Démoni érintés - 17. fejezet

17. fejezet

Falfehéren meredtem a sárgás színű papírra, aztán gyorsan az éjjeliszekrényen álló gyertyához siettem, és elégettem a lobogó lángban. Nem maradt utána más, csak fekete hamu a kis fémtálka alján az olvadt viasz mellett. Perlina nem tudott uralkodni a vonásain – az arcára kiült a kíváncsiság. Tudtam, hogy mondanom kell neki valamit, ha azt akarom, hogy hallgasson.

- Payton elment – feleltem neki a féligazságot. Így könnyebb volt, mintha valami teljesen valótlant találtam volna ki. Az ajkai elkerekedve egy hangtalan „ó”-t formáltak, és mintha csalódottságot láttam volna rajta. Reszkető kézzel öltöztem át, aztán felhajtottam a takarót, bár úgy sejtettem, hogy ez az éjszaka sem az lesz, amikor nyugodtan fogok aludni. Kezdtek kimerülni a vésztartalékaim, mivel a sok stressz és gond elszívta minden energiámat.

- Sajnálom – bújt be mellém Perlina, és elhelyezkedett az ágy másik oldalán. – De talán így lesz a legjobb. Nem jó játszani a tűzzel… Ha kiderült volna, hogy egy férfit rejtegetsz – borzongott meg.

- Na igen – hagytam rá. – Jó éjt! – Gyorsan elfújtam a gyertyát, és úgy tettem, mint aki aludni akar. Nem tudtam volna most végighallgatni a butuska locsogást. Ahhoz túl ideges voltam. Talán tényleg azt kéne tennem, amit eredetileg is terveztem, de… képtelen lettem volna rá. Viszont azt sem engedhettem meg, hogy Paytonnek baja essen, bármilyen idióta is.

„Ha Casimir meghal, a barátod szabad. Ha holnap napnyugtakor még él, a barátod meghal.”

Rövid üzenet volt, de teljesen nyilvánvaló. Ha nem végzek Casimirrel, sosem látom viszont Paytont. Most mi a fenét csináljak?

Az ujjaim a sötétben gyűrögették a paplant, miközben a gondolataim ide-oda cikáztak. Kétségbe voltam esve. Eddig csak az én életem volt közvetlenül a tét. Ha elbukom, semmi nem változik azon kívül, hogy meghalok. De most… Most a változatlan szörnyű jövőkép mellett nem az én halálom állt a középpontban, hanem egy ismerősöm – talán barátom – élete. Ez nagyobb felelősség volt, mint tömegbe olvadt ismeretlen arcok jövőjének a terhét cipelni. Vagy legalább is pillanatnyilag nagyobb súlyokat éreztem a mellkasomon.

- Jól vagy?

- Nyugodtan menj aludni…

- De biztos, hogy…

- Menj! Jó éjt! – A kintről jövő hangokra felkaptam a fejem. Lassan fordultam oldalra, de Perlina már az igazak álmát aludta. A gondtalansága irigylésre méltó volt. Egy boldog tudatlan… Most szívesen lettem volna a helyében…

Megvártam, amíg elcsendesülnek odakint, aztán halkan kimásztam az ágyból. Magamhoz vettem a gyertyát és egy gyújtópálcát, majd lábujjhegyen az ajtóig lopakodtam. Ahogy kinyitottam, és fényt gyújtva körbevilágítottam, semmi különöset nem láttam. Mezítláb léptem ki a hideg kőre, ami a szoba padlóját fedő szőnyeg után nem volt túl kellemes érzés. Arra felé pillantottam, ahol a sötétben az ágyamat sejtettem, de nem mertem visszamenni a cipőmért, nehogy felébresszem Perlinát.

Hallgatózva tettem pár lépést Casimir szobája felé, mikor hirtelen megcsúsztam. Ijedten kaptam a fal felé, hogy megtámaszkodhassak, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem dobtam ki a kezemből a gyertyatartót és gyújtottam fel a házat.

Lehajoltam és a sötétvörös foltokkal tarkított kövek láttán a szemem elkerekedett a rémülettől. Vércseppek. A szívemmel a torkomban követtem a nyomokat egészen Casimir ajtajáig. Lehet, hogy valami baja esett? Megsérült?

Anélkül nyomtam le az ajtón a vaskilincset, hogy eszembe jutott volna kopogni, de azonnal meg is bántam. Casimir az asztalon lévő lavór mellett állt félmeztelenül. Lefagyva bámultam rá és ő is hasonlóan nézett vissza rám. Tudtam, hogy el kéne forduljak vagy magára kéne hagyjam, mégis képtelen voltam megmozdulni.

Végül zavartan sütöttem le a szemem, ennek köszönhetően pedig észrevettem valami furcsát, és eszembe jutottak a vércseppek a folyosó kövén. Ahelyett, hogy kifordultam volna az ajtón, azonnal beljebb siettem, és aggódva guggoltam le Casimir elé.

- Megsérültél – jelentettem ki a nyilvánvalót. A nadrágja szét volt hasítva egy helyen és bár nem látszott a fekete anyagon a vér, de mikor hozzáértem, az ujjamat vörösre festette.

- Csak egy karcolás – vonta meg a vállát. – Mindjárt bekötözöm.

- Majd én. És ki is kell fertőtleníteni – fogtam meg a karját felegyenesedve, és az ágy felé tereltem. Nem ellenkezett, bár a tekintete tartózkodó volt. – Mi történt? – kérdeztem, miközben visszamentem az asztalhoz. Felvettem a vízzel teli edényt és a mellette fekvő, tisztának tűnő rongydarabot, aztán tétovázva pillantottam Casimirre. Lehet, hogy ez mégsem volt a legjobb ötlet tőlem… - nyeltem nagyot.

- Valahogy… hozzá kéne férnem a sebhez – köszörültem meg a torkomat. Casimir tekintete sötétebbé vált, nekem pedig remegni kezdett a kezemben a lavór. Gyorsan letettem a földre, mielőtt még kiborítottam volna az összes vizet. Az elég kínos lett volna…

Azt hittem, hogy Casimir leveszi majd a nadrágját, de ehelyett leült az ágyra, és egyetlen rántással szétszakította a szárát egészen a térdéig. Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbültem vagy csalódottságot érzek.

- Találsz egy üvegcsét a fiókban, azt használd a fertőtlenítéshez – intett a fejével az éjjeli szekrény felé Casimir. Gyorsan előkerestem az üveget, aztán letérdeltem elé a földre. Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik, de igyekeztem nem tudomást venni róla.

- Hogy sérültél meg? – vontam össze a szemöldökömet, miközben lemostam vízzel a vágás széleit.

- Csak a bokor egyik ága végighasította a lábam odakint. A sötétben nem láttam rendesen, merre megyek – vonta meg a vállát Casimir. Hazudott. Ebben tökéletesen biztos voltam. Láttam már néhány kés ejtette sebet régebben, és ez is azokhoz volt hasonló.

- Szóval Perlina volt az árnyék, akit láttál odakint? Nem találkoztál mással? – érdeklődtem fesztelen hangon, mint aki elhitte az előbbi hazugságot.

- Kivel találkoztam volna? – Casimir lábán az egyik izom összerándult, ahogy a fertőtlenítőből pár cseppet öntöttem a sebbe, de nem szisszent fel.

- Nem tudom… Annyi titkod van – néztem fel a kék szempárba.

- Csak amennyi neked – felelte komolyan. Zavartan fordítottam a figyelmemet ismét a lábára.

- Nincs esetleg tűd és cérnád? – tereltem gyorsan másra a szót. – Nem igazán bírom a vért, de ezt össze kéne varrni.

- A szekrény aljában találsz egy fadobozkát – kaptam meg a választ. Kissé szédelegve tértem vissza végül az ágy mellé, de reméltem, hogy néhány mély lélegzet majd segíteni fog. Vagy egy percig próbálkoztam a cérna befűzésével, de túlságosan remegtem.

- Jól van, nyugi. Mintha csak egy ruhát varrnál – motyogtam magam elé, mikor végre készen álltam a művelethez. A gondolat, hogy akár a legkisebb fájdalmat is okozhatom, lezsibbasztotta minden tagomat. Legalább lenne valami fájdalomcsillapító… - futott végig az agyamon, aztán hirtelen megvilágosodtam. Óvatosan letettem a tűt a dobozka tetejére, aztán ismét az asztalhoz siettem. Megfogtam a kancsó bort, és pohár nélkül vittem oda Casimirhez. – Ezt idd meg! – nyújtottam oda neki.

- Le akarsz részegíteni? – vonta fel a szemöldökét, mire elpirultam.

- Csak azt akarom, hogy ne fakadj sírva a fájdalomtól – szurkálódtam, hogy eltereljem a figyelmet a zavaromról. Hogyan is tehetném meg, amit az apám és a levél írója elvár tőlem, miközben még fájdalmat sem tudok okozni Casimirnek.

- Ettől ne tarts! Csak csináld! – tette félre a kancsót anélkül, hogy beleivott volna.

Tétován próbáltam rájönni, hogyan állna jól kézre a seb, aztán végül az egyik tenyeremet a lábának támasztottam, míg a másikkal varrni kezdtem. Lélegzetvisszafojtva igyekeztem minél gyorsabban és finomabban öltögetni. Néha-néha felpislantottam Casimirre, de az arca meg sem rezdült, csak lehunyta a szemét.

Bízott bennem. Korábban az volt a legnagyobb problémám, hogyan kerüljek a közelébe, hogy végezni tudjak vele, most viszont bármikor találtam volna lehetőséget rá, mégis képtelen voltam megtenni. A Sors iróniája.

Megkönnyebbültem, mikor végül elvágtam a cérnát és letettem a tűt. Csak most, utólag kezdtem felfogni, hogy egy élő embert foltoztam össze, nem pedig egy szétszakadt ruhát. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam, aztán pakolászni kezdtem.

- Köszönöm – hallottam meg a hálálkodást.

- Nincs mit. – Az ablakhoz sétáltam, kinyitottam, aztán egyszerűen kiborítottam rajta a vértől rózsaszín vizet. Itt már csak így ment ez.

A szemem önkéntelenül pásztázta végig a környéket egy fekete alak után kutatva, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor semmi mozgást nem fedeztem fel. Talán Valdemar megunta a kis játékát, vagy Casimir elijesztette, mikor kiment az árnyék után.

Ahogy visszafordultam, az üres edény kicsúszott a kezemből és fémes koppanással ért földet. Casimir alig pár centire állt tőlem, egyáltalán nem hallottam, mikor lépett mögém. Egy dobbanást kihagyott a szívem, csak hogy utána vágtába kezdjen.

- Miért jöttél be hozzám? – kérdezte. Egy másodpercig értetlenül pislogtam rá. – Már rég aludnod kellene…

- Nem tudtam – vallottam be.

A torkomban megint fojtogató gombóc keletkezett, ahogy eszembe jutott az álmatlanságom oka. Eddig legalább megoszthattam a gondolataimat Paytonnel, de most olyan egyedül voltam. Legszívesebben mindent elmondtam volna Casimirnek. Annyira reméltem, hogy nem taszítana el, hanem megértene és segítene, mégsem mertem próbára tenni ezt a hitemet.

- Ha akarod, adhatok egy gyógynövényből készült főzetet, ami segít – ajánlotta, de megráztam a fejem.

- Nem, köszönöm. – Tiszta fejjel át kellett gondolnom, mit tegyek. Az alvástól nem jutottam volna előrébb. Pár pillanatig szemlesütve, némán toporogtam, aztán felsóhajtottam. – Akkor én most megyek… - léptem egyet az ajtó felé, de odáig már nem jutottam el.

A forró férfiajak úgy csapott le rám, akár egy ragadozó a prédájára. Öntudatlan engedelmességgel viszonoztam a csókot, és mikor Casimir eleresztett, egy hajszál választott el az ájulástól. Kábult tekintettel meredtem rá, miközben próbáltam rájönni, mi is történt.

- Ezt a püspök vacsorája óta meg akartam tenni.

- Tényleg? – rebegtem a kérdést, mint egy reménykedő tinédzserlány. Fogalmam sem volt, mit ütött belém – talán Casimir közelsége vagy a hirtelen rám törő magány és félelem tette -, de jól esett a csók. Jobban, mint esnie szabadott volna.

- Igen. Így már kvittek vagyunk – fordított nekem hátat Casimir. Mikor felfogtam a szavai értelmét, leforrázva meredtem magam elé. – Jó éjt! – tárta ki az ajtaját, aztán várakozóan nézett rám.

Olyan voltam, akár egy zombi. A végtagjaim anélkül mozdultak meg, hogy azt tudatosan eldöntöttem volna. Csak miután egyedül maradtam a sötétben, azután zúdult végig rajtam a szégyenkezés jéghideg áradata magával hozva hordalékként a düh érzését. Tettem két lépést a hálószobám felé, aztán meggondolva magam visszafordultam.

Megint kérdezés nélkül téptem fel az ajtót, de most a bosszúság vezetett, nem az aggodalom. Úgy láttam, sikerült meglepnem Casimirt, de nem adtam időt neki a kinyilatkoztatásra.

- Tudod, vicces, hogy te nevezel engem gyerekesnek! – csattantam fel. – Próbálok veled normálisan viselkedni, segítek, hálából pedig megalázol. Mi ez, ha nem egy durcás kisfiú visszavágása? Semmivel sem vagy jobb nálam, tudod? – vágtam az arcába, miközben ökölbe szorultak a kezeim. Az erőm fogyóban volt, a tűrőképességem pedig éppen meginogott a szakadék fölött, amelynek a kifeszített kötelén egyensúlyoztam, amióta csak megérkeztem ebbe a világba. – Ma este… - szorult össze a torkom. – Ma este szükségem lett volna egy kis támaszra. Jó volt, hogy nem kellett a sötétben feküdnöm egyedül a gondolataimmal, hanem elterelhettem a figyelmemet. Azt hittem, hogy… Úristen, már az is megfordult a fejemben, hogy… - feszülten hunytam le a szememet. Nagyobb szükségem lett volna valaki segítségére most, mint bármikor máskor, de nem volt senkim. Olyan szörnyen féltem egyedül.

Összerezzentem, mikor megéreztem az érintését az arcomon. Felpattant a szemem és elkerekedett a csodálkozástól. Casimir vonásai lággyá olvadtak, mintha a szeretet egyik legtisztább érzése finomította volna meg őket. Ahogy előre hajolt, azonnal tiltakozásba kezdtem. Engem többé nem ver át!

A kezem addig püfölte a mellkasát, amíg az ujjai a csuklómra nem fonódtak. Csak most jöttem rá, hogy az ajtóhoz szorultam. Nem volt menekülési útvonal, Casimir pedig ismét egyre közelebb hajolt hozzám.

- Ne merészeld! – suttogtam neki. Nem tudtam olyan meggyőző lenni, mint szerettem volna. Rántottam egyet a karomon, csak hogy a tiltakozás jeleit mutassam, aztán felsóhajtottam, mikor az ajka az enyémhez ért. Ez most gyengéd csók volt. Épphogy csak végigsimított a számon. Hallottam a saját zihálásomat, ám nem tudtam tenni ellene. Talán nem is akartam. – Kérlek, ne verj át megint… Kérlek… - suttogtam inkább magamnak egyfajta imaként, mint neki, miközben megemeltem a fejem, hogy jobban elérjem őt.

A nyelveink óvatos ismerkedésbe kezdtek, hogy a következő pillanatban egy sóhaj parancsára vadul hajszolni kezdjék egymást. Forróság öntött el és reszkettem. Soha azelőtt nem éreztem ilyesmit. Kihúztam magam az egyre gyengülő szorításból, de ahelyett, hogy eltaszítottam volna Casimirt, a kezemet a nyakába kulcsoltam, és még közelebb húztam magamhoz. Csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor már mindketten levegő után kapkodtunk.

- Őrült egy nőszemély vagy! – döntötte a homlokát az enyémhez. Más esetben sértésnek vettem volna a jelzőt, de olyan gyengéden ejtette ki, hogy most inkább bóknak számított.

- Mert mindig felbosszantasz – ismertem el.

- Ha ez a vége, megéri – kuncogott. Egy másodpercig hagytam, hogy az önfeledt boldogság végigcikázzon rajtam, de aztán ismét bekúszott a tudatomba a valóság. Halk sóhaj hagyta el a számat.

- Máris megbántad? – simult Casimir tenyere a nyakamra.

- Nem – ráztam aprót a fejemen, aztán eltökélten felnéztem a szemébe. Egyetlen pillanat alatt döntöttem, és minél előbb túl akartam lenni rajta, nehogy meggondoljam magam. – Azt mondtad, szeretsz engem… Tényleg így van? – kérdeztem.

- Szeretlek.

- De biztosan engem? Nem azt a régi Rodericát, akivel leveleztél? – vártam aggódva a választ. Casimir elhúzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Ő nem érthette, miért kérdezem ezt, de számomra a válasza felért egy megváltással.

- Téged szeretlek – jelentette ki határozottan.

Kihúzódtam az öleléséből, és a kezem a gyomromra szorítva sétáltam a szoba közepére. Egy hang – Payton hangja – azt ordibálta a fejemben, hogy fogjam be, amíg még lehetőségem van hallgatni, de nem figyeltem rá.

- Meg kell, hogy öljelek – csúszott ki a számon, amitől a leginkább rettegtem. Casimir szeme összeszűkült.

- A Rend miatt egyszer már megpróbáltad, de azt hittem, bízol bennem. Elmondtam neked az igazat.

- Tudom. És nem akarom megtenni. Nem fogom megtenni – próbáltam megmagyarázni az ujjamat tördelve. – De szükségem van a segítségedre, hogy életben tudjalak tartani és másnak se essen baja.

- Másnak? – tette fel a kínos kérdést.

Próbáltam rájönni, hogyan is magyarázzak el mindent, de olyan nehéz volt. Minden titkom egyszerre akart kitörni belőlem. Fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék Paytonön, mikor még azt sem tudom, ki tartja fogva. Kellett valaki, akiben megbízhatok, és bármilyen őrültségnek is számított, Casimir volt az egyetlen jelöltem.

- Van egy barátom. Még otthonról ismerem – kezdtem bele. – Valaki fogva tartja, és holnap napnyugtakor meg fogják ölni, hacsak… - haraptam be a számat.

- Hacsak nem végzel velem – fejezte be a mondatot helyettem Casimir, miután megvilágosodott.

- Fogalmam sincs, mit tegyek. Csak azt tudom, mit nem tudnék megtenni – nyújtottam ki felé a kezem. Mikor megfogta, apró megkönnyebbülést éreztem. – Félek, hogy képtelen vagyok egyedül megoldani a dolgot, és baja esik a barátomnak – ismertem be, miközben a tehetetlenségtől könnyek gyűltek a szemembe. A gyengeségem nyilvánvaló volt. Csak egy ostoba nő vagyok – ahogyan Payton is mindig megmondta -, aki nem képes magától semmire. Be kellett látnom az igazát.

Casimir elgondolkozva meredt a szoba egyik sarkába, én pedig aggódva vártam, hogy mit reagál.

- A Rendnél van a barátod? – kérdezte végül.

- Nem tudom. Lehet…

- Először őket kéne leellenőriznünk – hümmögött maga elé Casimir. – Közben meg készítek egy listát azokról, akik el akarhatnak tenni láb alól, és ilyen módszerekhez folyamodnának. Vannak egy páran… - nevetett fel sötéten, mire megborzongtam. Tényleg ennyien szomjaznának a vérére már most?

- Akkor… segítesz? – motyogtam halkan.

- Persze, hogy segítek! – vágta rá azonnal. – Már az elején hozzám kellett volna fordulnod. Nekem bármit elmondhatsz, hát nem érted? – merült el a tekintetemben.

Hinni akartam neki. Annyira hinni akartam! A torkom összeszorult a sok felgyülemlett szótól, amelyek ki akartak törni belőlem: „Nem Roderica vagyok, a nevem Katherine. A jövőből jöttem, hogy megöljelek, de beléd szerettem!”.

A felismeréstől hirtelen elsápadtam.

Miért pont ő? És mikor történt? Fogalmam sem volt róla. Talán nem is számított.

- Rica? Jól vagy? – kapott utánam Casimir, mikor meginogtam. Sosem voltam még rémültebb, mint ebben a pillanatban. Ha ezernyi vérszomjas vámpírral álltam volna szemben, az is könnyebb lett volna. Ahogy előre vetettem magam Casimir karjába és megcsókoltam, a könnyeim gátja azonnal átszakadt.

- Szeretkezni akarok veled – suttogtam Casimir fülébe, miközben a kezem végigsiklott a mellkasán. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot. Egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy a lehető legközelebb tudhassam magamhoz. A bőre forró volt, az izmai pedig megrezzentek az érintésem alatt.

- Én is nagyon szeretnék – mormolta rekedtes hangon, de végül egy finom, ám határozott mozdulattal eltolt magától és letörölte a könnyeimet. – De nem használhatom ki a helyzetet, és nem foszthatlak meg az erényedtől. Az nem lenne helyes – rázta meg a fejét. Csalódottan vettem tudomásul, hogy tényleg komolyan gondolja. – Gyere, aludj egy kicsit, majd én vigyázok rád! – tűnt el hirtelen a talaj a lábam alól, ahogy Casimir a karjába emelt. Féltem tőle, hogy túl megterhelő a súlyom neki, főleg a sebesült lába miatt, de sikeresen elcipelt az ágyáig és belefektetett.

- Tudod, sosem hittem volna, hogy egyszer ilyet mondok, de túl jó vagy… - nevettem fel halkan, miközben betakargatott és egy csókot nyomott a homlokomra.

- Nem is tudod elképzelni, milyen hatalmas erőfeszítésembe kerül – mosolygott rám halványan. – De majd egyszer… Miután elvettelek feleségül. Akkor az asszonyommá teszlek. – Az ígéretétől elpirultam és a szívem gyorsan tempóba kezdett.

- Honnan veszed, hogy igent mondanék? – kötözködtem félig viccelődve, hogy elnyomjam a sötét gondolataimat. Hogyan is tehetném meg, mikor két különböző világban élünk és végső soron az ellenséges oldalon állunk…

- Mert olyasmiket is tudok rólad, amiket még te sem tudsz magadról – simított végig a hüvelykujjával az ajkamon. – De most már tényleg aludj! Holnap szükségem lesz a segítségedre, hogy megmentsük a barátodat – húzódott hátrébb, de nem hagyott magamra. Az ágy támlájának döntötte a hátát úgy, hogy pont rám láthasson. Kinyúltam, és megfogtam a kezét.

- Köszönöm, hogy segítesz! – motyogtam egy ásítás után.

- Köszönöm, hogy bíztál bennem – felelte. Egy ideig még, ha a testünk nem is tehette, a pillantásunk szerelmeskedett egymással, aztán lassan lecsukódott a szemem.

Démoni érintés - 16. fejezet

16. fejezet

A kocsi zötyögve halad végig a köves úton, ami egyáltalán nem tett jót az amúgy is kavargó gyomromnak. Casimir még mindig várakozva fürkészte az arcomat, pedig már ezerszer elmondtam neki, hogy semmi sem történt. Béna voltam és leestem a lépcsőn, ennyi. Tényleg ez történt. A kis balesetem előtti eseményekről pedig nem kell tudnia.

Nem mintha nem néztem volna végig, hogyan törli fel Valdemarral a padlót – a gondolat is elégedettséggel töltött el -, hanem mert tudtam, hogy ha megtenné, akkor ő kerülne bajba. Végül is, miért hinnének az én állításaimnak a püspök szolgájának szavával szemben. Főleg, hogy egyébként sem nagyon kedvelik Casimirt, és csak azért tűrik meg a társaságukban, hátha kibújik egyszer a szög a zsákból. Ha elszólná magát vagy olyasmit tenne, amibe beleköthetnek, azonnal elfogatnák. Persze, ha így történne, az valószínűleg megváltoztatná a jövő menetét, de én nem így akarom megmenteni a világot…

Ahogy megállt a kocsi, Casimir kiszállt, és lesegített engem is. Nem vártam meg, azonnal bicegni kezdtem a ház felé, bár tudtam, hogy jön utánam, mert hallottam a lépteit. Már majdnem a bejáratnál voltunk, én pedig azt hittem, megmenekültem végre a kérdésektől, mikor újra megszólalt.

- Szóval, nem mondod el?

- Mit? – morogtam. Miért nem képes annyiban hagyni a dolgot…

- Hogy mi történt – ért be két nagyobb lépéssel.

- Már elmondtam – ragadtam meg az ajtón lévő fémkarikát, de Casimir ujjai a csuklómra fonódtak, a másik kezével pedig maga felé fordított. Olyan szomorú és átható volt a tekintete, hogy elöntött a lelkifurdalás. Tudta, hogy hazudok neki, és ez bántotta. Vajon mit szólna ahhoz, ha azt is tudná, mi mindenben nem mondok még igazat neki… - rándult meg a gyomrom. – Jól van. Tényleg történt valami. De nem akarom elmondani, és ha egy kicsit is fontos vagyok neked, nem faggatsz róla – tört ki belőlem a vallomás, miközben kihúztam magam a kezei közül. Lesütött szemmel vártam a reakcióját, miközben egy kis követ bámultam a lábam előtt.

- Igazságtalan ezzel jönnöd. Ha tovább kérdezlek, azt jelentené számodra, hogy nem vagy fontos. Ha pedig nem, akkor tényleg nem vagy az, mert nem érdekel, mi történt veled. Nincs jó válasz.

- Nem tudom, mit mondhatnék… - ráztam meg a fejem. A hideg miatt a leheletem halovány fehérséget hagyott maga után a levegőben.

Casimirrel minden annyira bonyolult volt, még egy egyszerű beszélgetés is. Más azt mondaná, hogy jó, akkor békén hagylak, vagy tovább követelné, hogy most azonnal mondjak el mindent, de Casimir egyiket sem tette. Csak közölte a gondolatait és visszadobta nekem a labdát még nagyobb bűntudatot keltve bennem.

- Azért nem beszélek, mert nem akarom, hogy bajod legyen – néztem fel végül. Bosszantott, hogy tudtam, mire játszik, mégis képes volt célt érni nálam. Casimir egy másodpercig nem szólt egy szót sem, aztán közelebb lépett hozzám.

- És amikor a lábaddal olyan illetlen helyeken jártál, akkor nem gondoltál arra, hogy gondot okozhat a viselkedésed? – vonta fel a szemöldökét. A vér az arcomba tódult, és hirtelen nagyon forrónak éreztem az éjszaka hűs levegőjét. Sokszor csináltam bolondságokat, de ilyen nyíltan nem lett volna merszem beszélni róluk. Mikor Hale-nek hat évesen megmutattam a bugyimat, mert azt mondták a fiúk, hogy úgysem merem, akkor is mindketten tudtuk, mi történt, de sosem beszéltünk róla. Vannak titkok, amelyek tabunak számítanak, még akkor is, ha mindenki beavatott.

- Képzelődtél. – Meg akartam fordulni, hogy bemenjek a házba, de Casimir nem hagyta – az ujjai bilincsként tartottak egyhelyben. A közelsége forrósággal öntött el, de Valdemar erőszakossága után kicsit zavarónak is találtam. Ösztönösen húzódtam el tőle, mire azonnal elengedett.

- Nem hinném, hogy ilyesmiről képzelődni tudnék – felelte, de a hangja elég bizonytalannak tűnt – valószínűleg az előbbi reakcióm miatt.

- Akkor lehet, hogy az atya tévedt rossz útra – vontam meg a vállam. A beugró kép egyszerre volt vicces és bizarr. Casimir arcán fintor futott végig.

- Azt hiszem – hála az égnek – elég valószínűtlen, hogy egy női lábat összetévesszek az atyáéval.

- Akkor nem tudom, mi történhetett – tettettem az ártatlant.

- Én tudom – támasztotta a fejem mellett az ajtónak a tenyerét. Feszülten pislantottam felé, miközben ujjaim a szoknyámat szorongatták. – Zavart, hogy gyerekesnek neveztelek, ezért megpróbáltad bebizonyítani nekem, hogy nő vagy. Csakhogy elég gyerekesek az ilyesfajta játszadozások, nem gondolod? – húzódott gúnyos mosolyra Casimir szája. A mellkasomat elöntötték a düh lángjai elfeledtetve velem a szorítást a gyomromban.

- Menj a pokolba! – ütöttem el magamtól a kezét. Bár tökéletesen igaza volt, sosem ismertem volna be neki. Az egy dolog, hogy én tisztában vagyok a viselkedésemmel, az pedig egy másik, hogy élvezettel dörgöli a képembe a valóságot.

- Így beszélned sem lenne szabad. Ez is bajba keverhet… Egy nő ne káromkodjon és ne emlegesse a poklot! – feddett meg úgy, akár egy gyereket.

- Miért egy férfinak szabad? – vágtam csípőre a kezem, aztán mikor rádöbbentem, hogy ez sem túl felnőttes viselkedés, magam köré fontam a karjaim.

- Az sem túl szép, de egy férfi más. Sokkal többet megengedhetünk magunknak gond nélkül, mint ti.

- Éljen az egyenjogúság! – fújtattam.

- A mi? – ráncolódott össze a homloka értetlenül.

- Lényegtelen – legyintettem lemondóan. Úgysem értené meg, hogy miért is vagyok mérges, hiszen teljesen más világban, más szabályok között nevelkedett. – Bemehetnénk végre? Megfagyok és a lábam is fáj! – nyűgösködtem. Casimir eleresztett és hátrébb lépve az ajtó felé mutatott. Végre kinyitottam, aztán besétáltam a házba.

- Nos, hogy ment? – Keith sietett elénk, és aggódva várta a válaszunkat.

- Egész jól. Legalább is semmivel nem buktatott le minket – intett felém a fejével Casimir, aztán a konyha felé indult. – Szólok Magdalenának, hogy lássa el a sebed.

- Seb? Milyen seb? – Keith mellém lépett, és vizsgálódva fürkészett.

- Csak elestem és beütöttem a térdem – sétáltam a szalon felé. Próbáltam leplezni a sántikálásomat, mert nem akartam, hogy Keith is ezen csámcsogjon egész este. Mellette és Casimir mellett úgy éreztem magam, mintha üvegből lennék. Tudtam, hogy gyengének és esetlennek tartanak, és ezért ösztönösen meg is feleltem az elvárásaiknak, bármennyire is nem akartam. Pont, mint az iskolában…

Akárhányszor Payton lekicsinylő megjegyzést tett rám, és kinyilvánította, hogy szerinte miért is nem vagyok közéjük való, azonnal elszúrtam valamit zavaromban. Idegesítő volt, hogy én magam igazoltam az állításait. Egyedül Hale és az apám hitt bennem. És persze nekik is csalódást okozok – mértem végig Casimirt, aki Magdalenával a nyomában lépett be a szalonba. Már rég meg kellett volna oldanom ezt az ügyet, de én csak szerencsétlenkedek, és egyre mélyebbre ásom magam abban a bizonyosban…

- Kifelé, Úrfik! – harsogta Magdalena, miután letette az asztalra a vízzel teli edényt. Casimir odaadott neki egy kis üvegcsét, aztán Keith-szel magunkra hagytak. – Jól van, ez nem is olyan vészes – mosolygott fel rám a jóravaló tekintet. – A fiúknak ennél sokkal csúnyább sebei voltak. Képzeld csak el, Casimir egyszer egy almafáról esett le. Szegény asszonyommal azt hittük, hogy kitörte a nyakát. De ő csak felpattant, leporolta magát, aztán újra visszamászott, és az istenért sem tudtuk leimádkozni, hogy kimossuk a horzsolásait – csóválta meg a fejét, és olyan arcot vágott, mintha az elmesélt történet alig pár órája történt volna.

Halkan felszisszentem, mikor a nedves rongy a sebemhez ért, aztán összeszorított fogakkal tűrtem, hogy Magdalena valami csípő folyadékot öntsön a térdemre. Mikor végzett, bekötözött egy tiszta, fehér kendővel, aztán visszaigazgatta a szoknyámat.

- Köszönöm – hálálkodtam, miközben a ráncos kezek visszadugaszolták a kis üvegcsét.

- Segítsek átöltözni az alváshoz? – emelte fel az edényt Magdalena.

- Nem, köszönöm. Egyedül is menni fog. Jó éjt! – búcsúztam el, majd a lépcsőkhöz mentem. A lábam fájt, a feszültségtől és az ijedtségtől hulla fáradt voltam. Az egyetlen, amire vágytam, hogy eldőlhessek az ágyamon. Félve nyitottam be a szobámba, mert valahányszor kimerülten csak egy kicsit aludni szerettem volna, valami mindig közbejött.

Miután meggyújtottam az ágyam melletti gyertyát és átöltöztem, kissé megnyugodva másztam be a meleg paplan alá. Alig pár perc kellett csak ahhoz, hogy elnyeljen a sötétség, de nem volt nyugalmam még öntudatlanul sem.

Álmomban ismét a püspök kastélyában jártam, és bármelyik folyosóra is léptem, a végén mindig ott állt Valdemar. Hiába menekültem előle, a sötét szemek megtaláltak és kéjesen vizslattak.

Arra ébredtem, hogy a szívem veszettül dobog és a lepedő a saját verejtékemtől nedvesen tapad hozzám. Jó pár percig képtelen voltam megmozdulni, csak a mellkasomra szorítottam a tenyeremet, aztán végül sikerült annyira összeszedni magam, hogy kikászálódjak az ágyból. Mezítláb az ablakhoz sétáltam, és félrehúzva a függönyt kinéztem a kertbe. Nem messze a sövényektől fekete villanást láttam a szemem sarkából, aztán mikor arra fordultam, a lábaim reszketni kezdtek.

Egy pillanatig azt hittem, hogy még mindig alszom, de bárhogy is pislogtam, a rémkép nem akart eltűnni a szemem elől. Úgy rántottam vissza a helyére a függönyt, hogy az majdnem leszakadt. Hogy jutott be a kapun az a szemét? És egyáltalán mi a fenét akar?

Mikor rájöttem, hogy zihálok, mélyen beszívtam a levegőt, aztán pedig kieresztettem a tüdőmből. Végül is a házba nem juthat be úgy, hogy senki ne vegye észre, igaz?

Óvatosan újra elhúztam egy hajszálnyit a függönyt, de Valdemar még mindig ugyanott állt. A fekete ruhájában és köpenyében úgy nézett ki, mint a halál küldötte. Tényleg ijesztő volt.

Olyan gyorsan öltöztem át, mintha bármelyik pillanatban rám nyithatott volna, aztán kilopakodtam a folyosóra. Casimirnek és Keith-nek nem mondhattam el, mi történt, de muszáj volt valakivel megosztanom. Ha történne velem valami, legalább legyen, aki tudja, hol keressen…

- Payton, én vagyok. Bemehetek? – kopogtattam alig tíz perc múlva az elhagyatott vendégszoba ajtaján. Odabentről nyűgös morgolódást vártam, amiért hajnalok hajnalán felzargatom a legszebb álmából, de végül nem kaptam semmi választ.

Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és csak a fejemet dugtam be a résen, de az ágy teljesen üres volt. Ahogy beljebb léptem, rájöttem, hogy a szoba is az. Dühösen jártam körbe az egészet, hátha Payton legalább valami üzenetet hagyott nekem, de semmi. Hová a fenébe mehetett? És miért nem szólt? A francba is, csak egymásra számíthatunk ebben a nyomorult világban, erre szó nélkül lelép!

Morgó hang hagyta el a számat, aztán ahogy megfordultam, felsikkantottam.

- Jézusom! Te meg mit keresel itt? – meredtem Keith-re, aki a nyitott ajtóban állt.

- Én is ezt akartam kérdezni tőled. – Mintha hazugságvizsgálót kötöttek volna rám, úgy éreztem magam a rám szegeződő barna tekintettől.

- Én csak nem tudtam aludni, és körülnéztem a házban egy kicsit… - adtam semmitmondó választ remélve, hogy nem veszi észre az idegességemet és hisz nekem. – Most te jössz a magyarázattal – tereltem rá a szót.

- Láttam, hogy a folyosókon mászkálsz egyedül és kíváncsi voltam, hová tartasz – feszültek meg a máskor lágy, szinte kisfiús vonások.

- Te kémkedsz utánam és követsz? – háborodtam fel, de közben meg is könnyebbültem. Még jó, hogy most jött rá Keith-re ez a kíváncsiság. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha rájön, hogy egy férfit rejtegetek a vendégszobában…

- Tudom, hogy nincs jogom hozzá, de… - hajtotta le szégyenkezve a fejét. – Azt hittem, Casimirrel találkozol itt.

- Már miért találkoznék… - kezdtem volna bele, aztán megértettem. – Ó! – megbotránkozva préseltem össze a számat. – Szóval, ezt nézed ki belőlem? Hogy titokban összefekszem a saját unokatestvéremmel?

- Nem, én nem hittem, hogy ti… hogy… Én csak… Ne haragudj! – sóhajtott fel végül a hajába túrva, és olyan arcot vágott, amitől az ember még egy gyilkosságot is megbocsátott volna neki. – Egy ökör vagyok! Bocsáss meg!

- Semmi gond – sétáltam el mellette. Nem akartam belemenni egy újabb kényelmetlen beszélgetésbe. Egyszer már elmondtam, mit érzek és gondolok, és ez egyáltalán nem változott azóta.

- Várj! – kocogott utánam Keith, ahogy a földszint felé mentem. Legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba, de féltem egyedül lenni. Ha Payton fel tudott mászni az ablakomhoz a múltkor, más is megteheti – borzongtam meg, és egy pillanatra ismét átfutottak rajtam a püspök otthonában tapasztalt érzések.

Mikor Valdemar alig pár milliméternyire állt előttem, annyira kicsinek és védtelennek éreztem magam. Teljesen leblokkoltam, és eszembe sem jutott védekezni. Mintha az agyam törölt volna minden információt, amit az önvédelemről tanultam. Persze, minket főleg vámpírok ellen készítettek fel. Hogy hogyan használjuk a karót vagy egy tőrt, és hogy a legjobb védekezés egy vérszívóval szemben kivételesen nem a támadás, hanem a menekülés.

A testi erejükkel szinte lehetetlenség volt szembeszállni, viszont ha elég ügyes volt az ember és volt nála néhány hátráltató eszköz – szenteltvíz vagy kereszt -, akkor a futás szégyen volt, de nagyon is hasznos. Arra valahogy nem számítottam, hogy egyszer egy élő embertől kellhet majd megvédeni magam.

Vajon még mindig odakint áll és utánam leskelődik? – meredtem a bejáratra, miközben azon dühöngtem magamban, hogy miért nem karmoltam legalább meg, mikor sarokba szorított.

- Rica? – Keith hangjától megrezzentem.

- Igen? – pislogtam rá úgy, mintha csak most döbbentem volna rá, hogy mellettem áll.

- Baj van vagy miért torpantál meg hirtelen? – Eddig észre sem vettem, hogy az utolsó lépcsőfokon állok mozdulatlanul. Megmarkoltam a szoknyámat, aztán folytattam az utat az étkező felé.

- Semmi baj, csak elgondolkoztam – feleltem, miközben elhatároztam, hogy legközelebb nem hagyom magam megfélemlíteni. Ha kell, karmolok, harapok vagy csípek, de még egyszer nem fogok úgy viselkedni, mint egy gyenge nő.

A nap olyan gyorsan rohant el, hogy szinte észre sem vettem. Casimir és Keith a szalonban sakkozott egész délután, miközben Magdalena engem tanítgatott a konyhában az almássütemény elkészítésére. Már fülig lisztes voltam, mikor végre sikerült úgy megsütnöm egy adagot, hogy az nem égett oda és nem volt olyan lapos, mint Eve Evans, az egyik otthoni ismerősöm mellkasa.

- Ügyes vagy, ez már egész jó lett – hümmögött Magdalena biztatóan, bár nem mertem volna megesküdni rá, hogy tényleg komolyan gondolja. – Vigyél a fiúknak pár szeletet! – nyújtotta felém a tányért.

Mikor beléptem a szalonba, Casimir és Keith észre sem vettek. Mindketten a fekete-fehér kockás táblára meredtek, és olyan koncentráció ült ki az arcukra, mintha csak élet-halál harcot vívnának egymással. Megálltam az ajtóban, hogy ne zavarjam őket, és csak figyeltem. Casimir szürke tekintete megvillant, aztán felemelte a kezét, és a sötét lovat áthelyezte egy másik mezőre a korábbi helyéről. Ahogy végzett, a mutatóujját a szájára fektetve várta ellenfele lépését, miközben valószínűleg előre gondolkozott. A szeme sarkában apró ráncok keletkeztek, amiktől idősebbnek – és vonzóbbnak – tűnt.

Keith pillantása ide-oda járt a táblán. Az arca nyugodtnak tűnt, de láttam, hogy az asztal alatt toporog a lábával. Megvártam, amíg lép, aztán megköszörültem a torkomat. Mindketten egyszerre kapták fel a fejüket, és mindkettejük vonásai ellágyultak, ahogy megpillantottak. Zavartan léptem közelebb, aztán letettem a tányért az asztal szélére.

- Almás süti, én csináltam – kínáltam meg őket. – Remélem, hogy nem lett túl szörnyű… - haraptam be az alsó ajkamat aggodalmaskodva.

- Biztosan isteni lett – mosolygott fel rám Keith, aztán a kezébe vett egy szeletet, és a lehulló morzsákkal nem törődve beleharapott. A szeme lecsukódott és halk mormoló hangot hallatott, akár egy elégedett macska. – Tényleg isteni! – erősítette meg a saját szavait, miután lenyelte a falatot.

- Te nem kóstolod meg? – fordultam Casimir felé, de mikor megláttam a tekintetét, hátrahőköltem. Az ablak felé meredt, aztán hirtelen felpattant, és kiszáguldott a szobából. Döbbenten néztem utána.

- Ezzel meg mi történt? – vontam össze a szemöldökömet, miközben Keith nyomában az előtérbe mentünk. A bejárat nyitva volt, Casimir pedig egy fáklyával a kezében állt odakint és maga elé nyújtva a fényforrást körbenézett.

- Te meg mit csinálsz, testvér? – lépett mögé Keith.

- Láttam valakit – jött a válasz, mire összerándult a gyomrom. Rémülten próbáltam kivenni a körvonalakat a félhomályban, de semmit sem láttam. Valdemar egészen a házig merészkedett volna? Vagy Payton jött vissza és túl óvatlan volt?

- Nem lehet, hogy csak képzelődtél?

- Nem, biztos, hogy… Ott van! – Casimir keze a sövény felé mutatott, és mielőtt még észbe kaphattam volna, rohanni kezdett.

- Casimir, ne! – kiáltottam utána. A lábaim gondolkodás nélkül indultak utána, de Keith keze sorompóként állított meg.

- Megőrültél? Nem bóklászhatsz a sötétben! – ragadta meg a vállamat. – Menj vissza a házba, én Cas után megyek. Gyerünk! – lódított az ajtó felé. Kelletlenül sétáltam Magdalena mellé, aki megjelent a hangzavarra.

- Jól van, gyere be, kedvesem! – csukta be az ajtót a nő, aztán visszavezetett a konyhába.

- Nem kéne segítenünk vagy valami? – szemeztem a falon lévő fáklyával, ami megvilágította a helyiséget. Legszívesebben azonnal felkaptam volna, hogy a fiúk után menjek. Mi van, ha elkapják Paytont? Keith-ék gonosztevőnek nézhetik, Payton pedig tiszta szívéből gyűlöli Casimirt, és gondolkodás nélkül…

Idegesen fúrtam az ujjaimat a tincseim közé. Gondolni sem akartam arra, hogy bármelyiküknek baja eshet.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – nyomott le az egyik székre Magdalena, aztán elkezdett a kenyérsütés rejtelmeiről beszélni. El akarta terelni a figyelmemet, de láttam, hogy az egyik kést közvetlenül a keze mellé teszi, hátha szüksége lesz rá.

Hatalmas sziklákkal a gyomromban várakoztam, és mire a bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, már kész idegroncs voltam. Magdalena keze a kés nyelére csúszott, de mikor meghallottuk a fiúk hangját, mindketten megnyugodva fújtuk ki a levegőt.

- Hogy csinálhattál ilyen butaságot? – hallottam meg Keith feddő hangját, még mielőtt őt magát megláthattam volna. Csak akkor jöttem rá, kihez is beszél, mikor kiértünk az előtérbe. Perlina lehajtott fejjel állt, a ruhája kissé zilált volt, a hajából pedig levelek és ágak meredeztek, de Keith sem nézett ki jobban. Fehér inge végig volt szakadva a mellkasánál, és igazán mérgesnek tűnt.

- Én csak…

- Csak? Éjszaka a kertben bujkálsz és leskelődsz? Mégis mi ütött beléd? – csattant fel Keith. Perlina összerezzent, aztán elpirult. Láttam, hogy mozog a szája, de olyan halkan suttogott, hogy nem hallottam, mit felel. Azt viszont láttam, hogy a düh által festett ráncok eltűntek Keith arcáról, és hirtelen, mintha bűntudat csillant volna a szemében.

- Kisasszony, Úrfi! Hogy néznek ki? – csapta össze a kezét Magdalena, és elsietve mellettem sopánkodásba kezdett, majd felrángatta az emeletre Perlinát.

- Casimir hol van? – fordultam Keith-hez, de megrázta a fejét.

- Még odakint. Valószínűleg az árnyat keresi, szólok neki, hogy már megtaláltam – intett a lépcsők felé a fejével. – Mindjárt visszajövünk – ígérte.

Elgondolkozva indultam az emeletre, hogy megnézzem, mi történt Perlinával. Vajon mit kereshetett odakint?

Mikor beléptem a szobámba, Magdalena éppen lerángatta a szakadt ruhákat Perlináról, és hálóruhát adott rá. Leültem az ágyam szélére, és megvártam, amíg végeznek és egyedül maradunk.

- Akkor ma éjszakára megint szobatársak leszünk, gondolom… - kezdeményeztem beszélgetést, de Perlina nem reagált, csak az ablakhoz sétált, és kibámult rajta. – Elmondod, hogy kerültél ide? – Fejrázást kaptam válaszként. – Haragszol rám? – próbálkoztam újra.

- Csak azért… - kezdett beszélni, aztán hirtelen elhallgatott. – Ez meg mi? – nyújtott felém egy papírdarabot. Átvettem tőle, és a sorokat átfutva, mintha hasba rúgtak volna. Payton… Ez nem lehet…

Démoni érintés - 15. fejezet

15. fejezet

Dühös csendben telt az út. Legalább is, részemről. Casimirt mintha szórakoztatta volna, hogy összepréselt szájjal meredek rá, ezért tíz percnyi szemmel verés után elfordítottam a tekintetemet, és csak bámultam kifelé a kocsi ablakán. Még hogy kislány vagyok! Ha tudná, hogy mi mindent éltem már át, miket láttam, mennyit kellett küzdenem pusztán a túlélésért…

A szavak, amiket legszívesebben a fejéhez vágtam volna, végigmarták a torkomat. Az, hogy nemet mondtam neki, még nem jelenti, hogy gyerek lennék. Egyszerűen csak nem tudja elfogadni, hogy nem tetszik. Vagyis… Tetszik, csak tudom, hogy úgysem működne, akkor meg miért vágnék bele?

Lopva felé pillantottam, mire a szürke szempár vidáman felém csillant. Beképzelt majom!

A kocsi nagyot zökkenve állt meg, én pedig örültem, hogy végre kikerülök a zárt térből. Casimirrel együtt lenni egy ilyen kis helyen, egyenesen őrjítő volt. Mintha valamiféle elektromosság szikrái pattogtak volna közöttünk. Persze, csakis a haragból fakadhattak, mert más okot nem találtam erre a feszültségre.

- Ne feledd, amiket mondtam! – figyelmeztetett Casimir, miközben lesegített a kocsiról. Ahogy biztos talaj volt a lábam alatt, azonnal kihúztam a kezem az övéből, de a halk kuncogást hallva megbántam ezt a gyerekes viselkedést. Szedd már össze magad, és mutasd meg, hogy igenis felnőtt nő vagy!

Mély levegőt véve fűztem a karomat Casimirébe, és hagytam, hogy a hatalmas ház felé vezessen. A gyomrom összeszorult, mikor észrevettem az ajtóban álló sötét alakot. A fekete szemek végigmértek, és olyan mosoly ült ki a férfiarcra, amitől egyáltalán nem jól eső borzongás szaladt végig a porcikáimon. Valószínűleg Casimir is észrevehette a pillantást, mert közelebb húzott magához. Bármennyire is mérges voltam rá, nem ellenkeztem.

- Valdemar! – biccentett a férfinak, mikor elé értünk. Éreztem, hogy az ujjaim alatt megfeszülnek az izmai, mint egy ugrásra kész nagymacskának.

- Casimir, kisasszony… - fúródott az ijesztő tekintet az enyémbe egy másodpercre. – Odakísérlek titeket a püspökúrhoz – mutatott az ajtó felé.

Rossz érzés volt hagyni, hogy ez a férfi a hátunk mögé kerüljön, de mivel Casimir maga után húzott, nem ellenkezhettem. Remegtek a lábaim, ahogy végighaladtunk a folyosókon, mert éreztem, hogy Valdemar engem figyel, és bár nem fordultam hátra, arra is meg mertem volna esküdni, hogy a fenekemet bámulja.

- Csak tovább egyenesen – utasított minket, mikor elágazáshoz értünk. Végül egy díszes faajtó előtt álltunk meg, amit két testőr őrzött.

- Meghoztam a vendégeket – szólt oda nekik Valdemar, mire egyikük kinyitotta előttünk az ajtót, a másik pedig félreállt az útból.

Egy hatalmas ebédlő tárult a szemeink elé. A helyiség közepén egy hosszú, megterített asztal állt, körülötte vagy húsz szék. A falakat drágának tűnő festmények borították, a sarkokban pedig vallásos témájú aranyszobrok álltak. Valószínűleg a szoba berendezésének árából egy évig az egész város lakosságát jól lehetett volna lakatni.

- Várjatok itt, azonnal szólok a püspökúrnak! – parancsolt ránk Valdemar, aztán elsietett. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és elengedve Casimir karját, érdeklődve körbesétáltam a termet.

- Nos, hogy tetszik az álszentség háza? – lépett hozzám közelebb Casimir és lehalkította a hangját.

- Nem ilyen lakhelyet képzelnék el Isten szolgájának – vallottam be.

- Hát igen… A szerénység Mansfield számára szép dolog, amíg nem kell gyakorolnia is, csak hirdetnie, de a látszatra azért ad, majd meglátod… – húzta el a száját, és végigsimított az egyik aranyszobor karján. Mikor kinyílt az ajtó, visszahúzta a kezét, és az érkezők felé fordult.

Egy lila, főpapi ruhát viselő férfi jött elől. Ő lehetett Mansfield, mert ahogy megállt Casimir előtt, felé nyújtotta a kezét egy kézcsókra. A szoba berendezése alapján nem ilyennek képzeltem. Azt hittem, hogy majd egy kövér, drága kelméket viselő alak lesz, akin meglátszik a gazdagság, akárcsak a környezetén. Ehhez képest, vékony, szinte már csontos férfi volt – kicsit alacsonyabb, mint Casimir. Tényleg adott a látszatra, már ami a kinézetét illette…

Az ajkai vékonyak voltak és összepréselte őket, amitől elég szigorú kinézetet kapott. Mintha folyton dühös lett volna valami miatt… Ahogy vártam, egyáltalán nem volt szimpatikus.

- Á, fiam! Igazán örülök, hogy újra találkozunk! – lépett előre az eddig hátul várakozó férfi. Rajta már látszott, hogy nincsenek anyagi gondjai. Hordóhasa volt és az orra pirosságából ítélve a bor sem hiányzott soha az asztaláról. Ő barna papi csuhát viselt, de az öve selyemből készült, a nyakában hatalmas aranykereszt lógott, a gyűrűjében lévő kő pedig, le mertem volna fogadni, hogy smaragd. Abban is pont a püspök ellentéte volt, hogy elég vidám természetnek tűnt.

- Én is örülök. Elhoztam bemutatni az unokahúgomat – mutatott felém Casimir. Gyorsan előrébb léptem, de lehajtottam a fejemet, ahogyan Casimir kérte tőlem korábban és próbáltam behódolóan viselkedni. Meglepődtem kicsit, mikor a püspök köszönés helyett az orrom alá nyomta a kezét, de végül megfogtam és rányomtam a számat a gyűrűjére. Büszke voltam magamra, amiért sikerült fintorgás nélkül véghezvinnem ezt a cselekedetet.

- Örülünk, hogy megismerhetjük a kisasszonyt! – mosolygott rám szélesen az ismeretlen pap. – Joseph atya vagyok – mutatkozott be.

- Roderica – motyogtam halkan, mert nem voltam biztos benne, hogy elvárják-e a választ.

- Hallottam, hogy elég furcsa körülmények között érkezett közénk a lány… - szólalt meg most először Mansfield. Olyan lekezelően ejtette ki a lány szót, hogy egy pillanatra bennem akadt a levegő. Már éppen újra válaszolni akartam, mikor Casimir megszólalt helyettem. Figyelmeztetett, hogy a lehető legkevesebbet beszéljek, és azt is csak akkor, ha külön megkérnek rá. Előre sejtettem, hogy ez lesz életem legbosszantóbb és idegtépőbb estéje, de koránt sem gondoltam, hogy ennyire.

- Igen, az unokahúgomat útonállók támadták meg idefelé jövet, de szerencsére, sikerült megszöknie – mesélte Casimir kifelejtve azt a részt, hogy aztán boszorkánynak néztek, és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy végül nem lett nagyobb bajom.

- Pont ezen szeretnénk változtatni… - indult el a püspök az asztal felé. Tétován Casimirre pillantottam, aki intett a fejével, hogy kövessem őket. Kihúzta nekem az egyik széket, miután Mansfield leült az asztalfőre, aztán ő maga is helyet foglalt az atyával egyetemben. – A sok naplopó a városban ahelyett, hogy tisztességesen dolgozna, könnyebbnek találja a bűn útját. Most kell őket szigorúbban fogni, különben ez az erkölcsi fertő csak még jobban elterjed, és a végén lehetetlenség lesz megszabadulni tőle – beszélt tovább a püspök, miközben intett az ajtónál álló szolgának. Az asztal alatt ökölbe szorult a kezem.

Pontosan ismertem a történelmi hátterét az egésznek. Az embereket kizsákmányolták, amiért keményen megdolgoztak, elvették tőlük, küzdöttek az éhséggel, betegségekkel, miközben az egyház és az ország vezetése dőzsölt és szórta a pénzt. A titkos kis szervezetük kísérletei okozta szörnyűségekről már nem is beszélve. Egyáltalán nem volt csoda ilyen helyzetben, hogy a bűnözés megnőtt…

- Egyetértek. – Casimir hangjára meglepetten kaptam fel a fejem. – Jobb levágni az üszkös végtagot, mielőtt az egész testet elpusztítaná.

- Úgy van – bólintott Mansfield, miközben a tekintete lézerként pásztázta Casimir arcát. Tudtam, hogy Casimir csak megjátssza magát, mégis kirázott a hideg. Annyira meggyőző volt, olyan hihetően beszélt, hogy pillanatokra engem is megingatott. Én képtelen lettem volna erre. Az is szörnyen nehéz volt, hogy csendben maradjak, és ne keljek ki magamból a nyilvánvaló igazságtalanságok és kegyetlenségek miatt.

- A gróf úr és tanácsosai új törvények bevezetését tervezik, amivel talán rendet tudunk tenni a városban – szólalt meg fecsegő hangon Joseph atya. – Rendeleteket hoznak a lopások ügyében, és az útonállókkal szemben külön lovagi egységet képeznek ki, hogy mihamarabb megtisztíthassák a környéket. Aki pedig tolvajt vagy útonállót bújtat, azt ugyanúgy fogják kezelni, mintha ő maga követte volna el a bűntetteket.

- Helyes, remélem is, hogy elég szigorúak lesznek ahhoz a törvények, hogy hasznosnak bizonyuljanak – bólintott Casimir, miközben a három szolga jelent meg az ajtóban hatalmas tálakkal, és bevonulva letették őket az asztalra.

Már nyúltam volna az ételek felé, hogy evéssel foglalhassam el a gondolataimat, de Casimir figyelmeztetően megrázta a fejét. Gyorsan visszakaptam a kezem az asztal alá – úgy tűnt a püspök és az atya semmit sem vettek észre a közjátékból. Mansfield összefonta az ujjait az imádkozáshoz, és lehunyta a szemét. Casimirék követték a példáját, ezért én is így tettem.

Sosem voltam vallásos, így egy szót sem értettem abból a latin szövegből, amit a püspök mormolt, de nem igazán bántam. Mikor végzett, az egyik szolga ismét hozzánk sétált és leemelte az első tálról a fedőt. Először a férfiak tányérjára szedett, végül az enyémre. Csodálkoztam, hogy egyáltalán hagyják, hogy egy asztalhoz üljek velük, és nem zavarnak ki a konyhába enni. Önkéntelenül is megforgattam a szemem a gondolattól, mire Casimir lába meglökte a bokámat. Bosszúsan pillantottam fel rá, de úgy tett, mint aki semmit sem csinált.

Egy ideig csendben ettem és hallgattam, ahogy különböző vérlázító törvények merülnek fel asztaltémaként, de mikor azt kezdték el ecsetelni, hogy annak, aki ételt lop, le kéne vágni mindkét kezét büntetésből, és Mansfield ezt még alá is támasztotta a Biblia egyik idézetével, nem bírtam tovább visszafojtani egy bosszús szusszantást.

A püspök összevont szemöldökkel nézett felém, Casimir pedig ismét meglökött az asztal alatt.

- Elnézést, kicsit meleg volt az étel… - motyogtam lesütve a szemem.

- Akkor fújd meg! Úgy tűnik a fehérnépeknek mindent a szájukba kell rágni, mert maguktól nem gondolnak semmire… - húzta el Casimir a száját.

- Ne bántsd, fiam, nem az ő hibája. Isten azt akarta, hogy mi kapjuk az észt, a nők pedig a gyengéd érzéseket. Ez kell ahhoz, hogy beteljesítsék azt a feladatot, amire rendeltettek, az anyaságot – mosolygott rám együttérzően az atya. Kényszeredetten viszonoztam a gesztust. Ez az álszent, soviniszta disznó nem elég, hogy lenéz, még azt is hiszi, hogy az ostobaságaival megvéd!

- Igaza van, atyám – sóhajtott Casimir. – Csak néha nehéz elviselni a butaságaikat… - nézett rám, miközben gonosz kis szikra villant a tekintetében. Egy másodpercig farkasszemet néztünk egymással, aztán egy újabb bokán rúgás után ismét az étellel kezdtem foglalkozni. Dühösen vagdostam apró darabokra az előttem lévő húst, miközben azon töprengtem, hogy tudnék bosszút állni Casimiren. Az egy dolog, hogy meg kell játszania magát, az pedig egy másik, hogy direkt élvezi, hogy megalázhat!

Elégedetten elmosolyodtam, ahogy a kissé sajgó bokám eszembe juttatott egy ötletet. Óvatosan előrébb csúsztam a székemen, kibújtam az egyik cipőmből, aztán kinyújtottam a lábam.

- Igen, egyetértek a… - Casimir megakadt a mondat közepén, ahogy a lábam végigsimított a vádliján. Meglepetten kapta fel a fejét, de direkt nem néztem rá. Úgy csináltam, mint akit tökéletesen lefoglal az evés.

- Valami baj van? – Az atya kérdésére összerezzent, mintha elfelejtette volna, hol is van, és csak most tért volna vissza a valóságba. Alig bírtam ki, hogy ne nevessek fel hangosan.

- Nem, nem, semmi… Csak elgondolkoztam, bocsánat – rázta meg a fejét. Hagytam, hogy tovább folyjon a beszélgetés és megfeledkezzen a kis incidensről vagy azt higgye, csak véletlen volt, miközben borzongás futott végig rajtam. Az, hogy bosszanthattam Casimirt és mindezt titokban kellett tennem, igazán izgató volt.

Már a második fogásnál tartottunk, és éppen egy számomra teljesen érdektelen külpolitikai vita folyt, mikor újra akcióba lendültem. Casimir teste megfeszült, ahogyan végigsimítottam a lábszárán, de más reakciót nem sikerült kiváltanom belőle. Merészen feljebb mozdítottam a lábam – kíváncsi voltam, meddig hagy elmenni, mielőtt leállítana valahogyan.

Már a combjánál jártam, mikor az egyik kezét letéve az asztal alá megragadta a lábfejemet. Azt hittem, hogy majd lelöki a lábamat magáról, de ehelyett az ujjai a bokámig siklottak, aztán vissza. Meglepetten akadt a lélegzet a tüdőmben, és éreztem, hogy reszketni kezd a kezem. Vissza akartam húzni a lábamat, de olyan erősen megszorította, hogy látható mozgolódás nélkül nem tudtam volna kiszabadulni.

- Én úgy gondolom, hogy kölcsön kenyér visszajár! – Casimir mondatára felkaptam a fejem. Egy pillanatra azt hittem, hogy hozzám szólt, de csak a püspökkel beszélgetett.

- És mit gondolsz, mit kéne tenni? – érdeklődött Mansfield.

- Először óvatosan meg kéne közelíteni a területet – simított végig újra és újra a lábfejemen át a bokámig. A számba vettem egy újabb falatot, de nem is éreztem az ízét. Az alhasam megfeszült és éreztem, hogy az arcom kipirul. – Aztán körbezárni – kezdett őrjítő körözésbe a mutatóujjával egy érzékeny ponton. Alig bírtam visszafojtani a zihálást, ami elő akart törni a mellkasomból. – Végül mélyen be kell hatolni a területre, és kemény kézzel meg kell hódítani – fordult felém egy pillanatra. A tekintetétől a gerincemen újabb borzongás futott végig.

Miután a lábam oldalra mozdítva leemelte magáról és eleresztett, zavartan csúsztam feljebb a széken. A testem legrejtettebb pontja kínzóan lüktetett, miközben szédelegve próbáltam egyenletesen lélegezni. Két pappal ültem egy asztalnál – akik valószínűleg bármikor gondolkozás nélkül megöltek volna -, miközben őrülten kívántam azt a férfit, akit legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben a pofátlanságáért. Csak én vagyok képes ilyen képtelen helyzetbe kerülni…

Visszabújtattam a lábam a cipőmbe, és a vacsora végéig egyáltalán nem mertem felpillantani. Bele sem mertem gondolni, hogy hazafelé egy kocsiban kell utaznom Casimirrel. Milyen ostoba ötlet volt kikezdeni vele! Tényleg csak egy buta gyerek vagyok!

- Én most visszavonulok. Még el kell intéznem néhány egyházi ügyet – bontotta meg az asztalt a püspök egy újabb ima után. Casimir azonnal felállt a helyéről, nekem pedig beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy követnem kéne a példáját.

- Köszönjük a meghívást és a vacsorát, püspök úr! – csókolt neki ismét kezet.

- Ha a kisasszony még nem fáradt, esetleg mi még tehetnénk egy sétát a kertben – ajánlotta Joseph atya, miután magunkra maradtunk. Casimir kérdőn nézett rám. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy azonnal menjünk haza, de féltem, hogy ha ilyen állapotban szállok be a lovaskocsiba, annak nagyon nem lesz jó vége. Talán egy kis friss levegő segít majd…

- Örömmel – egyeztem bele.

Casimirbe karoltam, miközben kivonultunk a kertbe. Igazán hatalmas volt, bár nekem jobban tetszett a miénk. Vagyis… Casimiré. Csendesen hallgattam tovább a férfiak beszélgetését, bár most annyival könnyebb volt a helyzet, hogy a szó átterelődött a politikáról az irodalomra.

Az égen világító ezernyi csillagot figyeltem, miközben a hűvös levegőtől aprót borzongtam. Sosem láttam még gyönyörűbbet. Meglepetten rezzentem össze, mikor Casimir kihúzta a karját a kezem alól, és levéve a köpenyét a vállamra terítette. Az anyagból áradó illat újra eszembe juttatta a kis játékunkat az asztal alatt, és elpirultam.

- Elnézést, hol tudnám felfrissíteni magam? – szólaltam meg halkan, mikor egy pillanatra elakadt a beszélgetés.

- Ha visszamegy arra, amerről jöttünk, akkor bent a folyosón jobbra, fel egy emeletet és az első ajtó – magyarázta el az atya. – Hivassak egy szolgát, hogy elkísérje?

- Nem, nem. Köszönöm, nem szükséges. Odatalálok – mosolyogtam rá, aztán elindultam a megadott irányba. Kicsit megkönnyebbültem, mikor végre egyedül maradtam. Ez a sok ostoba fecsegés kezdett migrént okozni. És még a nőket mondják pletykásnak…

Ahogy beléptem a házba, elindultam a jobb oldali folyosón végig. Már majdnem elértem a lépcsősort, mikor valaki felnyögött. Megtorpanva füleltem, és már kezdtem azt hinni, hogy csak hallucináltam, de a halk, női sikoly megcáfolta ezt a reményemet.

Tisztában voltam vele, hogy tovább kéne mennem, és nem foglalkozni semmivel, ami nem rám tartozik, mégsem tudtam megtenni. Casimir szörnyű meséi után ki tudja, mi folyhat itt… A nyögések és sikolyok egyre sűrűbbek és hangosabbak lettek, így könnyű volt rájönnöm, melyik ajtó mögül jönnek. Mély levegőt vettem, aztán óvatosan lenyomtam a kilincset.

- Kérem, kérem, gyorsabban… - A szemem elé táruló látványtól elvörösödtem. Egy fiatal, szolgálóruhát viselő lány feküdt az asztalon, miközben Valdemar a lábai között állt és a magáévá tette. Egyik keze a női torkot szorította, de nem úgy tűnt, mintha a lánynak ez fájna – a szemeit lehunyva kéj ült ki az arcára. Döbbenten figyeltem, ahogy a ritmus egyre vadabbá válik, aztán Valdemar egy morgás kíséretében megfeszül. Ahogy a sötét tekintet hirtelen rám emelkedett, ijedten fordultam sarkon.

Gyors léptekkel siettem fel a lépcsőkön, miközben próbáltam elhitetni magammal, hogy az előbbi jelenet meg sem történt. Mi a fenéért kell nekem mindenbe beleütnöm az orromat?

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem és igyekeztem megnyugodni. Az arcom még mindig égett, és egy kissé kavargott a gyomrom is. A kis asztalkán álló vizes tálhoz léptem, megmostam benne az arcomat, majd leültem az egyik támla nélküli székre.

Nem elég, hogy sosem fogom elfelejteni a tudatomba vésődött, undorító képet, még annak az alaknak is meg kellett látnia… Ha nem egy szörnyű jövőből jöttem volna, és most nem azért lennék itt, hogy megváltsam a világunkat, biztosan ez lenne életem legpocsékabb estéje.

Legszívesebben el sem hagytam volna soha többé a kis helyiséget, de végül muszáj volt feltápászkodni és visszaindulni. Nem akartam, hogy Casimir és az atya a keresésemre induljanak, és azt higgyék, tényleg csak egy ostoba nő vagyok, aki eltéved a folyosókon.

Nyikkanó hangot adtam ki, és azzal a mozdulattal akartam visszacsukni az ajtót, amivel kinyitottam, de a résbe csúszó láb megakadályozott ebben. A taszítás erejétől, amivel kintről meglökték az ajtót, önkéntelenül is hátrébb léptem.

- Nocsak, nocsak… Nem gondoltam volna, hogy a kisasszony ennyire kíváncsi természetű. – Valdemar ijesztő mosollyal az arcán lépett be a helyiségbe, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

- Mit akar? – hátráltam pár lépésnyit, miközben körbepillantva valami tárgyat kerestem, amivel védekezhetnék, ha kell.

- Gondoltam megkérdezem, hogy tetszett a látvány… - mért végig nagyon elégedett arcot vágva.

- Véletlenül nyitottam be, és csak hogy tudja, egyáltalán nem tetszett – vörösödtem el a dühtől.

- Biztosan? – lépett közelebb, mire újra tettem két lépést hátra. Úgy éreztem magam, mint egy nyúl, akit sarokba szorított a róka.

- Ha nem megyek vissza pár percen belül, keresni fognak – próbálkoztam. Valdemar ajkai még szélesebb mosolyra húzódtak, aztán bólintott egyet és ellépett oldalra, hogy elengedjen maga mellett. A vészjelző a fejemben hangosan vijjogott, de nem sok választásom volt. Lassú, óvatos mozdulatokkal kerültem ki, miközben minden rezdülését figyeltem. A sötét pillantás egy másodpercre sem szakadt el tőlem.

Éppen a kilincs után nyúltam és már kezdtem volna megkönnyebbülni, mikor Valdemar utánam kapott, és durván a falhoz taszított. Halk sikkantás hagyta el a számat, de mielőtt még kiabálni kezdhettem volna, Valdemar ujjai a nyakamra fonódtak, pont úgy, mint a lányéra nemrég.

- Eresszen el… - nyöszörögtem, ahogy a férfitest hozzám simult. Ijedten kerekedtek el a szemeim, mikor az alhasamhoz nyomódott a nadrágon keresztül a kemény merevedés. – Ha Casimir megtudja, megöli magát – fenyegetőztem, de csak karcos nevetés volt a válasz. Megdermedtem, ahogy Valdemar a fülemhez hajolt.

- Az előbb, amikor azzal a kis cseléddel voltam, végig azt képzeltem, hogy benned vagyok – suttogta kéjesen. Ahogy hirtelen eleresztett és hátrébb lépett tőlem, majdnem összerogytam. – Egyszer úgyis megkaplak, de nem most jött el az ideje. Fuss… - húzta a száját kéjes félmosolyra.

Reszkető kézzel téptem fel az ajtót, és azt tettem, amit mondott: futottam.

Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben leszaladtam a lépcsőkön. A legalsó foknál megbotlottam, és térdre estem, de nem érdekelt. Azonnal felpattantam és rohantam tovább. Ahogy kiértem a házból a kertbe, hirtelen nekicsapódtam valami keménynek. El akartam hátrálni, de mikor meghallottam Casimir hangját, és rájöttem, hogy az ő mellkasába futottam bele, csak reszketve bújtam az ölelésébe.

- Mi történt? Rica? – Az aggódó, meleg hangszín megnyugtatott kissé. Könnyes szemekkel néztem fel, és mikor rájöttem, hogy nem vagyunk egyedül, megpróbáltam összeszedni magam.

- Történt valami? Rosszul érzi magát? – mért végig Joseph atya. Zavartan pillantottam le a lábamra, ami sajgott.

- Én csak… Elestem a lépcsőkön, és megütöttem a lábam. Vérzik is azt hiszem – szipogtam, mire az atya arcára elnéző mosoly ült ki. Nem mondhattam el az igazat, főleg nem előtte. Még a végén rám fognák, hogy én próbáltam meg elcsábítani azt a gazembert, és kikiáltanak tényleg boszorkánynak…

- Ó, mindjárt ellátjuk, és… - kezdett bele az atya, de Casimir közbevágott.

- Nem. Köszönjük, de inkább hazaviszem. Majd otthon ellátjuk a sebet – fogta meg a karomat, aztán a kőút végén álló lovaskocsi felé támogatott. – Köszönjük még egyszer az estét, atyám önnek is, remélem, hamarosan megismételjük – fordult még hátra.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre beülhettem a hintóba. Letöröltem egy az arcomon végigfolyó könnycseppet, aztán magam elé bámulva vártam, hogy végre elinduljunk. Ahogy Casimir is beszállt, és leült velem szembe, kellemetlen csomó keletkezett a gyomromban.

- Most pedig mondd el, hogy mi történt valójában! – nyúlt az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni.