Harry Potter és a Halál ereklyéi - Saját változat - 1. fejezet

1. fejezet

A miniszter zuhanása

Kingsley Shacklebolt lendületes léptekkel közeledett a miniszterelnök dolgozószobájához. Arca feszült volt, pálcáját, bár nem vette elő, keze készenlétben a zsebén nyugodott, hogy bármikor előhúzhassa fegyverét, ha szükség lenne rá. Mikor az ajtó előtt álló két testőr meglátta őt, szó nélkül félreálltak az útjából.

A miniszter az íróasztala mögött ült, és egy kötegnyi előtte heverő iratot olvasgatott. Sápadt volt, és sokat fogyott a rengeteg gondtól, ami mostanában a vállára nehezült. Még most, ennyi év után is alig hitte el, hogy tényleg létezik egy másik világ, tele varázslattal. Az pedig, hogy ez a világ most éppen az ő fajtáját fenyegette, egyszerűen túl sok volt neki.

Mikor Kingsley belépett az ajtón, az elnök fáradtan pillantott fel rá. Levette szemüvegét az orráról, és megdörzsölte a szemhéját az ujjbegyével.

- Még át kell néznem néhány papírt… - kezdte volna, de a fekete férfi komor pillantása elhallgattatta. – Mi történt?

- Azonnal biztonságos helyre kell hogy vigyem! – jelentette ki a varázsló, miközben az íróasztalhoz lépett, és felhúzta székéből a minisztert. – Jöjjön!

- Várjon! – húzta ki a karját a szorításból a férfi. – Mi történt?

- Sietnünk kell! Induljunk, és közben elmondom… - javasolta Kingsley, és a kijárat felé terelte a kérdezősködőt. A miniszter szorosan a férfi mellett ment, aki végül előhúzta zsebéből a varázspálcáját, ezzel még jobban megerősítve védencében, hogy valami komoly baj van. – Ő, akit nem nevezünk nevén, és a csatlósai nyíltan megtámadták a mugli világot. Pár kisebb várost megostromoltak. Több száz emberrel végeztek – közölte a tényeket a testőr.

- Ez… lehetetlen… - a miniszter halálra vált arccal torpant meg, és sokkosan meredt maga elé. A fekete férfi visszalépett mellé, és újra megragadta a karját.

- Nem állhatunk meg, uram! Ha a Rend információi helyesek, akkor a következő célpont Ön lesz.

- De hát, miért? Hogyan… hogy történhetett ez? – dadogta maga elé a férfi.

- Ha Tudjukki végez Önnel, akkor teljes lesz a káosz. A vezető nélküli zűrzavar pedig, tökéletes ahhoz, hogy a halálfalók még könnyebben leigázhassák az országot. Ha pedig, Angliát elfoglalták, jöhet az egész világ… - hangzott el a magyarázat.

- De hát… Nem úgy volt, hogy a mágusok foggal-körömmel védik a titkot, hogy léteznek?

- Tudjukkinek ez már nem számít. Elég erős, hogy ne féljen a következményektől. Maga mellé állította az óriásokat, a vérfarkasokat és még vagy egy tucatnyi sötét teremtményt.

- És ha bevetnénk ellenük a fegyvereinket? Bombákat, rakétákat, akár… az atomot… - A miniszter úgy ejtette ki a szavakat, mintha már a puszta említésük is bűn lenne.

- A mugli fegyverek hatástalanok a mágusok ellen. A varázserőnk összezavarja a bonyolultabb elektronikus mugli gépeket. A rakéták nem találnának célba, és a bombák is ártatlanokkal végeznének. Ilyen módon nem vehetjük fel a harcot – csapott rá a lift gombjára elkeseredetten Kingsley, mintha az a gomb tehetne minden rosszról, ami a világban történik.

- De hát, akkor mit teszünk? – Az elnök reszkető lábakkal lépett be a felvonóba.

- Egyelőre kimenekítem magát innen, aztán majd a Rend meglátja, mit tehet… A legtöbb tag most is odakint harcol, hogy védje a muglikat. A megtámadott városokból evakuálják a túlélőket – magyarázta a varázsló.

- A családom… Mi lesz a családommal? – ült ki rémület a miniszter arcára.

- Már értük küldtünk egy csapatot – biztosította róla Kingsley.

A miniszter próbálta összeszedni a gondolatait, hogy hideg fejjel végiggondolhassa, neki mit is kéne tennie, de a hirtelen ráboruló sötét valóság szinte teljesen bekebelezte. Végigpörgette az emlékezetében az összes vészforgatókönyvet, amit az emberei kidolgoztak a vészhelyzetek esetére, de egyik címe sem volt az, hogy Teendők, ha a Világ Legnagyobb Fekete Mágusa meg akarja hódítani a bolygót.

Kínjában majdnem felnevetett a gondolatra, de csak egy riadt kis nyekkenésre futotta, mikor a lift nagyot zökkenve megállt, és a világítás kialudt. A következő pillanatban kis fény gyúlt Kingsley pálcájának a végén.

- Itt vannak… - suttogta maga elé a varázsló, mire a miniszter ösztönösen összébb húzta magát. – Na, jó… B-terv…

- Olyanunk is van? – nézett fel reménykedve a férfi.

- Még nincs, de mindjárt kitalálok valamit… - gondolkozott el Kingsley. – Oké, szóval, az épület belseje le van védve hoppanálás ellen, tehát a halálfalók vagy a földszinti bejáraton át, vagy a tetőn át juthatnak be.

- Ami azt jelenti, hogy se fel, se le nem mehetünk. Nagyszerű! – mordult fel a miniszter.

- Nem is megyünk! – csillant fel a sötétbarna szempár. A mágus egy pálcaintéssel kinyitotta a már működésképtelen liftajtót, majd kimászott a kis lyukon, amit a félemelet között megállt felvonó hagyott. Kisegítette a minisztert is, és az egyik iroda felé rohantak. Odalentről robbanás és puffogás hangzott fel, majd kiáltások törték meg az éjszaka már majdnem üres épület csendjét. A miniszter rettegve zárta be maga mögött a kis iroda ajtaját.

- Most mi lesz? – fordult Kingsley felé, aki éppen az ablakot tárta ki.

- Ugrunk! – jelentette ki a varázsló teljes természetességgel.

- Hogy mit csinálunk? – A férfi hátrált pár lépést, mert attól tartott, hogy testőre elvesztette a józan eszét. – A nyolcadik emeleten vagyunk. Tudom, hogy elég kilátástalan a helyzet, de nem leszek öngyilkos!

- Nem is ezt tervezem – csóválta meg a fejét Kingsley. – Ha elég messzire elrugaszkodunk az épülettől, zuhanás közben képes leszek biztonságos helyre hoppanálni.

- Ez őrültség! A nyakunkat törhetjük! – harapta be idegesen a száját a miniszter.

- Higgye el, még az is jobb, mintha elkapnak! Jöjjön, és bízzon bennem! –nyújtotta ki a férfi felé a kezét a varázsló.

A miniszter pár másodperig testőre tekintetét fürkészte, majd hatalmasat sóhajtva elindult felé. Odakint a zajok egyre közelebbről hallatszottak. Kingsley segített kimászni a párkányra védencének, majd ő is követte.

- Ne nézzen le! – tanácsolta. – Fogja meg a kezem, és bármi is történik, el ne engedjen!

- Nem engedem! – ragadta meg a felé nyújtott kezet a miniszter.

- Itt vannak! – csapódott ki hirtelen a hátuk mögött az ajtó, és egy átok pont a fejük mellett repült el.

- Ugrás! Most! – kiáltott fel Kingsley, és a férfival együtt elrugaszkodott a párkányról. Két halálfaló rohant az ablakhoz, és mindkettejük pálcájából egy-egy vörös fénynyaláb repült a két zuhanó alak felé. Az egyik átok a talajba csapódott, felrepesztve a betont, mikor a férfiak egy pukkanó hang kíséretében eltűntek a semmiben.

A miniszter szorosra zárt szemhéjjal feküdt a fűben. Szíve úgy dübörgött, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Kiáltásokat hallott maga mellett, és csak mikor valaki megérintette az arcát, akkor mert felnézni. Ahogy a halványan pislákoló kis láng fényében ki tudta venni, egy vörös hajú, kövérkés nő térdelt mellette a földön.

- Még életben van! – kiáltott fel megkönnyebbülten Mrs. Weasley. – Kingsley? – pillantott fel, de a miniszter nem látta, hogy kire.

- Megsérült, de helyrejön – szólalt meg egy lágyabb női hang. – Belebegtetem a többiekhez.

- Rendben, én meg hozom őt – felelte a vörös hajú nő, majd meglendítette a pálcáját.

A miniszter halkan felkiáltott, mikor teste súlytalanul a levegőbe emelkedett. Rémülten kezdett kezével-lábával kalimpálni, aminek eredményeként végül nagy puffanással zuhant újra a földre.

- Jaj, elnézést! Jól van? – ugrott oda hozzá Mrs. Weasley, és bocsánatkérő arccal felhúzta a földről. – Azt hittem, hogy nincs magánál… Molly Weasley vagyok – mutatkozott be. A férfi éppen az után akart érdeklődni, hogy hol is van éppen, mikor kicsapódott a fura ház ajtaja, ahová a boszorkány akarta belebegtetni, és egy zaklatott tekintetű nő sietett ki rajta, egy sápatag, tinédzserlány kíséretében.

- Drágám, mi a fene folyik itt? Ez az egész… Ez… Minden… Te tudtad ezt? – tárta szét a karjait a nő.

- Tudtam – bólintott a férfi, majd szorosan átölelte a feleségét és a lányát. – Gyertek, mindent elmesélek… - nézett körbe egy olyan helyet kutatva a tekintetével, ahol nyugodtan elmagyarázhat mindent a családjának.

- Hátramehetnek a kertbe… - találta ki a miniszter vágyát Molly, majd magára hagyta a családot, és visszasietett a házba.

Az Odúban már megszokott volt a sok ember, de a mostani tömeg még a nagy családi ünnepeket is felülmúlta. Mrs. Weasley gondterhelten nézett körül. Nem csak a muglik és a szerettei miatt aggódott, hanem az egész kialakult helyzet miatt is. A varázsvilág lelepleződött, ez pedig, minden varázstalan emberből más reakciót váltott ki. Néhányan gyanakodva, ellenségesen méregették, és csak azért nem tettek vagy mondtak semmit, mert ebben a helyzetben segítségre volt szükségük. Mások élvezték az új világ adta csodákat, vagy csak egyszerűen elfogadták a létezését. Volt, akit még annyira sokkoltak a történtek, hogy valószínűleg fel sem fogta, mi folyik körülötte.

A vörös hajú nő kikerülte az ebédlőasztal helyén álló tábori ágyakat, amikben a súlyosabb mugli sebesültek feküdtek, majd az emeletre felvergődve benyitott a hálószobába. Az egyik sarokban észre is vette a kirívóan rózsaszín hajú Tonksot, aki éppen Kingsley-t vizsgálgatta.

- Hogy van? – kérdezte a fiatal nőtől, ahogy az ágy mellé ért.

- Csak a vállát találta el az átok, de elég sok vért vesztett – húzta elő remegő kezekkel a pálcáját Tonks, de Mrs. Weasley megállította.

- Majd inkább én… - ült le a sérült mellé, hogy begyógyítsa a sebét.

- A többiek? – kérdezte remegő hangon a boszorkány, és a nő rögtön tudta, hogy kikre is gondol.

- Még semmi hír róluk. De vigyáznak egymásra! Arthur nem hagyja, hogy bárkinek baja essen. Remusra is vigyázni fog – próbálta megnyugtatni az aggódó Tonksot.

Lupin, a Weasley család nagykorú férfi tagjai és a legtöbb rendtag még mindig az események sűrűjében voltak, és a megtámadott muglikat menekítették olyan biztonságos helyekre, mint az Odú vagy Nymphadora szüleinek a háza.

- Remélem, Harryék is jól vannak… - sóhajtott fel Tonks, majd egy lassú mozdulattal végigsimított kissé kerek hasán. – Annyira idegesítő, hogy nem segíthetek!

- Érthető, hogy Remus félt titeket – pillantott együttérzően a nőre Molly, miközben elvégzett néhány gyógyító bűbájt a sebesültön. – Egyébként, itt is sokat segítesz. Nem is tudom, hogy bírnám nélküled és Ginny nélkül – tette el a pálcáját, majd megigazgatta a takarót Kingsley-en.

Pár pillanat múlva, az említett vörös hajú lány sietett be a szobába, egy három év körüli, pityergő kisfiúval a karjaiban. Édesanyja azonnal rémült arccal pattant fel az ágy széléről.

- Megsérült? – tapogatta végig az idegen gyermeket, majd megkönnyebbültem felsóhajtott, mikor sebesülésnek semmi jelét nem vette észre.

- Fred és George hozták az előbb – tájékoztatta őket Ginny.

- Hála Merlinnek, hogy jól vannak… - simultak ki kicsit Mrs. Weasley vonásai. – A szülei? – intett fejével a csöppség felé, mire lánya beharapta a száját, és megrázta a fejét.

- Jött még néhány menekült, kéne lenn a segítség… - nézett be az ajtón a szokásosnál is kuszább hajkoronával rendelkező Hermione.

- Majd, én vigyázok a kicsire… Menjetek csak! – lépett közelebb Tonks, és átvette a gyereket. A kisfiú halkan szipogva figyelte, ahogy a nő haja zöld színűvé változik, majd megnyúlik az orra. Csodálkozva emelte fel a kezét, és óvatosan megnyomta az említett testrészt. Nymphadora halványan elmosolyodott.

Mindeközben a földszinten Mrs. Weasley olyan erősen szorította magához Fredet és George-ot, hogy azok azt hitték, ha a harcban nem is, de az ölelésben biztosan porrá törik az összes csontjuk.

- Anya! Ehhez már túl nagyok vagyunk… - próbált hangot adni elégedetlenségének Fred, de aztán hagyta, hogy a nő megnyugodjon a közelségüktől.

- A többiek? Hogy vannak a többiek? – kérdezte Mrs. Weasley, mikor végre szabad légzést engedélyezett fiainak.

- Bill és apa jól vannak. Mikor hoppanáltunk a muglikkal, az egyik utcát kutatták át túlélők után. A halálfalók nagy része visszavonult nemrég St. Capelből. Gondolom, elfogyott a kínozni való ember, így már unták a mókát.

- Vagy csak buli utáni pihenőt tartanak… - szúrta közbe George.

- Charley-t nem láttuk, de nagy a kavarodás, biztosan ő is jól van. Remus és a többi rendtag pedig a maradék halálfalót pucolja ki.

- Harryékről tudtok valamit? – érdeklődött most George a többiektől.

- Még semmit – rázta meg a fejét Hermione. – De Ron megígérte, hogy ha nagy a baj, akkor jelez – emelte fel a kezét, amiben ott szorongatta azt a kis érmét, amit még ő tervezett a Roxfortban töltött ötödik évükben. Az ötletet Voldemorttól és a Sötét Jegyből merítette, ezzel is bizonyítva, hogy a mágia csak attól lesz jó vagy rossz, hogy az ember hogyan használja fel. Az érmét eredetileg azért hozta létre, hogy Dumbledore Seregének a tagjait értesíteni tudják az edzésekről, de most arra szolgált az apró kis tárgy, hogy jelezni tudjanak egymásnak, ha segítségre van szükségük. Ha egyikük bajba került, csak megérintette a pálcájával az álaranyat, és a többieknél máris felforrósodott a kis érme, és jelezte, hogy a bajbajutott merre tartózkodik éppen.

- Na, akkor munkára! – csapta össze a kezét Mrs. Weasley, majd az újonnan érkezettek felé fordult.

- Mindenki sértetlen, kivéve őt… - mutatott egy a földön fekvő férfira Fred.

- Halálfalók?

- Nem, mi! – nevettek össze az ikrek, majd, mikor a többiek döbbenten néztek rájuk, folytatták. – Kicsit bepánikolt, és egy mugli vadászpuskával le akart puffantani minket… Gondoltuk, megérdemel egy Petrificust…

- Előbb szállásoljuk el a többieket. Ezzel még ráérünk foglalkozni – pillantott mogorván a fiait megtámadó férfira Mrs. Weasley, amivel halk kuncogást váltott ki a gyermekeiből és Hermionéból.

Az egész házat megtöltő beszélgetés moraja hirtelen halt el, mikor a mugli miniszterelnök és családja belépett az ajtón. A varázstalan menekültek meglepődve bámulták országuk vezetőjét, és mintha a nyugtalanságuk csökkent volna azzal, hogy úgy érezték, van valaki, aki megmondja majd, mi is a teendő most.

A miniszter feszülten nézett körbe, és arcán a gondterheltség mély árkokat ásott. Tudta, hogy valamit mondania kell, tudta, hogy az emberek megnyugtatásra és támogatásra várnak, és hogy az ő feladata megadni ezt nekik. Mély levegőt vett, mielőtt megszólalt volna.

- A világunkat olyan erők támadták meg, amiknek a létezéséről eddig nem volt tudomásunk – kezdte. Tudta, hogy nem árulhatja el, hogy ő már jó pár éve ismerte a tényeket, mert akkor elvesztené a belé táplált feltétlen bizalmat teljesen. – A mi világunk mellett létezik egy másik is, amely a varázslatra épül, és amit boszorkányok és varázslók laknak – mondta ki végül az igazságot, mire egyesekben bennszorult a levegő, mások pedig, felmordultak. Felháborodás, riadalom, hitetlenkedés zaja töltötte be a kis konyhát. Közben az emeletről is lejöttek a járni tudók, és most a lépcsőn állva hallgatták a miniszter beszédét. – Csendet! – emelte fel a kezét a férfi, majd mikor az emberek elhallgattak, folytatta. – Van egy csoport, akiket egy gonosz varázsló vezet. Halálfalóknak hívják magukat, és a céljuk, hogy a muglikat, vagyis minket és leszármazottainkat szolgasorba vessék, aki pedig ellenáll nekik, azt megöljék.

- Ha ez így van, hogy bízhatunk bennük? – szólalt meg egy hisztérikus női hang, és a Weasley család konyhában álló tagjaira mutatott. – Ők is boszorkányok. Láttuk mindannyian! – Néhányan helyeslően bólogatni kezdtek, mire Mrs. Weasley önkéntelenül is megtapogatta a kötényébe rejtett pálcáját.

- Csendet! – kiáltotta el magát megint a miniszter. – Nem lehetünk hálátlanok! Ezek az emberek segítettek rajtunk, és a fiaik, férjeik, testvéreik, szüleik még mindig kint vannak az utcákon, és varázstalanokat mentenek. Meg kell érteniük emberek, hogy nem minden varázstudó ember veszélyes. A többségük barát. Nélkülük nem leszünk képesek túlélni. Akiktől félnünk kell, azok a halálfalók. Egyszóval, ezek az emberek a védelmem alatt állnak, és ha bárki bántja őket, ugyanolyan törvények vonatkoznak rá, mintha egy varázstalan embert bántott volna. Nem törhet ki a káosz, együtt kell harcolnunk. Kérem, hogy támogassanak ebben engem a maguk, családjuk, országunk és az emberiség érdekében! – nézett végig az arcokon, és szerencsére úgy látta, hogy az emberek többsége, ha fél is, nem fog szembeszállni vele. – Rendben… Van még ehhez hasonló tábor, ahol sebesültek és menekültek vannak? – fordult a kis ház tulajdonosai felé.

- Van három kisebb és két nagyobb védett hely – bólintott Fred.

- Odakísérne engem? Azt hiszem, nem árt, ha mindenhol lenyugtatom az embereket. Valamint odakint elintéztem a mobilomon néhány hívást – kezdte, mire a család tagjai értetlenül néztek egymásra.

„Telefonált” – segítette ki őket Hermione tátogva, mire mindannyian bólogatni kezdtek. Néhányszor már használtak mugli telefont, mikor Harryvel próbáltak beszélni nyaranta. Legtöbbször sikertelenül, mert ha az egyik Dursley vette fel a kagylót, amint rájött, ki van a vonal másik végén, rögtön le is csapta.

- Szóval, reggel nyolc órakor találkoznom kell az egyik rádióadó vezetőjével, hogy országos közleményt adjak ki. Mivel Mr. Shacklebolt most nincs a legjobb állapotban, így kéne valaki, aki elkísér. A saját testőreim nem hiszem, hogy most megfelelőek lennének…

- Majd mi vele megyünk – ajánlotta fel George, mire édesanyja elfehéredett.

- Azt nem lehet. Még nem vagytok elég képzettek. Inkább valamelyik rendtag… - gyűrögette a kötényét.

- Tudod, hogy most senkit sem lehet utolérni, és odakint nagyobb szükség van rájuk – szorította meg anyja kezét bíztatóan Fred. – Nem lesz bajunk. Puffskeinnek nem árt az Adava sem – vigyorodott el.

- Csak ha gurkónak használják – röhögött fel George, mikor eszébe jutott egy gyerekkori emlék.

- Hát, tehetek én róla, hogy túl nagy sebességgel csapódott neki az ütőmnek? – vonta meg a vállát Fred, és ártatlan szemekkel pislogott testvérére.

- Ron szerint tehetsz. Egy hónapig nem beszélt veled, miután agyoncsaptad a kis kedvencét.

- Micsoda büntetés volt – hahotázott Fred, majd anyja aggodalmas arcát látva elhallgatott.

- Én is megyek – hallották meg hirtelen az eddig töprengő Hermionét.

- Dehogy is jössz! – csattant fel George hangja rögtön.

- Először is, nem te mondod meg nekem, hogy mit tegyek – tette csípőre a kezét a lány, amitől mindenkinek olyan érzése támadt, mintha egy második Mrs. Weasley állna előttük. – Másodszor pedig, mugliként több mindenben tudok segíteni a miniszter úrnak, mint ti. Végül pedig, kell valaki, aki megfegyelmez titeket! – nézett végig az ikreken szigorúan.

- Hermione, talán nem kéne… - kezdett volna bele Mrs. Weasley a féltő szónoklatban, de a lány azonnal leállította.

- Vigyázunk egymásra! Hárman nagyobb biztonságban vagyunk. Menni akarok!

- Hát jó… - sóhajtott fel Mrs. Weasley, de látszott rajta, hogy egyiküket sem szeretné elengedni a szoknyája mellől. – Bárcsak még mindig gyerekek lennétek… – teltek meg a szemei könnyekkel. – Akkor szobafogságra ítélhetnélek titeket, és nem kéne aggódnom – motyogta szipogva, majd ismét megölelgette a két fiát és Hermionét is. A miniszter is hasonlóan tett a feleségével és lányával.

Mrs. Weasley az ajtóban állva figyelte a három kis távolodó fénypontot, amik az ikrek és Hermione pálcájából származtak, és amik, ahogy elérték a hoppanálás-gátlóval levédett terület szélét, semmivé foszlottak az éjszaka sötétjében.

Vadász-szenvedély - 5. fejezet

5. fejezet

Vadász a csapdában


„Én nem merem elmondani, amit érzek. Félek súlyától, erejétől, és félek attól is, hogy az, akinek szánnám, akivel szívesen megosztanám, megrémülne tőle.”
(Idézet Vavyan Fablétől.)



Szédelegve ültem fel az ágyon. Először azt sem tudtam, hol is vagyok, aztán a fejemben lassan összeálltak a tegnap este képei. Idegesen próbáltam felkelni, miközben a vörös hajú idiótát szidtam magamban, aki még arra is képtelen volt, hogy felemelje a telefonját, és kihívja a mentőket. Nem, ehelyett elcipelt a vad menedékébe. Annyiban legalább biztos lehettem, hogy Harry nem ismert fel, mert ha rájött volna, ki is vagyok, akkor valószínűleg most már egy kórházi ágyhoz lennék bilincselve, vagy Ron Weasley kinyírt volna. De még éltem és szabad voltam.

Megpróbáltam feltápászkodni az ágyról, de végül a fogaimat csikorgatva zuhantam vissza a fájdalomtól. A szörnyű fejfájásom ellenére az agyam teljesen felpörgött. Minél előbb el kell tűnnöm innen, mielőtt még kiderül, ki is vagyok, és mivel foglalkoztam az elmúlt pár hónapban. Igaz, azt terveztem, hogy bejutok Harry lakásába, de nem úgy, hogy mindenki tud róla, és látják az arcomat. Egy óvatlan idióta voltam!

- Hogy érzi magát? – hallottam meg egy női hangot az ajtóból. Lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem hiszem el, hogy ennyire képes voltam elszúrni mindent. Pedig olyan jól ment az egész. Senki sem tudott a Harry és köztem folyó kis játékról, és azt tehettem, ami csak jól esett. De mostantól minden nehezebb lesz.

- Jól vagyok – bólintottam végül.

- Elég sok vért vesztett, de sikerült elállítanom a vérzést, és összevarrtam a sebét – közölte velem a nő, miközben ellentmondást nem tűrő pillantással lerángatta rólam a takarót, hogy megvizsgálhasson.

- Miért nem egy kórházban vagyok? – tettem fel az engem legjobban idegesítő kérdést.

- Mert a férjem egy idióta – jelentette ki, mire a belső hangom helyeselni kezdett, és megállapítottam, hogy Mrs. Weasley majdnem olyan intelligens, mint azt a megfigyeléseim alapján hittem. Az egyetlen baja, hogy képes volt hozzámenni egy ilyen hülyéhez.

- Utána miért nem hívta a mentőket maga? – érdeklődtem, miközben a kötés lekerült a vállamról.

- Gondoltam, nem örülne neki… - vonta meg a vállát a nő, és olyan átható tekintettel nézett rám, hogy félteni kezdtem a gondolataim privátságát. – Tudom, hogy mit tett. – Egy pillanatra megállt bennem az ütő.

- Nem értem…

- Nem támadták meg. A seb helyzete, iránya és mélysége azt mutatja, hogy saját magát szúrta meg. Csak az a kérdés, hogy miért? – A hangja furcsa mód, inkább érdeklődő volt, mint vádló vagy szánakozó. Megtapogatta a varrat szélét, majd elégedetten visszahelyezte rá a gézt.

- Semmi köze hozzá – morogtam, majd felrángattam magamra az ingem.

- Óvatosan – szólt rám. – A varrat felszakadhat, ha hirtelen mozdulatokat tesz. Egyébként, sejtettem, hogy ezt fogja mondani. És igaza van, semmi közöm hozzá, de… - indult el az ajtó felé, majd a küszöbről visszafordult. – Bármi is volt az oka, ne tegye többé. Semmi miatt nem éri meg meghalni.

- Ezt megjegyzem – vetettem oda gúnyosan, mire keserűen elmosolyodott, és végre magamra hagyott.

Jó pár óráig csendben feküdtem, és azon gondolkoztam, mit is kéne most tennem. Úgy tűnt, nem fogok lebukni, és ha nem is úgy, ahogyan terveztem, de ott vagyok, ahol lenni akartam. Talán, kihasználhatnám a helyzetet, és mindent, ami történt, a magam javára fordíthatnék. Olyan közel lehetek most Harryhez, amilyen közel még sosem voltam.

Lassú mozdulatokkal ültem fel az ágyamban, miközben összeszorítottam a fogaimat. Annyiszor láttam már ezt a szobát a távcsövön keresztül, de most, hogy itt voltam, teljesen másnak tűnt. Voltak az orromat, bőrömet, fülemet ingerlő érzetek, amiket a lakásomból nem észlelhettem. Így komplexebb volt az élmény. Odatántorogtam a szekrényhez, és kinyitottam az ajtaját. Harry ingjei, nadrágjai, pulóverei és egyéb ruhadarabjai ott sorakoztak szép rendben, és mindegyik az ő illatát raktározta, csak azért, hogy egy szippantás után úgy érezzem magam, mint egy drogos, aki az űr végtelenjében lebeg a kábulattól.

Leemeltem az egyik polcról egy szépen összehajtogatott, fekete kardigánt, amit Harry nagyon szerethetett, mert sokszor láttam rajta, és visszatámolyogtam vele az ágyhoz. Ha megkérdeznék, miért van nálam, majd azt mondom, hogy fáztam. Addig is, belefúrtam az orromat a ruhaanyagba, és mélyeket szippantva élveztem az édes illatot. A tegnapi vérveszteség ellenére alig bírtam ki, hogy ne nyúljak magamhoz.

Kényelmetlenül mocorogtam összegyűrve magam alatt a lepedőt, és próbáltam összeszedni az önuralmamat. Elég kínos lett volna, ha Weasley vagy a felesége bejönnének a szobába, miközben a kardigánt szorongatva verem a farkamat. Szorosan lehunytam a szemeimet, és mélyeket lélegezve próbáltam lenyugodni.

Mindig híres voltam az önuralmamról és a hidegségemről, de most teljesen elvesztem. Még soha senki nem volt rám olyan hatással, mint Harry Potter. Egyszerre volt ártatlan angyal és bűnre csábító démon. Az egyik pillanatban óvatosan simogattam volna, mint egy porcelánbabát, nehogy összetörjön, a másikban viszont tépni, marni, harapni akartam, hogy az angyal bűnben égve szenvedjen és sikoltozzon.

Sosem elmélkedtem igazán azon, hogy mi is a szerelem, de mások elmondásai alapján, úgy gondoltam rá, mint két nyáladzó idióta gyenge, múlandó ostobaságára. Amit én éreztem, nem volt gyenge. Erősebb volt mint én, mint Harry, mint bármi más a világon. Múlandó sem volt. Tudtam, hogy az utolsó leheletemmel is az ő nevét fogom hörögni.

Bántani akartam, kínozni, élvezettel gyötörni, hogy aztán szeressem, simogassam, és letöröljem a vérrel összevegyült könnyeit. Ez az, amire vágytam. Minden egyes nap megölni és ölelni. Újra és újra és újra. És azt akartam, hogy ezt Harry is akarja. Hogy kívánja minden pofon után a csókjaim, hogy fakó szemei lángoljanak a vágytól, mikor a földön térdel előttem kiszolgáltatva, hogy büszke legyen arra, hogy a tulajdonom.

Dühösen haraptam az ajkaimba. Tudtam, hogy ezek az ábrándképek teljesen lehetetlenek. Sosem mondhatom el Harrynek ezeket az elmebeteg, torz érzéseket. Szinte láttam magam előtt, ahogy az arcára kiülne az undor, a félelem és az elutasítás. Sosem akartam, hogy így nézzen rám.

Ezért kellett titokban falnom a morzsákat, amiket meg tudtam szerezni magamnak. Mint egy hajléktalan, aki a lélek-szemetesből guberál.

Vadász-szenvedély - 4. fejezet

Kérésre frisselek egyet ebből is, amíg nem lesz új fejezet a Démoni érintésből. :)



4. fejezet

A vad szimata


„Aki kell,
az kell,
nem azért: amilyen, hanem
annak ellenére , hogy bármilyen.”
(Idézet Simonyi Imrétől.)


Tudtam, hogy ő az. Ron az ágyamra fektette, és amíg elrohant egy tiszta törölközőért és vízért, odaültetett mellé, hogy a kezemmel a vérző sebet nyomjam. Akkor döbbentem rá. Az illatából. Pontosan olyan volt, mint az utcán, mikor a házfalhoz préselt. Borsmenta. Friss és izgató. Sokkosan ültem az ágyam szélén, és nem tudtam, mit is gondoljak. Hónapokig rettegtem tőle, aztán megszoktam a jelenlétét, végül megmentette az életem. Félelemben tartott, de sosem bántott.

Először szólni akartam Ronnak az egész esetről, de tudtam, ha elmesélném neki, hogy ez az ismeretlen férfi hónapokig zaklatott és követett, akkor valószínűleg dühében hagyná elvérezni. Ron jó ember volt, de nagyon forrófejű.

- Nem, az utcán találtam. Nagyon vérzik. Gyere ide! Siess! – hallottam meg a hangját, amikor visszatért a szobába. – Felhívtam Hermionét, mindjárt itt lesz – közölte velem, miközben elhúzta a kezemet az idegen válláról.

- Hogy van? – kérdeztem.

- Elég szarul néz ki, haver. Jól elbántak vele. Pedig ez még nem is a legrosszabb környék a városban – szusszantott dühösen Ron, miközben a seb körül matatott. – Hermione azt mondta, hogy tegyek rá nyomókötést, amíg ide nem ér.

- Sok vért veszített?

- Igen, de… Nem lesz baj. Hermione nem sokára itt lesz, és segít – ütögette meg a vállamat bátorítóan Ron a szabad kezével.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de minden egyes percet óráknak éreztem. Legszívesebben fel-le járkáltam volna, de ebben a lelki állapotban, bármennyire is ismertem az otthonom minden egyes kis szegletét, biztos, hogy mindennek nekimentem volna. Leültem az egyik fotelbe, és toporgással vezettem le a feszültséget.

Mikor kopogtatás hallatszott, úgy ugrottam fel, mint akit bolha csípett meg.

- Maradj, kinyitom! – fordultam az ágyam felé, ahol Ront sejtettem. A fal mellett tapogatózva indultam el az ajtóhoz, és remegő kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban, mikor meghallottam Hermione hangját a túloldalon.

- Szia, Harry! – lépett be, és félretolva az útból, becsukta az ajtót. – Merre van?

- A hálóban… - feleltem, és elindultam Hermione után.

- Ron Weasley, mi a fenét… - kezdte, majd mikor meglátta az ágyon fekvő sérültet, elhallgatott. – Engedj oda! – Hallottam a parancsoló női hangot. Szörnyen idegesített, hogy nem látom, mi történik éppen, de nem akartam Hermionét megzavarni munka közben a kérdéseimmel. A városi kórházban dolgozott sebészként, ezért tudtam, hogy jobb kezekben az „árnyékom” nem is lehetne.

Majdnem egy óra telt el, miközben Hermione néha kért ezt-azt Rontól, és fáradhatatlanul dolgozott. Egy halk, megkönnyebbült sóhaj jelezte számomra, hogy végre végzett.

- Gyertek ki, beszédem van veletek! – Hermione hangja ellenkezést nem tűrő volt, így felálltam a fotelből, és a konyhába mentem a barátaim után. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, megkaptuk a fejmosást. – Teljesen meg vagytok veszve? Mi a fenéért nem hívtátok ki a mentőket? Egyfelől el is vérezhetett volna, mire ideérek – kezdte, mire elsápadtam. – Nyugi, Harry, nem történt meg. Most már jól van – tette hozzá gyorsan, hogy megnyugtasson. – Másfelől, fogalmatok sincs róla, hogy ki ez a férfi. Mi van, ha valami alvilági figura? Csak úgy felhozol Harryhez egy vadidegent? Elment az eszed, Ronald Weasley?

- Hermione, mi… - kezdtem volna magyarázkodni, mikor Ron megszólalt.

- Nem is vadidegen.

- Tessék? – Hermione és én egyszerre szólaltunk meg. A döbbenettől hirtelen megint minden összezavarodott a fejemben. Lehetséges, hogy ismerem őt? De hát, honnan?

- Nem vadidegen. Láttam már itt. Azt hiszem, a szemben lévő házban lakik. Emlékszel, mikor múlt karácsonykor jöttünk Harryhez azzal a sok csomaggal, és leejtetted a legfelsőt? A pasi meg csak úgy simán elsétált mellettünk, pedig látta, hogy tele mindkét kezünk. Még dühöngtem is rajta, hogy milyen bunkó – mesélte Ron.

- Tényleg… - helyeselt most már Hermione is. – Már emlékszem rá.

- A szomszéd házban… - motyogtam magam elé, miközben az emlékeimben kutattam a nem messze lakó férfi arca után. Nekem is látnom kellett már, még mielőtt a balesetem bekövetkezett volna. Biztos, hogy már láttam őt.

- Harry, jól vagy? – simított végig az arcomon Hermione. – Elsápadtál.

- Hogy néz ki? – tértem ki a kérdés elől.

- Mármint a férfi az ágyadban? – kérdezte értetlenkedve Ron, mire elpirultam. – Hát, elég ijesztő… Olyan, mint egy denevér. Hosszú, fekete kabát volt rajta, és még az ingében lévő zsebkendő is fekete.

- Ezt meg honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét Hermione. – Csak nem kutattad át szerencsétlent, amíg nem volt magánál?

- Nem… Én csak… Miközben az ágyhoz vonszoltam, kiesett a zsebéből.

- De, hogy néz ki? Mármint, milyen a hajszíne, az arca, milyen magas? Hogy néz ki? – ragadtam meg izgatottan Ron karját.

- Miért olyan fontos ez?

- Idegesít. Biztosan láttam már régebben, de nem tudom, ki ő. Csak, szörnyen kiborít, hogy nem emlékszem, és nem látom, és… - fáradtan rogytam le a konyhaasztal melletti székre.

- Ó, Harry… - Hermione letérdelt elém, és megszorította a kezeimet. – Azt hittem, hogy már túl tetted magad azon, hogy…

- Hogy vak vagyok? – hajtottam le a fejem. – Megszokni, meg lehet, de elfogadni… Az nem megy – ráztam meg a fejem, mire két puha kar ölelt szorosan magához. Mindig szerettem Hermione ölelését. Olyan meleg volt, és édes illatú. Azt hiszem, ilyen lehet egy anya ölelése. Biztonságot nyújtó és megnyugtató.

- Hé, hé, hé… Haver… Az egy percnél hosszabb ölelés már nem engedélyezett a feleségem esetében – nevetett fel Ron, majd fájdalmasan felszisszent, mikor Hermione belebokszolt a karjába. – Na szép… Nem elég, hogy a legjobb barátomat ölelgeti, most még bántalmaz is – panaszkodott, mire Hermione és én is felkuncogtunk.

- Nem akarsz lepihenni? Elég nyúzottnak nézel ki, Harry… - kérdezte végül pár pillanatnyi csend után barátnőm.

- Az ágyamat elfoglalták…

- Jaj, tényleg… És a kanapé? Nem túl kényelmes, de talán pár órácska pihenésre jó lesz… - ajánlotta Hermione, és mielőtt válaszolhattam volna neki, már húzott is fel a kezemnél fogva.

Ahogy letettem a fejem, abban a pillanatban éreztem csak meg, milyen fáradt is voltam. Behunytam a szemeimet, és rögtön el is aludtam.

Vadász-szenvedély - 3. fejezet

3. fejezet

A vadász üzenete


„De keveset merünk tudni róla.
Tagadja, gyűlöli, kergeti a rabszolga,
tettei követik sarkához láncolva.”
(Szepes Mária: Karma)


Még mindig izgatott remegés fog el, ha az első estére gondolok. Nem tudom, mi ütött belém aznap. Nem terveztem, hogy követni fogom, egyszerűen a lábaim vittek utána, és élveztem a rettegését. Már azelőtt is láttam őt, néha, még köszönt is nekem, mikor az utcán elment mellettem, de valójában észre sem vett. Most viszont, hogy a sötétségben kellett élnie, nagyon is felfigyelt rám.

Mindig is vonzó férfinak tartottam. A szemei… A szemei bárkit megbabonáztak volna. Még így vakon is. Rám viszont, még enyhe túlzással sem lehetne azt mondani, hogy jóképű vagy legalább kellemes küllemű lennék. A magasságomhoz képest túl sovány és csontos vagyok, az orrom akkora, hogy Pinokkiót kenterbe vágnám a leghazudósabb napján, a hajam vékony szálú és könnyen zsírosodik, a modorom pedig… Eufemizmussal egy pokróchoz lehetne a leginkább hasonlítani. Még barátként sem tudott senki elviselni maga mellett sokáig, nemhogy szeretőként, társként. Nem mintha vágytam volna ostoba, unalmas emberek társaságára… De Harry egyáltalán nem volt se ostoba, se unalmas. Harry különleges volt.

Tudtam, hogy tiszta őrültség, amit csinálok. Az első pillanattól tudtam, hogy nem kéne, hogy le kéne állnom, mert ez nem normális, de egyszerűen képtelen voltam rá. Harry olyan volt nekem, mint a levegő. A rettegése töltötte meg oxigénnel a tüdőmet. Bár én uraltam őt a félelmei által, valójában ő volt az, aki eltéphetetlen láncokkal rögzített magához. Ha ő nem lett volna, én már rég nem élnék…

Aznap egy üveg méreg lapult a zsebemben. Hazaérve csak meg akartam inni, aztán befeküdni az ágyamba, és várni, hogy mindennek vége legyen. Gyáva dolog? Lehet… Bár csak az vádoljon gyávasággal, aki átélte mindazt, amit én, és még mindig élni akar. Már csak alig pár utcányira voltam a végzetemtől, mikor megláttam őt. Annyira… Törékeny volt és szomorú. Láttam az arcán azt a magányt, amit én is éreztem odabent, és megindultam utána. Ösztönösen lopakodtam, mintha egy vadat követnék, és mikor észrevett, akkor az addig halott lelkem újra éledni kezdett. Még soha senki nem figyelt rám így. Érezte minden rezdülésem, minden lélegzetvételem, hallotta minden lépésem. Bár nem látott, tudta, hogy ott vagyok, hogy figyelem. Megrészegített a hatalom érzése, hogy a kezemben tartom őt. Úgy játszottam vele, mint egy szép babával, és minden egyes játékomat gondosan kiterveltem.

Az első éjszaka után napokig nem mentem a közelébe. Majd megőrültem ettől, de tudtam, ha el akarom érni a célomat, muszáj őt a biztonság hamis tudatába ringatnom. Fiatal koromban vallatótisztként dolgoztam sokáig a háború alatt. Gyűlöltem ezt csinálni, máig gyűlölöm magam érte, de tanultam is belőle. Megtanultam, hogyan lehet módszeresen megtörni az emberi lelket.

Az ablak előtt ültem, távcsővel a kezemben, mikor hét nap múlva megtettem az első lépést. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogyan kinyitotta az ajtót a postásnak, átvette a levélköteget, majd leült a konyhában az asztal mellé, és végigtapogatta a borítékokat. Minden nap ugyanaz volt a menet: a sima írással írt borítékokat rakta a jobb kupacba, hogy majd később a barátaival felolvastassa őket magának, a Braille írással írt kisebb kupac pedig balra került. Csak pár percet kellett várnom, míg rátalált az én kis ajándékomra.

Az ujjai végigsimogatták a fekete papírlapot, mintha csak a szeretője testét fedezné fel. Ahogy a tudatában a kis jelek összeálltak értelmes szavakká, az arcáról minden egyes apró érzelmet le lehetett olvasni. Először meglepődött, aztán megrettent. Ahogy hirtelen felugrott, hátradőlt a széke, a csattanás hangjától megugrott. Remegő kezéből a földre hullott a levelem. Mosolyognom kellett, mikor riadtan körbenézett, mintha azt várta volna, hogy már a lakásában vagyok.


„Én vagyok a vadász, te a nemes vad,
Kezemben a sorsod, mert az enyém vagy.”


Attól a naptól, szinte egy pillanatig sem volt egyedül, csak mikor aludtam. Követtem az utcán, figyeltem az otthonában, befészkeltem magam az életébe. Nem ő hívott, nem ő kérte, mégis ott voltam, és nem tágítottam. Most pedig, hogy végre alig pár milliméternyire lehettem tőle, még inkább a közelébe akartam kerülni. Bemászni a bőre alá, a sejtjeibe. Azt akartam, hogy ő is vágyjon utánam, hogy ő is azt akarja, hogy a közelében legyek. Nem hittem volna, hogy ez valaha is valóra válhat, de a reakció, amit kiváltott belőle a találkozásunk, reményt adott. Végül is, őt nem riasztja el a külsőm, csak egy titokzatos idegent lát, aki felkeltette a kíváncsiságát. Egy teljes hétig gondolkoztam azon, hogyan lehet valóra váltani a tervemet, végül sikerült minden pontját tökéletesen kidolgoznom. Legalább is, azt hittem…

Tudtam, hogy Harry lakásához, rajta kívül csak két embernek van kulcsa. Egy baráti házaspárnak. Kusza, barna hajú nő, és nyurga, vörös hajú férfi. Ron és Hermione Weasley. Megfigyelés közben kitapasztaltam pár dolgot velük kapcsolatban. A nő tudálékos volt, folyton magyarázott valamit Harrynek vagy a férjének. Valószínűleg a magyarázatai nem üres fecsegések voltak, mivel Harry unalmas ásítozás helyett, lelkesen beszélgetett vele. Ezért annyit megállapíthattam, hogy Mrs. Weasley túl okos ahhoz, hogy a terveim részét képezze. Férje viszont bambának és lassúnak tűnt barátai mellett. Azt hiszem, ő inkább a jókedv volt a kis csapatban, mintsem az ész. Ez pedig tökéletes volt a számomra.

A péntek délutánomat azzal töltöttem, hogy figyeltem, ahogyan Harry és a barátja a kanapén ülnek, és focimeccset bámulnak. Harry mosolyogva hallgatta Ron folyamatos kommentárját, miközben pattogatott kukoricát rágcsált, és sört ivott. Mintha csak direkt engem akart volna ingerelni… Ahogy lenyalta az ujjait a sótól, és ahogy az ajkaihoz emelte az üveg száját. Szinte az őrületig felizgatott.

Már sötétedett, mikor Weasley készülődni kezdett haza. Magamra kaptam a kabátomat, és őrült módjára rohantam le az utcára. A futástól zihálva álltam meg két saroknyira Harry házától. Már csak egy dolog volt hátra, mielőtt Ron Weasley ideért volna. Ezt hagytam utoljára, mivel minden lelki erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy meg tudjam tenni. Mindenkiben ösztönösen működik a túlélőösztön, amellyel nem csak az életét, hanem a testi épségét is védi, ezért vagy szuicid hajlam, vagy erős lelki motiváció kell ahhoz, hogy valaki kárt okozzon magában. Bennem mindkettő megvolt, mégis ezerszer átgondoltam, tényleg meg akarom-e ezt tenni. Végül felidéztem magam előtt a zöld szempárt, előhúztam a csizmám szárából a kis tőrt, aztán lehunytam a szemem, és összeszorítottam a fogamat. A penge a húsomba hatolt. Először nem is éreztem fájdalmat, csak mikor kinyitottam a szemem, és lenéztem a vállamból kiálló fegyverre, akkor lettem rosszul. A térdeim remegtek és hányingerem volt. Kihúztam a sebből a tőrt, és kezemet a vállamra szorítottam. Ujjaim között átszivárgott a vér, és a földre csöpögött.

Imbolyogva indultam el arra, amerről Weasleynek kellett érkeznie, hogy minél előbb összetalálkozhassak vele. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam a vörös üstököt.

- Segítsen! – tántorogtam a férfi felé, miközben éreztem, hogy a lábaimból egyre inkább kiszalad az erő. – Kiraboltak… - zuhantam a lábai előtt a földre. Éreztem, hogy utánam kap, és végigfektet a földön. Hallottam, hogy valamit beszél hozzám, de nem értettem, hogy mit. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy észrevétlenül megszerezzem a kulcscsomóját , rajta Harry lakásának a kulcsával. Megpróbáltam felemelni az ép kezemet, de nem sikerül. Már nem volt elég erőm ahhoz, hogy észrevétlenül kizsebeljem. Az utolsó gondolatom az volt, hogy ezt nagyon elszúrtam.

Vadász-szenvedély - 2. fejezet

A történet bár Harry Potter fic, szerintem, azok is olvashatják, akik nem szeretik a Harry Potter könyveket, mert csak a karakterek és az alapjellemzőik azonosak az eredeti könyvekkel.

Ezt a történetet a Witches Sabbath múlt évi versenyére írtam. Erre a versenyre Piton/Harry vagy Draco/Harry slash történeteket kellett írni, én a Piton/Harry párosítást választottam. A Muggleworld Teamben voltam, vagyis a történetnek egy varázsmentes világban kellett játszódnia, és a kulcsszó, ami köré a történetemet kellett építenem, a kukkoló volt.

Figyelmeztetések: Slash, erotikus tartalom, kicsit OOC szereplők, AU, erőszak, enyhe szado-mazo jelenetek és a témáról szóló gondolatok.

Szerző megjegyzése: A történet néhol elég megbotránkoztató, ha valaki nem nyitott a tabuk nélküli szerelem iránt. Csak azoknak ajánlom, akik nem ijednek meg a sötétségtől, a fájdalomtól és a lelki pőreségtől.

Korhatár: szigorúan 18 év!!!



2. fejezet

A vad tragédiája


„Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik”
(József Attila: Most fehér a tűz, részlet)



Arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. A tömény füst behatolt a légcsövemen keresztül a tüdőmbe, és belülről fojtogatott. Köhögve ültem fel az ágyban az álmosságtól és az oxigénhiánytól szédelegve. A forróság miatt pizsamám átnedvesedett az izzadtságtól. Mintha a pokol legmélyebb bugyrába kerültem volna. Áttántorogtam a nappalin keresztül a bejárati ajtóig, és feltéptem azt. A lángok már kitörtek a folyosó végén lévő lakásból, és élvezkedve nyaldosták az épület belső falát. A szomszédok pizsamában és hálóingben rohantak el mellettem, hogy mielőbb kijussanak a friss levegő nyújtotta biztonságba. Ösztönösen léptem a tömegbe, és követtem a hömpölygésüket.

Már majdnem kiértem a szabadba, mikor meghallottam a halk nyüszítést. Megtorpanva füleltem, miközben többször is majdnem fellöktek a mellettem elrohanó emberek. Aztán a nyüszítés erősebb lett, és kaparászás is társult hozzá. A menekülők okozta zajban is tisztán kivehető volt az állati segélykérés. A legközelebbi ajtóhoz léptem, és rátapasztottam a fülemet. A körmök felerősödött hangja bizonyította, hogy megtaláltam a keresett lakást. Körbenéztem, hátha megpillantom a tulajdonost, aki a zűrzavarban ottfelejtette házi kedvencét, de sehol sem láttam az emlékezetem szerint ott lakó öreg hölgyet.

Megpróbáltam segítséget kérni a mellettem elrohanóktól, de senki még csak rám sem hederített. Vállammal nekifeszültem az ajtónak, de a zár nem akart engedni. Zörgésére a bent lévő kutya elkeseredett hangon vonyítani kezdett. Hátrébb léptem két lépést, és nekirohantam a fának. Halk recsegést hallottam, ezért újra próbálkoztam, majd újra és újra. Végül az ajtó megadta magát, és hatalmas reccsenéssel kinyílt.

Még fel sem eszméltem, máris egy apró, fehér színű kutya ugrált rémülten a lábaim körül. Felkaptam őt, majd óvatosan beljebb léptem a lakásba.

- Mrs. Mundy! Mrs. Mundy, merre… van? – kiabáltam a köhögéstől fuldokolva, mivel majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy az öreg hölgy semmiképpen sem hagyná magára az ő Skippyjét. Egyik kezemet a szám és az orrom elé szorítva siettem beljebb a hálószoba felé, és úgy volt, ahogy sejtettem. Az idős asszony az ágyában feküdt mozdulatlanul. Ujjaimmal kitapogattam a nyaki ütőerét, de nem éreztem a lüktetést. – Sajnálom, Mrs. Mundy! – pillantottam a füstmérgezéstől életét vesztő nőre, majd újra elindultam a kijárat felé.

Az utolsó, amire emlékszem, az egy plafonról leszakadó gerenda hangja, és hogy a puha szőrgombócot szorosan a karjaimba vontam, hogy az ütés ne érje. Aztán a világ elsötétült előttem.

Mikor a kórházban felébredtem, kiderült, hogy a sötétség valószínűleg örökké fog tartani. A fejemet ért ütéstől megsérült az agyam látóközpontja. Az is csodának számított, hogy az agyi ödémától egyáltalán még magamhoz tértem, és a látásom elvesztésén kívül teljesen egészségesnek bizonyultam.

Napokig csak feküdtem a kórházi ágyban, nem akartam enni, aludni, beszélni. Mindig is gyáva menekülési módnak tartottam az öngyilkosságot, de most megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne… Nem tudtam, hogyan viseljem el a sötétséget, ami most már az egész életemet végig fogja kísérni. A legjobb barátaim, Ron Weasley és a felesége, Hermione, amíg a kórházban voltam, segítettek rendbe tenni kissé romos lakásomat. Szerencsére a tűz nem tette tönkre az egész házat, és a lakásom úgy, ahogy épségben maradt. A falakat újra kellett festeni a korom miatt, a bútorokat is le kellett takarítani, és Hermione azt mesélte, hogy vagy egy hétig szellőztetett, hogy a füstszag teljesen eltűnjön.

Mikor hazamehettem, akkor jöttem csak rá, hogy milyen nehéz dolgom is lesz. Az ismerős otthon olyan lett a számomra, mint egy dzsungel. Veszélyes, kiálló sarkok, utamat álló bútorok, az élelemszerzés nehézségei. Arra nem is akartam gondolni, hogy mennyi rémisztő dolog vár a lakásomon kívül. Hónapokig tartott, mire úgy, ahogy belejöttem a mindennapi életbe. Ezt is, csak és kizárólag Hermionénak köszönhettem, aki a mogorva kedvem ellenére sem volt hajlandó magamra hagyni. Eleinte próbáltam ellenállni, tiltakozni, de belül tudtam, hogy hiába. Ha Hermione egyszer valamit a fejébe vett, azt bunkósbottal sem lehetett kiverni belőle. Márpedig, elhatározta, hogy igenis boldogan fogom leélni a hátralévő, nagyon hosszú életemet.

Első lépésként elolvasott egy csomó könyvet a vakokról, és arról, hogyan tudnak visszailleszkedni a látók világába. Ezután tanítani kezdett, és morgolódva bár, de végül megtanultam a lakásban közlekedni, ellátni a mindennapi teendőimet, használni az utcán a fehér botot, és a vakok írásával olvasni és írni. Hermione arra is rá akart venni, hogy vegyek egy vakvezető kutyát, de ez volt az egyetlen dolog, aminél teljes ellenállásba ütközött. Lehet, hogy bolondságnak hangzik, de tudva, hogy egy kutya miatt vesztettem el a látásomat, nem bírtam egyetlen eb közelségét sem elviselni. Persze, a lelkem mélyén éreztem, hogy az a szerencsétlen állat semmiről sem tehetett, de könnyebb volt elviselni az egészet úgy, hogy valakit hibáztathattam.

A napjaim unalmasan teltek. Ha a barátaim nem rángattak volna el magukkal néha ebédelni, sétálni vagy kávézni, akkor otthon ültem volna egész nap, és nem csináltam volna semmit. Az egyik legnehezebb dolog az volt, hogy nem dolgozhattam többé. Ron és én a főiskola után nyitottunk együtt egy közös vállalkozást, de a balesetem után már semmi hasznomat nem tudta venni. Persze, ezt soha nem mondta volna ki hangosan, de tudtam, hogy így van. Én ajánlottam neki, hogy vegyen fel valakit a helyemre segítségképpen, természetesen, csak addig, amíg helyre nem jövök…

Az örökségemből gond nélkül megéltem munka nélkül is. Egy éves voltam, mikor a szüleim meghaltak autóbalesetben. Az apám gazdag családból származott, és minden vagyonát én örököltem. Az a pénz a tűz napjáig egy banki széfben hevert kötvények formájában, csak a taníttatásomra lett fordítva belőle, de arra is csak azért, mert úgy gondoltam, a szüleim, ha életben lennének, biztosan azt akarnák, hogy a legjobb iskolákban készítsenek fel az életre, és amúgy is költöttek volna erre a célra.

Aznap este, mikor először észrevettem Őt, épp Ronéktól tartottam hazafelé. Addigra már sikerült annyira megszoknom az utcai közlekedés szabályait vakon, hogy Hermione egyedül is el merjen engedni. Sosem hittem volna, hogy tényleg igaz, de ha elveszítesz egy érzékszervet, a többi sokkal élesebb lesz. Bár nem láttam őt, hallottam a lépéseit az avaron. Az utca kihalt volt, és a levelek ropogása felvette az én járásom ritmusát, így teljesen biztos lehettem benne, hogy bárki is az, engem követ. Hermionéból kinéztem volna, hogy utánam jön, de a lépések nem nőtől származtak. Ront is utánam küldhette volna, de az ő csoszogó, lomha járását bárhol felismertem volna. Ezek a lépések viszont határozottak voltak. Egy ragadozó lépései. Halk, céltudatos, óvatos.
Az első gondolatom az volt, hogy egy zsebtolvaj szemelt ki prédájául, de mivel tartotta a távolságot tőlem, és nem próbált meg a közelembe kerülni, ezt a lehetőséget hamar elvetettem. Gyorsabbra vettem a lépéseim, és otthon bezárkóztam a lakásomba. A nagynéném és a családja mellett megtanultam, milyen a fájdalom és a megalázottság, megedződtem az életre, és felnőttként nem sok dolog tudott már megijeszteni, de így vakon teljesen védtelennek éreztem magam. Furcsa klausztrofóbia tört rám. Az ágyam sarkába kuporodtam, és bár tudtam, hogy senki sem juthatott be a lakásomba, és egyedül vagyok, mégis úgy éreztem, hogy figyelnek, hogy bármikor, bárhonnan jöhet a támadás. A paplan alatt reszkettem, míg végül a kimerültségtől elszundítottam. Másnap olyan volt az egész, mintha csak egy lidérces álom lett volna, nem is a valóság. Hermionénak és Ronnak sem szóltam az esetről, egyfelől azért, hogy ne ijesszek nagyon rájuk, másfelől pedig, magamat is próbáltam meggyőzni, hogy csak hallucináltam, és valójában senki sem követett. Pár nap múlva teljesen el is felejtettem az esetet, és csak rossz emlékfoszlány maradt.

Vadász-szenvedély

A történet bár Harry Potter fic, szerintem, azok is olvashatják, akik nem szeretik a Harry Potter könyveket, mert csak a karakterek és az alapjellemzőik azonosak az eredeti könyvekkel.

Ezt a történetet a Witches Sabbath múlt évi versenyére írtam. Erre a versenyre Piton/Harry vagy Draco/Harry slash történeteket kellett írni, én a Piton/Harry párosítást választottam. A Muggleworld Teamben voltam, vagyis a történetnek egy varázsmentes világban kellett játszódnia, és a kulcsszó, ami köré a történetemet kellett építenem, a kukkoló volt.

Figyelmeztetések: Slash, erotikus tartalom, kicsit OOC szereplők, AU, erőszak, enyhe szado-mazo jelenetek és a témáról szóló gondolatok.

Szerző megjegyzése: A történet néhol elég megbotránkoztató, ha valaki nem nyitott a tabuk nélküli szerelem iránt. Csak azoknak ajánlom, akik nem ijednek meg a sötétségtől, a fájdalomtól és a lelki pőreségtől.

Korhatár: szigorúan 18 év!!!



1. fejezet

A vadász és a vad


„Akartam volna: Ragyogó árnyék légy,
Mely büszkén gyönge, víg nyomomba jár,
De már fölöttem barna lett a kék ég
És ragyogásod kísértetre vál.”
(József Attila: Szelid, búcsúzó asszony, részlet)


A lépéseit sietősre vette. Fehér botja ritmusos ütemben koppant a jobb, majd a bal oldalán, hogy ellenőrizze, semmi sem áll az útjában. Az arca kipirult a széltől és az izgatottságtól. A légzése felgyorsult, mellkasa izgató ütemben emelkedett és süllyedt. Ide-oda kapkodta a tekintetét, pedig tudta, hogy nem csak engem nem láthat meg, hanem semmi mást sem. Érezte, hogy ott vagyok a közelében, én pedig élveztem, hogy ilyen hatással vagyok rá. Olyan volt, mint az a riadt kis őzike, aki előtt alig pár centire tudtam csak megállni az autómmal a múlt nyáron. Érezte, hogy az élete a kezemben van, hogy bármit megtehetnék vele, amit csak akarok. Persze, sosem bántottam volna, de ő ezt nem sejthette. Jobban élveztem annál a kis játékunkat, minthogy véget vessek neki. Izgatott, hogy vadászhattam rá, aztán az utolsó pillanatban futni hagytam, csak hogy legközelebb újra a célkeresztem útjába kerülhessen.

Mikor a cipőm talpa hangosabban koppant, megállt, és fülelt egy ideig. Ott voltam alig pár lépésnyire tőle, és majdnem elnevettem magam az iróniától, hogy ő mégsem képes észre venni. A balesete lehetett számára az egyik legszörnyűbb élmény egész életében, de számomra esélyt nyújtott, hogy a közelébe kerülhessek bármikor, bárhol, amikor és ahol csak kedvem tartja. A gondolattól és attól, ahogy idegesen megnedvesítette a nyelvével az ajkait, a vér az ágyékomba tolult.

Már csak két saroknyira voltunk otthonról, és én alig vártam, hogy végre könnyíthessek magamon, mikor két férfi tűnt fel az utca végében. Behúzódtam az egyik ház mögé, nehogy észrevegyenek, és vártam, hogy eltűnjenek, de nem volt szerencsém. Látszott rajtuk, hogy enyhén szólva is ittasak. Harry valószínűleg meghallotta a hangjukat már messziről, mivel megpróbált kitérni az útjukból, és a fal mellé húzódott. Láttam a férfiak tekintetéből, hogy nem lesznek hajlandóak ilyen egyszerűen elsétálni mellette.

- Hé, fiú! Van egy cigid? – lépett közelebb hozzá a magasabb, sötét hajú alak, mire Harry gyorsan megrázta a fejét, és tovább akart indulni. – Na, várj már! – ragadta meg az egyik karját a férfi. A fiú lehajtott fejjel megállt, ujjai elfehéredve szorították a botját. – Még korán van… Én és a cimborám szeretnénk szórakozni egy kicsit az este. Nincs kedved velünk tartani?

- Köszönöm, de haza kell mennem – próbálta meg kihúzni magát a szorításból Harry, sikertelenül.

- Esetleg hazakísérhetnénk… - vigyorgott a férfi szőke hajú társára, és egy obszcén mozdulattal jelezte neki, milyen programot képzelt el. Ugrásra készen megfeszült a testem, kezeim pedig ökölbe szorultak.

- Köszönöm, de nem. – Harryn látszott, hogy próbál határozott lenni, de tudtam, hogy alig bírja elfojtani a remegését.

- Ugyan, meglátod, jól fogsz majd szórakozni – röhögött fel az alacsonyabb férfi is, és végigsimított a riadt arcon. A fehér bot hirtelen lendült az idegen felé. Az események ez után gyorsultak fel. Mire észbe kaptam, a két alak már kicsavarta a fiú kezéből a „fegyverét”, és a földre szorították. Idegesen néztem körbe, de az elhagyatott utcácskában esély sem volt arra, hogy valaki erre járjon, és segítsen Harrynek.

A magasabb férfi már áldozata sliccénél matatott, míg társa leszorította a földre őt. Az agyam teljesen elborult a látványtól. Harryt senki sem bánthatja, és senki sem érintheti meg! Észre sem vettek, amíg meg nem ragadtam a fekete hajú férfit, és egy automatikus balegyenest vittem be neki. Vérző orral terült el az aszfalton.

- Ezért megöllek! – tapogatta sérült testrészét, miközben barátja felé pillantott segítségkérésképpen. A férfi eleresztette Harryt, és felugrott a földről.

- Takarodj! – sziszegtem neki, amitől megdermedt egy pillanatra. Szerencsétlenségemre apám mellett kénytelen voltam hozzászokni a fájdalomhoz, és megtanulni, hogyan védjem meg magam, így minden félelem nélkül néztem a férfi szemébe. Ő viszont remegett, mint a nyárfalevél. Jó két fejjel magasabb voltam nála, és bár nem mondhatni, hogy egy izompacsirta vagyok, elég ijesztő jelenségnek számítok, ha egyszer kihoznak a sodromból. Egyszer egy osztálytársam azt mondta nekem, a szemeimben a pokol feketesége tükröződik vissza.

Azt hiszem, ez a két férfi is láthatta a mindent elemésztő lángokat, amik a testemben tomboltak, mert néhány káromkodás után úgy iszkoltak el, mintha veszett kutyák kergették volna őket. Miután eltűntek, csak akkor jöttem rá, hogy Harry még mindig a házfal mellett ül a riadalomtól dermedten. Tudtam, hogy erős fiú, és nem sokára összeszedi magát annyira, hogy felkeljen és hazamenjen, ezért hátat fordítottam neki, és elindultam. A hangja állított meg pár lépés után.

- Maga az, ugye? – Alig hallhatóan suttogta a kérdést, én mégis meghallottam. – Maga az árnyék, aki mindenhová követ. Miért csinálja ezt? Miért teszi ezt velem? – visszafordultam és az arcát fürkésztem.

Most először nem láttam rajta riadalmat, csak őszinte érdeklődést. Tudtam, hogy ezzel új korszak kezdődött el a mi kis játékunkban. A rettegés mellett most már egy sokkal szorosabb kapocs is fűz hozzá. A kíváncsisága. A több hónapos megfigyelés alatt sok mindent megtudtam Harry Potterről, az egyik ilyen tény, hogy szereti a rejtélyeket, titkokat és rejtvényeket. Sosem adja fel, amíg véghez nem viszi, amit akar. Én pedig kihasználhatom a nyughatatlan jellemét. Hajtani fogja a vére, hogy megtudja ki vagyok. Várni fog engem, kutatni fog utánam, és tudom, hogy élvezni fogja minden percét. Persze, esélye sincs, hogy rájöjjön, ki is vagyok. De addig is közel lehetek hozzá. Közelebb, mint eddig. Ő maga fogja hagyni, hogy mellette legyek, csak hogy megtudhassa a titkomat.

Visszaléptem hozzá, megragadtam a vállainál fogva, és egy határozott mozdulattal felhúztam a földről. Riadtan próbált eltolni magától, persze, esélytelenül. A falhoz szorítottam, éreztem, ahogy reszket a kezeim között. Még soha nem éreztem olyan izgalmat, mint abban a pillanatban. Meg akartam csókolni a rózsaszín ajkakat, duzzadtra akartam marni őket, addig, míg meg nem érzem a vére ízét, de türtőztettem magam. Még nem. Nem siethetem el. Ki akartam élvezni minden egyes percét. A nyakához hajoltam, és mint egy vadállat, végigszagoltam a bőrét. Mintát vettem a teste által kibocsátott illatokból, miközben tudtam, hogy ő is érzi az én illatomat. Olyan hirtelen engedtem el, hogy majdnem visszacsuklott a földre.

- Ne menjen el! Ki maga? – kiáltott utánam rekedt hangon, de nem törődtem vele.

Sietős léptekkel indultam haza felé, három hónap óta most először hagyva őt teljesen magára. Szerencsém volt, hogy nem futottam össze egy szomszéddal sem a lépcsőházban, mert mire bevágtam magam mögött a lakásom ajtaját, már lihegtem a vágytól. Azonnal a hálószobám ablakához siettem, és leültem a megszokott helyemre. Bármennyire is lüktetett a férfiasságom, meg akartam várni, amíg Harry is hazaér. Látni akartam, miközben elélvezek. Jó negyed óra telt el, mire nyílt a bejárati ajtó, és belépett a lakásába. Első útja a hűtőhöz vezetett, majdnem félig kiitta az ásványvizes üveg tartalmát, aztán lerogyott az asztal melletti székre. Lehunyta a szemeit, és valószínűleg próbálta feldolgozni azt, ami az elmúlt egy órában történt vele.

A távcsővel szinte olyan volt, mintha pár méterre lenne csak tőlem. Szabad kezemmel kibontottam a nadrágomat, és kezemet végre kőkemény férfiasságomra fontam. Az arcvonásait figyeltem, és gondolatban ajkaimmal végigsimogattam a szemöldöke vonalát, a homlokát, az arccsontját, a füle mögötti érzékeny bőrt, a nyakát. Mikor a zöld szemek újra felnéztek, a látványuktól forró magom a kezembe spriccelt.