Amikor a kérdés nem az, hogy „A férfi vagy a medve?”, mert a férfi maga a medve! (Eowyn Ivey: Fekete erdő, kék ég – Blogturné)

Eowyn Ivey új regénye a vad Alaszkába repíti az olvasót, ahol a természet az úr, és minden tettnek következménye van. A különleges regény főszereplője Birdie, az egyedülálló anyuka, aki hatéves lányát, Emaleent neveli. Az élete unalmas, és ő szabadságra vágyik, ám az élet egyáltalán nem olyan idilli a hegyek között, mint a filmekben és a mesékben. Eowyn Ivey misztikus történetéről a Blogturné Klub három bloggere mesél nektek. Tartsatok velünk erre a különleges utazásra a vadon sötét mélyébe.

Szeretitek az olyan történeteket, amik úgy cincálják darabokra a szíveteket, ahogyan egy medve a prédáját? Amitől egyszerre vigyorogtok, hiszen annyira édes, és szorul össze a gyomrotok, mert tudjátok, hogy a tündérmese nemsokára rémálommá válik? Nos, ha igen, akkor a Fekete erdő, kék ég a nektek való könyv. Mire a végére értek, valószínűleg zsepihalmok között fogtok ülni.

A férfi vagy a medve?

Gondolom, ti is hallottátok már azt a kérdést, hogy egy sötét erdőben sétálva a nők kivel találkoznának inkább, egy idegen férfival vagy egy medvével. Nos ez az a történet, amiben a főszereplőnek, Birdie-nek ezt nem kell eldöntenie, ugyanis Arthur, a férfi, aki a sötét erdőt lakja, maga a medve.

A regény nem fejti ki Arthur eredetének a történetét igazán. Nem tudjuk meg, hogy léteznek-e még rajta kívül olyan lények, akik alapvetően medvék, de valahogyan képesek időnként lehántani magukról a medvebőrt, és emberré válni. Bár megjelenik a könyvben Arthur medve anyja, róla sem tudjuk meg, vajon olyan-e, mint a fia, vagy csak egy szimpla medve.

Ami biztos, hogy Arthur bár képes emberi kinézetet ölteni, a benne élő medvét nem tudja elnyomni. Újra és újra előtör belőle, pedig megpróbálja elzárni, megsemmisíteni önmagában. De ahogy a benne élő medve haldoklik, úgy ő maga is vele haldoklik, hiszen ő maga a medve. Szóval képtelen irányítani ezt, bármennyire is akarja. És ha felveszi a medvebőrét, akkor ugyanolyan veszélyessé válik, mint bármelyik medve. Akár még a szeretteire nézve is.

A tündérmesei elemek, a folklór az állatbőrbe bújt emberekről, vagy épp az emberbőrt öltő állatokról titokzatossá, misztikussá teszik a történetet, de közben egyfajta sötét hangulatot is adnak neki. Még mikor el is mosolyodik az ember olvasás közben egy-egy aranyos jeleneten, akkor is közben görcsben van a gyomra, mert érzi, hogy ez a boldogság csak ideiglenes és nagyon törékeny.

A történet szimbolikus értelme – szerintem

Amikor belekezdtem a könyvbe, azt gondoltam, hogy a történet egy bántalmazó kapcsolatot fog majd bemutatni, amiben a férfi először kedvesnek és ártalmatlannak tűnik, aztán előtör a valódi énje, aki agresszív és veszélyes.

Aztán valamiféle Szépség és a szörnyeteg-párhuzam derengett fel előttem, de bár voltak tündérmesei elemek a sztoriban, túl sötét volt ahhoz, hogy egy romantikus mese kerekedjen belőle.

Végül, ahogy haladtam az olvasással, rájöttem, hogy ez a sztori teljesen mást szimbolizál.

Azt hiszem, a történet szimbolikusan egy pszichés betegséggel élő férfiról szól, aki alapvetően csodálatos ember, képes a mély szeretetre, csak időnként valami átkattan benne, és onnantól veszélyessé és agresszívvé válik. Nem felelős úgy a tetteiért, mint egy pszichésen nem beteg, szimplán s*ggfej bántalmazó. És pont ezért annyira szívfájdító ez a történet.

Arthur összevonta a szemöldökét.

– Miért sírsz?

Nagyon nehéz volt visszatartania a sírást, és közben megszólalnia.

– Engem miért... miért nem vitt magával?

– Néha jó egyedül.

– Nem, nem jó – felelte Emaleen, és már sírt is.

Ha Arthur alapvetően gonosz lenne, aki csak megjátssza a kedves férfit, hogy a hálójába csalja az áldozatát, akkor az ember egyáltalán nem sajnálná őt. Így viszont olvasás közben nemcsak Birdie-ért és Emaleenért aggódtam, hanem Arthurt is őszintén féltettem.

Egyfelől, mert tudtam, hogy ha véletlenül árt a nőnek és a gyereknek, abba lelkileg és pszichésen még jobban belerokkan majd. Másfelől, mert valahogy nem láttam, miként érhetne ez a történet jól véget. Hiszen Arthur nem tudja leküzdeni a benne élő medvét (ahogyan egy pszichés beteg is maximum a gyógyszere szedése idejére tudja kordában tartani a betegségét, de ha bármi történik, és nem jut hozzá a gyógyszeréhez, akkor ismét kitör rajta), és így hiába szereti tiszta szívből és őszintén Birdie-t és a kislányát, nincsenek biztonságban mellette. Ha pedig nincsenek biztonságban mellette, akkor nem is maradhatnak vele, Arthur pedig ismét magányosan végzi.

Nem mondom el természetesen, mi történt végül, hogyan végződött a történet, de az biztos, hogy érzelmileg nagy hatással volt rám.

Szerető anya, de nem jó anya

Birdie szabad szellem. Utálja a világunk kötelékeit, hogy halálra kell dolgoznia magát, de így is aggódnia kell a pénz miatt, és közben nemcsak magáról, hanem a kislányáról is gondoskodnia kell. Már az előtt az erdő mélyére vágyott, és meg akart szabadulni a modern világ láncaitól, hogy megismerte volna Arthurt.

És ezzel nincs is semmi baj, sőt, egészen át is tudom érezni, mert időnként én is itt hagynék mindent a francba, és elköltöznék egy lakatlan szigetre (csak esetemben legyen összkomfortos...). Birdie is megérdemelné, hogy azt az életet élhesse, amire vágyik. Szabadon, békében, kiszakadva ebből a sokféle szempontból sötét világból.

Lehetetlen volt, amire Birdie igazán vágyott. Hogy végre egyedül legyen, és a saját feltételei szerint élje meg a világot. Ugyanakkor mindent meg akart osztani Emaleennel.

Csakhogy gyereke született, és miután Emaleen már létezik, és csak hatéves, ezért szüksége van egy szerető, gondoskodó, védelmező szülőre. És ebből Birdie csak az egyiket tudja teljesen megadni neki, a szeretetet.

Bár Arthur számomra is nagyon szimpatikus volt férfi alakban, és Birdie nem sejthette a férfi veszélyes titkát, de ha csak egy átlagférfi lett volna, a nő akkor is durván veszélyes döntéseket hozott. Az, hogy egy alig ismert férfihoz költözik a hatéves kislányával az erdő közepére, ahol rajtuk kívül nincs egy lélek sem... Hát, nem tudom, hogy épeszű nő csinálna-e ilyesmit...

De az is durva, hogy a modern világból simán kiszakítja a kislányát, és egy teljesen összkomfort nélküli világba viszi, ahol nemcsak bármelyik pillanatban baja eshetne (mert hát az erdőben nemcsak férfimedvék, hanem sima medvék és egyéb vadállatok is kószálhatnak), de az alapvetően szükségleteit sem tudja mindig teljesen kielégíteni (normális étel, fűtés, tiszta víz, higiénia stb.).

Amikor Birdie terhes lett, azt hitte, önmaga kicsinyített mását kell majd felnevelnie, ehelyett egy idegent hozott a világra, akit még csak most kezdett megismerni.

Sőt, van egy jelenet, amikor egyáltalán nem törődik azzal, hogy a kislánya éhes, fázik, feldúlt, retteg, és csak vissza akar menni a házba. Elhittem Birdie-nek, hogy szereti a lányát, de ennél a pontnál már végképp úgy éreztem, hogy ez nem elég ahhoz, hogy jó anyának nevezzem. Amikor a gyereked alapvetően szükségleteit és érzéseit sem veszed figyelembe, az már az önzőség legmélyebb szintje.

Szóval igen, sajnáltam Birdie-t, mert megértem, hogy megláncolva érezte magát a modern, kapitalista, patriarchális világban, és az anyaság miatt is időnként majd' megfulladt. De ha már van egy gyereked, akkor ez van. Akkor ő az első és legfontosabb. Akkor nem veszélyeztetheted a saját vágyaid miatt az épségét és az életét.

A feminista medve

A könyvben többször úgy tűnhet, mintha Arthur lusta vagy érdektelen lenne, de csak azért, mert bizonyos helyzetekben medveként gondolkozik és viselkedik még embertestben is. Viszont amikor Birdie-nek igazán szüksége van rá valamiben, amikor a nő beszél hozzá, Arthur mindig meghallja őt. Nemcsak úgy tesz, mintha meghallgatná, hanem őszintén és mélyen odafigyel rá. És megadja neki azt, amire Birdie-nek szüksége van.

– Szerinted mennyi ideig fog tartani, amíg odaérek, és felmegyek a hegyoldalra?

– Attól függ.

– Persze, de szerinted meg tudom csinálni?

– Természetesen – mondta Arthur.

Ha kell, akkor időt és szabadságot ad neki (vigyáz Emaleenre, míg Birdie kiszabadulhat az életéből, és belevághat abba a kalandba, amire mindig is vágyott). Ha kell, bizalmat és önbizalmat ad neki. Hitet, hogy a nő bármire képes önállóan. Nem akarja irányítani, nem akarja megmondani neki, mit hogyan csináljon. Nem veszi ki a kezéből a „férfias” feladatokat, mondván, majd ő, a nagy, erős férfi megmutatja, hogyan kell csinálni, mert a gyenge nő úgysem tudja. Viszont ha Birdie segítséget kér tőle, akkor mindig ott van mellette.

A vicces az, hogy ha megkérdeznék a könyv alapján, hogy egy idegen férfi vagy a medve, akkor is biztosan rávágnám, hogy a medve. Mert a könyvbeli férfimedvében, Arthurban több megbecsülés, tisztelet és szeretet van a nőkkel szemben, mint sok emberi férfiban.

Amikor a gyerek a legokosabb

Emaleen nagyon cuki kislány. Imád olvasni, rajzolni, és hatalmas fantáziával rendelkezik. Nem csoda, hogy Arthurral is azonnal megtalálja a hangot. A férfi és a gyerek közös jelenetei alatt majd elolvadtam.

De Emaleen nemcsak cuki, hanem okos is. Őszintén szólva sokkal okosabb, mint az anyja. Ő előbb rájön Arthur titkára, és sokkal gyorsabban és tisztábban felméri a veszélyt, ám közben a szeretete sem szűnik meg a férfi iránt. Birdie ezzel szemben annyira kapcsolatfüggő, hogy egyszerűen nem érzékeli, hogy életveszélyben van ő és a lánya is. Még akkor sem, amikor ez egy hatéves gyerek számára is nyilvánvaló.

Az anyukája sok mindent tudott. Tudta, hol terem az áfonya, hogy kell halat fogni, és a puskával is ügyesen bánt, de Emaleen attól félt, azt viszont nem tudta, hogyan kell vigyázni magukra.

Olvasás közben Emaleent féltettem a leginkább, mert az anyja annyira felelőtlen volt, hogy attól tartottam, a történet azzal tanítja majd meg neki, milyen a valódi felelősségvállalás egy gyerek iránt, hogy Emaleennek valami baja esik majd miatta. De nagyon reméltem, hogy tévedek, és nem így lesz.

A könyv három részből áll, és az utolsó rész (mindenféle spoiler nélkül) elsősorban Emaleenről szól. Érdekes volt látni, hogy miként változott, és hogyan viszonyul Arthurhoz. Azt hiszem, a helyében én is hasonlóan éreztem volna. Szerintem tökéletes lezárása volt a történetnek annak ellenére, hogy kb. zokogtam az utolsó oldalakon bizonyos okok miatt.

Szívmelengető és szívszaggató

A történet nagy hatással volt a szívemre. Hol elolvadt attól, mennyire édesen bánik Arthur Emaleennel. Hol hevesen dobogott, amikor Arthur kimutatta a szerelmét Birdie-nek. Hol pedig megszakadt, amikor Arthur szenvedéseit, Emaleen félelmeit és Birdie kétségbeesett szerelmét láttam. És persze rettegtem, hogy vajon miféle szörnyűség történhet, miként végződik majd a történet. De nemcsak érzelmileg volt rám hatással a könyv, hanem a gondolataimat is beindította. Vajon én mit tennék hasonló helyzetben? A veszéllyel együtt is a szerelmet választanám? Hogyan védeném a gyerekemet? Mit tehet az ember, ha beleszeret egy férfiba, aki nem gonosz, sőt, jóságos és kedves, ám mégis veszélyes? Lehet ennek jó vége?

🤯🤯🤯🤯🤯5/5 – Rengeteg minden járt a fejemben olvasás közben, és szerintem még napokig ezen a történeten fogok gondolkozni.

🔥🔥5/2 – Volt benne erotikusabb jelenet, de nem túl részletesen. Viszont ez a „Szépség és a szörnyeteg” felállás azért kicsit izgató akkor, ha a szörnyeteg szerethető és kedves.

🤧🤧🤧🤧🤧5/5 – Zokogva fejeztem be ezt a könyvet bizonyos okokból, és közben is időnként bekönnyezett a szemem.

💔💔💔💔💔5/5 – A szívem még mindig sajog, pedig már jó pár órája befejeztem a könyvet. És valószínűleg még jó ideig sajogni fog.

🍵🍵5/2 – Olvasás közben nem ajánlom a teázást, mert sírva nem lehet inni. De utána jóleshet a léleknek egy bögre erdei gyümölcsös tea, hogy passzoljon a sztorihoz.

🐻🐻🐻🐻🐻5/5 – Amikor belekezdtem a könyvbe, nem hittem volna, hogy ennyire odaleszek érte. De végül ez is olyan könyvvé vált, amit az utolsó oldal után meg kellett ölelnem.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

KATT

Állomáslista:

Blogturné

10. 06. Zakkant olvas

10. 10. Könyv és más

10. 11. Spirit Bliss Sárga könyves út

Rivalizálás és sisterhood az 1930-as évek közepén (Robin Stevens: Halál rivaldafényben – Blogturné)

Immáron hetedik alkalommal követhetjük Daisy Wells és Hazel Wong detektívirodájának ténykedését. Ez alkalommal a lányok színpadra készülnek, és belecsöppennek egy előadás előkészületei közé, ahol a művészek között tapintható a feszültség. S bár nem számítanak erre a fordulatra: lesz egy hulla is, úgyhogy megint lehet nyomozni! Tartsatok bloggereinkkel, hogy megismerkedjetek a kiváló regénysorozat legújabb darabjával, és megtudhatjátok mi rejtőzik a színfalak mögött.

Szereted a krimiket? Szereted az ifjúsági regényeket? Szeretnél egy olyan krimit olvasni, amiben fiatal lányok nyomoznak valóban komoly ügyekben? Méghozzá az 1930-as években? Az Úrilányok nem gyilkolnak-sorozat mindezt egy történetben megadja. Halál rivaldafényben címmel immár a hetedik rész jelent meg, ami bizonyíték rá, hogy mennyire népszerűvé is vált ez a sorozat mind külföldön, mind Magyarországon.

Belevaló, fiatal nyomozók szobafogságban

Daisy nagybátyja, Felix bácsi távol akarja tartani az unokahúgát, valamint annak legjobb barátnőjét és nyomozótársát, Hazelt a bűnügyektől. Hogy lekösse őket, és ne keveredjenek bajba, beajánlja őket a Rue Színházba. A színpadon a lányok csak mellékszerepet kapnak, ám a valóságban ismét övék lesz a főszerep a Wells és Wong Nyomozóiroda elnökeként és alelnökeként, mikor gyilkosság történik a kulisszák mögött.

Daisy és Hazel ahhoz képest, hogy csak 15 és 14 éves, túl van már hat gyilkossági ügy kinyomozásán. Sok mindent láttak, sok mindent túléltek, sok mindent megtanultak. És a koruk ellenére, valóban igazi nyomozóvá váltak. Ezt azonban a körülöttük lévő felnőttek nem mind értik meg. Daisy nagybátyja vissza akarja fogni őket. Ami persze érthető. Egyfelől a két lány még valóban nagyon fiatal, másfelől az ő felelősségére lettek bízva. És hát szereti őket, úgyhogy nem akarja, hogy bajuk essen.

Csakhogy ha egy talpraesett, erős, független lány megtalálja a saját útját, azt a dolgot, ami az élete értelme, akkor kor ide vagy oda, úgyis megleli a módját, hogy megszabaduljon a láncaitól. A sorozat elején inkább Daisy volt ilyen típusú lány, de mostanra Hazel is gyönyörűen felnőtt a feladathoz. A lelke mélyén még mindig jókislány, de már simán megszegi a szabályokat, ha szükséges, maximum picikét lelkifurdalása van miatta. Immár nem Daisy segédje, hanem teljesen egyenértékű fél a nyomozásokban.

A kép forrása: Daisy and Hazel by kikivoid on DeviantArt

Ez persze nem jelenti azt, hogy Hazel pontosan olyan lett, mint Daisy. Mindketten igazi egyéniségek különböző személyiséggel, és mindketten más területen hasznosak a gyilkosságok felderítése során. De pont emiatt tökéletesen kiegészítik egymást.

Tetszett, hogy ezt az előző könyvekből már ismert Priestley felügyelő is látja, és titokban, a lányok cinkosává válva hagyja nekik, hogy nyomozzanak. Abban a korban kevés férfi adott volna esélyt két fiatal lánynak egy olyan munkakörben, amit akkoriban szinte teljes egészében a férfiak uraltak. Kíváncsi voltam, hogy vajon Felix bácsi is meglátja-e végül a lányokban azt a fajta tüzet, amit lehetetlenség elfojtani.

Szerepek a színpadon és a való életben

Bár a könyvekben fontos szerepet játszik a Deepdean Lányiskola, Stevens időről időre kihozza a lányokat onnan, és valami egzotikus, érdekes helyszínre teszi át őket. Daisy előkelő otthonába, az Orient Expresszre, a Cambridge-i egyetemre vagy épp Hongkongba Hazel családjához. Ezúttal is egy különleges és érdekes helyszínt kapunk, méghozzá egy 1930-as évekbeli színházat, ahol Shakespeare darabjait adják elő.

A színház világa a mai napig elég zárt és egzotikus, de a múltban ez még inkább igaz volt rá. Az pedig, ahogyan Stevens bemutatta a dinamikáját, eléggé hitelesnek tűnt számomra.

A színházban dolgozók egyszerre alkotnak egy kis családot, és viselnek mindannyian álarcot a többiek előtt. Megvédik egymást, kiállnak egymásért, közben viszont komoly titkokat rejtegetnek. Mutatnak egy képet magukról kifelé, és kiderül, hogy a valóság teljesen más. A színpadon tökéletesen működnek együtt, a háttérben viszont rivalizálnak egymással. Vagyis a színház világa tele van ellentétekkel, titkokkal és vad, viharos érzelmekkel.

Izgalmas volt bepillantani kicsit a kulisszák mögé Daisy és Hazel szemén át. És az is érdekes volt, hogy a színházzal ismét egy zárt helyet kaptunk a gyilkossághoz néhány fix gyanúsítottal.

A gyanúsítottak pedig valóban mind gyanúsak voltak. Bár akadt egy-két karakter, akit szinte azonnal kizártam, mert rögtön ellenszenvesnek tűnt (vagyis túl nyilvánvaló lett volna, ha ő a tettes), vagy épp bizonyos okokból fontos karakternek látszott, akiről nem tudtam elképzelni, hogy végül gyilkossá teszik, de a többségről el tudtam volna képzelni, hogy esetleg elkövet egy gyilkosságot, hiszen volt indítékuk és lehetőségük.

Olvasás közben végig próbáltam kitalálni, mi történt, ki a tettes, mi állhat a háttérben, de végül sikerült meglepni. Egyáltalán nem az történt, amire számítottam, viszont a krimiszál mégis logikusan volt felépítve.

Rivalizálás és összetartás

A színészek mindig is rivalizáltak egymással, de abban a korban talán ez még jobban előjött a színésznők között. A nők számára ez a szakma akkoriban nem feltétlenül csak elismeréssel járt. Sok család szégyellte, ha a lánygyermekük erre a pályára lépett, próbálták megtiltani nekik, kitagadták őket, mert a színészetet valamiféle feslett erkölcstelenséghez társították. Vagyis ha nem te voltál a legjobb, nem te kaptad a legjobb szerepeket, akkor valószínűleg egy idő után felkopott az állad. Így viszont a nők egymással harcoltak a legfontosabb szerepekért, és időnként akár könnyebben-súlyosabban keresztbe is tettek egymásnak emiatt.

Vagyis a patriarchális társadalom, ami megszabta, milyennek kell lennie egy tisztességes nőnek, és megnehezítette azok életét, akik az elvárásoknak nem feleltek meg, egymás ellen fordította a nőket a színházi élet területén is.

De más egyéb titkokra is rákényszerítette a nőket (és a nem heteró férfiakat) ez a társadalom. Ugyanis előjön ebben a könyvben több LMBTQ+-szál is, ami amúgy teljesen reális, mert a színház világában (és úgy alapvetően a kreatív művészvilágban) elég sok a meleg ember. Megtudhatjuk, milyen volt akkoriban a nőknek és a férfiaknak melegkapcsolatban élni, miféle veszélyekkel néztek szembe, hogyan kellett titkolniuk a szerelmüket.

– Semmi vész, Hazel – szólt rám Daisy.

Felé fordulva láttam, milyen sápadt és merev az arca. – Neked sem esett bajod meg nekem sem. Én sosem fogom hagyni, hogy kettőnket sérülés érjen, tudhatod. Testi legalábbis. Mondjuk, rémes dolgok látványától nem védhetlek meg.

A rivalizálás mellett az összetartás is megjelenik természetesen. Daisy és Hazel igazi sisterhoodot alakított ki, mindig egymás mellett állnak, megvédik a másikat, támogatják, segítik. És a színházban új lányként támogatást kapnak egy kicsit idősebb színész lánytól is, aki elsőre morcosnak tűnik, de mindig jóindulatú velük szemben.

Valamint a kitaszított (meleg, fekete bőrű) karakterek is összetartanak, védik egymást, mert pontosan tudják, mit él át a másik.

Daisy első szerelme

Daisy elsőre hideg, magának való, beképzelt és kissé üres lelkű gazdag lánynak tűnt, de a könyvek során egyre mélyebben megismerhettük őt, és megtapasztalhattuk, hogy valójában gondoskodó, törődő jó barát. Most azonban szerelmesnek is láthatjuk őt, méghozzá igen, egy másik lányba (kb. az első könyvtől jelzett a melegradarom nála, csak úgy voltam vele, hogy á, biztos csak képzelem, de nem!).

Nagyon tetszett, hogy láthattuk Daisynek ezt a bizonytalan, zavarban lévő oldalát is. És az is tetszett, ahogyan Hazel a legjobb barátjaként kezelte ezt az egészet. Őszintén szólva... néha úgy érzem olvasás közben, hogy végül ők ketten egy pár lesznek majd, mert annyira jól kiegészítik egymást. De igazából nem bánnám, ha megmaradnának csak legjobb barátoknak, lelki és nyomozótársaknak. Mert ha valakivel melegként tökéletesen ki is jössz a saját nemedből, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy képes vagy beleszeretni is. És jó lenne látni, hogy igen, van két lány, az egyikükről már tudjuk, hogy leszbikus, de „csak” a legjobb barátok maradnak. Mert az igaz barátság is van olyan fontos, mint a szerelem, ha nem fontosabb.

Kíváncsian várom, hogy Stevens mit kezd majd ezzel a szállal a következő könyvekben. Hová fut majd ki az egész, ahogy a két lány szép lassan felnőtt nővé válik.

Egy továbbra is érdekes és izgalmas ifjúsági krimi

Stevens még mindig tudja, hogyan adjon valami újat, valami érdekeset az olvasóknak, egyáltalán nem laposodott el a történet még így a hetedik könyvre sem. Daisy és Hazel a szemünk előtt nő fel. Érdekes látni, hogy mennyit változtak, fejlődtek az első könyv óta, nemcsak egyénileg, hanem barátilag és nyomozóként is. Jó ötlet volt a színház világába helyezni az új bűnügyet, és érdekes volt a krimiszál. Ezúttal nem találtam el, ki a gyilkos, de tetszett az ötlet. És remélem, hogy még sok-sok részen keresztül követhetem Daisy és Hazel nyomozásait és barátságát.

🤯🤯🤯🤯🤯 5/5 – Végig kerestem a nyomokat, és azon törtem a fejem, ki és miért követhette el a gyilkosságot.

🔥 5/1 – Ez egy ifjúsági krimi, és az 1930-as években játszódik, szóval csak nagyon virágnyelven beszélnek benne a szexualitásról.

🤧 5/1 – Zsepire egyáltalán nem lesz szükség, ez nem az a könyv, amin sírna az ember.

💔 5/1 – A szívem is maximum azért fájt egy kicsikét, mert sajnáltam, hogy egy olyan korban játszódik a történet, ahol a meleg emberek nem élhetik meg nyíltan a szerelmüket, sőt, félniük kell attól, hogy ha kiderül, akkor börtönbe kerülhetnek.

🍵🍵🍵🍵🍵 5/5 – Ehhez a könyvhöz is illik a tea, méghozzá Earl Grey némi levendulával, már csak a könyvborító színe miatt is.

🔍🔍🔍🔍🔍 5/5 – Én még mindig nagyon szeretem ezt a sorozatot, mindig beindítja az agyamat, érdekes és fordulatos.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ez a könyvet:

KATT

Állomáslista:

Blogturné

10. 05. Olvasónapló

10. 07. Spirit Bliss Sárga Könyves út

10. 09. Csak olvass!

Amikor az otthon rosszabb, mint a zombiapokalipszis (Courtney Summers: Éles helyzet – Blogturné)

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából új, kibővített és átdolgozott kiadásban nemrég megjelent Courtney Summerstől az Éles helyzet című könyv. Tartsatok velünk egy zombiapokalipszises kalandban a blogturné során.

Mit tennél, ha kitörne egy zombiapokalipszis? Halálra rémülnél? Túlélési stratégián dolgoznál? Fegyvereket szereznél? Siratnád a normális életedet, amit sosem kaphatsz többé vissza? Az Éles helyzet című könyv főszereplője, Sloan számára a világvége nem hozott sok változást, ő már a zombik megjelenése előtt is a pokolban élt.

Amikor az apokalipszis szinte megváltás

Sloan Price bántalmazó családból származik. Az apja egészen kisgyerekkora óta kínozza, hogy ezzel büntesse őt és a nővérét, Lilyt is. Lily azonban ahogy nagykorú lesz, lelép otthonról, és hátrahagyja a kishúgát a pokolban. Sloan épp az öngyilkosságot fontolgatja egy brutális bántalmazás után, amikor kitör a zombiapokalipszis.

Ha csak egy szimpla horrorra vágyik valaki, akkor is tetszeni fog neki ez a könyv, de ha valódi emberi tragédiákra, mély tartalomra, komoly témákra, akkor egyenesen imádni fogja. Ugyanis ez a történet nemcsak a zombikkal szembeni túlélésről szól, hanem többek között a korábbi traumáink feldolgozásáról. Vagyis inkább arról, hogy fel lehet-e dolgozni bizonyos traumákat.

A családon belüli erőszak valószínűleg sokkal rosszabb, mint ha egy idegen bántja az embert. Mert ilyenkor az árt neked, akinek óvnia és szeretnie kéne téged. A történet brutálisan gyönyörűen átadja azt, hogy Sloan pszichésen és lelkileg mennyire sérült az apjának köszönhetően. Hiszen míg a többi gyerek siratja az elvesztett szüleit, addig ő abban reménykedik, hogy az apját felfalták a zombik. Míg a társai visszavágynak a régi életükbe, neki nem sok különbség van aközött, hogy menekülés közben sérül meg a teste, és attól kell félnie, hogy egy zombi öli meg, vagy otthon az apja veri egyszer halálra. Ami tragikus és megrázó, mert hát, neki lényegében már a pokol előtt pokol volt az élete.

Így nem csoda, hogy míg a többiek túlélni akarnak, addig ő szeretné megóvni a többieket, de amint lehetősége van rá, öngyilkos akar lenni, ahogyan korábban is tervezte. Nem lát maga előtt semmiféle reményt, célt, okot, hogy életben akarjon maradni. A korábbi világ sem védte meg őt, nem nyújtott neki biztonságot, úgyhogy az új világtól sem vár semmi jót.

– Ahogy mondtad... minden el van baszva, és amikor el van baszva, találni kell valamit, amibe az ember bele tud kapaszkodni. Valamit, ami a tiéd. – Aztán átölel, és valami félelmeteset, csodálatosat súg a fülembe: – Mindig is szerettem volna egy lánytestvért.

Olvasás közben végig reméltem, hogy végre beavat valakit a múltjába, kiadja magából a vele történt borzalmakat, és valahogy visszanyeri az életkedvét, de a történet hangulatából kiindulva, azt is simán el tudtam képzelni, hogy a sztori vége az lesz, hogy Sloan mást mentve feladja, és valóban a halált választja. Megkedveltem őt, ezért felkészítettem a lelkemet a legrosszabbra is. Vagy legalábbis azt hittem...

Női szolidaritás és testvéri kötelék, vagy épp annak hiánya?

Sloan nővére, Lily végül lelép otthonról egy szó nélkül, és magára hagyja a húgát a bántalmazó apjukkal. Sloanon ez még a bántalmazásnál is súlyosabb lelki sebet ejt, mert bízott Lilyben, elhitte neki, hogy majd együtt szöknek meg, elhitte neki, hogy a nővére szereti őt és gondoskodik róla. Azt pedig, hogy szó nélkül lépett le, borzalmas árulásként éli meg Sloan. Teljesen jogosan.

Sloan bőrébe bújva én is elárultnak éreztem volna magam. De olvasóként vizsgálva Lily karakterét, jobban megértem őt is. Hiába volt nagykorú, amikor elmenekült, attól még gyerek volt. Hiába nem őt ütötte az apja, attól még bántalmazott volt. És érthető, hogy volt egy pont, amikor úgy érezte, nem bírja tovább. És az is érthető, hogy ennyi idősen nem vállalhatta még a felelősséget a húgáért. Egy bántalmazottól nem feltétlenül várható el, hogy hősiesen döntsön. Lily lelke is sérült volt, ezért nem feltétlenül tudott logikusan, hősiesen gondolkozni és cselekedni.

Szóval bár nagy hibákat követett el Sloannal szemben, olyasmiket, amikkel még fájdalmasabbá tette a húga számára a szökését, én elhiszem neki, hogy tényleg szerette őt. Már csak a regény vége miatt is. Csak hát egyszerűen képtelen volt tovább az apja mellett maradni, és képtelen volt a húgát magával vinni többféle okból is (Sloan még kiskorú volt, egy 18 éves örül, ha önmagát képes eltartani, nemhogy még egy embert stb.).

Épp ezért én nem éreztem Lily és Sloan szálát a női szolidaritás vagy a testvéri kötelék hiányának, csak két bántalmazott lány borzalmas szenvedéstörténetének.

Ha összezársz világvégekor pár tinédzsert...

Több regény is van, ami arról szól, mi történik, ha valami világvégehelyzetben néhány gyerek vagy tinédzser összezárva találja magát (pl.: A Legyek Ura). Ez a könyv is klasszul bemutatja ezt a pszichésen nagyon feszült és nehéz helyzetet.

A tinédzserek bátrabbak, mint a felnőttek, mert még kisebb a veszélyérzetük, viszont robbanékonyabbak is. Így amikor kiderült, hogy a könyvben összezártak hat fiatalt egy iskolaépületben, miközben odakint zombik falják fel épp a világot, már biztosan tudtam, hogy a karakterek között rengeteg ellentét, vita robban majd ki. Klikkek alakulnak, hatalmi harcok törnek ki, de lesz majd valódi bajtársiasság is. Nagyon kíváncsi voltam, hogy melyik karakterből mit hoz majd ki ez az egész, és úgy alapvetően a csoportdinamikára is.

Az biztos, hogy sikerült meglepni. Mert a regény nem finomkodott, simán megmutatta, hogy bizony, a fiatalok is képesek kegyetlen, tudatos döntéseket hozni, ha bekapcsol a túlélőösztönük. És hogy van egy feláldozhatósági sorrend szinte mindenkinél, amin a szeretteik és önmaguk állnak az utolsó helyen, előttük jönnek a közelebbi ismerősök, és az ismeretlenek járnak az élen.

Sok apokalipszises filmet, sorozatot láttam már, így tudom, hogy egy ilyen helyzet ki tudja hozni mindenkiből a legrosszabbat és a legjobbat is. De a biztonságos szobában ülve így is megdöbbentő volt számomra néhány rész. Aztán jobban belegondolva... hát, szeretném hinni, hogy én emberségesebben döntenék és cselekednék bizonyos helyzetekben, de míg nem történik velem ilyesmi, ezt nem jelenthetem ki százszázalékosan. Az ember csak a halál közelében járva tudhatja biztosan, hogy hős-e vagy gyáva, és én, hála az égnek, még nem voltam ilyen helyzetben.

– A vége felé azt mondta, nem akar bántani minket. Mintha tudta volna, hogy... Mintha tudta volna, hogy ez végez vele. Aztán megállt a szíve. Aztán visszajött. Meg... megharapta anyukámat, és akkor tudtam, hogy mit kell tennem. Csak a golfütőit találtam a szobában. Anyán nemvolt olyan csúnya harapás. Tovább volt magánál. Azt gondoltam, ha kicsi a seb, talán nem is számít. De végül ő is kihűlt.

– Mindkettejüket megölted.

– Meg sem vártam, hogy átváltozzon – felel.

Az összes karakter nagyon érdekes volt, mindegyiküknek megvolt a maga traumája, egyedi személyisége, prioritása. A leginkább Rhys fogott meg, mert ő tűnt számomra Sloan mellett a másik főszereplőnek, és valószínűleg nem is ok nélkül, hiszen a könyv végébe újdonságként bekerült kisregény már nem Sloan, hanem Rhys szemszögéből meséli el az eseményeket.

Folytatás kisregényként

Az új kiadás végébe bekerült egy kisregény Kérjük, maradjanak higgadtak! címmel, aminek nagyon örülök. Enélkül maga a regény függővéges, lezáratlan. Ha a régi kiadást olvastam volna el, kellemetlen hiányérzet marad bennem valószínűleg. Igaz, a kisregény még jobban kifacsarta a szívemet olvasás közben, de egyszerűen kellett ahhoz, hogy érzelmileg le tudjam zárni ezt a sztorit teljesen magamban.

Ahogy fentebb említettem, Rhys szemszögéből láthatjuk a történet folytatását közvetlenül onnan indulva, ahol a regény lezárult. Láthatjuk, hogyan küzdenek az iskolán kívül, milyen döntéseket hoznak, és persze azt is, hogy mivé vált odakint a világ pontosan.

Arról senki nem beszél, hogy ilyenkor mit kell csinálni, amikor nyakunkon a világvége, a holtak életre kelnek, az embernek meg hugyoznia kell. Gondolom, párosával menni, és reménykedni, hogy nem te halsz meg.

Új karaktereket is megismerhetünk. Jess, Lisa és Ainsley, vagyis apa, anya és a négyéves kislányuk igazán szerethetőek voltak, szinte azonnal a szívembe zártam őket. Viccesnek találtam, hogy a normális világban valószínűleg én is őrültnek tartottam volna őket, amiért konkrétan valamiféle világvégére készülnek bunkerrel, készletekkel, fegyverekkel, a túlélőpraktikák elsajátításával, de mint látjuk, nem mindig lehet tudni igazán, ki az őrült, és ki az előrelátó. Lényegében a paranoiájuknak köszönhető, hogy sikerült túlélniük, míg az emberek többsége az első napokban, hetekben elesett, mikor megjelentek a zombik.

A kis család felbukkanásával még inkább félve olvastam a kisregényt, mert már nemcsak Rhysékat féltettem, hanem őket is. És még mindig bennem volt az érzés, hogy ez a sztori nem végződhet happy enddel. Persze, hogy jó volt-e a megérzésem, azt nem árulom el...

Egy mély, összetett horror

Bár volt vérengzés, rettegés, harc és menekülés is a történetben, vagyis izgalmas akció, lerágtam a körmömet, hogy vajon ki fog meghalni, és időnként zsepire is szükségem volt, ez a történet mégis inkább a pszichológiai mélységei miatt volt izgalmas számomra. Nagyon érdekesek és összetettek a karakterek, a múltbeli traumáik, a csoportdinamikájuk, az ellentéteik és szövetségeik. A történet ezen emberi része legalább annyira lekötött, mint a zombik elől menekülés. A kisregényt pedig nagyon jó ötlet volt megírni és betenni az új kiadásba, mert nélküle hiányérzetem lett volna a regény végén.

🤯🤯🤯🤯🤯 5/5 – Bármilyen meglepő, olvasás közben rengeteget gondolkoztam a karaktereken. Az őket ért traumákon, a döntéseiken, azon, miként formálta át a személyiségüket az apokalipszis.

🔥 5/1 – Bár volt némi szexualitás a történetben, szerencsére nem sok és nem hangsúlyos.

🤧🤧🤧🤧🤧 5/5 – Háromszor-négyszer sírtam el magam a történeten, de akkor úgy igazán, és elhasználtam jó pár papírzsepit.

💔💔💔💔💔 5/5 – Párszor a történet közben és a legvégén is megszakadt kicsit a szívem bizonyos okokból.

🍵🍵🍵🍵🍵 5/5 – Mivel lelkileg biztosan fel fog dúlni ez a regény, ezért egy nyugtató hatású hársfavirágteára szükséged lehet olvasás közben vagy után.

🧟🧟🧟🧟🧟 5/5 – Nem azt kaptam ettől a regénytől, amit előzőleg vártam, hanem annál sokkal többet és mélyebbet. Alig bírtam letenni, és faltam az oldalakat.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

KATT

Állomáslista:

Blogturné

10. 06. Spirit Bliss Sárga könyves út

10. 08. Dreamworld

10. 10. Hagyjatok! Olvasok!

10. 12. Könyv és más

10. 14. Kelly és Lupi olvas

10. 16. Sorok között

Főzés, takarítás, gyereknevelés és egy hulla eltüntetése (M. K. Oliver: Szociopaták kézikönyve a jó házassághoz – Blogturné)

Mi kell a tökéletes házassághoz? Egy kis türelem, némi kompromisszum és persze az, hogy ne bukj le a nappaliban heverő holttest miatt. M. K. Oliver fergetegesen morbid regénye egy olyan feleség mindennapjaiba enged betekintést, aki a végletekig elmegy azért, hogy jó iskolába juttassa a gyerekét, megszerezze álmai otthonát, és továbbra is egyben tartsa a házasságát. Fanyar humor, abszurd helyzetek és egyre meredekebb titkok gondoskodnak arról, hogy a fekete humor kedvelői garantáltan ne unatkozzanak. Vajon meddig lehet egy holttestet – és egy házasságot – sikeresen elrejteni? Tarts velünk, ha kíváncsi vagy!

Érdekesnek találod az olyan történeteket, amikben a főszereplő nem egy tiszta lelkű hős? Kíváncsi vagy rá, mennyi teher nehezedik a középosztálybeli nőkre feleségként és anyaként? Kedveled a hullákkal teli szórakoztató sztorikat? Akkor mindenképpen szerezd be a Szociopaták kézikönyve a jó házassághoz című könyvet, amelyben Lalla egyszerre próbálja bejuttatni a kislányát egy jó iskolába, megszerezni a férjének az előléptetést a munkahelyén és eltüntetni egy holttestet a nappaliból.

A nő, aki szembemegy minden patriarchális elvárással

Bár Lalla első pillantásra tipikus családanyának tűnik, akinek az élete a házimunka, a gyereknevelés és a férjéről való gondoskodás, mégsem felel meg azoknak az elvárásoknak, amiknek a világ szerint nőként meg kéne.

Egy nő legyen csendes, kedves, mosolyogva viselje a rossz dolgokat, gondoskodjon másokról, áldozza fel önmagát értük, és legyen szerethető. Nos Lalla ezzel szemben nem túl erkölcsös, önző, manipulálja a körülötte lévőket, bármire képes, hogy elérje a céljait, hideg, számító és képtelen másokat szeretni. Kötődik a férjéhez, a gyerekeihez, a barátnőihez, de önző okokból képes lenne bizonyos szintig ártani nekik akkor is.

Bár voltak olyan tettei, amikkel nem értettem egyet, elítéltem azokat, nagyon érdekes és üdítő volt egy ilyen nagyon nem tipikus női főszereplőről olvasni, belelátni a fejébe, a gondolataiba és a szociopata érzéseibe.

A láthatatlan munka és a mentális terhek

Lalla karaktere tökéletesen bemutatja, milyen még manapság is sok családanya élete. A férje egy semmire nem jó alak, akit neki kell menedzselnie nemcsak a napi apróságok szintjén, hanem még a munkahelyi előrejutását illetően is. A gyerekei nevelésében sem kap túl sok segítséget. A bentlakó fiatal dada nem igazán szorgos és segítőkész, a gyerekek pedig nehéz esetek. A kisfiú aranyos, de furcsa, a kislány pedig valószínűleg szintén szociopata.

Letérdelek, és megfogom Nelly kezét.

– Ne harapj, és ne tűzz embereket a székhez, Nelly. Tudom, hogy mindenki idegesítő, de próbáld meg nem bántani a többieket.

– Jó – mondja Nelly, és folytatja a balettet. Tudom, hogy benne ugyanúgy tátong egy mély űr, mint bennem, de ő sem tudja elmondani. Én sem tudtam, amikor ennyi idős voltam. Ha a szíved ilyen üres, érzésekkel töltöd meg, csak hogy ne kelljen elviselni a csendet.

Ahogyan Lalla. Ő ugyanis nem képes úgy érezni, ahogyan egy hétköznapi ember. Ennek ellenére mélyen kötődik a férjéhez és a gyerekeihez, és van egy terve, amit követve szeretne lépésről lépésre előrébb jutni az életükben. Jobb munka, szebb otthon, harmadik gyerek és szexuálisan aktívabb férj. De nemhogy segítenék őt azok, akiknek ez lenne a feladata (például egy jó férjnek), hanem még vissza is húzzák és leszólják.

Igazából annyi dolga, feladata és mentális terhe van szerencsétlen nőnek, hogy az, hogy egy hulla eltüntetése is felkerült a napi feladatlistájára, már nem is meglepő. A története egyfajta ironikus, görbe tükör, amely azt mutatja meg, mennyire túlterheltek a családot vezető, középosztálybeli nők. A háztartás menedzselése mellett egy gyilkosság eltusolása sem tűnik annyira bonyolult dolognak.

Amikor nem a szociopatát utálod a legjobban a történetben

Tetszik, hogy az író bátor volt, és nem finomította a szociopata gondolatokat Lalla fejében. Nem akarta őt szimpatikus karakterként feltüntetni. És mégis úgy alkotta meg őt, hogy az ember olvasás közben nem tudta szívből gyűlölni vagy megvetni. Néha elszörnyülködtem a gondolatain, a tervein, időnként elkerekedett a szemem, hogy mikre gondol, de őszintén bevallom, valahol mélyen drukkoltam neki. No nem a gyilkosságokban, hanem egyéb célok elérésében. Mert őszintén szólva megsajnáltam.

És ezt az író két eszközzel érte el.

Az egyik, hogy Lalla áldozatai sokkal rosszabb emberek, mint ő. Bár többször is megfordul a fejében, hogy ártatlanokat is megöl, sosem azért tervezte ezt, mert vágyott volna a halálukra, élvezte volna mások megölését, magát a gyilkolást, hanem mert bizonyos okokból önmagát kellett volna védenie ezzel. És végül mindig meghátrált. Vagyis annak ellenére, hogy szociopata, mégis van benne valamiféle erkölcsi gát, még ha jócskán egy átlagember szintje alatt is található ez.

Másik eszköz, hogy a többi karakter erkölcsi gátja sem túl magas, annak ellenére, hogy nem szociopaták és nem gyilkosok. A hazug, semmire nem jó, csalárd férj, a manipulátor, gonoszkodó anyós, a pénzért „szerelmet” adó exmenyasszony, a bántalmazó volt férj, és még sorolhatnám. A különbség a többi ember és Lalla között erkölcsi szinten nagyon minimális, sőt, időnként nem is voltam biztos benne, hogy létezik. Csak míg Lalla számára mentség az, hogy szociopatának született, addig a többi embernek még mentsége sincs.

Minél többet tudok meg az emberekről, annál biztosabb vagyok benne, hogy én vagyok a normális.

Szóval igen, időnként egészen kedveltem Lallát, mert utáltam a többi karaktert, és ha a halált nem is érdemelték meg, azt igen, hogy Lalla keresztbe tegyen nekik valahogyan. Őszintén szólva alig vártam, hogy a férjét végre elküldje a búsba, és a pasi jól pofára essen egy bizonyos döntése miatt.

Bár Lalla időnként azért túlzásba esett, hogy elérje bizonyos céljait, és olyankor szívesen leállítottam volna. Meg kicsit szántam, mert ő valóban nem érezte, hogy amit csinál, az túlzás, és nem értette, hogy mások miért reagálnak rá félelemmel vagy más negatív érzelemmel.

Az viszont biztos, hogy jól szórakoztam a történetén, és nem ő volt az a karakter, akit a sztoriban a leginkább utáltam.

Egy furcsa sisterhood

A történetben Lallának van négy barátnője, akihez szintén valami furcsa módon kötődik. Mindegyik nőnek megvan a maga története, ami önmagában is érdekes volt számomra.

Sophie volt a legkevésbé izgalmas. Ő lényegében alkoholista. Van egy pasija, aki először nem akarja megkérni a kezét, de aztán Sophie féltékennyé teszi, hátha az majd segít. Ebből a szerelmi problémából keveset tudunk meg, ezért nem is kötött le annyira, mint a másik három nő problémája.

Aishának a férjével van gondja. A férfi, anélkül, hogy megbeszélte volna vele és a gyerekekkel, felmondott a munkahelyén, és elfogadott egy állást a világ másik felén. Majd közölte a családdal, hogy költöznek, úgy, hogy nem volt kíváncsi még a felesége véleményére és érzéseire sem. Őszintén szólva, amikor erről olvastam, én magam is dühös lettem, és nagyon reméltem, hogy Aisha vagy elválik a fenébe, aztán a bunkó férje menjen, amerre lát, vagy valahogy megérteti vele, hogy taplóság volt, amit tett, és a férfi visszacsinálja. Aisha tipikusan azt a nőt testesíti meg, akinek a férje átvette teljesen az irányítást a családi döntések felett, és elnyomja őt.

Tor azt az idősödő nőt testesíti meg, aki nem kapja meg a házasságában a boldogságot, a figyelmet, kapuzárási pánikja van, ezért beszerez magának egy toyboyt, vagyis egy sokkal fiatalabb szeretőt. Ami nem lenne szép dolog, ha a férje hűséges lenne hozzá. De nem az. Nagyon nem. Annak az énemnek, amire még mindig hatással van az a társadalom, amiben felnőtt, először nem volt túl szimpatikus Tor karaktere (próbálom tudatosan levetkőzni ezt az énemet). De aztán ahogy haladtam a történettel, és mélyebben belegondoltam, őszintén megsajnáltam őt. Mert nemcsak szexre, hanem valódi szerelemre, gondoskodásra vágyott, és ezért csinált hülyeségeket is.

A kedvenc barátnő karakterem Cait volt. Ő egy kétgyerekes anya, akit a férje súlyosan bántalmazott, és végül Lalla segített neki abban, hogy segítséget merjen kérni. De a távoltartási végzés, mint tudjuk, nem tart távol egy bántalmazót sokáig. Cait először ijedt, szürke egér a történetben, aki végül egy nagyon furcsa és bizarr úton, de kinövi magát bátor, harcos oroszlánná. Ami sokat elmond arról, hogy milyen is bántalmazott nőként állandó félelemben élni, hogy mikor Caitet ideiglenes letartóztatják, jobban, teljesebbnek, erősebbnek, boldogabbnak érzi magát a börtön rácsai és a többi valóban bűnöző nő között, mint odakint az egyedülálló anyák felelősségét cipelve és a férjétől rettegve. És ez elég szomorú...

Ez az öt nő néha összeveszik, néha keresztbe tesz egymásnak, időnként féltékenyek vagy dühösek a másikra, a végén mégis megmaradnak barátoknak. És Cait meg Lalla olyasmiket él át együtt, ami szociopataság ide vagy oda, mégis végül hű barátokká teszi őket.

A gátlástalan (anti)hős

Ez a regény nagyon egyedi volt mind a főszereplőt, mind a történetet, mind a regény stílusát nézve. Az első fejezettől kezdve beszippantott a sztori, és élvezettel, kíváncsian olvastam az utolsó mondatig. Lallát utálnom kellett volna, hiszen elítélendő dolgokat is tett, de képtelen voltam rá, mert akadtak nála sokkal ellenszenvesebb karakterek is a történetben. Úgy a könyv háromnegyedénél elképzelni sem tudtam, hogyan keveredhetne ki Lalla az összekuszált problémaszálakból, de épp ezért nagyon kíváncsi voltam, miként zárul majd a történet. Őszintén szólva nem bánnám, ha lenne a sztorinak valami folytatása, szívesen visszamásznék még Lalla sötét, de izgalmas szociopata agyába.

🤯🤯🤯🤯🤯 5/5 – Egyfelől olvasás közben rengeteg erkölcsi kérdés járt a fejemben, másfelől folyamatosan azon gondolkoztam, vajon Lalla hogyan fog kikeveredni a bajból, vagy ki fog-e egyáltalán.

🔥 5/1 – Bár volt szexről szó a történetben, de nem olyan formában, ami izgató vagy tüzes lett volna számomra.

🤧 5/1 – Ez nagyon nem egy sírós történet. Viszont többször is felnevettem egy-egy morbid poénon.

💔5/1 – A szívem sem tört össze olvasás közben, még ha időnként egy-egy karakter sajnáltam is bizonyos dolgok miatt.

🍵🍵🍵🍵🍵 5/5 – Ó, igen, ez nagyon is egy teázós történet. A vörös áfonyás Earl Grey jól passzol a történet fanyar humorához, és hát a vörös áfonya illik a gyilkosságokhoz.

🔪🔪🔪🔪🔪 5/5 – Nagyon egyedinek, érdekesnek, elgondolkodtatónak és néhol humorosnak találtam a történetet, szóval odavoltam érte.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

KATT

Állomáslista:

Blogturné

09. 27. Readinspo

09. 30. Könyv és más

10. 03. Spirit Bliss Sárga könyves út