Te bele tudnál szeretni az ellenségbe? El tudnád felejteni neki, hogy azokat szolgálja, akik ártatlan embereket, a népedet, a szeretteidet gyilkolják? Akik megszállták az országodat, sőt, az otthonaitokat is? Képes lennél meglátni benne az embert? A jót? A Francia szvit című 2014-es film többek között ezeket a nehéz erkölcsi-filozófiai kérdéseket boncolgatja.
A naplónak hitt regénytorzó
A film Irène Némirovsky félkész kéziratából készült. Némirovsky a mai Ukrajna területén született, Kijevben, zsidó származású volt, de Franciaországban élt. 1942 júliusában letartóztatták, és nem sokkal később tífuszban meghalt az auschwitzi koncentrációs táborban. A könyvet elvileg ötrészesre tervezte, de ebből csak kettő készült el, viszont leírta a teljes tervezett történet vázlatát.
Némirovsky egyik lánya, Denise azt hitte, hogy a történetet tartalmazó füzet az anyja naplója, amit képtelen lett volna elolvasni, ezért 50 éven át bele sem nézett. Végül úgy döntött, hogy az anyja iratait egy francia archívumnak adományozza, és szerencsére mégis átlapozta a füzetet. Így jelenhetett meg a történet 2004-ben, és világsiker lett belőle.
A könyvet sajnos még nem olvastam, így nem tudom összehasonlítani a filmmel, de szeretném majd egyszer beszerezni mindenképpen.
Ellenségből szeretők
A történet 1940 nyarán játszódik, egy Bussy nevű francia kisvárosban. Lucile az anyósával, Madame Angellier-vel él, miután a férjét elvitték a frontra. A két nő nem igazán kedveli egymást. Míg Lucile kedves és törődik másokkal, addig az anyósa elsőre ridegnek és anyagiasnak tűnik. Mikor a német hadsereg elfoglalja Franciaországot, a bussyi lakosok házaiban is német katonákat szállásoltatnak el. Lucile-ék otthonába egy tiszt, Bruno von Falk hadnagy kerül.
Brunót és Lucile-t a zene iránti szeretet tereli egymás felé elsőként. Bruno a háború előtt zeneszerző volt, és pillanatnyilag egy francia szviten dolgozik. Amikor Lucile meghallja őt a zongorán játszani, elkezdi meglátni a férfi énjének azt a részét, ami akkor lehetett volna, ha a háború sosem kezdődik el. A két ellenség pedig végül szép lassan egymásba szeret.
A városban feszült a hangulat, az emberek egy része egymást jelentgeti fel a német tiszteknél, néhány nő szívesen látja a csinos katonákat, míg mások zsigerből gyűlölik a megszállóikat. A pokol akkor szabadul el végleg, amikor az egyik helyi gazda, Benoit a felesége, Madeleine védelmében bűncselekményt követ el.
Lucile az egyetlen, aki segíthet Benoit-nak megszökni, így választania kell a szíve és a lelkiismerete, valamint egy biztonságosnak és romantikusnak tűnő álomvilág és a kegyetlen, zord és veszélyes valóság között.
Fiatalon más szemmel néztem volna
Amikor belekezdtem a filmbe, nem igazán tudtam, mire is számítsak. Kicsit tartottam attól, hogy egy szimpla „ellenségből szerelmesek” romantikus történet kapok, és a háborút csak egyfajta egzotikus díszletként használják majd fel, aminek nem lesz túl sok jelentősége. Szerencsére nem így történt. A háború hatásai, a történelmi környezet egyáltalán nem szorult háttérbe a szerelmi szál miatt. Sőt, a szerelmi szálat aktívan alakította az, hogy a második világháborúban, a német megszállás idején járunk Franciaországban.
Attól is tartottam, hogy majd egy olyan kapcsolatot fognak romantizálni, ami átverésen, megvezetésen alapul. Fiatalon nagyon romantikusnak találtam volna, hogy Bruno azzal próbálja magához csábítani Lucile-t, hogy az általa írt szvit kottájának a darabkáit részleteiben adja oda neki ajándékként. Ahogyan azt is, hogy beszélgetésekkel próbál folyamatosan közel kerülni Lucile-hoz tisztelettudóan, de éreztetve azt, hogy férfiként érdeklődik iránta.
Most, felnőttként viszont csak egyetlen dolog járt a fejemben szinte végig.
Hogy vajon Brunóban mennyire lehet megbízni. Nemcsak azért, mert német tiszt, hanem azért is, mert képtelen voltam először eldönteni, vajon mennyire becsületes férfi. Úgy alapvetően nehéz volt összeegyeztetni a fejemben, hogy valaki paradox módon lehet egyszerre náci tiszt és becsületes férfi. A tetteit ugyanis lehetett valós romantikus érzelemként értelmezni, de úgy is, hogy egy férfi megpróbálja kedvességekkel megszédíteni, magához édesgetni a fiatal, szabadságra vágyó nőt, hogy aztán kihasználja, majd eldobja.
Amikor Lucile elment hozzá kérni valamit, az volt az a pont, amikor bizonyosságot nyertem Bruno valódi jelleméről. Bár a legutolsó pillanatig haloványan bennem volt a kétely, hogy végül meginog, és csalódást fog okozni. Hogy megtette-e, vagy bizonyított Lucile-nek és nekem, azt természetesen nem árulom el. Nézzétek meg a filmet, és megtudjátok.
Szerelem vagy elvek? Szerelem vagy kötelesség?
Lucile és Bruno is meghasonlik, miután találkoznak és gyengéd érzéseik támadnak egymás iránt. Lucile meglátja az embert, méghozzá a jó embert egy náci tiszt, az ellenség lelke mélyén, de tudja, hogy a világ csak annyit fogna fel a kettejük között lévő kapcsolatból, hogy Lucile az ellenséggel hál, és elítélné őt. Bruno pedig tisztként „kénytelen” teljesíteni a kapott parancsokat, ám közben a lelke mélyén tudja, hogy amit tesznek, az rossz, és igazából ő nem akar ártani senkinek.
Könnyű kívülállóként azt mondani, hogy mi ellenállnánk a szerelemnek egy ilyen helyzetben. És azt is, hogy elég bátrak lennénk nemet mondani a parancsokra, és szembenézni a halállal (és valószínűleg a családunk halálával is). De felnőve megtanultam, hogy az élet nem mindig ilyen egyszerű, az emberek összetettek, és a világban nagyon kevés a valódi hős.
Lényegében ez az erkölcsi kérdés Bruno esetében nem arról szól, hogy emberség vagy elvakult kötelesség, hanem arról, hogy család vagy idegenek. És bizony, bár nem emberek halála múlt rajta szerencsére, de velem is megesett, hogy a családom biztonságát választottam idegenek helyett. És valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül, főképp ebben az országban, az elmúlt 16 évet tekintve.
Közben mégis azt gondolom, hogy vannak bizonyos határok, amiket egy jó embernek nem lenne szabad átlépnie. Ilyen például az, amikor gyilkosságra utasítanak, akár te fogod a fegyvert, akár csak te adod ki a tűzparancsot. Szóval bár Bruno sokkal kevésbé volt rossz ember, mint a katonatársai, mert korábban nem ölt, „csak” elnézte, hogy mások ölnek, és nem viselkedett állat módjára sem, mégsem tudom felmenteni őt a tettei alól.
Valószínűleg én is meglátnám benne az embert, mert sosem tudtam senkit hosszú távon gyűlölni, még azokat sem, akik ártottak nekem, de valószínűleg nem tudnám szeretni. És nem tudnám elnézni neki a legsúlyosabb tetteit még akkor sem, ha jó és önfeláldozó dolgokat is tett. Nem akarnám, hogy meghaljon, de azt sem gondolom, hogy ne érdemelne valami büntetést.
Hidegszívű anyós – vagy mégsem?
Nagyon érdekes a filmben Lucile és az anyósa kapcsolata, és az, hogy elsőre elég negatív képet festenek Madame Angellier-ről. Sokáig azt hittem, tipikus gonosz anyós sablonkaraktert kaptunk, de a film az ő esetében is odafigyelt a mélységekre.
A nő eleinte nagyon mereven, fegyelmezően viselkedik Lucile-lel, a fiatal nő pedig sokszor úgy érzi, hogy kalitkába zárták. És ez valahol így is van. Madame Angellier a távol lévő fia számára védi a felesége becsületét, testét, mintha valamiféle tulajdontárgy lenne. Ami 21. századi, feminista szemmel egyáltalán nem elfogadható, viszont a nő valószínűleg úgy vélte, hogy megóvja Lucile-t a bajtól. Hiszen abban a korban és helyzetben egy pletyka is szó szerint végezhetett egy nővel.
Elsőre anyagiasnak és másokkal szemben is érzéketlennek mutatják be Madame Angellier-t, amikor a szegény bérlőinek nem ad kedvezményt a bérleti díjra, vagy épp a menekülők tömegeinek vonulásakor nem nagyon akar segíteni senkinek. De ha jobban belegondolunk, egyedül kell gondoskodnia az otthonáról, Lucile-ről, a bérleményeiről, és egy háború és megszállás közepén járunk, ahol ha nincs tartalékod, ha nem vigyázol a pénzedre, könnyedén te is kisemmizve végezheted. Az én szociális érzékem is tiltakozik a döntései ellen, de ha jobban belegondolok, még ma sem könnyű nőként egyedül boldogulni, akkoriban pedig ez még nehezebb lehetett. Szóval bár nem értek egyet vele, de nem is ítélkeznék fölötte ezek miatt.
Azt sem tudom elítélni, hogy megtartotta Lucile előtt a fia titkát. Egy anya elsősorban a saját gyerekét védelmezi, akkor is, ha az a gyerek épp rosszat tesz, vagy nem érdemli meg.
A filmet nézve szép lassan nyilvánvalóvá vált, hogy Madame Angellier egyáltalán nem szívtelen, csak egy egyszerű nő, akinek sokszor keménynek kell lennie a túléléshez, ám bizonyos helyzetekben képes önzetlen lenni és mindent kockára tenni. Amennyire nem volt szimpatikus az elején, annyira megkedveltem őt a végére. Nagyon összetett és jól kidolgozott karakternek tartom.
A társadalom valódi arca
Érdekes volt a filmben, ahogyan Bussy közössége működött. Nagyon reálisan jelenítették meg a különböző emberek személyiségét, hozzáállását. A valóságban is körülbelül ilyennek látom a társadalmunkat.
Minden közösségben van néhány ember, aki rosszindulatú, haragtartó, simlis és önző. Ők azok, akik titokban „házmesterként” feljelentik a szomszédaikat a náciknál pletykákra alapozott hamis vádakkal. Ők azok, akik azt gondolják, többet érnek, ezért lefizetik a nácik parancsnokát, hogy az ő házukba ne költöztessen be katonát. Ők azok, akik felhalmozzák az ételt, miközben mások éheznek.
Aztán van néhány ember, aki fortyog a dühtől, aki igazi lázadó személyiség. Ők egy ideig tűrnek, aztán amikor valami olyan történik, amit a lelkiismeretük képtelen elviselni, robbannak. Ebbe a csoportba tartozik Benoit karaktere is.
Akadnak néhányan, főképp a fiatal lányok között, akik még nem elég érettek felfogni a helyzetet, csak helyes katonákat látnak a nácikban, akik udvarolnak nekik. Én sajnáltam ezeket a lányokat, mert közülük sokan elhitték, hogy az adott katona tényleg szerelmes beléjük. Szóval nemcsak szexeltek velük, hanem szerelmesek voltak, és úgy gondolták, hogy a dologból igazi kapcsolat, házasság lehet. Egy romantikus ábrándban éltek.
És van a félelmében magát meghúzó legnagyobb réteg. Azok, akik nem akarnak senkinek ártani, nem barátkoznak a katonákkal, nem segítik, sőt, a lelkük mélyén valószínűleg gyűlölik őket, de engedelmeskednek a lakossági parancsoknak, mert nem akarják, hogy a családjuknak vagy önmaguknak baja essen.
Tökéletes kémia
Michelle Williams (Lucile) és Matthias Schoenaerts (Bruno) neve ismerős lehet sokak számára. Én a színésznőt a Dawson és a haverok című sorozatban láttam, a színészt pedig imádom A halhatatlan gárda-filmekben. Szerintem mindketten nagyon jó választás voltak, mert kifejezetten jól működött közöttük a kémia. A pillantások, a röpke érintések, az egyetlen erotikusabb jelenet mind elhitette velem nemcsak azt, hogy a két karakter fizikailag vonzódik egymáshoz, hanem azt is, hogy érzelmileg is.
Kristin Scott Thomas is nagyon jól hozta a hidegnek tűnő, de valójában cseppet sem kegyetlen anyós karakterét. És az ő kémiája is jól passzol Williamséhez, csak más formában.
Ami meglepett, hogy utólag jöttem rá, Margot Robbie (a Barbie főszereplője) is játszott a filmben. Annyira másképp nézett ki sötét hajjal, hogy még azután is csak hitetlenkedve néztem róla a fotókat, hogy már tudtam, ő az. Mondjuk, a karaktere számomra viszonylag felejthető volt a filmben, egy fiatal lányt játszott, akinek a fejét elcsavarta az egyik náci katona. Sajnáltam őt, amiért átverték, és összetörték a szívét, de nem igazán tartozott az érdekesebb karakterek közé.
Nagyon megkedveltem viszont Madeleine karakterét, akit Ruth Wilson alakított. Amikor a nő kifelé jön a kihallgatásáról, és Lucile elmegy mellette, és odasúg neki egy bizonyos mondatot, konkrétan elpityeredtem attól, ahogyan az érzések végigfutottak Madeleine arcán.
Stúdió helyett korabeli hangulat
A filmet nem stúdióban, hanem valós korabeli helyszíneken, épületekben forgatták Franciaországban és Belgiumban, többek között egy Marville nevű kisvárosban. Ez a hely tökéletes volt ahhoz, hogy jól visszaadja a második világháborús Bussy hangulatát. A lakások, irodák, egyéb épületek berendezését is sikerült szerintem korabelinek láttatni, én legalábbis úgy éreztem magam filmnézés közben, mintha visszakerültem volna abba a korszakba.
A jelmezekre is nagy gondot fordítottak. Nemcsak arra, hogy korabelinek nézzenek ki, hanem arra is, hogy az adott társadalmi réteghez, karakterhez passzoljanak. Például Bussy egy elszigetelt kisváros, ezért az ottani emberek nem úgy öltözködnek, mint például Párizsban. Visszafogottabb, szerényebb ruhákat viselnek. De különbség van aközött is, hogy milyen ruhát visel a gazdagabb és a szegényebb réteg a faluban. Lucile egyszerű, de tiszta, csinos, általában világosabb színű, jó szabású ruhákat visel, míg mondjuk Benoit felesége (ők a legszegényebb család a faluban) általában barna, megviselt ruhákat, amikben dolgozhat, és nem baj, ha bekoszolódnak. És persze ott van a náci katonák élére vasalt, ropogós ruhája, amikor parádéznak, és a gyűrött, kigombolt fehér ingek, leengedett kantárok, amikor épp henyélnek.
A zenei aláfestés tökéletesen illik a cselekményhez, a korhoz, a jelenetekhez. De a film középpontjában mindenképpen az a francia szvit áll, amit a történetben Bruno írt, a valóságban viszont egy híres francia zeneszerző, Alexandre Desplat. Nem vagyok zenekritikus, de szerintem gyönyörű a dallama. Borongós, fájdalommal teli, mégis érzek benne némi halovány fényt és reményt. Nagyon illik Bruno karakteréhez, akiben ott a fény, de el kell nyomnia önmagában, ettől pedig ő maga is csendessé, borongóssá válik, és sajog a lelke.
Az árnyék-fény játék is jól visszaadja a jelenetek hangulatát. Amikor Lucile szomorú, a gondolataiba merül, vagy épp Brunóval kerül intimebb közelségbe, akkor általában nem a szabadban vagyunk, hanem egy kocsiba vagy egy szobában, és minden árnyékosabb, félhomályosabb. Ez érezteti a borús hangulatot, a titkolózást, a fenyegetettséget.
Viszont Lucile és Bruno első igazi beszélgetésekor a kertben, valamint a történet legvégén, az utolsó közös jelenetükkor verőfényes napsütés van. Az első esetében talán azt jelképezi ez a megvilágítás, hogy Bruno itt villantja meg először a valódi önmagát Lucile-nek, és a lány észre is veszi a benne lévő fényt. A második esetben pedig Bruno a cselekedetével teljesen színt vall azzal kapcsolatban, hogy ki is ő valójában, vagyis kilép a fényre, és őszintén, visszavonhatatlanul megmutatja a lelkét a nőnek.
Egy elgondolkoztató történet
A karakterek összetettek és érdekesek voltak, és a személyiségük, a motivációik és a tetteik mélyen elgondolkoztattak morális-filozófiai kérdésekről. A színészek tökéletes munkát végeztek, ahogyan a háttérben dolgozó stáb is. Egy percig sem unatkoztam a film nézése közben.
🤯 🤯 🤯 🤯 🤯 5/5 – Miután megnéztem a filmet, napokig a hatása alatt voltam, és a benne lévő morális-filozófiai kérdéseken törtem a fejem.
🔥🔥🔥🔥🔥 5/5 – Michelle Williams és Matthias Schoenaerts között izzik a levegő, de a fizikai vonzalom mellett az érzelmi is tökéletesen megjelenik.
🤧🤧 5/2 – A film szomorkás, borongós, de engem talán csak kétszer könnyeztetett meg egy kicsikét.
💔💔💔💔 5/4 – A szívemet viszont összetörte, mert végig azt éreztem, hogy adott körülmények között ez egy teljesen lehetetlen szerelem.
🍵🍵🍵🍵🍵 5/5 – Egy teázós-bekuckózós estéhez tökéletes, lassú cselekményű, érzelmes dráma.
🎹🎹🎹🎹🎹 5/5 – Összességében minden apróbb hiányossága ellenére nagyon élveztem.
