott vissza: "Nekem te ne parancsolgass, nem vagyok a plaszówi cseléded!" Ha pedig az anyja megütötte, ezt kiabálta: "Gyerünk, üss csak meg! Már olyan vagy, mint az apám. Nem én vagyok olyan, hanem te!"

Monika a szememben ugyanúgy nem tehet arról, ki az apja, mint ahogyan Jennifer sem arról, ki a nagyapja. Monikának azonban szerintem nehezebb a helyzete. Egyfelől, neki meg kellett küzdenie azzal is, hogy az élő, őt nevelő anyja sem bűntelen. Az ő lelki sebeinek okát és azt, hogy miért alakult úgy az élete, ahogyan, valahogy jobban megértem pszichológiai szempontból. Olvasás közben nagyon érdekelt, vajon miért döntött Jennifer örökbe adása mellett, és hogy vajon felnőttként sikerül-e Jennifernek újra megtalálni az utat az anyjához így, hogy a sötét családi titok már kiderült.


Hogy tetszett a könyv?

Ahogy belekezdtem, azonnal beszippantott, szó szerint nem bírtam letenni. Érdekes volt elgondolkozni Jennifer, a nagyanyja és az anyja helyzetén, az egymással való kapcsolatrendszerükön, aminek a középpontjában egy már halott férfi áll.

Vagyis összességében IMÁDOM ezt a könyvet.


Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik egy új szemszögből is meg akarják szemlélni a második világháború történéseit, a következő generációkra való hatását.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:


Nyereményjáték:

Jennifer Teege szörnyű titkot fedez fel a családjával kapcsolatban. A játék során olyan filmek, sorozatok összefoglalóját találhatjátok bloggereink oldalain, amelyeknek főszereplői utólag tudnak meg valamit a családjukról. Írjátok be a film, sorozat magyar címét a Rafflecopter-doboz megfelelő helyére.

(Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.)


Összefoglaló a játékhoz:

Az örökbe adott 15 éves Lux eddigi élete során nevelőszülőktől nevelőszülőkig sodródott, míg végül úgy döntött, saját lábára áll. Ám az önállósodáshoz szükséges jogi huzavona során kiderül, hogy biológiai apja a harmincas éveiben járó Nate Bazile, anyja pedig a helyi rádió sztárműsorvezetője, Cate Cassidy. Lux önállósodásában a döntőbíró Baze-t és Cate-et jelöli ki a lány gondviselőjéül. A "régi-friss" szülők pedig most megpróbálnak szerető otthont teremteni a lánynak.


Állomáslista:

01. 15. Spirit Bliss Sárga könyves út
01. 17. Utószó
01. 19. Könyv és más

a Rafflecopter giveaway

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2022. január 14., péntek

Gail Carriger: Szégyentelen (Napernyő Protektorátus 3.)



Miért választottam ezt a könyvet?

Az első két részben megkedveltem Alexia karakterét, a történet is kalandos, rejtélyes és izgalmas volt, úgyhogy végig szeretném olvasni a sorozatot, és ezúttal a harmadik könyv volt soron.


Véleményem a könyvről

A történet lényegében ott folytatódik, ahol az előző rész egy novellával lezárult. Alexia terhes, de Lord Maccon úgy hiszi, mivel farkasemberként elvileg nem képes nemzeni, ezért a felesége megcsalta őt. Ez persze nem igaz, és ezt a vámpírok is tudják. Épp ezért veszélyesnek nyilvánítják a természeten túli és farkasember hibrid gyermeket váró nőt, és ki akarják iktatni. Lord Maccon és a falkája nélkül Alexia csak arra a néhány barátjára számíthat, akik a végsőkig védik őt, és így jön létre a Napernyő Protektorátus. Útra kelnek Olaszországba, hogy megkeressék a templomosokat, és megtudják tőlük, hogyan is eshetett Alexia teherbe, és milyen babát vár.

Alexia talán ebben a részben a legkiszolgáltatottabb. Egyfelől ezúttal vámpírok sokasága tör az életére, másfelől minimális védelme maradt, és persze a terhesség miatt is jobban kéne vigyáznia magára. Persze okos és erős nő, úgyhogy nem hagyja el magát, megy előre, nyomoz, harcol, és közben Lord Maccont átkozza teljes joggal.

Érdekes, hogy érzéketlennek tartják őt a természeten túlisága miatt, pedig nagyon is vannak érzései. Csak sokszor ő maga sem ismeri fel őket. Azt hiszem, ez a leginkább akkor jött elő, amikor elolvasta a kis újságcikk-kivágást Lord Maccon levelével. Őszintén szólva, én sosem bocsátottam volna meg egy férfinak, ha ilyen szinten nem bízik bennem. Szerintem bizalom nélkül semmi értelme egy kapcsolatnak.

Lord Maccon szimpi volt egészen a második könyv végéig, de azután elvesztette a marcona báját a szememben. Egyfelől, mert úgy bánt Alexiával, ahogy. Másfelől, mert az első lelki baj miatt pocsolyarészeggé vált hosszú időre ahelyett, hogy összeszedte volna magát. Vagyis elég gyenge jellem ahhoz képest, hogy ő az alfa. Nem tudom... Nem szeretem a hozzá hasonló férfiakat még akkor sem, ha logikai alapon értem, mi baja volt. Alexiának sokkal több oka lett volna összeomlani, ártatlanul megvádolták, a férje elhagyta, a társadalom ok nélkül veti meg, meg akarják gyilkolni és még a "gyerekteher" gondja is egyedül az ő nyakába szakadt, mégsem omlik össze, nem issza le magát, nem válik gyengévé. Ő erős jellem. Lord Maccon nem.

– Igen, hiányolom.
– Még azok után is, amit tett?
Alexia öntudatlan mozdulattal a hasára csúsztatta a kezét.
– Bizonyos mértékig mindig is szamár volt. Ha van esze, sosem vett volna el engem.

Madame Lefoux akkor már sokkal szerethetőbb karakter. Tudja, hogy Alexia a férjét szereti, tudja, hogy valószínűleg semmi esélye nincs nála, mégis mellette áll, védelmezi őt, sokszor az életét is kockáztatva. Persze biztos, hogy vannak mellékokai is tudósként, de érezhető, hogy tényleg szerelmes Alexiába. És akkor is mellette áll, ha cserébe csak a barátságát kapja. Na, szerintem ilyen az igazi szerelem.

Talán ez volt eddig az első rész, amiben nem igazán voltak titkok, és ezért maradt némi hiányérzetem. Végig tudni lehetett, hogy a vámpírok akarják megölni Alexiát, és ennek az oka sem volt rejtély. Azt is már előre elmondta egy karakter, hogy ki rabolta el Lord Akeldama "tulajdonát". Szóval ezúttal elmaradt a nyomozás, és inkább a menekülésen, kalandokon, harcon volt a hangsúly.

Skócia után újabb országot ismerhettünk meg egy kicsikét. Vagyis két országot, mert rövid bepillantást nyerhettünk Franciaországba, aztán kerültünk Olaszországba. Szeretem, amikor a regényekben bejárhatok olyan területeket, ahová egyelőre még nem jutottam el, de szívesen megnézném őket. Így kicsit képzeletben mégis megtehetem.

A Lord Akeldama-s szál is érdekes volt, ez a szomorú-izgalmas szerelmi bonyodalom közte és Biffy között remélem, felbukkan majd a negyedik részben is, szerintem sok mindent ki lehetne hozni belőle.


Hogy tetszett a könyv?

A titkok hiánya miatt ez a könyv egy hajszállal kevésbé fogott meg, mint az első kettő, de ettől függetlenül nagyon élveztem, és még mindig odavagyok ezért a sorozatért. Alig várom, hogy a negyedik részt is elolvashassam.

Vagyis összességében (egy hajszállal kevésbé, mint az első két részt, de) IMÁDOM ezt a könyvet.


Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki egy különleges korban és környezetben játszódó humoros, izgalmas fantasytörténetet szeretne olvasni.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz