Taylor Jenkins Reid: Atmoszféra – Blogturné

Taylor Jenkins Reid legújabb regénye, az Atmoszféra az 1980-as évek űrkutatásának világába repíti az olvasót, ahol Joan Goodwin asztrofizikus a NASA egyik kiválasztottjaként készül történelmi küldetésére. A regény nemcsak az űrutazás izgalmait és veszélyeit mutatja be, hanem a szerelemről, önazonosságról és az emberi kapcsolatokról is érzékenyen mesél. Tarts velünk a blogturnén, és ne feledd: a játék során akár egy példányt is nyerhetsz a kötetből!

Miért választottam ezt a könyvet?

Az író egyik előző regénye, az Evelyn Hugo hét férje is nagyon tetszett, bár azt nem KMK-s, hanem még a letterós kiadásban olvastam. Úgy véltem, ezzel sem nyúlhatok mellé, és annyira kevés leszbikus szerelmet bemutató könyv jelenik meg magyarul, hogy muszáj volt ezt felvennem a listámra, és elolvasni.

Külcsín és kivitelezés

A könyv sajnos még nincsen a kezemben, mert a kiadó engedélyével gépen olvastam, de a kivitelezése valószínűleg ugyanolyan minőségű, mint a többi KMK-s könyvé szokott lenni. A borítója lilás-barackos-rózsaszínes árnyalatú, a felhős eget ábrázolja, valamint egy űrhajót, amit éppen kilőnek, és fehér csíkot húzva maga után, az űr felé tart.

A kép színvilága elég tetszetős, és valószínűleg utal arra, hogy némi romantika is lesz a történetben, az illusztráció pedig nagyban kapcsolódik a könyv történetéhez, szóval 5-ből 5 pont.

Alapötlet

Mindig öröm arról olvasni, hogy bátor nők miféle úttörő tevékenységet folytattak korábban, hogyan érték el, harcolták ki, hogy olyan szakmákban is számoljanak velük, ahol korábban száz százalékban férfiuralom volt. Ebben az esetben a főszereplő, Joan nőként jelentkezik a NASA-hoz, mivel űrhajós akar lenni, és ki akar jutni a világűrbe. Ami nehezíti a helyzetét, hogy a kiképzésen találkozik élete szerelmével, aki szintén nő. Az 1980-as években viszont ez a kapcsolat még tiltott volt, megvetéssel és a NASA-nál való lehetőség elvesztésével járt volna, ha fény derül rá. Ami szomorú, viszont kifejezetten érdekessé teszi a történetet, hiszen előkerül a kérdés, mi fontosabb: a szerelem vagy nőként valami úttörő dolgot véghezvinni.

Az alapötlet elég egyedi, vagy legalábbis én még nem olvastam hasonlót, úgyhogy 5-ből 5 pont.

Cselekmény és karakterek

Joan egész életében odavolt a csillagokért, az univerzum titkaiért és a tudományért, de sosem hitte volna, hogy lehetőséget kap rá, hogy nőként űrhajóssá váljon. Élte a hétköznapi kis életét, a leányanya húgának, Barbarának segített az unokahúga, Frances gondozásában, nevelésében, és úgy érezte, hogy a szerelem és a szex iránti vágy teljesen érthetetlen számára. Aztán a NASA beválogatja azon kevés nő közé, akik űrhajóskiképzésen vehetnek részt, a kiképzés során pedig találkozik Vanessával. A két nő személyiségben teljes ellentéte egymásnak, mégis az első pillanattól úgy érzik, mintha valami kötelék lenne kettejük között. Joan rájön, hogy igazából nem is a szerelemmel és a szexszel volt gondja, csak éppen a férfiak nem érdeklik. Miközben a két nő szerelme szép lassan kibontakozik, bepillantást nyerhetünk az űrhajósok cseppet sem veszélytelen életébe is.

A történet két szálon fut, az egyik szálon végigkövethetjük Joan kiképzését, azt, hogy miként szeretnek egymásba Vanessával, valamint a családi problémáit is megismerhetjük a húgával kapcsolatban, aki elég hanyag és felelőtlen anyának bizonyul. A másik szál csak időnként jelenik meg, ez már később játszódik, amikor Vanessa az első űrutazásán vesz részt a csapatával. Ebben a szálban baleset történik, és kétségessé válik, hogy Joan viszontláthatja-e még a szerelmét. A helyzetet csak nehezíti, hogy ő a rádiós összekötő (CAPCOM) az űrhajón lévő nő és Houston között, és nem mutathatja ki mások előtt nyíltan, hogy mit is érez valójában Vanessa iránt.

– Amikor a csillagokat nézem, mindig eszembe jut, hogy soha nem vagyok egyedül – mondta.

– Tényleg? – kérdezte Vanessa. – De miért?

– Hát mert mi vagyunk a csillagok – felelte Joan. – És fordítva: a csillagok mi vagyunk. Testünk minden egyes atomja az űrből származik. A csillagok belsejében keletkezett. Ha az éjszakai égboltot nézed, azt nézed, mi voltál egykor. És talán azt is, hogy egy nap mivé leszel.

Bár nem igazán szeretem a spoilereket, kivételesen nem bántam, hogy már a könyv elején kiderült, hogy gondok lesznek Vanessa küldetésén. Egyfelől így mindig vártam olvasás közben ezeket a részeket, mert nagyon izgultam azért, hogy vajon életben marad-e, másfelől ezzel a tudással teljesen másként szemléltem a múltat bemutató eseményeket és magának az űrhajóskiképzésnek a komolyságát is.

Annak ellenére, hogy izgultam Vanessáért, teljesen le tudott kötni a múltbeli szál is, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy az kevésbé lenne izgalmas vagy érdekes. Igaz, abban nem volt életveszély, kalandszál, de az emberi érzések, kapcsolatok alakulása legalább annyira izgalmas volt, mint egy űrbaleseté.

Joan és Vanessa szerelmi szálát gyönyörűen formálta meg és bontakoztatta ki az író. Az egész lassan alakult, és nagyon romantikus és gyönyörű volt. Olyan szerelem és kapcsolat, amire szerintem majdnem mindenki vágyik, akár heteró, akár leszbikus, akár egyéb érdeklődéssel bíró. A két nő, bár teljesen más személyiségek, tökéletesen kiegészítették és megértették egymást. Nagyon együttéreztem velük azt látva, hogy milyen nehéz megélniük az egyik legcsodálatosabb és legtisztább érzést a világon, pusztán azért, mert a világ ítélkezik felettük. A titkolózás, a tudat, hogy ők nem kaphatják meg azt az életet, amit más, heteró szerelmespárok igen (házasság, közös élet, család, gyerek, a szerelmük legapróbb kimutatása mások előtt), a legcsodásabb szerelmet is keserédessé teszi. Tetszett, hogy mindennek ellenére mind Joan, mind Vanessa teljes szívvel és elkötelezettséggel vetette magát a közös életükbe, és nagyon reméltem, hogy ha ki is derül a kapcsolatuk, az nem veszi majd el egyikőjüktől sem a lehetőséget, hogy kijussanak az űrbe.

– Rengeteg nő visz barátokat esküvőre – mondta Vanessa. – Nyilván nem fogunk úgy lassúzni, hogy a vállamra hajtod a fejed. 

Joan egy darabig nem szólt semmit.

– Ez nem igazságos – mondta végül. – Egyszerűen nem igazságos.

– Nem bizony, édesem – felelte Vanessa. – Nem az. 

Később, mielőtt elaludtak volna, Joan így szólt:

– A boldogságra olyan nehéz rátalálni. Nem értem, miért ne örülhetnénk annak, ha valakinek sikerül.

– Azért, mert te túl jó vagy ehhez a világhoz, amit annyira szeretsz – felelte Vanessa.

Nemcsak a szerelmi, hanem a családi szál is nagyon érdekes volt. Joan és a húga, Barbara kapcsolata elég feszült és ellentmondásos. Barbara fiatalon hozott egy felelőtlen döntést, aminek következtében egyedülálló anya lett. Mivel fiatal volt, ezért emiatt nem is ítélkezem felette, meg hát nem egyedül hozta össze a babát, az apa legalább annyira tehet a dologról, és ő mégsem vállalt semmiféle felelősséget a kislánya iránt.

Barbarának nagy szerencséje van, hogy mind a szülei, mind Joan támogatja és segíti őt anyagilag és egyéb módokon is. Joan lényegében úgy gondoskodik az unokahúgáról, Francesről, mintha a saját gyereke lenne, és úgy is szereti őt. Barbarával nőként együttérzek azzal kapcsolatban, hogy az anyaság miatt egy csomó felelősség, lemondás és teher lett az élete, de...

Egyfelől nagyon dühös vagyok rá, amiért cseppet sem hálás Joannek. Ahelyett, hogy összetenné a két kezét azért, hogy a nővére állandóan kihúzza a trutyiból, még szemétkedik is vele. Másfelől nagyon dühös voltam amiatt, ahogyan a kislányával bánt. Nehéz, hogy fiatalon lett anya, tényleg, és megértem, hogy úgy érzi, ez tönkretette az életét, a jövőjét, de ha már egyszer így alakult, a gyerek megszületett, akkor nem lehet őt figyelmen kívül hagyni. Nem lehet elhanyagolni, nem szeretni, lemondani róla. Ha a gyerek már létezik, és vállalta, hogy ő az anyja lesz, akkor ha beledöglik is, szeretetben fel kell nevelnie, és pont. Szóval ahogy a történet haladt előre, egyre jobban és jobban rühelltem Barbarát. És nagyon reméltem, hogy egyszer Joan visszavág neki, elküldi a fenébe, vagy valami hasonló. De azért azt is reméltem, hogy ettől majd felnyílik Barbara szeme talán, és még menthetőnek bizonyul ő is, meg a családi kapcsolatok is.

Feminista olvasóként érdekes volt látni az űrhajós újoncok csapatának dinamikáját. Akadtak s*ggfej és szexista pasik a csapatban, de több nagyon rendes férfi is (pl. Hank és Griff, akiket nagyon megszerettem), aki teljesen egyenlőként bánt a női társaival, támogatták, biztatták, segítették őket, és ha kellett, kiálltak mellettük. Griff karaktere külön izgalmas volt számomra, mert nőként is érdeklődött Joan iránt, és kíváncsi voltam, hogyan fogja viselni a visszautasítást. Sok férfi nem tudja kezelni, ha egy nő nemet mond neki. Bunkók, agresszívak lesznek, barátból átmennek zaklatóba vagy ellenségbe. Tartottam tőle, hogy esetleg Griff keresztbe tehet Joan karrierjének is. De közben meg reméltem, hogy ő ennél rendesebb, és képes lesz felnőtt férfiként viselkedni. Vagyis továbbra is a barátja és a támogatója marad Joannek.

Persze nemcsak a férfiak és nők kapcsolata kötött le, mert a nők közötti dinamika ugyanilyen érdekes volt. Voltak, akik támogatták egymást végig amolyan sisterhoodban, de akadt olyan is, aki nehezebben illeszkedett be a közösségbe, versenytársakat látott a többi nőben, és nehezebben ment neki a sisterhood. Ilyen szempontból Lydia karaktere volt izgalmas.

Frances nagyon édes kislány volt. Jó volt nyomon követni, ahogy a történet során szép lassan felnőtt, és nagyon sajnáltam őt az anyja viselkedése miatt. Reméltem, hogy Joan képes lesz segíteni neki valahogyan, és örültem, amikor a kislány összebarátkozott Vanessával is, és elkezdtek egy kis családdá válni, még ha titokban is (még Frances sem tudta, hogy Vanessa nem csak a barátja Joannak).

5-ből 5 pont.

Lezárás

Nem tudom, olvastam-e már olyan könyvet, aminek ténylegesen csak az utolsó oldalán tudtam meg a lényeget (vagyis hogy mi lesz Vanessa űrbalesetének a végkifejlete, szerencsésen visszaérkezik-e a földre, vagy pedig Joan örökre elveszíti őt), de ebben az esetben tényleg az utolsó pillanatig nem lehet tudni, mi a helyzet. Bármelyik lezárást el tudtam volna képzelni, úgyhogy konkrétan gyomorgörccsel, remegve és könnyezve olvastam az utolsó oldalakat. Nagyon kikészített az egész szituáció érzelmileg, és próbáltam felkészíteni a kis lelkemet a legrosszabbra is.

El sem tudom képzelni, milyen lehet ülni egy irányítóközpontban, és hallgatni, hogy életed szerelme éppen virágnyelven elbúcsúzik tőled, mert abban a homofób világban még az utolsó pillanatban sem mondhatja ki hangosan, hogy szeret téged (hiszen azzal az állásodat és talán az egész jövődet kockáztatná). És milyen érzés lehet várni, hogy elveszíted-e őt örökre, vagy sem. Szerintem annál a tehetetlenségnél, amit ez a két nő érezhetett az utolsó oldalakon, nincs a világon rosszabb érzés.

Természetesen azt nem árulom el, hogy Vanessa végül túlélte-e, de az tuti, hogy rendesen kicsinált a könyv vége.

5-ből 5 pont.

Hogy tetszett ez a könyv?

Feminista olvasóként imádtam ezt a történetet. Érdekes volt látni, hogy miként kerültek be az első nők a NASA-hoz az űrhajósképzésre, milyen nehézségeken kellett átmenniük, hogyan viszonyultak hozzájuk a férfiak, és ők maguk hogyan viszonyultak egymáshoz. Gyönyörű volt a lassan kibontakozó szerelmi szál Vanessa és Joan között, a két nő tökéletesen kiegészítette egymást, és tetszett, hogy milyen mélyen elkötelezték magukat egymás mellett. Joan testvéri kapcsolatát és családi problémáit nagyon át tudtam érezni, és reméltem, hogy egyszer eljut majd arra a pontra, amikor végre ki tud állni Barbarával szemben önmagáért és az unokahúgáért. A jövőbeli űrsiklóbalesetes szál pedig nagyon izgalmas és megrázó volt. Az utolsó oldalakat konkrétan végigbőgtem.

Szóval nekem ez 5-ből 5 pont.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Mindenkinek, aki egy jó, romantikával és családi gondokkal fűszerezett regényt szeretne olvasni az első űrhajós nőkről.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

A nyereményjátékunk középpontjában az űrkutatás áll. Nektek nincs más dolgotok, mint a kvízkérdés helyes válaszának betűjelét beírni a Tallyba!

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP-címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kérdés a játékhoz:

Melyik bolygón található a legtöbb ismert hold?

a) Szaturnusz

b) Föld

c) Merkúr

Állomáslista:

Blogturné

06. 04. Kitablar

06. 06. Readinspo

06. 08. Pandalány olvas

06. 10. Veronika’s Reader Feeder

06. 12. Spirit Bliss - Sárga könyves út

06. 14. Zakkant olvas

06. 16. Utószó

06. 18. Ambivalentina

Adam Kay: Dexter Procter, a 10 éves doktor – Blogturné Extra

A Manó Könyveknek köszönhetően megérkezett hozzánk is Adam Kay új kötete Dexterről, a 10 éves doktorról. Az aranyos-humoros történetről ezúttal két bloggerünk mondja majd el a véleményét, és természetesen a turné végén ti is nyerhettek egy példányt belőle.

Ezúttal extraként néhány vicces-cuki idézetet hoztam nektek a könyvből. Jó olvasást mindenkinek!

1.

– Milyen ennyire okosnak lenni? – kérdezte Rupi.

– Hát... nem sokat ér – mondta Dexter. – Nem öröm a másság.

– Nem lehetsz pont olyan, mint a többiek – mondta Rupi. – Képtelenség. Mindenki különbözik.

2.

– Hogy ment a meccs? – kérdezte.

– Otto egészen elképesztő volt! – karolta át Rupi Otto vállát, már ameddig elért a karja. – Kivédett öt gólpasszt.

– Hetet viszont nem – vallotta be Otto.

– Részletkérdés – vetette oda Rupi, aztán betermelt még egy szelet színes paprikás pizzát, és bepötyögte ezt az adagot is a glükózt monitorozó appba az okostelefonján.

3.

– Gary Garbutt vagyok a Reggeli starttól – kiabált be Dexternek bántó orrhangon. – Sokan gondolják, hogy orvosnak korhatár alatti. Mit szól ehhez?

Dexternek addig is folyton a fejéhez vágták, hogy korhatár alatti ahhoz, amit éppen csinál. De nem mutathatta ennek a skóttojás-fejnek, hogy mennyire felidegesíti.

– Elértem azt a korhatárt, hogy ne érdekeljen, mit gondolnak – adott eléggé elmés választ.

4.

– Ne kéresd már magad, Dexy, titkosügynök vagy te vagy orvos?!

Dexter becipzározta a száját. (Csak átvitt értelemben, mert nem cipzáros.) Nem akarózott beszámolnia a hetéről, mert ha szóba hozza Dr. Drake-et, a gusztusa is elmegy a pizzájától.

– Jaj! – kapta fel a fejét izgatottan Otto, mint aki előtt megvilágosodott a kifogyhatatlan csoki titka. – Te titkosügynök vagy?

– Dehogy! – csattant fel Dexter.

– Így beszél egy igazi titkosügynök – jegyezte meg Rupi lényeglátóan.

5.

– Lenne erre tervem – mondta Dexter, és közben sebesebben pörgött az agya, mint a taposómalom, ha gepárd hajtja. – Mit csinálsz ma este?

– Alszok – felelte Otto.

– Jól figyelj, nem fogsz – mondta Dexter.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Ezúttal olyan filmek címét kell kitalálnotok a leírás alapján, amelyeknek a főszereplője egy kis zseni. Írjátok be a film magyar címét a Tally megfelelő helyére.

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP-címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Leírás a játékhoz:

A hétéves Mary matematikai zseni, nagy jövő előtt áll. Ám úgy tűnik, Frank Adler mellett erre semmi esélye. A férfi Floridában, egy tengerparti városban neveli az unokahúgát, mióta annak édesanyja önkezével vetett véget életének. Ő is őstehetség volt a számolás terén, de nem bírta az ezzel járó feszültséget. Frank azt szeretné, ha Mary-nek boldog és felhőtlen gyerekkora lenne, ellentétben Frank anyjával, Evelynnel, aki harcba száll a kislány felügyeletéért, hogy kibontakoztassa tehetségét.

Állomáslista:

Blogturné

06. 11. Spirit Bliss Sárga könyves út – Extra

06. 13. Könyv és más

06. 15. Spirit Bliss Sárga könyves út

Mécs János: Meder – Blogturné

Mécs János kisregénye 2050-ben játszódik, egy olyan Magyarországon, amin már súlyos nyomokat hagyott a globális felmelegedés. Ebben a kontextusban bontakozik ki előttünk egy sajátos, érzelmileg összetett apa-fiú kapcsolat, melyet a fiú visszaemlékezéseiből, gondolataiból ismerhetünk meg. Tartsatok bloggereinkkel a kötet blogturnéján, válaszoljatok a kérdésekre, és nyerjétek meg a Cser Kiadó által felajánlott példányt!

Miért választottam ezt a könyvet?

Rengeteg disztópiát olvastam már, de azok főképp szórakoztató irodalmi regények voltak. Kíváncsi voltam, hogyan lehet megjeleníteni egy disztópikus világot egy szépirodalmi kisregényben.

Külcsín és kivitelezés

Egy nagyon vékonyka, kevesebb mint 120 oldalas könyvről van szó, ami puha borítós és kisebb méretű, mint egy átlagos könyv. A borító vastagabb kartonpapír, a történet pedig hófehér lapokra lett nyomtatva. A fejezetek is rövidkék, vagyis ha hirtelen valami dolga akad az embernek, nem kell mondat közben abbahagynia az olvasást, tuti, hogy lesz még egy perce, hogy legalább a fejezet végére érjen. Szóval ez pont olyan könyv, amit az ember szívesen cipel magával mindenhová, hogy útközben a buszon, a munkahelyi szünetében olvasgassa.

A borítón a lila és szürkés színek dominálnak. Az ég lilás színű, a borító alsó kétharmadában egy kiszáradt tómeder látható, a távolban hegyekkel. Víz csak kisebb tócsákban található a mederben. A borító jobb alsó részén két kinyitható kempingszék áll üresen. Vagyis a borító illusztrációja kapcsolódik a történet címéhez, és elárulja nekünk, hogy egy kiszáradt világban járunk, ahol a víz valószínűleg kincset ér. A tómeder pedig egyben azt a helyet is megjeleníti, ahová a főszereplő és a barátnője elmennek a történetben.

Természetesen más szemmel tekintek erre a borítóra, mint a szórakoztató irodalmi könyvek borítójára, és így nézve, nekem tetszik, hogy a borító a maga egyszerűségével milyen sok fontos dolgot el tud mondani a történetről.

Szóval 5-ből 5 pont.

Alapötlet

Szerintem érdekes ötlet, hogy szépirodalmi kisregény formájában mutassunk be egy nagyon is lehetségesnek és realistának tűnő, disztópikus jövőképet. Az külön tetszik, hogy a helyszín Magyarország, mert így még hihetőbb, átérezhetőbb volt a világ, ami a díszletet adta a történethez.

A szülő-gyerek kapcsolatban szerzett traumák, sebek, valamint a szülő elvesztése miatti gyász feldolgozása nem új téma, de mivel majdnem mindenkit érint vagy érinteni fog, ezért nagyon fontos beszélnünk róla. És fontosak azok a történetek is, amik esetleg segíthetnek a saját érzéseink megértésében és feldolgozásában.

Az viszont újdonság volt számomra, hogy egy ennyire általános és hétköznapi családi kapcsolati problémát disztópikus környezetbe ültetett egy író.

Szóval 5-ből 5 pont.

A kisregény

A történet Magyarországon játszódik a 2050-es évek elején, amikor is a vízhiány miatt a nagy folyóink, tavaink kiszáradtak, a hőmérséklet jócskán megemelkedett, az élő munkaerőt leváltották nagyrészt a robotok, az embereket pedig az adott vezető politikai rezsim a túlfogyasztás csökkentése miatt a virtuális élményszerzés felé kényszeríti. Ebben a disztópikus jövőben él a főszereplő, Gerzson, akinek az édesapja nemrég halt meg. Miközben azon kevés szakmák egyikében próbál boldogulni, amit nem tudnak a robotok elvégezni, vagyis színészként, és a párkapcsolati problémáival küszködik, az apja iránti érzéseit, a gyászát is fel kell dolgoznia. Vissza-visszaemlékszik az apjával kapcsolatos gyerek- és felnőttkori élményeire, a férfi haldoklására, a jelenben pedig próbálja megírni a temetésére a búcsúbeszédet.

Nagyon érdekes a történet tördelése, ugyanis a bekezdéseket nem úgy jelölik, hogy behúzzák az első sort, hanem a végükön enterrel egy üres sor választja el egymástól a bekezdéseket. Ezáltal a bekezdések témája, a bennük lévő gondolatok kicsit jobban elkülönülnek egymástól.

A cselekmény időben összevissza ugrál. Hol a jelenben vagyunk, hol a múltban (lévén Gerzson visszaemlékszik az apjával kapcsolatos múltbeli dolgokra), de a jelenen belül is sokszor előre-hátra haladunk az időben. Ez néha megnehezítette számomra, hogy azonnal pontosan tudjam, hol is járunk éppen az idővonalon. Volt, hogy el kellett olvasnom egy fél oldalt, mire rájöttem, hogy már nem a múltban járunk, de a jelennek sem az éppen aktuális pillanatában, hanem valamivel korábban. Ehhez egy picit szoknom kellett, de aztán mindig szépen összeálltak a fejemben a dolgok.

Gerzson apjával való kapcsolata alapvetően azt hiszem, átlagosnak mondható, egy-két kicsit zavarba ejtő dolgot leszámítva (soha nem akarnék semmit tudni a szüleim fiatalkori szexuális kalandjairól, ha voltak nekik). Azt hittem, hogy majd kiderül valami olyasmi Gerzson gyerekkorából, amit felnőttként komolyan fel kell dolgoznia az apjával kapcsolatban, főképp, mikor kiderült, hogy a nővére nem hajlandó valamiért elmenni az apjuk temetésére. De igazából csak egy átlagos apa-fiú kapcsolatot kellett magában helyre tennie, kicsit megspékelve azzal, hogy az apa generációja tette tönkre a bolygót és ezáltal a gyerekeik életét. Persze egy ilyen átlagos kapcsolatban is vannak lelki sebek, sértődések, fájdalmak, mint minden szülő-gyerek kapcsolatban, és talán ezt megmutatni még érdekesebb ötlet volt, mintha kiderült volna valami nagyon durva az apáról.

Az is érdekes ötlet volt, hogy Gerzson és az apja kapcsolatán keresztül láthassuk azt, hogy Gerzson maga hogyan viszonyul az apasághoz és a barátnőjéhez, Eszterhez. Főképp egy olyan világban, ami pont ellenkezője a miénknek: arra ösztönöz, hogy ne szülj gyereket, védekezz, legyenek inkább a virtuális világban kapcsolataid, kalandjaid, és ha becsúszott a baba, akkor menj abortuszra.

Eszter hallani sem akart a gyerekről. Ebbe a világba, kérdezte tőlem, nehezére esett már azt is elhinni, hogy egyáltalán felhozom a dolgot. A tétova válaszomra pillanatok alatt annyi érvet hozott fel, hogy hamar beláttam azt, amit egyébként én is tudtam, hogy teljesen irracionális gyereket akarni. Piszkálgattam az ételt, erőtlenül igazat adtam Eszternek, és azzal nyugtattam magam, hogy csak olyan apja lennék, mint amilyen apa apám volt nekem, de ettől meg elszégyelltem magam, felhívtam apámat, szia apa, mondtam, türelmetlenül vibrált köztünk a vonal egy ideig, aztán apám megérzett valamit, kedvesen elbeszélgetett velem, amitől csak még inkább elszégyelltem magam, és a végén jobb ötletem nem lévén, azt hazudtam hogy indulnunk kell Eszterrel valahova, és leraktam a telefont.

Egyébként nagyon tetszett, hogy az adott disztópikus világnak a működéséről elcsepegtetve, a részletekbe rejtve kaptunk teljesebb képet. Például nincs leírva sehol konkrétan, hogy a rendszer virtuális kapcsolatokra ösztönöz, de mégis nyilvánvalóvá válik abból, hogy a rendszer a virtuális élményeket támogatja, Gerzson pedig egy lehetséges virtuális megcsalás miatt veszik össze Eszterrel.

Vagy nincs kifejtve, hogy pontosan mekkora mértékű a vízhiány, és mekkora a hőség, csak olyasmikből sejted, hogy például a kávézóba nem kávézni jön be egy pasas, hanem hogy a hűsítősarokban pár másodpercig a víz alatt álljon ruhástul, mielőtt újra kimegy a hőségbe. Esetleg abból, hogy Gerzsonnak eszébe jut, hogy manapság már teljesen irreális lenne egy olyan reklám, mint gyerekkorában, amiben egy család megázik az esőben, sárosak lesznek, de nem baj, mert az ultraerős mosópor megoldja a gondot.

Egyfelől szerintem sokkal érdekesebb így megismerni egy könyves világot, másfelől sokkal kreatívabb megoldás ez az írótól, legalábbis nekem nagyon tetszik, hogy kitalált ilyen apró részleteket is a világa működéséhez.

5-ből 4,5 pont.

Lezárás

Kíváncsi voltam, hová fog kifutni végül a történet, mit is akar elmondani az író nekünk. Számomra az volt a tanulság, hogy foglalkozni kell a sebeinkkel, fel kell dolgozni azokat, és ha akarjuk, akkor nem muszáj ugyanolyanná válnunk, mint a szüleink. Dönthetünk másképp, lehetünk jobb szülők, jobb társak. És nem muszáj egy fotelben, a körmünket egy virágcserébe dobálva leélni az életünket, hanem helyette cselekedhetünk is, hozhatunk olyan döntéseket, amik bár nem könnyűek, de jobbá tehetik az életünket. És talán a gyerekünkét is.

5-ből 4,5 pont.

Hogy tetszett ez a könyv?

Nagyon más, mint amiket olvasni szoktam, de pont ezért érdekes volt. Tetszett, hogy nem a cselekményen volt a hangsúly, hanem a lelki dolgokon, az emlékezésen, a gyászon, a feldolgozáson. Érdekesnek találtam Gerzson és az apja, valamint Gerzson és Eszter kapcsolatát, és izgalmas volt, hogy az adott disztópikus világot apró kirakós darabkák által ismerhettük meg.

Szóval 5-ből 4,5 pont.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Azoknak, akik szeretik a lelki folyamatokat, emberek közötti kapcsolatokat bemutató történeteket.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Mostani nyereményjátékunkban a Cser Kiadó további regényei után nyomozunk! Minden állomáson találtok egy-egy idézetet, a ti feladatotok pedig, hogy a könyv címét beírjátok a Tally-doboz megfelelő helyére!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

„Anya a konyhában várakozott, tekintete türelmetlen volt, de ajka mosolygott, mintha karambol történt volna az arcán, bőre tele volt féknyomokkal.”

Állomáslista:

Blogturné

05. 18. Könyv és más extra

05. 20. Spirit Bliss Sárga könyves út

05. 22. Könyv és más

Alice Oseman: Radio Silence – Blogturné

Alice Oseman rajongói ismét örülhetnek, ugyanis a Könyvmolyképző Kiadó újabb regényét hozta el nekünk magyarul Radio Silence – Rádiócsend címen. Ahogy a szerzőtől megszokhattuk, ebben a történetben is több nagyon fontos, sok fiatalt érintő kérdés és probléma kerül középpontba, miközben ismerős szereplőkkel is találkozhatunk – sőt, néhány jól ismert karaktert egészen új oldalról ismerhetünk meg. Tartsatok velünk a blogturné során, játsszatok, és ha szerencsések vagytok, akár a könyv egy példányát is megnyerhetitek!

Miért választottam ezt a könyvet?

Imádom Alice Oseman könyveit, szóval kérdés sem volt, hogy szeretném ezt is elolvasni. Az író ezen regényét nem én fordítottam, de azt kell mondanom, hogy hála az égnek! Sajnos a mélyvénás trombózisom, térdproblémáim miatt nehézkes az ülés, és a fordítási munka sok-sok-sok órányi üléssel jár együtt hónapokon keresztül minden egyes nap, ami sajnos láthatóan az egészségem és a fájdalom miatt a minőség rovására is ment volna. Így viszont sietség, stressz és fizikai szenvedés nélkül csak úgy egyszerűen élvezhettem más munkájának gyümölcseként a történetet. Ami klassz volt, mert bár fordítás közben is nagyon beleéltem magam a cselekménybe mindig, így azért érezhetően jobban át tudtam érezni, amit olvasok.

Külcsín és kivitelezés

Ahogy Oseman könyvei esetében mindig, most is kétféle borítót kaptunk, egy brit és egy amerikai változatot. És ahogyan mindig, nekem most is az amerikai változat tetszik jobban. De vegyük szemügyre mindkettőt kicsit közelebbről...

A brit borító háttere türkizkék színű. Illusztrációként egy nagyon hosszú, kavargó zsinórú laptop és egy zuhanó alak látható. A zuhanó alak hosszú, de világos hajú, ami kicsit összezavar a kilétét illetően. Francesnek van szerintem ennyire hosszú haja, de emlékeim szerint sötét, Alednek ezzel szemben világos a haja, és bár vannak olyan időszakai, amikor kicsit hosszabb, a leírás alapján szerintem nem ennyire. Ennek ellenére mégis Aledre tippelnék inkább, mert a laptop határozottan Radio Silence adásaira utal, a zuhanás pedig egyfajta kilátástalanságra, depresszióra, ami ugyancsak Aled élethelyzetére és lelki állapotára jellemző inkább. Nekem amúgy ez a borító túl egyszerű, és valahogy nem esik annyira jól ránézni, mint az amerikaira.

Az amerikai borító színvilága kékes-lilás-rózsaszínes. Aled kissé rumlis hálószobáját ábrázolja, amelyben Aled és Frances éppen az egyik Universe City-adáson dolgozik. Az illusztráción itt egyértelműen tudni lehet, hogy melyik alak Frances, és melyik Aled. A kép hangulata pedig egyszerre kellemes és kicsit misztikus a derengő lilaságtól és a plafonon lévő, csillagként ragyogó égősortól. Valamiért nekem ez jobban átadja a regény karaktereit és témáját, és jobban is esik a szememnek az illusztráció.

Szóval a brit borító 5-ből 4 pont, az amerikai 5-ből 5 pont.

Alapötlet

Alice Oseman ezúttal sem nyúlt egyedi témához, a regénye a fiatalok útkereséséről, kilátástalanságáról, barátságairól, szerelmeiről és a családon belüli gyermekbántalmazásról szól. Ennek ellenére ez a történet mégis egyedi. Mert Alice Oseman olyan szinten belelát a fiatalok fejébe és lelkébe, hogy az elképesztő. Pontosan ismeri az érzéseiket, a gondolataikat, a vágyaikat, a félelmeiket, a szenvedéseiket, és tökéletesen szavakba és történetbe is tudja önteni ezeket. Egyediséget ad természetesen a történetnek az is, hogy nem heteró, hanem az LMBTQ+-közösségbe tartozó fiatalok állnak a középpontban, de igazából a történet csak azt mutatja be, hogy alapvetően a hétköznapokban ők is pont ugyanolyanok, ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint a heteró társaik. Csak a világ hozzáállása miatt sokszor nehezített pályán.

Imádtam, hogy Oseman ezen regényében is megjelent a biszexualitás és a homoszexualitás mellett az aszexualitás (ahogyan a Lovelessben is), azon belül is a demiszexualitás. Mert bár nagyon fontos, hogy a melegek, leszbikusok és biszexuálisok megfelelő reprezentációt kapjanak a könyvekben, az is nagyon fontos, hogy a kevésbé ismert kategóriákba tartozó emberek is végre megkapják ugyanezt. Egyfelől, mert még az érintettek közül sem értik sokan, mi a helyzet velük, mit éreznek pontosan, és a közösségen belül is kívülállónak érzik magukat, nem találják a helyüket. Ők egy ilyen könyvet olvasva átélhetik az „aha”-érzést, jobban megérthetik önmagukat, végre úgy élhetnek, ahogyan az jólesik nekik, és megtalálhatják a saját helyüket a közösségben és a világban. Másfelől, mert a nem érintett embereknek olyan információkat adhat a történet, aminek köszönhetően jobban megérthetik az érintetteket, nyitottan, elfogadóan és támogatóan állhatnak hozzájuk.

A családon belüli gyermekbántalmazás témája pedig nagyon komoly, nagyon fontos téma, és nagyon nehéz jól írni róla. Osemannak sikerült.

Szóval 5-ből 5 pont.

Cselekmény és karakterek

Frances egy fiatal tinédzserlány, aki az eddigi életét szinte csak tanulással és iskolai feladatokkal töltötte, mert mindenáron be akar kerülni egy elit egyetemre. Ám mikor összebarátkozik a szomszédban élő Aleddel, rájön, hogy van egy másik, egy igazi énje, amit eddig folyamatosan elnyomott. Aledről kiderül, hogy ő készíti Frances kedvenc podcastjét, a Universe Cityt, ő a titokzatos Radio Silence. Frances illusztrátorként beszáll a projektbe, és ettől megváltozik az egész élete.

Borzasztóan nagy szükségem lenne a segítségre! 

Universe Cityben a dolgok nem azok, aminek látszanak. 

Nem árulhatom el, ki vagyok. Szólítsatok… szólítsatok csak Radiónak. Radio Silence-nek. Végül is, én amúgy is csak egy hang vagyok az éterben. Talán nem is hall senki. 

Vajon… ha senki nem hallgat engem, van-e hangom egyáltalán?

Először beszéljünk a Universe Cityről... A könyvben, a fejezetek között találhatunk néhány leiratot arról, hogy mikről beszél Aled a podcastjében. Megismerhetünk egy disztópikus világot, amelyben egy túlélő, Radio Silence egy rádióadáson keresztül kér segítséget azoktól, akik esetleg hallják őt. Ezek a leiratok kettős érzést keltettek bennem. Egyfelől érdekes volt megpróbálni értelmezni őket, hogy vajon milyen szimbolikus üzenet rejlik a fikciós történet szavai mögött, mit akarhat elmondani Aled Radio Silence bőrébe bújva a hallgatóinak és egy bizonyos Februrary Friday álnevű személynek. Másfelől... Francestől tudjuk, hogy Radio Silence ezerféle kalandon megy át ebben a disztópikus világban, miközben különböző érdekes karakterek segítik vagy akadályozzák őt. Ebből sztoriból viszont konkrétan semmit nem adnak át a leiratok. Szó szerint semmit. A leiratokban csak filozofálás van, de nincs konkrét cselekmény, és nekem ez kicsit hiányzott. Kíváncsi lettem volna azokra a kalandokra, azokra a mellékszereplőkre. Szóval egy cselekményesebb részt is bele lehetett volna szőni az elmélkedős részek közé, és úgy még érdekesebbek lettek volna ezek a leiratok.

Azt is már a sztori közepe táján sejtettem, hogy kicsoda February Friday. Először volt más tippem is, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a két tipp közül ki a befutó. Ennek ellenére érdekes volt ez a szál, csak esetleg több lehetséges jelöltet is fel lehetett volna vonultatni a történetben, hogy tovább tudjunk találgatni.

Ami viszont nagyon tetszett, az a Frances és Aled közötti barátság. Amikor belekezdtem a sztoriba, nem igazán tudtam, hogy most szerelmi szál alakul-e majd ki köztük, vagy mi lesz, de kifejezetten örülök neki, hogy megmaradtak a barátság szintjén. Oseman egyébként zseniális a barátságok megírásában. Valahogy nagyon átérzi az emberi kapcsolatokat, és nagyon hitelesen építi fel és jeleníti meg őket. Már a Heartstopper és a Loveless esetében is azt éreztem, hogy kb. a fél karomat odaadnám, ha olyan barátságaim lehetnének, mint amilyenekről Oseman ír, és itt is ezt éreztem. Persze ezek a barátságok sem tökéletesek, vannak viták, mosolyszünetek, sokszor az sem biztos, hogy az adott barátság folytatódik-e még, vagy véget ér, mégis mindig úgy érzem, hogy mindennek ellenére megéri átélni egy ilyen barátságot. Szóval igen, imádom, ahogyan Oseman a szerelemről ír, de azt picit még jobban, ahogyan a barátságról. Arról a fajta barátságról, amiben teljesen önmagad lehetsz.

Nagyon érdekes volt Aled és Daniel kapcsolata is. Lényegében egész életükben barátok voltak, és valahogy mégsem ismerték egymást teljesen. Nagyon bíztam benne, hogy Daniel téved Aleddel kapcsolatban, és csak félreérti a viselkedését, és nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon oda fut-e ki ez a szál, ahová én sejtettem.

A családon belüli gyerekbántalmazás tökéletesen lett átadva ebben a történetben. Ha valakit fizikailag bántalmaznak inkább, azt egyfelől könnyebb a kívülállóknak észrevenni, másfelől talán könnyebb bizonyítani és így segítséget kapni is (legalábbis egy normálisan működő országban – reméljük mától a miénk is az lesz). Ha viszont a bántalmazás nagyobb és súlyosabb része lelki és pszichikai, azt nehezebb észrevenni, bizonyítani, segítséget kérni miatta.

Néhány perc múlva Aled megszólalt:

– Én csak… nagyon nem akartam, hogy találkozz vele. 

Vártam, de más magyarázattal nem szolgált. Nem akart, vagy talán nem is tudott. 

– Miért? Rendesnek tűnik…

– Ó, igen, rendesnek tűnik – mondta Aled, és a hangjából olyan keserűség csöpögött, amelyet korábban még sosem hallottam tőle.

– Mert amúgy… nem rendes? – kérdeztem. 

Nem nézett rám. 

– Mindegy.

– Oké!

– Oké.

– Aled! – Megtorpantam. Néhány lépés után ő is megállt és hátrafordult. Brian jóval előttünk járt, valahol a kukoricás mélyén szimatolt. – Ha szarul érzed magad – idéztem neki szó szerint azt, amit akkor mondott, amikor egy óra alatt egy komplett matektémát megtanított nekem –, mindig jobb, ha beszélsz róla.

Nagyon sajnáltam Aledet amiatt, amin keresztülmegy, ahogyan az ikernővérét, Caryst is. És utáltam az anyjukat. Őszintén szólva alig vártam, hogy Aled és/vagy Carys jól megmondja neki a magáét, elküldje a pokolba, és a nő megkapja a méltó büntetését. Összeszoruló gyomorral olvastam végig a konkrét bántalmazó jeleneteket, Oseman nagyon átérezhetően írta meg mindegyiket. Az ollós részt konkrétan a munkahelyemen olvastam, és ott könnyeztem rajta, mert képtelen voltam visszafogni az érzéseimet. Egyetlen anyának sem lenne szabad így viselkednie a gyerekeivel. És egyetlen gyereknek sem lenne szabad, hogy ilyen anyja legyen. Végig reménykedtem, hogy Aled végül a barátai és a testvére segítségével talál kiutat a pokolból, amit számára a saját otthona jelentett.

Aledék anyjával ellentétben Frances anyját imádtam. Igazán támogató volt, és nagyon belevaló. Amikor a lányának vagy más gyereknek kellett segítenie, akkor bármit hajlandó volt megtenni.

A továbbtanulási szál viszont kicsit megint kettős érzéseket ébresztett bennem. Egyfelől egyetértek azzal, hogy nem az egyetem az egyetlen út, és hogy lelkileg, pszichésen nem szabad belenyomorodni sem a tanulásba, sem abba, hogy egy olyan szakmát választunk, amit nem szeretünk igazán. De... a tanulás fontos. Ha Carys a valóságban élő fiatal lenne, akkor 18 évesen, mindenféle képzettség, tapasztalat nélkül nem egy baromi jó állásban és egy tök jó albérletben kötött volna ki, hanem az utcán egy híd alatt.

Nem feltétlenül tartom jó üzenetnek azt, hogy a könyvben több szereplő is azt sugallja, hogy az iskola felesleges dolog, anélkül is lehet boldogulni. Mert igen, lehet, de csak néhány nagyon szerencsés embernek. A többieknek tönkremegy az élete, elveszik a jövője. Én inkább azon az állásponton vagyok, hogy igenis folyamatosan tanulni kell, akár még felnőttként is, de mindig azt, ami érdekli az embert. És a tanulás mellett legyen az embernek elég szabadideje, pihenőideje élni, szeretni, különböző hobbikat végezni.

Ó, meg kell még említenem, hogy imádtam, ahogy Oseman többi könyvének néhány szereplője felbukkant ebben a sztoriban egy-egy cameóra. Sosem mondták ki a nevüket ténylegesen, de aki olvasta Oseman többi történetét, az simán rájuk ismerhet. Már az első utalásnál elfogott a nosztalgikus érzés, de utána konkrétan vártam és kerestem, hogy vajon felbukkannak-e más szereplők is, és örültem, amikor kiderült, hogy igen.

Cselekmény 5-ből 4,5 pont, karakterek 5-ből 5 pont.

Lezárás

Minden szál el lett varrva, mindegyik számomra viszonylag megnyugtatóan végződött. Az egyetlen szívfájdalmam, hogy simán olvasnék egy folytatást Frances és Aled további életéről, hogy mi történt velük a húszas-harmincas éveikben, mert megszerettem őket, és érdekelne.

5-ből 5 pont.

Hogy tetszett ez a könyv?

Őszintén szólva teljesen beszippantott a történet. Nagyon megszerettem Francest, Aledet, Danielt és a többi mellékkaraktert, és nagyon utáltam Aled anyját. Teljesen át tudtam érezni mind az egyetememmel kapcsolatos kétségeket (még akkor is, ha nem teljesen értek egyet a történet bizonyos üzeneteivel ezzel kapcsolatban), mind Aled helyzetét bántalmazott fiatalként. Örültem, hogy a meleg, leszbikus, biszex kategória mellett megjelent a történetben az aszexualitás, azon belül is a demiszexualitás, mert erről keveset lehet tudni, és fontos, hogy megfelelő reprezentációt kapjon a történetekben, ezáltal pedig több információ jusson el róla mindenkihez. És imádtam ebben a könyvben is, ahogyan Oseman felépítette a baráti szálakat.

Szóval az apróságok ellenére, amiket én másképp csináltam volna, 5-ből 5 pont, mert nem lehetett nem imádni a történetet.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Minden fiatalnak, és azoknak, akik szeretnék jobban megérteni a fiatalokat.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet brit borítóval:

KATT

Itt pedig amerikai borítóval:

KATT

Nyereményjáték:

Mostani nyereményjátékunkban korábban megjelent, nagy sikerű Alice Oseman-regényekből idézünk, a ti feladatotok pedig csupán annyi, hogy megírjátok nekünk a könyv címét a Tally-formon keresztül.

(Figyelem! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

„Eltűntem. Eltűntem. Azt hiszem, mindenki ilyen. Mosolyok, ölelések, évek együtt, nyaralások, késő esti gyónások, könnyek, telefonhívások, egymillió szó – nem jelentenek semmit.”

Állomáslista:

Blogturné

05. 03. Utószó

05. 05. Hagyjatok! Olvasok!

05. 07. Readinspo

05. 09. Spirit Bliss Sárga könyves út