Alice Oseman rajongói ismét örülhetnek, ugyanis a Könyvmolyképző Kiadó újabb regényét hozta el nekünk magyarul Radio Silence – Rádiócsend címen. Ahogy a szerzőtől megszokhattuk, ebben a történetben is több nagyon fontos, sok fiatalt érintő kérdés és probléma kerül középpontba, miközben ismerős szereplőkkel is találkozhatunk – sőt, néhány jól ismert karaktert egészen új oldalról ismerhetünk meg. Tartsatok velünk a blogturné során, játsszatok, és ha szerencsések vagytok, akár a könyv egy példányát is megnyerhetitek!
Miért választottam ezt a könyvet?
Imádom Alice Oseman könyveit, szóval kérdés sem volt, hogy szeretném ezt is elolvasni. Az író ezen regényét nem én fordítottam, de azt kell mondanom, hogy hála az égnek! Sajnos a mélyvénás trombózisom, térdproblémáim miatt nehézkes az ülés, és a fordítási munka sok-sok-sok órányi üléssel jár együtt hónapokon keresztül minden egyes nap, ami sajnos láthatóan az egészségem és a fájdalom miatt a minőség rovására is ment volna. Így viszont sietség, stressz és fizikai szenvedés nélkül csak úgy egyszerűen élvezhettem más munkájának gyümölcseként a történetet. Ami klassz volt, mert bár fordítás közben is nagyon beleéltem magam a cselekménybe mindig, így azért érezhetően jobban át tudtam érezni, amit olvasok.
Külcsín és kivitelezés
Ahogy Oseman könyvei esetében mindig, most is kétféle borítót kaptunk, egy brit és egy amerikai változatot. És ahogyan mindig, nekem most is az amerikai változat tetszik jobban. De vegyük szemügyre mindkettőt kicsit közelebbről...
A brit borító háttere türkizkék színű. Illusztrációként egy nagyon hosszú, kavargó zsinórú laptop és egy zuhanó alak látható. A zuhanó alak hosszú, de világos hajú, ami kicsit összezavar a kilétét illetően. Francesnek van szerintem ennyire hosszú haja, de emlékeim szerint sötét, Alednek ezzel szemben világos a haja, és bár vannak olyan időszakai, amikor kicsit hosszabb, a leírás alapján szerintem nem ennyire. Ennek ellenére mégis Aledre tippelnék inkább, mert a laptop határozottan Radio Silence adásaira utal, a zuhanás pedig egyfajta kilátástalanságra, depresszióra, ami ugyancsak Aled élethelyzetére és lelki állapotára jellemző inkább. Nekem amúgy ez a borító túl egyszerű, és valahogy nem esik annyira jól ránézni, mint az amerikaira.
Az amerikai borító színvilága kékes-lilás-rózsaszínes. Aled kissé rumlis hálószobáját ábrázolja, amelyben Aled és Frances éppen az egyik Universe City-adáson dolgozik. Az illusztráción itt egyértelműen tudni lehet, hogy melyik alak Frances, és melyik Aled. A kép hangulata pedig egyszerre kellemes és kicsit misztikus a derengő lilaságtól és a plafonon lévő, csillagként ragyogó égősortól. Valamiért nekem ez jobban átadja a regény karaktereit és témáját, és jobban is esik a szememnek az illusztráció.
Szóval a brit borító 5-ből 4 pont, az amerikai 5-ből 5 pont.
Alapötlet
Alice Oseman ezúttal sem nyúlt egyedi témához, a regénye a fiatalok útkereséséről, kilátástalanságáról, barátságairól, szerelmeiről és a családon belüli gyermekbántalmazásról szól. Ennek ellenére ez a történet mégis egyedi. Mert Alice Oseman olyan szinten belelát a fiatalok fejébe és lelkébe, hogy az elképesztő. Pontosan ismeri az érzéseiket, a gondolataikat, a vágyaikat, a félelmeiket, a szenvedéseiket, és tökéletesen szavakba és történetbe is tudja önteni ezeket. Egyediséget ad természetesen a történetnek az is, hogy nem heteró, hanem az LMBTQ+-közösségbe tartozó fiatalok állnak a középpontban, de igazából a történet csak azt mutatja be, hogy alapvetően a hétköznapokban ők is pont ugyanolyanok, ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint a heteró társaik. Csak a világ hozzáállása miatt sokszor nehezített pályán.
Imádtam, hogy Oseman ezen regényében is megjelent a biszexualitás és a homoszexualitás mellett az aszexualitás (ahogyan a Lovelessben is), azon belül is demiszexualitás. Mert bár nagyon fontos, hogy a melegek, leszbikusok és biszexuálisok megfelelő reprezentációt kapjanak a könyvekben, az is nagyon fontos, hogy a kevésbé ismert kategóriákba tartozó emberek is végre megkapják ugyanezt. Egyfelől, mert még az érintettek közül sem értik sokan, mi a helyzet velük, mit éreznek pontosan, és a melegközösségen belül is kívülállónak érzik magukat, nem találják a helyüket. Ők egy ilyen könyvet olvasva átélhetik az „aha”-érzést, jobban megérthetik önmagukat, végre úgy élhetnek, ahogyan az jólesik nekik, és megtalálhatják a saját helyüket a közösségben és a világban. Másfelől, mert a nem érintett embereknek olyan információkat adhat a történet, aminek köszönhetően jobban megérthetik az érintetteket, nyitottan, elfogadóan és támogatóan állhatnak hozzájuk.
A családon belüli gyermekbántalmazás témája pedig nagyon komoly, nagyon fontos téma, és nagyon nehéz jól írni róla. Osemannak sikerült.
Szóval 5-ből 5 pont.
Cselekmény és karakterek
Frances egy fiatal tinédzserlány, aki az eddigi életét szinte csak tanulással és iskolai feladatokkal töltötte, mert mindenáron be akar kerülni egy elit egyetemre. Ám mikor összebarátkozik a szomszédban élő Aleddel, rájön, hogy van egy másik, egy igazi énje, amit eddig folyamatosan elnyomott. Aledről kiderül, hogy ő készíti Frances kedvenc podcastjét, a Universe Cityt, ő a titokzatos Radio Silence. Frances illusztrátorként beszáll a projektbe, és ettől megváltozik az egész élete.
Borzasztóan nagy szükségem lenne a segítségre!Universe Cityben a dolgok nem azok, aminek látszanak.Nem árulhatom el, ki vagyok. Szólítsatok… szólítsatok csak Radiónak. Radio Silence-nek. Végül is, én amúgy is csak egy hang vagyok az éterben. Talán nem is hall senki.Vajon… ha senki nem hallgat engem, van-e hangom egyáltalán?
Először beszéljünk a Universe Cityről... A könyvben, a fejezetek között találhatunk néhány leiratot arról, hogy mikről beszél Aled a podcastjében. Megismerhetünk egy disztópikus világot, amelyben egy túlélő, Radio Silence egy rádióadáson keresztül kér segítséget azoktól, akik esetleg hallják őt. Ezek a leiratok kettős érzést keltettek bennem. Egyfelől érdekes volt megpróbálni értelmezni őket, hogy vajon milyen szimbolikus üzenet rejlik a fikciós történet szavai mögött, mit akarhat elmondani Aled Radio Silence bőrébe bújva a hallgatóinak és egy bizonyos Februrary Friday álnevű személynek. Másfelől... Francestől tudjuk, hogy Radio Silence ezerféle kalandon megy át ebben a disztópikus világban, miközben különböző érdekes karakterek segítik vagy akadályozzák őt. Ebből sztoriból viszont konkrétan semmit nem adnak át a leiratok. Szó szerint semmit. A leiratokban csak filozofálás van, de nincs konkrét cselekmény, és nekem ez kicsit hiányzott. Kíváncsi lettem volna azokra a kalandokra, azokra a mellékszereplőkre. Szóval egy cselekményesebb részt is bele lehetett volna szőni az elmélkedős részek közé, és úgy még érdekesebbek lettek volna ezek a leiratok.
Azt is már a sztori közepe táján sejtettem, hogy kicsoda February Friday. Először volt más tippem is, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a két tipp közül ki a befutó. Ennek ellenére érdekes volt ez a szál, csak esetleg több lehetséges jelöltet is fel lehetett volna vonultatni a történetben, hogy tovább tudjunk találgatni.
Ami viszont nagyon tetszett, az a Frances és Aled közötti barátság. Amikor belekezdtem a sztoriba, nem igazán tudtam, hogy most szerelmi szál alakul-e majd ki köztük, vagy mi lesz, de kifejezetten örülök neki, hogy megmaradtak a barátság szintjén. Oseman egyébként zseniális a barátságok megírásában. Valahogy nagyon átérzi az emberi kapcsolatokat, és nagyon hitelesen építi fel és jeleníti meg őket. Már a Heartstopper és a Loveless esetében is azt éreztem, hogy kb. a fél karomat odaadnám, ha olyan barátságaim lehetnének, mint amilyenekről Oseman ír, és itt is ezt éreztem. Persze ezek a barátságok sem tökéletesek, vannak viták, mosolyszünetek, sokszor az sem biztos, hogy az adott barátság folytatódik-e még, vagy véget ér, mégis mindig úgy érzem, hogy mindennek ellenére megéri átélni egy ilyen barátságot. Szóval igen, imádom, ahogyan Oseman a szerelemről ír, de azt picit még jobban, ahogyan a barátságról. Arról a fajta barátságról, amiben teljesen önmagad lehetsz.
Nagyon érdekes volt Aled és Daniel kapcsolata is. Lényegében egész életükben barátok voltak, és valahogy mégsem ismerték egymást teljesen. Nagyon bíztam benne, hogy Daniel téved Aleddel kapcsolatban, és csak félreérti a viselkedését, és nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon oda fut-e ki ez a szál, ahová én sejtettem.
A családon belüli gyerekbántalmazás tökéletesen lett átadva ebben a történetben. Ha valakit fizikailag bántalmaznak inkább, azt egyfelől könnyebb a kívülállóknak észrevenni, másfelől talán könnyebb bizonyítani és így segítséget kapni is (legalábbis egy normálisan működő országban – reméljük mától a miénk is az lesz). Ha viszont a bántalmazás nagyobb és súlyosabb része lelki és pszichikai, azt nehezebb észrevenni, bizonyítani, segítséget kérni miatta.
Néhány perc múlva Aled megszólalt:– Én csak… nagyon nem akartam, hogy találkozz vele.Vártam, de más magyarázattal nem szolgált. Nem akart, vagy talán nem is tudott.– Miért? Rendesnek tűnik…– Ó, igen, rendesnek tűnik – mondta Aled, és a hangjából olyan keserűség csöpögött, amelyet korábban még sosem hallottam tőle.– Mert amúgy… nem rendes? – kérdeztem.Nem nézett rám.– Mindegy.– Oké!– Oké.– Aled! – Megtorpantam. Néhány lépés után ő is megállt és hátrafordult. Brian jóval előttünk járt, valahol a kukoricás mélyén szimatolt. – Ha szarul érzed magad – idéztem neki szó szerint azt, amit akkor mondott, amikor egy óra alatt egy komplett matektémát megtanított nekem –, mindig jobb, ha beszélsz róla.
Nagyon sajnáltam Aledet amiatt, amin keresztülmegy, ahogyan az ikernővérét, Caryst is. És utáltam az anyjukat. Őszintén szólva alig vártam, hogy Aled és/vagy Carys jól megmondja neki a magáét, elküldje a pokolba, és a nő megkapja a méltó büntetését. Összeszoruló gyomorral olvastam végig a konkrét bántalmazó jeleneteket, Oseman nagyon átérezhetően írta meg mindegyiket. Az ollós részt konkrétan a munkahelyemen olvastam, és ott könnyeztem rajta, mert képtelen voltam visszafogni az érzéseimet. Egyetlen anyának sem lenne szabad így viselkednie a gyerekeivel. És egyetlen gyereknek sem lenne szabad, hogy ilyen anyja legyen. Végig reménykedtem, hogy Aled végül a barátai és a testvére segítségével talál kiutat a pokolból, amit számára a saját otthona jelentett.
Aledék anyjával ellentétben Frances anyját imádtam. Igazán támogató volt, és nagyon belevaló. Amikor a lányának vagy más gyereknek kellett segítenie, akkor bármit hajlandó volt megtenni.
A továbbtanulási szál viszont kicsit megint kettős érzéseket ébresztett bennem. Egyfelől egyetértek azzal, hogy nem az egyetem az egyetlen út, és hogy lelkileg, pszichésen nem szabad belenyomorodni sem a tanulásba, sem abba, hogy egy olyan szakmát választunk, amit nem szeretünk igazán. De... a tanulás fontos. Ha Carys a valóságban élő fiatal lenne, akkor 18 évesen, mindenféle képzettség, tapasztalat nélkül nem egy baromi jó állásban és egy tök jó albérletben kötött volna ki, hanem az utcán egy híd alatt.
Nem feltétlenül tartom jó üzenetnek azt, hogy a könyvben több szereplő is azt sugallja, hogy az iskola felesleges dolog, anélkül is lehet boldogulni. Mert igen, lehet, de csak néhány nagyon szerencsés embernek. A többieknek tönkremegy az élete, elveszik a jövője. Én inkább azon az állásponton vagyok, hogy igenis folyamatosan tanulni kell, akár még felnőttként is, de mindig azt, ami érdekli az embert. És a tanulás mellett legyen az embernek elég szabadideje, pihenőideje élni, szeretni, különböző hobbikat végezni.
Ó, meg kell még említenem, hogy imádtam, ahogy Oseman többi könyvének néhány szereplője felbukkant ebben a sztoriban egy-egy cameóra. Sosem mondták ki a nevüket ténylegesen, de aki olvasta Oseman többi történetét, az simán rájuk ismerhet. Már az első utalásnál elfogott az nosztalgikus érzés, de utána konkrétan vártam és kerestem, hogy vajon felbukkannak-e más szereplők is, és örültem, amikor kiderült, hogy igen.
Cselekmény 5-ből 4,5 pont, karakterek 5-ből 5 pont.
Lezárás
Minden szál el lett varrva, mindegyik számomra viszonylag megnyugtatóan végződött. Az egyetlen szívfájdalmam, hogy simán olvasnék egy folytatást Frances és Aled további életéről, hogy mi történt velük a húszas-harmincas éveikben, mert megszerettem őket, és érdekelne.
5-ből 5 pont.
Hogy tetszett ez a könyv?
Őszintén szólva teljesen beszippantott a történet. Nagyon megszerettem Francest, Aledet, Danielt és a többi mellékkaraktert, és nagyon utáltam Aled anyját. Teljesen át tudtam érezni mind az egyetememmel kapcsolatos kétségeket (még akkor is, ha nem teljesen értek egyet a történet bizonyos üzeneteivel ezzel kapcsolatban), mind Aled helyzetét bántalmazott fiatalként. Örültem, hogy a meleg, leszbikus, biszex kategória mellett megjelent a történetben az aszexualitás, azon belül is a demiszexualitás, mert erről keveset lehet tudni, és fontos, hogy megfelelő reprezentációt kapjon a történetekben, ezáltal pedig több információ jusson el róla mindenkihez. És imádtam ebben a könyvben is, ahogyan Oseman felépítette a baráti szálakat.
Szóval az apróságok ellenére, amiket én másképp csináltam volna, 5-ből 5 pont, mert nem lehetett nem imádni a történetet.
Kiknek ajánlom ezt a könyvet?
Minden fiatalnak, és azoknak, akik szeretnék jobban megérteni a fiatalokat.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet brit borítóval:
Itt pedig amerikai borítóval:
Nyereményjáték:
Mostani nyereményjátékunkban korábban megjelent, nagy sikerű Alice Oseman-regényekből idézünk, a ti feladatotok pedig csupán annyi, hogy megírjátok nekünk a könyv címét a Tally-formon keresztül.
(Figyelem! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
„Eltűntem. Eltűntem. Azt hiszem, mindenki ilyen. Mosolyok, ölelések, évek együtt, nyaralások, késő esti gyónások, könnyek, telefonhívások, egymillió szó – nem jelentenek semmit.”
Állomáslista:
05. 03. Utószó
05. 05. Hagyjatok! Olvasok!
05. 07. Readinspo
05. 09. Spirit Bliss Sárga könyves út
