Egy rövid karrier rövid története, avagy a rácsmonológ

Nos, amíg befejezem a Gyermeki pillantás új fejezetét, addig is itt van egy kis olvasni való. :)


Egy rövid karrier rövid története,
avagy a rácsmonológ




Csak nézek át a rácsokon, a szemeim egy távoli fénysugárba kapaszkodnak, mintha ez a fénysugár lenne az utolsó és az egyetlen, ami összeköt a kinti világgal. De nem csak ez van nekem. Itt vannak velem a gondolataim is. A rácsokat szorítom, s közben arra gondolok, miért? Hát megérte ez nekem? Csak be akartam illeszkedni, ezért tettem mindent. Azt akartam, hogy tiszteljenek, hogy befogadjanak maguk közé. Ki akartam tűnni, hogy észrevegyenek. De már tudom, mi volt a baj. Az, hogy más akartam lenni, mint aki vagyok. Ezért kerültem ide. Ezért vagyok most rab.

Történetem rövid és szomorú. Mikor közéjük kerültem, nem voltam senki. Először csak meghúzódtam a sarokban, onnan néztem őket. Aztán maguk közé hívtak. Azt hittem, hogy a barátaim akarnak lenni, és a nagy öröm közben nem láttam meg azt a furcsa, gonosz csillogást a szemükben. Sok szép dologgal csábítottak, és mikor már teljesen elkábítottak, beleestem a csapdájukba. Az elején jó balhénak tűnt az egész, kisebb rongálásokkal kezdtük, aztán jöttek a verekedések. Persze, mindig csak a gyengébbekkel. De a végén még ennél is többet akartak tőlem. Azt mondták, ha megteszem, a banda vezére lehetek, tisztelni fognak, és követnek, akár a halálba is, és én megtettem.

Mindenre pontosan emlékszem. Ott ült a sötét szoba kellős közepén. Nem vette észre, amikor bementem. Halkan lépdeltem. Csendesen a háta mögé osontam, és… és letéptem a fejét. Olyan borzalmas volt. Ott tartottam a kezemben azt a nagy barna fejet, és a fekete gombszemek vádlón néztek rám. Ekkor lépett be az óvónéni, megszidott, és berakott a rácsos kiságyba.

Tehát, most itt vagyok. Várom a szabadulás óráját, azt a szép percet, mikor a szüleim belépnek az óvoda ajtaján, és magukkal visznek haza.

És esküszöm, hogy ha a többiek nem is fogadnak be ezért, soha többé nem bántom a játékaimat. Mert rájöttem, hogy ők az egyetlen igazi barátaim. Ők soha nem kérnek semmit, de mindig örömet okoznak nekem a játékukkal.

Civilizálódás

Ezt a novellát pár éve beküldtem egy rádiópályázatra, ki is választották, és felolvasták az irodalmi műsorukban. :)


Civilizálódás


A hatalmas sziklákról lezúduló vízen megtörtek a napsugarak bearanyozva ezzel a hullámokat. A kavicsos parton két őzgida álldogált, és a hűvös vízzel csillapították szomjukat. Mikor a fák közül száraz ágak reccsenését hallották, felemelték fejüket, és ijedten körbefüleltek. A félelmük azonnal elszállt, mikor az egyik fatörzs mögül édesanyjuk jelent meg. Az őz odasétált a kicsinyei mellé, és ő is inni kezdett. Az égen madarak serege körözött, majd mikor látták, hogy nincsen veszély ők is leszálltak a víz menti fák ágaira.

Távolabb az erdőben is nyüzsgött az élet – a mókusok a téli időkre gyűjtögettek, míg a barnamedve a jelennek élve lakmározott egy méhkas mézéből. Persze a méhek ezt nem nézték jó szemmel, és rátámadtak a hatalmas állatra. A medve bömbölve rohant a folyó felé, mire a többi állat szerteszéledt. A mackó bevetette magát a hullámok közé, hogy a hideg víz enyhítse a csípések fájdalmát. Mikor jobban érezte magát, kicsámborgott a habokból, és megrázta a bundáját, majd megszégyenülve visszakullogott a fák közé.

Mikor a medve távozott, a patak körül újra megjelentek az állatok. A két kis őzgida egymással vetekedve rohant a habokhoz, majd mikor a vízben is egymást lökdösve próbáltak innivalóhoz jutni, az anyjuk odament, és rendet teremtett közöttük. Az orrával az egyik gidát az egyik, a másik gidát a másik oldalára terelte. A kisgidák az anyjuk lábai között nézték szomorú szemekkel egymást.

Egy mókus a part menti bokrok alól szedte fel a lehullott mogyorót. Kis mancsába markolt két szemet, majd a fa odvához rohant, ahol lakott, és elrejtette benne a finom csemegét. Mikor végzett, újra visszament a bokorhoz, és előröl kezdte a műveletet.

Ahogy beesteledett, az állatok visszavonultak az erdőbe. A levegő kellemesen lehűlt, milliónyi csillag jelent meg az égen. A csendet csak egy bagoly huhogása és a vízesés vizének csobogása törte meg.


***


Az ég borult volt, a nap egy felhő mögé rejtőzött. A lekopott sziklákról egy kis patak csordogált alá, melyet aranyszínűre festett a vízbe borított vegyszer. A parton két kisgida volt. Az iszapos talajon feküdtek. Az egyik már nem élt, a másik is alig pihegett. A szája széle sárga volt. A meleg miatt csak inni akartak egy kicsit. A ritkás erdőből ágreccsenés hallatszott. A kis gida utolsó erejével felemelte a fejét, és édesanyját látta meg, amint előjön a fák közül. A gidácskának megcsillant a szeme, de rögtön elszállt minden reménye, mikor az anyja a közelébe tántorgott. Az őz bundája összeragadt a barnás-vöröses vértől, ami a vadászcsapda miatt szivárgott a lábából. A gida szemei lecsukódtak, de azt még érezte, ahogy az anyja melléfekszik, és a bundáját kezdi nyalogatni.

A madarak riadtan keringtek az égen, egészen addig, amíg dörrenések nem hangzottak fel. Ekkor egyenként hulltak le a földre az élettelen testek.

A mókus felszedett a földről egy picike mogyorószemet, és az odvához akarta vinni, de a fa helyén már csak egy tönk maradt. Kivágták, mint az erdő fáinak a többségét.

A medve bömbölve rohant a patak felé, a sárgás vízbe vetette magát, hogy enyhítse a csípések fájdalmát. Körülötte a patak vörössé vált. A fájdalma csak akkor enyhült, mikor a parton megjelent egy vadász, és leadta az utolsó lövést. A medve tántorgott egy ideig, majd egy utolsót felbőgve elterült a vízben.

Az erdő elcsendesedett, csak a távolban zúgó fűrészek zaja, és a fák recsegése hallatszott.