Amikor először írni kezdtem, már az elkeserített, ha csak néhány mondatot ki kellett törölnöm és újra kellett írnom. Attól, hogy egész jeleneteket kezdjek elölről, vagy akár a teljes regényt, a pánikroham kerülgetett.
Egyfelől azt éreztem, hogy egy csomó időm és energiám ment el teljesen feleslegesen. Hiszen olyan kevés ideje van az embernek arra, hogy az írással foglalkozzon, miközben az élet mókuskerekében rohan végeláthatatlanul.
Másfelől azt éreztem, hogy ha nem sikerült elsőre tökéleteset alkotnom, akkor lehet, hogy nem is vagyok elég jó író, és talán hagynom kéne az egészet. Az imposztorszindróma amúgy is folyamatosan gyötri az embert, ha olyasmiben ér el sikereket, amiről nincs konkrét papírja, amit sosem tanult az iskolapadban ülve. Nagyon nehéz ezen túllépni.
Nekem végül három dolog segített abban, hogy rájöjjek: az újrakezdés nem idő- és energiapazarlás, és pláne nem a tehetségtelenség jele.
1. A szerkesztőkkel közös munka és a hibás alapok csapdája
A Könyvmolyképző Kiadó írójaként elkezdtem valódi szerkesztőkkel dolgozni. Ennek köszönhetően egyre több tapasztalatom lett az írás és a szerkesztés terén. Rájöttem, hogy ha nem is túl jó érzés az újrakezdés, van, amikor egyszerűen szükséges és hasznos.
Segít fejlődni íróként, hiszen egyre könnyebben meglátod, hogy mitől esik szét a szöveg, miért akadtál el megint, és min kéne változtatni. És segít abban is, hogy az adott történet sokkal jobb legyen. Mert hát nem véletlenül érezzük azt, hogy valami nem klappol…
A legnagyobb lecke ez volt: hibás alapokra nem lehet jó történetet építeni.
Ha csak a régi változatot próbáljuk javítgatni, lehet, hogy elsőre úgy tűnik, kevesebb időt veszítünk, ám valójában ennek pont az ellenkezője igaz. Előbb vagy utóbb be kell látnunk, hogy muszáj elölről kezdeni az egészet. A régi változat toldozgatásával-foltozgatásával pedig sokkal több időt pazarolunk el, mintha azonnal újrakezdtük volna a történetet, amint beláttuk, hogy alapvető gond van vele.
2. A korrektorlét és az élethosszig tartó tanulás
Elkezdtem korrektorként dolgozni. Amikor már néhány éve ezt csináltam, kaptam magam mellé pár fiatal kollégát, akiknek még erősebb volt az imposztorszindrómájuk, mint nekem. Mellettük bekapcsolt a tyúkanyó- és a pedagógusösztönöm.
Arra biztattam őket, hogy nyugodtan kérdezzenek, mert nincsenek hülye kérdések. Nem az a lényeg, hogy minden helyesírási szabályt fejből tudjunk már kezdőként. Senki nem tudja mindegyiket. Még az az elismert korrektor sem, aki harminc éve ezzel foglalkozik, sőt, biztosra veszem, hogy még az MTA azon tagjai sem, akik kitalálták a magyar helyesírási szabályokat.
A lényeg az, hogy felismerjük, miben vagyunk bizonytalanok. Tudjuk, hol kell utánanézni az adott szabálynak, meglegyen bennünk az akarat a kutatásra, és folyamatosan nyitottak legyünk a tanulásra. Na meg persze az, hogy versengés helyett támogassuk egymást.
Miközben az ő önbizalmukat tápláltam, bennem is tudatosodott, hogy ez rám is pontosan ugyanúgy vonatkozik.
Ha korrektorként elfogadom, hogy ez egy élethosszig tartó tanulási út (hiszen a szabályok időnként változnak is), akkor ugyanez igaz az írásra is.
Nem kell elsőre tökéletesen megírni az ötletünket. Elég, ha nyitottak vagyunk a fejlődésre. Átírjuk még ötször, közben tanulunk, és remélhetőleg hatodik alkalommal azt tudjuk szövegként megszülni, amit valójában akartunk.
3. A festészet analógiája: a művészek is vázlatokkal kezdenek
Aztán bejött az életembe a rajzolás és a festés is. Ez végképp megerősített abban, hogy a tehetség nem attól függ, hogy elsőre tökéleteset alkotsz-e.
A legelismertebb művészek is ezer vázlatot és próbaképet készítenek.
Milliószor szúrják el, és dobják a művüket a kukába, mielőtt elkészülnek a végső, lehető legtökéletesebb változattal, amit a világnak is megmutatnak. Ha ők nem tehetségtelenek csak azért, mert újra kell kezdeniük egy rajzot, festményt, akkor egy író miért lenne az, ha újrakezdi párszor a történetét?
Ahol most tartok (és egy vallomás)
Bár engem is frusztrál a duplamunka, és van, hogy nagyon lustának érzem magam hozzá, eljutottam addig, hogy mostanra már simán kitörlök teljes bekezdéseket, fejezeteket, sőt, ha kell, elölről kezdek mindent. Mert tudom, hogy ez együtt jár az írással. Ez így normális. A legtehetségesebb írókkal, a példaképeimmel is előfordult már nem egyszer.
Az egyik történetet, amin jelenleg dolgozom, konkrétan ötödször kezdtem újra.
Az alapötlet mindig ugyanaz volt, de nem tudtam eldönteni, hogyan álljak neki: Jelen időben vagy múlt időben? E/1-ben vagy E/3-ban? Ki legyen a főszereplő? X karakter vagy Y? Esetleg mindketten? Vagy legyen sok szemszöges a regény? Egyáltalán melyik korban játszódjon a cselekmény?
Elkezdtem írni, félbehagytam. Elkezdtem másképp, úgy is elakadtam. Végül most, ötödik próbálkozásra érzem azt, hogy megtaláltam a formát és hangot, amit kerestem. Megvannak azok a főbb karakterek, akik remélhetőleg nemcsak engem, hanem majd titeket is érdekelni fognak.
Veletek előfordult már, hogy tiszta lappal, elölről kellett kezdenetek valamit az életetekben?
