Lelkek börtöne 6. rész

 6.

A reggel ébren talál rám. Már az ágy szélén kuporgok, mikor meghallom a délelőttös ápolók lépteit.

- Megyünk sétálni – tárja ki az ajtómat egyikük. Parkernek hívják, a harmincas évei elején jár, és mindig nagyon unott képet vág. Végül is megértem. Nem túl érdekes egész nap egy csomó gyogyós között, ha az ember épelméjű.

- Gyerünk, gyerünk, emberek! – terelnek ki minket a folyosóra, akár egy óvodáscsoportot.

Éjszaka esett az eső, ezért ma csak sétálunk az udvaron. Körbe-körbe megyünk, hogy friss levegőt és D-vitamint szívhassunk magunkba, mégse koszolja össze magát senki a sárban. Olyan, mint a kutyasétáltatás, amiért tizenkét évesen pénzt kaptam a szomszédban lakó Mrs. Gravistől. Csak most rajtam van a nyakörv.

Megpróbálom kitalálni, kinek milyen illene a nyakába. Roger bolhairtósat kapna, mert többek között rovarfóbiája is van. Humphrey zöldet. Láthatóan vonzódik ehhez a színhez. Mindent a szájába gyömöszöl, ami zöld, legyen az saláta, fű vagy az ajándék zokni, amit a feleségétől kapott karácsonyra. A földönkívüliek által látogatott tanárnő, Martha valami tekergőző fémet viselne, ami olyan sci-fis hangulatot idéz. Én pedig…

Nem is tudom, milyen illene hozzám. Talán szegecseset akarok. Sok-sok ágaskodó tüskével, hogy elijesszen mindenkit, aki hozzám akar érni.

Elképzelem, ahogy a sok láthatatlan póráz összegabalyodik, és az ápolók igyekeznek kibogozni őket. Furcsa, groteszk játék… Bujkálnak a zsinórok között szanaszét lábakkal és karokkal. Nevetnem kell, de mikor az egyik ápoló furcsán néz rám, inkább elhallgatok.

Ahogy fél órával később befelé indulunk, elhaladok egy pocsolya mellett. Túl későn hunyom be a szemem, látom a szörnyeteg arcát benne. A vörös szemek látványától reszketni kezdek.

A vérben forgó tekintet egyenesen rám mered, az éles fogakról pedig nyál cseppen a földre. Mozdulatlanná dermedve hallgatom a morgást.

- Anyu… - suttogom magam elé, bár tudom, hogy ő most nincs itt, otthon vár engem. Mindig őt hívom, ha valami baj van. Ösztönösen. Hiszen az anyukák mindenre képesek. Ha kell, a semmiből toppannak elénk, hogy megmentsenek, nem igaz?

Annyira ijesztőek azok a fogak…

Sírásra görbül a szám, aztán hirtelen ordítást hallok. Szorosan behunyom a szemem, és könnyezve bújok a sötétség mögé. Morgás, nyüszítés, kiáltások, tompa puffanás és csend.

- Semmi baj, most már kinyithatod a szemed. – A bátyám hangja, mintha ezernyi követ porlasztana el a mellkasomról. Összeszedve a bátorságomat felnézek. A kutya a földön fekszik, a feje mellett véres a szürke járda. Abe előttem áll és mosolyog. A kezében lévő baseball ütő vöröslik.

Megkönnyebbülve sírom el magam, mire átölel.

Ő a világ legjobb testvére. Az én hősöm.

Lelkek börtöne 5. rész

5.

- Ne… Ne, ne! – Csurom vizesen ülök fel az ágyban.

Azóta a nap óta ébredéskor mindig kiáltozom. Senki nem tud róla, hogy a múlt vissza-visszatérő álomként kísért. Ha elmondanám nekik, kielemeznék az álomképet, én viszont nem akarom, hogy olyan cafatokra szaggassák szét, amilyen a valóság volt. Nem akarok beszélni róla, nem akarom megérteni. Magamban dédelgetem, mint egy torzszülött gyermeket, akit rémületedben elrejtesz mások szeme elől, mégis szereted, hiszen a sajátod.

Dr. Muriell azt mondja, nem jó, ha elfojtom a történteket, de mit tudhat ő arról, milyen megjárni a poklot és egyenesen a Sátán szemébe nézni. Otthon várja a felesége és két gyerek. Egész helyes kis család. Láttam a fotójukat az íróasztalán.

Egyszer régen én is rajta voltam egy ilyen képen.

Lelkek börtöne 4. rész

4. 

Utálom a szobámat, olyan üres, lélektelen – pont ebbe az épületbe való. Fehér tapéta, egy ágy szintén fehér ágyneművel, mellette kis polc, amelyre rátehetjük az éppen aktuális olvasmányunkat és a műanyag bögrénket. Az ajtó elég vastag, viszont a falak papírvékonyak, épp ezért folyamatosan hallani a többiek gyászos hangfoszlányait. Néha azt képzelem, hogy egy ódon kastélyban vagyunk, és a hörgések nyugtalan szellemek panaszai.

- Villanyoltás – kukkant be Roy, ám ahelyett, hogy rám csukná az ajtót, besétál, és leül az ágyamra. Mindig engem hagy az ellenőrzőkörút végére, hátha van kedvem még kártyázni egyet elalvás előtt. – Egy parti? – húzza elő most is a paklit a zsebéből mosolyt csalva ezzel az arcomra. Bólintok.

Keverni kezdi a kártyákat, de olyan ügyetlenül, hogy ismét kiveszem a kezéből őket. Figyeli, ahogy átpörgetem a lapokat, akár egy profi, és somolyogva a fejét csóválja.

- Még mindig nem árulod el, hol tanultad ezt? – kérdezi. Megvonom a vállam, és hallgatok. Nem akarok beszélni, mert ha belekezdek, félek, nem tudom időben elzárni a kinyitott lélekcsapot. Osztok, aztán játszani kezdünk.

- Hogy van a nagymamád? – töröm meg végül a csendet valami semleges témával.

- Serénykedik, mint általában. Hiába mondom neki, hogy pihenjen csak, majd én megcsinálok mindent, egyszerűen nem hagyja – sóhajt fel kissé bosszúsan. Persze, nem a nagyijára mérges, egyszerűen csak fél, nehogy baja essen. – És veled mi van? – kérdez vissza tréfálkozva.

- Egész nap lógtam, pihentem, este pedig egy haverommal kártyapartit rendezünk. Tiszta Hawaii az életem! – vigyorodtam el.

- Nem hiányzik a kinti világ? – komolyodik el hirtelen. Elgondolkozom egy pillanatra, sorra veszem a dolgokat, amik rám várnának, ha a börtön helyett szabadon ereszteném a lelkem. 

- Nem – mondom ki végül határozottan.

Lelkek börtöne 1-3. rész

1.

Festészet…

Mintha bármit is megoldana az, hogy egy vászon elé ültetnek minket, és ecsetet nyomnak a kezünkbe. Fesd le a gondolataidat, az érzéseidet, hadd jöjjünk rá, mi nyomja a kicsi szívedet! Ha kimutatod, ami benned van, meg tudunk gyógyítani pár szivárványszínű bogyóval.

Zöld – nyugtató. Az erdő fáinak lombja lágyan susog a fejedben.

Rózsaszín – antidepresszáns. Kavargó pink-köd, mely a világra borulva fedi el a valóságot a szemünk elől.

Kék – altató. A magasban szárnyalunk a madarakkal, hogy aztán ébredéskor zuhanni kezdjünk, és a tenger hullámzására riadjunk fel.

Sárga – valami vitamin. Erősítő napfénykúra. 

Hetek óta csak a napfényt veszem magamhoz. A valóság fáj, de a valóság életben tartja, ami már nincs. Nem kell susogás, köd és repülés.

2.

Roy szerint komolyabb vagyok a koromnál. Roy a délutános ápoló itt, és az egyetlen értelmes, emberi lény rajtam kívül. Ha van egy kis szabadideje, akkor leül velem beszélgetni. Szerinte, egyáltalán nem tizenhat évesnek tűnök, hanem inkább negyvenhatnak. Persze nem külsőleg.

Nem szeretem magam. Olyan vagyok, mint egy lány, csak sokkal esetlenebb. Előző életemben száz, hogy majom voltam, mert a karom lassan a földet súrolja, a lábammal meg úgy csámpázom, hogy ha kimennék az állatkertbe, az orángutánmama simán elhinné, hogy az egyik porontya vagyok, és banánt nyomna a számba.

Bár, úgysem számít, hogy nézek ki. Valószínűleg, az egész életemet itt töltöm majd az Arthur Hooward Pszichiátriai Intézet, vagy ahogyan én nevezem, a Lelkek Börtöne falai között. A körülöttem lévők nagy része azzal sincs tisztában, hol tartózkodik. Nem érdeklődnek egy nyurga, izomhiányos, végtaghosszúságban szenvedő fiú kinézete iránt. Teszem hozzá, hála az égnek… Ha azt mondom, hogy a legvonzóbb nő itt egy negyvenkét éves ex-tanárnő, aki azt hiszi, hogy elrabolták a földönkívüliek, és neki is apró bajsza és némi súlyfeleslege van, azt hiszem, érthető, hogy miért örülök ennek.

Azért az egy kicsit elkeserítő, hogy valószínűleg szűzen fogok meghalni.

3.

- Ez igazán gyönyörű lett, Cain – simogatja meg a buksimat Carla néni. Ő a legszebb tanár néni az egész iskolában. A dicsérettől hálásan bújok az érintésébe. – Otthon biztosan kiteszik majd a szüleid a hűtőre. – Hatalmas vigyor ül ki az arcomra, és végignézek a rajzomon. Anya, apa, Abe és én. Na meg a házunk, sok-sok virág anyu kertjében és egy sárga napocska.

A padra hajtom a fejem, és csak bámulom a krétanapot, amíg a többiek rajzolnak. Egy pillanatra, mintha rám mosolyogna, én pedig visszamosolygok.

- Hűha, ez elég… érdekes… - áll meg a hátam mögött Roy. A festményemre mered összehúzott szemmel. Egy arc, mely darabokra hullott egy törött tükörnek köszönhetően. Kicsit Picasso beütése van, de most ehhez volt kedvem. Az egyik szem lejjebb van, mint a másik, a száj pedig oldalra csúszott. A vörös festék egy kicsit szétfolyt. Megvágta magát a rémarc. – Mi a címe?
- Önarckép.

Lelkek börtöne (fülszöveg)

Cain tizenhat éves.

Cain éjszakánként ordítva ébred.

Cain titkokat zárt a lelke mélyére.

Cain az Arthur Hooward Pszichiátriai Intézet lakója.

Nara húsz éves.

Nara rejtélyes.

Nara titkokat zárt a lelke mélyére.

Nara az Arthur Hooward Pszichiátriai Intézet lakója.

A két lelkileg sérült fiatal, egymásra talál a pokol küszöbén, ám ez még csak a kezdet. A múlt olyasmit rejt, amit nehéz feldolgozni, a szabadság visszanyerése pedig majdhogynem lehetetlen.

Nézz körül a Lelkek Börtönében, de vigyázz, nehogy te is itt ragadj!