Alex Sultz: Lány a koporsóban

Miért választottam ezt a könyvet?

Nos, a fülszöveg alapján érdekes kriminek vagy pszichológiai thrillernek tűnt ez könyv, ami egy valós bűntetten alapszik. Mivel pszichológiai szempontból érdekesnek találom az ilyen történeteket, ezért kezdtem el olvasni a történetet.

Első gondolatok

Amikor az első néhány oldal után összeállt bennem, miről fog szólni a sztori, rájöttem, hogy ez inkább pszichológiai thriller, semmint krimi. Ezt egyáltalán nem bántam, mert mindig is érdekelt a pszichológia, főképp a kriminálpszichológia. 

Nagyon szokatlan és érdekes volt a könyv stílusa, de tökéletesen illet a főszereplő karakteréhez és magához a sztorihoz. A szövegen keresztül jól átjött a főszereplő, Colly lelki és pszichikai törése. Én arra tippelnék, amit Colly is említ a könyvben, hogy a Stockholm-szindróma és a trauma okozta egyéb pszichikai betegségek mellett bipoláris is. A hadarása, az, ahogyan csapong nemcsak a témák, hanem az érzelmek között is, erre utal számomra. Ösztönösen hadarva, gyorsan olvastam a sorokat, és néha szó szerint beleszédültem az olvasásba, annyira elsodort magával Colly gondolatmenete. Nekem nagyon bejött, hogy a szöveg stílusa ennyire passzolt a karakterhez.

Történet

Colly, a tinédzserlány összeveszik a szüleivel, ezért megszökik otthonról. A legtöbb kölyök ilyenkor néhány óra után hazasomfordál, és Colly is ezt tette volna, ha útközben egy szadista, elmebeteg házaspár nem rabolja el őt. Éveken át egy koporsóban tartották fogva, kínozták, megerőszakolták, átmosták teljesen az agyát, mígnem Colly Stockholm-szindrómás lett.

Végül kiszabadult, a férfi elrablója, Cameron börtönbe került élete végéig, a felesége, Janice viszont, mivel vallomást tett a férje ellen, és azt állította, hogy a férfi őt is kényszerítette a szörnyűségekre, szabad maradt.

Colly képtelen volt visszailleszkedni a korábbi életébe, ezért elköltözött egy kisvárosba, ahol senki nem tudja, kicsoda ő, mit kellett átélnie, és közben elkezdi tervezgetni azt, hogyan áll majd bosszút a szabadon maradt kínzóján.

A könyv úgy kezdődik, hogy Colly egy őt kihallgató rendőrrel beszélget, és elmeséli neki egyfelől azt, mit tettek vele az elrablói, másfelől azt, hogy ő hogyan tervelte ki Janice meggyilkolását. Közben ezernyi más téma is szóba kerül. Többek között Colly odavan a nyomozóért, egyfajta megmentő lovagként tekint rá, túlidealizálja, és próbál flörtölni vele nagyon esetlen, néha egyenesen vulgáris módon. Ezen kívül furcsa képzelgései vannak a molyemberekről, medveállatkákról és hasonló bizarr, elvont dolgokról.

Bár a nyelvezet hadaró, a cselekmény nem rohan annyira. Szép lassan nézhetjük végig Colly elrablását, a korábbi szenvedéseit, azt, hogyan mosták át az agyát, a jelenlegi életét, Janice meggyilkolásának tervezgetését, a találkozást vele, és így tovább... Hol a múltban járunk, hol a jelenben, hol teljesen elvont dolgokról olvashatunk. Az ember végiggondolkozza, elmélkedi az olvasást arról, vajon Colly tényleg végrehajtotta-e a gyilkosságot, vagy csak a tervezgetésig jutott el.

A történet és a nyelvezet mind erőszak szempontjából, mind szexuálisan, mind lelkileg nagyon durva esetenként, úgyhogy túlzottan széplelkű olvasóknak nem feltétlenül ajánlanám. De azoknak, akik Gyilkos elméken és hasonló sorozatokon nőttek fel, igazi csemegét nyújt majd ez a könyv.

Karakterek

Colly áldozat. De közben valami nagyon nem stimmel vele. Olyan gondolatai, ötletei vannak, amelyek esetében, ha nem tudnám, mi történt vele korábban, pszichopatának tartanám őt. Talán az is... Végül is ki mondta, hogy egy pszichopata nem lehet egyben áldozat is, ha a körülmények (néhány másik pszichopata) úgy akarják.

Tanulatlan is. A beszédmódján, a stílusán, azon, amiket mond, látszik, hogy évekig el volt zárva a világtól, nem fejezte be a tanulmányait, nem képezte magát, nem fejlődött. Viszont ettől függetlenül, valami kifacsart módon megvan a magához való esze, hiszen képes egy összetett terv kieszelésére.

Az ember együttérez vele, közben viszont nem teljesen érti a benne lévő sötétséget. Egy átlagos, normális ember, aki sosem élt át akkora traumát, mint Colly, nem is érthet meg úgy igazán egy csomó mindent. Például, hogy hogyan tudja két pszichopata elhitetni egy egyébként értelmes lánnyal, hogy Azok (valamiféle gonosz, elvont, emberek testét megszálló lények, akiket ki kell űzni az ártatlanokból) léteznek? Hogyan érhetik el, hogy a megkínzott lány megértse, megkedvelje a kínzóit, sőt, hálás legyen nekik? Hogyan érezhet valamiféle vonzódást az egyik kínzójához? A szabadulása után miért akar újra találkozni vele? Még ha bosszút is akar, hogyan tudja olyan szinten megjátszani magát, ahogyan teszi?

„A boszorkányokkal is így történhetett, nem? Képzelje bele magát! Mit lehet lépni, ha ezzel vádolják meg? Normálisan a másik képébe röhögsz. Vagy meghagyod ebbéli balsejtelmében, gebedjen meg a félelemtől, hogy szemmel vertem, máris kétöklömnyi daganata nőtt tőle a vastagbelében, vagy bármelyik pillanatban varangyos békává változik. A rosszabbik eset, ha olyan vádol meg, akinek a hatalmában vagy. Például egy inkvizítor papnak. Tudja, aki hivatástudatból, egyházi és állami felhatalmazással lehet perverz és szadista.”

 

Annak ellenére, hogy normális emberként nem értjük teljesen Collyt, mégis érdekes bepillantani a fejébe. És annak ellenére, hogy vannak sötét gondolatai, tettei, mégis kivált az emberből valamiféle együttérzést, sajnálatot. Én azon töprengtem, hogy ha nem történik meg az emberrablás, vajon ez a sötétség akkor is előjött volna Collyból, vagy akkor normális emberként normális élete lett volna?

Cameron és Janice is hasonlóan bizarr módon izgalmas karakterek. Olvasás közben azon elmélkedtem, vajon melyikük a gonoszabb, ki irányít kit, esetleg ugyanúgy pszichopata áldozatnak tekinthető-e egyikük, ahogyan Colly, vagy mindketten teljes mértékben önként és szabad akaratukból követtek el mindent. Elsőre azt mondtam volna, Cameron a rosszabb, és Janice csak azt tette, amit a férje parancsolt, mert félt tőle. Aztán később elbizonytalanodtam, lehet, hogy pont fordítva volt? 

Hogy tetszett a könyv?

Nagyon sötét és durva volt, viszont pszichológiai szempontból nagyon érdekes és összetett. Rengeteg dologról elgondolkoztatott, és a végén is hagyott olyan kérdéseket bennem, amelyekről még fogok elmélkedni pár napot.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Csak és kizárólag erős lelkületű embereknek, akiket érdekel a kriminálpszichológia, horrorfilmeken, pszichológiai thrillereken nevelkedtek, és nem rázza meg őket a durvaság, kegyetlenség. Számukra viszont nagyon érdekes lesz, az biztos.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Mo O'Hara: Öbölből vödörbe (Az én uszonyatos zombihalam 2.) – Blogturné

Folytatódik a kedvenc zombihalunk, Frankie története! A sorozat első kötetéből megtudhattuk, milyen körülmények között változott át Tom kiskedvence, és milyen titkos képességei vannak, a második részben pedig további izgalmas kalandokra kísérhetjük el hőseinket.Tartsatok ismét négy bloggerünkkel, csobbanjatok velünk együtt az uszonyatos kalamajkákba, és nyerjétek meg a Könyvmolyképző Kiadó által felajánlott példányt! 

Miért választottam ezt a könyvet?

Nos, Mo O'Hara sorozatának első része is nagyon szórakoztató volt számomra, ezért úgy gondoltam, a második résszel sem sülhetek fel. Jó kis esti mesének, tökéletes kikapcsolódásnak ígérkezett ez a könyv is, és mostanság az embernek nagy szüksége van arra, hogy elfelejthesse a valóságot.


Első gondolatok

Amikor kinyitottam a könyvet, rögtön tudtam, hogy megint klassz kalandban lesz részem. Sőt, már elsőre látszott, hogy ez különlegesebb kaland lesz, mint az első könyv két meséje. Ugyanis kilépünk a főszereplő, Tom megszokott családi és iskolai környezetéből, és elkísérjük őt egy családi kirándulásra.

Azonnal megnéztem, most is vajon két mesét rejt-e a kötet, és igen, szóval dupla kalandot ígért a kötet. 


Történet

Ahogy már fentebb is utaltam rá, az első mesében Tom családi kirándulásra megy a Gonosz Zseni bátyjával, az édesapjával, a legjobb barátjával, annak apjával és húgával, valamint persze a zombihallal, Frankie-vel. A cél Angolnásfok, ahol egy világítótorony, egy ijesztő toronyőr és egy gonosz angolna vár a srácokra.

Azt hiszem, senki nem fog meglepődni, ha elárulom, hogy a Gonosz Zseni, Mark azonnal meg akarja szerezni magának a gonosz angolnát, hogy valami sötét tervet hajtson végre vele. Tom pedig a barátaival megpróbálja ezt megakadályozni.

Ez a mese amellett, hogy humoros, elég kalandos is. Nemcsak Mark tervét kell megállítani, hanem van egy kis csónakos kaland is a sztoriban, valamint a felnőttek is bajba kerülnek a végén. Szóval sokkal összetettebb volt ez a történet, mint az első könyvben találhatók. Sami is több szerepet kapott, ami jó, mert az a kislány tündéri, vicces és zabálnivaló.

A könyv második meséje ugyanúgy az iskolában játszódik, mint az első könyv második meséje, ám különlegessé teszi az, hogy nem átlagos iskolai napokon látogatunk vissza a helyszínre, hanem egy nagy színházi előadás előkészületeinek köszönhetően. Tom és a legjobb barátja, Pradeep elmegy a Robin Hood válogatójára, Pradeep el is nyeri a főszerepet, Tom azonban csak egy egyetlen mondattal rendelkező századrangú szereplő lesz.

Ez a mese teljesen más, mint a sorozat előző három meséje. Mert ebben nemcsak humor és kaland van, hanem egyfajta mélyebb, elgondolkoztatóbb tanulság is. Mégpedig a barátságról, és arról, hogy a siker, hírnév milyen szinten meg tudja változtatni az embert, és mennyire eltávolít még attól is, akit a barátodnak hittél. Pradeepnek is a fejébe száll az, hogy megkapta a főszerepet, és csúnyán viselkedik Tommal. Szóval ez esetben nemcsak azért izgulhatunk, hogy Tomnak sikerüljön megállítani a Gonosz Zseni bátyját, hanem azért is, hogy vajon a Pradeeppel való barátsága túléli-e a konfliktusokat.

Olvasás közben nagyon jól szórakoztam, néha még izgultam is, a második mesében egy kis haragot is éreztem Pradeep viselkedése miatt, és együttéreztem Tommal, szóval ez a második rész sokkal több érzést, gondolatot váltott ki belőlem, mint az első anno.


Karakterek

Tom továbbra is nagyon bátor, szembeszáll a bátyjával, megmenti a barátait, a felnőtteket, és óvja Frankie-t, a zombihalát. Nagyon kedvelem a karakterét, és a második mesében szörnyen sajnáltam őt, amiért Pradeep olyan csúnyán viselkedett vele.

Pradeep esetében most először éreztem azt, hogy a barátsága Tommal csak gyerekkori kötelék, nem örökké tart majd. Tom jobban kötődik hozzá, mint Pradeep Tomhoz. Persze élvezi a közös kalandokat, de amint kikerül a lúzerek közül, és menővé válik, azonnal megfeledkezik az állítólagos legjobb barátjáról.

Sami továbbra is a kedvenc karakterem. Valahányszor felbukkan egy jelenetben és megszólal, azonnal elolvadok, és vigyorognom kell. Szinte látom magam előtt őt, miközben olvasok, és annyira cuki. De a cukisága mellett most egyéb tulajdonságokkal is kibővült a személyisége. Okos ötletei vannak, és legalább olyan bátor, mint Tom.

Mark pedig... nos, a gonoszságon kívül benne is most először láttam valami mást, valami jót. Mégpedig az első mesében, a csónakos jelenetben, ahol úgy tűnt, félti az öccse és a többi gyerek életét. Aztán persze hamar visszaváltott gonoszba, de akkor is volt egy gyenge pillanata...


Hogy tetszett a könyv?

Az első részt is szerettem, de ez a második sokkal izgalmasabbra, összetettebbre sikeredett. Jól szórakoztam, jókat kuncogtam, kicsit néha még izgultam is.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.


Kiknek ajánlom a könyvet?

Minden gyereknek és lélekben még gyerek felnőttnek. Tökéletes kikapcsolódás mindenki számára.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT 

Nyereményjáték:

Frankie-ről már jól tudjuk, hogy egy különleges aranyhal, de vajon még milyen pikkelyes jószágok úszkálnak szerte a világon? Mostani játékunkban halfajtákat rejtettünk el a bejegyzésekbe: a ti feladatotok, hogy megtaláljátok a kiemelt betűket, és a helyes sorrendbe téve beírjátok a megoldást a rafflecopter doboz megfelelő helyére.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

04. 03. Könyv és más

04. 05. Spirit Bliss Sárga könyves út

04. 07. Utószó

04. 09. Hagyjatok! Olvasok! 

03. 04. Spirit Bliss Sárga könyves út (EXTRA)

Spirit Bliss: rabszolgák kora 1. – Az égitolmács (8. fejezet)

8. fejezet

Kárminszín köpő

A Lipe és Osem nevezetű serfek elmondásuk szerint azért törtek be Burnell városvezető házába, hogy őt és unokaöccsét bosszúból kivégezzék. A kiszemeltek éppen nem tartózkodtak otthon, a két serf csak Burnell városvezető unokahúgát találta a házban. A lány elmondta a halálos ágyán, hogy megpróbált beszélni támadóival, megértést mutatott irányukba és pénzt is felajánlott nekik, ám a megvadult serfek rátámadtak a lányra, és olyan borzalmas sérüléseket okoztak neki, melybe a gyógyító kezelése ellenére másnap este belehalt. Így a Lipe és Osem nevezetű serfeket most egy liber meggyilkolásával vádolom. Kérem rájuk a létező legsúlyosabb büntetést kiszabni!

É.u. 265., Finre Asabi ügyész vádbeszéde

Haig:

A folyosón ácsorgok egy számomra giccsesnek tűnő váza mellett, amire aranyszínű indákat festettek, és a szalon csukott ajtaját bámulom. Az újabb adagnyi forró fakasztó, amit a kiborult helyett kaptam, a kezemben hűl ki, anélkül, hogy akár egyetlen kortyot is innék belőle. Képtelen vagyok a számhoz emelni. Bízom Mokhtarban gyógyítóban, mégis készenlétben állok. Figyelnem kell, hogy biztosan meghalljam az első kiáltást, amely engem hív. Odabent viszont csend van, vagy legalább is normál hangon beszélnek, mivel nem szűrődik át az ajtón egyetlen pisszenés sem. Ettől meg kéne nyugodnom, de csak még feszültebbé tesz.

– Nem szeretnél leülni a könyvtárszobában? – ajánlja fel Memaral. Köszönettel visszautasítom, amit egy biccentéssel tudomásul vesz, és ismét a dolgára siet.

Az idő szörnyen lassan telik. A szemközti ablakon át látom, hogy még delelőre sem járnak a napok, pedig úgy érzem, már bőven benne vagyunk a délutánban. Vajon miről beszélhet Hush? Rólam is mond valamit, vagy csak a múltját meséli el Mokhtar gyógyítónak?

A türelmetlenségem nőttön-nő, már majdnem benyitok, amikor kinyílik az ajtó, és Mokhtar jelenik meg a küszöbön. Kicsoszog hozzám, botja kopog a márványpadlón. Megpróbálok beleesni mellette a helyiségbe, de becsukja az ajtót, így elrejti a szemem elől Hush-t.

– Minden rendben? – kérdezem.

– Természetesen. Csak beszéljünk pár szót, mielőtt elmentek – indul a könyvtárszoba felé. Tétován visszapillantok a szalonajtóra, végül követem őt. Régen jártam már ebben a helyiségben, most másképp néz ki, mint amire emlékeztem. Egyetlen, hosszú asztal áll a könyvespolcok között, mintha nem nyugodt olvasásra, hanem nagy családi ebédekre használnák a szobát. A gyógyító leül az egyik székre, és azt várja, hogy én is ugyanezt tegyem.

– Hush mondott valamit? – vágok rögtön a közepébe. Mokhtar bólint. – Mit?

– Erről sajnos nem beszélhetek. Ő a betegem, bíznia kell abban, hogy nem adom ki a titkait, különben el sem mondja őket. De adhatok néhány tanácsot. – Nem ezt a választ vártam. Persze, értem, miért kell hallgatnia, mégis zavar, hogy nem tudhatok mindent Hush-sal kapcsolatban. Végül is az én… Nem. Aprót rázok a fejemen a gyűlöletes felvetésre. Nem kezdhetek el úgy gondolkozni, mint a többiek. Hush szabad ember, akinek joga van a titkaihoz.

– Rendben – felelem. Látom, hogy a gyógyító nem számított ilyen könnyű győzelemre. Halkan hümmög, és összefűzi az asztalon kortól reszkető ujjait. Leteszem magam elé a teli bögrét, még így hidegen is finom lehet, de a gyomrom görcsben van, képtelen lennék élvezni.

– Nos, az első és legfontosabb a nyugalom és a biztonság. Ne vitatkozzatok előtte, és ha megijedne valamitől, biztosítsátok róla, hogy nincsen semmi baj, mellette vagytok és vigyáztok rá.

– Rendben.

– És próbáld beszéltetni. Nem kell feltétlenül a múltjáról, lehet akár az időjárás is a téma. A lényeg, hogy emberi kötődéseket találjon a valóságban. Legyetek a barátai.

– Így lesz.

– Még valami. Adj neki elfoglaltságot. Valami feladatot, munkát, hogy azt érezze, hasznos. Persze nem parancsként, és ha valamit jól csinál, értékeljétek. Egész életében dolgozott, de sosem éreztették vele, hogy amit tesz, az hasznos és jó. Az önbecsülés pedig fontos ahhoz, hogy szabad emberként gondolkozzunk – magyarázza. Bólogatok és elraktározom a tanácsokat, de közben már mennék Hush-ért. Látni akarom, hogy van, csak akkor nyugszom meg.

– Akkor mára végeztek?

– Igen, de szeretném, ha elhoznád hozzám háromnaponta. Ilyen idő tájt.

– Rendben, köszönöm. – Megmozdulok a széken, ám Mokhtar megköszörüli a torkát; ő még nem fejezte be. Visszaülök, akár egy nebuló, akit az oktató bent tartott óra után, pedig már szabadulna az iskolából.

– Te hogy érzed magad, Haiger? – néz rám azzal a fürkésző pillantással, amit olyan jól ismerek.

– Megvagyok.

– Megvagy, vagy jól vagy?

– Lehetek még jól valaha? – kérdezek vissza.

– Azt mondtad, hogy csak néhány napja került hozzád Hush, igaz?

– Igen.

– Ahhoz képest túlságosan kötődik hozzád… – mereng el. Tekintete az ablak felé rebben, aztán ismét rám vetül. Nem szólal meg, tőlem várja a megoldást.

– Talán mert én vagyok az első egész élete során, aki nem akarja bántani.

– És mi a te okod rá? 

– Az okom? Mire? – vonom össze a szemöldököm.

– Miért kötődsz hozzá ennyire néhány nap után?

– Én nem kötődöm. Én... – A kérdés zavarba hoz. Olyan érzés lesz úrrá rajtam, mintha valami bűntettel vádolnának.

– Nagyon hasonlít Maceyhez. A haja, a szeme, a vonásai. Még a hangja is. Az első pillanatban azt hittem, őt látom melletted – párásodik be a szeme. Hátratolom a széket, és felállok. Nem akarom ezt végighallgatni. Macey nincs már, és sosem lesz hozzá hasonló. Senki.

– Most hazaviszem Hush-t – közlöm.

– Rendben, de ha mégis beszélnél róla… Én tudom, milyen elveszíteni azt, akit szeretünk – néz egyenesen a szemembe. Hallottam, mi történt a fiával a lázadás alatt, hogy Kahalnar kiküldte az első sorba harcolni, és nem élte túl, de Mokhtar gyógyító maga még sosem említette nekem ezt. Újra visszaülök. Nem azért, mert én magam beszélni szeretnék, hanem mert úgy érzem, talán kivételesen ő az, aki rászorul a hallgatóságra.

– Sajnálom, ami a fiával történt – mondom teljesen őszintén. Szórakozottan bólint, engem néz, de úgy érzem, mégsem lát. Talán a múltban jár éppen, a gyermekénél, aki a jelenben már nem lehet vele.

– Segített nekem gyógyítani, a rabszolgák közül is sokan ismerték, ahogyan engem is. A harc hevében mégsem nyert kegyelmet. Persze, ilyen a háború, nem igaz? Mindig vannak veszteségek, és a jó emberek halnak meg elsőként – költözik szomorúság az arcára.

– Nem csak a háborúban – teszem hozzá.

– Na, igen. Macey már jócskán a háború után halt meg, de végül is, a háború utóhatásának köszönhetően. Ha jól tudom, azok a serfek a nagybátyján akartak bosszút állni, Burnellen, meg persze, az öccsén, Preyteren.

– Macey csak rosszkor volt rossz helyen – szorul össze a torkom. Nem akarok emlékezni arra az éjszakára, ahogyan arra sem, ami utána történt. Preyterrel majdnem megöltük egymást, szó szerint, és jól tudom, hogy a purrogó–vauszi viszonynak csak rossz vége lehet.

– Szomorú történet, nagyon szomorú – csóválja meg Mokhtar gyógyító a fejét. Néhány másodpercig csendben vagyunk, emésztgetjük a megemészthetetlen múltat, aztán a gyógyító ismét megszólal. – Adhatok neked egy tanácsot?

– Azok után, amit értem tett, mondhatnék nemet?

– Mondhatnál, csak a szívemre venném – nevet fel Mokhtar megmosolyogtatva ezzel engem is. – Próbáld tudatosítani magadban, hogy ez a lány nem Macey. Tudom, hogy most mit gondolsz, eszedbe sem jutott ilyesmi, de a tudattalanunk sokszor átver minket. Most pedig menj! – inti le a válaszomat. – Vidd haza azt a kislányt, biztosan kimerítette ez a sok új élmény.

Válaszként bólintok, és már indulok is. Közben próbálom meggyőzni magam róla, hogy Mokhtar gyógyító most az egyszer téved.

Hush:

A kanapén ülök, de már nagyon mehetnékem van. Az öreg férfi, aki meggyógyítja a lelkem, annyit kérdezgetett, hogy szédül bele a fejem, és a mellkasom is kicsinykét szorít. Újra eszembe jut a régi szállás, hogy milyen volt ottan. A társaimmal sosem voltunk barátok, mer’ tudtuk, hogy bármikor bárki eltűnhet, egyik nap még velünk van, a másikon már se híre, se hamva. De azér’ volt, akit kedveltem, és talán olyan is, aki engemet kedvelt.

Amikor kinyílik az ajtó, reménykedve pillantok fel, azt hiszem, hogy a gazda jött értem, és végre hazavisz, de helyette a Penn nevű fiú surran be. Halkan csukja vissza az ajtót, és óvatosan ül le mellém. Még mindig furcsa, hogy mi, rabszolgák helyet foglalhatunk az uraink bútorain, és nem kapunk érte büntetést. Nem tudom leküzdeni az érzést, hogy ezt nem lenne szabad, reszketni kezd tőle a kezem. Érzem, hogy a Penn nevű fiú az arcomat nézi, de nem merek reája pillantani. A szám sikoltani akar az idegen ember közelségétől, ám egy hangocska odabent, a fejemben azt súgja, hogy nem vagyok veszélyben.

– Emlékszel rá, hol láttad a kármin szárnyas köpőt? – szólal meg a fiú. Szinte csak tátog, olyan halk. Azon gondolkodom, hogy úgy teszek, mintha nem is hallottam volna, de mire eldönthetném, magától válaszra nyílik a szám.

– Nem tudom. – Fel akarok állani, mire megérint a karomnál. Ösztönösen kiáltani akarok, a torkom már összeszorul, hogy kipréselje magából a hangot, ám ahogy reája pillantok, nem jön ki semmi egy rekedt nyöszörgésen kívül.

– Ne, kérlek! – Könyörög nekem, talán attól fél, hogy megbüntetik, amiér’ beszédbe elegyedett velem. Nem akarom, hogy bántsák őt, de nagyon nehéz csendben maradnom, főképp, amikor az egyik nagy tenyere az arcomra simul. Bennem akad a lélegzet, és szorulni kezd a torkom. Erősen behunyom a szemem, és szoborrá válok, úgy várom, hogy mit fog csinálni. Amikor semmi sem történik, felhunyorgok; csak néz engemet. Az ő szája is nyílik, mintha mondani akarna valami fontosat, izgatottság mocorog a gyomromban, ahogyan várakozom reá, de már nincsen ideje. Az ajtó megint nyílik, és a gazda siet be rajta. A szoba közepéig jut, azután ugyanúgy megdermed, mint én az imént. Az ijedelem kiül az arcomra, azt hiszem, kiabálni fog mivelünk vagy még rosszabb; mindkét keze ökölbe szorul és elvörösödik a feje.

– Azonnal vedd le róla a kezed, és kifelé! – mondja végül. Halkan beszél, mégis végigszaladgál a hideg a hátamon. A forró tenyér eltűnik az arcomról, a Penn nevű fiú pediglen eliszkol. Szeretném elmondani, hogy semmi rosszat nem csinált velem, de nincsen merszem megszólalni. Még mindig bennem a félsz, hogy a gazda megbüntet. Odalép hozzám, és felhúz a lábamra. – Indulunk haza! – közli. Tartja a szavát, nem kapok ütleget, de ahogy reám tekint, az is fájdogál. Rosszat tettem, ami miatt felmérgesedett, pedig egyáltalán nem akartam ilyesmit. Kiáltanom kellett volna, amikor a Penn nevű fiú bejött énhozzám. Csak… remélem, nem fogják megbüntetni, azt nem akarom.

A gazda elköszön a háziaktól; nem árulja be a Penn nevű fiút. Ez kicsinykét megnyugtat. Ahogyan az is, hogy hiába bosszús rám, a hegy aljában megfogja a kezemet, és ugyanúgy maga mellé húz, mint idefelé jövet. Az égen szürke fellegek úsznak, a szélben viharillat vagyon. Egy nagyot dörren az ég, de esni még nem kezd el. Hozzábújok a gazdához, igyekezek kapkodni a lábamat, hogy ne hátráltassam. A földet bámulom, de a fülem sajnálatosan jól működik. Hallom az emberek hangját, van egy férfi, aki megint hangosan sértegeti a gazdát és engem. A hangja borgőzösnek hallatszódik. 

– Ragyaverte pigg! – mormolja az orra alatt a gazda. Érzem, hogy az ujjai szorosabban fonódnak a kezemre.

Mostan gyorsabbak vagyunk, a gazdának sietős az indulattól, így hamarost hazaérünk. Mikor becsukódik mögöttünk a kapu, már fáj a lábam, de azér’ meg is könnyebbülök. Nem jó hallani, amiket a gazdára mondanak az emberek. Főképpen, hogy énmiattam. Nem is érdemelem meg, hogy megvédjen, hiszen az előbb is rosszul viselkedtem.

– A gazda haragudik reám? – Halkan kérdezem, talántán nem is vágyakozom arra, hogy meghallja a hangomat. Ő mégis hallja. Megállít a kert közepén, pont a nagy édes-savanyú fa alatt, és lenéz az arcomba. Félrefordítom a fejemet. Nem szólal meg, én pedig rájövök, azt akarja, hogy reá nézzek. Nehezen megy, de megteszem, amit a gazda elvár tőlem. A szeme most már nyugodtabb, nem olyan éles, mint a kés acélja.

– Ez nem harag, Hush. Féltelek téged.

– Félt? Engem? – kerekedik el a szemem. A volt gazda felesége féltette a ruháit és a gyerekeit, a volt gazda az állatait, a pénzét, és a titkait. De engem, engem még sosem féltett senki. Bár odafönt egyre sűrűbbek az esőfelhők, én mégis hirtelen úgy érezem, felragyogtak a napok, és egyenest reám sütnek. A forróság a szívemben születik meg, de azután végigjárja a bőrömet mindenhol.

– Mit akart tőled az a fiú? Mit mondott neked? Miért ért hozzád? – sorolódnak a kérdések túl gyorsan. A fejem beleszédül, legszívesebben mindre felelnék egyszerre, de nem tudok, ezér’ elmondom a legfontosabbat.

– Nem bántott engemet.

– Nem, nem bántott. Ha bántott volna, én… – Mélyet lélegzik. – Mit mondott neked?

– Csak a kármin köpőről kérdezett. Kedves volt velem. – Gyorsan elhallgatok, mer’ a gazda arca rándul egyet. Talántán valami rosszat mondtam, pedig nem akartam.

– Jól van – bólint. Felém mozdul a keze, mintha ő is be akarná vele borítani az arcomat, ahogyan korábban a Penn nevű fiú. Becsukom a szememet, de nem történik semmi sem. – Gyere, Jova már biztosan elkészült az ebéddel – mondja, majd hátrahagyva engem elindul a házba.

Penn:

Nem tudnám megmondani, mióta várakozom már a kanapén, amikor Mokhtar gyógyító megjelenik. Azonnal felpattanok, de int, hogy üljek vissza. Tudom, miről akar kérdezni, ám nem biztos, hogy akarok beszélni róla. Úgy érzem magam, mint egy valósághű álom után, zavart a fejem, és a valóság összefolyik a képzelettel. A gyógyító odabiceg a foteljéhez, és beleül; halk sóhaj hagyja el a száját.

– Ő az. Most már teljesen biztos – mondom ki hangosan. – Miért nem szólt, hogy ma idejön? – vonom kérdőre. Mostanában egyre több olyan dolog történik, amit nem egyeztet velem, és ezáltal Irányadóval előre. Ez pedig nem igazán tetszik, még akkor sem, ha tudom, hogy a gyógyítót csak a jó szándék vezérli.

– Látni szerettem volna az ösztönös reakciódat. Az agyad meggyőzhet arról, hogy azt látod, akit látni akarsz, de ha ösztönből reagálsz, az megmutatja az igazságot. Az igazság pedig az, hogy nemcsak az agyad akarja felismerni a lányban Laasyát, az ösztöneid is felismerik. Most már nincs kétségem.

– Eddig volt?

– Halovány – mosolyodik el a gyógyító, szemében kíváncsiság csillan. – Mit jelent a kármin köpő?

Egy pillanatra elgondolkozom azon, megtartsam-e magamnak az emléket.

– Az apám vérkristályból faragott egy szárnyas köpőt Laasya bölcsője fölé születésnapi ajándékként. Amikor a napok besütöttek az ablakon, az egész szoba kárminszínbe borult. Laasya imádta! – rándul meg a szívem az emléktől. – Emlékszik valamire? Rám? – A remény és a félelem versenyre kel bennem, fogalmam sincs róla, melyik az erősebb.

– Nem. És igen. – A válasz cseppet sem segít abban, hogy kevésbé legyek zavarodott. Valószínűleg Mokhtar gyógyító is láthatja ezt, mert folytatja. – Nem emlékszik, kicsoda. Arra sem, te ki vagy. De biztos vagyok benne, hogy valahol a lelke mélyén pontosan érzi: ismer téged. El kéne menned hozzá.

– Nemrég jártam Quire-nél, de sikerült Laasyára ráhoznom a frászt.

– Nem, úgy értem, beszélned is kéne vele. Hogy kialakuljon valamiféle bizalom, mire eljön a nagy pillanat. Egyelőre keveset tudok róla, de az elsőre látható, hogy mennyire kötődik Haigerhöz. Ha ő nem támogat minket, nem tudom, hogy a lány mit tesz majd. Kell valaki más, akit esetleg követ akkor is, ha Haiger más úton akar menni. Nálad pedig senki nem alkalmasabb erre a feladatra – néz a szemembe. Kényelmetlen mocorgásba kezdek, majd kibámulok a nyitott ablakon.

– Nem akarom őt manipulálni.

– A lány fontos neked, szereted őt, meg akarod védeni. Nem manipuláció, ha elmondod neki ezeket, és azt, hogy itt, nálunk van a helye.

– Lehet… – köszörülöm meg a torkom. Odakintről felhangzik Chirp zenéje, engem vár, tudom jól. – Elmegyek hozzá. Hamarosan – ígérem meg. Töprengve fordulok a nyitott ablak felé, fogalmam sincs róla, feltegyem-e a bennem motozó kérdést, vagy jobb, ha inkább azonnal Irányadóhoz fordulok.

– Mi foglalkoztat? – olvassa le a gyógyító a gondolatokat az arcomról. Döntést hozok, annyit segített nekünk ez alatt a három év alatt, hogy mindenképpen megérdemli az esélyt a magyarázatra. Különben sem szaladhatok minden aprósággal Irányadót zaklatni. Neki sokkal fontosabb ügyeket kell intéznie.

– Ne kérdezze, kitől – fogalmazok direkt megtévesztően, hogy megtartsam a padlás titkát –, de megtudtam, hogy néhány embernek szólt Laasya kilétéről. Erre nem adott engedélyt Irányadó.

– Nos, igen… – kezdi Mokhtar gyógyító a szokásos hümmögést. – Úgy gondoltam, jó, ha vannak olyanok a lány közelében, akik megvédenék az életük árán is. Csak azoknak szóltam, akikre a saját életemet is rábíznám, és úgy gondoltam, ez olyasmi, amit Irányadó is helyeselne, ezért felesleges az idejét rabolnom vele. De ha úgy gondolod, hogy helytelenül cselekedtem, és feddést érdemlek, szólj Irányadónak nyugodtan. Nem akarom, hogy miattam rossz érzésed legyen – mentegetőzik.

– Nem, szerintem nem szükséges ezzel Irányadóhoz fordulnom – rázom meg a fejem. – Csak máskor legalább nekem szóljon, ha Laasyával kapcsolatos döntéseket hoz. Kérem.

– Rendben, megígérem – bólint rá Mokhtar. – Ash gyógyítóval minden rendben? – pislant a feje fölé, mintha át akarna látni a deszkákon. – Hallottam a zajongását korábban.

– Kimagyaráztam Quire-nél, azután elkábítottam egy kicsit. Mi lesz vele ezután?

– Nem engedhetjük vissza, elárulna minket. Ha nem is kényelmesen, de elszállásoljuk, míg szükséges. Nem tehetünk mást – dönti el a gyógyító. Egyetértek vele, bár a félelmeimet ez nem szünteti meg.

– Következményei lesznek. Mi van, ha még azelőtt fel kell fednünk magunkat, hogy meglehetne a védelmi szertartás?

– Akkor telihold nélkül hajtjuk végre, vagy erővel védjük meg a Menedéket, míg el nem jön a telihold. – Beleborzongok a gondolatba. Talán képesek lennénk fenntartani a védvonalainkat a helyi őrséggel szemben, de ha a központi sereg is megérkezik… A gyógyító előrehajol, és megérinti a vállamat. – Mindig számolni kell a legrosszabbal, de nem szabad várni. Egyelőre nézzük meg, milyen lépéseket tesz Burnell. Kétlem, hogy jelentené az esetet a fővárosban, azzal csak azt bizonyítaná, hogy alkalmatlan a pozíciójára.

– Reméljük, hogy így van – bólintok.

Jova:

Nem akarok rossz dolgokon gondolkozni, de képtelen vagyok elkergetni a félelmet. Hiába súrolom a tűzhelyet, törlöm a port, főzöm az ebédet. Fáj a fejem, mintha izzó vasat szúrtak volna a halántékomba, lüktet, ég, szorít. Gyűlölöm a politikát, de ostoba azért nem vagyok. Ha elrabolnak egy libert, biztos, hogy következményei lesznek, ezek pedig az olyanokon csapodnak le, mint én, Sasar, Hush és persze Haiger.

Dühösen pislantok Sasar felé, aki épp az asztalnál tevékenykedik. El sem tudom képzelni, mit eszik a Csapáson, amikor csak a bajt hozzák a fejünkre!

– Mi van? – mordul felém. Az ő kedve sem túl jó ma reggel.

– Semmi – fordulok vissza a tűzhelyhez.

– Persze, semmi – fintorodik el megvetően. Ezt utálom, felforr tőle az agyam.

– Jó, tudni akarod? – kiáltok fel, és az asztalra csapom a főzőkanalat. Hangosan csattan a fa a fának. – Nem értem, hogyan ajnározhatod azokat a lázadó kölyköket! Ash gyógyító jó ember, ki tudja, mit tesznek vele, de ha esetleg nem is bántják, akkor is bajt hoztak a fejünkre.

– Biztosan nem fogják bántani, és a baj már azóta a fejünkön van, hogy ezt itt ránk tetoválták! – rántja lejjebb a ruhája nyakát, hogy felfedje a rabszolgák jelét. – Én nem értelek téged. Az egy dolog, hogy mások rabszolgává tették a testedet, de hogy önként felteszed a láncokat a lelkedre pusztán gyávaságból… – Újabb fintorra húzódik a szája.

– Ha a gyávaság azt jelenti, hogy nem szállok szembe egy szörnyeteggel, ami biztosan felfal, akkor legyen. Gyáva vagyok! – húzom ki magam, és egyenesen a szemébe bámulok. – A Csapásnak esélye sincs legyőzni Tramen elnököt és a központi hadsereget. Ha megpróbálják, odavesznek, ahogyan sok ártatlan is velük együtt.

– A rabszolgák lázadását is csak néhány lázadó kölyök indította el, és végül győztek. Nekünk miért ne sikerülhetne? – Nyűgösen felsóhajtok.

– Kahalnar uralma már meggyengült, mire a serfek fellázadtak. A belső ellentétek elkezdték felemészteni az udvart, és az anyaországi síkföldiek is elégedetlenkedtek vele. A rabszolgáknak csak ki kellett várni a megfelelő időpontot, a káoszt kitörését, és kész. Tramen elnök hatalma azonban szilárd. Az emberei támogatják őt, a síkföldiek megegyeztek vele. Azt hiszed, én nem akarok szabad lenni? – szorul ökölbe a kezem. – De tedd félre kicsit az érzéseidet, és gondold csak át!

– És ha van valami a Csapás kezében, amiről nem tudsz… tudunk? – motyogja az asztallapnak. Látom, hogy egész testében remeg, talán ezért szánom meg őt. Az előbb nem mondtam teljesen igazat. Értem, a lelkem mélyén értem, hogy hinni akar, de az érzései miatt nem látja a valóságot.

– Figyelj… – ülök le mellé. Kezem a kezére fektetem, már ennyitől kezd kissé megnyugodni. – Ha látnék bármi esélyt arra, hogy győzhetünk, most azonnal felkutatnám a Csapást, hogy csatlakozzak, de jelen pillanatban, ilyen körülmények között, a Csapás a halált jelenti számunkra, semmi mást. Kérlek, kérlek, ne keverd bajba magad a semmiért! – olvad bele a tekintetem könyörgőn az övébe. Utál érzelegni, ezért sosem mondtam ki, de tudnia kell, mennyire szeretem. Mintha csak a valódi testvérem lenne. Egyszerűen nem tudnék élni nélküle.

– Az étel – mondja. Egy pillanatig nem értem, azután megérzem az égett szagot, és felpattanok.

– Ó, a köpőbe is! – kapom le a tűzhelyről a serpenyőt; a látványtól lebiggyed az ajkam. – Kezdhetem elölről.

Még mielőtt nekifoghatnék az újabb adagnak, Sasar mögém lép, és megölel. Alig egy pillanat alatt képes megolvasztani a szívemet, pont úgy, mint egy húg, akit az egyik pillanatban legszívesebben megráznál, a másikban meg majd elolvadsz a bocsánatkérő mosolyától. 

– Nem fogom bajba keverni magam a semmiért – ígéri. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt.