A 2017-ben „nagy érzelmi erejű regényeiért” Nobel-díjjal kitüntetett japán származású brit író, Kazuo Ishiguro Ne engedj el… című regénye újabb kiadásban jelenik meg a Helikon Kiadó jóvoltából. A regény 2005-ös megjelenését követően rövid időn belül több jelentős irodalmi díjat is elnyert, 2010-ben pedig a filmvásznon is megjelent Kathy, Ruth és Tommy története. Ismerjük meg együtt Hailsham titkait, tartsatok bloggereinkkel, és ha mellétek áll a szerencse, meg is nyerhetitek a könyv egy példányát.
Miért választottam ezt a könyvet?
A fülszöveg alapján érdekesnek tűnt a történet, és valahogy ismerős is volt, de nem tudtam hová tenni. Az irodalmi Nobel-díj miatt pedig külön is kíváncsi voltam rá.
Véleményem a könyvről
A történet egy amolyan nevelőotthon és iskola keverékében (Hailsham) játszódik, amibe látszólag átlagos gyerekek járnak. Ám ezeket a gyerekeket létrejöttüktől kezdve egyetlen célra nevelik, és pusztán az emberségesség kísérleteként próbálnak viszonylag normális gyerekkort, fiatalkort adni nekik, mielőtt beteljesítik a végzetüket. Kathy H. is egy a gyerekek közül, az ő szemén keresztül követhetjük végig, mi is történt ezekben a nevelőtáborokban, és milyen sors vár felnőve az ottani gyerekekre.
Ahogy fentebb is írtam, a történetet Kathy H. szemszögéből, E/1-ben olvashatjuk el. A felnőtt Kathy meséli el, milyen is volt a Hailsham növendékének lenni, hogyan éltek ott, miken mentek keresztül, mit tudtak a világról és önmagukról, és miképpen nőttek végül fel és jöttek rá, hogy mire lettek teremtve.
Vicces volt, mert ahogy fentebb is írtam, a fülszöveg nagyon ismerősnek tűnt, de egészen addig, míg el nem kezdtem olvasni a könyvet, fogalmam sem volt, miért. Aztán olvasás közben rájöttem, hogy én ezt a történetet ismerem, csak nem könyvként, hanem filmként. Sok-sok évvel ezelőtt láttam a könyvből készült filmfeldolgozást, csak már nem emlékeztem rá. Szerencsére az sem maradt meg, mi volt a film vége, így teljesen tudatlanul olvashattam végig a könyvet.
Ez nem egy tipikus disztópia, mivel Hailshamben jól bánnak az ott élő gyerekekkel. Nem bántják őket, hanem tanítják, fejlesztik, próbálják boldoggá tenni az ott élőket. Lényegében egy szabályokkal teli, de viszonylag kellemes bentlakásos iskolának tűnik az egész, ahol a diákok viszonylag boldogok. Persze nekik is megvannak a maguk gondjai, csúfolódások, hatalmi versengések, szerelmi problémák, de alapvetően Kathy H. nem érzi magát rosszul, ahogyan a társai sem. A háttérben mégis ott van valami rossz érzés, eleinte nem tudni mi az (én a film miatt tudtam), csak sejti az ember, hogy ezek a gyerekek nem átlagosak és valami rosszat akarnak tenni velük. Aztán, amikor kiderül, hogy pontosan miről van szó, azonnal előkerülnek az erkölcsi dilemmák.
Soha nem felejtem el a különös fordulatot, amelyet a következő pillanat hozott. Addig ez az egész ügy a Madame-mal, bár nem éppen tréfa volt, de egyedül a mi dolgunk, amit magunk között kellett tisztázni. Nem sokat töprengtünk, milyen szerepe van benne magának a Madame-nak, vagy bárki másnak. Szóval egészen addig az egész inkább játéknak tűnt, melyhez kellett némi merészség. És még csak nem is arról van szó, hogy a Madame mást tett, mint amire számítottunk: kővé meredve várta, hogy elmenjünk mellette. Nem sikoltott, a lélegzete sem akadt el. De mindannyian annyira lestük a reagálását, hogy talán ezért volt ránk olyan nagy hatással. Amint megtorpant, hirtelen az arcára pillantottam, akárcsak a többiek, ebben biztos vagyok. És még ma is látom, milyen elfojtott iszonyat ült ki rá, milyen rémület, hogy valamelyikünk véletlenül hozzáér. Ahogy továbbmentünk, mindannyian úgy éreztük, mintha a napfényről borzongató árnyékba jutottunk volna. Ruthnak igaza volt: a Madame valóban félt tőlünk. De úgy, ahogy mondjuk a pókoktól fél az ember. Erre nem voltunk felkészülve. Az meg sem fordult a fejünkben, milyen érzés lesz, ha ilyennek látnak bennünket, ha pókok leszünk.
Kit tekinthetünk embernek? Vajon egy nem a megszokott módon született gyerekről állíthatjuk, hogy ő nem igazi gyerek, nem igazi ember? Tekinthetünk rá haszontárgyként? Elvehetjük az életét, hogy mi magunk tovább élhessünk?
Őszintén szólva, én nem igazán értem meg azt a világot, ahol gyerekeket áldoznak fel a túlélésért. Számomra mindegy, hogy az adott gyerek miként jött létre, az a lényeg, hogy értelmes és vannak érzései, vagyis számomra ember. Nem tudnék úgy tovább élni, hogy tudom, emiatt meg kellett halnia egy másik embernek. A jelenlegi szervátültetés más tészta, vagy élő donortól kap az ember önként segítséget, aki kis valószínűséggel hal bele a műtétbe, vagy egy amúgy is elhunyt személytől. De az, hogy valakit csak azért vágjanak fel a saját akarata ellenére, hogy én élhessek... Nem, köszi, de nem.
Számomra egyébként az volt a furcsa és egyben érdekes, ahogyan a gyerekek viselkedtek. Nem tudom, hogy annyira engedelmesnek nevelték-e őket, hogy képtelenek voltak a lázadás gondolatára is, vagy mi lehet az oka, hogy egyikük sem próbált elmenekülni (vagy legalábbis nem említették ezt a könyvben). Az is lehet persze, hogy nem volt hová menekülni valami miatt, csipet tettek beléjük vagy az egész világon rájuk bukkannának úgyis, de erről sem volt szó. Szóval nekem hiányzik a magyarázat arra, hogy miért várták békésen ezek az emberek azt, hogy megöljék őket, miközben nyilvánvalóan nem akartak meghalni és akár el is menekülhettek volna. Én biztos, hogy legalább megpróbáltam volna a szökést.
A karakterek egyébként tipikus fiatalok voltak a szerelmi ügyeikkel, önmaguk keresésével, a kétségeikkel és vágyaikkal, semmiben nem különböztek az anya által szült fiataloktól. A regény nagy részében olyan érzésem volt, mintha egy romantikus ifjúsági történetet olvasnék szépirodalmihoz közelítő stílusban. Sokszor meg is feledkeztem róla, hogy ez egy disztópia, és mi vár a karakterekre. De így is élveztem a történetet, a hibáik ellenére is kedveltem a főbb karaktereket, és érdekes volt végigkövetni, ahogyan felnőnek, szerelmesek lesznek, hibáznak, próbálkoznak, keresik az útjukat.
A történet végére számítottam (bár arra már nem emlékeztem, hogy a filmnek mi volt a vége), de azért reménykedtem, hogy másképp alakulnak a dolgok.
Hogy tetszett a könyv?
Érdekes volt úgy is, hogy évekkel ezelőtt már láttam a könyvből készült filmet, és emlékeztem néhány dologra. Bár disztópia volt, olvasás közben leginkább amolyan szépirodalmi ifjúsági történetként tudtam tekinteni rá, de így is teljesen lekötött. Fontos erkölcsi, filozófiai kérdéseket vetett fel a történet, viszont a karakterek beletörődését, tétlenségét nem igazán tudtam hová tenni, nem adott erre a történet magyarázatot, és ez kicsit hiányzott nekem.
Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, akit leköt egy ifjúsági történet és egy disztópia keveréke majdhogynem szépirodalmi minőségben.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
Ebben a játékban Kazuo Ishiguro műveire koncentrálunk. Minden állomáson találtok egy idézetet, és nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni hogy az író melyik könyvéből származik az adott idézet.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
[…] a Nap mindig utat talál rá, hogy elérjen bennünket, bárhol legyünk is.
Állomáslista:
07. 04. Spirit Bliss Sárga könyves út
07. 06. Csak olvass!
07. 09. Booktastic Boglinc
