A. G. Howard A rózsa vére című regénye azért keltette fel a figyelmemet, mert ez egy modern Az operaház fantomja feldolgozás. Mivel kedvelem az eredeti sztorit, így kíváncsi voltam, hogyan is nyúlt hozzá az író. Sajnos ezúttal kicsit felemásak az érzéseim, mert volt ötlet a regényben, ami tetszett, és volt, ami nem igazán. Na meg olyan is, amiben láttam volna fantáziát, de az író nem azt állította a fókuszba.
A történet egy Rune Germain nevű lányról szól, akire ha operát hall, kényszeres éneklés tör rá. De nemcsak ezért furcsa, hanem azért is, mert gyerekként a saját nagymamája próbálta vízbe fojtani valamilyen furcsa cigány babona miatt. Most, hogy tinédzserkorba lépett, az anyja elviszi őt a Párizs környéki Rózsa Vére nevű zeneiskolába, ahol Rune-nal az első perctől kezdve furcsa dolgok történnek. Például egy maszkos férfi figyeli őt a tükrök mögül, akit senki más nem lát, csak ő.
Eredeti átdolgozva
Bár a történetben fontos szerepet játszik az eredeti sztoriból is ismert Erik, azaz a Fantom, mégsem ő a főszereplő, ezen kívül a háttértörténete is kissé megváltozott, és a személyisége, céljai, sőt, a kiléte is teljesen más. A feldolgozásban ugyanis Erik egy energiavámpír, aki azért él örökké, mert elszívja más emberek életerejét. Christine az eredeti sztoriból már rég halott, Erik pedig most Rune-t akarja megszerezni magának, de nem azért, mert beleszeretett, hanem hogy egy bizarr kísérletet hajtson végre rajta.
Rune csapdába csalogatásához a nevelt fiát, Etalont használja fel, aki ebben a regényben átveszi nevelőapjától a férfifőszerepet. Ő az, aki behálózza Rune-t, ám idővel már nem azért jár a lány nyomában, mert Erik ezt várja el tőle, hanem azért, mert szerelmes lett a lányba.
Az energiavámpíros ötlet lényegében tetszett, másképp nehéz lett volna megoldani, hogy Erik még a 21. században is éljen és viruljon. Az Etalonnal közös háttértörténete is kifejezetten érdekes volt, ahogyan az is, hogyan viszonyul a fiúhoz a jelenben, és milyen feszültség alakul ki közöttük Rune miatt.
Ami viszont borzalmasan zavaros volt, az Erik fő célja.
Ahogy már említettem, egy bizarr kísérlet miatt kell neki Rune, de ennek a kísérletnek orvosi szempontból lehetetlen a kivitelezése (és semmi nem utalt rá a történetben, hogy az orvosi megoldás valamiféle mágiával vegyülne), valamint semmi értelme nincs végrehajtani sem. Spoiler nélkül nem tudom elárulni, hogy miért, de egyszerűen Erik olyasvalamit akar, ami szó szerint lehetetlen. Ez pedig két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy az író nem dolgozta ki rendesen Erik célját, ő maga is belekavarodott az egészbe, és végül logikátlanná vált a karakter motivációja. A másik, hogy Erik szimplán őrült, de olyan szinten, hogy már nem képes megkülönböztetni a valóságot a fantáziától, a lehetségest a lehetetlentől.
Valahogy egyik változat sem igazán tetszik, az írói hiba nyilvánvaló, hogy miért, az Erik őrült elmélet pedig azért, mert így a karakter céljai csak úgy lógnak a levegőben értelmetlenül.
Nem megfelelő főszereplő
Nos, Rune a különleges „átka” és a gyerekkori traumája ellenére teljesen átlagos és sajnos unalmas karakter. Nem igazán találtam benne olyan tulajdonságot, ami miatt kötődni kezdtem volna hozzá. És azt hiszem, ő volt emiatt a regény legnagyobb gyenge pontja.
Ugyanis Etalon nagyon izgalmas karakter. A gyerekkora különleges, megrázó, izgalmas, elgondolkoztató. Az Erikkel való apa-fiú kapcsolata összetett, szeretettel teli és mégis sötét, veszélyes. Az, hogy a férfi megmentette őt, fiának fogadta, felnevelte, gondoskodott róla, és neki most mégis el kell árulnia az „apját”, hogy megmentse a szeretett lányt, egy olyan lelki konfliktus mind Etalon, mind Erik részéről, amiről baromi izgalmas, lélektani regényt lehetett volna írni.
Helyette viszont megkaptuk főszereplőként Rune-t, vele pedig a szokásos tinilányos tépelődést és rózsaszín felhős epekedést. Mivel Rune egy iskolában van, ezért volt szemét, beképzelt csaj karakter, szívatós tanár karakter, legjobb barátnő karakter, baráti körhöz tartozó karakterek, és olyan hatalmas problémák is, minthogy a sulis előadáson ki legyen a főszereplő az előadandó operában, aki elénekel valami nehéz áriát.
Szóval végig azt éreztem, hogy baromi jó könyv lehetett volna ez, ha az író hagyja Rune-t a fenébe, és inkább Erikre és Etalonra, valamint az ő kapcsolatukra és a köztük lévő konfliktusokra koncentrál. És nagyon sajnálom, hogy erre ő nem érzett rá. Vagy lehet, hogy mégis, mert a könyv legjobban sikerült része az volt, amikor megismertük Etalon múltját és a találkozását Erikkel, csak valamiért az író nem merte azt az irányvonalat vinni az egész regényen át.
Ami tetszett
Etalon karaktere nagyon érdekes volt. Bár voltak úgymond saját szemszögből írt részei, mégsem kapott igazi főszerepet, ennek ellenére mégis sikerült igazán megfognia, ami nagy szó! A belső tépelődése, ahogy az Erikhez fűződő hála és a Rune iránt érzett szerelem között vívódott, teljesen átérezhető volt. A zoknis dolog pedig, ami még egy gyerekkori emlékből eredt, egyenesen imádnivaló volt.
Azt hiszem, akkor szerettem meg igazán, amikor megismertem a múltját is, mert onnantól még összetettebb lett a személyisége, még inkább átéreztem a kétségeit, az Erik iránti hűségét és annak megingását. Szóval úgy vélem, míg Rune a regény legnagyobb gyenge pontja volt, addig Etalon a legerősebb láncszem, aki be tudott vonzani a történetbe.
A történet egy Rune Germain nevű lányról szól, akire ha operát hall, kényszeres éneklés tör rá. De nemcsak ezért furcsa, hanem azért is, mert gyerekként a saját nagymamája próbálta vízbe fojtani valamilyen furcsa cigány babona miatt. Most, hogy tinédzserkorba lépett, az anyja elviszi őt a Párizs környéki Rózsa Vére nevű zeneiskolába, ahol Rune-nal az első perctől kezdve furcsa dolgok történnek. Például egy maszkos férfi figyeli őt a tükrök mögül, akit senki más nem lát, csak ő.
Eredeti átdolgozva
Bár a történetben fontos szerepet játszik az eredeti sztoriból is ismert Erik, azaz a Fantom, mégsem ő a főszereplő, ezen kívül a háttértörténete is kissé megváltozott, és a személyisége, céljai, sőt, a kiléte is teljesen más. A feldolgozásban ugyanis Erik egy energiavámpír, aki azért él örökké, mert elszívja más emberek életerejét. Christine az eredeti sztoriból már rég halott, Erik pedig most Rune-t akarja megszerezni magának, de nem azért, mert beleszeretett, hanem hogy egy bizarr kísérletet hajtson végre rajta.
Rune csapdába csalogatásához a nevelt fiát, Etalont használja fel, aki ebben a regényben átveszi nevelőapjától a férfifőszerepet. Ő az, aki behálózza Rune-t, ám idővel már nem azért jár a lány nyomában, mert Erik ezt várja el tőle, hanem azért, mert szerelmes lett a lányba.
Az energiavámpíros ötlet lényegében tetszett, másképp nehéz lett volna megoldani, hogy Erik még a 21. században is éljen és viruljon. Az Etalonnal közös háttértörténete is kifejezetten érdekes volt, ahogyan az is, hogyan viszonyul a fiúhoz a jelenben, és milyen feszültség alakul ki közöttük Rune miatt.
Ami viszont borzalmasan zavaros volt, az Erik fő célja.
Ahogy már említettem, egy bizarr kísérlet miatt kell neki Rune, de ennek a kísérletnek orvosi szempontból lehetetlen a kivitelezése (és semmi nem utalt rá a történetben, hogy az orvosi megoldás valamiféle mágiával vegyülne), valamint semmi értelme nincs végrehajtani sem. Spoiler nélkül nem tudom elárulni, hogy miért, de egyszerűen Erik olyasvalamit akar, ami szó szerint lehetetlen. Ez pedig két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy az író nem dolgozta ki rendesen Erik célját, ő maga is belekavarodott az egészbe, és végül logikátlanná vált a karakter motivációja. A másik, hogy Erik szimplán őrült, de olyan szinten, hogy már nem képes megkülönböztetni a valóságot a fantáziától, a lehetségest a lehetetlentől.
Valahogy egyik változat sem igazán tetszik, az írói hiba nyilvánvaló, hogy miért, az Erik őrült elmélet pedig azért, mert így a karakter céljai csak úgy lógnak a levegőben értelmetlenül.
Nem megfelelő főszereplő
Nos, Rune a különleges „átka” és a gyerekkori traumája ellenére teljesen átlagos és sajnos unalmas karakter. Nem igazán találtam benne olyan tulajdonságot, ami miatt kötődni kezdtem volna hozzá. És azt hiszem, ő volt emiatt a regény legnagyobb gyenge pontja.
Ugyanis Etalon nagyon izgalmas karakter. A gyerekkora különleges, megrázó, izgalmas, elgondolkoztató. Az Erikkel való apa-fiú kapcsolata összetett, szeretettel teli és mégis sötét, veszélyes. Az, hogy a férfi megmentette őt, fiának fogadta, felnevelte, gondoskodott róla, és neki most mégis el kell árulnia az „apját”, hogy megmentse a szeretett lányt, egy olyan lelki konfliktus mind Etalon, mind Erik részéről, amiről baromi izgalmas, lélektani regényt lehetett volna írni.
Helyette viszont megkaptuk főszereplőként Rune-t, vele pedig a szokásos tinilányos tépelődést és rózsaszín felhős epekedést. Mivel Rune egy iskolában van, ezért volt szemét, beképzelt csaj karakter, szívatós tanár karakter, legjobb barátnő karakter, baráti körhöz tartozó karakterek, és olyan hatalmas problémák is, minthogy a sulis előadáson ki legyen a főszereplő az előadandó operában, aki elénekel valami nehéz áriát.
Szóval végig azt éreztem, hogy baromi jó könyv lehetett volna ez, ha az író hagyja Rune-t a fenébe, és inkább Erikre és Etalonra, valamint az ő kapcsolatukra és a köztük lévő konfliktusokra koncentrál. És nagyon sajnálom, hogy erre ő nem érzett rá. Vagy lehet, hogy mégis, mert a könyv legjobban sikerült része az volt, amikor megismertük Etalon múltját és a találkozását Erikkel, csak valamiért az író nem merte azt az irányvonalat vinni az egész regényen át.
Ami tetszett
Etalon karaktere nagyon érdekes volt. Bár voltak úgymond saját szemszögből írt részei, mégsem kapott igazi főszerepet, ennek ellenére mégis sikerült igazán megfognia, ami nagy szó! A belső tépelődése, ahogy az Erikhez fűződő hála és a Rune iránt érzett szerelem között vívódott, teljesen átérezhető volt. A zoknis dolog pedig, ami még egy gyerekkori emlékből eredt, egyenesen imádnivaló volt.
Azt hiszem, akkor szerettem meg igazán, amikor megismertem a múltját is, mert onnantól még összetettebb lett a személyisége, még inkább átéreztem a kétségeit, az Erik iránti hűségét és annak megingását. Szóval úgy vélem, míg Rune a regény legnagyobb gyenge pontja volt, addig Etalon a legerősebb láncszem, aki be tudott vonzani a történetbe.
A regény vége
Sajnos épp akkor, amikor már kezdett érdekessé és izgalmassá válni a történet, sikerült megint lelohasztani a kedvemet. Egyfelől az utolsó fejezet ahelyett, hogy cselekményesen mutatná be, mi történt, inkább zanzásítva, gyorsan elmeséli az adott éjszaka végének és több hétnek a történéseit. Másfelől az, ami Erikkel történik végül megint csak értelmetlenné teszi a korábban történteket. Hogy miért, azt spoiler nélkül nem tudom elmondani, de ha elolvassátok a könyvet, akkor megértitek, mire is gondolok.
A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik Az operaház fantomja történetet, de nem fanatikus rajongói, így túl tudnak lépni azon, hogy a regényben sok minden más, mint az eredeti sztoriban.
Kedvenc karakter: Etalon.
Kedvenc jelenet: amikor megismerhetjük Etalon múltját.
Kedvenc idézetek:
„Ahogy e dalok életre keltek az elméjében, szivárvány ragyogott fel velük, oly káprázatos, mint az ékkőként sziporkázó kandírozott gyümölcsök a piacon, amelyeket maman annyira szeretett, de soha nem engedhetett meg magának. Ettie elhatározta, eljön majd a nap, amikor megtölti velük a konyhakredencet és az éléskamrát. Roskadozni fognak a kandírozott cukorkától, mint kincseiktől az ékszeres ládikák. Maman akkortól soha nem lesz szomorú, sem éhes.”
„– (…) Tévedés azt hinni, hogy a szörnyek hoznak minden rosszat e planétára. A mi fajtánk képes az elfogadásra és a könyörületre, az embereké viszont nem. Mi ugyanis a dolgok mélyére látunk, hiszen a mélyben lakozunk.
Etalon a kesztyűjére hajtotta a fejét, amely eddig simogatta. A Fantom minden szavát elhitte. Hónapok óta nem volt része ilyen szerető, biztonságos cirógatásban, holott ez egy rémtől származott.
– Leszel a papám?
Erik leejtette a tenyerét, és hátat fordított neki. Válla meggörnyedt, mintha a kérdés fájdalmat okozott volna neki.”
Értékelés: TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
