~ Sárga könyves út ~

2026. november 17., kedd

Romantikus pártaláló rejtvényes játékba öntve (Elizabeth Godwin: Emma férjet keres – Blogturné)



Ha szeretitek a romantikus történeteket, a Jane Austen-i hangulatot és a fejtörőket, akkor ez a turné nektek szól! Elizabeth Godwin Emma férjet keres című kötete egy igazán különleges kalandra hív: ezúttal nem klasszikus olvasók, hanem nyomozók leszünk, hiszen nekünk kell megtalálnunk Emma számára a tökéletes férjet. Több mint hatezer lehetséges kérő, tizenkét nyom és rengeteg apró részlet vár ránk, amelyek segítségével fokozatosan szűkíthetjük a jelöltek körét. Vajon sikerül kiszűrnünk a látszólag megfelelő, de valójában alkalmatlan úriembereket, és megtalálni azt az egyet, aki valóban méltó Emma szerelmére? Tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel, és derítsük ki együtt, ki lesz a befutó!


Szereted a könyveket? Szeretsz játszani? Szereted megmozgatni az agyadat? Hát a rejtélyekkel hogy állsz? Az Emma férjet keres romantikus pártaláló rejtvény mindent megad, ami egy könyvmolynak a jó szórakozáshoz szükséges.


Mi is ez pontosan?

A könyv nagy részében lényegében férfineveket találunk felsorolva, alattuk kis jelzésekkel, amik az éves jövedelmükre, csillagjegyük elemére, a szem- és hajszínükre, valamint a jellemükre és az érdeklődési körükre vonatkozik. Ezek alapján lehet felmérni, hogy vajon az adott férfi megfelel-e a férjkereső Emma elvárásainak és zsánerének.

Hogy tudjuk, milyen is Emma esete, a könyv elején kapunk egy 12 pontos ténylistát, ami alapján nekünk kell kiszűrnünk a nem megfelelő férfiakat, és megtalálnunk azt az egyet, aki tökéletesen megfelel minden elvárásnak, és Emma tökéletes férje lehet.

Az elvárások között szerepelnek tényleges tulajdonságok is, például Emmát taszítják a szőke férfiak, nem akar nagyon szegényet, odavan a merengő, visszafogott típusért, és mivel szeret olvasni, így intellektuális partnert szeretne.


Ám vannak olyan tulajdonságok is, amik szimplán a játékot színesítik, de nincs közük az adott férfi pozitív vagy negatív tulajdonságaihoz. Például elvárás, hogy a leendő férj vezetékneve ne kezdődjön és végződjön ugyanarra a betűre. Vagy hogy a keresztnevében három magánhangzónak kell lennie.

Mivel itt nincsenek fejezetek, amikkel egyszerre több nevet is ki lehetne zárni, ezért egyesével kell végignéznünk mind a 6400 nevet, hogy kiszűrjük a nem megfelelő jelölteket. Ha mind a 12 pont után kihúztuk a nevüket, akkor két lehetséges jelöltünk marad. Ám ha a kötet végére lapozunk, kapunk még egy apró infót, aminek köszönhetően, ahogyan a Hegylakó-filmekben is mondják: „Csak egy maradhat.” A cél, hogy megtaláljuk ezt az egyet.


Mitől más ez a könyv, mint a többi hasonló rejtvénykönyv?

Nos, már a témája miatt is. A többi keresgélős rejtvénykönyv elsősorban krimitörténet, amiben a gyilkost kell megtalálni, ez viszont egy romantikus társkeresős sztori azoknak, akik inkább a szerelmi történeteket kedvelik, semmint a gyilkosos sztorikat.

Őszintén bevallom, én regények esetében inkább a krimikért vagyok oda, a romantika csak bizonyos feltételek mellett köt le. De ebben az esetben a háttérsztori csak valamiféle érdekesség, a lényeg az agy megmozgatása, a kutatás. Ahhoz pedig tökéletes a romantikus háttér is.

Tetszik, hogy megadták a módját annak, hogy megidézzék a régi korok világát és társkeresését. Már a könyv elején található levél is hozza a játék alaphangulatát, amelyet Elizabeth Godwin, a házasságközvetítő iroda vezetője írt nekünk, olvasóknak. Tetszik az is, hogy nemcsak anyagiak és külsőségek, hanem belső tulajdonságok, közös érdeklődési kör alapján is keressük a megfelelő férjet Emmának. Mert igen, fontos, hogy ne a nőnek kelljen eltartani a férfit, és hogy vonzónak találjuk külsőleg őt, de ez a két dolog semmit sem ér, ha a jelleme hibás, vagy ha olyannyira eltérő a személyiségünk, hogy nincs semmi átfedés a minket érdeklő dolgok között.

Az is más ebben a könyvben, hogy itt nincsenek fejezetek, vagyis egyesével kell ellenőriznünk a neveket. Ez bizony a szórakozás mellett hatalmas munka is, és sok idő, viszont így azt érezhetjük, hogy tényleg igazán megdolgoztunk a győzelemért, az utolsó névért. Viszont mivel nem töményen felsorolva kapjuk a neveket, hanem melléjük a tulajdonságokat is betették, így kicsit szembarátabb módon van tördelve az egész lista.

A többi általam látott, hasonló könyvben a játék végén alapvetően egy név marad csak kihúzatlanul, itt viszont kettő. Vagyis mikor már azt hinnéd, hogy vége a játéknak, még mindig ad valami kis pluszt a könyv, egy utolsó csavart.


Saját tapasztalataim

A játék számomra már azzal elkezdődött, hogy kinyitottam a csomagomat. Ez volt az első ilyen játékkönyv, amit kaptam, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam rá, mi is van pontosan a bokszban a könyv mellett még. Kaptam egy cuki, a témához stílusban, színben passzoló borítékban egy kis kártyácskát a kiadótól, amin nagyon kedvesen jó játékot kívántak. Erre a kártyácskára ragasztottak két különböző öntapadós jelölőcsíktömböt, amik színben szintén passzolnak, és az egyiknek nagyon cuki malacos mintája van.

Ezenkívül kaptam egy nagyon jó illatú gyertyát, amit bár tűzfóbiásként meggyújtani nem fogok, de szagolgatni biztosan. És tökéletes ajándék az Insta-fotóimhoz, mert nagyon jól néz ki a képeken.


Volt a csomagban még egy cuki kis ajándékzacskóban egy csomó matrica és képecske. Szívek, négylevelű lóherék, virágok és valami, amiről nem tudom eldönteni, hogy egy pillangó vagy egy pillangóálarc, amit a maszkabálokban használnak, de a könyv témája miatt hajlok a második felé.

Végül pedig két kiemelőfilcet is kaptam, az egyik bőrszínű (barackos árnyalatú), a másik pedig világoszöld. Úgy tudom, hogy mindenki csomagjába más színek kerültek, és nem tudom, hogy a többi kiemelőfilc milyen, de tetszik, hogy esetemben gondoltak arra, hogy olyan színeket válasszanak, amik nem annyira erősek, hogy átüssenek az oldalakon. Annak ellenére is tetszik ez a gondolkodásmód, hogy képtelen vagyok rávenni magam, hogy ezekkel húzogassam ki a neveket. 😅

Aki ismer, tudja, hogy úgy vigyázok a könyveimre, mintha szent tárgyak lennének, és soha nem csinálok direkt olyasmit velük, bennük, ami maradandó nyomot hagy. Gondolkoztam rajta, hogy ez esetben kivételt teszek, mert sokkal szórakoztatóbb lehet a kiemelőfilccel kihúzni a neveket, de egyszerűen nem tudok belefirkálni a könyvbe velük. Ez nálam olyan lelki gát, amit nem tudok leküzdeni.

Szóval inkább sima ceruzát használtam, hogy sok-sok év múlva, ha már nem emlékszem arra, ki maradt a végére, kiradírozhassam, és újra játszhassak a könyvvel. Így legalább nemcsak egyszer felhasználható lesz, aztán válik porfogóvá, hanem néhány évente újabb szórakozást kínál.


A 12 kulccsal ez esetben sorban haladtam, mivel fejezetek híján nem voltak olyan kulcsok, amikkel ki lehetett volna zárni egy csomó nevet egyszerre, így nem láttam értelmét megvariálni a dolgokat, és összezavarni magam. Végignéztem sorban a neveket, hogy az első kulcs alapján kiket lehet kihúzni, aztán ugrottam a második kulcsra, és így tovább.

A játék élménye egyébként kettős. Egyfelől az ember szeme és agya egy idő után elfárad tőle, úgyhogy muszáj kisebb adagokban játszani (vagy legalábbis nekem muszáj), már csak azért is, hogy ne hagyj ki egy kihúzandó nevet, vagy húzz ki egyet, amit nem kellett volna (ilyen esetben ugyanis lehet, hogy jól megszívtad, és elölről át kell nézed az egészet újra, hogy rágyere, hol követtél el hibát).

Másfelől viszont, amíg keresgélsz a nevek között, teljesen ki tudod zárni a külvilágot, megfeledkezhetsz kicsit a problémáidról, szóval stresszoldónak tökéletes. És jó szórakozás. Az meg, hogy elfárad az ember közben olyan jóleső fáradtság, mint mikor tudod, hogy jó munkát végeztél, vagyis ez esetben jól szórakoztál, és megérte az erőfeszítés.


Összefoglalva

Bár mostanában több ehhez hasonló játékkönyv jelent meg, ez volt az első, amit kipróbálhattam, és nagyon tetszik az ötlet. Az Emma férjet keres sok mindenben eltér a többi játékkönyvtől, van egyfajta különleges hangulata az egésznek, és jó móka játszani vele. Tökéletes ahhoz, hogy az ember egy kis időre kikapcsolja a külvilágot. És tetszenek a pluszajándékok is, amiket a könyv mellé kaptam a csomagban.


Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

Állomáslista

11. 06. Csak olvass!
11. 17. Spirit Bliss Sárga könyves út
11. 18. Utószó

2026. november 16., hétfő

Amikor valaki nem fordítja el a fejét (Karen McQuestion: A holdfény gyermeke – Blogturné)



A Kossuth kiadónak köszönhetően elmerülhetünk A holdfény gyermeke című könyv rejtélyes és borzongató világában. Tarts velünk, és tudd meg, vajon ki lehet az a kislány, akit Flemingék házában meglát a szomszéd egy éjszaka úgy, hogy Flemingéknek nincs is gyereke. Egy elrabolt gyerek, egy kísértet, vagy valami más áll a háttérben?


Szereted azokat a történeteket, amik hatnak a lelkedre? Amiket olvasva egyszerre vigyorogsz és könnyezel? A holdfény gyermeke ilyen könyv, igazi érzelmeket vált ki belőled, akár egymással teljesen ellentéteseket is.


Nem azt kaptam, amit vártam...

Mielőtt kiválasztottam ezt a könyvet, elolvastam Molyon a fülszövegét, amiben misztikus thrillerként emlegették. Ezért mikor belekezdtem a történetbe, azt hittem, hogy lesz benne tényleg valami misztikus és hátborzongató. Nos, egy kicsit át lettem verve, mert ez a történet cseppet sem misztikus, és nehezen nevezhető thrillernek is, hiszen semmiféle rettegést nem keltett bennem.

Ennek ellenére cseppet sem vagyok csalódott, mert nagyon magával ragadó és érdekes volt a történet, és örülök, hogy elolvashattam. Lényegében alig egy nap alatt olvastam el, tegnap délután kezdtem, és ma kora délelőtt értem a végére, és nemcsak azért voltam ilyen gyors, hogy ma el tudjam készíteni nektek ezt a blogos ajánlót, hanem mert egyszerűen bevonzott a történet. Tegnap este negyed 12-kor alig bírtam félbehagyni, és reggel, ahogy felkeltem, első dolgom volt folytatni az olvasást.

Szóval igen, aki misztikumra és borzongásra vágyik, az ne ezt a könyvet olvassa. Aki viszont egy megrázó, mégis szívmelengető történetre, az vegye bátran a kezébe, mert ugyanúgy imádni fogja, mint én.


A nemtudás rosszabb, mint a biztos rossz

A történet lényegében három különböző család életét mutatja be. Wendy és Edwin egy középkorú házaspár, akinek a 18 éves lánya, Morgan rossz társaságba keveredett, drogozni kezdett, és végül eltűnt. Wendyék és a rendőrség hiába kutatnak utána évek óta, fogalmuk sincs róla, mi történhetett vele. Magától ment el, vagy elrabolták? Jól van, vagy rossz körülmények között él? Bajba keveredett? Egyáltalán él még, vagy már meghalt?

A történetük két dolgot mesélt el számomra. Az egyik, hogy a jó szülők gyerekei is bajba keveredhetnek. Nem feltétlenül az otthoni neveléstől függ, mi lesz a tinédzserkora után a gyerekkel. Megesik, hogy a szülők mindent megtesznek a gyerekükért, mindennél jobban szeretik, ő mégis rossz társaságba keveredik, ami felülír mindent benne, amit addig tanult. Szomorú, de tényleg bármelyik családdal megeshet.

A másik, hogy milyen borzalmas érzés a tehetetlenség és a bizonytalanság. Éveken át azon elmélkedni, mi történhetett, reménykedni, hogy a gyerekünk még életben van valahol, hogy nem szenved, nem bántják, és egyszer még viszontláthatjuk, gyötörni magunkat, mit kellett volna másképp csinálnunk, mit rontottunk el. Ez sokkal rosszabb, mint esetleg tudni a biztos rosszat.

Nagyon sajnáltam Wendyt és Edwint, és reménykedtem benne, hogy bármi is lett Morgannel, a végén megnyugvásra lelnek.


Nem a vér számít

A másik család egy idős nő, Sharon, a felnőtt, ügyvéd lánya, Amy, valamint Niki, aki vér szerint egyáltalán nem kapcsolódik hozzájuk, mégis a családjuk részévé válik. Niki édesanyja meghalt drogtúladagolásban, a lány a gyermekvédelmi rendszerben kötött ki, nevelőszülőtől nevelőszülőig vándorolt, sosem törődtek vele, egészen addig, míg a munkájából kifolyólag Amy az élete részévé nem vált. Niki végül elmúlt 18 éves, dolgozik, de sürgősen el kell jönnie onnan, ahol eddig lakott, ezért Amy megkéri az anyját, hogy fogadja be a lányt az otthonába. Sharon először tart a helyzettől, de aztán olyanná válik Niki számára, mint egy igazi nagymama.

Ők ketten jönnek rá, hogy valami nagyon nem stimmel a szomszédban. Sharon este 11 órakor egy kislányt lát a szomszéd konyhájában mosogatni, aztán látja, hogy a szomszédnő kiabál vele, és elrángatja az ablaktól. Mindezt úgy, hogy a szomszédban nem lakik más, csak a nő, a férje és a 17 éves kamaszfiuk.

Nagyon tetszett, hogy Niki azonnal hitt Sharonnak, nem próbálta megmagyarázni neki, hogy félreérti a helyzetet, hogy biztosan nincs semmi gond a szomszédban. Sok mindent átélt és látott korábban a drogos anyja mellett, a nevelőotthonokban és nevelőszülőknél, ezért míg mások megmagyaráznák maguknak a dolgokat, csak hogy félrefordulhassanak, és ne legyen gondjuk az üggyel, addig ő felismeri a jeleket, nem fordítja el a fejét, hanem hisz Sharon és a saját megérzésének, és aktívan ki akarja deríteni, mi történik a szomszédban.

Ez a szál a szerető és jól működő családok dinamikáját mutatta meg nekünk. Sharon ugyanis nagyon jó anya (és nagymama). Nem mondja meg Nikinek, hogy mit csináljon, viszont mindig mellette áll, támogatja, kiáll mellette és érte. Ahhoz képest, hogy Niki érthető módon mennyire bizalmatlan, mikor hozzá kerül, a nőnek nagyon gyorsan sikerül elnyernie a bizalmát. Őszintén szólva a fél karomat adnám egy ilyen nagyiért, jó érzés lehet, amikor tudod, hogy valaki támogat, megért, mindig melletted áll.

Niki a nevelőszülőknél élő gyerekekre gondolt, akikkel találkozott. Még ők is hiányolták a szüleiket, pedig szörnyű bántalmazásokat szenvedtek el tőlük – mintha a szülő iránti szeretet valamiféle magától értetődő, feltétlen érzés volna még akkor is, ha nem viszonozzák.

Ahhoz képest, hogy a történet eleje és vége között csak rövid idő telt el, Niki szép karakterfejlődésen ment át. Nemcsak megtanult újra bízni másokban, hanem azt is megtanulta, hogyan álljon ki saját magáért, akkor is, ha esetleg fél vagy kellemetlen számára egy szituáció.

Olvasás közben aggódtam kicsit Sharonért és Nikiért, mert rendesen belebonyolódtak abba, hogy rájöjjenek, ki a titokzatos kislány, és megmentsék. Féltem tőle, nehogy bajuk essen, vagy épp a hivatalos szervekkel kerüljenek összeütközésbe. Mert hát bizonyítékuk nincsen, szóval simán rájuk kenhetnék, hogy zaklatják a szomszédokat.

Érdekes volt belelátni kicsit abba, hogyan működik a gyermekvédelmi rendszer. Bár abban nem vagyok biztos, hogy jól, mert hát lassúak, mint a csiga, de a történetben legalább azt láttam, hogy érdekli őket a dolog, próbálkoznak, amennyire jogi keretek közé szorítva tehetik. Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy ha Sharon és Niki nem kezdenek privát akcióba, akkor végül nagy eséllyel elsikkadt volna az ügy.


Egy narcisztikus őrült hálójában

Flemingék családja elvileg az anyából, az apából és a fiukból áll, ám már a történet elején kiderül, hogy egy 6-7 éves kislányt rejtegetnek az otthonukban. Először úgy éreztem, kár volt elárulni, hogy tényleg ez a helyzet, mert titokzatosabb maradt volna a történet, ha fogalmunk sincs, mi folyik Flemingék házában, míg a könyv végén fény nem derül rá.

De ahogy haladtam a történettel, rájöttem, hogy ennek a sztorinak nem a titokzatosság adja az erejét, hanem az érzések és a pszichológiai háttér. McQuestion jó okkal leplezte le már a legelején a dolgokat. Ha nem teszi, egyszerűen nem értettük volna meg, mi történt. Nem láthattuk volna, hogy milyen is Mrs. Fleming pontosan, és így azt sem érthettük volna, mit élt át ott Mia, a kislány, és hogy Mr. Fleming és Jacob miért nem tett semmit, hogy segítsenek neki. Szóval nagyon gyorsan megértettem, hogy a gyors leleplezés egy tökéletes írói döntés volt, nem hiba.

Ennek a családnak a története azt mutatja meg nekünk, hogy egy narcisztikus, őrült manipulátor miként vesz rá egyébként mondhatni jó embereket arra, hogy elhallgassák és elnézzék a rosszat. Először azt hittem, hogy a család összes tagja rosszul bánik Miával, aztán rá kellett jönnöm, hogy csak a nő használja házi rabszolgának az apró kislányt, ő bántalmazza verbálisan és fizikailag is, ő zárja be, és tartja fogolyként. A férje és a fia „csak” hagyják neki, de alapvetően kedvesek a kislánnyal, és bizonyos módokon próbálják megvédeni is, sőt, szeretetet adni neki. Épp ezért elképzelni sem tudtam, hogy vajon miért hagyják ezt az egészet, miért nem értesítették már évekkel ezelőtt, a legelső napon a rendőrséget.

(...) A falhoz lökte, valamilyen reakciót remélve, de Mia csak remegett, és a fejét rázta. – Azt akarod, hogy kijöjjön a rendőrség, és bezárjon?! Ezt akarod?!
– Nem, asszonyom – suttogta a kislány.
– Mert ez fog történni, ugye tisztában vagy vele?! Bedobnak egy hideg, sötét cellába, nem kapsz se enni, se inni, és patkányok meg bogarak fognak mászkálni rajtad! Ezt szeretnéd?!
– Nem, asszonyom...
– Szép otthonod van, biztonságban vagy nálunk, jó melegben élhetsz! És én csak annyit kérek, hogy tartsd be a szabályokat! Nem olyan nehéz. Mia, egyáltalán nem olyan nehéz!

Aztán szép lassan összeállt a kirakós, az író tökéletesen bemutatta, hogyan is működik ez az egész. Zsarolás, fenyegetés, félelemkeltés és még egy csomó aljas módszer létezik arra, hogy valakit hallgatásra bírjon egy Mrs. Feminghez hasonló, erkölcsi határokkal nem rendelkező ember. Mr. Fleming nemcsak magát félti, hanem a fiát is. Jacob szintén nemcsak magát félti, hanem az apját, sőt, Miát is, akit kishúgaként megszeretett. Szóval Mrs. Felming kihasználja az egymás iránti szeretetüket és féltésüket, átmossa az agyukat, elhiteti velük, hogy csak akkor lehetnek biztonságban mind, ha hallgatnak.

Mivel Mr. Fleming már felnőtt férfi, ezért ha értem is a félelmét és a tetteit, nem tudom elnézni neki azokat. De Jacob határozottan csak egy áldozat volt a történetben. Amikor Mia hozzájuk került, Jacob még gyerek volt, az anyja összezavarta a fejét, és ahogy idősebb lett, úgy állt össze benne a valóság. És úgy vált egyre cselekvőbbé. Nagyon aranyosak voltak a Jacob-Mia jelenetek, és nagyon reméltem, hogy bárhogyan is alakul a sztori, nem szakadnak el végleg egymástól, és Jacob nem kerül sem jogi, sem egyéb bajba.


Érzések és gondolatok tömkelege

Bár nem úgy rettegtem olvasás közben, mintha a sztori thriller lett volna, de az aggodalom végig bennem volt. Reméltem, hogy a történetnek jó vége lesz, ennek ellenére féltettem Sharont és Nikit, valamint Miát is. Bár tény, hogy Mrs. Fleming gonosz nő, de szinte végig nem tudtam felmérni, mennyire az. Hajlamos az erőszakra, de vajon gyilkolni is képes lenne? Meg tudna ölni egy gyereket, csak hogy magát mentse? Esetleg egy idős nőnek tudna ténylegesen ártani? Természetesen nem árulom el, mi történt, de izgalmas volt, és azért összeszorult a gyomrom.

Mia viszont maga a napfény volt a történetben. Az a kislány a vele történtek ellenére egy kis pozitív tündérke. Az, hogy Mrs. és Mr. Feminget Asszonyomnak és Uramnak szólította csak, az első pillanattól megmutatta, hogy milyen helyzetben is van. És mégis... annyira meg akart felelni nekik, olyan lelkesen dolgozott, örült, amikor megdicsérték, hihetetlen módon vágyott a szeretetre, és mikor kapott egy kis morzsát, a világ legboldogabb kislányának tűnt. Olvasás közben majd megszakadt a szívem miatta, legszívesebben a karomba kaptam volna, kirohantam volna vele a házból, és odaadtam volna neki minden bennem lévő szeretetet, mert nem morzsákat érdemelt, hanem egy egész tengernyit. Nagyon-nagyon a szívembe zártam, és alig vártam, hogy végre valaki kiszabadítsa, és jobb élete lehessen.

Annak ellenére, hogy a Miával kapcsolatos titkot már a könyv elején elmondta az író, kicsit azért a krimiszerető énemet is kielégítette. Sokáig ugyanis nem lehetett tudni, hogy vajon Wendyék szála hogyan kapcsolódik a másik kettőhöz. Mi történt a lányukkal? Az ő eltűnése vajon kapcsolatban állhat Mia elrablásával? Ha igen, akkor hogyan? Ki volt Morgan titokzatos pasija, akivel állítólag lelépett, és később is együtt láthatták őket? Mit csináltak egy romos házban évekkel később?

És persze pszichológiai szempontból is nagyon izgalmas volt szételemezni a regényt. Niki helyzetét és karakterfejlődését, a családok különböző dinamikáját, Mrs. Fleming személyiségét, azt, hogyan képes irányítani másokat, milyen hatással van a férjére, a fiára, Miára, a barátnőire és egyéb karakterekre. Azt, hogy micsoda különbség van munkahely és munkahely között attól függően, hogy milyen a főnökök személyisége, hogyan állnak az alkalmazottaikhoz és a vevőikhez. Annyi apró érdekesség volt a sztoriban, hogy biztosan kihagyok jó párat, de olvasás közben rengeteg mindenen járt az agyam.


Egy regény, ami magába szippantott

Teljesen mást adott ez a történet, mint amire a fülszöveg alapján számítottam, de ezt kivételesen egyáltalán nem bánom. Tetszett, hogy inkább az emberi kapcsolatokon, a pszichológiai szálon, a karaktereken volt a hangsúly, nem az ijesztgetésen. És azt sem bánom, hogy nem volt a sztoriban semmiféle misztikus dolog. Mia imádnivaló volt, nagyon a szívembe zártam, Nikit és Sharont is megkedveltem, aggódtam azért, hogy egyiküknek se essen semmi baja. Mrs. Fleming karaktere, a karakterének a hatása másokra nagyon szépen ki volt dolgozva, és klasszul bemutatta a regény, hogyan működik egy narcisztikus manipulátor. Szerettem utálni őt, alig vártam, hogy végre valaki leleplezze, szembeszálljon vele (reméltem, hogy az a valaki végül Jacob lesz), és megmentse a pici Miát. Nagyon rövid idő alatt befaltam ezt a könyvet, mert egyszerűen képtelen voltam letenni.


🤯🤯🤯🤯🤯 5/5 – Elsősorban a történetben lévő pszichológiai szálak voltak azok, amik igazán lekötöttek, és megmozgatták az agyamat. Megvetem Mrs. Fleminget, de ettől még nagyon érdekesnek találtam, ahogyan gondolkozik, viselkedik, ahogyan azt is, hogy másokra milyen hatással volt. Mia helyzetén és személyiségén is sokat töprengtem, azon, ahogyan ezeket az éveket töltötte, és azon, hogy vajon egy ilyen helyzetben mennyi esélye lehet egy gyereknek később a normális, egészséges életre.

🔥 5/1 – Egyáltalán nem volt romantikus szál. Niki megpróbált ugyan közel kerülni Jacobhoz, hogy kiderítse, mi folyik náluk, de megtartotta a határokat.

🤧🤧🤧 5/3 – Igen, voltak jelenetek, amiknél picit pityeregtem, mert Mia annyira aranyos, ártatlan és szerethető volt.

💔💔💔 5/3 – A szívem is fájt miatta, legszívesebben beugrottam volna a könyvbe, hogy megmentsem.

🍵 5/1 – Olvasás után léleknyugtatónak a Moonlight fehér teát ajánlom, hogy passzoljon a könyv címéhez.

💕💕💕💕💕 5/5 – Nekem ez a történet nagyon-nagyon tetszett. Érzelmeket és gondolatokat váltott ki belőlem, és alig bírtam letenni a könyvet.


Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:


Állomáslista:

11. 16. Spirit Bliss Sárga könyves út
11. 17. Könyv és más

2026. november 15., vasárnap

Egy könyv, három történet (James Islington: A kevesek ereje – Blogturné)



A sokaság akarata brutális függővége után a bloggereink is alig várták, hogy megérkezzen a történet folytatása, és megtudjuk, hogy milyen új, izgalmas kalandok várnak Visre. Szerencsére az Agave Könyvek gyorsan elhozta nekünk a második részt, A kevesek erejét. Ha te is kíváncsi vagy az utóbbi évek egyik legnagyobb nemzetközi könyvsikerének folytatására, akkor tarts a bloggereinkkel, és ismerd meg ezt az új történetet.


Szereted a nagyon összetett politikai fantasyket? Hát a kalandokat, vérengzést és titkokat? És hogy állsz az izgalmas karakterekkel? Ha mindezekre egyszerre vágynál, akkor A kevesek ereje című könyv megad neked mindent a jó olvasásélményhez.


Három különböző világ

A sorozat első része is nagyon érdekes és izgalmas volt, de leginkább azért vártam a mielőbbi folytatását, mert a legvége igazán rejtélyesen és furcsán zárult, és meg akartam érteni, mi is történt pontosan Visszel, miért tűnik úgy, mintha három lenne belőle három nagyon hasonlító, mégis egymástól némileg eltérő helyen.

Nos, ebben a második kötetben megkaptuk a választ. Röviden összefoglalva, az eredeti Vis a Cateni Köztársaságban (Res) maradt, míg két kópiája egy Obiteumnak és Luceumnak nevezett világba került, és ott is ragadt. Visen kívül csak egyetlen ember van, aki mindhárom világban létezik, Ka, akiről nagyjából annyit tudunk, hogy ismeretlen okból már nagyon hosszú ideje él, és szintén ismeretlen okból körülbelül 300 évente kataklizmát okoz mindhárom világban. Állítólag csak az képes megállítani, aki szintén mindhárom világban létezik egyszerre, vagyis nem meglepő módon: Vis.

Amikor egy történet három nagyon különböző szálon fut egyszerre, nehéz úgy megírni, hogy a cselekmény ne töredezzen. És azt is nehéz elérni, hogy az olvasókat mindhárom szál pontosan ugyanannyira lekösse, érdekelje, izgalomban tartsa. Nos Islington ebben az esetben sikerrel járt nálam, mert a Resben, Obiteumban és Luceumban játszódó szálat is imádtam. Méghozzá ugyanannyira és mindvégig. Egyetlen fejezet erejéig sem éreztem úgy, hogy az adott világ szála unalmas, bárcsak a másiknál tarthatnék. Bármelyik világban is jártam épp, az teljesen beszippantott, ennek ellenére zökkenőmentesen tudtam váltani a világok között, nem éreztem azt a váltásoknál, hogy valami félbeszakadt. Mintha három különböző folyó hömpölygött volna egymás mellett, ami időnként összeért, én átkerültem egyik hullámról a másikra, és csak szimplán úsztam tovább.

Tetszett, hogy mindhárom szálnak teljesen más története volt, teljesen más tanulságot, lényeget adott át nekünk. Ahogyan az is izgalmas volt, hogy az akarat is másképp működött, másra volt képes a három világban.


Politikai játszmák, barátság és család

A Cateni Köztársaságról már az első könyvnél írtam, hogy olyan, mint az ókori Róma, csak egy kis mágiával (akarattal) megfűszerezve. Ez a szál főképp a politikai játszmákról szólt szerintem a Katonaság, a Vallás és a Kormányzat között. A három csoportot irányítók egymás fölött is megpróbálták átvenni az irányítást, és a csoportokon belül is megvoltak a kisebb-nagyobb ellentétek.

Tetszett, ahogyan Vis felnőtt a szerephez, amit az élet (és mások) rákényszerítettek, és nemcsak elég bátor volt mindig azt tenni, ami szükséges, hanem átlátta a játszmákat, terveket szőtt, megértette, hogyan is működik ez a világ, és nemcsak hagyta, hogy megtörténjenek vele a dolgok, hanem beszállt a játszmába. Persze volt, hogy tévedett, rosszul döntött, de alapvetően nagyon értelmesen és okosan, az agyát használva cselekedett mindig.

És ami klassz, hogy közel engedte magához a barátait, amennyire csak lehetett, megbízott bennük (kiben jobban, kiben kevésbé), megosztotta a felelősséget, és így nem minden az ő vállát nyomta. Tetszett egyébként a kis baráti társaságuk, Aequa és Eidhin volt a két kedvencem.

– Sose hagyd, hogy megváltoztassanak, Eidhin. Soha. Tisztességesebb és nagyobb barát vagy, mint amiben bárki reménykedhetne – súgom indulatosan a fülébe.

Na meg persze Diago, az alupi, aki a második könyvben is visszatér a sztoriba, és egyszerűen odavagyok érte. Nagyon érdekes és egyben cuki volt, ahogyan Vis megpróbálta elnyerni az alupi bizalmát és barátságát.

Örültem, hogy Visenek van egy második lehetősége esetleg igazán megismerni Ulciscort, a nevelőapját. A férfi tett rossz dolgokat, lényegében veszélybe sodorta Vis életét is, de az első könyvnél is érezni lehetett, hogy kedveli Vist, fontos neki a fiú. Csak egyszerűen képtelen volt elengedni az öccse emlékét, és a gondolatot, hogy meg kell tudnia, mi történt vele, és bosszút kell állnia érte. Reméltem, hogy Ulciscor az első könyv végén történtek után észhez tér, és tényleg jó pótapja lesz Visnek. Szerettem ebben a könyvben a közös jeleneteiket.

Ez a szál elég izgalmas és brutális volt, talán számomra a legizgalmasabb és legbrutálisabb a három közül. Valószínűleg azért, mert az itteni szereplőket már volt korábban egy teljes könyvnyi időm megszeretni, és mire belekezdtem ebbe a második részbe, már rég a szívembe zártam őket. Végig érezni lehetett a közelgő háború szelét, csak azt nem tudtam, hogyan is fog pontosan kitörni, ki melyik oldalon fog állni, és hogyan alakul végül az egész. Az tuti, hogy nagyon izgultam minden főbb karakterért, mert az első könyv után tudtam, hogy senki nincs százszázalékos biztonságban. És hát, igen, ez ezúttal is így volt.

A cateni szálban akadtak fordulatok, volt jelenet, amin sírtam, egy csomószor lezsibbadt minimum a lábam, de megesett, hogy a teljes testem is, annyira véres, fájdalmas és borzalmas dolgok történtek. Odavoltam a politikai machinációkért, az összeesküvésekért, szóval izgalmas volt az egész.

A szál vége is érdekesen zárult, de az itteni „titkot” (egy karakter felbukkanása, akiről még nem mondták ki konkrétan, hogy kicsoda) 99,9%, hogy kitaláltam, úgyhogy bár nagyon érdekel a szál folytatása, nem a titok miatt. Egyszerűen csak tudni akarom, hogy mi lesz a háború vége, hogyan alakul itt Vis és Ka ellentéte, miként alakul át a Cateni Köztársaság, vagy egyáltalán fennmarad-e végül.


Egy ismeretlen ellenség

Obiteum olyan volt számomra, mint az ókori Egyiptom. Ka fáraóként a Duat körülzárt városának közepén álló piramisban rejtőzött, a szolgái pedig istenként tisztelték, pedig még csak soha nem is látták. Ebben a világban nem voltak politikai játszmák, csak a kőkemény túlélés, valamint végső célként a főgonosz, Ka elpusztítása.

Obiteum egy kietlen sivatagi világ, a levegő és a víz mágikus védőeszközök nélkül mérgező, kevés az étel, és a Ka ellen lázadó emberek nagy része pedig rejtőzködve él föld alatti barlangokban, városokban. Már aki még maradt, mert alig van pár túlélőcsoport. A legtöbb élő ember Duatban, Ka városában él, és egész életében, valamint halálukban is Kát szolgálják, ugyanis a holtakat az akarat egy alternatívan működő formájával fel lehet támasztani, aztán irányítani.

A feltámasztottak egyfelől szolgaként tovább végzik a kemény fizikai és egyéb munkákat, másfelől Ka és Duat védelmét látják el. A holt katonák úgy működnek, mint valami számítógépes rendszer, az elméjük össze van kapcsolódva, ha egyikük lát vagy hall valamit, a másik is látja és hallja, így nagyon nehéz kijátszani őket. Vagyis, ahogy az egyiptomi vallásban, itt is nagy szerepet játszik a halál utáni élet, csak nem szimbolikus, vallási értelemben, hanem ténylegesen.

Ez egyébként a három szál közül az egyetlen, amiben Vis fő célja az elejétől a végéig, hogy eljusson Káig, és megölje.

Nagyon érdekes volt Jahmesz és Netikret karaktere ebben a szálban. Jahmesz egy feltámasztott halott, akit Vis megment attól, hogy Ka átvegye teljesen az irányítást fölötte. Tetszett, hogy nagyon különböznek egymástól személyiségben, gondolkodásmódban, mégis barátokká válnak. Netikretet először nem tudtam hová tenni, fogalmam sem volt arról, megbízhatunk-e benne Visszel, vagy sem. Először csak egy kapzsi bérgyilkosnak hittem, aztán ahogy egyre többet megtudtam róla, úgy állt végül szépen össze a valódi személyisége.

– Megmondtam Netikretnek, hogy ha még egyszer előfordul valami hasonló, akkor elmegyünk.
– Nem ez lenne egyébként is a következő lépésünk? – Pillantását a testnedvek árnyékos tócsáira szegezi.
– Szükségünk van rá.
– Neked van szükséged rá.
– Nekem van szükségem rá – ismerem el.
Ismét hallgatunk egy ideig, aztán Jahmesz bólint. Látszólag legalább kissé kiszakad a komorságából és önvizsgálatából.
– Akkor mindkettőnknek szüksége van rá. – Halvány mosollyal néz rám, a helyiséget megülő feszültség pedig elszivárog.

Ennek a szálnak a legvége nagyon izgalmasan zárult. Talán ennek várom most a legjobban a folytatását a harmadik kötetben, mert baromira kíváncsi vagyok már rá, hogyan is áll össze a Kával kapcsolatos szál. Ki ő, miért csinálja, amit csinál? Őszintén szólva... Bár elvileg őt állították be főgonosznak, mégis van egy olyan érzésem, hogy lesz itt még valami nagy csavar.


Új, boldog élet?

Míg a cateni szálban Vis a politikai játszmákkal van elfoglalva, az obiteumi szálban pedig Ka elpusztításával, addig a luceumi szál inkább a lelki felépüléséről szól, és arról, hogyan próbál új barátokat, új családot, egy boldogabb új életet kialakítani az új világban.

Ez a szál azért érdekes, mert Vis egy csomó ideig nem is tudja, hogy egy teljesen másik világban van. Azt hiszi, hogy a sajátjában, csak egy Catentől távoli helyre vitték, miután elvesztette a karját.

Egyébként erről a világról a kelták jutottak eszembe, mert bár őszintén szólva nem sokat tudok a kelta törzsek történelméről, és így fogalmam sincs, hogy az adott szál társadalmának berendezkedése mennyire hasonlít ezekére, viszont ebben a szálban az akaratot csak néhány kiválasztott képes használni, akiket druidáknak hívnak. Szóval a druidák miatt feltételezem, hogy Luceum az ókori kelta világot jeleníti meg.

Vis élete itt sem könnyű, itt is harcolnia kell, veszélybe kerül, itt is érik nagy veszteségek, de talán ez a legpozitívabb szál számomra a három közül. Főképp azért, mert Vis nemcsak új családtagokra, barátokra lel, hanem önmagával is megbékél.

Vist ugyanis mindig furdalta a lelkiismeret, amiért anno a családját legyilkolták, ő viszont elmenekült. Ahogyan amiatt is, hogy a kishúgát vitte magával, de menekülés közben egy balesetben meghalt. Persze Vis is gyerek volt még ekkor, nem harcos, ha marad, akkor őt is kivégzik, de ettől még a túlélők bűntudata végigkísérte az egész addigi életét.

– Vagyok... – Hogy kell azt mondani, „az adósod”? Elfúl a hangom.
– Ostoba? – veti fel Gráinne.
– Ronda? – tódítja Tadhg.
Hunyorogva nézek kettejükre.
– Tartozom – mondom végül. – Tartozom.
Gráinne szomorúan elmosolyodik. Onchú figyeli, ahogy a két gyerek elszakad mellette, és átölel.
– Hiányozni fogsz – mondja Róisín. Megölelem.
– Hiányozni fog, hogy mindent megcsinálsz helyettünk – teszi hozzá Tadhg.

Nagyon megkedveltem ebben a szálban Gáinnét és a gyerekeit, akik otthont és családot adtak Visnek, ahogyan Tarát és a többi harcos diákot is, akik nemcsak a bajtársai, hanem a barátai is lettek. És pont ezért nagyon izgultam mindenkiért, mert tudtam, hogy ebben a történetben egyetlen szál sem lehet felhőtlenül boldog.

És hát igen, Vist itt is éri bőven fájdalom, és itt is hullanak az emberek, ennek ellenére ez a szál egyfajta lelki gyógyulás számára, és ez a szál zárul a legmegnyugtatóbban. Egyfelől azért, mert a végén Vis éppen biztonságban van, másfelől azért, mert ennek a szálnak a végén látszólagos titok sem maradt, megkaptuk a nagy csavart egy karakterrel kapcsolatban (ami egyébként tényleg nagyon meglepett, mert egyáltalán nem számítottam rá), és nem hagytak lógva minket a harmadik részig.


Erős nők a jó és a rossz oldalon is

A könyv tele van erős női karakterekkel. Igaz, nem ők a főszereplők, de ettől még jelen vannak, részt vesznek a cselekmény alakításában, az akciókban, összeesküvésekben, harcokban. Segítik, megvédik vagy épp irányítani próbálják Vist.

Ott van Aequa, aki Vis egyik leghűbb barátjává vált. Vele tart a veszélyes kihívásokban, kalandokban, és valahol mélyen még élvezi is a veszélyt. Nagyon jó ember, tényleg törődik Visszel, lelki szempontból is. Ez látszik a második könyvbeli utolsó közös jelenetükben, ahol Aequa megmutatja, hogy mennyire bátor és mennyire fontos neki Vis.

Relucia nem egy pozitív karakter. Borzalmas dolgokat tett az első könyvben, de hisz abban, amit csinál, és egy jobb világot akar teremteni. Ehhez persze a nagyobb jó érdekében képes tömegeket feláldozni, de attól még, hogy nem értek vele egyet egyáltalán, erős nőnek tartom.

Tara nemcsak személyiségben, hanem fizikailag is nagyon erős. Ő a luceumi kiképzésen a legerősebb harcos, és azon kevesek közé tartozik, akik képesek használni az adott világbeli akaratot. Tiszta lelkű, bátor és okos is. Nemcsak harcolni tanítja Vist, hanem megpróbálja a megfelelő útra is terelgetni. Persze nem mindig az a megfelelő út, amit elsőre annak tart, de ahhoz is elég erős, hogy beismerje, ha tévedett, és megváltoztassa a döntéseit. És éreztem valamiféle bizsergést közte meg Vis között, szóval bár egyelőre semmi különös nem történt, de van egy olyan érzésem, hogy a harmadik könyvben várható velük egy szerelmi szál.

Netikret is összetett karakter. Kiemelkedően jó bérgyilkos, akiről elsőként azt hisszük, csak az anyagiak motiválják, de kiderül, hogy ennél sokkal összetettebb. Elég okos és bátor kijátszani Ka védelmi rendszereit, és ha nem is tudtam, hogy Vis bízhat-e benne teljesen, mégis valahogy kedveltem.

Gráinne olyan volt, mint egy fiatal talpraesett parasztasszony. Foggal-körömmel védte a gyerekeit, a földeken és a ház körül dolgozott, és amikor Visnek a legnagyobb szüksége volt rá, otthont és családot biztosított számára. Igazi jólelkű, bátor nő, mert hát bátorság kell ahhoz, hogy beengedj egy sérült, elveszett idegent az életedbe, és meglásd benne a jót.


Fordulatos, összetett puzzle

Islington hihetetlenül zseniálisan építette fel a második könyv mindhárom szálát. Vannak könyvek, amikről úgy vélem, indokolatlanul lettek baromi hosszúak, és simán ki lehetett volna húzni belőlük 3-400 oldalt is, senkinek nem hiányzott volna, de ebben az esetben mind a 885 oldal aranyból volt, semmit nem éreztem belőle feleslegesnek. Mindegyik szálban jól felépített, egyedi világot ismerhettünk meg, mindegyikben más volt a lényeg, a cél, mindegyikből mást tanulhattunk meg Visszel együtt, és mindegyik izgalmas, összetett, titkokkal teli és fordulatos volt. Talán a Trónok harca mellett ez a második legösszetettebb fantasy, amit eddig olvastam, pedig olvastam már jó párat. Nagyon remélem, hogy ez nem jut olyan sorsra, mint Martin könyvsorozata, és hamarosan a kezemben foghatom a harmadik részt is, mert nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, és arra, hogy a három világból álló puzzle hogyan áll majd végül össze egyetlen nagy képpé.


🤯🤯🤯🤯🤯 5/5 – Baromira összetett, titokzatos, fordulatos történet volt, úgyhogy olvasás közben folyamatosan megmozgatta az agyamat, egyetlen pillanatra sem hagyott megpihenni.

🔥 5/1 – Voltak bizsergések, de nem, tüzes erotikus jelenet nem volt a történetben, és nekem nem is hiányzott.

🤧🤧🤧 5/3 – Igen, volt olyan jelenet a könyvben, amitől bőgtem. Nem sok, de volt.

💔💔💔 5/3 – És a szívem is összetört bizonyos dolgok miatt egy picikét.

🍵 5/1 – Őszintén szólva, amint elkezdtem olvasni ezt a könyvet, azonnal magába szippantott, szóval nemhogy teázásra nem gondoltam közben, de sokszor még vizet is elfelejtettem inni (pedig mindig van mellettem egy üveg ásványvíz, hogy igyak). Szóval túl izgi a történet ahhoz, hogy közben teázzunk, de utána azért ihatunk valami koffeinmentes, nyugtató gyógynövényes teát, hogy az agyunk pörgése végre leálljon.

💕💕💕💕💕 5/5 – Mind a 885 oldalát imádtam, izgalmas volt, elgondolkoztató, fordulatos.


Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:


Állomáslista:

11. 10. Utószó
11. 12. Spirit Bliss Sárga könyves út
11. 14. Könyv és más

2026. november 13., péntek

Nem mindig jó, ha az álmaid valóra válnak... (Anna Bright: Az álmok szárnyán – Blogturné)



Ha szeretitek a varázslatos fantasyvilágokat, a különleges tündérmeséket és a lassan kibontakozó titkokat, akkor ez a turné nektek szól! Anna Bright Wings of Reverie – Az álmok szárnyán című kötete egy különleges világba kalauzol bennünket, ahol az álmoknak erejük van, a varázslat pedig sokkal törékenyebb, mint elsőre gondolnánk. Zúzmara, a fagytündér élete fenekestül felfordul, amikor a tiltott határ közelében rátalál az elveszett varázslat fonalára, és először kezd álmodni. Csakhogy az álmok hamarosan sötét látomásokká változnak, amelyek Tündérrév jövőjéről ijesztő képet festenek. Zúzmara hamarosan találkozik egy tündérfiúval, aki tudja róla, hogy álmodik. Össze kell hát fogniuk, hogy megmentsék a Tündérporfát. A küldetés azonban veszélyes, Zúzmara pedig kénytelen lesz mindent megkérdőjelezni, amit addig tudott a világról. Vajon sikerül Zúzmarának és Fonónak megmentenie a Tündérporfát, mielőtt az álmai valóra válnak? Tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel, és merüljünk el együtt az álmok és a mágia különleges világában!


Szereted a tündérekről szóló történeteket? Rá akarsz hangolódni egy kicsit a decemberre és a karácsonyra? Akkor válaszd új olvasmányként Az álmok szárnyán című könyvet, ami nemcsak kellemes kis olvasmány, hanem a borítója és az élfestése is igazán szép.


Ahol mindenki kedves és boldog, vagy mégsem?

Zúzmara, a fagytündér Tündérrévben lakik a társaival együtt. Egy éjjel megszegi a szabályokat, és a határ közelébe megy, ahol furcsa dolgot talál. Ezt követően annak ellenére álmodni kezd éjszakánként, hogy a tündérek sosem csinálnak ilyesmit. Az álmai eleinte kedves, érdekes történetek, ám idővel az otthona pusztulásáról és a barátai haláláról szóló rémálmokká változnak. Zúzmara egy éjszaka összetalálkozik Fonóval, akiről kiderül, hogy álomtündér. Jobban mondva, ő az egyetlen álomtündér, aki még létezik a világon. Fonó elmondja Zúzmarának, hogy Tündérrév valóban veszélyben van, mert valami kórság megfertőzte a Tündérporfát. Ha a fa elpusztul, Tündérrévnek és a tündéreknek is lényegében végük. A két tündérnek össze kell fognia, hogy megállítsák a tündérvilágvégét.

Nos elsőre tényleg tökéletesnek és varázslatosnak tűnik Tündérrév világa. Mindenki mindig kedves, boldog és vidám, mindenki szeret mindenkit, legalábbis látszólag. Aztán kiderül, hogy a tündéreket már születésükkor beosztják egy bizonyos feladatra, ami elvileg az életcéljuk, de közben láthatjuk, hogy Zúzmarát olyasmi is érdekli, ami nem a fagytündérek dolga. Elvileg a tündérek szabadok, mégis határok közé szorítják őket, amiket nem léphetnek át.

Az állandó kedvesség sem feltétlenül igaz. Még Zúzmarával is megesik, hogy olyannyira nem foglalkozik másokkal, hogy nem tudja egyes társai nevét sem. És bár Fonó valóban elég magának való, a munkatársai is kitaszítottként bánnak vele, kibeszélik, pletykálkodnak róla, vagyis cseppet sem kedvesek.

Szóval érezni, hogy a tökéletes világ annyira mégsem tökéletes.

Ami tetszett, hogy itt nem egy tipikus elnyomó disztópiáról van szó. Nincs egyetlen főgonosz, aki korlátok közé szorítja a tündéreket. Egyszerűen csak így élnek, megszokták, és míg nem történnek furcsa dolgok, Zúzmarának sem tűnik fel, hogy ez így nem feltétlenül jó, és változtatni kéne.

Zúzmara viszont elég kíváncsi és bátor áthágni a szabályokat, ezért is kezd el végül álmodni, ezzel elindítva a történet cselekményét. Nem passzív szemlélődő, hanem aktívan részt vesz a dolgokban, a döntései és tettei alakítják a történetet és végül a tündérek világát is.


Kalandok, titkok és nyomozás

A történet nagyon kalandos. Zúzmarának és Fonónak különböző rejtvényeket kell megfejteniük, hogy eljussanak bizonyos helyekre, ahol mágikus tárgyakat kell felkutatniuk. Közben egy csomó izgalmas és veszélyes dolog történik velük, és mi, olvasók is elgondolkozhatunk a rejtvényeken.

Az érdekességként fekete oldalakra fehér betűkkel nyomtatott rémálmokat is próbáltam értelmezni olvasás közben. Figyeltem, vajon van-e bennük valami rejtett szimbólum, ami segíthet megmenteni Tündérrévet, és igyekeztem kitalálni, mennyi lehet belőlük a lehetséges jövő...

Ezenkívül a fejezetek között voltak egyéb érdekes szövegek is, elmosódott régi könyv, különböző listák, levelezések, naplóbejegyzések... Ezeket is mind odafigyelve olvastam át, hátha akad bennük valami utalás, amit ha észreveszek, rájöhetek a titkokra.


Az ellentétek vonzzák egymást

Zúzmara a történet elején nagyon pozitív személyiség. Hisz a sorsban, a varázslatban, azt gondolja, hogy boldog és tökéletes az élete. Vannak barátai, és Tündérrév minden lakója szereti és menőnek tartja.

Vele ellentétben Fonó pesszimista, magának való, nem igazán barátkozik senkivel. Igazi különcnek tartják, mert az érkezésekor nem volt egyetlen szakma sem, amit neki valónak találtak volna a szertartás során. Végül kényszerből tették csak be a varrótündérek közé (egyébként imádom, hogy az író olyan munkát adott neki, amit eredendően nők végeztek, és ezzel kicsit felrúgta a történetben a nemi szerepeket). Fonó viszont tudja, érzi, hogy ő valójában álomtündér, csak nem érti, miért ő az egyetlen. Régen léteztek mások is, mostanra viszont mintha egy csomó szakma kihalt volna.

Szóval Zúzmara és Fonó teljesen egymás ellentétei, ami eleinte civakodásra készteti őket. De persze, mi, olvasók az első perctől tisztában vagyunk azzal, hogy valójában tetszenek egymásnak. Szerencsére a civakodások nem lépik át szerintem azt a határt, amikor már bunkónak tartom az adott karaktert, bár Fonó csipkelődő, de nem tapló módon.

– Zúzmara, akkor is te lennél a leggyönyörűbb tündér Tündérrévben, ha egész Télvadon legrondább ruháját viselnéd.
Fonó nem nézett fel. Lefelé bámult, a bordán munkálkodó kezére. Zúzmara megint az ajkába harapott, és érezte, hogy elpirul, közben pedig azt kívánta, bárcsak egy kevésbé zsúfolt helyen folytathatnák le ezt a beszélgetést.
– Ha ilyeneket mondasz, még a végén azt fogom hinni, hogy kedvelsz – mondta végül. – Vagy azt, hogy arra próbálsz felkészíteni, hogy Télvadon legrondább ruháját viseljem.
Amikor Fonó hátravetett fejjel nevetni kezdett, a műhelyben minden tündér feléjük fordult.

Miközben Zúzmara és Fonó együtt dolgoznak azon, hogy megmentsék Tündérrévet, mindketten hatással vannak a másikra. Fonó sokkal nyitottabbá válik, jobban kimutatja az érzéseit, elkezd bizakodóbban gondolkozni. Zúzmara szeméről pedig lehullik a rózsaszín köd, és rájön, hogy sem ő, sem a többi tündér nem tökéletes. Szóval nem az történik a kapcsolatukban, hogy az egyikük elnyomja a másikat, és megpróbálja megváltoztatni, hanem kölcsönösen hatnak egymásra, és maguktól fejlődnek.


A fájó lélek és magány nem mentség

A történetben, ahogy fentebb is írtam, nincsen olyasféle főgonosz, mint más sztorikban. De ettől még van olyan karakter benne, akivel szembe kell szállni. Korábban a Talányos Tárgyak Társasága című könyvben is előkerült a téma, hogy vajon, ha valaki magányos és fáj a lelke, az feljogosítja-e arra, hogy másoknak ártson, ez a kérdés pedig itt is felmerül.

Az én válaszom pedig határozottan az, hogy nem. Lehet sajnálni azt, aki szenved lelkileg és magányos, lehet együttérezni vele, de ha a fájdalmát ártatlanok ellen fordítja, az nem hiszem, hogy elnézhető vagy megérthető.

Épp ezért a történet végét én egy picit túl egyszerűnek és meseszerűnek tartom. A történet nagy részében azt éreztem, hogy ez egy tündérekről szóló ifjúsági történet, nem pedig mese. Komoly témákat vetett fel, a szerelmi szál is átlépte a mese határát, megvolt benne a kellő sötétség... Szóval a lezárás nekem kicsit kilógott a sorból.

Az esetleges megbocsátás mellett én úgy oldottam volna meg a lezárást, hogy azért érezzük, vannak tettek, amiknek mindenképpen kell hogy legyen következménye.

Már csak azért is, mert volt a könyvben egy másik sérült lelkű, magányos karakter is, akivel történt valami, amit szégyellt (pedig nem volt semmi szégyellnivaló benne), és bár ő is hozott rossz döntéseket, mégsem akarta szomorúságában és fájdalmában direkt bántani a többi tündért. Szóval a történetből is láthatjuk, hogy a lelki sebek, a magány nem feltétlenül jár együtt a szándékosan gonosz döntésekkel és tettekkel.


A másik fejében

A történet végén vagy egy extra fejezet, aminek köszönhetően beleshetünk Fonó fejébe is egy kicsikét. Mivel ennek a fejezetnek a cselekményét a regényen belül is láthatjuk, csak Zúzmara szemszögéből, így annyira nem kötött le. Nem éreztem azt, hogy Fonó fejében lenni az adott helyzetben túl sok új infót vagy valami pluszt adott volna nekem. Nem tudom... Biztosan lesz, akinek tetszeni fog ez az extra, de én nem igazán éreztem szükségesnek vagy valami pluszt nyújtó írásnak.


Izgibb, mint vártam

Őszintén bevallom, egy egyszerű kis tündérmesét vártam, de több szempontból is többet kaptam ennél. Igazán kalandos volt, két olyan csavart is tett a cselekménybe az író, amire nem számítottam, ami meglepett, és akadtak benne mély, elgondolkoztató témák is. Zúzmara szerethető volt, tetszett a személyisége, és érdekesek voltak a Fonóval közös jeleneteik. Tetszik a borító, az élfestés, és az is, hogy a könyv belsejében az álmokat fekete papírra nyomták fehér betűkkel, és odafigyeltek arra, hogy pl. a régi, könyvmoly rágta könyvben található szöveg valóban elmosottnak, hiányosnak nézzen ki, és a fejezetek közötti egyéb érdekességek is szépen és egyedien legyenek megformázva.


🤯🤯🤯🤯 5/4 – Eltöprengtem a rejtélyeken, amiket Zúzmaráéknak meg kellett fejteniük, hogy megtaláljanak bizonyos helyeket a történetben, valamint akadtak olyan erkölcsi kérdések is a sztoriban, amik gondolkodásra bírtak.

🔥🔥 5/2 – Mivel ez egy ifjúsági történet, vagyis nem kicsiknek való mese, ezért ha szex nincs is a sztoriban, de van némi (16-os korhatáron bőven belül lévő) lángolás Zúzmara és Fonó között.

🤧 5/1 – Nem sírtam a sztorin.

💔5/1 – A szívem sem igazán tört össze, még akkor sem, ha volt, akivel együttéreztem.

🍵🍵🍵🍵🍵 5/5 – Simán passzol hozzá a tea, és ha már Zúzmara mindig úgy issza, akkor valami gyümölcsös jegestea.

🧚🧚🧚 5/3 – Bár többet adott a történet, mint amire számítottam, de a vége számomra túl egyszerű és meseszerű volt.


Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:


Állomáslista:

11. 13. Spirit Bliss Sárga könyves út
11. 14. Csak olvass!
11. 15. Utószó
11. 17. Dreamworld