A Maxim Kiadó jóvoltából megérkezett az Egy kis boszi naplója második része, amelyben Luna ismét izgalmas – boszorkányos – kalandokba keveredik. Ismerd meg ezt a middle grade képregényt a blogturné során, és játssz velünk, hogy megnyerhesd Az éhes árnyék egy példányát!
Miért választottam ezt a könyvet?
Szeretek rajzolni, szeretem a képregényeket, és az első rész is érdekes, aranyos volt, szóval gondoltam, folytatom ezt a történetet.
Külcsín és kivitelezés
Egy kemény borítós könyvről van szó, ami annak ellenére, hogy átlagos méretű, alig van súlya. Szóval akár mászkálás közben is könnyedén olvasható úgy, hogy nem szakad le az ember csuklója. Ami számomra előny, mert a trombózisom óta gyakran olvasok fel-le sétálgatva.
A borító háttérszíne bordós-lilás árnyalatú, és a főszereplő, Luna van rajta, egy nyaklánccal a kezében. A nyaklánc ragyog, Luna árnyéka pedig egy más kinézetű lányt jelenít meg. Luna vállán ott a táskája, amiből a macskája, Laszlo kukucskál ki. Az illusztráció ugyanolyan stílusú, mint a képregény maga, és illik az adott rész történetéhez is. Egyébként nekem nagyon bejön a rajzok stílusa, igazán szép, grafikailag jól kidolgozott képregény.
Szóval 5-ből 5 pont.
Alapötlet
Maga a boszis sztori fiataloknak nem új ötlet, de az, hogy képregény formába önti valaki, mégis egyedivé teszi. A tinik amúgy szeretik a boszorkányokról szóló történeteket, úgyhogy valószínűleg bevonzza őket ez a világ. Anno fiatalon én is odavoltam egy csomó boszorkányos ifjúsági sorozatért.
Ez a második rész egyébként az iskolai bullyingról és az önelfogadásról szól, ami bár szintén nem egyedi téma, nagyon fontos minél többet beszélni róla, mert igencsak aktuális. Sajnos túl gyakran jön szembe velem olyan hír, ami arról szól, hogy egy gyerek azért próbált öngyilkos lenni, vagy lett az, mert az iskolában a társai bántalmazták. Ha csak egy bullyingolt gyereknek is erőt ad ez a történet, vagy egyetlen gyerek is meggondolja magát, és nem bántja a társait, már nagy haszna volt a kötetnek.
Szóval 5-ből 4,5 pont.
Cselekmény és karakterek
Luna Hushról kiderült az előző részben, hogy boszorkány, de az iskolában továbbra sem szabad használnia az erejét. Így megvédeni sem tudja magát azoktól, akik minden alkalmat megragadnak arra, hogy kigúnyolják. Mikor meglátogatja a nagymamáját a másik dimenzióbeli otthonában, talál nála egy érdekes varázsmedált, ami állítólag előhozza a lényének a „jobb” oldalát. Vagyis laza és menő lesz tőle, és képessé válik megvédeni magát. A probléma csak az, hogy ezt a változást egy, a medálban élő démon segíti elő, aki át akarja venni Luna felett az uralmat.
Először is, nagyon örülök, hogy a képregény egy kis összefoglalóval kezdődik, hogy mi történt az első részben. Az első rész hat éve jelent meg magyarul, akkor olvastam, és bár voltak halovány emlékeim róla, de a részletekre már nem nagyon emlékeztem. És ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Úgyhogy jó ötlet volt ezzel kisegíteni az olvasókat.
Luna aranyos karakter, és igazán együtt tudtam érezni vele. Bár nem értettem egyet vele, de teljesen megértettem, hogy miért próbált még azután is varázsolni a medállal, hogy megtudta, veszélyes lehet. A szomorú az, hogy alapvetően egy csinos, okos, tehetséges és különleges kislány, és a gonoszkodó gyerekek mégis képesek elhitetni vele, hogy meg kell változnia, mert különben nem szerethető. És sajnos ez ilyen idős korban (sőt, van, akinél később is) tényleg így működik. Annyira meg akarunk felelni másoknak, hogy akár olyasmit is megteszünk, ami árthat nekünk, csak hogy elfogadjanak.
Majdnem mindenki azt tanácsolta Lunána, hogy egyszerűen csak ne törődjön a gonoszkodással. És persze, ez lenne a valódi megoldás, de mégsem ennyire egyszerű. Az ember nem tudja csak úgy kikapcsolni az érzéseit. Persze elfojthatja őket, de saját tapasztalatból tudom, hogy attól csak rosszabb lesz. És kell egyfajta érettség és rengeteg tapasztalat addig, míg az embert már tényleg egyáltalán nem érdekli, mit mondanak róla mások. Ez pedig idő és tapasztalatok híján egyszerűen nem lehet meg egy Luna korabeli lányban.
Luna anyukája egyébként bár támogatta a lányát, de kicsit figyelmetlen volt vele szemben. Tudta, hogy a lányát gúnyolják az iskolában, amit a lány nehezen visel, mégis olyasmit tett, amiről sejthette, hogy csak ront Luna helyzetén. Persze utólag engedélyt kért rá, de úgy, hogy Lunának lényegében esélye sem volt nemet mondani az adott dologra. Szóval ez kicsit érzéketlen volt az anyjától.
A történetben van egy iskolai szépségkirálynő-választáshoz hasonló esemény is, ami kicsit előhozta az emlékeket a Carrie című filmről, de azért annyira nem volt durva, lévén, ez egy gyerekkönyv. Viszont azt jól bemutatta, hogy miért működnek rosszul ezek az események, és hogy miként kellene változtatni rajtuk, hogy valódi értéket adjanak.
A cselekmény érdekes volt, akadtak benne izgi részek, amikor kíváncsian vártam, mi fog történni, és a benne lévő tanulságokat is jól átadta. Talán csak azt találtam kissé egyszerűnek és túl gyorsnak, ahogyan Luna végül legyőzte a démont.
5-ből 4,5 pont.
Lezárás
A könyv vége úgy zárult, ahogyan az egy gyerekkönyvtől elvárható. Luna rájött, hogy a medál nélküli valódi önmaga pont jó úgy, ahogy van, és nekiállt, hogy megváltoztassa az iskola légkörét. Ez pedig tökéletes tanulság a gyerek olvasóknak.
5-ből 5 pont.
Hogy tetszett ez a könyv?
Tetszik az illusztrációk stílusa, és érdekes volt a történet is. Luna érzéseit, problémáit teljesen át tudtam érezni, és nagyon fontos témának tartom a bullyingot és az önelfogadást is. Szóval ez egy aranyos kis képregény jó tanulságokkal.
5-ből 4,5 pont.
Kiknek ajánlom ezt a könyvet?
Igazából bárkinek, aki szereti az aranyos ifjúsági képregényeket és a boszis történeteket.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:
Te is imádod a boszorkányos történeteket? Akkor bizonyára könnyedén kitalálod az idézetek alapján, hogy melyik könyvre gondoltunk! Ha pedig megvan a megfejtés, csak be kell írnod a címet a Tally-form megfelelő sorába.
(Figyelem! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
„Nemrégiben a polgármester úrnak is ajánlottam, hogy rejtse el legalább a gerincét, ha nem akarja, hogy városszerte kitudódjon, nem teljesen egyenes neki.”
Kip és Scott párosa a Heated Rivalry című sorozatban meghódította a nézőket, és most végre magyarul is megjelent a róluk szóló könyv, a Game Changer. Ismerd meg a történetüket, és játssz velünk, ha szerencsés vagy, meg is nyerheted az egyik példányt.
Miért választottam ezt a könyvet?
Néhány hónapja megnéztem a Heated Rivalry című sorozatot, amiben bár Kip és Scott nem főszereplő, de kaptak egy saját részt, ami csak róluk szól. És ez a rész volt a kedvencem az egész sorozatban. Kip és Scott karaktere, szerelme valahogy sokkal jobban megfogott, mint Ilya és Shane párosa. Szóval gondoltam, elolvasom a róluk szóló könyvet is, már csak azért is, mert kíváncsi voltam, hogy mennyiben tér el attól, ami a sorozatban történt velük.
Külcsín és kivitelezés
Bár ez a könyv sincs még nálam, de valószínűleg a megszokott KMK-s minőséget hozza. A borító is a KMK-ra jellemző egyik stílust képviseli: rajzolt illusztráció formájában szerepel rajta Scott és Kip abban a bizonyos smoothie-bárban, ahol Kip dolgozik, és ahol először találkoztak.
Őszintén bevallom, ez a borítóstílus sem áll túl közel hozzám, ahogyan a KMK-s „fekete háttér-szimbólum” stílus sem. Valahogy az illusztráción lévő emberek olyan túl tökéletesek, az arcuk meg minden... Nem tudnám elmondani, miért érzem így, de egyszerűen nincs bennük lélek. Viszont a rajz kapcsolódik a történethez, és a karakterek kinézete is illik a leírtakhoz (a filmbeli karakterekhez egyáltalán nem, de ez végül is a könyv, úgyhogy ezzel nincs gondom).
Szóval nekem 5-ből 3 pont.
Alapötlet
Ez a regény tipikusan a melegek egyik legfőbb problémájáról, a rejtőzködésről és a coming out nehézségeiről szól. Nincs benne semmi új. Ennek ellenére fontosnak tartom, hogy a téma újra és újra megjelenjen a történetekben. Egyfelől, hogy az LMBTQ+ emberek erőt meríthessenek belőlük. Másfelől, hogy a nem a közösséghez tartozók edukálódjanak, megérthessék, átérezhessék a történetek által, hogy milyen nehéz is melegnek lenni egy heteró férfiak által uralt közösségben, és mennyire nehéz felvállalnia magát az embernek.
Szóval bár a téma nem új, és a történet a melegregényekben megszokott toposzokat használja fel újra a saját stílusában, ennek ellenére fontos problémákat dolgoz fel.
5-ből 4 pont.
Cselekmény és karakterek
Kip egy smoothie-bárban dolgozik, és az élete megrekedt kissé. Aztán egy nap besétál a munkahelyére Scott Hunter, a sztárhokis, és kér tőle egy smoothie-t. A két férfi körül azonnal izzani kezd a levegő, és szép lassan egymásra is találnak. Ám Scott nem meri felvállalni nyilvánosan a melegségét és a kapcsolatukat. Ő lenne az első a profi jégkorong világában, aki nyíltan vállalná, hogy meleg, és ez megijeszti. Attól fél, hogy ezzel nemcsak a karrierjének tenne keresztbe, hanem azoknak is gondot okozna, akik számítanak rá, akiket nemcsak a csapatának, hanem valamiféle családjának is tart. Kip viszont hosszú távon képtelen elviselni, hogy még a saját szülei előtt is titkolnia kell, mennyire szerelmes. Szóval Scottnak muszáj eldöntenie, hogy mit tesz kockára inkább, a szerelmét vagy a karrierjét.
Amikor belekezdtem a regénybe, először nagyon hasonlított a sorozatbeli Scott–Kip-részhez, de aztán sok minden másképp történt benne, és ezt egyáltalán nem bánom. Így megvolt olvasás közben a nosztalgia, de a különbségek miatt mégsem éreztem úgy, hogy unatkoznék. Mindig kíváncsi voltam, hogy vajon mi történik, ugyanúgy alakulnak-e épp az adott események, vagy eltérünk a filmtől.
Ami nagyon tetszett, hogy itt kicsit lassabb volt Kip és Scott kapcsolatának a kibontakozása. A filmben Scott konkrétan az első együtt töltött éjszaka után odaköltöztette magához Kipet. Ami elsőre romantikusnak tűnik, de azért jobban belegondolva, kicsit fura. A valóságban valószínűleg inkább tényleg egy sorozatgyilkos tenne ilyesmit (erre utalnak is filmben), és Kip egy pincében végezné megkötözve. 😅 Érdekesebb és mondjuk úgy, egészségesebb volt így, hogy szép lassan alakultak a dolgok. Először Kip azt hitte, csak volt egy jó éjszakájuk, aztán később, hogy állandó szexpartner kell Scottnak, akibent megbízhat, végül elismerték egymásnak a valódi érzéseiket, és belekezdtek egy titkos, de valódi párkapcsolatba. Aztán persze jöttek a problémák, majd a megoldás. A valóságban általában inkább így működnek a dolgok szerintem.
Tetszett az is, hogy a könyv nagyobb bepillantást engedett Scott életébe, a jéghoki világába. Jobban megismerhettük Scott csapattársait, megtapasztalhattuk a sportvilág heteronormatív, néhol homofób légkörét. Ezáltal pedig kicsit jobban megérthettük, hogy Scott miért habozik, amikor a coming outról van szó.
Scott három legjobb barátját nagyon megkedveltem, imádtam, ahogyan reagáltak, amikor Scott végre összeszedte a bátorságát. Az edzője is jófej volt. Neki volt hasonló tapasztalata nem fehér játékosként, ugyanis, amikor még játszott, csak ő és még egy játékos volt összesen a ligában, aki nem fehér. Szóval pontosan tudta, milyen kisebbségnek lenni, milyen a gyűlölködés, a beszólások, az, hogy az újságírók és riporterek nem a teljesítményedre kíváncsiak, hanem a bőrszínedre, és hasonlók.
Összeölelkeztek, és a többiek is csatlakoztak hozzájuk.
– Amúgy – mondta Bennett, miután elváltak –, hogy hívják?
Scott elmosolyodott.
– Kip.
– Kip?! – Carter arca felragyogott. – Hát ez a legcukibb dolog, amit valaha hallottam! Viccelsz?
– Hála istennek – szólt közbe Huff –, már azt hittem, hogy titokban Rozanovval kavarsz.
– Szeretné… – vágta rá Scott.
Scott ügynöke viszont megijesztett egy kicsit, mert bár elfogadóan reagált, pontosan felvázolta Scottnak, hogy mivel járhat a karrierjét tekintve, ha coming outol. És hát, ijesztő volt belegondolni, hogy igen, lényegében az egész addig felépített élete, amiért küzdött, harcolt, keményen melózott, romba dőlhetne csak azért, mert olyasvalakit szeret, akit mások szerint nem kéne.
Bár volt mélypontja Scott és Kip kapcsolatának, de mindvégig szerették és tisztelték egymást. Örültem, hogy a könyvben láthattuk, hogy mi történt a szülinapozás és Stanley-kupa között. A filmben úgy jött le kicsit, mintha a szülinapozás után szétmentek volna hosszabb időre, és csak a Stanley-kupán találkoztak volna újra. De itt megkaptuk a kettő közötti kieső időt, és megtudhattuk, hogy ez egyáltalán nem így történt. Aminek nagyon örülök.
Ami kevésbé tetszett, hogy a könyvben baromi sok részletes szexjelenet volt, és szerintem nem voltak túl jól megírva. A filmben is volt szexjelenet Scott és Kip között, de csak néhány, és azok romantikusak, aranyosak voltak. A könyvben viszont nagyon lelassította a valódi cselekményt az, hogy átlagosan kb. 5–10 oldalanként szexeltek. Egy-két szexjelenet egyáltalán nem zavart volna, még akkor sem, ha nincs túl jól megírva, de így minden egyes egymásnak eséskor azon járt a fejem, hogy oké, oké, de ehelyett inkább beszélgethetnének valami mélyebb dologról, vagy történhetne valami érdekes, romantikus a cselekményben, vagy kibontakoztathatnánk jobban a személyiségüket, esetleg a baráti kapcsolataikat. És hát igen... Biztosan velem van a baj, de a szex közben lefolytatott párbeszédekről nekem a rossz pornó jutott eszembe. Nem izgatóak voltak, hanem csak felvontam a szemöldökömet, hogy ez most komoly? Ki mond ilyesmiket az ágyban? Szóval bár a történet maga tetszett, az erotikus jelenetek voltak szerintem a gyenge pontja.
Azt azért hozzá kell tennem, hogy egyetlen dolgot azért nagyon értékeltem a szexjelenetekben is, hogy nem voltak sztereotipikusak. Hiába Scott volt a sportoló, és ezáltal a magasabb, izmosabb, a társadalom által „férfiasabbnak” tartott fél, ugyanúgy élvezte a befogadó szerepet a szexben, mint az aktív szerepet. Mert hát, nem kinézettől függ az, hogy ki mit szeret a szexben.
Scottért és Kipért amúgy odavagyok. Nagyon szerethető karakterek mindketten, és együtt is igazán cukik voltak. Imádtam, amikor tényleg beszélgettek, amikor nem erotikus, hanem romantikus jeleneteik voltak.
Szóval 5-ből 4 pont.
Lezárás
Tökéletesen elégedett voltam azzal, ahogyan a történet zárult, bár a filmből nagyjából már tudtam, mire számíthatok. A Stanley-kupa-jelenet itt is imádni való volt, és örültem, hogy az utolsó jelenetben (is) megjelent Ilya, és ezzel átvezettek minket kicsit a második könyv történetébe. Amit amúgy szintén nagyon szeretnék olvasni majd.
5-ből 5 pont.
Hogy tetszett ez a könyv?
A számomra túl sok és szerintem nem túl jól megírt szexjelenetet leszámítva nagyon élveztem a történetet. Kip és Scott igazán szerethető karakterek, nagyon aranyosak együtt, és teljesen átéreztem mindkettejük helyzetét, problémáit, érzéseit. Tetszett, hogy a könyv története jól visszaadta a sorozatbeli történéseket, de azért annyira más volt, hogy ne unjam, sőt, kíváncsian olvassam. Ahogyan az is tetszett, hogy a könyvben jobban beleláthattunk a jéghoki világába, mint a filmben, és így jobban megismerhettük Scott barátait, életét.
Szóval 5-ből 4 pont.
Kiknek ajánlom ezt a könyvet?
Mindenkinek, aki szereti az LMBTQ+-könyveket, és szeretne betekintést nyerni a jéghoki világába egy kicsikét.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:
A mostani nyereményjátékunk során olyan LMBTQ+-regényekből találsz idézeteket, amiket bátran ajánlunk, ha szereted Scott és Kip párosát. A feladatod, hogy felismerd, mely kötetből idézünk, és beírd a Tally megfelelő sorába.
(Figyelem! A sorsolóprogram észleli az azonos IP-címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
– Egész életemben ki akartam tűnni a tömegből, de esküszöm, ha azzal mennék haza, hogy mostantól transzexuális vámpírjeti leszek, akkor is csak azt mondanák, hogy: „Jaj, Jamie! De cuki vagy!”
Te bele tudnál szeretni az ellenségbe? El tudnád felejteni neki, hogy azokat szolgálja, akik ártatlan embereket, a népedet, a szeretteidet gyilkolják? Akik megszállták az országodat, sőt, az otthonaitokat is? Képes lennél meglátni benne az embert? A jót? A Francia szvit című 2014-es film többek között ezeket a nehéz erkölcsi-filozófiai kérdéseket boncolgatja.
A naplónak hitt regénytorzó
A film Irène Némirovsky félkész kéziratából készült. Némirovsky a mai Ukrajna területén született, Kijevben, zsidó származású volt, de Franciaországban élt. 1942 júliusában letartóztatták, és nem sokkal később tífuszban meghalt az auschwitzi koncentrációs táborban. A könyvet elvileg ötrészesre tervezte, de ebből csak kettő készült el, viszont leírta a teljes tervezett történet vázlatát.
Némirovsky egyik lánya, Denise azt hitte, hogy a történetet tartalmazó füzet az anyja naplója, amit képtelen lett volna elolvasni, ezért 50 éven át bele sem nézett. Végül úgy döntött, hogy az anyja iratait egy francia archívumnak adományozza, és szerencsére mégis átlapozta a füzetet. Így jelenhetett meg a történet 2004-ben, és világsiker lett belőle.
A könyvet sajnos még nem olvastam, így nem tudom összehasonlítani a filmmel, de szeretném majd egyszer beszerezni mindenképpen.
Ellenségből szeretők
A történet 1940 nyarán játszódik, egy Bussy nevű francia kisvárosban. Lucile az anyósával, Madame Angellier-vel él, miután a férjét elvitték a frontra. A két nő nem igazán kedveli egymást. Míg Lucile kedves és törődik másokkal, addig az anyósa elsőre ridegnek és anyagiasnak tűnik. Mikor a német hadsereg elfoglalja Franciaországot, a bussyi lakosok házaiban is német katonákat szállásoltatnak el. Lucile-ék otthonába egy tiszt, Bruno von Falk hadnagy kerül.
Brunót és Lucile-t a zene iránti szeretet tereli egymás felé elsőként. Bruno a háború előtt zeneszerző volt, és pillanatnyilag egy francia szviten dolgozik. Amikor Lucile meghallja őt a zongorán játszani, elkezdi meglátni a férfi énjének azt a részét, ami akkor lehetett volna, ha a háború sosem kezdődik el. A két ellenség pedig végül szép lassan egymásba szeret.
A városban feszült a hangulat, az emberek egy része egymást jelentgeti fel a német tiszteknél, néhány nő szívesen látja a csinos katonákat, míg mások zsigerből gyűlölik a megszállóikat. A pokol akkor szabadul el végleg, amikor az egyik helyi gazda, Benoit a felesége, Madeleine védelmében bűncselekményt követ el.
Lucile az egyetlen, aki segíthet Benoit-nak megszökni, így választania kell a szíve és a lelkiismerete, valamint egy biztonságosnak és romantikusnak tűnő álomvilág és a kegyetlen, zord és veszélyes valóság között.
Fiatalon más szemmel néztem volna
Amikor belekezdtem a filmbe, nem igazán tudtam, mire is számítsak. Kicsit tartottam attól, hogy egy szimpla „ellenségből szerelmesek” romantikus történet kapok, és a háborút csak egyfajta egzotikus díszletként használják majd fel, aminek nem lesz túl sok jelentősége. Szerencsére nem így történt. A háború hatásai, a történelmi környezet egyáltalán nem szorult háttérbe a szerelmi szál miatt. Sőt, a szerelmi szálat aktívan alakította az, hogy a második világháborúban, a német megszállás idején járunk Franciaországban.
Attól is tartottam, hogy majd egy olyan kapcsolatot fognak romantizálni, ami átverésen, megvezetésen alapul. Fiatalon nagyon romantikusnak találtam volna, hogy Bruno azzal próbálja magához csábítani Lucile-t, hogy az általa írt szvit kottájának a darabkáit részleteiben adja oda neki ajándékként. Ahogyan azt is, hogy beszélgetésekkel próbál folyamatosan közel kerülni Lucile-hoz tisztelettudóan, de éreztetve azt, hogy férfiként érdeklődik iránta.
Most, felnőttként viszont csak egyetlen dolog járt a fejemben szinte végig.
Hogy vajon Brunóban mennyire lehet megbízni. Nemcsak azért, mert német tiszt, hanem azért is, mert képtelen voltam először eldönteni, vajon mennyire becsületes férfi. Úgy alapvetően nehéz volt összeegyeztetni a fejemben, hogy valaki paradox módon lehet egyszerre náci tiszt és becsületes férfi. A tetteit ugyanis lehetett valós romantikus érzelemként értelmezni, de úgy is, hogy egy férfi megpróbálja kedvességekkel megszédíteni, magához édesgetni a fiatal, szabadságra vágyó nőt, hogy aztán kihasználja, majd eldobja.
Amikor Lucile elment hozzá kérni valamit, az volt az a pont, amikor bizonyosságot nyertem Bruno valódi jelleméről. Bár a legutolsó pillanatig haloványan bennem volt a kétely, hogy végül meginog, és csalódást fog okozni. Hogy megtette-e, vagy bizonyított Lucile-nek és nekem, azt természetesen nem árulom el. Nézzétek meg a filmet, és megtudjátok.
Szerelem vagy elvek? Szerelem vagy kötelesség?
Lucile és Bruno is meghasonlik, miután találkoznak és gyengéd érzéseik támadnak egymás iránt. Lucile meglátja az embert, méghozzá a jó embert egy náci tiszt, az ellenség lelke mélyén, de tudja, hogy a világ csak annyit fogna fel a kettejük között lévő kapcsolatból, hogy Lucile az ellenséggel hál, és elítélné őt. Bruno pedig tisztként „kénytelen” teljesíteni a kapott parancsokat, ám közben a lelke mélyén tudja, hogy amit tesznek, az rossz, és igazából ő nem akar ártani senkinek.
Könnyű kívülállóként azt mondani, hogy mi ellenállnánk a szerelemnek egy ilyen helyzetben. És azt is, hogy elég bátrak lennénk nemet mondani a parancsokra, és szembenézni a halállal (és valószínűleg a családunk halálával is). De felnőve megtanultam, hogy az élet nem mindig ilyen egyszerű, az emberek összetettek, és a világban nagyon kevés a valódi hős.
Lényegében ez az erkölcsi kérdés Bruno esetében nem arról szól, hogy emberség vagy elvakult kötelesség, hanem arról, hogy család vagy idegenek. És bizony, bár nem emberek halála múlt rajta szerencsére, de velem is megesett, hogy a családom biztonságát választottam idegenek helyett. És valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül, főképp ebben az országban, az elmúlt 16 évet tekintve.
Közben mégis azt gondolom, hogy vannak bizonyos határok, amiket egy jó embernek nem lenne szabad átlépnie. Ilyen például az, amikor gyilkosságra utasítanak, akár te fogod a fegyvert, akár csak te adod ki a tűzparancsot. Szóval bár Bruno sokkal kevésbé volt rossz ember, mint a katonatársai, mert korábban nem ölt, „csak” elnézte, hogy mások ölnek, és nem viselkedett állat módjára sem, mégsem tudom felmenteni őt a tettei alól.
Valószínűleg én is meglátnám benne az embert, mert sosem tudtam senkit hosszú távon gyűlölni, még azokat sem, akik ártottak nekem, de valószínűleg nem tudnám szeretni. És nem tudnám elnézni neki a legsúlyosabb tetteit még akkor sem, ha jó és önfeláldozó dolgokat is tett. Nem akarnám, hogy meghaljon, de azt sem gondolom, hogy ne érdemelne valami büntetést.
Hidegszívű anyós – vagy mégsem?
Nagyon érdekes a filmben Lucile és az anyósa kapcsolata, és az, hogy elsőre elég negatív képet festenek Madame Angellier-ről. Sokáig azt hittem, tipikus gonosz anyós sablonkaraktert kaptunk, de a film az ő esetében is odafigyelt a mélységekre.
A nő eleinte nagyon mereven, fegyelmezően viselkedik Lucile-lel, a fiatal nő pedig sokszor úgy érzi, hogy kalitkába zárták. És ez valahol így is van. Madame Angellier a távol lévő fia számára védi a felesége becsületét, testét, mintha valamiféle tulajdontárgy lenne. Ami 21. századi, feminista szemmel egyáltalán nem elfogadható, viszont a nő valószínűleg úgy vélte, hogy megóvja Lucile-t a bajtól. Hiszen abban a korban és helyzetben egy pletyka is szó szerint végezhetett egy nővel.
Elsőre anyagiasnak és másokkal szemben is érzéketlennek mutatják be Madame Angellier-t, amikor a szegény bérlőinek nem ad kedvezményt a bérleti díjra, vagy épp a menekülők tömegeinek vonulásakor nem nagyon akar segíteni senkinek. De ha jobban belegondolunk, egyedül kell gondoskodnia az otthonáról, Lucile-ről, a bérleményeiről, és egy háború és megszállás közepén járunk, ahol ha nincs tartalékod, ha nem vigyázol a pénzedre, könnyedén te is kisemmizve végezheted. Az én szociális érzékem is tiltakozik a döntései ellen, de ha jobban belegondolok, még ma sem könnyű nőként egyedül boldogulni, akkoriban pedig ez még nehezebb lehetett. Szóval bár nem értek egyet vele, de nem is ítélkeznék fölötte ezek miatt.
Azt sem tudom elítélni, hogy megtartotta Lucile előtt a fia titkát. Egy anya elsősorban a saját gyerekét védelmezi, akkor is, ha az a gyerek épp rosszat tesz, vagy nem érdemli meg.
A filmet nézve szép lassan nyilvánvalóvá vált, hogy Madame Angellier egyáltalán nem szívtelen, csak egy egyszerű nő, akinek sokszor keménynek kell lennie a túléléshez, ám bizonyos helyzetekben képes önzetlen lenni és mindent kockára tenni. Amennyire nem volt szimpatikus az elején, annyira megkedveltem őt a végére. Nagyon összetett és jól kidolgozott karakternek tartom.
A társadalom valódi arca
Érdekes volt a filmben, ahogyan Bussy közössége működött. Nagyon reálisan jelenítették meg a különböző emberek személyiségét, hozzáállását. A valóságban is körülbelül ilyennek látom a társadalmunkat.
Minden közösségben van néhány ember, aki rosszindulatú, haragtartó, simlis és önző. Ők azok, akik titokban „házmesterként” feljelentik a szomszédaikat a náciknál pletykákra alapozott hamis vádakkal. Ők azok, akik azt gondolják, többet érnek, ezért lefizetik a nácik parancsnokát, hogy az ő házukba ne költöztessen be katonát. Ők azok, akik felhalmozzák az ételt, miközben mások éheznek.
Aztán van néhány ember, aki fortyog a dühtől, aki igazi lázadó személyiség. Ők egy ideig tűrnek, aztán amikor valami olyan történik, amit a lelkiismeretük képtelen elviselni, robbannak. Ebbe a csoportba tartozik Benoit karaktere is.
Akadnak néhányan, főképp a fiatal lányok között, akik még nem elég érettek felfogni a helyzetet, csak helyes katonákat látnak a nácikban, akik udvarolnak nekik. Én sajnáltam ezeket a lányokat, mert közülük sokan elhitték, hogy az adott katona tényleg szerelmes beléjük. Szóval nemcsak szexeltek velük, hanem szerelmesek voltak, és úgy gondolták, hogy a dologból igazi kapcsolat, házasság lehet. Egy romantikus ábrándban éltek.
És van a félelmében magát meghúzó legnagyobb réteg. Azok, akik nem akarnak senkinek ártani, nem barátkoznak a katonákkal, nem segítik, sőt, a lelkük mélyén valószínűleg gyűlölik őket, de engedelmeskednek a lakossági parancsoknak, mert nem akarják, hogy a családjuknak vagy önmaguknak baja essen.
Tökéletes kémia
Michelle Williams (Lucile) és Matthias Schoenaerts (Bruno) neve ismerős lehet sokak számára. Én a színésznőt a Dawson és a haverok című sorozatban láttam, a színészt pedig imádom A halhatatlan gárda-filmekben. Szerintem mindketten nagyon jó választás voltak, mert kifejezetten jól működött közöttük a kémia. A pillantások, a röpke érintések, az egyetlen erotikusabb jelenet mind elhitette velem nemcsak azt, hogy a két karakter fizikailag vonzódik egymáshoz, hanem azt is, hogy érzelmileg is.
Kristin Scott Thomas is nagyon jól hozta a hidegnek tűnő, de valójában cseppet sem kegyetlen anyós karakterét. És az ő kémiája is jól passzol Williamséhez, csak más formában.
Ami meglepett, hogy utólag jöttem rá, Margot Robbie (a Barbie főszereplője) is játszott a filmben. Annyira másképp nézett ki sötét hajjal, hogy még azután is csak hitetlenkedve néztem róla a fotókat, hogy már tudtam, ő az. Mondjuk, a karaktere számomra viszonylag felejthető volt a filmben, egy fiatal lányt játszott, akinek a fejét elcsavarta az egyik náci katona. Sajnáltam őt, amiért átverték, és összetörték a szívét, de nem igazán tartozott az érdekesebb karakterek közé.
Nagyon megkedveltem viszont Madeleine karakterét, akit Ruth Wilson alakított. Amikor a nő kifelé jön a kihallgatásáról, és Lucile elmegy mellette, és odasúg neki egy bizonyos mondatot, konkrétan elpityeredtem attól, ahogyan az érzések végigfutottak Madeleine arcán.
Stúdió helyett korabeli hangulat
A filmet nem stúdióban, hanem valós korabeli helyszíneken, épületekben forgatták Franciaországban és Belgiumban, többek között egy Marville nevű kisvárosban. Ez a hely tökéletes volt ahhoz, hogy jól visszaadja a második világháborús Bussy hangulatát. A lakások, irodák, egyéb épületek berendezését is sikerült szerintem korabelinek láttatni, én legalábbis úgy éreztem magam filmnézés közben, mintha visszakerültem volna abba a korszakba.
A jelmezekre is nagy gondot fordítottak. Nemcsak arra, hogy korabelinek nézzenek ki, hanem arra is, hogy az adott társadalmi réteghez, karakterhez passzoljanak. Például Bussy egy elszigetelt kisváros, ezért az ottani emberek nem úgy öltözködnek, mint például Párizsban. Visszafogottabb, szerényebb ruhákat viselnek. De különbség van aközött is, hogy milyen ruhát visel a gazdagabb és a szegényebb réteg a faluban. Lucile egyszerű, de tiszta, csinos, általában világosabb színű, jó szabású ruhákat visel, míg mondjuk Benoit felesége (ők a legszegényebb család a faluban) általában barna, megviselt ruhákat, amikben dolgozhat, és nem baj, ha bekoszolódnak. És persze ott van a náci katonák élére vasalt, ropogós ruhája, amikor parádéznak, és a gyűrött, kigombolt fehér ingek, leengedett kantárok, amikor épp henyélnek.
A zenei aláfestés tökéletesen illik a cselekményhez, a korhoz, a jelenetekhez. De a film középpontjában mindenképpen az a francia szvit áll, amit a történetben Bruno írt, a valóságban viszont egy híres francia zeneszerző, Alexandre Desplat. Nem vagyok zenekritikus, de szerintem gyönyörű a dallama. Borongós, fájdalommal teli, mégis érzek benne némi halovány fényt és reményt. Nagyon illik Bruno karakteréhez, akiben ott a fény, de el kell nyomnia önmagában, ettől pedig ő maga is csendessé, borongóssá válik, és sajog a lelke.
Az árnyék-fény játék is jól visszaadja a jelenetek hangulatát. Amikor Lucile szomorú, a gondolataiba merül, vagy épp Brunóval kerül intimebb közelségbe, akkor általában nem a szabadban vagyunk, hanem egy kocsiba vagy egy szobában, és minden árnyékosabb, félhomályosabb. Ez érezteti a borús hangulatot, a titkolózást, a fenyegetettséget.
Viszont Lucile és Bruno első igazi beszélgetésekor a kertben, valamint a történet legvégén, az utolsó közös jelenetükkor verőfényes napsütés van. Az első esetében talán azt jelképezi ez a megvilágítás, hogy Bruno itt villantja meg először a valódi önmagát Lucile-nek, és a lány észre is veszi a benne lévő fényt. A második esetben pedig Bruno a cselekedetével teljesen színt vall azzal kapcsolatban, hogy ki is ő valójában, vagyis kilép a fényre, és őszintén, visszavonhatatlanul megmutatja a lelkét a nőnek.
Egy elgondolkoztató történet
A karakterek összetettek és érdekesek voltak, és a személyiségük, a motivációik és a tetteik mélyen elgondolkoztattak morális-filozófiai kérdésekről. A színészek tökéletes munkát végeztek, ahogyan a háttérben dolgozó stáb is. Egy percig sem unatkoztam a film nézése közben.
🤯 🤯 🤯 🤯 🤯 5/5 – Miután megnéztem a filmet, napokig a hatása alatt voltam, és a benne lévő morális-filozófiai kérdéseken törtem a fejem.
🔥🔥🔥🔥🔥 5/5 – Michelle Williams és Matthias Schoenaerts között izzik a levegő, de a fizikai vonzalom mellett az érzelmi is tökéletesen megjelenik.
🤧🤧 5/2 – A film szomorkás, borongós, de engem talán csak kétszer könnyeztetett meg egy kicsikét.
💔💔💔💔 5/4 – A szívemet viszont összetörte, mert végig azt éreztem, hogy adott körülmények között ez egy teljesen lehetetlen szerelem.
Tartsatok velünk az Egy rossz isten útmutatója a káosz kirobbantásához blogturnéján, ahol folytatódnak a kamasztestbe zárt Loki és fivére, Thor kalandjai. Lokinak még mindig sok jót kéne tennie ahhoz, hogy igazán megjavultnak nyilvánítsák, s folyton kísértésbe esik, hogy vajon megéri-e a helyes úton járni. Tartsatok bloggereinkkel a turnén, mely során Louie Stowell gazdagon illusztrált kötetéből egy példányt meg is nyerhettek a Manó Könyvek kiadónak köszönhetően!
Miért választottam ezt a könyvet?
Nagyon szerettem az előző négy részt, mert vicces és aranyos. Na meg imádom a kötetben lévő humoros rajzocskákat is. És hát, Loki az egyik kedvenc istenem, úgyhogy szeretek minden könyvet elolvasni, ami csak róla szól.
Külcsín és kivitelezés
Az átlagosnál kicsit kisebb méretű, puha borítós kötetről van szó. Az ötödik rész háttérszíne sárga, és ezúttal is vicces-aranyos rajzocskák káosza borítja illusztrációként. Ami tökéletesen illik a sztorihoz, hiszen Loki az az isten, aki könnyedén és örömmel szokott káoszt okozni (vagy belekeveredni). A belső illusztrációk humorosak, aranyosak. Egyszerűek, de szerethető a stílusuk.
Szóval 5-ből 5 pont.
Alapötlet
Igazából a sztori most is körülbelül ugyanarra a sémára épül fel, mint a korábbi részekben. Lokinak továbbra is erénypontokat kell gyűjtenie az apjától kapott naplójába, ezt pedig úgy teheti meg, ha jó cselekedeteket hajt végre. Ha viszont rosszalkodik, akkor a varázskönyv levon a pontjaiból. Mint mindig, most is történik valami mágikus galiba, és rögtön mindenki Lokit vádolja az elkövetésével. De persze nem ő volt a ludas. Be kell ezt bizonyítania, és helyre kell hoznia a dolgokat, mielőtt valami hatalmas tragédia történik.
Bár az alapok nem változtak, tetszik, hogy Stowell mindig bele tud csempészni valami újdonságot, valami csavart a történetbe, amitől mégis kicsit új ízt kap a sztori. Ezúttal is sikerült ezt megtennie.
Szóval 5-ből 4 pont.
Cselekmény és karakterek
Ebben a könyvben Odin leküldi a földre Freyját, hogy „álanyaként” gondoskodjon Vinirről, a Lokit utáló tündéről. Nem sokkal ezután Loki közelében mindenkinek az érzései az ellentettjére változnak. Ha korábban valaki dühös volt valakire, haragudott rá, gyűlölte, azt most imádja, isteníti, szerelmes belé. Aki szeretett valakit, az pedig tiszta szívből gyűlöli az illetőt. Így történhet meg, hogy Vinir szerelmet vall Lokinak, míg Valerie és Georgina halálos ellenségekké válnak. Lokinak rá kell jönnie, ki küldött átkot a többiekre, és visszafordítani a dolgot minél előbb.
A történet ezúttal is humoros és aranyos volt. Imádom Loki karakterét, mert mindig próbál rosszfiúnak látszani, de valójában egy kis szeretetéhes cukorgombóc. Ez pedig ebben a kötetben még inkább előjött, mint korábban. Nagyon rosszul viseli például, hogy az egyik álszülője, Hyrrokkin hirtelen már nemhogy nem törődik, de egyenesen utálkozva viselkedik vele az átok miatt. Kezdi Loki maga is elhinni, hogy ő rossz, és nem érdemel szeretetet, ostorozza önmagát, és szomorú. Mindezt pedig annyira édesen csinálja, hogy olvasás közben néha kedvem támadt ahhoz, hogy jól megölelgessem.
Több gyanúsítottam is volt arra nézve, ki ügyködött az átokkal a háttérben. Először is ott voltak a jégóriások, aztán pedig Freyja, végül Balder. Tetszett, hogy a nyomozás során néhány fordulattal sikerült meglepni, és nem az történt, amire számítottam. És azzal sincs bajom, hogy a bűnös kilétét az író nem leplezte le még ebben a könyvben, hanem átível minimum a következő kötetre a kiderítése.
Vinir karakterét egészen megkedveltem ebben a részben. Őszintén szólva remélem, hogy az átok megtörése ellenére a későbbiekben minimum barátok lesznek Lokival, ha nem több. Szerintem cuki párost alkotnának, bár az tuti, hogy senki nem lenne biztonságban, ha összefogva követnének el csínyeket.
Azt rossz volt nézni, ahogyan Georgina és Valerie veszekedtek és Hyrrokkin gyűlölködött Lokival szemben. Csak azért vártam, hogy véget érjen ez a könyv, mert szerettem volna, ha már visszaváltoznak a szerethető és szerető önmagukká.
Loki egyébként hatalmas személyiségfejlődésen ment át a könyvek során, ezt pedig megcáfolhatatlanul bemutatja a könyv vége, amikor meg kell mentenie a szeretteit. Mostanra már nem önmagát szereti a legjobban, képes az önfeláldozásra és őszintén kötődik másokhoz.
Tetszik a naplóval való kommunikációja is, egyfelől, mert vicces, másfelől, mert a napló nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Loki jobb emberré váljon. A beszólásaival, kérdéseivel, tanácsaival terelgeti őt a jó útra. És most már nem is a pontok miatt cselekszik Loki jót, hanem mert egyszerűen benne van az ösztöneiben a jóság is.
Emlékeim szerint eddig talán csak egyszer hagytuk el az előző négy kötet során a földet, de ezúttal is megismerhetünk egy új helyet, méghozzá Helt. Ahol tudatosulhat bennünk, hogy Loki valójában nem egy átlagos tinédzser, ugyanis találkozhatunk a lányával, Hellel. És bár csak rövid időre láthatjuk őt, azt hiszem, nyilvánvalóak a hasonlóságok... Jót tett a történetnek, hogy kicsit kiszakadhattunk a megszokott környezetből, és kaptunk valami újat.
5-ből 5 pont.
Lezárás
Ahogy fentebb is írtam, még nem derült ki, hogy ki átkozott meg mindenkit, de van egy tippem. Szóval nagyon kíváncsi vagyok a következő részre, hogy kiderüljön, vajon igazam van-e.
5-ből 5 pont.
Hogy tetszett ez a könyv?
Ugyanúgy elszórakoztatott, mint az előző négy rész. Nagyon bírom a könyv humorát, az vicces illusztrációkat, Loki karakterét és azt, hogy a sablonos alapsztori ellenére meg tud még kicsit lepni a történet.
Szóval 5-ből 5 pont.
Kiknek ajánlom ezt a könyvet?
Azoknak, akik szeretik Lokit, és szeretik a humort.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:
Játékunkban viking mítoszokból ismert neveket rejtettük el a blogbejegyzésekben. Feladatotok ezeket megtalálni, és a nevet beírni a Tally megfelelő sorába. Segítségül egy-egy mondat útmutatót is adunk a nevekhez.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. Csak magyarországi címre postázunk.)
