Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2018. november 14., szerda

Christelle Dabos: A tükörjáró 2. – Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban - Blogturné


Christelle Dabos Tükörjáró című sorozatának első része sokakat elvarázsolt, és most végre megjelent a folytatás, a Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban. A regény hozza a formáját, a Harry Potter varázslatát vegyíti a Trónok harca udvari intrikáival igazán egyedi és izgalmas formában. Tarts velünk a turnén, ahol négy bloggerünk mutatja be Ophélie kalandjait a Sarkon, és nyerj te is egy saját példányt a könyvből. 

Christelle Dabos A tükörjáró sorozatának már az első része is nagyon tetszett, de a másodikat, a Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban címűt egyenesen imádtam. Olyannyira, hogy a Harry Potter és a Trónok harca mellett bekerült a kedvenc fantasy regényeim közé. Ami nagy szó, mert mint említettem, 34 évem alatt összesen 2 regénysorozatnak sikerült ezt elérnie eddig.

A történet ott folytatódik, ahol az első könyv véget ért. Ophélienek el kell nyernie a Sark családfőjének, Faruknak a védelmét, mert majdhogynem az összes sarki család vagy ki akarja nyírni, vagy manipulációval, fenyegetéssel a maga oldalára akarja állítani őt. Ám most már nem csak az udvari intrikáktól kell tartania, ugyanis Légvár legvédettebb területén, a Holdvilágban egyre-másra tűnnek el az emberek. És talán Ophélie lesz a következő…

A Sark kegyetlen, izgalmas világa

Dabosnak sikerült egy olyan világot, és azon belül egy olyan helyszínt teremtenie a Sarkkal, amely egyszerre bűvöli el és taszítja az embert. A Légvárban ugyanis minden szépség csak illúzió, ezt az illúziót pedig bármikor az ember ellen fordíthatják. A saját szemednek sem hihetsz, nem tudhatod, mi valódi, mi hamis. Ez pedig szerintem szörnyen ijesztő. Ahogyan azok is, akik képesek jól használni ezt az illúziót. Ebben a kötetben például egy Kunigunda nevű nőtől rázott ki a hideg párszor, aki mestere mások elkápráztatásának, lévén illúzióbordélyt vezet.

Faruk és környezete is egyszerre fenséges és ideglelő. Faruk hatalmas erővel bír, már azzal kínt okoz az embernek, ha csak ránéz. Emellett a kóros feledékenysége és a természete miatt elég kiszámíthatatlan is. Az ember, ha elé kerül, nem tudhatja előre, hogy jutalmat kap-e vagy halálbüntetést. Ennek ellenére Faruk igencsak összetett, érdekes és valahol szerethető karakter is, de erről majd később kicsit bővebben írok.

A Sark is olyan, mint Faruk, van egy kegyetlen, veszélyes, felszínes oldala, de van gyönyörű oldala is. Új helyszínként megjelenik egy sarki nyaralóhely, ahol nincsenek illúziók, csak a természetes táj, ami sokkal varázslatosabb Ophélie szemén át, mint Légvár.

Szóval a történet világfelépítése összetett, izgalmas, ijesztő és egyben gyönyörű. Dabos tökéletes munkát végzett.
 
Tökéletesen tökéletlen, egyedi főszereplők

Ophélie és Thorn számomra a tökéletes karakterek. Van egy jól kidolgozott alapszemélyiségük, képesek a fejlődésre úgy, hogy közben azért nem veszítik el önmagukat, emellett emberien tökéletlenek mind külsőleg, mind belsőleg. Bevallom őszintén, unom már a tökéletes szépfiúkat és az önmagukat csúnyának tartó, de valójában bombanőket, akik kívülről csillognak, de odabent nincs semmi különös. Ophélie és Thorn lehet, hogy kívül csúnyácskák, de a lelkük értékes, a személyiségük összetett, és pont a tökéletlenségük miatt annyira szerethetőek.

Míg az első könyvben a romantikus szál igencsak haloványan látszott, addig most, a másodikban már szépen előtérbe került. Ami nagyon klassz, hogy nem lett egyáltalán elkapkodva. Onnan, hogy Ophélie fél Thorntól és megveti őt, szép lassan és hitelesen jutunk el addig, hogy elkezdi megérteni és megszeretni a vőlegényét. És onnan, hogy Thorn lenézi és csak egy buta, ügyetlen fruskának tartja Ophélie-t, szép lassan és hitelesen jutunk el addig, hogy elkezdi őt csodálni és szerelmes lesz belé.

A sok elkapkodott, nem túl hitelesen kidolgozott szerelmi szál után más regényekben, ez a szépen kidolgozott, teljesen reális szál valóságos felüdülés volt számomra. I-mád-tam! Mert egyszerűen gyönyörű és aranyos volt, és mert elhittem, hogy igen, két átlagos ember így szeret a valóságban is szép lassan egymásba. Nem egy szempillantás alatt, nem külsőségek miatt, hanem mert időt hagynak arra, hogy megismerjék a másikat, és ha alapvetően csúnyácskák is, megszépüljenek a lelküktől egymás szemében.

Egyébként, ahogy fentebb is írtam, mindketten nagyon sokat fejlődtek az első regény óta. Ophélie ügyetlen, félénk kislányként érkezett a Sarkra, de azok után, amiket átélt és megtapasztalt, elkezd szép lassan felnőni. Bátrabb lesz, jobban átlátja az udvari intrikákat, és megtanulja, hogyan álljon ki magáért. Thorn pedig hideg, érzelemmentes, egyedül a számok és a rend világában boldoguló, szabálymániás hivatalnokból olyan férfi lesz, aki képes felrúgni a szabályait azért, akit szeret.

Isten kiválasztottja

Mellékszereplőkből most leginkább Faruk fogott meg. Ahogy fentebb is írtam, neki két különböző oldala van. Egyfelől félelmetes a kiszámíthatatlansága és ereje miatt, másfelől nagyon törékeny és esendő. Az, hogy nem emlékszik rá, honnan jött, kicsoda, mit jelent számára a Könyve, hogy a jelenlegi életének is elfeledi a történéseit, még a gyermekére és annak anyjára is emlékeztetni kell, borzalmas érzés lehet. Valahol mélyen szereti őket, én legalább is így éreztem, csak egyszerűen valami átoknak, sérülésnek, büntetésnek vagy Isten tudja csak, minek köszönhetően (szó szerint!), nem emlékszik rájuk, és nem emlékszik arra, hogy szereti őket. Csak a hiányérzet gyötri, mert a lelke mélyén érzi, hogy valami fontosat felejt el újra és újra.

Farukot én olyannak láttam, mint egy nagyon erős kisfiú, aki akaratán kívül él vissza az erejével, mert egyszerűen nem érti, hogy mennyire erős, és nem fogja fel, hogy az emberek pedig mennyire törékenyek. Egy magányos gyerek, aki szeretetre vágyik, családra vágyik, keresi önmagát és össze van zavarodva.

Nagyon érdekesek voltak a régi életéről szóló emléktöredékek. Borzalmasan kíváncsi vagyok, hogy kicsoda Isten, és mi történt Farukkal és a testvéreivel korábban. Miért vesztették el a családfők az emlékezetüket, és miért hiányzik ugyanaz az oldal a Könyveikből? Vajon az az Isten, akit Faruk ismert, azonos azzal, akit mi megismerhetünk? Vagy ő csak egy bitorló, aki Istennek mondja magát, de valójában nem az? Kitől retteg és miért? Mi a célja? És ha nem ő az igazi Isten, akkor az igazi Isten vajon jó vagy gonosz? És persze, kire emlékezteti Ophélie Farukot?

Tetszik ez az újfajta értelmezése a vallásnak és Istennek a történetben, mert ilyen nézőpontot még egyetlen regényben sem láttam eddig. Nagyon elgondolkoztató mind a történet szempontjából, mind a létező vallások értelmezésének szempontjából. Ezen kívül nagyon izgatja a fantáziámat ez a sok kérdés és kétség. Alig várom, hogy végre válaszokat kapjak a folytatásból!

Nyomozás az eltűntek után

A fantasy mellett egy krimiszálat is kaptunk Dabostól. Légvár legbiztonságosabb területéről ugyanis fontos pozíciókat betöltő emberek tűnnek el szőrén-szálán. Ezt megelőzően mind fenyegetőlevelet kapnak Isten szolgájának nevében. Pont olyat, amilyet Ophélie is kap, és amelyben azt írják neki, hogy Istennek nem tetsző dolog a Thornnal való házassága, így ha nem bontja fel, akkor megjárja.

Amellett, hogy Ophélie maga is veszélyben van, egyben nyomozószerepbe is kényszerül. Természetesen Thorn is beszáll a dologba, és bár külön-külön szálon, de mindketten hozzájárulnak ahhoz, hogy a végén fény derüljön mindenre.

Nagyon Thorn személyiségéhez méltónak találom azokat a döntéseket, amelyeket a krimiszál megoldása után hoz meg. Nem mindegyikkel értek egyet, mert én, más személyiségként valószínűleg másképp döntöttem volna, de az ő karaktere így volt hiteles. Az utolsó pillanatig hiteles maradt. És a végén olyan megható jelenetei vannak Ophélie-vel, amiktől összeszorult a szívem és a gyomrom, ám mindezt úgy érte el Dabos, hogy egy pillanatig sem éreztem, hogy Thorn vagy Ophélie kizökkent volna önmagából. Ami a szememben hatalmas teljesítmény. Így ír egy kitűnő író.

A könyvet mindenkinek ajánlom. Fiataloknak, korombelieknek, idősebbeknek, nőknek és férfiaknak. Úgy vélem, ez az a fantasy történet, ami mindenkit képes lekötni valamivel.

Kedvenc karakterek: Thorn, Ophélie, Faruk

Kedvenc jelenetek: az esőben ázós jelenet és Thorn meg Ophélie utolsó négyszemközti beszélgetése.

Kedvenc idézetek:

„– Komolyan sajnálom ezt az asszonyt – szólalt meg Roseline néni, akinek némi lökdösődés árán végre sikerült odaküzdenie magát az unokahúga mellé. – Nem lehet könnyű egy olyan férfit szeretni, akinek gyémántsmukkokra van szüksége ahhoz, hogy emlékezzen, kivel került bensőségesebb viszonyba.”

„– Egyesíthetnénk az erőinket, tubicám. Miért kellene hadakoznunk egymással mindenféle nevetséges családi viták miatt? Mindenekelőtt nők vagyunk. Mi több, vállalkozó szellemű nők.”

„Thorn hajlott háttal kuporgott törökülésben, a törzse alig mozdult, de közben két hosszú karjával fáradhatatlanul kaszált a levegőben: próbált rendet vágni a rendetlenségben. Könyvelése értékes dokumentumait egyenként kisimítgatta, összehajtogatta, majd besorolta, és tette mindezt olyan aprólékos figyelemmel, hogy egy-egy kupacban még a papírlapok sarkát is egymáshoz illesztette. Amikor jobban megnézte, Ophélie azt is észrevette, hogy az iratkötegek a parketta lécei mentén tökéletesen szimmetrikus elrendezésben sorakoznak egymás mellett a földön. Ha ehhez még azt a merőben szokatlan dobókocka- és fiolagyűjteményt is hozzávette, amelyeket az asztal alatt talált, úgy érezte, komolyan el kell gondolkodnia azon, Thorn nem zizzent-e egy kicsit.”

„– (…) De mindenekelőtt Thornnak segítsen – kérlelte Berenilde, és alig hallgatóan elcsuklott a hangja. – A miatt a fiú miatt sokat emésztem magam, időnként úgy érzem, alig ismerem. Arról, hogy mi jár a fejében, fogalmam sincs, de ami azon túl van, abban jobban eligazodom, mint ő maga, nyugodtan megbízhat bennem. Ha engem kérdez, nem is a kezére van igazán szüksége, hanem a szívére.”

„– Mindig mindent egyedül akar megoldani – folytatta Ophélie fojtott hangon –, csak használja az embereket, babuként tologatja őket, még ha az egész világ megutálja is önt ezért.
– És ön, ön is utál?
– Azt hiszem, nem. Már nem.
– Akkor jó – dünnyögte Thorn az orra alatt. – Mert még soha nem törtem ennyit magam, hogy egy bizonyos személy ne tartson utálatosnak.”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT


Nyereményjáték:

A Tükörjáró sorozat egy különleges fantasyvilágban játszódik, így a mostani feladatotok az lesz, hogy címszavak alapján kitaláljátok más különleges világgal rendelkező történetek címét. Feladatotok, hogy a Rafflecopterbe írjátok be a történetek magyar nyelvű címét (könyvsorozat esetében az első könyv magyar nyelvű címét).

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Címszavak: sárkányok, Éjkirály, Mások, rémfarkas, Deres


a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:


11. 12. A Szofisztikált Macska
11. 14. Spirit Bliss Sárga könyves út
11. 16. Könyv és más
11. 18. Kelly & Lupi olvas


Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. november 1., csütörtök

Jessica Townsend: Nevermoor – Morrigan Crow négy próbája - Blogturné


A Kolibri Kiadó jóvoltából immár magyarul is megismerkedhetünk az elátkozott gyermeknek számító Morrigan Crow-val, akit egy Jupiter nevű idegen elvisz Nevermoorba, ahol a lánynak ki kell állnia 4 próbát, hogy felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba. Ha szeretnétek megtudni, hogy mit gondolnak bloggereink Morrigan Crow kalandjáról, tartsatok velük, mert a turné végén lehetőségetek lesz megnyerni a Kolibri Kiadó által felajánlott 3 könyv egyikét!

Amióta fiatalon elolvastam a Harry Potter-sorozatot, azóta várok arra, hogy jöjjön egy könyv, ami hasonló érzéseket vált ki belőlem, és hasonló hangulatot nyújt, mint Rowling műve. Nos, örömmel mondhatom, hogy végre megszületett a várva várt történet, Jessica Townsend ugyanis megírta a Nevermoor – Morrigan Crow négy próbája című regénysorozat első részét. Persze a Harry Potter nyomába semmi sem érhet, de eddig ez az a regény, ami a leginkább megközelítette számomra.

A történet egy Morrigan Crow nevű kislányról szól, akit elátkozottnak hisznek, mivel Napszálltakor született. Ha valami rossz dolog történik a közelében, valaki eltöri korcsolyázás közben a lábát, az ebédre készített pite rosszul sikerül, baleset történik a város másik felében, az emberek azt mondják, az elátkozott lány hibája. Mindenki retteg Morrigentől, sokan utálják, még a családja is úgy bánik vele, mint ha nem is létezne. Az átok legijesztőbb része azonban az, hogy Morrigan nem fogja megérni a felnőttkort, ugyanis ahogy 12 éves korában eljön a következő Napszállta, meg fog halni, mint a többi elátkozott gyermek. Amire azonban ő sem számít, hogy a halála napján, még éjfél előtt felbukkan az életében egy furcsa férfi, Jupiter, aki azt állítja, ha vele tart Nevermoorba, és felvételt nyer a Csudálatos Társaságba, akkor nem kell meghalnia.

Imádom a mágiát!

A HP4 filmváltozatában Harry tágra nyílt szemmel lép be Weasleyék elvarázsolt sátrába, és a címben szereplő mondat csúszik ki a száján: „Imádom a mágiát!” Nos, én is pont így éreztem magam anno a Harry Potter első olvasásakor, és most is a Nevermoor olvasása közben is.

Townsend egy igazi varázslatos világot épített fel, amely apróságokban hasonlít ugyan a HP világára, mégis más, de legalább annyira lenyűgöző. Nevermoort és a világot ebben az esetben a Csuda működteti, ettől függ lényegében minden, az áram-, víz-, élelmiszerellátás, a közlekedés, vagyis az emberek hétköznapi élete. Itt nincsen varázsvilág és muglivilág, minden ember életének része a Csuda, még ha nem is ugyanolyan mértékben és formában.

A történet központja hely szempontjából egy nevermoori hotel,a Deukalión, amelyet Jupiter vezet, és ahol Morrigan életében először otthon érezheti magát. A hotel is „csudálatos”, a helyiségek állandóan változnak, van egy szoba, ahol az árnyékok életre kelnek, a csillár pedig időnként lepottyan, hogy aztán új, más formájú nőjön ki a plafonból, az egyik lakó egy vámpírtörpe és a házvezető egy óriási, beszélő macska.

Morrigan azonban csak akkor maradhat Nevermoorban (és életben), ha a Csudálatos Társaság beveszi a tagjai közé. Ez a társaság olyan különleges képességekkel bíró gyerekeket keres, akik valamilyen módon hasznosak lehetnek a közösségüknek. Hogy kiderítsék, ki hasznos, négy próbán kell átmennie a gyerekeknek. A négy próba nemcsak a gyerekek különleges képességeit méri fel, hanem a különböző tulajdonságaikat is teszteli, pl. őszinteség, bátorság, ész, kitartás.

Míg a hotelt és Nevermoor világát gyönyörűen bemutatta az írónő, addig úgy éreztem, hogy a Társaságról túl keveset tudok. Kik a vezetői (csak a nevüket és néhány apróságot tudunk meg róluk), mi a céljuk, miért gyűjtik a tehetséges gyerekeket, milyen tehetség fontos számukra és miért pont az? Egyfelől érdekes, hogy titokzatosak voltak, mert így felmerült bennem az is, hogy esetleg nem feltétlenül színtisztán jók a céljaik (legalábbis vannak önző céljaik is). Másfelől jó lett volna jobban megismerni a Társaságot, de remélhetőleg ezt a folytatásban pótolja majd az írónő.

Ami mégis hasonlított

Morrigan egy magányos kislány, akit kitaszított a családja és a többi ember is. Bár neki él az édesapja, van egy nevelőanyja, egy nagymamája, mégis elmondhatjuk, hogy ugyanúgy nincsen igazi családja, mint ahogyan Harry Potternek sem volt. Ugyanis a vérrokonság nem sokat jelent, ha nincsen igazi szeretet a rokonok között.

Ahogyan Harry, úgy Morrigan is vágyik arra, hogy szeressék, hogy otthonra találjon, barátokra, családra. Ezért is akar csatlakozni a Társasághoz (már persze azon kívül, hogy élni szeretne). Úgy gondolja, ha tag lehet, új, igazi családra lel majd. Vagyis Morrigannak pont azt jelenti Nevermoor, a hotel és a Társaság, amit Harrynek jelentett a varázsvilág, a Roxfort és a barátai.

Morrigan egy igazán szerethető karakter. Átlagos kislány, akit sosem szeretett senki, és akivel együtt várjuk, hogy végre rátaláljon azokra, akik szeretni tudják. Aztán mikor megtalálja őket, vele örülünk. Annak ellenére, hogy azt írtam, átlagos, valójában vannak olyan tulajdonságai, amik átlagon felülivé teszik, de hogy mik is ezek pontosan, azt majd olvasás közben megtudjátok.

Jupiter is emlékeztetett valakire, méghozzá Dumbledore-ra, csak éppen a fiatalabb kiadására. Jupiter bolondos férfi, akit az ember elsőre nem is vesz teljesen komolyan (lásd Dumbledore is elég bolondos a lila talárjában, ahogy citromport kínálgat, és állítólag az a legnagyobb vágya, hogy meleg zoknikat kapjon). De ez csak a felszín. Jupiter valójában sokkal többet tud, mint bármelyik másik szereplő. Ő az, aki tudja, mi folyik a háttérben, kicsoda Morrigan, és miért kell megmentenie és Nevermoorba hoznia. A háttérből mozgatja a szálakat, irányítva és segítve Morrigant, akit valóban megszeret, akárcsak Dumbledore Harryt.

Ezek a halovány hasonlóságok azonban egyáltalán nem bosszantottak (nem éreztem őket koppintásnak), hanem egyenesen vonzottak, egyfajta otthonos érzést adtak számomra, mint mikor elmész egy teljesen idegen helyre, ami egyáltalán nem hasonlít az otthonodra, aztán észreveszel benne egy vázát vagy egy képet, ami otthon is megtalálható, és ettől hirtelen kellemes érzés tölt el. Vagyis a Nevermoor egy egyedi, új világ, ahová az otthonosság kedvéért mégis be lett csempészve egy kevéske a HP életérzésből.

A sárkánylovas barát, a félszemű barát és a felejthető lány

Hawthorne szintén részt vesz a Társaság próbáin, az ő különleges képessége, hogy mesterien lovagol sárkányokon. Kicsit szeleburdi, kedveli a csínyeket, de végig érezni, hogy van benne valami komolyság is, ez főképp a sárkányos jelenetben jön majd elő erőteljesen. Első pillanattól kedveli Morrigant, és igaz baráttá válik a próbák során. Mivel ez egy sorozat, az is lehet, hogy a végén nem csak barát lesz belőle, ha a folytatás során Morrigan és ő is idősebbek lesznek majd. Én legalábbis reménykedem valami ilyesmiben, mert aranyosak együtt.

Jack, akinek a fél szemét szemkötő fedi, kicsit összetettebb karakter, mint Hawthorne. Eleinte mogorvának tűnik, úgy látszik, mintha valamiért nem örülne annak, hogy Morrigant a nagybátyja (Jupiter) a szárnyai alá vette, de hogy miért, azt csak később értjük meg Morrigannel együtt. A kutya-macska kapcsolat miatt lényegében őt is el tudnám képzelni végül Morrigan mellett nem pusztán barátként, ha már felnőttek.

Szóval mindkét fiú érdekes valamiért, és egyelőre nem tudom eldönteni, hogy lesz-e szerelmi szál majd később velük és Morrigannel, vagy maradunk a gyerekkönyv változatnál, és ők nem nőnek majd úgy fel az utolsó könyvre, mint mondjuk Harry Potterék.

Van még egy különleges karakter a könyvben, ő egy a próbákon részt vevő lány, Cadence. A történet beképzelt csajának a társaságában tartózkodik állandóan, úgy látszik, mintha barátnők lennének, de mindenféle különös dolog történik Cadence körül. Például az emberek egyszerűen nem emlékeznek rá. Kivéve Morrigant. Nagyon izgalmas volt azon gondolkozni, miért is lehet ez. Morrigan csak hallucinálja őt, és azért nem emlékeznek rá a többiek, mert nem is volt jelen az adott jelenetekben? Esetleg szellem lenne, akit csak Morrigan lát? Vagy más oka van ennek a furcsaságnak?

A Csudamíves

Minden fantasy könyvbe kell egy gonosz, ebben a történetben ez a Csudamíves. A Csudamívesek valaha nagy köztiszteletnek örvendtek, ők foglalkoztak azzal, hogy a Csuda jól működtesse a világot. Aztán jött egy Csudamíves, aki a hatalmát a saját hasznára kezdte használni, hogy meghódítsa az egész világot. Embereket ölt, borzalmakat művelt, ám a nevermooriak rájöttek, hogyan zárhatják ki őt a városukból örökre. Vagy legalább is ők így hitték. De persze a Csudamíves nem adta fel, vissza akar jutni Nevermoorba, hogy folytassa, amit elkezdett.

Érdekes és egyedi a történetben, hogy ez egyelőre nem a jó és a rossz harca. Morrigan nem a kiválasztott hős, akinek le kell győznie a gonoszt. A Csudamíves ugyanis azt gondolja, Morrigan lelke ugyanolyan sötét, mint az övé, vagyis egyfajta sorstársnak tekinti, nem ellenségnek. Hogy mi a pontos terve, az kiderül majd a könyvből, ahogyan a folytatásból remélhetőleg az is, hogy vajon Morrigan a jó úton marad-e, vagy meginog valami miatt, és enged a sötétség csábításának…

Számomra ez a változat sokkal izgalmasabb, mint amikor egy történetben van a tökéletes jófiú (vagy jólány), aki akár az életét is feláldozná azért, hogy megvédje a világot, és elpusztítsa a gonoszt. Harryt pl. mindig kissé bolondnak tartottam, amiért önként meghalt volna. Persze önfeláldozó, hősies bolondnak, akire igazán büszke lehet az ember, de ettől a túlzott jóságtól és mártírkodástól valahogy túl egysíkú lett a karaktere. Ugyanis a valóságban igencsak kevés a mártír, az emberek ennél sokkal összetettebbek. Van bennük jóság, önfeláldozás is, de némi önzés és sötétség szintén megtalálható mindenkiben. És csak kevesen dobnák oda az életüket a világért.

Szóval nekem Morrigan karaktere sokkal emberibb, sokkal hihetőbb, reálisabb. Ő is jó kislány, önfeláldozó kislány, de közben van egy kicsike sötétség is benne, amitől sokkal kiszámíthatatlanabb, és így sokkal izgalmasabb is.

Ezt a könyvet ajánlom a Harry Potter-generációnak, aki Harryékkel együtt nőtt fel, mert tökéletes nosztalgiát nyújt ez a könyv, miközben újszerű és egyedi. És ajánlom azoknak is, akik nem a Harry Potter-generációhoz tartoznak, de imádják a mágiát!

Kedvenc karakterek: Morrigan, Jupiter

Kedvenc jelenet: amikor Jupiter elmegy Morriganért.

Kedvenc idézetek:

„– Szereztél egy barátot.
– Azt hiszem.
– Történt még valami érdekes?
Morrigan egy pillanatra elgondolkodott.
– Azt hiszem, szereztem egy ellenséget is.
– Én csak tizenkét évesen szereztem az első ellenségemet – mondta elismerően Jupiter.
– Talán ez a képességem?”

„– Na ide figyeljen, North! A Szabadállam határrendészeti szabálysértésekről szóló törvénye nagyon szigorú, és ha illegális menekültet rejteget, legalább huszonnyolcat megszeg a rendelkezések közül. Nagy bajban van, fiam. Az illegális menekültek sorscsapást jelentenek, és nekem kötelességem őrizni Nevermoor határait, és megvédeni polgárait a Köztársaság söpredékétől, akik be akarnak sunnyogni a Szabadállamba.
Jupiter hirtelen elkomolyodott.
– Nemes és vitéz feladat a Szabadállamot védelmezni azoktól, akik leginkább rászorulnak a segítségére – mondta halkan.”

„Fenestra hallgatott egy ideig, Morrigan azt hitte, állva elaludt, de akkor egy meleg, nedves és smirglis valami végignyalta a jobb orcáját. Megint szipogott, mire Fen szeretettel hozzádörgölte nagy, szürke fejét a vállához.
– Kösz, Fen – mondta halkan. Hallotta, hogy a macska az ajtó felé caplat. – Fen?
– Mm?
– A nyálad szardíniaszagú.
– Ja, hát macska vagyok.
– Most szardíniaszagú az arcom.
– Nem érdekel. Macska vagyok.
– Jóccakát, Fen.
– Jó éjt, Morrigan.”

„– (…) Az emberek imádják a drámát. Eleinte maguk kis szerencsétlenek szánalom és együttérzés tárgyai voltak, amiért olyan zsenge korban elveszítik a jelentéktelen életüket. De valahol útközben kiütközött az emberek valódi, aljas természete, és mindenki kényelmes bűnbakra talált az elátkozott gyerekekben. Akikre ujjal lehet mutogatni, ha valami félresikerül. Miért ment tönkre a termésem? Okoljuk az elátkozott gyereket! Miért vesztettem el az állásomat? Okoljuk az elátkozott gyereket! Hamarosan minden bajért és nyűgért az elátkozott gyerek lett a felelős. (…)”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 


Nyereményjáték:

A Kolibri kiadónál nagyon izgalmas ifjúsági fantasy regények jelentek meg az elmúlt években, amik felkeltették bloggereink figyelmét. A mostani feladat az, hogy a borító részletről felismerjétek a könyvet, és beírjátok a címét a megfelelő helyre a rafflecopter dobozban!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kép a játékhoz:


a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

10. 28. Olvasónapló
10. 31. Spirit Bliss Sárga könyves út

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. október 29., hétfő

David Walliams: A világ legrosszabb gyerekei - Blogturné


A Kolibri Kiadó elhozta nekünk David Walliams gyűjteményét, amelyben a világ legrosszabb gyerekeiről ír, akik egyszerre szörnyűek és viccesek. Még szerencse, hogy elképesztően csodás köntösben jelennek meg: színesen illusztrálva és kemény kötésben. Ha szeretnétek megtudni, hogy mit gondolnak bloggereink ezekről a gyerekekről, tartsatok velünk, mert a turné végén lehetőségetek lesz megnyerni a kiadó által felajánlott 3 könyv egyikét! 

David Williams A világ legrosszabb gyerekei című mesekönyve már a címével kíváncsivá tett. Vajon hogyan lehet rossz gyerekekről mesélni gyerekeknek? Egyfajta negatív példaként hozzák fel őket, vagy kiderül, hogy annyira azért nem is rosszak, maximum a felnőttek nem tudják kezelni őket? Szóval izgatott, hogyan nyúlt ehhez a témához az író.

A könyvben 10 történet van, mindegyik egy-egy gyerekről szól, akik különböző okok miatt kapták meg a „rossz” címkét. Van köztük, aki képtelen egy helyben megmaradni, olyan is, akinek a tisztálkodással van problémája, akad, aki minden rosszaságát a kisöccsére keni, valamint olyan, aki túl okosnak és tévedhetetlennek képzeli önmagát.

Kivitelezés

A könyv kivitelezése egyszerűen tökéletes. Kemény táblás, és jó minőségű, vastag papírra vannak nyomtatva a történetek. A rajzok szépek, színesek, humorosak, vonzzák az ember szemét. A szövegre is nagyon odafigyeltek, a mesén belül is vannak különleges betűtípussal írt, kiemelt szavak, vagyis a szöveges rész is igazi műalkotás. Szóval ez egy olyan könyv, amit felnőttként is jó érzés volt kézbe venni és átlapozni, mert azt éreztem, valami minőségit, szépet kaptam.

Csak néhány oldal volt a könyvben, amivel úgymond elégedetlenebb voltam, azokon sötét lapra kicsit világosabb, de mégis csak sötét betűkkel írták a szöveget, vagyis sötétkék lapra közepesen sötétkék színnel, sötétzöld lapra közepesen sötétzöld színnel írtak. Ezt kicsit nehéz volt olvasni, főképp esténként, villanyfénynél, ahogyan mondjuk, esti meseként is olvashatnák a szülők a gyerekeiknek.

De ez tényleg csak néhány (kb. 3-4) oldal volt, és azért el lehetett olvasni a betűket ezeken is, szóval nem okozott akkora problémát.

Bevezetők

A könyv egy Köszik című oldalpárral indul, ami azonnal megvett magának kilóra. Ezen ugyanis az író apró gyerekkori rosszaságok történeteit írja meg, amelyek a szerkesztőjéhez, kiadóvezetőjéhez, illusztrátorához és egyéb a könyvkiadásban résztvevő és segítő emberkékhez tartoznak. Nagyon mókás megtudni, hogy a komoly könyvkiadó igazgatója, munkatársai milyen cuki vagy épp ciki dolgot követtek el még gyerekként.

A másik bevezető egy kitalált újságárus karakter által írt előszó, aki arra akarja rábeszélni az olvasót, hogy véletlenül se olvassa el a könyvet. Alapjában véve ez is jó ötlet volt, bár az újságárus karakter a stílusa alapján valamikor maga is rossz gyerek lehetett, és most sem túl kedves felnőtt, szóval, ha a rossz gyerekeket és őt nézzük, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

A mesék

Mint minden mesekönyv esetében, itt is volt olyan, ami tetszett, és olyan is, ami nem. Azok tetszettek, amikben láttam valamiféle tanulságot, amiknek a végén a gyerek esetleg észrevétlenül is, de megtanulhat valami fontosat. Pl. takarítsd ki a szobádat rendszeresen, mert ha nem, szó szerint elnyel a szemét(szörny). Vagy hogy, ha okos is vagy, ne hidd magad tévedhetetlennek, mert a beképzeltséged miatt elvesztegetheted az életedet az igazad bizonygatásával.

Aztán persze voltak olyan mesék is, amikben a gyerekek egyszerűen csak valami gusztustalanságot csináltak, pl. fikát vagy bolhákat gyűjtöttek, nyáladztak a sok alvástól vagy állandóan pukiztak, és bár a végén pórul jártak, mégsem volt valós, hihető tanulsága a sztorinak, mert annyira elvont volt a gyerekek büntetése.

Egyébként kicsit mást vártam olvasás előtt a könyvtől. A valóságban sok gyerekre rámondják azt, hogy rossz, pusztán azért, mert gyerekként viselkedik, vagyis mozog, beszél, játszik, nevet, ugrál, hangoskodik. Aztán a türelmetlen felnőttek, akik valódi nevelés helyett csak idegesen ráordítanak, kikiáltják őt rossz gyereknek, holott a fenét rossz, csak a felnőtt lusta hozzá, hogy megtanulja rendesen kezelni, nevelni, szeretni.

Szóval én eredetileg azt gondoltam, olyan gyerkőcökről olvashatok majd, akiket rossznak mondanak, de valójában nem azok, pusztán csak gyerekek. De ezekben a mesékben valóban voltak igazán rossz, sőt, egyenesen gonosz (vagy gonoszkodó) gyerekek.

Ettől függetlenül a mesék szórakoztatóak voltak, a grafika hatalmas pluszt adott olvasás közben az élményhez, és voltak olyan mesék, amiket tanulságosnak, hasznosnak is találok a gyerekek számára. Szóval mókás és érdekes volt olvasni a könyvet.

A legjobban egyébként Bömbi Berti története tetszett, mert szerintem testvérek számára tökéletes mese. Ebből megtanulhatják, hogy ha elkövetnek valami csínyt, nem éri meg ráfogni a testvérükre, mert előbb vagy utóbb úgyis lebuknak, és akkor büntetés vár rájuk. Talán olyan borzalmas, mint Bertire.

A legkevésbé Serke Ferke története tetszett, mert ő a végén nem kapott igazi büntetést, lévén tovább gonoszkodhatott csak épp más formában. Így pedig nem láttam a sztoriban igazi tanulságot.

A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a gyönyörűen kivitelezett mesekönyveket, amiket már kézbe venni is klassz érzés.

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 


Nyereményjáték:

Mivel David Walliams rossz gyerekekről írt, a játék is róluk fog szólni. Minden állomáson találtok egy szereplőt, akire tényleg ráillik ez a jelző, de legalábbis a felnőttek annak tartják. Feladatotok, hogy a Rafflecopter-be írjátok bele a képeken szereplő csintalannak tartott csemeték nevét.

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Kép a játékhoz:


a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

10. 29. Spirit Bliss Sárga könyves út
10. 31. KönyvParfé
11. 02. Szembetűnő
11. 04. Olvasónapló 
Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. október 22., hétfő

A. G. Howard: A rózsa vére


A. G. Howard A rózsa vére című regénye azért keltette fel a figyelmemet, mert ez egy modern Az operaház fantomja feldolgozás. Mivel kedvelem az eredeti sztorit, így kíváncsi voltam, hogyan is nyúlt hozzá az író. Sajnos ezúttal kicsit felemásak az érzéseim, mert volt ötlet a regényben, ami tetszett, és volt, ami nem igazán. Na meg olyan is, amiben láttam volna fantáziát, de az író nem azt állította a fókuszba.

A történet egy Rune Germain nevű lányról szól, akire ha operát hall, kényszeres éneklés tör rá. De nemcsak ezért furcsa, hanem azért is, mert gyerekként a saját nagymamája próbálta vízbe fojtani valamilyen furcsa cigány babona miatt. Most, hogy tinédzserkorba lépett, az anyja elviszi őt a Párizs környéki Rózsa Vére nevű zeneiskolába, ahol Rune-nal az első perctől kezdve furcsa dolgok történnek. Például egy maszkos férfi figyeli őt a tükrök mögül, akit senki más nem lát, csak ő.

Eredeti átdolgozva

Bár a történetben fontos szerepet játszik az eredeti sztoriból is ismert Erik, azaz a Fantom, mégsem ő a főszereplő, ezen kívül a háttértörténete is kissé megváltozott, és a személyisége, céljai, sőt, a kiléte is teljesen más. A feldolgozásban ugyanis Erik egy energiavámpír, aki azért él örökké, mert elszívja más emberek életerejét. Christine az eredeti sztoriból már rég halott, Erik pedig most Rune-t akarja megszerezni magának, de nem azért, mert beleszeretett, hanem hogy egy bizarr kísérletet hajtson végre rajta.

Rune csapdába csalogatásához a nevelt fiát, Etalont használja fel, aki ebben a regényben átveszi nevelőapjától a férfifőszerepet. Ő az, aki behálózza Rune-t, ám idővel már nem azért jár a lány nyomában, mert Erik ezt várja el tőle, hanem azért, mert szerelmes lett a lányba.

Az energiavámpíros ötlet lényegében tetszett, másképp nehéz lett volna megoldani, hogy Erik még a 21. században is éljen és viruljon. Az Etalonnal közös háttértörténete is kifejezetten érdekes volt, ahogyan az is, hogyan viszonyul a fiúhoz a jelenben, és milyen feszültség alakul ki közöttük Rune miatt.

Ami viszont borzalmasan zavaros volt, az Erik fő célja.

Ahogy már említettem, egy bizarr kísérlet miatt kell neki Rune, de ennek a kísérletnek orvosi szempontból lehetetlen a kivitelezése (és semmi nem utalt rá a történetben, hogy az orvosi megoldás valamiféle mágiával vegyülne), valamint semmi értelme nincs végrehajtani sem. Spoiler nélkül nem tudom elárulni, hogy miért, de egyszerűen Erik olyasvalamit akar, ami szó szerint lehetetlen. Ez pedig két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy az író nem dolgozta ki rendesen Erik célját, ő maga is belekavarodott az egészbe, és végül logikátlanná vált a karakter motivációja. A másik, hogy Erik szimplán őrült, de olyan szinten, hogy már nem képes megkülönböztetni a valóságot a fantáziától, a lehetségest a lehetetlentől.

Valahogy egyik változat sem igazán tetszik, az írói hiba nyilvánvaló, hogy miért, az Erik őrült elmélet pedig azért, mert így a karakter céljai csak úgy lógnak a levegőben értelmetlenül.

Nem megfelelő főszereplő

Nos, Rune a különleges „átka” és a gyerekkori traumája ellenére teljesen átlagos és sajnos unalmas karakter. Nem igazán találtam benne olyan tulajdonságot, ami miatt kötődni kezdtem volna hozzá. És azt hiszem, ő volt emiatt a regény legnagyobb gyenge pontja.

Ugyanis Etalon nagyon izgalmas karakter. A gyerekkora különleges, megrázó, izgalmas, elgondolkoztató. Az Erikkel való apa-fiú kapcsolata összetett, szeretettel teli és mégis sötét, veszélyes. Az, hogy a férfi megmentette őt, fiának fogadta, felnevelte, gondoskodott róla, és neki most mégis el kell árulnia az „apját”, hogy megmentse a szeretett lányt, egy olyan lelki konfliktus mind Etalon, mind Erik részéről, amiről baromi izgalmas, lélektani regényt lehetett volna írni.

Helyette viszont megkaptuk főszereplőként Rune-t, vele pedig a szokásos tinilányos tépelődést és rózsaszín felhős epekedést. Mivel Rune egy iskolában van, ezért volt szemét, beképzelt csaj karakter, szívatós tanár karakter, legjobb barátnő karakter, baráti körhöz tartozó karakterek, és olyan hatalmas problémák is, minthogy a sulis előadáson ki legyen a főszereplő az előadandó operában, aki elénekel valami nehéz áriát.

Szóval végig azt éreztem, hogy baromi jó könyv lehetett volna ez, ha az író hagyja Rune-t a fenébe, és inkább Erikre és Etalonra, valamint az ő kapcsolatukra és a köztük lévő konfliktusokra koncentrál. És nagyon sajnálom, hogy erre ő nem érzett rá. Vagy lehet, hogy mégis, mert a könyv legjobban sikerült része az volt, amikor megismertük Etalon múltját és a találkozását Erikkel, csak valamiért az író nem merte azt az irányvonalat vinni az egész regényen át.

Ami tetszett

Etalon karaktere nagyon érdekes volt. Bár voltak úgymond saját szemszögből írt részei, mégsem kapott igazi főszerepet, ennek ellenére mégis sikerült igazán megfognia, ami nagy szó! A belső tépelődése, ahogy az Erikhez fűződő hála és a Rune iránt érzett szerelem között vívódott, teljesen átérezhető volt. A zoknis dolog pedig, ami még egy gyerekkori emlékből eredt, egyenesen imádnivaló volt.

Azt hiszem, akkor szerettem meg igazán, amikor megismertem a múltját is, mert onnantól még összetettebb lett a személyisége, még inkább átéreztem a kétségeit, az Erik iránti hűségét és annak megingását. Szóval úgy vélem, míg Rune a regény legnagyobb gyenge pontja volt, addig Etalon a legerősebb láncszem, aki be tudott vonzani a történetbe.  

A regény vége

Sajnos épp akkor, amikor már kezdett érdekessé és izgalmassá válni a történet, sikerült megint lelohasztani a kedvemet. Egyfelől az utolsó fejezet ahelyett, hogy cselekményesen mutatná be, mi történt, inkább zanzásítva, gyorsan elmeséli az adott éjszaka végének és több hétnek a történéseit. Másfelől az, ami Erikkel történik végül megint csak értelmetlenné teszi a korábban történteket. Hogy miért, azt spoiler nélkül nem tudom elmondani, de ha elolvassátok a könyvet, akkor megértitek, mire is gondolok. 

A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik Az operaház fantomja történetet, de nem fanatikus rajongói, így túl tudnak lépni azon, hogy a regényben sok minden más, mint az eredeti sztoriban.

Kedvenc karakter: Etalon.

Kedvenc jelenet: amikor megismerhetjük Etalon múltját.

Kedvenc idézetek:

„Ahogy e dalok életre keltek az elméjében, szivárvány ragyogott fel velük, oly káprázatos, mint az ékkőként sziporkázó kandírozott gyümölcsök a piacon, amelyeket maman annyira szeretett, de soha nem engedhetett meg magának. Ettie elhatározta, eljön majd a nap, amikor megtölti velük a konyhakredencet és az éléskamrát. Roskadozni fognak a kandírozott cukorkától, mint kincseiktől az ékszeres ládikák. Maman akkortól soha nem lesz szomorú, sem éhes.”

„– (…) Tévedés azt hinni, hogy a szörnyek hoznak minden rosszat e planétára. A mi fajtánk képes az elfogadásra és a könyörületre, az embereké viszont nem. Mi ugyanis a dolgok mélyére látunk, hiszen a mélyben lakozunk.
Etalon a kesztyűjére hajtotta a fejét, amely eddig simogatta. A Fantom minden szavát elhitte. Hónapok óta nem volt része ilyen szerető, biztonságos cirógatásban, holott ez egy rémtől származott.
– Leszel a papám?
Erik leejtette a tenyerét, és hátat fordított neki. Válla meggörnyedt, mintha a kérdés fájdalmat okozott volna neki.”

Értékelés: TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz