Démoni érintés alternatív novella

Mivel sokan kerestétek a Démoni érintéshez írt alternatív novellát, ezért Deszy segítségével megoldottuk, hogy felkerülhessen ide. :) Köszönet neki érte! :) Nektek pedig jó olvasást! :)

Démoni érintés - 19. fejezet

Ahogy megígértem, felteszem még a 19. fejezetet nektek, aztán a kéziratot elküldöm a kiadónak, és ha minden jól megy, a többit már könyvként olvashatjátok majd, remélhetőleg hamarosan. :)




19. fejezet






Rosszul voltam. A gyomrom kavargott, a fejem fájt és úgy éreztem magam, mintha agyon vertek volna. A tudatom lassan tisztult ki, és mikor rádöbbentem, hogy mi is történt, egy túl hirtelen mozdulattal ültem fel. A teljes sötétség megijesztett. Mintha arra ébredtem volna, hogy a szemem világa hirtelen kihunyt. A levegőt kapkodva tapogatóztam magam körül, de csak hűvös kőfalakat és a földön egy pokrócot találtam. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy a kriptába zártak-e be, vagy míg ájult voltam, elcipeltek máshová. A pániktól összeszorult a tüdőm és jó fél percig képtelen voltam a lélegzésre. Hiába próbáltam beszívni az oxigént, a halálfélelem jeges keze megakadályozta. Mikor a görcs elmúlt, a megkönnyebbüléstől sírni kezdtem. Hogy ez az állapot csak percekig tartott vagy órákig, nem tudtam volna megmondani.


Casimir halott. Meghalt. – Az arcomra szorítottam a kezemet, de még a sötétben is láttam a hófehér arcát, a mellkasából kiálló tőrt. Hogy történhetett ez? Hol voltak a többiek? Rosalind és Ulysses? Velük mi történt? És mi lesz most velem?


Megpróbáltam felidézni az utolsó perceket. Segíteni akartam Casimiren, de elrángattak tőle, aztán az alak, a magasabbik, elővett egy kendőt és az arcomhoz szorította.


Elkábítottak, fogva tartanak. De miért? És ki?


- Hé! Valaki! – A kiáltásom kísérteties visszhangot vert. – Engedjenek el! Valaki! Segítség!


Elhallgattam pár pillanatra, hogy fülelhessek, de semmi. Az ujjaimmal ismét kitapogattam a hátam mögött a falat, aztán talpra tornáztam magam. A fal mentén körbejártam a helyiséget. Alig volt nagyobb, mint otthon a csatorna azon helyisége, amelyet a szobámnak nevezhettem, de ennek nem volt ajtaja. Horrorisztikus történetek jutottak eszembe, amelyektől libabőrös lettem. Istenem, élve befalaztak?


- Segítség! Valaki! Ki akarok menni! Kérem… - nyöszörgő hangot hallattam kétségbeesésemben, és a fal mellett lecsúsztam a földre. Apa… Apa segíts…


A sötétség és a félelem olyasmiket juttatott eszembe, amikre már nagyon régen nem gondoltam. Arra, amikor apa kiment a felszínre, és késett egy napot. Akkor még, hat évesen nem tudtam, hogy bajban van, csak láttam, hogy Hale szülei idegesek.


Hale-lel a csatorna egyik elágazásánál játszottunk, mikor véletlenül megbotlottam és elestem. A térdem lehorzsolódott és szörnyen fájt. Miközben Hale gyorsan bekötözött a saját ingével, végig aput szólongattam. Tudtam, hogy közelben sincsen, mégis őt hívtam. Valahogy hittem, hogy ha elég erősen akarom, felbukkan és egyetlen intéssel megszünteti minden bajomat, akár egy nagy hatalommal bíró varázsló.


Kimerülten dőltem a földre végül, és a karjaimat a hasam köré fontam, mert visszatért a jól ismert gyomorszorító éhség. Tudtam, hogy innen magamtól nem juthatok ki, ezért igyekeztem édes tudatlanságba süppedni, hogy megóvjam az ép elmémet. Semmi baj. Minden rendbe jön.


A csend egy idő után sípolva hatolt a fülembe. Eleinte örültem, hogy hallok valami hangot, aztán idegesíteni kezdett. Nem tudatosan kezdtem el dúdolni, csak úgy jött. Hogy megnyugtassam magam, és ne gondolkozzak.


Először azt hittem, képzelődök, mikor meghallottam a halk kopogást. Aztán ahogy egyre hangosabb lett, abbahagytam az éneklést, felpattantam, és minden idegszálammal figyelni kezdtem. Jön valaki.


- Hé! Segítség! Itt vagyok! – kezdtem megint kiabálásba. Ahogy hirtelen fény töltötte be a helyiséget, a karomat a szemem elé kellett kapnom. Beletelt jó pár pillanatba, mire pislogás nélkül képes voltam befogadni a világot. Mikor rádöbbentem, hogy a világosság a fejem fölül jön, azonnal felfelé fordítottam a fejemet. Körülbelül másfél méterrel fölöttem volt az egyetlen kijárat, és ahogy sejtettem, a falakon egyáltalán nem volt ajtó. – Ki van ott? Segítsen!


Ahogy valami felém repült, ösztönösen az arcom elé kaptam a kezemet és összehúztam magam. Két halk puffanás és pár másodpercnyi csend után mertem csak leereszteni a karjaimat. Egy vekni kenyér és egy bőrzacskó hevert a lábaim előtt.


- Ne! Ne, várjon! – Mikor az ismeretlen visszazárt, ismét úrrá lett rajtam a kétségbeesés. – Ne hagyjon itt! Miért csinálja ezt? Kérem!


A könyörgésem hiábavalónak bizonyult, mert a léptek egyre halkabbá váltak, aztán megszűntek, a sötétség pedig ismét teljesen befedett. Percekig csak álltam reménykedve, hátha mégis visszajönnek értem, de végül feladtam. A földre vetettem magam és őrült tapogatózásba kezdtem. Amint megtaláltam a bőrtasakot, azonnal kifeszegettem a szájából a dugót és a számhoz emeltem. Az sem érdekelt volna, ha megmérgeznek a benne lévő folyadékkal, de szerencsére csak víz volt benne, ami enyhítette a torkom fájdalmát. Csak miután a zacskó felét kiürítettem, jutott eszembe, hogy talán tartalékolnom kéne. Ki tudja, mikor jönnek vissza újra és kapok-e még inni. Visszadugaszoltam a tasakot, aztán elkezdtem keresni a kenyeret. Mohón faltam be a letört darabokat és szinte rágás nélkül nyeltem le őket.


A fal mellé húztam végül a maradékot és a vizet, hogy könnyebben megtaláljam majd, aztán lekuporodtam a pokrócra. Jó érzés volt, hogy tele a hasam, de ez együtt járt sajnos a fejem kitisztulásával is.


Casimir arca újra és újra felderengett előttem. Azt mondta, nem lesz baj. Hogy minden rendben megy majd. A könnyeim ismét megindultak. Most, hogy tele volt a gyomrom és a kiszáradástól is megmenekültem, volt elég erőm átadni magam a gyásznak. Miért mentem bele ebben az őrült tervbe? Még csak azt sem biztos, hogy bármit elértem vele, hiszen Paytont azóta sem láttam. Életben van még egyáltalán? Vagy teljesen felesleges volt Casimir önfeláldozása?


Halk szipogással dőltem el a pokrócon, és szép lassan álomba sírtam magam.


Legközelebb arra ébredtem, hogy a felnyílik felettem a csapóajtó. A fal mellé kúsztam és a szívemmel a torkomban vártam, hogy mi fog történni. Egy emberi alak jelent meg, de csak a körvonalait láttam a túl nagy világosság miatt. Olyan volt, akár egy fekete angyal, akit dicsfény vesz körbe.


Aztán az angyalt letaszították. Tompa puffanással zuhant elém arccal előre, miközben a levegő a tüdőmben akadt. A döbbenet olyan erősen eluralkodott rajtam, hogy el is felejtettem kiabálni. A sötét ismét bekebelezte a börtönömet és elrejtette a szemem elől az új foglyot.


Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy meg kéne néznem, egyáltalán él-e. Négykézláb másztam arra, amerre a test heverhetett, de nem mertem kinyújtani a kezemet. Mi van, ha halott? Vagy ha még él? Mindkét lehetőség ijesztő volt, hiszen azt sem tudtam, ki lehet a bukott angyal.


- Hé… Hallasz? – próbálkoztam a verbális kapcsolatfelvétellel, de hiába. Lehet, hogy tényleg egy hullát löktek be mellém? Mi van, ha ez egy sír? Ha itt hagynak meghalni?


Zihálva igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétemet, de csak lassan ment. Végül is, miért adnának enni és inni, ha a halálomat akarnák, nem igaz? Életben akarnak tartani, mert szükségük van rám. Valamihez…


A nyöszörgő hang halk sikkantást váltott ki belőlem.


- Kathrine? – jött a kérdés egy torokköszörülés után. Az ismerős hangtól akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a helyéből.


- Payton? Ó, istenem, de örülök, hogy itt vagy! – Mielőtt gondolkozhattam volna, már ráborulva öleltem magamhoz. Nem érdekelt, ha gyenge nőnek tart, ha lehülyéz vagy megszid az érzelgősségem miatt, csak az számított, hogy nem vagyok egyedül. Velem van valaki, akiben, akármennyit is marjuk egymást, bízom.


- Én kevésbé… - nyögött fel ismét fájdalmasan, de azért a keze esetlenül megütögette a hátamat. – Figyelj, Kathrine… Tényleg jól esik, hogy ennyire szeretsz, de rohadtul fáj mindenem.


- Megsérültél? – emelkedtem fel róla kelletlenül. Aggódva igyekeztem kivenni belőle valamit, de fényforrás híján ez hiábavaló próbálkozás volt.


- Fél napig kínoztak, szerinted? – sóhajtotta. Biztosan tudtam, hogy fájdalmai vannak, mert a kérdés nem sikerült elég gúnyosra.


- Mit csináltak veled? – szorult össze a torkom.


- Mondjuk, hogy egy darabig nem nagyon fogok talpra állni.


- Hozok… hozok vizet… - jutott eszembe. Gyorsan megkerestem a bőrkulacsot. – Fel tudsz ülni? – kérdeztem. Némi mozgolódást és nyögéseket hallottam, aztán egy elég csúnya káromkodást.


- Ez nem fog menni – jött végül az értelmes válasz.


- Segítek! – határoztam el. Visszanyomtam a dugót a helyére, letettem a kulacsot a földre, és tapogatózni kezdtem.


- Bocsi – mentegetőztem, mikor Payton megint felnyögött.


- Nem okoztál fájdalmat, csak fél centin múlt, hogy rossz helyen fogj meg – röhögött fel, ami végül köhögésbe váltott át. Ha nem aggódtam volna miatta, biztosan elküldöm a fenébe, de így csak összepréseltem a számat, és a felső testét az ölembe próbáltam húzni. A mostani nyögései igaziak voltak.


- Jól van… Jól van… - fújtam ki megkönnyebbülve a levegőt, mikor végre félig ülő helyzetben át tudtam karolni és a mellkasomnak tudtam dönteni a fejét. Fél kézzel ismét a kulaccsal kezdtem foglalkozni, aztán kitapogattam Payton száját. Az arca nedves volt, de nem tudtam eldönteni, hogy a verejtéktől vagy a vértől. Mohón nyeldekelni kezdett, amint a vízhez jutott, de nem hagytam, hogy az összeset megigya. Gondolnom kellett későbbre is, főleg, hogy már ketten voltunk.


- Katherine… - hallottam meg a hangját pár perc múlva.


- Igen?


- Ne ijedj meg, de azt hiszem, most elájulok – közölte velem egy sóhajtás kíséretében. A következő pillanatban csend lett. A kezem lecsúszott az arcáról a nyakára, csak hogy érezzem a pulzusát, és tudjam, még mellettem van. Ha magához tér, meg kell tudnom, mi a fene folyik itt… Talán ő több mindennel tisztában van, mint én. Talán el tudja magyarázni, miért kellett így történnie… - dörgöltem le a szabad kezemmel a kicsorduló könnyeket az arcomról. Nem akartam sírni, nem akartam gyászolni, nem akartam felfogni sem, ami történt. Ami Vele történt.


Újabb órák teltek el teljesen eseménytelenül. Payton az ölemben feküdt és hál’ istennek szuszogással jelezte nekem, hogy még minden rendben van. A sötétben feleslegesnek és zavarónak találtam nyitva tartani a szememet, ezért lehunytam és élveztem a józan eszemet védő zombi létet. Már, ha maradt még valami a józan eszemből…


Payton horkantására riadtam fel, ami megint köhögésbe váltott át. A kulacsból ismét megitattam, aztán én is kortyoltam egyet.


- Azt hittem, csak rémálom volt… - krákogta Payton.


- Én még most is reménykedem ebben… - sóhajtottam. – Hogy érzed magad?


- Jobban… Fogjuk rá – kezdett mocorogni az ölemben. – Köszönöm. – A hálálkodása meglepett. Ezt a szót emlékezetem szerint még sosem hallottam a szájából.


- Mit?


- Hogy meg akartál menteni… Azt hittem, Őt választod majd inkább és el sem jössz – ismerte be. – Végül is néha igazán szemét voltam veled.


- Néha? – gúnyolódtam, csak hogy ne kelljen a történteken gondolkoznom.


- Sajnálom, hogy így történt. Miattad – döbbentett meg ismét.


- Kösz – motyogtam. Ennél többet képtelen voltam kinyögni, mert éreztem, hogy annak megint sírás lenne a vége. – Payton… - szólaltam meg körülbelül egy perc múlva. – Tudod, kik raboltak el, hol vagyunk?


- Csak az egyiknek láttam az arcát. Annak a sötét alaknak, a pénzbehajtónak a városból.


- Valdemar? Akkor a püspöknél vagyunk – következtettem ki.


- Tudnak a vámpírokról.


- Tessék? – szaladt össze a szemöldököm. Elvileg ezt a titkot csak Casimir, a családja és a lázadók közül csak pár megbízható ember ismerte. Na meg persze, én és Payton.


- Erre akartalak figyelmeztetni. Odakint hagytak pár katonát, akiknél karó és szenteltvíz volt. – A torkom kellemetlenül összeszűkült. Ezért nem jött a segítség? Lehet, hogy végeztek Rosalindék felmentőseregével?


Újra szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezhessem Paytontől, miért kínozták meg, mit akartak kiszedni belőle, de nem volt lehetőségem megszólalni. Ismét látogatónk érkezett.


Már ösztönösen az arcom elé emeltem a karomat, mikor kinyílt a lejárat ajtaja, és csak a surrogó hangra néztem fel. Egy kötéllétra ereszkedett alá a magasból. A szívem a torkomba ugrott – talán mégis megmentenek minket? -, de a reménykedés megváltó gondolata csak egyetlen másodpercig volt az enyém.


Egy sötétbe burkolózott alak mászott le a börtönünkbe, a kezében lévő fáklya teljesen bevilágította ezt a kis lyukat. Paytonre pillantottam. Az arca bal oldala fel volt dagadva és az alsó ajka felrepedt. A jobb keze be volt bugyolálva valami anyagba, ami átázott a vértől – nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom a sérülése mibenlétét.


- Tudod, mi a legmeglepőbb? – hallottam meg az ismerős hangot. A vér azonnal megdermedt az ereimben, mintha jeges vízre cserélték volna. Ahogy az alak lába földet ért, azonnal felém fordult, és lecsúsztatta a fejéről a köpenye csuklyáját. A fekete tekintet csak még inkább fokozta a rettegésemet. – Hogy még így koszosan és szakadtan is olyan kívánatos vagy. Bizarr… - nevetett fel Valdemar. – A szagodról már ne is beszéljünk… Azt hiszem, rád férne a tisztálkodás. Mit szólsz hozzá?


- Inkább vagyok kívül mocskos, mint belül – feleltem elfojtott dühvel, de csak növeltem vele a jókedvét. Payton megmozdult az ölemben, és összeszorított fogakkal ülő helyzetbe nyomta magát.


- Mit akar? – sziszegte.


- Tudod nagyon jól…


- Úgysem beszélek – jelentette ki. Rémülten kapkodtam a tekintetemet egyik férfiről a másikra.


- Te talán nem, de megpróbálkozhatnék Rodericával… Vagyis… Katherine-nel – javította ki magát, mire elakadt a lélegzetem. Tudja… tudja, ki vagyok.


- Ha hozzá mer érni akár csak egy ujjal is, esküszöm, hogy megölöm! – Payton tekintete szikrázva szegeződött Valdemar arcára. Már megint kezdte… Meg akarta oldani helyettem, a gyenge nő helyett a gondokat.


- Ó, milyen lovagias! Szóval azt szeretnéd, ha téged kínoználak tovább? – lépett közelebb Valdemar.


- Nem! – csattantam fel.


- Katherine, fogd be! – Payton pont úgy nézett rám, mint az iskolában, mikor elrontottam egy feladatot, de most figyelmen kívül kellett hagynom a bosszankodását. Pocsék állapotban volt, és tartottam tőle, hogy ha újra vallatni kezdenék, nem látnám viszont élve.


- Ha valakit meg akar kínozni, akkor engem vigyen! – Talpra vergődtem és kihúztam magam. Megfordult a fejemben, hogy nekiugrok, hátha sikerül egy csoda folytán harcképtelenné tennem, de biztos voltam benne, hogy nem jött egyedül. Odafentről motozást hallottam. Ha őt ki is iktatom, attól még nem tudunk megszökni.


- Katherine, azonnal ülj vissza, különben… - kezdett bele Payton a szidalmazásomba, de végül elakadt a szava. Az arcán megkínzott kifejezés suhant át, valószínűleg fájdalmai voltak.


- Ez igazán édes… - húzódott mosolyra a vékony férfiajak. – A kis gerlepár egymást védelmezi. Megható. De nekem erre nincs időm! – sétált elém, aztán megragadta a karomat. – Gyerünk, lódulj! – emelte az arcom elé a fáklyát. A belőle áradó meleg kellemetlenül felforrósította a bőrömet.


- Nem! – Payton előre dőlve ragadta meg Valdemar nadrágjának szárát. – Engem vigyen! – nyögte, de a férfi egyetlen rúgással szabadult meg tőle, aztán a létra felé taszított. – Katherine! Engem vigyen! Őt hagyja békén! – hallottam a hátam mögött a kiáltásokat. – Megölöm, ha bántja! Ezért ki fogom nyírni, maga mocsok!


Gyengének éreztem magam, de igyekeztem gyorsan mászni felfelé. Valdemar a nyomomban jött, és a nyakam mertem volna tenni rá, hogy a lábam és a fenekem bámulja. A pillantása olyan undort keltett bennem, mintha egy nyálkás csiga mászna végig rajtam.


Felérve valaki megragadta a csuklómat és kihúzott maga mellé. Két ismeretlen, nem túl bizalomgerjesztő külsejű férfival találtam szemközt magam.


- Menj! – lökött meg Valdemar, amint ő is kijutott. Az egyik férfi felhúzta a kötéllétrát, miközben Payton még mindig kiáltozott utánunk.


- Kitartó a kis lovagod… - Valdemar élvezte, hogy gúnyolódhat. – Tudod, eddig nem igazán hittem a boszorkányokban, de amióta megismertelek, már kételkedem… - lépett közelebb hozzám. A csapóajtó tompa puffanással zárult le. – Így elbűvölni minden férfit…


- Akkor jobb, ha vigyáz, mert még a végén meg találom átkozni! – sziszegtem a képébe, de csak egy szórakozott, lesajnáló pillantásra futotta tőle.


- Na, menjünk! – ragadta meg a karomat, aztán maga után vonszolt. A lyukban ülve úgy véltem, hogy a semmi közepén vagyunk – mondjuk az erdőben -, de kiderült, hogy egy épület pincéjéhez tartozik a börtönünk.


- Hová visz? – remegett meg a hangom. Odalent, amíg Paytont kellett védenem, nem gondoltam igazán bele abba, mi várhat rám.


- Meg kell tudnom pár dolgot… A barátod nem volt hajlandó beszélni vagy tényleg nem tud semmit, meglátjuk, veled mi a helyzet… - nyitott ki egy ajtót. Ahogy beléptem, a rettentettől elakadt a lélegzetem. Ez az állat tényleg meg akar kínozni!


A falon láncok lógtak. A helyiség közepén pedig egy asztalszerűség állt, amin a kezeknek és a lábaknak külön lyuk volt. Fogalmam sem volt, mire használják, de reméltem, hogy tudatlan is fogok maradni.


Ösztönösen hátrébb léptem kettőt, de Valdemar nem hagyott szökni. Beljebb tolt a kínzókamrába, aztán eleresztett.


- Őrködjetek! – szólt rá a két férfira, aztán becsukta mögöttünk az ajtót. A lábaim reszketni kezdtek, de nem hagyhattam, hogy ez a mocsok lássa rajtam a félelmet. Casimir a halált is vállalta, hogy megmentsen egy számára idegent, én is ki fogok bírni bármit!


- Nocsak… - döntötte oldalra a fejét Valdemar és fürkészni kezdte az arcomat. – Mi ez a változás hirtelen? Talán félsz? - csillant izgatottság a fekete íriszben.


- Nem adom meg azt a örömöt – vetettem fel büszkén a fejemet. – Ha akar kínozzon meg, de belőlem egy szót sem fog kiszedni semmiről!


- Majd meglátjuk! – Az elégedett nevetéstől kirázott a hideg. Valdemar olyan erővel ragadta meg a csuklómat, hogy halk nyögés hagyta el a számat. A fal mellé rángatott, és a magasba kényszerítette az egyik kezemet. A csuklómon fémbilincs kattant – vastagabb volt, mint a mi világunkban használtaké, és egy rövid lánc futott ki belőle, amit a falhoz rögzítettek.


Csak akkor jöttem rá, hogy kapkodom a levegőt, mikor a másik kezem is fogságba került. Valdemar lassan hátrébb sétált és végigmért.


- Hmmm… - hallatott mélyről jövő hangot, ami a sóhajtás és a nyögés keverékének tűnt. – Akkor lássunk neki! – húzott elő egy tőrt a nadrágja szíjából. Összeszorítottam a fogaimat, nehogy kicsússzon akár csak egy halk sikoly is a számon.


Ismét elém lépett, olyan közel, hogy már az halálra rémisztett, aztán megéreztem a penge hidegét az arcomon.


- Az első kérdés… Hol van a Kódex? – A fémes érintés szinte cirógatásnak hatott, de pontosan tudtam, hogy bármelyik pillanatban megérezhetem a fájdalmat.


- Nem tudom, miről beszél – próbáltam tagadni.


- Egy papírlapokból álló könyvecskéről, amiben díszes betűk és rajzok vannak – magyarázta gúnyosan.


- Casimir otthonában van egy könyvtárszoba, ott elég sok ilyen könyvecske van – erőltettem ki magamból a szavakat.


- Szóval, játszani akarsz? Jól meggondoltad?


- Nem tudok semmiről – jelentettem ki újra. Valdemar megcsóválta a fejét, én pedig szorosan behunytam a szememet. Nem akartam látni az arcát, miközben az enyémet elcsúfítja. Vártam a fájdalmat, de a késpenge továbbra is csak könnyeden érintkezett a bőrömmel. Néhány pillanat után zavartan néztem fel. – Gyerünk, csinálja már! – csattantam fel. A bizonytalan várakozás sokkal rosszabb volt, mint a fájdalom. A lábaim megremegtek a kényelmetlen testhelyzettől és a félelemtől, de álltam Valdemar tekintetét.


- Mit is? – pillantott a tőrre. – Ó, azt hiszed, hogy ezzel akarlak bántani? – vonta fel a szemöldökét, aztán visszatette a helyére az éles fegyvert. Meglepetten pislogtam rá. – Nem tudnám elvenni a szépségedet – váltották fel a penge korábbi tevékenységét az ujjai, az iszonyat érzése viszont ugyanúgy megmaradt.


- Akkor hisz nekem?


- Ezt sem mondtam – szórakozott rajtam. – Tudom, hogy hazudsz. Csak van kellemesebb módja is annak, hogy kiszedjem belőled.


- Bármivel is kínoz, úgysem mondok semmit! – csúszott ki a számon, de azonnal megbántam, amint a diadalittas mosoly kiült a férfiarcra. Hogy lehetek ennyire ostoba!


- Egyszóval, tudod a választ, de nem akarod elmondani. A többi információt is ilyen könnyű lesz kiszedni belőled? – alázott meg teljesen a csúfondáros hangvétellel. Összepréseltem az ajkaimat és nem válaszoltam.


- Hát jó, meglátjuk… - vonta meg a vállát. A keze a ruhámat összetartó szalaghoz nyúlt és bontogatni kezdte.


- Mit csinál? – szakadt ki belőlem a kérdés és megpróbáltam elhúzódni. Valdemar közelebb hajolt hozzám, éreztem a leheletét az arcomon.


- A múltkor megmondtam, hogy megkaplak, csak ki kell várnom a megfelelő időt. Azt hiszem, most van itt – jelentette ki, miközben felhagyott a masni kibogozásával. A rettenettől halk sikkantás hagyta el a számat, ahogy megragadta a ruhámat mindkét kezével és egyetlen rántással szétszakította szabaddá téve a melleimet.

Démoni érintés - könyvkiadás

Nagyon örülök, hogy ennyien szeretitek a Démoni érintés című regényemet, és hogy szeretnétek könyvként látni még úgy is, hogy tudjátok, akkor várnotok kell a végére. Köszönöm nektek ezt a hatalmas támogatást! :) Kérdeztétek már többször, hogy mivel segíthetnétek elő a kiadást, és hogy ne okozzunk gondot a kiadónak, de mégis lássák, hogy szeretnétek könyvként a történetet, elmondom, mit lehetne tenni. :)

Az egyik lehetőség, hogy írtok egy kedves mailt Katona Ildikónak, hogy miért is szeretitek a történetet, és hogy örülnétek, ha könyv lenne belőle. Mindenki csak egyszer írjon, hogy ne teljen feleslegesen Ildikó postafiókja. :)

A másik lehetőség, ami rengeteget segítene, ha csatlakoznátok facebookon a Démoni érintés olvasói klubjához jelezve ezzel, hogy szeretitek a történetet. :) Valamint, ha ajánlanátok a kluboldalt és a történetet az ismerőseiteknek, barátaitoknak. :)

Köszönöm még egyszer a támogatást és várjuk közösen és türelmesen, hogy Ildikóék elolvassák a kéziratot és döntést hozzanak. :)

Jah igen, elfelejtettem belinkelni a könyvklubot... :D Ez a Démoni érintés olvasói klubja: http://www.facebook.com/group.php?gid=138988542798026

Démoni érintés - 18. fejezet

18. fejezet

Az asztalnál ültem és forró, friss tejet kortyolgattam. Még nem kelt fel a nap, de már vagy egy órája ébren voltam. Casimir az ablaknál állt, és a kinti világot figyelte. Amíg aludtam, beszélt az anyjával a gondjaimról, ő pedig elment körülszaglászni. Éjszaka könnyebben mozgott, mint mi, jobban látott, gyorsabb és hatékonyabb volt. Ettől függetlenül Casimir aggódott érte. A szürkéskék szempár idegesen pásztázta a sötétséget, hátha észrevesz valami mozgolódást odakint.

- Ha Payton nem a püspöknél van, mit teszünk? – szólítottam meg, csak hogy eltereljem mindkettőnk figyelmét. Felém fordult, aztán lassú léptekkel az asztalhoz sétált és leült velem szembe.

- Akkor meg fogsz ölni – mondta ki teljesen nyugodtan. A tej a torkomon akadt köhögésre késztetve. Vagy egy percig képtelen voltam megszólalni, de akkor hitetlenkedve és felháborodva törtek ki belőlem a szavak.

- Te teljesen megőrültél? – meredtem rá, de csak elmosolyodott. Bosszantóan nyugodtan.

- Nem lennél képes rá? – hajolt közelebb hozzám. Elvörösödve próbáltam összeszedni a józan eszemet, de a friss szantál illat, ami belőle áradt, nem igazán segített ebben.

- Persze, hogy nem! – csattantam fel.

- Akkor sem, ha csak így mentheted meg a barátodat? – fürkészte az arcomat. Nem bízik bennem?

- Meghalnék, hogy megmentsem. De képtelen lennék téged bántani – néztem a szemébe.

- Honnan ismered őt? Ezt a Paytont? – jött a kérdés anélkül, hogy a szemkontaktusunk megszakadt volna.

- Gyerekkorom óta ismerem. Mondhatni… barát – próbáltam megkeresni a megfelelő szót a Paytonnel való kapcsolatunkra.

- Miért van itt? Miért nem beszéltél róla eddig? – faggatott tovább Casimir. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. Túl zaklatott voltam ahhoz, hogy minden szavamat rendesen átgondoljam, így pedig nagyobb volt az esélye annak, hogy olyasmi csúszik ki a számon, amivel elárulhatom magam.

- Miattam jött. Hogy lássa jól vagyok, jó helyem van. És azért nem beszéltem róla, nehogy valaki félreértse. – Felvonta a szemöldökét. – Tudod, hogy értem…

- Szóval, nincs mit félreérteni?

- Nincs! – vágtam rá azonnal. – Payton a legidegesítőbb, legbosszantóbb, leg… leg… - gondolkoztam egy újabb jelzőn, de már nem volt időm rátalálni. Ijedten rezzentem össze, ahogy az ablak hirtelen kinyílt, és egy alak suhant be rajta a szobába.

- Anyám! – pattant fel Casimir, és azonnal a nő elé sietett. – Találtál valamit?

- Nem. A püspök kastélyában biztosan nincs, és arra sem találtam nyomot, hogy esetleg máshol rejtegetnék – felelte Rosalind, aztán elém lépett, és a kezét az arcomra fektette. – Ne aggódj, lányom, nem lesz semmi baj! – A hangja olyan nyugtató volt, hogy egy pillanatra kiment a fejemből, mit is akartam mondani. Kicsit kábultan ráztam meg magam, mikor eleresztett.

- És akkor most? – néztem rájuk tanácsot várva.

- Mondtam már, meg fogsz ölni – felelte újra Casimir, mire megforgattam a szemem.

- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont ahhoz, hogy tréfálkozz! – feddtem meg. Bosszantott, hogy ennyire könnyedén beszél a saját haláláról. Mintha semmiség lenne.

- Nem hiszem, hogy a fiam ezt tréfának szánta – fürkészte Rosalind a férfiarcot. Mély ráncok jelentek meg a homlokomon.

- Ne aggódj, nem kell tényleg megölnöd – húzódott Casimir szája széles mosolyra a bosszús aggodalmam láttán.

- Pedig lehet, hogy most lenne kedvem hozzá – morogtam magam elé, mire mély, dörmögő kacagást hallatott. A hangjába beleborzongtam, de azonnal el is pirultam, mert rájöttem, hogy Rosalind derűs csillogással a szemében fürkész engem.

- Azért inkább fogd vissza magad… - A szemem összeszűkült. Casimir túl jól érezte magát. Sosem láttam még ennyit nevetgélni és a tekintete is egészen nyílttá vált. Ez miattam lenne? Az éjszakai afférunk miatt? Ha nem aggódtam volna annyira a történtek miatt, ez igazán boldoggá tett volna.

- Elmondod végre azt a nagy tervedet? – fontam össze magam előtt a karjaimat.

- Persze. Valójában nem fogsz megölni, csak úgy teszünk, mintha… - fejtette ki.

- Pfff… Erre már magamtól is rájöttem – vált gúnyossá a hangom, de még ez sem tudta kizökkenteni Casimirt a jókedvéből. Ahelyett, hogy azonnal válaszolt volna nekem, az anyjához fordult. Pár pillanatig egymás szemébe néztek, aztán Rosalind bólintott, és kisietett az ajtón.

- Most meg hová megy? – követeltem azonnal a választ. Nem volt túl kellemes érzés, mikor az embert kihagyták a fontos dolgokból és tudatlanságban tartották.

- Előkészít nekem egy szert, ami tetszhalottá tesz, ha látni akarnák a holttestemet – magyarázta, mire a gyomromra valaki csomót kötött. Casimir észrevehette az aggodalmamat, mert kinyúlt és megfogta a kezem. – Nyugalom, nem leszek tényleg halott…

- Tudom – vontam meg a vállam, mintha csak valami semmiségről lenne szó, de nem néztem Casimirre, hanem a padlót fürkésztem. Megérintette az arcomat, és már éreztem a forró leheletét, mikor meghallottam az ajtónyikorgást. Casimir azonnal hátrébb lépett, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom az asztalban.

- Keith? – fordult Casimir az ajtó felé, de jó ideig nem kapott választ. A sötétbarna szempár keserűn járt kettőnk között ide-oda.

- Perlina felébredt és nem találta az ágyában Ricát. Megijedt és szólt nekem. – Keith hangja fojtott volt, mintha nehezére esne beszélni. – Gondoltam, szólok és megkeressük együtt, de úgy látom, mégsem veszett el… - mért végig. Csak most jöttem rá, hogy még mindig hálóruhában vagyok, és épp egy férfi hálószobája közepén ácsorgok nagyon is félreérthető helyzetben.

- Én csak… - kezdtem volna azonnal bele a magyarázatba, de Casimir félbeszakított.

- Ricával csak beszélgettünk. Egyikünk sem tudott aludni… - vonta meg a vállát. Keith tekintete az ágyra vándorolt, ami az alvás közbeni mocorgásomnak köszönhetően szét volt túrva, aztán megkeményedő arccal bólintott.

- Akkor megnyugtatom Perlinát – közölte, aztán anélkül, hogy pillantásra méltatott volna elhagyta a szobát. Keserű szájízzel bámultam utána.

- Nem mondhatnánk el neki? – csúszott ki a számon.

- Miért? – keményedett meg Casimir hangja.

- Talán tudna segíteni… - vontam meg a vállam, miközben a kezembe vettem a poharamat, és óvatosan rázogatni kezdtem. A tej fehér kavargó örvényként nézett velem szembe.

- Vagy talán nem hinné azt, hogy együtt töltöttük az éjszakát, nem igaz? – A gúnyosan keserű hangra felkaptam a fejem. Casimir teste megfeszült, a keze ökölbe szorult.

- Nem igazán biztonságos, ha valaki azt hiszi az ember lányáról, hogy házasság nélkül odadobta a szüzességét egy férfinak – emlékeztettem rá.

- Keith sosem ártana nekünk – jelentette ki Casimir, aztán a tekintetében gonosz kis láng lobbant. – Különben is, nem rajtad múlt, hogy a féltve őrzött szüzességed még megvan… - emlékeztetett rá. Elvörösödve csaptam a poharat az asztalra – a tej fehér cseppfoltokat hagyott a fán.

- Miért kell folyton ezt csinálnod? – A hangom fojtott volt. Nem akartam elbőgni magam, de közel álltam hozzá. Iszonyatosan nehezemre esett feltétel nélkül megbízni Casimirben úgy, hogy tudtam, ki is lehet belőle a jövőben, mégis próbálkoztam. De valahányszor azt gondoltam, hogy már ismerem, hogy megbízhatok benne, mindig szíven döfött egy sértéssel.

- Mit csinálok?

- Bántasz. – Mély sóhaj volt a válasz. – Nincs mondani valód? – emeltem végül rá a tekintetemet.

- Hát nem érted? – rázta meg a fejét csüggedten. – Rettegek. – Meghökkenve tátottam el a számat. Casimir mindig olyan határozottnak, erősnek, bátornak tűnt. Mitől retteghetne?

- Nem, tényleg nem értem… - vallottam be neki. Kiült az arcára az a félmosoly, aminek a látványától a szívem mindig hevesebb dobogásba kezdett. Közelebb sétált hozzám, és lehajtotta a fejét kissé, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Gyönyörű vagy, okos, néha napján még kedves is – kuncogott fel, mire fújtató hangot hallattam, de egy simítással az arcomon elhallgattatott. – Keith pedig nem vak. Érez irántad valamit. Valamit, ami elég erős ahhoz, hogy akár Perlina szívét is összetörje, ha te igent mondasz neki.

- Szereti Perlinát – tiltakoztam.

- Igen. De te jobban vonzod – nézett egy pillanatra félre, aztán ismét az enyémbe fúrta a pillantását. – Én pedig beleőrülök a gondolatba, hogy esetleg te is érzel iránta valamit.

- Féltékeny vagy? – szaladt össze a szemöldököm hitetlenkedve. Azt hittem, azok után, amiket tegnap mondtunk egymásnak, Casimir rájött már, hogy ő az, akire igazán vágyom. Keith… Helyes volt, kedves és vonzó. Tényleg hatással volt rám fizikailag. De a lelkem nem őt akarta. Elmosolyodva emelkedtem lábujjhegyre, hogy aztán csókkal bizonyítsam be az érzéseimet. Casimir halk mordulással húzott magához.

- Ez azt jelenti, hogy nincs okom rá? – motyogta, miközben az arcát kedveskedve az enyémhez dörzsölte.

- Egyáltalán nincs okod rá. – A válaszom jutalma egy újabb csók volt.

Már éppen kezdtem volna teljesen átadni magam az érzésnek, mikor csörömpölő hang ütötte meg a fülemet. Először azok a buta kis mesék jutottak eszembe az igaz szerelemről és a csókkal együtt járó csilingelésről, de mikor a hangos sikoly is felhangzott, már tudtam, hogy nem hallucinálok.

Casimir azonnal eleresztett, és az ajtó felé sietett.

- Maradj itt! – parancsolt rám. Pár másodpercig tétovázva néztem a hűlt helyét, aztán a tiltása ellenére mégis utána indultam. Nem kellett messzire mennem – Magdalena, Perlina és Lucinda ott toporogtak a hálószobám ajtaja előtt.

- Mi történt? – léptem melléjük, és megpróbáltam bekukkantani mellettük.

- Valaki bedobott egy követ az ablakon – világosított fel Lucinda, mire figyelmeztető pillantást kapott Magdalenától. Behúzta a nyakát és bocsánatkérően lesütötte a szemét.

- Nagyon ijesztő volt. Éppen öltözködtem, és egyszer csak bumm… Épphogy nem talált fejbe… - remegett meg Perlina, és összébb húzta maga körül a hálóköntösét.

- Bocsánat… - furakodtam át közöttük nem törődve Magdalena sopánkodásával, hogy talán nem kéne most bemennem.

- Mondtam, hogy maradj a szobámban! – mordult rám Casimir. – Miért kell neked mindig ellenszegülnöd?

- Mi az? – mutattam a kezében tartott papírdarabra, anélkül, hogy reagáltam volna a szidására. Tétovázva nyújtotta felém úgy, hogy a többiek ne láthassák az ajtóból.

Napnyugtakor a kriptánál. A holttest a bizonyíték.

Megborzongtam. A kézírás megegyezet az előző üzenetével, és az írója tényleg látni akarta Casimirt holtan.

Az odakint várakozók mozgolódni kezdtek, mert Keith is megérkezett. Casimir elvette tőlem a papírt, zsebre vágta, aztán a többiekhez sétált.

- Csak valami csavargó lehetett. Beszélek Ulyssesszel, hogy szerezzen pár embert, és megerősítjük a birtok védelmét – közölte velük. – De ne aggódjatok, nincs veszély. Senkinek nem fog baja esni. Sajnálom, hogy megijedtél – fordult Perlina felé. – Keith hazavisz mindjárt, az édesanyád már biztosan nagyon aggódik érted.

- Gyere, kedvesem, majd nálam átöltözöl! – fogta meg anyáskodva Magdalena Perlina vállait, aztán a saját szobája felé kezdte terelni. – Lucinda, gyere és segíts! – hívta magával a kislányt. Az elpirulva pislantott fel Casimirre, aztán futni kezdett a dada után.

- Te pedig készítsd elő a lovakat! – kapta meg Keith is az utasítást. Ahogy Casimirre nézett, az megijesztett. Szinte izzott a tekintete. Azt hittem, hogy majd ellenszegül neki, de végül elsietett a lépcső irányába.

Ledermedve meredtem magam elé, miközben egy halovány rossz érzés végigcikázott a sejtjeimen. Fogalmam sem volt, mitől is félek igazán, mégis halálra rémültem. Szédelegve botladoztam el a kitört ablak hoz, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Jó pár percig csak álltam, és figyeltem a színes üvegcserepeket az ablak alatt a fűben. Csak akkor tértem magamhoz, mikor egy kéz megérintette a vállamat.

- Jól vagy? – Casimir hangja lágy volt.

- Persze – fordultam felé egy halk sóhajjal.

- Ne aggódj, minden rendben lesz! – mosolygott rám biztatóan. – Anyám megfőzi azt a szert, odamegyünk, és mikor átadták a barátodat, elfogják az emberrablókat.

- Elfogják? – jutott el a szó a tudatomig.

- Én, miután megittam az italt, huszonnégy órán keresztül aludni fogok. De az anyám, Emmanuela, Ulysses és még néhány beavatott ott lesznek a közelben. Vigyáznak rád! – ígérte.

- Nem tetszik ez nekem – haraptam be a számat. Elképzeltem Casimirt teljesen mozdulatlanul, védtelenül… - Mi van, ha valami rosszul sül el?

- Semmi sem fog rosszul elsülni. Bízz bennem! – Tétován bólintottam, de egyáltalán nem jött szívből a beleegyezésem. Nem mintha Casimir iránt lettem volna bizalmatlan, csak éppen még ő sem tudta befolyásolni a sorsot és a szerencsét.

A nap nagy részében igyekeztem kicselezni a pánikrohamot, ami állandóan rám akart törni. Casimir lement a pincébe segíteni az anyjának, miközben én ismét megpróbálkoztam a sütéssel. Rosszabbul ment, mint a múltkor. Láttam Magdalena arcán a teljes lemondást arról, hogy valaha jó háziasszonyt farag belőlem, de azért türelmesen magyarázta el újra és újra a lépéseket.

Az egyetlen, amit tényleg élveztem, az a tésztagyúrás volt. Levezette kissé a bennem felgyülemlett feszültséget. Úgy gyömöszöltem a kenyérnek valót, hogy ha érzett volna fájdalmat, valószínűleg ordított volna.

- Jól van, jól van, ennyi elég lesz! – érintette meg a vállamat aggódóan Magdalena, aztán megmentette tőlem a tésztát. – Gyere, mosakodj meg! – vezetett egy lavórhoz és fentről vizet locsolt egy kancsóból a kezemre.

- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg halkan, miközben az ujjaimat dörgöltem. – Szerinted Keith tudna úgy igazán dühös lenni Casimirre?

- Dühös lenni? Hát, volt már, hogy összevesztek, de ezek csak amolyan testvéri civódások – legyintett, miközben letette a kancsót, és egy fehér kendőt nyújtott felém, hogy megtörölhessem a kezem. – Amiatt aggódsz, hogy mindketten kedvelnek téged? – ült ki az arcára mindentudó anyai mosoly.

- Ennyire nyilvánvaló? – szökött a vér az arcomba.

- Azóta ismerem őket, hogy a világra jöttek. Minden rezdülésüket előre meg tudom jósolni – kacagott fel. – De az arcukra is van írva. Ahogyan a tiédre is! – érintette meg a mutatóujjával az orrom hegyét.

- Az enyémre?

- Igen. Tetszik neked Keith. De szerelmes vagy Casimirbe – mondta ki. Aggódva ráncoltam össze a homlokomat. Tényleg rá lenne írva? Ennyire nyitott könyvként működöm? – De nem kell aggódnod. Az én Casimiremet és Keith-t sosem lehetne egymás ellen fordítani. Ebben teljesen biztos vagyok.

- Az jó, mert én nem… - rándult össze a gyomrom, miközben újra az asztalhoz mentem, hogy betegyem a tésztát a kemencébe.

Casimir, a Démonok Démona sok embert mészárolt le. Annyi vér szárad a kezén, amennyi a világ kezdete óta még egyetlen zsarnokén sem. Első áldozata saját fogadott testvéröccse volt, kivel gondolkodás és megbánás nélkül, hidegvérrel végzett – idéztem fel a Vámpír-kódex sorait.

Ahogy a kenyér megsült, Magdalena leszelt belőle két nagy, ropogós szeletet, és elém tette. Megpróbáltam letuszkolni a torkomon pár falatot, de a nyelőcsövem teljesen összeszűkült. Közeledett a napnyugta, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy valami szörnyűség vár ránk.

Ostobaságnak tűnt, hiszen mellettünk állt két vámpír, akiknek az ereje felért legalább öt megtermett férfiéval, mégsem hagyott nyugodni ez a női megérzés. Jeges kézként fonta körül a mellkasomat. Folyton felvillant a szemem előtt Casimir halottnak tűnő arca. A bőre fehér, a szeme csukva, a mellkasa már nem emelkedik és süllyed.

Halkan felsikkantottam, mikor egy edényhalom megdőlt, és a tetejéről lepottyant egy fémtányér. A szégyentől lesütöttem a tekintetem az asztalra. Nem szerettem kimutatni a gyengeségeimet, azt pedig főleg nem, hogy félek. Magdalena is a szívére szorította a kezét, aztán megcsóválta a fejét.

- Vénségemre az ijedtség visz el… - vette fel a tányért. – A világ egyre veszélyesebb lesz. Az ember már a saját otthonában sem érezheti biztonságban magát.

- Nem kell félni, Casimir azt mondta, hogy minden rendben – próbáltam elűzni a rémképeket, amelyek engem is ugyanúgy kísértettek. Magdalena magában mormolva állt neki a mosogatásnak, miközben a régi szép időket emlegette.

Mikor Casimir megjelent az ajtóban remegni kezdtek a lábaim. Tudtam, hogy miért jött. Itt az idő…

- Most elrablom a kuktádat – nyomott puszit Magdalena arcára, ami kipirult a kedves gesztustól. – Elviszem sétálni egy kicsit… - füllentett. Szó nélkül álltam fel, és követtem őt. Egy kendőt terített a vállamra, aztán kinyitotta előttem a kaput.

- Nem tetszik ez nekem… - motyogtam, miközben a karomat belefűztem Casimirébe. Nem csak azért, mert itt ez volt a szokás, hanem mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban elájulhatok.

- Nem lesz gond. Odamegyünk korábban, megiszom a szert, aztán csak annyi lesz a feladatod, hogy vársz. Minden mást elintéznek a többiek – ígérte.

- Úgy legyen…

A korábban végtelennek tűnő sövénylabirintust most, mintha valaki lekicsinyítette volna. Úgy éreztem, egy szempillantás alatt a kriptához értünk. Nem akartam ezt az egészet. Legszívesebben elrángattam volna magammal Casimirt jó messzire, és csak az tartott vissza ettől, hogy tudtam, Paytonre akkor a biztos halál várna.

Ahogy beléptünk a kriptába, Casimir az ajtó mellett hagyott és körbejárta, tényleg egyedül vagyunk-e még. Mikor megbizonyosodott erről, visszasétált hozzám, és beljebb húzott. Csak az a fáklya adott némi kis világosságot, amit a falon lévő tartóba helyezett. Odakint sem voltam nyugodt, de most még baljósabbá váltak a gondolataim.

- Rendben… Akkor már csak meg kell innom ezt – húzta elő a zsebéből a kis üvegcsét, ami tele volt valamilyen zöld folyadékkal. – Holnap ilyenkor találkozunk – mosolyodott el, hogy feloldja a bennem lévő görcsöt, de ez most nem segített.

- Várj! – kaptam el a karját, miután kihúzta a dugót az üvegből. – Teljesen biztos, hogy semmi bajod nem lesz tőle? – fürkésztem az arcát feldúltan.

- Az anyám sosem téved, ha főzetekről van szó – biztosított róla.

- Várj! – fogtam le ismét. Nem tudtam, mit mondhatnék, csak a levegőt kapkodva meredtem rá. Pimaszul elmosolyodott, aztán magához húzott és átcsókolta a lelkemet magába.

Elkábult tudattal figyeltem, ahogy hátrébblép, aztán a szájához emeli a tetszhalottság italát. Ahogy felhörpintette az utolsó kortyot is, a tekintete hirtelen elhomályosult, aztán úgy puffant a földre, mint egy liszteszsák.

- Casimir! – térdeltem le azonnal elé, és az ölembe húztam őt. Az ujjam végigsimított a nyakán, de nem éreztem a pulzusát. Próbáltam győzködni magam, hogy ez nem jelent semmit, a halál csak a látszat, mégis rémülten csordultak ki a könnyek a szememből.

- Szóval, megtetted… - A hangra felkaptam a fejem. Fogalmam sem volt, mennyit várakozhattam Casimirt ringatva. Talán csak egy percet, de az is lehet, hogy órákat…

Három alak állt előttem, és mikor közelebb jöttek hozzám, a fáklyák fényében rájöttem, hogy egyiküket ismerem. Payton az elől álló csuklyás idegen szorításában vergődött, miközben a torkához egy tőr pengéje préselődött.

- Kik maguk? – kérdeztem a másik két alaktól. Az arcukat nem láthattam a csuklyától és gyanítottam, hogy egy kendőt is köthettek a szájuk elé, mert az első alak hangja tompának tűnt. Valószínűleg ő volt a vezető, legalább is a testtartása és a viselkedése alapján erre következtettem. Körülbelül olyan magas volt, mint Payton, de izmosabb. A társa ezzel szemben alacsony és vékony volt.

- Az lényegtelen… Egyelőre… Állj fel, és menj hátrébb a sarokba! – kaptam az utasítást. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy ennyire el kell távolodnom Casimirtől, de végül megtettem. A férfi a fejével intett a társának, aki elindult a földön fekvő test felé. Payton felnyögött, mire rá kaptam a tekintetemet. A szeme jobbra mozdult, mintha a háta mögött lévőre próbálna felnézni, aztán rám pillantott. Azt hittem, csak aggódik az életéért, de többször is megismételte ezt, mintha jelezni akarna valamit. Nem értettem.

- Nem dobog a szíve – rezdültem össze a fátyolos hangra. Pár pillanatig csend borult a kriptára.

- Nem látok vért. Hogy ölted meg? – szegezte nekem a kérdést a vezető.

- Megmérgeztem – mutattam fel a kis üvegcsét, amit korábban kivettem Casimir kezéből. – Csak egy csepp kellett a bőrére…

- Igazán?

- Igen. – Próbáltam határozottan válaszolni, de nem tudtam, hogy mennyire sikerült. – Megtettem, amit kért, eressze el a barátomat! – emlékeztettem a megállapodásunkra. Nem tudtam, mikor jelennek meg a többiek, de gyanítottam, hogy arra várnak, hogy Paytont eleresszék, és ne legyen közvetlen veszélyben.

- Mindjárt így lesz…

- Mindjárt? Azt mondta, hogy…

- Amint Casimir halott, a barátja szabad – fejezte be a mondatot. – Így is lesz! – bólintott. – Amint tényleg halott lesz, nem csak annak látszik - vált gúnyossá a hang.

- Tessék? – rettentem meg.

- Ennél többet vártam volna a nagy és rettenthetetlen Casimirtől, minden vámpírok atyjától. Így túl könnyű… - Mire eljutott a tudatomig, hogy mit is hallottam, már késő volt. Payton egy ütésnek köszönhetően a földre rogyott, a tőr pedig a földön térdelő felé repült. Egy pillanatig azt hittem, hogy egyenesen a szívébe szúródik majd, de ehelyett kinyúlt, és még a levegőben elkapta.

- Ne! – A sikolyom betöltötte a kriptát. Előre vetődtem, hogy eltaszítsam Casimir mellől az idegent, de túl messze volt. A penge lecsapott.

Tágra nyílt szemekkel meredtem a Casimir mellkasából kiálló tőr markolatára.

Démoni érintés - 17. fejezet

17. fejezet

Falfehéren meredtem a sárgás színű papírra, aztán gyorsan az éjjeliszekrényen álló gyertyához siettem, és elégettem a lobogó lángban. Nem maradt utána más, csak fekete hamu a kis fémtálka alján az olvadt viasz mellett. Perlina nem tudott uralkodni a vonásain – az arcára kiült a kíváncsiság. Tudtam, hogy mondanom kell neki valamit, ha azt akarom, hogy hallgasson.

- Payton elment – feleltem neki a féligazságot. Így könnyebb volt, mintha valami teljesen valótlant találtam volna ki. Az ajkai elkerekedve egy hangtalan „ó”-t formáltak, és mintha csalódottságot láttam volna rajta. Reszkető kézzel öltöztem át, aztán felhajtottam a takarót, bár úgy sejtettem, hogy ez az éjszaka sem az lesz, amikor nyugodtan fogok aludni. Kezdtek kimerülni a vésztartalékaim, mivel a sok stressz és gond elszívta minden energiámat.

- Sajnálom – bújt be mellém Perlina, és elhelyezkedett az ágy másik oldalán. – De talán így lesz a legjobb. Nem jó játszani a tűzzel… Ha kiderült volna, hogy egy férfit rejtegetsz – borzongott meg.

- Na igen – hagytam rá. – Jó éjt! – Gyorsan elfújtam a gyertyát, és úgy tettem, mint aki aludni akar. Nem tudtam volna most végighallgatni a butuska locsogást. Ahhoz túl ideges voltam. Talán tényleg azt kéne tennem, amit eredetileg is terveztem, de… képtelen lettem volna rá. Viszont azt sem engedhettem meg, hogy Paytonnek baja essen, bármilyen idióta is.

„Ha Casimir meghal, a barátod szabad. Ha holnap napnyugtakor még él, a barátod meghal.”

Rövid üzenet volt, de teljesen nyilvánvaló. Ha nem végzek Casimirrel, sosem látom viszont Paytont. Most mi a fenét csináljak?

Az ujjaim a sötétben gyűrögették a paplant, miközben a gondolataim ide-oda cikáztak. Kétségbe voltam esve. Eddig csak az én életem volt közvetlenül a tét. Ha elbukom, semmi nem változik azon kívül, hogy meghalok. De most… Most a változatlan szörnyű jövőkép mellett nem az én halálom állt a középpontban, hanem egy ismerősöm – talán barátom – élete. Ez nagyobb felelősség volt, mint tömegbe olvadt ismeretlen arcok jövőjének a terhét cipelni. Vagy legalább is pillanatnyilag nagyobb súlyokat éreztem a mellkasomon.

- Jól vagy?

- Nyugodtan menj aludni…

- De biztos, hogy…

- Menj! Jó éjt! – A kintről jövő hangokra felkaptam a fejem. Lassan fordultam oldalra, de Perlina már az igazak álmát aludta. A gondtalansága irigylésre méltó volt. Egy boldog tudatlan… Most szívesen lettem volna a helyében…

Megvártam, amíg elcsendesülnek odakint, aztán halkan kimásztam az ágyból. Magamhoz vettem a gyertyát és egy gyújtópálcát, majd lábujjhegyen az ajtóig lopakodtam. Ahogy kinyitottam, és fényt gyújtva körbevilágítottam, semmi különöset nem láttam. Mezítláb léptem ki a hideg kőre, ami a szoba padlóját fedő szőnyeg után nem volt túl kellemes érzés. Arra felé pillantottam, ahol a sötétben az ágyamat sejtettem, de nem mertem visszamenni a cipőmért, nehogy felébresszem Perlinát.

Hallgatózva tettem pár lépést Casimir szobája felé, mikor hirtelen megcsúsztam. Ijedten kaptam a fal felé, hogy megtámaszkodhassak, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem dobtam ki a kezemből a gyertyatartót és gyújtottam fel a házat.

Lehajoltam és a sötétvörös foltokkal tarkított kövek láttán a szemem elkerekedett a rémülettől. Vércseppek. A szívemmel a torkomban követtem a nyomokat egészen Casimir ajtajáig. Lehet, hogy valami baja esett? Megsérült?

Anélkül nyomtam le az ajtón a vaskilincset, hogy eszembe jutott volna kopogni, de azonnal meg is bántam. Casimir az asztalon lévő lavór mellett állt félmeztelenül. Lefagyva bámultam rá és ő is hasonlóan nézett vissza rám. Tudtam, hogy el kéne forduljak vagy magára kéne hagyjam, mégis képtelen voltam megmozdulni.

Végül zavartan sütöttem le a szemem, ennek köszönhetően pedig észrevettem valami furcsát, és eszembe jutottak a vércseppek a folyosó kövén. Ahelyett, hogy kifordultam volna az ajtón, azonnal beljebb siettem, és aggódva guggoltam le Casimir elé.

- Megsérültél – jelentettem ki a nyilvánvalót. A nadrágja szét volt hasítva egy helyen és bár nem látszott a fekete anyagon a vér, de mikor hozzáértem, az ujjamat vörösre festette.

- Csak egy karcolás – vonta meg a vállát. – Mindjárt bekötözöm.

- Majd én. És ki is kell fertőtleníteni – fogtam meg a karját felegyenesedve, és az ágy felé tereltem. Nem ellenkezett, bár a tekintete tartózkodó volt. – Mi történt? – kérdeztem, miközben visszamentem az asztalhoz. Felvettem a vízzel teli edényt és a mellette fekvő, tisztának tűnő rongydarabot, aztán tétovázva pillantottam Casimirre. Lehet, hogy ez mégsem volt a legjobb ötlet tőlem… - nyeltem nagyot.

- Valahogy… hozzá kéne férnem a sebhez – köszörültem meg a torkomat. Casimir tekintete sötétebbé vált, nekem pedig remegni kezdett a kezemben a lavór. Gyorsan letettem a földre, mielőtt még kiborítottam volna az összes vizet. Az elég kínos lett volna…

Azt hittem, hogy Casimir leveszi majd a nadrágját, de ehelyett leült az ágyra, és egyetlen rántással szétszakította a szárát egészen a térdéig. Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbültem vagy csalódottságot érzek.

- Találsz egy üvegcsét a fiókban, azt használd a fertőtlenítéshez – intett a fejével az éjjeli szekrény felé Casimir. Gyorsan előkerestem az üveget, aztán letérdeltem elé a földre. Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik, de igyekeztem nem tudomást venni róla.

- Hogy sérültél meg? – vontam össze a szemöldökömet, miközben lemostam vízzel a vágás széleit.

- Csak a bokor egyik ága végighasította a lábam odakint. A sötétben nem láttam rendesen, merre megyek – vonta meg a vállát Casimir. Hazudott. Ebben tökéletesen biztos voltam. Láttam már néhány kés ejtette sebet régebben, és ez is azokhoz volt hasonló.

- Szóval Perlina volt az árnyék, akit láttál odakint? Nem találkoztál mással? – érdeklődtem fesztelen hangon, mint aki elhitte az előbbi hazugságot.

- Kivel találkoztam volna? – Casimir lábán az egyik izom összerándult, ahogy a fertőtlenítőből pár cseppet öntöttem a sebbe, de nem szisszent fel.

- Nem tudom… Annyi titkod van – néztem fel a kék szempárba.

- Csak amennyi neked – felelte komolyan. Zavartan fordítottam a figyelmemet ismét a lábára.

- Nincs esetleg tűd és cérnád? – tereltem gyorsan másra a szót. – Nem igazán bírom a vért, de ezt össze kéne varrni.

- A szekrény aljában találsz egy fadobozkát – kaptam meg a választ. Kissé szédelegve tértem vissza végül az ágy mellé, de reméltem, hogy néhány mély lélegzet majd segíteni fog. Vagy egy percig próbálkoztam a cérna befűzésével, de túlságosan remegtem.

- Jól van, nyugi. Mintha csak egy ruhát varrnál – motyogtam magam elé, mikor végre készen álltam a művelethez. A gondolat, hogy akár a legkisebb fájdalmat is okozhatom, lezsibbasztotta minden tagomat. Legalább lenne valami fájdalomcsillapító… - futott végig az agyamon, aztán hirtelen megvilágosodtam. Óvatosan letettem a tűt a dobozka tetejére, aztán ismét az asztalhoz siettem. Megfogtam a kancsó bort, és pohár nélkül vittem oda Casimirhez. – Ezt idd meg! – nyújtottam oda neki.

- Le akarsz részegíteni? – vonta fel a szemöldökét, mire elpirultam.

- Csak azt akarom, hogy ne fakadj sírva a fájdalomtól – szurkálódtam, hogy eltereljem a figyelmet a zavaromról. Hogyan is tehetném meg, amit az apám és a levél írója elvár tőlem, miközben még fájdalmat sem tudok okozni Casimirnek.

- Ettől ne tarts! Csak csináld! – tette félre a kancsót anélkül, hogy beleivott volna.

Tétován próbáltam rájönni, hogyan állna jól kézre a seb, aztán végül az egyik tenyeremet a lábának támasztottam, míg a másikkal varrni kezdtem. Lélegzetvisszafojtva igyekeztem minél gyorsabban és finomabban öltögetni. Néha-néha felpislantottam Casimirre, de az arca meg sem rezdült, csak lehunyta a szemét.

Bízott bennem. Korábban az volt a legnagyobb problémám, hogyan kerüljek a közelébe, hogy végezni tudjak vele, most viszont bármikor találtam volna lehetőséget rá, mégis képtelen voltam megtenni. A Sors iróniája.

Megkönnyebbültem, mikor végül elvágtam a cérnát és letettem a tűt. Csak most, utólag kezdtem felfogni, hogy egy élő embert foltoztam össze, nem pedig egy szétszakadt ruhát. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam, aztán pakolászni kezdtem.

- Köszönöm – hallottam meg a hálálkodást.

- Nincs mit. – Az ablakhoz sétáltam, kinyitottam, aztán egyszerűen kiborítottam rajta a vértől rózsaszín vizet. Itt már csak így ment ez.

A szemem önkéntelenül pásztázta végig a környéket egy fekete alak után kutatva, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor semmi mozgást nem fedeztem fel. Talán Valdemar megunta a kis játékát, vagy Casimir elijesztette, mikor kiment az árnyék után.

Ahogy visszafordultam, az üres edény kicsúszott a kezemből és fémes koppanással ért földet. Casimir alig pár centire állt tőlem, egyáltalán nem hallottam, mikor lépett mögém. Egy dobbanást kihagyott a szívem, csak hogy utána vágtába kezdjen.

- Miért jöttél be hozzám? – kérdezte. Egy másodpercig értetlenül pislogtam rá. – Már rég aludnod kellene…

- Nem tudtam – vallottam be.

A torkomban megint fojtogató gombóc keletkezett, ahogy eszembe jutott az álmatlanságom oka. Eddig legalább megoszthattam a gondolataimat Paytonnel, de most olyan egyedül voltam. Legszívesebben mindent elmondtam volna Casimirnek. Annyira reméltem, hogy nem taszítana el, hanem megértene és segítene, mégsem mertem próbára tenni ezt a hitemet.

- Ha akarod, adhatok egy gyógynövényből készült főzetet, ami segít – ajánlotta, de megráztam a fejem.

- Nem, köszönöm. – Tiszta fejjel át kellett gondolnom, mit tegyek. Az alvástól nem jutottam volna előrébb. Pár pillanatig szemlesütve, némán toporogtam, aztán felsóhajtottam. – Akkor én most megyek… - léptem egyet az ajtó felé, de odáig már nem jutottam el.

A forró férfiajak úgy csapott le rám, akár egy ragadozó a prédájára. Öntudatlan engedelmességgel viszonoztam a csókot, és mikor Casimir eleresztett, egy hajszál választott el az ájulástól. Kábult tekintettel meredtem rá, miközben próbáltam rájönni, mi is történt.

- Ezt a püspök vacsorája óta meg akartam tenni.

- Tényleg? – rebegtem a kérdést, mint egy reménykedő tinédzserlány. Fogalmam sem volt, mit ütött belém – talán Casimir közelsége vagy a hirtelen rám törő magány és félelem tette -, de jól esett a csók. Jobban, mint esnie szabadott volna.

- Igen. Így már kvittek vagyunk – fordított nekem hátat Casimir. Mikor felfogtam a szavai értelmét, leforrázva meredtem magam elé. – Jó éjt! – tárta ki az ajtaját, aztán várakozóan nézett rám.

Olyan voltam, akár egy zombi. A végtagjaim anélkül mozdultak meg, hogy azt tudatosan eldöntöttem volna. Csak miután egyedül maradtam a sötétben, azután zúdult végig rajtam a szégyenkezés jéghideg áradata magával hozva hordalékként a düh érzését. Tettem két lépést a hálószobám felé, aztán meggondolva magam visszafordultam.

Megint kérdezés nélkül téptem fel az ajtót, de most a bosszúság vezetett, nem az aggodalom. Úgy láttam, sikerült meglepnem Casimirt, de nem adtam időt neki a kinyilatkoztatásra.

- Tudod, vicces, hogy te nevezel engem gyerekesnek! – csattantam fel. – Próbálok veled normálisan viselkedni, segítek, hálából pedig megalázol. Mi ez, ha nem egy durcás kisfiú visszavágása? Semmivel sem vagy jobb nálam, tudod? – vágtam az arcába, miközben ökölbe szorultak a kezeim. Az erőm fogyóban volt, a tűrőképességem pedig éppen meginogott a szakadék fölött, amelynek a kifeszített kötelén egyensúlyoztam, amióta csak megérkeztem ebbe a világba. – Ma este… - szorult össze a torkom. – Ma este szükségem lett volna egy kis támaszra. Jó volt, hogy nem kellett a sötétben feküdnöm egyedül a gondolataimmal, hanem elterelhettem a figyelmemet. Azt hittem, hogy… Úristen, már az is megfordult a fejemben, hogy… - feszülten hunytam le a szememet. Nagyobb szükségem lett volna valaki segítségére most, mint bármikor máskor, de nem volt senkim. Olyan szörnyen féltem egyedül.

Összerezzentem, mikor megéreztem az érintését az arcomon. Felpattant a szemem és elkerekedett a csodálkozástól. Casimir vonásai lággyá olvadtak, mintha a szeretet egyik legtisztább érzése finomította volna meg őket. Ahogy előre hajolt, azonnal tiltakozásba kezdtem. Engem többé nem ver át!

A kezem addig püfölte a mellkasát, amíg az ujjai a csuklómra nem fonódtak. Csak most jöttem rá, hogy az ajtóhoz szorultam. Nem volt menekülési útvonal, Casimir pedig ismét egyre közelebb hajolt hozzám.

- Ne merészeld! – suttogtam neki. Nem tudtam olyan meggyőző lenni, mint szerettem volna. Rántottam egyet a karomon, csak hogy a tiltakozás jeleit mutassam, aztán felsóhajtottam, mikor az ajka az enyémhez ért. Ez most gyengéd csók volt. Épphogy csak végigsimított a számon. Hallottam a saját zihálásomat, ám nem tudtam tenni ellene. Talán nem is akartam. – Kérlek, ne verj át megint… Kérlek… - suttogtam inkább magamnak egyfajta imaként, mint neki, miközben megemeltem a fejem, hogy jobban elérjem őt.

A nyelveink óvatos ismerkedésbe kezdtek, hogy a következő pillanatban egy sóhaj parancsára vadul hajszolni kezdjék egymást. Forróság öntött el és reszkettem. Soha azelőtt nem éreztem ilyesmit. Kihúztam magam az egyre gyengülő szorításból, de ahelyett, hogy eltaszítottam volna Casimirt, a kezemet a nyakába kulcsoltam, és még közelebb húztam magamhoz. Csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor már mindketten levegő után kapkodtunk.

- Őrült egy nőszemély vagy! – döntötte a homlokát az enyémhez. Más esetben sértésnek vettem volna a jelzőt, de olyan gyengéden ejtette ki, hogy most inkább bóknak számított.

- Mert mindig felbosszantasz – ismertem el.

- Ha ez a vége, megéri – kuncogott. Egy másodpercig hagytam, hogy az önfeledt boldogság végigcikázzon rajtam, de aztán ismét bekúszott a tudatomba a valóság. Halk sóhaj hagyta el a számat.

- Máris megbántad? – simult Casimir tenyere a nyakamra.

- Nem – ráztam aprót a fejemen, aztán eltökélten felnéztem a szemébe. Egyetlen pillanat alatt döntöttem, és minél előbb túl akartam lenni rajta, nehogy meggondoljam magam. – Azt mondtad, szeretsz engem… Tényleg így van? – kérdeztem.

- Szeretlek.

- De biztosan engem? Nem azt a régi Rodericát, akivel leveleztél? – vártam aggódva a választ. Casimir elhúzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Ő nem érthette, miért kérdezem ezt, de számomra a válasza felért egy megváltással.

- Téged szeretlek – jelentette ki határozottan.

Kihúzódtam az öleléséből, és a kezem a gyomromra szorítva sétáltam a szoba közepére. Egy hang – Payton hangja – azt ordibálta a fejemben, hogy fogjam be, amíg még lehetőségem van hallgatni, de nem figyeltem rá.

- Meg kell, hogy öljelek – csúszott ki a számon, amitől a leginkább rettegtem. Casimir szeme összeszűkült.

- A Rend miatt egyszer már megpróbáltad, de azt hittem, bízol bennem. Elmondtam neked az igazat.

- Tudom. És nem akarom megtenni. Nem fogom megtenni – próbáltam megmagyarázni az ujjamat tördelve. – De szükségem van a segítségedre, hogy életben tudjalak tartani és másnak se essen baja.

- Másnak? – tette fel a kínos kérdést.

Próbáltam rájönni, hogyan is magyarázzak el mindent, de olyan nehéz volt. Minden titkom egyszerre akart kitörni belőlem. Fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék Paytonön, mikor még azt sem tudom, ki tartja fogva. Kellett valaki, akiben megbízhatok, és bármilyen őrültségnek is számított, Casimir volt az egyetlen jelöltem.

- Van egy barátom. Még otthonról ismerem – kezdtem bele. – Valaki fogva tartja, és holnap napnyugtakor meg fogják ölni, hacsak… - haraptam be a számat.

- Hacsak nem végzel velem – fejezte be a mondatot helyettem Casimir, miután megvilágosodott.

- Fogalmam sincs, mit tegyek. Csak azt tudom, mit nem tudnék megtenni – nyújtottam ki felé a kezem. Mikor megfogta, apró megkönnyebbülést éreztem. – Félek, hogy képtelen vagyok egyedül megoldani a dolgot, és baja esik a barátomnak – ismertem be, miközben a tehetetlenségtől könnyek gyűltek a szemembe. A gyengeségem nyilvánvaló volt. Csak egy ostoba nő vagyok – ahogyan Payton is mindig megmondta -, aki nem képes magától semmire. Be kellett látnom az igazát.

Casimir elgondolkozva meredt a szoba egyik sarkába, én pedig aggódva vártam, hogy mit reagál.

- A Rendnél van a barátod? – kérdezte végül.

- Nem tudom. Lehet…

- Először őket kéne leellenőriznünk – hümmögött maga elé Casimir. – Közben meg készítek egy listát azokról, akik el akarhatnak tenni láb alól, és ilyen módszerekhez folyamodnának. Vannak egy páran… - nevetett fel sötéten, mire megborzongtam. Tényleg ennyien szomjaznának a vérére már most?

- Akkor… segítesz? – motyogtam halkan.

- Persze, hogy segítek! – vágta rá azonnal. – Már az elején hozzám kellett volna fordulnod. Nekem bármit elmondhatsz, hát nem érted? – merült el a tekintetemben.

Hinni akartam neki. Annyira hinni akartam! A torkom összeszorult a sok felgyülemlett szótól, amelyek ki akartak törni belőlem: „Nem Roderica vagyok, a nevem Katherine. A jövőből jöttem, hogy megöljelek, de beléd szerettem!”.

A felismeréstől hirtelen elsápadtam.

Miért pont ő? És mikor történt? Fogalmam sem volt róla. Talán nem is számított.

- Rica? Jól vagy? – kapott utánam Casimir, mikor meginogtam. Sosem voltam még rémültebb, mint ebben a pillanatban. Ha ezernyi vérszomjas vámpírral álltam volna szemben, az is könnyebb lett volna. Ahogy előre vetettem magam Casimir karjába és megcsókoltam, a könnyeim gátja azonnal átszakadt.

- Szeretkezni akarok veled – suttogtam Casimir fülébe, miközben a kezem végigsiklott a mellkasán. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot. Egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy a lehető legközelebb tudhassam magamhoz. A bőre forró volt, az izmai pedig megrezzentek az érintésem alatt.

- Én is nagyon szeretnék – mormolta rekedtes hangon, de végül egy finom, ám határozott mozdulattal eltolt magától és letörölte a könnyeimet. – De nem használhatom ki a helyzetet, és nem foszthatlak meg az erényedtől. Az nem lenne helyes – rázta meg a fejét. Csalódottan vettem tudomásul, hogy tényleg komolyan gondolja. – Gyere, aludj egy kicsit, majd én vigyázok rád! – tűnt el hirtelen a talaj a lábam alól, ahogy Casimir a karjába emelt. Féltem tőle, hogy túl megterhelő a súlyom neki, főleg a sebesült lába miatt, de sikeresen elcipelt az ágyáig és belefektetett.

- Tudod, sosem hittem volna, hogy egyszer ilyet mondok, de túl jó vagy… - nevettem fel halkan, miközben betakargatott és egy csókot nyomott a homlokomra.

- Nem is tudod elképzelni, milyen hatalmas erőfeszítésembe kerül – mosolygott rám halványan. – De majd egyszer… Miután elvettelek feleségül. Akkor az asszonyommá teszlek. – Az ígéretétől elpirultam és a szívem gyorsan tempóba kezdett.

- Honnan veszed, hogy igent mondanék? – kötözködtem félig viccelődve, hogy elnyomjam a sötét gondolataimat. Hogyan is tehetném meg, mikor két különböző világban élünk és végső soron az ellenséges oldalon állunk…

- Mert olyasmiket is tudok rólad, amiket még te sem tudsz magadról – simított végig a hüvelykujjával az ajkamon. – De most már tényleg aludj! Holnap szükségem lesz a segítségedre, hogy megmentsük a barátodat – húzódott hátrébb, de nem hagyott magamra. Az ágy támlájának döntötte a hátát úgy, hogy pont rám láthasson. Kinyúltam, és megfogtam a kezét.

- Köszönöm, hogy segítesz! – motyogtam egy ásítás után.

- Köszönöm, hogy bíztál bennem – felelte. Egy ideig még, ha a testünk nem is tehette, a pillantásunk szerelmeskedett egymással, aztán lassan lecsukódott a szemem.