Mécs János: Meder – Blogturné

Mécs János kisregénye 2050-ben játszódik, egy olyan Magyarországon, amin már súlyos nyomokat hagyott a globális felmelegedés. Ebben a kontextusban bontakozik ki előttünk egy sajátos, érzelmileg összetett apa-fiú kapcsolat, melyet a fiú visszaemlékezéseiből, gondolataiból ismerhetünk meg. Tartsatok bloggereinkkel a kötet blogturnéján, válaszoljatok a kérdésekre, és nyerjétek meg a Cser Kiadó által felajánlott példányt!

Miért választottam ezt a könyvet?

Rengeteg disztópiát olvastam már, de azok főképp szórakoztató irodalmi regények voltak. Kíváncsi voltam, hogyan lehet megjeleníteni egy disztópikus világot egy szépirodalmi kisregényben.

Külcsín és kivitelezés

Egy nagyon vékonyka, kevesebb mint 120 oldalas könyvről van szó, ami puha borítós és kisebb méretű, mint egy átlagos könyv. A borító vastagabb kartonpapír, a történet pedig hófehér lapokra lett nyomtatva. A fejezetek is rövidkék, vagyis ha hirtelen valami dolga akad az embernek, nem kell mondat közben abbahagynia az olvasást, tuti, hogy lesz még egy perce, hogy legalább a fejezet végére érjen. Szóval ez pont olyan könyv, amit az ember szívesen cipel magával mindenhová, hogy útközben a buszon, a munkahelyi szünetében olvasgassa.

A borítón a lila és szürkés színek dominálnak. Az ég lilás színű, a borító alsó kétharmadában egy kiszáradt tómeder látható, a távolban hegyekkel. Víz csak kisebb tócsákban található a mederben. A borító jobb alsó részén két kinyitható kempingszék áll üresen. Vagyis a borító illusztrációja kapcsolódik a történet címéhez, és elárulja nekünk, hogy egy kiszáradt világban járunk, ahol a víz valószínűleg kincset ér. A tómeder pedig egyben azt a helyet is megjeleníti, ahová a főszereplő és a barátnője elmennek a történetben.

Természetesen más szemmel tekintek erre a borítóra, mint a szórakoztató irodalmi könyvek borítójára, és így nézve, nekem tetszik, hogy a borító a maga egyszerűségével milyen sok fontos dolgot el tud mondani a történetről.

Szóval 5-ből 5 pont.

Alapötlet

Szerintem érdekes ötlet, hogy szépirodalmi kisregény formájában mutassunk be egy nagyon is lehetségesnek és realistának tűnő, disztópikus jövőképet. Az külön tetszik, hogy a helyszín Magyarország, mert így még hihetőbb, átérezhetőbb volt a világ, ami a díszletet adta a történethez.

A szülő-gyerek kapcsolatban szerzett traumák, sebek, valamint a szülő elvesztése miatti gyász feldolgozása nem új téma, de mivel majdnem mindenkit érint vagy érinteni fog, ezért nagyon fontos beszélnünk róla. És fontosak azok a történetek is, amik esetleg segíthetnek a saját érzéseink megértésében és feldolgozásában.

Az viszont újdonság volt számomra, hogy egy ennyire általános és hétköznapi családi kapcsolati problémát disztópikus környezetbe ültetett egy író.

Szóval 5-ből 5 pont.

A kisregény

A történet Magyarországon játszódik a 2050-es évek elején, amikor is a vízhiány miatt a nagy folyóink, tavaink kiszáradtak, a hőmérséklet jócskán megemelkedett, az élő munkaerőt leváltották nagyrészt a robotok, az embereket pedig az adott vezető politikai rezsim a túlfogyasztás csökkentése miatt a virtuális élményszerzés felé kényszeríti. Ebben a disztópikus jövőben él a főszereplő, Gerzson, akinek az édesapja nemrég halt meg. Miközben azon kevés szakmák egyikében próbál boldogulni, amit nem tudnak a robotok elvégezni, vagyis színészként, és a párkapcsolati problémáival küszködik, az apja iránti érzéseit, a gyászát is fel kell dolgoznia. Vissza-visszaemlékszik az apjával kapcsolatos gyerek- és felnőttkori élményeire, a férfi haldoklására, a jelenben pedig próbálja megírni a temetésére a búcsúbeszédet.

Nagyon érdekes a történet tördelése, ugyanis a bekezdéseket nem úgy jelölik, hogy behúzzák az első sort, hanem a végükön enterrel egy üres sor választja el egymástól a bekezdéseket. Ezáltal a bekezdések témája, a bennük lévő gondolatok kicsit jobban elkülönülnek egymástól.

A cselekmény időben összevissza ugrál. Hol a jelenben vagyunk, hol a múltban (lévén Gerzson visszaemlékszik az apjával kapcsolatos múltbeli dolgokra), de a jelenen belül is sokszor előre-hátra haladunk az időben. Ez néha megnehezítette számomra, hogy azonnal pontosan tudjam, hol is járunk éppen az idővonalon. Volt, hogy el kellett olvasnom egy fél oldalt, mire rájöttem, hogy már nem a múltban járunk, de a jelennek sem az éppen aktuális pillanatában, hanem valamivel korábban. Ehhez egy picit szoknom kellett, de aztán mindig szépen összeálltak a fejemben a dolgok.

Gerzson apjával való kapcsolata alapvetően azt hiszem, átlagosnak mondható, egy-két kicsit zavarba ejtő dolgot leszámítva (soha nem akarnék semmit tudni a szüleim fiatalkori szexuális kalandjairól, ha voltak nekik). Azt hittem, hogy majd kiderül valami olyasmi Gerzson gyerekkorából, amit felnőttként komolyan fel kell dolgoznia az apjával kapcsolatban, főképp, mikor kiderült, hogy a nővére nem hajlandó valamiért elmenni az apjuk temetésére. De igazából csak egy átlagos apa-fiú kapcsolatot kellett magában helyre tennie, kicsit megspékelve azzal, hogy az apa generációja tette tönkre a bolygót és ezáltal a gyerekeik életét. Persze egy ilyen átlagos kapcsolatban is vannak lelki sebek, sértődések, fájdalmak, mint minden szülő-gyerek kapcsolatban, és talán ezt megmutatni még érdekesebb ötlet volt, mintha kiderült volna valami nagyon durva az apáról.

Az is érdekes ötlet volt, hogy Gerzson és az apja kapcsolatán keresztül láthassuk azt, hogy Gerzson maga hogyan viszonyul az apasághoz és a barátnőjéhez, Eszterhez. Főképp egy olyan világban, ami pont ellenkezője a miénknek: arra ösztönöz, hogy ne szülj gyereket, védekezz, legyenek inkább a virtuális világban kapcsolataid, kalandjaid, és ha becsúszott a baba, akkor menj abortuszra.

Eszter hallani sem akart a gyerekről. Ebbe a világba, kérdezte tőlem, nehezére esett már azt is elhinni, hogy egyáltalán felhozom a dolgot. A tétova válaszomra pillanatok alatt annyi érvet hozott fel, hogy hamar beláttam azt, amit egyébként én is tudtam, hogy teljesen irracionális gyereket akarni. Piszkálgattam az ételt, erőtlenül igazat adtam Eszternek, és azzal nyugtattam magam, hogy csak olyan apja lennék, mint amilyen apa apám volt nekem, de ettől meg elszégyelltem magam, felhívtam apámat, szia apa, mondtam, türelmetlenül vibrált köztünk a vonal egy ideig, aztán apám megérzett valamit, kedvesen elbeszélgetett velem, amitől csak még inkább elszégyelltem magam, és a végén jobb ötletem nem lévén, azt hazudtam hogy indulnunk kell Eszterrel valahova, és leraktam a telefont.

Egyébként nagyon tetszett, hogy az adott disztópikus világnak a működéséről elcsepegtetve, a részletekbe rejtve kaptunk teljesebb képet. Például nincs leírva sehol konkrétan, hogy a rendszer virtuális kapcsolatokra ösztönöz, de mégis nyilvánvalóvá válik abból, hogy a rendszer a virtuális élményeket támogatja, Gerzson pedig egy lehetséges virtuális megcsalás miatt veszik össze Eszterrel.

Vagy nincs kifejtve, hogy pontosan mekkora mértékű a vízhiány, és mekkora a hőség, csak olyasmikből sejted, hogy például a kávézóba nem kávézni jön be egy pasas, hanem hogy a hűsítősarokban pár másodpercig a víz alatt álljon ruhástul, mielőtt újra kimegy a hőségbe. Esetleg abból, hogy Gerzsonnak eszébe jut, hogy manapság már teljesen irreális lenne egy olyan reklám, mint gyerekkorában, amiben egy család megázik az esőben, sárosak lesznek, de nem baj, mert az ultraerős mosópor megoldja a gondot.

Egyfelől szerintem sokkal érdekesebb így megismerni egy könyves világot, másfelől sokkal kreatívabb megoldás ez az írótól, legalábbis nekem nagyon tetszik, hogy kitalált ilyen apró részleteket is a világa működéséhez.

5-ből 4,5 pont.

Lezárás

Kíváncsi voltam, hová fog kifutni végül a történet, mit is akar elmondani az író nekünk. Számomra az volt a tanulság, hogy foglalkozni kell a sebeinkkel, fel kell dolgozni azokat, és ha akarjuk, akkor nem muszáj ugyanolyanná válnunk, mint a szüleink. Dönthetünk másképp, lehetünk jobb szülők, jobb társak. És nem muszáj egy fotelben, a körmünket egy virágcserébe dobálva leélni az életünket, hanem helyette cselekedhetünk is, hozhatunk olyan döntéseket, amik bár nem könnyűek, de jobbá tehetik az életünket. És talán a gyerekünkét is.

5-ből 4,5 pont.

Hogy tetszett ez a könyv?

Nagyon más, mint amiket olvasni szoktam, de pont ezért érdekes volt. Tetszett, hogy nem a cselekményen volt a hangsúly, hanem a lelki dolgokon, az emlékezésen, a gyászon, a feldolgozáson. Érdekesnek találtam Gerzson és az apja, valamint Gerzson és Eszter kapcsolatát, és izgalmas volt, hogy az adott disztópikus világot apró kirakós darabkák által ismerhettük meg.

Szóval 5-ből 4,5 pont.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Azoknak, akik szeretik a lelki folyamatokat, emberek közötti kapcsolatokat bemutató történeteket.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Mostani nyereményjátékunkban a Cser Kiadó további regényei után nyomozunk! Minden állomáson találtok egy-egy idézetet, a ti feladatotok pedig, hogy a könyv címét beírjátok a Tally-doboz megfelelő helyére!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

„Anya a konyhában várakozott, tekintete türelmetlen volt, de ajka mosolygott, mintha karambol történt volna az arcán, bőre tele volt féknyomokkal.”

Állomáslista:

Blogturné

05. 18. Könyv és más extra

05. 20. Spirit Bliss Sárga könyves út

05. 22. Könyv és más

Alice Oseman: Radio Silence – Blogturné

Alice Oseman rajongói ismét örülhetnek, ugyanis a Könyvmolyképző Kiadó újabb regényét hozta el nekünk magyarul Radio Silence – Rádiócsend címen. Ahogy a szerzőtől megszokhattuk, ebben a történetben is több nagyon fontos, sok fiatalt érintő kérdés és probléma kerül középpontba, miközben ismerős szereplőkkel is találkozhatunk – sőt, néhány jól ismert karaktert egészen új oldalról ismerhetünk meg. Tartsatok velünk a blogturné során, játsszatok, és ha szerencsések vagytok, akár a könyv egy példányát is megnyerhetitek!

Miért választottam ezt a könyvet?

Imádom Alice Oseman könyveit, szóval kérdés sem volt, hogy szeretném ezt is elolvasni. Az író ezen regényét nem én fordítottam, de azt kell mondanom, hogy hála az égnek! Sajnos a mélyvénás trombózisom, térdproblémáim miatt nehézkes az ülés, és a fordítási munka sok-sok-sok órányi üléssel jár együtt hónapokon keresztül minden egyes nap, ami sajnos láthatóan az egészségem és a fájdalom miatt a minőség rovására is ment volna. Így viszont sietség, stressz és fizikai szenvedés nélkül csak úgy egyszerűen élvezhettem más munkájának gyümölcseként a történetet. Ami klassz volt, mert bár fordítás közben is nagyon beleéltem magam a cselekménybe mindig, így azért érezhetően jobban át tudtam érezni, amit olvasok.

Külcsín és kivitelezés

Ahogy Oseman könyvei esetében mindig, most is kétféle borítót kaptunk, egy brit és egy amerikai változatot. És ahogyan mindig, nekem most is az amerikai változat tetszik jobban. De vegyük szemügyre mindkettőt kicsit közelebbről...

A brit borító háttere türkizkék színű. Illusztrációként egy nagyon hosszú, kavargó zsinórú laptop és egy zuhanó alak látható. A zuhanó alak hosszú, de világos hajú, ami kicsit összezavar a kilétét illetően. Francesnek van szerintem ennyire hosszú haja, de emlékeim szerint sötét, Alednek ezzel szemben világos a haja, és bár vannak olyan időszakai, amikor kicsit hosszabb, a leírás alapján szerintem nem ennyire. Ennek ellenére mégis Aledre tippelnék inkább, mert a laptop határozottan Radio Silence adásaira utal, a zuhanás pedig egyfajta kilátástalanságra, depresszióra, ami ugyancsak Aled élethelyzetére és lelki állapotára jellemző inkább. Nekem amúgy ez a borító túl egyszerű, és valahogy nem esik annyira jól ránézni, mint az amerikaira.

Az amerikai borító színvilága kékes-lilás-rózsaszínes. Aled kissé rumlis hálószobáját ábrázolja, amelyben Aled és Frances éppen az egyik Universe City-adáson dolgozik. Az illusztráción itt egyértelműen tudni lehet, hogy melyik alak Frances, és melyik Aled. A kép hangulata pedig egyszerre kellemes és kicsit misztikus a derengő lilaságtól és a plafonon lévő, csillagként ragyogó égősortól. Valamiért nekem ez jobban átadja a regény karaktereit és témáját, és jobban is esik a szememnek az illusztráció.

Szóval a brit borító 5-ből 4 pont, az amerikai 5-ből 5 pont.

Alapötlet

Alice Oseman ezúttal sem nyúlt egyedi témához, a regénye a fiatalok útkereséséről, kilátástalanságáról, barátságairól, szerelmeiről és a családon belüli gyermekbántalmazásról szól. Ennek ellenére ez a történet mégis egyedi. Mert Alice Oseman olyan szinten belelát a fiatalok fejébe és lelkébe, hogy az elképesztő. Pontosan ismeri az érzéseiket, a gondolataikat, a vágyaikat, a félelmeiket, a szenvedéseiket, és tökéletesen szavakba és történetbe is tudja önteni ezeket. Egyediséget ad természetesen a történetnek az is, hogy nem heteró, hanem az LMBTQ+-közösségbe tartozó fiatalok állnak a középpontban, de igazából a történet csak azt mutatja be, hogy alapvetően a hétköznapokban ők is pont ugyanolyanok, ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint a heteró társaik. Csak a világ hozzáállása miatt sokszor nehezített pályán.

Imádtam, hogy Oseman ezen regényében is megjelent a biszexualitás és a homoszexualitás mellett az aszexualitás (ahogyan a Lovelessben is), azon belül is a demiszexualitás. Mert bár nagyon fontos, hogy a melegek, leszbikusok és biszexuálisok megfelelő reprezentációt kapjanak a könyvekben, az is nagyon fontos, hogy a kevésbé ismert kategóriákba tartozó emberek is végre megkapják ugyanezt. Egyfelől, mert még az érintettek közül sem értik sokan, mi a helyzet velük, mit éreznek pontosan, és a közösségen belül is kívülállónak érzik magukat, nem találják a helyüket. Ők egy ilyen könyvet olvasva átélhetik az „aha”-érzést, jobban megérthetik önmagukat, végre úgy élhetnek, ahogyan az jólesik nekik, és megtalálhatják a saját helyüket a közösségben és a világban. Másfelől, mert a nem érintett embereknek olyan információkat adhat a történet, aminek köszönhetően jobban megérthetik az érintetteket, nyitottan, elfogadóan és támogatóan állhatnak hozzájuk.

A családon belüli gyermekbántalmazás témája pedig nagyon komoly, nagyon fontos téma, és nagyon nehéz jól írni róla. Osemannak sikerült.

Szóval 5-ből 5 pont.

Cselekmény és karakterek

Frances egy fiatal tinédzserlány, aki az eddigi életét szinte csak tanulással és iskolai feladatokkal töltötte, mert mindenáron be akar kerülni egy elit egyetemre. Ám mikor összebarátkozik a szomszédban élő Aleddel, rájön, hogy van egy másik, egy igazi énje, amit eddig folyamatosan elnyomott. Aledről kiderül, hogy ő készíti Frances kedvenc podcastjét, a Universe Cityt, ő a titokzatos Radio Silence. Frances illusztrátorként beszáll a projektbe, és ettől megváltozik az egész élete.

Borzasztóan nagy szükségem lenne a segítségre! 

Universe Cityben a dolgok nem azok, aminek látszanak. 

Nem árulhatom el, ki vagyok. Szólítsatok… szólítsatok csak Radiónak. Radio Silence-nek. Végül is, én amúgy is csak egy hang vagyok az éterben. Talán nem is hall senki. 

Vajon… ha senki nem hallgat engem, van-e hangom egyáltalán?

Először beszéljünk a Universe Cityről... A könyvben, a fejezetek között találhatunk néhány leiratot arról, hogy mikről beszél Aled a podcastjében. Megismerhetünk egy disztópikus világot, amelyben egy túlélő, Radio Silence egy rádióadáson keresztül kér segítséget azoktól, akik esetleg hallják őt. Ezek a leiratok kettős érzést keltettek bennem. Egyfelől érdekes volt megpróbálni értelmezni őket, hogy vajon milyen szimbolikus üzenet rejlik a fikciós történet szavai mögött, mit akarhat elmondani Aled Radio Silence bőrébe bújva a hallgatóinak és egy bizonyos Februrary Friday álnevű személynek. Másfelől... Francestől tudjuk, hogy Radio Silence ezerféle kalandon megy át ebben a disztópikus világban, miközben különböző érdekes karakterek segítik vagy akadályozzák őt. Ebből sztoriból viszont konkrétan semmit nem adnak át a leiratok. Szó szerint semmit. A leiratokban csak filozofálás van, de nincs konkrét cselekmény, és nekem ez kicsit hiányzott. Kíváncsi lettem volna azokra a kalandokra, azokra a mellékszereplőkre. Szóval egy cselekményesebb részt is bele lehetett volna szőni az elmélkedős részek közé, és úgy még érdekesebbek lettek volna ezek a leiratok.

Azt is már a sztori közepe táján sejtettem, hogy kicsoda February Friday. Először volt más tippem is, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a két tipp közül ki a befutó. Ennek ellenére érdekes volt ez a szál, csak esetleg több lehetséges jelöltet is fel lehetett volna vonultatni a történetben, hogy tovább tudjunk találgatni.

Ami viszont nagyon tetszett, az a Frances és Aled közötti barátság. Amikor belekezdtem a sztoriba, nem igazán tudtam, hogy most szerelmi szál alakul-e majd ki köztük, vagy mi lesz, de kifejezetten örülök neki, hogy megmaradtak a barátság szintjén. Oseman egyébként zseniális a barátságok megírásában. Valahogy nagyon átérzi az emberi kapcsolatokat, és nagyon hitelesen építi fel és jeleníti meg őket. Már a Heartstopper és a Loveless esetében is azt éreztem, hogy kb. a fél karomat odaadnám, ha olyan barátságaim lehetnének, mint amilyenekről Oseman ír, és itt is ezt éreztem. Persze ezek a barátságok sem tökéletesek, vannak viták, mosolyszünetek, sokszor az sem biztos, hogy az adott barátság folytatódik-e még, vagy véget ér, mégis mindig úgy érzem, hogy mindennek ellenére megéri átélni egy ilyen barátságot. Szóval igen, imádom, ahogyan Oseman a szerelemről ír, de azt picit még jobban, ahogyan a barátságról. Arról a fajta barátságról, amiben teljesen önmagad lehetsz.

Nagyon érdekes volt Aled és Daniel kapcsolata is. Lényegében egész életükben barátok voltak, és valahogy mégsem ismerték egymást teljesen. Nagyon bíztam benne, hogy Daniel téved Aleddel kapcsolatban, és csak félreérti a viselkedését, és nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon oda fut-e ki ez a szál, ahová én sejtettem.

A családon belüli gyerekbántalmazás tökéletesen lett átadva ebben a történetben. Ha valakit fizikailag bántalmaznak inkább, azt egyfelől könnyebb a kívülállóknak észrevenni, másfelől talán könnyebb bizonyítani és így segítséget kapni is (legalábbis egy normálisan működő országban – reméljük mától a miénk is az lesz). Ha viszont a bántalmazás nagyobb és súlyosabb része lelki és pszichikai, azt nehezebb észrevenni, bizonyítani, segítséget kérni miatta.

Néhány perc múlva Aled megszólalt:

– Én csak… nagyon nem akartam, hogy találkozz vele. 

Vártam, de más magyarázattal nem szolgált. Nem akart, vagy talán nem is tudott. 

– Miért? Rendesnek tűnik…

– Ó, igen, rendesnek tűnik – mondta Aled, és a hangjából olyan keserűség csöpögött, amelyet korábban még sosem hallottam tőle.

– Mert amúgy… nem rendes? – kérdeztem. 

Nem nézett rám. 

– Mindegy.

– Oké!

– Oké.

– Aled! – Megtorpantam. Néhány lépés után ő is megállt és hátrafordult. Brian jóval előttünk járt, valahol a kukoricás mélyén szimatolt. – Ha szarul érzed magad – idéztem neki szó szerint azt, amit akkor mondott, amikor egy óra alatt egy komplett matektémát megtanított nekem –, mindig jobb, ha beszélsz róla.

Nagyon sajnáltam Aledet amiatt, amin keresztülmegy, ahogyan az ikernővérét, Caryst is. És utáltam az anyjukat. Őszintén szólva alig vártam, hogy Aled és/vagy Carys jól megmondja neki a magáét, elküldje a pokolba, és a nő megkapja a méltó büntetését. Összeszoruló gyomorral olvastam végig a konkrét bántalmazó jeleneteket, Oseman nagyon átérezhetően írta meg mindegyiket. Az ollós részt konkrétan a munkahelyemen olvastam, és ott könnyeztem rajta, mert képtelen voltam visszafogni az érzéseimet. Egyetlen anyának sem lenne szabad így viselkednie a gyerekeivel. És egyetlen gyereknek sem lenne szabad, hogy ilyen anyja legyen. Végig reménykedtem, hogy Aled végül a barátai és a testvére segítségével talál kiutat a pokolból, amit számára a saját otthona jelentett.

Aledék anyjával ellentétben Frances anyját imádtam. Igazán támogató volt, és nagyon belevaló. Amikor a lányának vagy más gyereknek kellett segítenie, akkor bármit hajlandó volt megtenni.

A továbbtanulási szál viszont kicsit megint kettős érzéseket ébresztett bennem. Egyfelől egyetértek azzal, hogy nem az egyetem az egyetlen út, és hogy lelkileg, pszichésen nem szabad belenyomorodni sem a tanulásba, sem abba, hogy egy olyan szakmát választunk, amit nem szeretünk igazán. De... a tanulás fontos. Ha Carys a valóságban élő fiatal lenne, akkor 18 évesen, mindenféle képzettség, tapasztalat nélkül nem egy baromi jó állásban és egy tök jó albérletben kötött volna ki, hanem az utcán egy híd alatt.

Nem feltétlenül tartom jó üzenetnek azt, hogy a könyvben több szereplő is azt sugallja, hogy az iskola felesleges dolog, anélkül is lehet boldogulni. Mert igen, lehet, de csak néhány nagyon szerencsés embernek. A többieknek tönkremegy az élete, elveszik a jövője. Én inkább azon az állásponton vagyok, hogy igenis folyamatosan tanulni kell, akár még felnőttként is, de mindig azt, ami érdekli az embert. És a tanulás mellett legyen az embernek elég szabadideje, pihenőideje élni, szeretni, különböző hobbikat végezni.

Ó, meg kell még említenem, hogy imádtam, ahogy Oseman többi könyvének néhány szereplője felbukkant ebben a sztoriban egy-egy cameóra. Sosem mondták ki a nevüket ténylegesen, de aki olvasta Oseman többi történetét, az simán rájuk ismerhet. Már az első utalásnál elfogott a nosztalgikus érzés, de utána konkrétan vártam és kerestem, hogy vajon felbukkannak-e más szereplők is, és örültem, amikor kiderült, hogy igen.

Cselekmény 5-ből 4,5 pont, karakterek 5-ből 5 pont.

Lezárás

Minden szál el lett varrva, mindegyik számomra viszonylag megnyugtatóan végződött. Az egyetlen szívfájdalmam, hogy simán olvasnék egy folytatást Frances és Aled további életéről, hogy mi történt velük a húszas-harmincas éveikben, mert megszerettem őket, és érdekelne.

5-ből 5 pont.

Hogy tetszett ez a könyv?

Őszintén szólva teljesen beszippantott a történet. Nagyon megszerettem Francest, Aledet, Danielt és a többi mellékkaraktert, és nagyon utáltam Aled anyját. Teljesen át tudtam érezni mind az egyetememmel kapcsolatos kétségeket (még akkor is, ha nem teljesen értek egyet a történet bizonyos üzeneteivel ezzel kapcsolatban), mind Aled helyzetét bántalmazott fiatalként. Örültem, hogy a meleg, leszbikus, biszex kategória mellett megjelent a történetben az aszexualitás, azon belül is a demiszexualitás, mert erről keveset lehet tudni, és fontos, hogy megfelelő reprezentációt kapjon a történetekben, ezáltal pedig több információ jusson el róla mindenkihez. És imádtam ebben a könyvben is, ahogyan Oseman felépítette a baráti szálakat.

Szóval az apróságok ellenére, amiket én másképp csináltam volna, 5-ből 5 pont, mert nem lehetett nem imádni a történetet.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Minden fiatalnak, és azoknak, akik szeretnék jobban megérteni a fiatalokat.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet brit borítóval:

KATT

Itt pedig amerikai borítóval:

KATT

Nyereményjáték:

Mostani nyereményjátékunkban korábban megjelent, nagy sikerű Alice Oseman-regényekből idézünk, a ti feladatotok pedig csupán annyi, hogy megírjátok nekünk a könyv címét a Tally-formon keresztül.

(Figyelem! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

„Eltűntem. Eltűntem. Azt hiszem, mindenki ilyen. Mosolyok, ölelések, évek együtt, nyaralások, késő esti gyónások, könnyek, telefonhívások, egymillió szó – nem jelentenek semmit.”

Állomáslista:

Blogturné

05. 03. Utószó

05. 05. Hagyjatok! Olvasok!

05. 07. Readinspo

05. 09. Spirit Bliss Sárga könyves út

Bella Swift: A kiskutya, aki dínó akart lenni – Blogturné

Kedvenc kis mopszunk, Milli, ezúttal kempingezni megy a családjával. Kis gazdájának minden vágya, hogy találjon egy igazi dinoszauruszkövületet, és Milli mindenképpen segíteni szeretne neki ebben.

Tartsatok bloggereinkkel Bella Swift legújabb kiskutyás történetének blogturnéján, és ne felejtsetek el játszani se, mert egy szerencsés olvasónk megnyeri a Manó Könyvek kiadó által felajánlott példányát a könyvnek!

Miért választottam ezt a könyvet?

Egyszerűen csak szeretem ezt a sorozatot, mert Milli nagyon cuki, és mindig aranyos kis kalandok esnek meg vele. Nem én vagyok a célközönség, mert már rég voltam gyerek, de minden eddigi kötet körülbelül 15 percnyi nyugis-mosolygós olvasásélményt adott nekem, ami klassz. Nem mellesleg tetszenek a kötetekben lévő illusztrációk is.

Külcsín és kivitelezés

A könyv mind a borítóját, mind a kivitelezését tekintve tökéletesen passzol a sorozat eddig megjelent részeihez. Puha kötéses, vékonyka, könnyen magunkkal hurcolható, ha a buszon vagy bárhol máshol olvasnánk. A betűméret nagyon gyerek- és szembarát, könnyen olvasható, a belső illusztrációk pedig jól hozzák a mese hangulatát, és édesek.

Ennek a résznek a borítóján a zöld szín dominál. A háttérben levelek és dinómancsnyomok láthatóak, mintha csak az égből esnének, az előtérben pedig Milli van dinóhjelmezbe öltöztetve. Merthogy ezúttal Milli dinó (vagyis a könyv szerint dínó, és bár az e-nyelv megengedő ezzel kapcsolatban, korrektorként nekem az MTA-s legújabb kiadású „kék Biblia” a szent könyvem, amiben csak a dinó szó szerepel) akar lenni.

5-ből 5 pont.

Alapötlet

A gyerekek imádják a dinókat. Gyerekkoromban mi is odavoltunk az osztálytársaimmal értük, többen paleontológusok akartunk lenni akkoriban (végül nem lettünk). Szóval az alaptéma tökéletes, mert szerintem a gyerekek 99%-át érdeklik az őslények, és az utánuk való kutatást is izgalmasnak találják.

5-ből 5 pont.

Cselekmény és karakterek

Milli és az embercsaládja meglátogatják a nagyit, aki épp most költözött be egy szép idősek otthonába. Mivel pár napra mennek, de logikus módon nem lakhatnak ezalatt a nagyinál, a család úgy dönt, hogy kempingezni fognak egy közeli tengerparton, ami a paleontológusok egyik kedvenc kutatóhelye. Anna is nagyon szeretne rábukkanni néhány dinócsontra, amiben Milli mindenképpen segíteni akar neki. De persze közben mindenféle kalandba és bonyodalomba keveredik.

Igazából a cím kicsit ezúttal megtévesztő, mert bár Milli a végén valóban „dinó lesz” átvitt értelemben egy ajándéknak köszönhetően, a vágya ezúttal nem az, hogy azzá váljon, hanem hogy találjon egyet Annának. Ennek érdekében többször is akcióba kezd. Van, amikor ez rosszul sül el, de olyan is, amikor jót tesz vele (csak épp másképp, mint az eredeti célja volt). Tetszett, hogy Milli kutatásai közben az olvasó gyerekek indirekt módon tanulhatnak néhány érdekes dolgot a dinókról, a paleontológiáról és olyan most élő állatokról is, mint a csér, a sün és a fekete rigó.

– Én majd keresek egy dinoszauruszt! – jelentette ki Anna.

– Én is segítek! – ugatta Milli.

– Nem fogsz találni egy dinoszauruszt se – gúnyolódott Finn.

– De lehet, hogy találok. Nálam fiatalabbak is találtak már dínómaradványokat – vágott vissza Anna.

Új karakterekkel is megismerkedhetünk, ugyanis a parton Milliék összefutnak egy kisfiúval, valamint a paleontológus nagyijával és a kutyájukkal, Maryvel. A nagyi átad a gyerek szereplőknek és az olvasóknak is néhány érdekes információt a munkájáról, de úgy egyébként nem sokat tesznek hozzá a történethez ezek az új karakterek. Legfeljebb megnyugtatják a lelket, hogy Anna nagyija akkor sem marad majd egyedül, ha a családja hazautazott, mert talált magának egy barátot a paleontológus nagyi személyében.

Milli egyébként még mindig tündéri. Élete egyetlen célja, hogy Anna minden vágyát valóra váltsa, és ezért most is lelkesen megtesz mindent. Ami tetszett, hogy a családja is nagyon jól bánik Millivel. Amikor hibázik, valami olyasmit csinál, ami gondot okoz, a családtagok nem szidják le, hanem egyszerűen csak vállalják a felelősséget, és megpróbálják helyrehozni az adott hibát. Mert hát tudják, hogy minden, amit a kutyájuk tesz, az az ő felelősségük. A kutya, bármilyen okos is legyen, az kutya, nem ember. Nem tudatosan tesz dolgokat. Ha rosszat is csinál, nem direkt, akarattal teszi, hanem mert nem tanították meg valamire, nem figyeltek oda rá rendesen az emberi gazdái.

5-ből 5 pont.

Hogy tetszett ez a könyv?

Ugyanolyan aranyos volt ez a rész is, mint a korábbiak. Klassz, hogy kicsit talán több tudományos érdekesség volt benne (dinók neve, a madárral való rokonság, a tojással való szaporodás, a paleontológus munkája, kövületek stb.). Bár az is lehet, hogy mivel gyerekkoromban érdekelt a paleontológia, csak én éreztem úgy, hogy ezek a tudományos dolgok izgibbek, mint a korábbi kötetben lévők, és ebből a kötetből egy gyerek kicsit több tudást kaphat, nem tudom... A lényeg, hogy élveztem Milli új kalandját, tetszett, ahogy ismét megpróbálta valóra váltani Anna egyik álmát, ahogyan azt is élveztem, hogy mindig elbaltázza valahogyan a dolgot, de olyan szerethető módon.

5-ből 5 pont.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Azoknak, akik szeretik Milli cuki kalandjait.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Bella Swift főszereplője egy tündéri mopsz, és mivel bloggereink is odáig vannak a négylábúakárt, úgy gondoltuk, hogy ezúttal kutyás képeket mutatunk nektek. Minden állomáson találtok egy kutyát, aki egy ismert filmből származik. A feladat az, hogy találjátok ki a film címét, és írjátok be a Tally megfelelő rubrikájába.

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP-címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kép a játékhoz:

Állomáslista:

Blogturné

04. 27. Hagyjatok! Olvasok!

04. 28. Könyv és más

04. 29. Csak olvass!

05. 01. Spirit Bliss Sárga könyves út

Rachel Kushner: A teremtés tava – Blogturné

Rachel Kushner regénye, A teremtés tava egy különösen feszült, intellektuális thriller, amelyben egy titkos ügynök egy anarchista közösségbe beépülve maga is egy veszélyes játszma részévé válik. A történet sötét iróniával és hipnotikus erővel tárja fel, milyen törékeny az igazság ott, ahol minden csak gondosan felépített fedőtörténet. Kushner szenvtelenül gyönyörű prózája egy olyan világba vezet, ahol a múlt és a jelen határai elmosódnak, és még az érzelmek is fegyverré válhatnak. Tarts velünk, ha érdekel, mit gondolunk a Magnólia Kiadó gondozásában megjelent regényről!

Miért választottam ezt a könyvet?

A fülszövege alapján egy izgalmas beépített kémes történetnek tűnt. Anno nagyon szerettem az Alias című sorozatot, ami a kémek világában játszódik, szóval gondoltam, visszatérek egy kicsit ebbe a világba ezzel a könyvvel.

Külcsín és kivitelezés

Egy puha borítós, átlagos méretű könyvről van szó, ami minőségi kötést kapott, mert utazás közben, a munkahelyen, kissé szétfeszítve az oldalakat olvastam, de egyetlen halovány törés sem látszik emiatt a gerincén, és az oldalak is bírták a strapát.

A borító nagyon egyszerű és kicsit retró érzésem van tőle. Az elülső borító alsó részének a háttérszíne sárga, és csak pirossal meg feketével az író, a könyv címe, a The Booker-díj kis jelzése (erre jelölték a könyvet 2024-ben), valamint a Magnólia kiadó neve szerepel. A borító felső részén egy fotó található, egy női alak háton fekszik (valószínűleg a főszereplő) valami fehér-fekete foltos felületen. A nő napszemüveget visel, ami utalás számomra arra, hogy nem enged bepillantást a valódi személyiségébe, a valódi kilétébe.

Bár a borító tényleg nagyon egyszerű és retró, valahogy mégis jól néz ki szerintem. Szóval 5 pontból 4,5 pont.

Alapötlet

Egy fiatal nő beépül egy anarchista csoportba, hogy kiderítse, mire készülnek, vagy épp rávegye őket arra, hogy tegyenek valamit, ami miatt bajba kerülhetnek. Bár biztosan vannak hasonló témájú kémregények, én valahogy még csak sorozatban vagy filmen láttam ilyesmit, úgyhogy nekem könyv formájában ez egy új ötletnek tűnt.

A kivitelezése is egész egyedi a történetnek, mert egyáltalán nem olyan pörgős, mint amire egy kémsztoritól számítanánk. Tele van olyan filozófiai kérdésekkel, gondolatokkal, amik szerintem sok ember fejében megfordulnak manapság. Hogyan lehet lerázni a kapitalizmus láncait? Miként élhetünk olyan szabad életet ebben a világban, amilyenre vágynánk? A könyvben szereplő kommunákhoz hasonlók valóban ezt a szabadabb életet akarják megadni nekünk? Vagy csak másféle láncokat aggatnak ránk?

Szerintem érdekes és elgondolkoztató az alap, szóval 5-ből 5 pont.

Cselekmény

A történet egy „Sadie Smith” álnevű nőről szól, aki egy megbízás miatt beépül egy anarchista kommunába. Egyfelől az ő ügyködését követhetjük végig E/1-ben, másfelől egy Bruno Lacombe nevű férfi gondolatait ismerhetjük meg történelmi, társadalmi, filozófiai, politikai témákkal kapcsolatban. Bruno e-mailjeit Sadie olvassa el (általa jutunk hozzájuk mi is), miután feltörte a férfi e-mail-fiókját a nyomozása közben, Bruno ugyanis amolyan elméleti atyja a kommunának.

Őszintén bevallom, hogy a fülszöveg alapján nem ilyen történetre számítottam. Azt hittem, hogy egy pörgős, akciódús, feszültséggel teli sztorit kapok, amiben egy kémnő különböző veszélyes helyzetekbe keveredik folyamatosan. Nos, ha valaki mindenképpen ilyen kémtörténetre vágyik, akkor ez nem az ő könyve. De ha valaki szeret filozofálni, szereti a mély gondolatokat, szereti a lassan kibontakozó összeesküvéseket, akkor ugyanúgy érdekesnek találja majd ezt a könyvet, ahogyan én is. Szóval más ez a könyv, mint amit vártam tőle, de attól még kifejezetten élveztem olvasni.

A cselekmény csak úgy a történet fele körül kezd kicsit beindulni, amikor is Sadie végre személyesen is összeismerkedik Pascallal, a kommuna vezetőjével, és bejut a közösségbe egyfajta külsős segítőként. De ekkor sincsenek még nagy fordulatok, igazán életveszélyes helyzetek, csak úgy szép lassan végzi Sadie a munkáját. Igazából, kicsit olyan volt ő számomra, mint egy kígyó, aki észrevétlenül besiklik az adott területre, ártalmatlan siklónak tetteti magát, de közben mindenki fülébe belesziszeg valamit, egymás ellen fordítja az embereket, és várja, hogy mikor jön el az a helyzet, amikor váratlanul belemarhat másokba (vagy szimplán hagyja, hogy mások egymást marják halálra).

Mi az, amivel valaki szembesül a hajnali négyórai rideg és magányos énjében? Mi lakozik benne?

Nem a politika. Az emberekben nincs politika.

Az ember igazi valója – az összes réteg és álca, csoport- és típusjelzések, a vélemények és „meggyőződések” zaja alatt – a csendes igazság, egy olyan anyag, amely tiszta, makacs és következetes. Kőkemény, hófehér só.

Ez a só a mag. A lét hajnali négyórás valósága.

Ami kicsit még lelassította a cselekményt, azok Bruno levelei voltak, amiket amúgy én nagyon élveztem. Nem tudom, hogy a tudományos, történelmi dolgok, amikről beszélt a Neander-völgyi emberekkel, cagot-kkal és más egyebekkel kapcsolatban, valóban tények-e, mert ennyire nem vagyok otthon sajnos a témában, de érdekfeszítő volt, amiket mesélt és állított. Érdekesek voltak a filozófiai eszmefuttatásai is. Olvasás közben többször is észrevettem, hogy megálltam egy-egy gondolatánál, és elelmélkedtem rajta. Sőt, volt, hogy átmentem anyához, és neki is elmeséltem, milyen érdekességet olvastam éppen. Egyszer majd utána akarok nézni, hogy vajon mennyi igazság volt a dolgokban, amikről az e-mailjeiben írt, csak egyelőre nem volt időm utánakutatni a történelem adott részeinek (bár a cagot-kra rákerestem, és kicsit olvasgattam róluk). De az érdeklődésemet mindenképpen felkeltette.

5-ből 5 pont.

Karakterek

Sadie-vel kapcsolatban kicsit ellentétes érzéseim vannak. Elég érzéketlen karakternek tűnik elsőre, aki csak szimplán végzi a munkáját, és nem számít neki, ha ártatlan embereknek problémát okoz, összetöri a szívüket, kihasználja őket. És hát, ez nem teszi túl szimpatikussá. De ha valaki hajlandó a lelke mélyére nézni, figyelmesen olvassa a gondolatait, érzéseit, akkor azért rájön, hogy valójában korántsem annyira érzéketlen, mint amilyennek mutatja magát. Inkább csak elzárja az érzéseit, mert a munkájához létszükséglet ez a hozzáállás. Enélkül nem lenne képes elvégezni azt, amit rábíztak, és nem tudná túlélni azokat a dolgokat sem, amiket tennie kell. De a munkája nagyon magányossá teszi. Ha szerez is időnként barátokat az akciói alatt, azok ideiglenesek, és nekik sem mondhatja el önmagáról az igazat.

Szóval, igen, Sadie furcsa karakter, és bár látom az esendőségét, nem merném azt állítani, hogy megkedveltem. Viszont! Pont az mutatja, hogy a történet maga jó, hogy annak ellenére élveztem az olvasását, hogy a főszereplő semmiféle lelki kötődést nem váltott ki nálam.

Bruno viszont a levelei alapján érdekes, elég elvont embernek tűnt. Az biztos, hogy izgalmas beszélgetőpartner lehet, mert a gondolatai elgondolkoztatják az embert. Izgalmas volt, ahogyan az életéről, a múltjáról mesélt. Például arról, hogyan élt egy ideig egy teljesen sötét barlangban a föld alatt, ahol megismerte a vakság milyenségét. Kevés ember képes ilyen őrültségekre, én sem lennék az, ennek ellenére úgy gondolom, hogy érdekes tapasztalat lehet. Szóval imádtam olvasni a leveleit. A könyv első felében talán még jobban is szerettem, mint magát a főszálat Sadie-vel.

Pascal nem igazán volt szimpatikus. Ő olyan volt nekem, mint az a tipikus szektavezér, aki sokszor jónak tűnő dolgokat mond, de a tettei rosszak, ám azokat is meg tudja magyarázni valami agymosással. Kiforgatja a szavakat, nagyokat mond, de közben kihasználja az embereket, akik követik őt.

Elég sok érdekes mellékszereplő is akadt a sztoriban még, például Nadia, akit a kommuna kivetett magából, és ezért olyan, mint egy dühös zaklató, vagy épp Denis és Francoise, akik nagyon be akartak kerülni a kommunába, de Pascal úgy hajtotta el őket, akár a kivert kutyát. És a kommunán belül is voltak tagok, akikről érdeklődve olvastam.

5-ből 4 pont.

Lezárás

A végén egy kicsit felpörgött a történet, talán túlságosan is. Nagyon gyorsan lezártuk a cselekmény legizgalmasabb részét. Érdekelt, hogyan fog zárulni a terv, amit Sadie-nek össze kellett hozni egy tüntetéssel és mint később kiderült, egy gyilkossággal kapcsolatban, de végül totál másképp alakult minden, mint ahogyan arra számítottam. Az viszont egyáltalán nem lepett meg, ahogy Sadie végül a munkájával és az életével kapcsolatban döntött.

5-ből 4 pont.

Hogy tetszett ez a könyv?

Nos, nem azt kaptam, amire a fülszöveg alapján számítottam, de alapvetően érdekes volt. Bírom a lassú, filozofikus, elgondolkoztató sztorikat, és azzal sincs feltétlenül bajom, ha egy főszereplő nem túl szimpatikus, nem lopja be magát a szívembe, ha a történet maga jó. Az egyetlen aprócska problémám az arányokkal volt. Az elején túl sok egyébként a cselekményhez nem hozzáadó mellékszál, mellékérdekesség volt, aztán beindult a cselekmény, de a vége meg az elejéhez képest túl gyorsan le lett zárva és meg lett oldva. Ennek ellenére a történet végig lekötött, nagyon beindították az agyamat a történelmi, társadalmi, filozófiai témák, amik felmerültek (főképp a Bruno által írt e-mailekben).

Szóval 5-ből 4 pont.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Azoknak, akik szeretik a lassú cselekményű, elgondolkoztató, filozofikus történeteket.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Barangoljunk egy kicsit a Magnólia Kiadó thrillerszekciójában. Játékunkban minden állomáson mutatunk nektek 1-1 borítórészletet. A feladatotok, hogy kitaláljátok, melyik regényhez tartozik az adott részlet, a megfejtést (cím és szerző) pedig beírjátok a Tally megfelelő sorába.

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP-címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kép a játékhoz:

Állomáslista:

Blogturné

04. 22. Readinspo

04. 24. Könyv és más

04. 28. Spirit Bliss Sárga könyves út

04. 30. Utószó