A magány világa (Ecsédi Orsolya: Paralista – Blogturné)

Ecsédi Orsolya legújabb regénye egy nagyon izgalmas felépítésű és igazán aktuális történet, mely egy nagyon fontos témát boncolgat. Ismerd meg a könyvet bloggereink jóvoltából, és ha játszol velünk, akkor akár egy példányt is nyerhetsz a kötetből a Móra kiadó felajánlásából.

Érezted már valaha magányosnak magad? És azt, hogy fogalmad sincs, mit kezdj a szürke kis életeddel? Megesett, hogy valami elsőre ártatlannak tűnő függőségbe menekültél, a fantáziavilágodba, a könyvek, filmek világába, bulizásba, egy számítógépes játékba vagy bármi másba? Ha igen, akkor magadra fogsz ismerni ebben a történetben, és számíts rá, hogy szétcincálja majd a lelkedet. Ahogy az enyémmel is tette.

Egyediség a köbön

A kötet többféle szempontból is nagyon egyedi. Kezdjük a kivitelezésénél: sosem láttam még olyan könyvet, aminek ilyesféle dupla borítója volt, és a hátsó borítófüle úgy volt megoldva, hogy ha behajtod, akkor lényegében a könyvből egy kis alul-felül nyitott, de oldalt zárt „dobozka” válik.

A behajtott rész egyfelől védi az oldalak élét, ezért valószínűleg kevésbé fog megsárgulni az idők során, mint egy simán kivitelezett kötet. Másfelől nagyon tetszett, hogy a behajtható kis fület simán lehetett olvasás közben könyvjelzőként használni úgy, hogy nem csúszott ki a helyéről, nem gyűrte meg a könyvet. Nagyon ötletes és hasznos volt számomra ilyen szempontból. Nagyon tetszettek a borítón kívül és belül lévő illusztrációk is, nem mellesleg a dupla borító egy könyvön és a csíkos füzetes illusztráció magára a történetre is utal, hiszen abban is két világ mosódik össze egyetlen történetté, és az egyik világot szimbolizálja a csíkos füzetlap.

A történet felépítése is izgalmas volt. Két nagyobb részből állt, amiben az OTTHON és NIHIL megnevezésű fejezetek váltakoztak. Az OTTHON fejezetekben Szil és a csapatának három másik tagja (Haiku, Watt és Argon) egy fantasyvilág hőseiként különböző szörnyeket gyilkolásztak, hogy végül legyőzhessék főellenségüket Slavert. A NIHIL megnevezésű fejezetekben pedig Szilt beszippantja valami örvény, és átkerül egy szürke, ijesztő világba, ahol a piócák börtönőrként utasítgatják, és meg kell küzdenie a többi arctalan fogollyal egy túlélőtábornak nevezett helyen.

Elsőre a történet valami fura fantasysztorinak tűnhet, míg az ember rá nem döbben, hogy minden csak szimbolikus, és meg nem érti, miről is van pontosan szó. Amikor pedig rájön, arra is ráébred, milyen zseniálisan van felépítve ez a két világ, és az író milyen zseniálisan átadja „kódnyelven” mindazt, ami valójában történik.

És végül az is egyedi volt a sztoriban, amiért egyáltalán felkeltette a figyelmemet, és el akartam olvasni. Facebookon láttam ugyanis, hogy az író arról mesélt az oldalán, hogy a könyvben a karaktereknek nincsen nemük. Fogalmunk sincs róla, hogy a főszereplők vagy épp a mellékszereplők lányok vagy fiúk, bármelyiknek hihetjük őket. Korábban még sosem olvastam olyan történetet, amelyben az író tudatosan nem adott nemet a karaktereinek. Olyat igen, amiből mondjuk az első 50 oldalon nem derült ki egy karakter neme, de az inkább írói hiba volt, mivel a későbbiekben megtudtuk, csak egészen addig az író elfelejtette elmondani, megmutatni.

Szóval nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon miként működik egy regény nem nélküli karakterekkel, vagy egyáltalán működik-e. És azt kell mondanom, hogy bár végül más miatt mondom azt, hogy ez volt eddig számomra az év legjobb regénye azok közül, amiket olvastam, de a nemtelen ötlet is működött.

Természetesen végig próbáltam kitalálni, hogy vajon ki milyen nemű lehet, de miközben ezzel szórakoztattam magam, rájöttem, hogy igazából bármilyennek el tudom képzelni az összes karaktert, és a cselekmény szempontjából egyáltalán nem lényeges ez a kérdés.

Amikor egy regény nagyot üt

Még csak a regény közepénél tartottam, amikor ráírtam két barátomra, hogy szívből ajánlom nekik is ezt a könyvet, mert tudom, hogy az ő  életükben is olyan időszak van éppen, amikor nagyon át tudják majd érezni a történetet, és nagyot fog ütni.

Nem akarom lespoilerezni a regény lényegét, mert számomra is érdekes volt magamtól rájönni, hogy mit is az Otthon, mi a Nihil, és mit jelentenek az ezeken a helyeken történő dolgok. De lényegében ez a történet a mély emberi magányról szól. Arról a fajtáról, amikor egyszerűen nem találod a helyedet, nem érted a körülötted lévő embereket, szó szerint számkivetett vagy, aki képtelen kommunikálni, kapcsolatokat létesíteni másokkal és minden másra, ami az élettel együtt jár. Arról a fajta magányról, amikor lényegében már feladtad. Egyszerűen meghúzod magad, és beletemetkezel valamibe, ami elfeledteti veled az egész életedet. Szilnek és a csapatának ezt jelenti a szörnyvadászat.

Nehéz volt olvasnom ezt a regényt, mert fiatalkoromban pontosan olyan voltam, mint Szil, és még most is nehéz nem visszacsúszni lelkileg arra a szintre. Csak én nem szörnyeket öldöstem anno, hanem az írás, a könyvek, a filmek és sorozatok világába temetkeztem, vagyis a saját elmémbe és fantáziámba. És sokszor olyan mélyen, hogy tényleg nem láttam a valóságot. Vagy mondjuk úgy, hogy láttam, csak nagyon sikeresen tudtam úgy tenni, mintha nem létezne.

Amikor voltak barátaim, akkor is kisebb-nagyobb mértékben kívülállónak éreztem magam még közöttük is. Túl magának való, túl introvertált, túl ilyen, túl olyan voltam hozzájuk képest. Vagyis egyszerűen más.

Szóval nagyon át tudtam érezni Szil félelmeit, magányát, fájdalmát és kirekesztettségét. Azt, hogy valami függőségbe menekül az élete elől. A problémáit Magával és Parával, a két piócával, akik mondjuk úgy, hogy a legfontosabb szereplők közé tartoznak az életében. Azt, hogy mennyire kapaszkodott a csapatába, még ha félt is tőle, hogy nem feltétlenül igaz barátok, és csak a közös küldetés tartja össze őket. Amikor először beszéltek egymással mind a négyen teljesen őszintén, szemtől szemben, konkrétan könnyeztem.

Nagyon tetszettek egyébként Haiku, Watt és Argon háttértörténetei. Hogy kik ők valójában, milyen nehézségeik vannak, miken mennek keresztül. Jó ötlet volt, hogy csak Szil és Haiku voltak egykorúak, a többiek idősebb korosztályba tartoztak. Ez megmutatta, hogy a magány nem feltétlenül egy bizonyos korosztály osztályrésze, hanem bárki lehet magányos és elvesztett. És azt is, hogy lényegében a barátság nem korfüggő, simán megeshet, hogy egy fiatalabb és egy idősebb ember jól megtalálja egymással a közös hangot.

– Az argon egy nemesgáz! Egyszerűen illik egy varázslóhoz, úgy gondoltam.

– Más szóval eltaláltam! – vigyorog Haiku. – Elég lett volna ennyit mondanod.

– Nem vagy, mi? – forgatja a szemét Watt.

– Nem – rázza a fejét Argon. – Gáz.

A háttérsztorikból az is kiderült, hogy hiába érezzük úgy, hogy valakit jól ismerünk, valójában nem biztos, hogy tudjuk, zárt ajtók mögött milyen is az élete, mivel kell megküzdenie, hogy érzi magát igazából. Ha valami bajod van, nehéz beengedni másokat. Főképp, mert nehéz megbízni másokban, lévén az emberek többsége nem egyszer csalódott már az állítólagos barátaiban élete során.

Nagyon reméltem olvasás közben, hogy Szil és a többiek végül rálelnek a kiútra. Megtalálják a helyüket a világban, és megtanulják elfogadni és szeretni önmagukat. És annak is drukkoltam, hogy kiderüljön, küldetések nélkül is valódi barátok. 

A vonatos jelenet egy kicsit fájt, mert nem egyszer hagytak már hasonlóan cserben, és annak egyszer sem lett jó vége. De reméltem, hogy itt lesz valami elfogadható magyarázat rá (bár megsejtve, hogy Haiku esetében mi lehetne jó magyarázat, kicsit féltem is).

Menedék vagy rabszolgaság?

Sok olyan tevékenység van, ami elsőre szórakoztatónak, kreatívnak tűnik, segít kicsit kikapcsolódni, segít elfelejteni a mindennapi gondokat és a való világot. Ám ha ezt a tevékenységet túlzásba visszük, és ténylegesen megszűnik mellette az életünk, akkor az már nem menedék, hanem függőség. Az adott tevékenység rabszolgáivá válunk.

Anno, tizen-, huszonévesen én is beleestem hasonló függőségekbe. Míg végül az írás is azzá vált számomra. Először kreatív menedéknek indult (és valóban megmentette az életemet), aztán huszonévesen irreális módon alárendeltem neki mindent. Volt, hogy potyogó könnyekkel írtam a blogomra a ficem új fejezetét, mert annyira migrénem volt, mégsem bírtam leállni. Megesett, hogy a jövőmmel kapcsolatban olyan döntéseket hoztam csak azért, hogy írhassak, amikről tudtam, hogy hosszú távon csak ártani fognak nekem. Aztán eljött a mélypont, és szerencsére ki tudtam magam rángatni a gödörből. De... egyfelől nem volt könnyű. Másfelől a mai napig nagyon kell figyelnem arra, hogy ha nehéz élethelyzetben vagyok, ne essek vissza ugyanabba a gödörbe. Mert annyira kellemes lenne, annyira kényelmes és könnyű... Egy ideig.

Most épp az életem olyan szakaszában járok, hogy ismét aktívan visszatértem az íráshoz, de nagyon figyelek arra, hogy ne essek át megint a ló túloldalára, és ne adjam fel az egész életemet érte, hanem mellette hagyjam magam élni is.

Mivel tényleges tapasztalatom van ezen a téren, kíváncsi voltam, milyen tanulságot ad át a regény ezzel kapcsolatban. Mert én úgy vélem, hogy ezek a függőséget is okozható tevékenységek alapvetően nem feltétlenül rosszak. Sőt, tudnak nagyon hasznosak, építőek, egyenesen életmentők is lenni. Valóban segíteni az embernek kikapcsolódni, pihenni egy kicsit, kreatívkodni. A lényeg, hogy meg kell húzni és be kell tartani a határokat, hogy ne váljanak függőséggé.

Szóval érdekelt, hogy végül oda lyukadunk-e ki tanulságként, hogy Szil akkor lesz csak jól, ha végleg és teljesen feladja a hőséletet, ami a mániájává vált, hagyja, hogy beszippantsa a „nihil”, és belőle is „pióca” válik. Vagy az író megmutatja azt, hogy nem kell teljesen lemondania a hőslétről, hiszen ez nem feltétlenül káros dolog, és a személyiségének egy fontos része. Hanem egyszerűen mértéket kell tartania, és megtalálni az egyensúlyt a hőslét és a valódi élet között.

Még két fontos „menedék” tűnt fel a történetben. Az egyik a Nihil-beli Era „birodalma”, ami ismerős és nagyon reális búvóhely az olyan fiatalok számára, mint Szil (vagy épp én voltam anno). A másik a háziállat, vagyis ebben az esetben Kempelen, amit szintén nagyon reális gyógyírnak találtam.

Amikor mélyponton voltam, akkor került hozzánk a két kutyusom, Pötyi és Manó. És megesett, hogy csak miattuk keltem ki az ágyból, mert őket el kellett látni. Ahogyan az is, hogy amikor nagyon kétségbeestem, az mentett meg, hogy őket átöleltem. Egy kutya vagy bármilyen háziállat egyszerűen a legjobb társaság egy magányos, depressziós ember számára. Segít abban, hogy megtanulj felelősséget vállalni, megismerd a feltétel nélküli szeretetet, és vigaszt, társaságot találj egy élőlényben. És segít kikecmeregni a depresszióból, a kétségbeesésből is, és visszaterelni az életbe.

Nem mondom el, mi történt a könyvben, de azt igen, hogy az író nagyon szépen és reálisan építette fel mind Szil karakterét, mind azt a személyiségfejlődési utat, amin végighaladt. Logikus kapaszkodókat adott neki, amikkel valóban ki lehet mászni végül a gödörből.

Kommunikációs zavar és bullying

A piócák furcsa nyelvet használnak, amit Szil először nem ért, de ha nagyon koncentrál, akkor mégis felfogja. Amikor először olvastam a Nihil-fejezeteket, éreztem, hogy valahogy meg lehet érteni ezeket a piócák által mondott dolgokat, úgyhogy elkezdtem kódfejtőset játszani. És ha nem is a legelején, de végül rájöttem, hogy melyik mondatuk mit is jelent. Szóval ez egy szórakoztató játék volt számomra.

A játék mellett viszont nagyon szépen szimbolizálja a valós kommunikációs zavarokat az emberek között. Legyen szó szülő-gyerek, baráti vagy tanár-diák kapcsolatról, nagyon sokszor előfordul, hogy mindkét fél jóindulatú, akár szereti is a másikat, mégis valahol folyton félrecsúszik a beszélgetés a felek között. Ahelyett, hogy megértenék egymást, csak vita keletkezik, és még jobban eltávolodnak, még inkább visszahúzódnak a saját csigaházukba, és kizárják a másikat. A Szil és a piócák közötti beszélgetések is szépen visszaadták ezt.

Valamint válaszolnom kéne. De válaszolni utálok a legjobban. Odafigyelni fárasztó, gondolkodni még fárasztóbb, de a rohadt válaszolás a legfárasztóbb és a legfeleslegesebb dolog a világon. Az összes kísérletem félremegy. Soha nem az jön ki a számon, aminek kellene.

Miért nem ért meg Maga szavak nélkül? És miért nem hagy békén?

És bár Szil és a csapata, valamint Szil és az arctalanok közös nyelvet beszéltek, közöttük sem mindig működött a kommunikáció. Idő kellett ahhoz, hogy Szil nyíltan tudjon beszélni a csapata tagjaival, a barátaival, és beismerje a függőségi problémáját és az egyéb gondjait. Ahogyan ahhoz is idő kellett, hogy a barátai őszinték legyenek vele és egymással.

De a karaktereknek önmagukkal is nehézséget okozott szembenézni, vagyis a belső kommunikációjuk sem működött rendesen. Szil átverte a saját elméjét, Krónak pedig (az egyik arctalannak) egyszerűbb volt másokat bántalmaznia, semmint elgondolkozni azon, hogy valójában azért agresszív, mert utálja önmagát és az életét, és ezen változtatnia kéne.

A piócás kommunikációs zavarok legalább annyira fájtak a lelkemnek, mint Szil magánya és függőségbe menekülése, mert ezt is át tudtam érezni. Nagyon nehezen megy nekem is a kommunikáció, sokszor félrecsúszik, az adott pillanat fájdalmában nem azt mondom, amit valójában érzek, és sokszor mások is megbántanak úgy, hogy nem gondolták komolyan. Szóval igen, ez is olyasmi, ami olvasás közben fájdalmat okozott a lelkemnek, mert túlságosan ismerős volt.

Zseniális és fájdalmas

Ahogy fentebb már írtam, eddig ebben az évben ez volt számomra a legérdekesebb és legütősebb történet. Nagyon egyedi volt, és minden egyes szavát teljesen és mélyen át tudtam érezni, mert mondhatni az én fiatalkoromról szólt. Ha másképp is, de szinte mindent átéltem tizen-, huszonévesen, amit Szil. És az író annyira mélyen és reálisan adta át a karakter magányát, függőségét, a piócákkal való kapcsolatát, az elszigeteltségét, a barátaival kapcsolatos kétségeit és minden mást is, hogy egyszerűen olvasás közben én is újra éreztem mindent. Voltak jelenetek, amiknél konkrétan sírtam, mert eszembe jutott a saját múltam, én hogy én is pont azt éreztem, amit Szil. Szóval imádtam ezt a könyvet annak ellenére, hogy nagyon-nagyon fájt olvasni.

🤯 🤯 🤯 🤯 🤯 5/5 – A könyv első fele nagyon megmozgatta az agyamat. Próbáltam kitalálni, hogy a két világ és a bennük lévő dolgok és lények mit szimbolizálnak, jelentenek valójában. A könyv második felében pedig, amikor már pontosan értettem, mi történik, a történet pszichológiai szálain pörögtek a gondolataim. Olyannyira megfogta az agyamat ez a könyv, hogy múlt éjszaka konkrétan olyan alternatív világokról álmodtam, mint az Otthon és a Nihil, és az is biztos, hogy még napokig, ha nem hetekig a fejemben lesz a történet.

🔥 5/1 Mivel a romantikus szál tinédzserek között szövődik, ezért természetesen erotikus izzás egyáltalán nincs a könyvben. De romantikus jelenetek vannak, amiket aranyosnak találtam.

🤧🤧🤧 5/3 – Nem bőgtem végig a könyvet, de igen, volt több jelenet is, aminél elhasználtam jó pár zsebkendőt, mert emlékeztettek a saját múltamra és a korábbi lelki fájdalmaimra.

💔💔💔💔💔  5/5 – A szívemet teljesen kicsinálta ez a könyv. Nagyon élveztem, zseniálisnak tartom, de lelkileg fájt olvasni. És a vége is kicsit keserédes volt amiatt, amit Haiku elmondott Szilnek.

🍵🍵🍵🍵 5/4 – Én konkrétan egy finom tea mellett olvastam el a könyv egy részét, mert a szívfájdalom után kellett valami, ami felmelegíti a lelkemet. Szóval ehhez olyan tea passzol, de nagyon, ami megnyugtatja az embert, amikor érzelmileg feldúlt.

⌚⌚⌚⌚⌚ 5/5 – Összességében ez volt eddig a legjobb regény, amit ebben az évben olvastam, pedig volt már pár, amit imádtam. De ez annyira rólam szólt, annyira ismerős volt minden érzés, amit megjelenített, hogy egyszerűen olvasás közben egyszerre fájt és gyógyította a lelkemet. Ez a regény mintha konkrétan nekem szólt volna.

Ha kíváncsi lettél a könyvre, itt megvásárolhatod:

KATT

Nyereményjáték:

Mostani játékunkban Ecsédi Orsolya korábban megjelent regényeiből hoztunk egy-egy részletet, a te feladatod pedig az, hogy felismerd, mely könyvből származik, majd a helyes választ beírd a Tally-form megfelelő sorába.

(Figyelem! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

„Adél nénit feltűnő jókedvében találták. Úgy szuszogott, mint egy vidám vulkán, amiből minden pöffenéssel verssorok távoznak.”

Állomáslista:

Blogturné

08. 05. Utószó

08. 07. Könyv és más

08. 09. Spirit Bliss Sárga könyves út

Elég a felnőttekből! Vagy mégsem? (Soman Chainani: Lázadó ifjúság – Blogturné)

A Menő Könyveknek és Soman Chainaninak köszönhetően most megtudhatjuk, milyen lenne a világ, ha hirtelen a fiatalok kezébe kerülne az irányítása. Tartsatok három bloggerünkkel, valamint a 17 éves Benton Young elnökkel, és a turné végén ti is nyerhettek egy példányt a könyvből.

Ti mit tettetek volna, ha 17 évesen váratlanul a kezetekbe kerül egy ország sorsa? Sőt, az egész világé! A gimnazista Benton Young kitett egy videót az internetre, hogy meghódítsa a neki tetsző lány szívét, ám helyette feltüzelte vele a felnőttekben csalódott fiatalokat, akik összefogva elérték, hogy ő legyen az USA következő elnöke. De vajon egy tinédzser képes megoldani egy elnök feladatait, és érvényre tudja juttatni az akaratát, és azt, amiben hisz? Szembe tud szállni az idős politikusokkal és a hatalomtól megrészegült fiatal országvezetőkkel, akik a világ többi táján a nyomdokaiba léptek? Többek között ezekre kaphatunk választ a Lázadó ifjúság című regényből, ami fontos társadalmi kérdéseket boncolgat.

„Mindent bele!”-alapötlet

Amikor kézbe vettem ezt a könyvet, azt gondoltam, hogy valamiféle ifjúsági disztópiát fogok olvasni, amiben a fiatalok fellázadnak az idősek ellen, és végül legyőzve őket átveszik az irányítást, és megmutatják nekik, hogyan kell jobban vezetni a világot. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Ez a könyv egy igazi olvasztótégely volt. Egyszerre volt ifjúsági regény, disztópia, politikai thriller és krimi, amit meghintettek némi romantikával, humorral, akcióval, pszichológiával és társadalomkritikával. Lényegében a fantasyn és a sci-fin kívül szinte minden fontosabb zsáner benne volt kisebb-nagyobb mértékben.

Ami azért volt érdekes, mert így fogalmam sem volt róla olvasás közben, mire számíthatok, és ez egyfelől kíváncsivá tett, másfelől folyamatosan meglepett. A regény elején azt gondoltam, hogy egy ifjúsági regény kapok majd, amiben Benton szerelmi élete, barátságai, családi gondjai állnak a középpontban, valamint a jellemfejlődése, a politikai háttér pedig csak díszlet lesz ehhez. Aztán azt, hogy mégis az intrikákkal teli politikai szál a lényeg. Hogy Benton miként gyűri le az őt irányítani akaró idősebb politikusokat, hogyan szerez a fiatalok között támogatókat és ellenségeket, és miként éri el a politikai színpadon a céljait.

Végül történt egy gyilkosság, ami azt sugallta, hogy mind ez idáig teljesen tévúton jártam, ugyanis valójában egy krimit tartok a kezemben, és most az lesz a dolgunk, hogy szépen kinyomozzuk Bentonnal karöltve, ki is a tettes. Végül nyomozás helyett inkább a kalandokra és az akcióra tevődött át a hangsúly, és a nyomokba csak véletlenül futottunk bele itt-ott, miközben Benton különböző helyzetekből menekült.

De nem csak zsánerét tekintve ennyire sokszínű ez a regény, a kivitelezése is eléggé egyedi és összetett. Először is egyfajta levélregénynek indul. Benton ugyanis levelekben írja meg a vele történteket Miss Escobedónak, a fiatal kormányzástantanárának. Aztán bizonyos okokból fel kell hagynia ezeknek az írásával, és elkezd egyszerű naplót írni magának, amiben megosztja velünk az érzéseit, gondolatait és persze az őrült elnöki életének a történéseit. Emellett a könyvet különböző grafikai elemek, térképek, rajzok, plakátok, cikkek, diagramok, kihallgatási jegyzőkönyvek, szerződésszövegek és egyéb érdekességek dobják fel, amik a levelek és naplóbejegyzések között találhatók, és szorosan kapcsolódnak a cselekményhez.

Ez egyfelől elég egyedi ötlet volt, másfelől tényleg feldobja a könyvet vizuálisan. És végül kicsit olyanná teszi az olvasást, mintha te magad is jelen lennél a történetben. Hiszen a saját szemeddel láthatod azt a térképet, amit épp Bentonék is látnak, elolvashatod a szerződést, amit épp aláírtak, és hasonlók. Az olvasót is a történet részesévé teszi ez az egész.

Kiábrándult fiatalok, megbízhatatlan felnőttek?

Ez a történet tökéletesen reflektál arra, ami a valóságunkban is történik. A világot nagyrészt idős politikusok irányítják, akik egymással marakodnak a hatalomért, közben pedig tönkreteszik a bolygónkat és nagy ívben tesznek az emberekre és a fiatalok jövőjére. A fiataloknak pedig elegük van ebből. Kiábrándultak, dühösek és változást akarnak. Nagyrészt ez mentette meg a mi hazánkat is a legutóbbi választáson attól, hogy végleg és biztosan a pokolban vezessenek minket.

De ez nem jelenti azt, hogy a fiatalok mind jobbak, mint az idősebbek, ahogyan azt sem, hogy minden felnőtt rossz lenne. És örülök, hogy ez a regény ezt megmutatta, mert kicsit tartottam tőle, hogy az lesz majd a tanulsága, hogy az idősek bénák, mind csak elcseszik a világot, és semmi szükség nincs már rájuk, és kizárólag a fiataloké a jövő, az igazság és a hatalom.

Benton karaktere jó példa arra, hogy csak azért, mert valaki fiatal, idealista és valóban jót akar a világnak, nem biztos, hogy automatikusan jó vezető és ténylegesen képes jobbá tenni a világot. A regény elején Bentont igazából egyáltalán nem érdekli a világ. Mármint szeretné, ha jobban működne, de úgy gondolja, hogy nem az ő dolga megmenteni. Ő nem akar mást, csak elnyerni annak a lánynak a szívét, akibe belezúgott. Elnök is ezért lesz végül, nem valami eszme miatt.

Ennek ellenére próbálkozik, és végül nagyon klassz jellemfejlődésen megy keresztül. De ehhez az kell, hogy már ne csak egy egyszerű fiatal legyen, hanem tanuljon, keresztülmenjen olyan dolgokon, amik által tapasztalatokat gyűjthet, és a megfelelő emberektől kapjon támogatást. Vagyis lényegében, amíg csak egy szimpla tinédzser, egy gyerek, addig nem alkalmas elnöknek, akkor válik alkalmassá, amikor már elég tapasztalatot gyűjtött és lelkileg sokkal érettebbé vált. Vagyis lényegében felnőtt.

A többi ország tinédzser vezetője még rosszabb nála. Ez pedig annak köszönhető, hogy bár fiatalok, és valóban idealistán kezdték ők is a lázadást a felnőttek rendszere ellen, ám a felnőttek rendszerében nőttek fel. Csak azt látták egész életükben, hogy ezek az öregemberek hogyan vezetik a világot, hogyan építenek birodalmakat, taposnak át másokon, szereznek egyre több hatalmat és pénzt. És azt hiszik, hogy ez csak így működhet. Még áltatják magukat, hogy bár a módszerük ugyanaz, ők jóra fogják felhasználni a hatalmat és pénzt, de nyilvánvaló, hogy szép lassan pontosan ugyanolyanná válnak, mint az idősek, akiket korábban megvetettek.

– Mi vagyunk az emberiség. Mi nyolcan. A sors választott minket vezetőknek – válaszolja Amita teljes lelki nyugalommal. – Ez egy újfajta birodalom. Felvilágosult birodalom. Egy jobb, békésebb világért.

– Békés?! – Most már kiabálok, a bőröm lángol. – Nincs olyan, hogy felvilágosult birodalom! Minden ország, amit birodalmak elnyomtak, pokoli harcot vívott a szabadságért. Ez robbantott ki minden háborút a történelemben!

És ez egy picit ijesztő és szomorú. Mert a regény azt érezteti velünk, olvasókkal, hogy nincs túl sok reményünk. Az újabb generációk hiába akarnak változást, amint hatalmat kapnak a kezükbe, pont azt fogják tenni, amit az elődeik. Mert egyszerűen csak az ő eszközeiket és módszereiket ismerik.

Olvasás közben reméltem, hogy azért a végére kapunk némi reménysugarat arra nézve, hogy bár nagyon nehéz, mégis ki lehet törni ezekből a generációs mintákból, és újféle, jobb módszert kitalálni az országok és a világ irányítására.

Amikor elmosódik a határ

Nagyon érdekes volt a viszony Benton és a szülei, valamint Benton és Miss Escobedo között is. Mindkét szál megmutatta, hogy időnként a felnőttek szimplán nagy gyerekek, esetlenek, sérültek, riadtak, zavarodottak és önzők. És ilyenkor a rájuk bízott gyerekeknek túl korán fel kell nőniük. Vagyis a könyv bemutatta, milyen az, amikor elmosódik a határ gyerekek és felnőttek között, valamint a gyerekkor és a felnőttkor között.

Bentonból lényegében azért lett elnök, mert úgy érezte, megfosztották a fiatalkorától, és felnőttként kell viselkednie. A szülei ugyanis, akik nemrég elváltak, gyerekként viselkedtek, és nem számíthatott rájuk igazán. Az anyjának új családja lett, és úgy csinált, mintha ez semmiség lenne. Csak élvezte az új életét, és nem igazán törődött azzal, hogy Benton mit érezhet. Az apja pedig úgy próbálta feldolgozni a válás traumáját, hogy csak és kizárólag a munkájával foglalkozott.

Nagyon meglepett, hogy lényegében még akkor is teljesen magára hagyták Bentont, amikor elnökké választották, és hirtelen egy egész ország súlya került a vállára. Sőt, akkor is, amikor gyilkossági kísérletekkel akarták kiiktatni az ellenfelei. Igaz, ő küldte el az apját, hogy nyugodtan foglalkozzon a munkájával, de az apjának nem lett volna szabad úgy hallgatnia rá, mintha szerepcsere történt volna, és Benton lenne az ő apja. És az is igaz, hogy Benton sértettségében és fájdalmában ellökte magától az anyját, de a nőnek kellett volna felnőttként viselkednie, és addig próbálkoznia, míg el nem nyeri a gyereke bocsánatát.

Az azért látszott, hogy annak ellenére, hogy nem megfelelően viselkednek, szeretik Bentont, úgyhogy kíváncsi voltam, vajon megváltoznak-e a történet végére.

Miss Escobedo szála kicsit megijesztett, mert attól féltem, hogy a könyv romantizál majd egy tanár-diák kapcsolatot, Benton ugyanis a tanárnőjébe szerelmes, az ő kegyeit kereste minden egyes cselekedetével. De hála az égnek, szerintem nagyon jól alakította az író ezt a szálat, úgy, hogy végül a megfelelő tanulság jött le belőle.

Bentonnak nem volt senkije, akire igazán számíthatott volna, ezért belekapaszkodott az első emberbe, aki meglátott benne valamit. Aki először elhitette vele, hogy nagy dolgokra lenne képes. Miss Escobedóba. De ez nem igazi szerelem volt, legalábbis akkor még nem, hanem egy túl korán felnőni kényszerült gyerek mentőövként használt álomképe. Ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy amikor Benton majd ténylegesen felnő, nem alakulhat ki valódi szerelem is köztük, hiszen a tanárnő is fiatal, de az már egy teljesen másik helyzet lesz, és a jövő zenéje.

Szóval volt a történetben romantikus szál, és bár az elején megijesztett, végül elégedett voltam vele.

Amikor szép lassan haladunk, aztán rátaposunk a gázra

A könyv három nagyobb részre van osztva. Az első rész a leghosszabb, és ez nagyon szépen és részletesen bemutatja Benton elnökké válásának első napjait, hogy milyen emberekkel van körülvéve az új életébe, milyen problémákkal kell megküzdenie, hogy ez milyen hatással van rá, valamint megismerhetjük a családi hátterét, a baráti kapcsolatait, a szerelmi vágyódását.

A második rész is elég hosszú és jól kidolgozott. Ebből személyesen megismerhetjük a többi ország fiatal vezetőit, azt, hogy miként intrikálnak egymás között, hogy megszerezzenek egy rengeteg hatalommal és pénzzel együtt járó területet. Láthatjuk, hogy Benton hogyan viselkedik ebben a helyzetben. És hát itt kezdődik el a krimiszál is egy korábban már sok krimiben felhasznált sablonhelyzettel: adott néhány ember egy teljesen lezárt szobában, egyikük meghal, ki lehet a jelen lévő közül a gyilkos?

A harmadik rész viszont oldalszámát tekintve is rövid, és bár izgalmas, mert pörögnek az események, tele van akcióval és veszéllyel, de valahogy számomra mégsem állt össze teljesen. Túl gyorsan meg volt oldva a végső probléma és túl egyszerűen. És voltak olyan karakterek, akiknek egyszerűen nem értettem az indítékát, hogy mit miért tettek. Persze az is lehet, hogy bennem van a hiba, nem tudom, de azt éreztem, hogy az első két rész lassú és jól kidolgozott építkezése után a harmadik rész kicsit logikátlan, kicsit összecsapott, kicsit túl gyors.

Ettől függetlenül érdekes volt a történet, élveztem, és a tanulságok nagyon jól átjöttek, csak maradt bennem némi hiányérzet.

Összeesküvés-elmélet vagy valóság

A történet középpontjában egy Sárkányfarok elnevezésű sziget áll az Északi-sarkvidéken, ami alatt olyan nyersanyagok vannak, amikhez ha egy ország hozzájut, akkor hihetetlen hatalomra és rengeteg pénzre tesz szert. Ez a sziget az, ami megrészegíti az újonnan hatalomra kerülő, fiatal vezetőket is.

Benton azonban két okból is amellett van, hogy senki ne folytasson a szigeten fúrásokat, és hagyják békén. Az egyik ok, hogy ha fúrni kezdenek ott, akkor tovább csökken a jégtakaró, a globális felmelegedés rosszabbá válik, és a bolygónk szép, lassú haldoklása kicsit gyorsabban folytatódik. A másik ok, hogy egy számítógépes játékba rejtett üzenet miatt úgy véli, egy szupervulkán van a sziget alatt, amit ha a fúrásokkal megzavarnak, konkrétan eljön a világvége.

– Várj. – A hangom elcsuklik, tenyerem nedves a képernyőn. – Azt mondod, ha bármelyik ország megszerzi a Sárkányfarkat, és elkezd fúrni, akkor így vagy úgy, de mind meghalunk?

– Remélhetőleg nem a következő Pókember-film előtt – feleli Freddy csípősen.

Olvasás közben szinte végig nem lehetett tudni, hogy ez utóbbi vajon igaz-e, vagy csak egy összeesküvés-elmélet, de ha csak az első ok áll fenn, az is épp elég, hogy Bentonnal értsünk egyet, és neki drukkoljunk.

A többi fiatal vezető karaktere egyébként igazán érdekes volt. Akadt olyan köztük, aki elsőre szimpatikusnak tűnt, de nem tudtam eldönteni, hogy tényleg bízhatunk-e benne, és akadt olyan is, akinek az első pillanattól antipatikus volt minden mondata és tette.

Ami érdekes, hogy bár a vulkánról nem tudtam eldönteni, hogy létezik-e, ahogyan a karakterek jó részéről sem tudtam biztosan, hogy most a jó vagy a rossz oldalon áll-e, de valahogyan már a gyilkosság pillanatában megéreztem, hogy mi is lesz itt a csavar. Így a Sárkányfarokon játszódó jelenetnél is pontosan tudtam, ki várja a jégen Bentont. És azt is tudtam, hogy az illető a jó oldalon áll. Nem tudom, honnan jött a megérzés, csak egyszerűen összeálltak a kirakós darabkái a fejemben, ahogy szép lassan csepegtette nekem a történet az infókat.

Szóval akadtak olyan fordulatok, amik megleptek, de a fő fordulatot lényegében kitaláltam, ami elég nagy sikerélményt okozott, viszont logikus módon így nem volt számomra valódi fordulat.

Újszerű kivitelezés és mondandó

Összességében nagyon tetszett ez a könyv. Imádtam, hogy ennyire sokszínű mind zsáner tekintetében, mind kivitelezésében. A sok grafikai elem nagyon feldobta és modernné varázsolta a történetet, valamint még jobban a részévé tett olvasóként a történetnek az, hogy ugyanazokat a dolgokat láthattam a saját szememmel, amiket a karakterek is láttak. Benton klassz főszereplő volt, igazi jellemfejlődéssel, a történet tele volt érdekes tanulságokkal és izgalmas kalandokkal.

🤯🤯🤯🤯 5/4 – Bár valószínűleg nem fogok még napokig a könyvön elmélkedni, de olvasás közben eléggé megmozgatta az agyamat a történet. Mind a krimiszál, mind a társadalomkritikai és filozófiai szál elgondolkoztató és érdekes volt.

🔥🔥 5/2 – Bár volt romantikus szál a történetben, hála az égnek, az olyan irányt vett, amit etikusnak tartok. A pikáns jeleneteket inkább a mellékkarakterek adták, főképp Benton egyik legjobb meleg barátja, valamint a többi fiatal vezető.

🤧5/1 – Ez a könyv egyáltalán nem volt szomorú, úgyhogy egyetlen könnycseppet sem csalt ki a szememből. Olvasás közben nem szükségeltetik hozzá zsebkendő.

💔 5/1 – Bár volt, amikor sajnáltam Bentont a szülei, a reménytelen szerelme, a sok teher miatt, ami a vállát nyomta, de a szívem teljesen egészben maradt.

🍵🍵🍵🍵5/4 – Szerintem ez egy tök jó könyv ahhoz, hogy befészkeljük magunkat egy bögre teával (pillanatnyilag inkább jeges teával) egy kényelmes fotelbe, és órákon át csak olvassunk és teát kortyolgassunk.

✊✊✊✊ 5/4 – Bár a történet végét kicsit elkapkodottnak éreztem, végig nagyon szórakoztató és izgalmas volt. És fontos társadalmi problémákat, politikai kérdéseket vetett fel, amikre szerintem megfelelő válaszokat is adott végül.

Ha kíváncsi lettél erre a könyvre, itt megvásárolhatod:

KATT

Nyereményjáték:

Ezúttal egy kis fantáziajátékra hívunk titeket. Képzeljétek el, hogy holnap megválasztanak titeket miniszterelnöknek. Milyen döntéseket hoznátok? Válaszoljatok őszintén a turné állomásain feltett kérdésekre, a választ a Tally megfelelő helyére írjátok be.

(Figyelem! A sorsolóprogram észleli az azonos IP-címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kérdés a játékhoz:

Ha csak egyetlen mondatot üzenhetnél a népednek, mi lenne az?

Állomáslista:

Blogturné

08. 02. Kelly és Lupi olvas

08. 03. Könyv és más

08. 05. Spirit Bliss Sárga könyves út

Amikor fogalmad sincs róla, mi a valóság (C. G. Drews: Ne engedd be az erdőt! – Blogturné)

A Blogturné Klub bloggerei belevetették magukat C. G. Drews gótikus bestsellerébe, hogy megismertessék veletek ezt a nem hétköznapi és kifejezetten borzongató történetet. Tarts velünk, és ha szerencsés vagy, meg is nyerheted a könyv egy példányát.

Megesett már veled, hogy olyannyira elnyelt a fantáziád vagy egy álmod, hogy miután magadhoz tértél, egy pillanatig fogalmad sem volt róla, mi kitalált, és mi valóságos? Nos a Ne engedd be az erdőt! című könyvnek a két főszereplője hasonló helyzetbe kerül. Ahogyan mi, olvasók is. Miközben az oldalakat faljuk, végig azon pörög az agyunk, hogy ez most tényleg megtörténik, vagy csak valamiféle őrült képzelgésbe kerültünk bele. Bárhogy is van, ez a történet szó szerint beszippantja az embert, és tekergő gyökérként fúrja bele magát az elméjébe.

Amikor a természet meg akar ölni

Mint kiderült, az ehhez hasonló történeteket botanikai horrornak nevezik, bár ezt a könyvet szerintem egyben a testhorror kategóriába is betehetjük. A két főszereplő, Andrew és Thomas ugyanis rájön, hogy a bentlakásos iskolájuk melletti erdőt szörnyek szállták meg. Ezek azonban nem egyszerű szörnyek, hanem pontosan úgy néznek ki, mint ahogyan Thomas lerajzolta őket Andrew gótikus horrortörténeteinek illusztrálásaként. Fából, mohából, gombákból, földből, csontokból, rothadó húsból és hasonló csodás dolgokból állnak, és embereket gyilkolásznak brutális módokon. Csak a két fiú tud a létezésükről, így nekik kell rájönniük, hogyan ölhetik meg végleg a szörnyeket, mielőtt még több embert bánthatnának, és végül velük is végezhetnének.

Emlékeim szerint korábban még sosem olvastam vagy láttam sem botanikus horrort, sem testhorrort, de az biztos, hogy nagyon ijesztő és borzongató még könyvként is. Olvasás közben többször is elszörnyedtem azon, miféle sebeket ejtettek a szörnyek a két fiún és a többi áldozatukon, és miféle groteszk változások történtek főképp Andrew testében ennek köszönhetően. Nagyon élveztem ezt a történetet, ahogyan horrorfilmeket is mindig imádtam nézni, de ettől függetlenül egy-két jelenettől konkrétan hányingerem lett olvasás közben, és lezsibbadt a teljes testem. Szóval ha valaki nem bírja a durva sebeket, csonkításokat és hasonlókat, annak nem biztos, hogy jó ötlet elolvasni ezt a könyvet.

De aki képes kezelni ezt, az szerintem nagyon fogja élvezni a történetet. Mert sötét, ijesztő, libabőrös lesz tőle az ember, kikerekedik a szeme, és mégsem tudja letenni a könyvet, míg a végére nem ért.

Tetszett amúgy, hogy bár a szörnyek mind erdei természeti dolgokból álltak össze, mégis mennyire sokszínűek voltak. Akadtak hatalmas, agancsos lények, de egészen apró rovarszerű rettenetek is.

Kérdés kérdés hátán

A történetben több érdekes felvetés is van, amiken olvasás közben az ember a fejét törheti. Az első alapvetően az, hogy vajon a szörnyek valóban léteznek-e, vagy csak a két fiú (vagy egyedül Andrew) fantáziái, amivel valami traumát akarnak feldolgozni. A második Andrew ikerhúgával, Dove-val kapcsolatos, akiről végig érezni, hogy valami nem igazán stimmel vele. A harmadik, hogy ha a szörnyek valóságosak, akkor vajon tényleg Thomas rajzai keltették-e életre őket. A negyedik pedig, hogy Thomas valóban Dove-ba szerelmes-e, ahogyan azt Andrew hiszi, vagy csak nem veszi észre, hogy a fiú őt szereti.

Ebből az utolsó három kérdésre szinte azonnal volt egy megérzésem, bár a Dove-val kapcsolatos titok esetében ezt sikerült megingatni egy érdekes fordulattal. Természetesen, hogy jogosan, vagy sem, azt nem árulom el nektek, majd kiderül, ha elolvastátok ti is a könyvet.

Az első kérdésen viszont, hogy az egész szörnyesdi valóság-e, vagy sem, még most is töröm a fejemet. Olvasás közben végig kerestem a bizonyítékokat, ami nagyon szórakoztató volt. De még most is több elméletem van, és lényegében mindegyiket alá tudnám támasztani hihetően. Talán ennek a könyvnek pont ez volt a lényege, hogy ne tudjunk biztosat, és mindegyik lehetőségről elhiggyük, hogy akár igaz is lehetne.

Akad még egy pluszkérdés, mégpedig az, hogy vajon a történet maga miként zárult le. Ezzel kapcsolatban nem nagyon tudok bővebbet mondani, mert az mindenképpen spoileres lenne, de nagyon izgalmas, hogy a regény végét többféleképpen is lehet értelmezni, és mindegyik értelmezés logikus a maga módján.

Kreativitás – menedék vagy őrület

Andrew gótikus horrorsztorikat ír, Thomas pedig ezekhez rajzol sötét és ijesztő illusztrációkat. Mindketten imádnak elmerülni a saját és egymás művészetében. A szörnyek megjelenése előtt ez egyfajta menedék a fiúknak, ahol egyedül és kettesben is biztonságban érezhetik magukat, és megnyílhatnak a másik előtt.

Thomas a bántalmazó szülei elől menekül a rajzolásba, Andrew pedig a saját szexualitását (aszexuális) és a Thomas iránti titkos szerelmét rejti el a történeteiben, valamint az iskolai bullyingot és a pánikrohamait próbálja feldolgozni velük. Vagyis alapvetően mindkettejük lelkén van már jó pár seb a szörnyek megjelenése előtt is, így könnyen elgondolkozik azon az ember, hogy vajon ezek a sebek mennyire mélyek, kihatnak-e a pszichéjükre annyira, hogy egy közös fantáziavilágot alkossanak önmaguk számára.

A szörnyek megjelenése után viszont Thomas azt hiszi, a rajzai keltik életre a borzalmakat, ezért fel akarja adni azt a dolgot, ami Andrew mellett a legfontosabb számára a világon, a rajzolást. A menedéke hirtelen veszélyessé és ijesztővé válik.

Ez a kettősség szépen bemutatja a valóságot szerintem. A művészet, a kreatívkodás lehet egyfajta mankó, segítség ahhoz, hogy feldolgozzuk a traumáinkat, vagy egy időre elvonuljunk a világtól és a gondjainktól. Ám ha maga a művészet válik az egész világunkká, és nem marad semmi más, onnantól már akár káros is lehet ránk nézve. Kell egyfajta egészséges egyensúly, amiben el tudunk vonulni a fantáziánkba, de vissza is tudunk jönni onnan. Amiben ha élvezzük is a művészetünket, különbséget tudunk tenni valóság és kitaláció között.

Olvasás közben sokszor eltöprengtem azon, hogy vajon én képes lennék-e valami trauma miatt ilyen szinten belemerülni a fantáziavilágomba, mert nagyon be tudok zárkózni néha a fejembe. És őszintén szólva, fogalmam sincs. De ha egyszer megőrülnék, remélem, nem szörnyeket hallucinálnék, hanem inkább aranyos tündéreket, unikornisokat, esetleg a kedvenc karaktereimet a kedvenc sorozataimból, filmjeimből, könyveimből. 😅

Egyébként nagyon jó ötlet, hogy a könyvben ténylegesen is megtalálhatjuk Andrew néhány meséjét, valamint Thomas néhány rajzát. Ezek nagyon feldobják a kötetet, és kicsit oldják az emberben a történet okozta stresszt is.

Szerelem vagy toxikus kötelék?

Andrew és Thomas kapcsolata elsőre aranyosnak tűnik még akkor is, ha nem lehetünk biztosak benne, hogy Thomas viszontszereti-e Andrew-t, vagy csak barátként kötődik hozzá nagyon. Aztán ahogy haladunk előre a könyvben, egyre több sötét gondolat kerül elő. Andrew sokszor tesz elég furcsa, sorozatgyilkosokhoz is passzoló kijelentést arról, hogyan bántaná, ölné meg Thomast, csak azért, hogy örökre beleolvadhasson, a részévé válhasson, és hasonlók. És egy teljes mesét is ír lényegében arról, hogy kivágja a saját szívét, és odaadja Thomasnak. És olvasás közben valahogy azt érezni, hogy ez nem biztos, hogy csak egy mese. Talán tényleg képes lenne valami hasonlót tenni.

Thomas is egyre több megjegyzést tesz arra, hogy Andrew-ért képes lenne bármit megtenni, akár ölni és meghalni is. És esetében is érezni, hogy nem a levegőbe beszél, és nem is feltétlenül csak szörnyeket gyilkolna le Andrew védelmében.

Szóval, igen, a kapcsolatuk és az érzéseik nagyon erősek egymás iránt, vannak nagyon cuki, romantikus pillanataik, és vágytam is rá, hogy egymásra találjanak, megmentsék egymást, boldogok lehessenek együtt. De azért azon is elgondolkoztam, hogy az érzéseik talán időnként átlépik azt a bizonyos határt szerelem és toxikus függőség között.

A sötétség, ami elnyel

Ez egy igazán sötét, hátborzongató sztori, ami tele van titkokkal és szörnyekkel. Annak ellenére, hogy a testemből negatív fizikai reakciókat váltott ki (enyhe hányinger, libabőr, megfeszülő izmok stb.), az agyamat teljesen beszippantotta, konkrétan másfél nap alatt elolvastam, mert képtelen voltam letenni. Egyszerűen tudni akartam, mi a fene történik itt, mi a valóság, és mi a fantázia. Andrew-t és Thomast nagyon megkedveltem annak ellenére, hogy ők is néha elég beteg dolgokat mondtak és tettek. De a traumáik miatt képes voltam együttérezni velük.

🤯 🤯 🤯 🤯 🤯 5/5 – Szerintem még napokig azon fogok gondolkozni, vajon mit is jelentett pontosan a könyv legvége, mi is az igazság.

🔥🔥🔥 5/3 – Bár csak tinédzserekről beszélünk, ezért valódi szexuális izzást nem nagyon láthatunk köztük a könyvben (aminek egyébként én személy szerint örülök), főképp, hogy Andrew aszexuális is, de érzelmileg mégis érezni lehetett köztük a bizsergést, a köteléket.

🤧5/1 – Bár történnek szomorú, megrázó dolgok a könyvben, azok inkább szorongást váltottak ki belőlem, könnyeket nem csiholtak a szememből.

💔💔💔💔 5/4 – A szívemet viszont sikerült összetörni, mert ezek a srácok lelkileg és pszichésen nagyon megszenvedték ezt a történetet, akár valósak voltak a szörnyek, akár nem. A történet legvége pedig, mivel kétértelmű, szintén kicsit fájt a lelkemnek, mivel hajlok afelé a vég felé, ami megrázóbb.

🍵 5/1 – Bekuckózós, teázós kikapcsolódáshoz nem ajánlanám, mert ahhoz túl ijesztő történet. Hacsak nem valami nyugtatóteát iszik valaki, mert arra nekem is nagy szükségem lett volna néha egy-egy borzongató résznél.

💀💀💀💀💀5/5 Összességében viszont imádtam ezt a könyvet, mert horrorrajongóként teljesen be tudott szippantani úgy, hogy közben adott valami újat is.

Ha kíváncsi lettél a könyvre, itt megvásárolhatod:

KATT

Nyereményjáték:

A Ne engedd be az erdőt! egy újkori klasszikus a botanikaihorror-kötetek között. Most olyan kötetekből idézünk, amik szintén a botanikai horror kategóriájába sorolandóak. A feladatod, hogy felismerd, mely könyvből idézünk, és beírd a Tally megfelelő sorába.

(Figyelem! A sorsolóprogram észleli az azonos IP-címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

„A félelem olyan, mint egy fátyol, amelyen keresztül minden valami másnak látszik: veszélyt és fájdalmat sejtek mindenütt.”

Állomáslista:

Blogturné

07. 29. Hagyjatok! Olvasok!

07. 31. Könyv és más

08. 01. Spirit Bliss Sárga könyves út

08. 03. Sorok Között

Emma Steinkellner: Egy kis boszi naplója – Az éhes árnyék – Blogturné

A Maxim Kiadó jóvoltából megérkezett az Egy kis boszi naplója második része, amelyben Luna ismét izgalmas – boszorkányos – kalandokba keveredik. Ismerd meg ezt a middle grade képregényt a blogturné során, és játssz velünk, hogy megnyerhesd Az éhes árnyék egy példányát!

Miért választottam ezt a könyvet?

Szeretek rajzolni, szeretem a képregényeket, és az első rész is érdekes, aranyos volt, szóval gondoltam, folytatom ezt a történetet.

Külcsín és kivitelezés

Egy kemény borítós könyvről van szó, ami annak ellenére, hogy átlagos méretű, alig van súlya. Szóval akár mászkálás közben is könnyedén olvasható úgy, hogy nem szakad le az ember csuklója. Ami számomra előny, mert a trombózisom óta gyakran olvasok fel-le sétálgatva.

A borító háttérszíne bordós-lilás árnyalatú, és a főszereplő, Luna van rajta, egy nyaklánccal a kezében. A nyaklánc ragyog, Luna árnyéka pedig egy más kinézetű lányt jelenít meg. Luna vállán ott a táskája, amiből a macskája, Laszlo kukucskál ki. Az illusztráció ugyanolyan stílusú, mint a képregény maga, és illik az adott rész történetéhez is. Egyébként nekem nagyon bejön a rajzok stílusa, igazán szép, grafikailag jól kidolgozott képregény.

Szóval 5-ből 5 pont.

Alapötlet

Maga a boszis sztori fiataloknak nem új ötlet, de az, hogy képregény formába önti valaki, mégis egyedivé teszi. A tinik amúgy szeretik a boszorkányokról szóló történeteket, úgyhogy valószínűleg bevonzza őket ez a világ. Anno fiatalon én is odavoltam egy csomó boszorkányos ifjúsági sorozatért.

Ez a második rész egyébként az iskolai bullyingról és az önelfogadásról szól, ami bár szintén nem egyedi téma, nagyon fontos minél többet beszélni róla, mert igencsak aktuális. Sajnos túl gyakran jön szembe velem olyan hír, ami arról szól, hogy egy gyerek azért próbált öngyilkos lenni, vagy lett az, mert az iskolában a társai bántalmazták. Ha csak egy bullyingolt gyereknek is erőt ad ez a történet, vagy egyetlen gyerek is meggondolja magát, és nem bántja a társait, már nagy haszna volt a kötetnek.

Szóval 5-ből 4,5 pont.

Cselekmény és karakterek

Luna Hushról kiderült az előző részben, hogy boszorkány, de az iskolában továbbra sem szabad használnia az erejét. Így megvédeni sem tudja magát azoktól, akik minden alkalmat megragadnak arra, hogy kigúnyolják. Mikor meglátogatja a nagymamáját a másik dimenzióbeli otthonában, talál nála egy érdekes varázsmedált, ami állítólag előhozza a lényének a „jobb” oldalát. Vagyis laza és menő lesz tőle, és képessé válik megvédeni magát. A probléma csak az, hogy ezt a változást egy, a medálban élő démon segíti elő, aki át akarja venni Luna felett az uralmat.

Először is, nagyon örülök, hogy a képregény egy kis összefoglalóval kezdődik, hogy mi történt az első részben. Az első rész hat éve jelent meg magyarul, akkor olvastam, és bár voltak halovány emlékeim róla, de a részletekre már nem nagyon emlékeztem. És ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Úgyhogy jó ötlet volt ezzel kisegíteni az olvasókat.

Luna aranyos karakter, és igazán együtt tudtam érezni vele. Bár nem értettem egyet vele, de teljesen megértettem, hogy miért próbált még azután is varázsolni a medállal, hogy megtudta, veszélyes lehet. A szomorú az, hogy alapvetően egy csinos, okos, tehetséges és különleges kislány, és a gonoszkodó gyerekek mégis képesek elhitetni vele, hogy meg kell változnia, mert különben nem szerethető. És sajnos ez ilyen idős korban (sőt, van, akinél később is) tényleg így működik. Annyira meg akarunk felelni másoknak, hogy akár olyasmit is megteszünk, ami árthat nekünk, csak hogy elfogadjanak.

Majdnem mindenki azt tanácsolta Lunána, hogy egyszerűen csak ne törődjön a gonoszkodással. És persze, ez lenne a valódi megoldás, de mégsem ennyire egyszerű. Az ember nem tudja csak úgy kikapcsolni az érzéseit. Persze elfojthatja őket, de saját tapasztalatból tudom, hogy attól csak rosszabb lesz. És kell egyfajta érettség és rengeteg tapasztalat addig, míg az embert már tényleg egyáltalán nem érdekli, mit mondanak róla mások. Ez pedig idő és tapasztalatok híján egyszerűen nem lehet meg egy Luna korabeli lányban.

Luna anyukája egyébként bár támogatta a lányát, de kicsit figyelmetlen volt vele szemben. Tudta, hogy a lányát gúnyolják az iskolában, amit a lány nehezen visel, mégis olyasmit tett, amiről sejthette, hogy csak ront Luna helyzetén. Persze utólag engedélyt kért rá, de úgy, hogy Lunának lényegében esélye sem volt nemet mondani az adott dologra. Szóval ez kicsit érzéketlen volt az anyjától.

A történetben van egy iskolai szépségkirálynő-választáshoz hasonló esemény is, ami kicsit előhozta az emlékeket a Carrie című filmről, de azért annyira nem volt durva, lévén, ez egy gyerekkönyv. Viszont azt jól bemutatta, hogy miért működnek rosszul ezek az események, és hogy miként kellene változtatni rajtuk, hogy valódi értéket adjanak.

A cselekmény érdekes volt, akadtak benne izgi részek, amikor kíváncsian vártam, mi fog történni, és a benne lévő tanulságokat is jól átadta. Talán csak azt találtam kissé egyszerűnek és túl gyorsnak, ahogyan Luna végül legyőzte a démont.

5-ből 4,5 pont.

Lezárás

A könyv vége úgy zárult, ahogyan az egy gyerekkönyvtől elvárható. Luna rájött, hogy a medál nélküli valódi önmaga pont jó úgy, ahogy van, és nekiállt, hogy megváltoztassa az iskola légkörét. Ez pedig tökéletes tanulság a gyerek olvasóknak.

5-ből 5 pont.

Hogy tetszett ez a könyv?

Tetszik az illusztrációk stílusa, és érdekes volt a történet is. Luna érzéseit, problémáit teljesen át tudtam érezni, és nagyon fontos témának tartom a bullyingot és az önelfogadást is. Szóval ez egy aranyos kis képregény jó tanulságokkal.

5-ből 4,5 pont.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Igazából bárkinek, aki szereti az aranyos ifjúsági képregényeket és a boszis történeteket.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Te is imádod a boszorkányos történeteket? Akkor bizonyára könnyedén kitalálod az idézetek alapján, hogy melyik könyvre gondoltunk! Ha pedig megvan a megfejtés, csak be kell írnod a címet a Tally-form megfelelő sorába.

(Figyelem! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

„Nemrégiben a polgármester úrnak is ajánlottam, hogy rejtse el legalább a gerincét, ha nem akarja, hogy városszerte kitudódjon, nem teljesen egyenes neki.”

Állomáslista:

Blogturné

07.20. Utószó

07.21. Csak olvass!

07.23. Dreamworld

07.24. Spirit Bliss Sárga könyves út

07.25. Könyv és más