Kohout Kaia & Kohout Dávid: Úz, a csodák csodája – 400 nap nászútterápia Új-Zélandon, Hawaiin és Ausztráliában

Kohout Kaia és Kohout Dávid Úz, a csodák csodája – 400 nap nászútterápia Új-Zélandon, Hawaiin és Ausztráliában című könyvét azért vettem a kezembe, mert érdekel, hogy a nálam sokkal bátrabb magyar honfitársaim miket éltek át külföldön, hogyan boldogultak, és persze az is izgat, hogy vajon milyen is az adott ország, amelyben kalandoztak.

Kaia és Dávid nem mellesleg Új-Zélandot is célba vette, ami külön érdekelt, ugyanis egy nagyon kedves ismerősöm járt ott nemrég, tetszett neki, és sikerült az én érdeklődésemet is felkeltenie az országgal kapcsolatban. Szóval örültem, hogy ebből a könyvből még többet megtudhatok arról, milyen is ott.

Előkészületek

Először is nagyon bejött, hogy a szerzőpáros részletesen elmondta, hogyan, hol kell vízumot kérni ahhoz, hogy az ember Új-Zélandra utazhasson. Elmondták, mik a nehézségei, mikre kell felkészülnie, odafigyelnie az embernek, milyen típusú vízumokat lehet kérni, és ezek közül melyik megfelelő egy olyan kalandhoz, amilyen az övék is.

Ahhoz is adtak tippeket, honnan szerezzen pénzt az ember ehhez az egészhez. Először is, le kell mondania a felesleges tulajdonairól. Kaia és Dávid szinte az összes ingóságát eladta egy privát rokonok, barátok és ismerősök közt tartott vásáron a ruháktól kezdve az elektronikai cuccokig. Ezen kívül olyan vízumot szereztek, ami által egy igazán különleges módon dolgozhattak utazás közben, de erről majd később bővebben is írok.

Úgy vélem, ezek a tanácsok, a honlapok linkje és egyéb hasznos infók sokat segítenek azoknak, akik egyszer úgy döntenek, belevágnak egy hasonló utazásba.

Más hozzáállás

A könyvet olvasva elgondolkoztam azon, milyen okai lehetnek annak, hogy a társadalmak ennyire különböznek egymástól. Itt, a mi társadalmunkban hatalmas a bizalmatlanság egymással szemben. Több ezernyi emberrel vagyunk körülvéve, mégis idegenek vagyunk egymás számára. Ahelyett, hogy segítenénk egymást, inkább belelökjük a másikat a gödörbe, csak hogy neki még rosszabb legyen, mint nekünk. Természetesen nem vagyunk mind ilyenek, de ha körülnéz az ember, akkor magát a társadalmat így tudná jellemezni.

Épp ezért volt meglepő, sokkoló és üdítő arról olvasni, hogy ez működhet másképp is. Például úgy, hogy ha nem tudsz elég pénzt levenni a kártyádról ahhoz, hogy kocsit bérelj, akkor a nagy autószalon eladója azt mondja, vidd a kocsit nyugodtan, majd ha jössz visszafelé, akkor megadod a tartozásodat. Pedig nem ismer téged, csak egy külföldi kalandor vagy, akiről semmit nem tud. És mégis bízik abban, hogy a lelkiismereted visszavezet majd hozzá, és megadod a tartozásodat.

Vagy úgy, hogy félelem nélkül beengedsz másokat az otthonodba, hogy cserébe a lakhatásért, ételért és a tudásod megosztásáért segítsenek neked a ház körüli munkákban. Értitek? Vadidegeneket engednek az otthonukba, mert bíznak abban, hogy nem kell félni tőlük.

No igen, ez az a környezet, gondolkodásmód, amelyet tátott szájjal csodálunk, és bár az itt szocializált lelkünk kicsit őrültnek tartja ezeket az embereket, valahol mélyen mégis arra vágyunk, bárcsak itt is így működhetnének a dolgok.

A másik, ami nagyon ismeretlen, mégis szimpatikus volt számomra, hogy az adott országokban élő emberek mennyire másképp állnak a tudás megosztásához. A mi társadalmunkban mindenki pénzt akar csinálni a tudásából. Ha szépen rajzol, jól ír vagy ért bármi máshoz, akkor ezt a tudást valamilyen formában pénzért akarja átadni másoknak. Én is ilyen vagyok természetesen. Ez valószínűleg azért van, mert minden kis pénzre szükségünk van pusztán ahhoz, hogy legalább alapszinten megélhessünk, míg ott megtehetik az emberek, hogy ingyen tanítsák egymást.

Azok az emberek, akikkel Kaia és Dávid találkoztak, örömmel megosztották a tudásukat teljesen ingyen vagy valami más tudásért cserébe. Ez a valami bármilyen apróság lehet. Pl. ha tudod hogyan kell isteni omlettet készíteni, akkor megtanítod az adott emberkének, ő pedig megtanít mondjuk arra, hogyan készíts agyagból tálakat, bögréket, vagy hogyan fess az ő módszerével valami klassz festményt. Ez a tudáscsere pedig borzalmasan hasznos szerintem. Mindenki fejlődik általa, még ha néha apróságnak is tűnik, amit megtanítanak neki, hiszen sosem lehet tudni, melyik tudás mire lesz majd jó a későbbiekben.

Ó, és nagyon kedveltem a munkához való hozzáállást is. A leírások alapján kemény fizikai munkát is kellett végezni azokon az önkénteseket befogadó helyeken, ahol Kaia és Dávid is dolgozott az útjuk során, de ráhagyták az emberre, hogy hogyan osztja be az idejét a munka és a pihenés között. Nem hajszolták, nem stresszelték, elhitték neki, hogy a saját tempójában, saját igényei szerint a lehető legjobban el fogja végezni a rábízott feladatot. És ahogy olvastam, nem is volt ebből probléma, az emberek valóban jól megcsinálták, amit kellett anélkül, hogy bárki ostorral állt volna a hátuk mögött. És maradt idejük a pihenésre, valódi pihenésre, nem csak arra, hogy a nap végén hulla fáradtan bedőljenek az ágyba!

Spiritualitás

Amellett, hogy Kaia és Dávid pontos tanácsokkal látja el az olvasókat egy ilyen utazás megtervezéséhez, kivitelezéséhez, erőteljesen megmutatkozik a könyvben egy spirituális vonal is. A szerzők sokat írnak arról, hogy milyen lelki (és ezekhez szerintük szorosan kapcsolódó testi) folyamatok játszódtak le bennük az utazás során, és ezeket sokszor spirituális dolgokkal (is) magyarázzák. Valamint az ott lakók spirituális gondolkodásmódjáról is mesélnek.

A spiritualitáshoz pont úgy állok, mint a különböző vallásokhoz, jó lenne hinni a működésében, átérezni a létét, mert jócskán megkönnyítené az ember életét egyfajta mankót adva, de a személyiségem miatt képtelen vagyok ilyesmik működésében, létezésében hinni. Viszont pozitív módon nagyon irigylem az olyan embereket, mint Kaia és Dávid, akik ha nem is hisznek el mindent, de képesek nyitottan állni ezekhez a dolgokhoz.

Épp ezért, bár tőlem távol áll a spiritualitás, mégis kíváncsian olvastam ezeket a gondolatokat. Úgy, mint egy tündérmesét, amelyről tudod, hogy nem létezik, pedig milyen jó is lenne…

Amit nem biztos, hogy bírnék

Gyönyörű országok, kultúrák, teljesen más gondolkodásmód, ezek mind tetszenek és elvarázsolnak. Viszont nem tudom, hogy kibírnám-e azokat a helyzeteket, amikor nincs összkomfort. Nőként, ha új helyre kerülök, mindig az az első, hogy felmérem, milyen a mosdó állapota, ez fontos. Az is fontos, hogy az embernek legyen hol lezuhanyoznia, lehetőleg egy tiszta kádban vagy zuhanykabinban. Ahogy számomra az is lényeges, hogy ha az ember bajba kerül, megsérül, megbetegszik, akkor könnyen és gyorsan lehessen segítséget hívni. A rovar-, pók- és egyéb lényfóbiámról már nem is beszélve…

Szóval nem biztos, hogy kibírnám, ha a természet sűrűjében kéne sátoroznom, mert ehhez én túlságosan városi panellány vagyok. És nem tudom, le lehet-e győzni ezt, vagy én most már örökre ilyen maradok, és jobb, ha összkomfortos kalandokat keresek magamnak.

A könyvet azoknak ajánlom, akik álmodoznak arról, hogy majd egyszer nekivágnak a nagy kalandnak, de előtte szeretnének tapasztalatokat és ötleteket gyűjteni másoktól, akik már megtették ezt. És azoknak is, akik nem vágynak máshová, de a könyvek lapjairól szívesen megismernek más kultúrákat.

Kedvenc idézetek:

„A munkára fordított időt úgy osztottuk be, ahogy kívántuk: akkor pihentünk és dolgoztunk, amikor inspiráltak voltunk erre. Mindnyájan rábíztuk a másik intuíciójára, hogy tökéletesen jó lesz, amit csinál, akkor, amikor csinálja és úgy, ahogyan csinálja. Senki nem főnöke senkinek, mégis minden gyarapszik és virágzik.”

„A legtöbb esetben eddig korlátozottak voltak számunkra a szabadságok, a szabadidők, melyek – a szürke hétköznapokhoz képest – arányaiban több és minőségileg eltérő ingerekkel láttak el bennünket. Az idő viszont mindig rohant, és közeledett a felszabadult időszak vége. Figyelmünk a pillanat és élmény kiteljesedett megélése helyett máris az elmúlt pillanat emlékénél és a jövőben várható élményeknél járt. Lemaradtunk a pillanatról, hogy minél később legyen vége. Csakhogy a pillanat mindig pillanat, s emlékeink és jövőképeink is éppenséggel ebben a pillanatban történnek velünk: most, most, most és most is. A következő és következő és a következő vizslatásával egyrészt agyunk csak megtelik az elmúlt pillanatok elraktározásával, belefárad, ergo hamar kiég. Másrészt pedig sosem akarjuk, hogy eljöjjön a pillanat valódi vége, a munka első napja stb., örökké akarjuk a pillanatot. De hát pont itt kerülünk ellentmondásba az univerzummal. Nyanaviro úgy fogalmaz, hogy ha most nem trenírozzuk magunkat a jelen pillanat korlátlan átélésére, a jövőben sem leszünk rá képesek. Így hiába tervezzük most az új látnivalók, élethelyzetek kivitelezését (a legjobbak reményében), pont az fog belőlük hiányozni, amire viszont – a folyamatos emlékezéssel, tervezéssel vagy aggódással ellentétben – nem tudunk elég figyelmet szentelni: a határok nélküli jelen.”

„Ad abszurdum: aki elengedve a külső kényszereket, mintákat, zsigerből, az alkotás aktusáért alkot, hogy létrehozzon valamit, az végső soron nagyon is hiteles és konzekvens marad magához és az alkotásaihoz. Ami minimum összefogja az alkotásait, az a bátorság, a szabadság, az öröm, a munka, a móka.”

„Nagyon jóleső érzés volt, hogy folyton olyan emberek vesznek körül bennünket, akik a tudásukból szívesen megosztanak velünk egy-egy szeletet, legyen az egy beszélgetés, egy könyv vagy bármiféle ismeret.”

„A modern európai kultúra a nőket kislány koruktól abban támogatja, hogy valaki vagy valami másnak láttassák magukat ahelyett, hogy mihamarabb belevágnának valódi önmaguk megismerésébe és feltárásába.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Bálint Erika: Adj esélyt! – Blogturné Extra – Interjú

Bálint Erika debütáló regényének a főhőse Adorján, aki fiatalon elhagyta a családját, mert már nem tudta tovább titkolni, hogy meleg. A férfi évekkel később tér vissza, amikor a halál árnyékában jár...
A szívfacsaró és elgondolkodtató regényről a Blogturné Klub bloggerei mesélnek, és az írónővel is készítettünk egy interjút. A turné végén meg is nyerheted a könyv egy példányát. 

1. Nemrég jelent meg az első regényed, az Adj esélyt! a Könyvmolyképző Kiadónál. Milyen érzés volt, mikor megtudtad, hogy kiadják?

Nagyon boldog voltam, hiszen első könyves szerzőként nagyon nehéz, néha talán lehetetlen is olyan kiadót találni, aki felvállalja a kiadás kockázatát, vagy egyáltalán, a rengeteg beküldött kézirat között nem sikkad el a tied, talán olvasatlanul. Ezért nagy lehetőség az évente kiírt Aranymosás pályázat. Ide szándékoztam elküldeni a regényemet, de aztán úgy döntöttem, először beadom a kiadó kéziratszervizébe, kapok majd egy lektori véleményt, az észrevételeket figyelembe véve javítok a történeten, és akkor mehet az Aranymosásra. Aztán megkaptam a lektori véleményt, és kimondhatatlan öröm volt, hogy kiadásra javasolta a regényt.

2. Rögtön egy nehéznek számító témával kezdtél, egy LMBTQ regénnyel. A téma nagyon megosztja a társadalmat. Miért érezted úgy, hogy mégis bele kell vágnod ennek a történetnek az elmesélésébe? Nem féltél a reakcióktól?

Nem féltem. Bár a főhős, Adorján, a saját neméhez vonzódik, és ez a tény generálja azokat az érzelmi és egzisztenciális problémákat, amikről a történet szól, én nem egy szubkultúráról írtam, hanem egy emberről, aki más, mint a többség, történetesen meleg. Egy emberről, aki megpróbál megfelelni a társadalmi elvárásoknak, ezért elfojtva saját vágyait megnősül, és ezzel egy életen átívelő konfliktussorozatot indít el. Döntése komoly hatással van felesége, Éva életére, és jóval később vihart kavar fia, Tomi lelkében is. Sorsukban az érdekelt leginkább, hogy végül is mindegyiküknek megvan a maga igazsága. Adorján a boldogsághoz való jogát, Éva pedig a sértettségét, engesztelhetetlenségét magyarázza vele. Két érzésekkel, indulatokkal átitatott tézis az övék, amikből sosem lesz szintézis, mert az emberek, akárcsak Éva, sokszor körömszakadtukig ragaszkodnak a saját vélt vagy valós igazukhoz, még akkor is, ha magunknak ártanak vele.

3. A történet több súlyos problémával is foglalkozik. Egyfelől azzal, hogy mennyire nehéz döntéseket kell néha meghoznunk ahhoz, hogy önmagunk lehessünk, másfelől az élet mulandóságával, végül pedig a szülő-gyerek kapcsolat nehézségeivel. Melyik téma volt nehezebb számodra íróként, és melyikről írtál könnyedén?

Írás közben nem ezek a témák jelentettek gondot, hanem a kifejtésük. Az volt a kérdés, hogyan lehet megmutatni azokat az okokat, indítékokat, amelyek a hősöket irányítják, hogyan lehet egy olyan sztorit írni, ami több, mint az események puszta sorozata. Hogyan lehet elérni, hogy Adorján és a többi szereplő ne egy papírfigura legyen, akit az író kénye-kedve szerint tologat ide-oda, hanem elhiggyük róluk, hogy hús-vér emberek, tudjunk együtt érezni velük vagy őszintén felháborodni rajtuk, hát hogy lehet valaki ilyen!? Végül ezért döntöttem a két nézőpont együttes alkalmazása mellett, az egyes szám harmadik személyű elbeszélés horizontálisan, az egyes szám első személyű vertikálisan bontja ki a történetet.

4. Nehéz lehetett nőként belebújni egy meleg férfi bőrébe, és hitelesen elmondani a történetét. Végeztél valamiféle kutatást arról, hogyan is érezhet egy hasonló helyzetben lévő meleg férfi? Vagy mi segített abban, hogy hiteles tudj lenni?

Persze. Adorján személyisége kapcsán magyar és angol cikkeket (ez utóbbiakat azért, mert több volt a „szakirodalom” angol nyelven) olvastam arról, végül is mi lehet az oka annak, ha valaki saját neméhez vonzódik. Rengeteg elmélet létezik erre vonatkozóan, kezdve attól a freudi megállapítástól, hogy egy egytől tízig terjedő skálán mindenkiben ott van a saját neméhez való vonzódás, egészen addig, hogy homoszexuálisnak lenni egyszerűen csak divat. Úgyhogy ebben a kérdésben nincsen konszenzus. Arra meg főleg nem lehet „tudományosan” vagy sémákban válaszolni, hogy – ha már így van, egy férfi egy másik férfit szeret –, akkor hogyan érezhet. Különben pedig, szerintem a bántásra, a kirekesztésre adott válaszunk nem a szexuális identitásunktól, hanem az egyéniségünktől függ. Lehetünk meghunyászkodóak, bujkálhatunk önmagunk és mások elől, lehetünk dühösek és harciasak, lehet bennünk egy „csak azért is megmutatom” indulat stb. Az, hogy Adorján hogyan viszonyul a saját helyzetéhez, a karakteréből következik. Egy olyan környezetben nőtt fel, ahol évszázadokra visszamenőleg mindennek megvolt a maga kőbe vésett szabálya, a házasságnak, a munkának, a férfiasságnak, az asszonyi kötelességeknek. És hiába lett tanult, művelt és tehetséges férfi, ezek a belé rögzült elvárások, és nem utolsósorban az a társadalmi környezet, amely körül vette, súlyos teherként nehezedett rá. Amikor Adorjánt szólaltattam meg a regényben, ezt a terhet próbáltam elképzelni. Azt az érzést, amikor az előítéletek, a vélt vagy valós társadalmi normák súlya alatt fulladozik valaki, göncként cipeli, mint egy nehéz páncélt, ami korlátozza a szabad mozgásban, és bár tudja, már régen meg kellett volna szabadulnia tőle, mégsem teszi. Mert fél. Attól, hogy ha ledobja magáról, ott áll majd meztelenül, védtelenül. Adorján is csak akkor vállalja fel valódi önmagát, amikor már nincs vesztenivalója.

5. Nőként hogyan reagáltad volna le, ha kiderül a férjedről, hogy meleg, és rájössz, hogy az egész addigi életed egy nagy hazugság volt? Úgy, mint Tomi anyja vagy teljesen másképp?

Hát, most jó lenne azt mondani, én egy felvilágosult nő vagyok, nem csináltam volna akkora hisztit az egészből, mint Éva. De sajnos nem mondhatom. Ha a szívemre teszem a kezem, be kell vallanom, hogy engem is nagyon bántott volna. Már önmagában a megcsalás ténye is, hogy a férjem talált valaki mást. Ez akkor is fájdalom, ha a házasság, vagy a kapcsolat már kihűlt. Valahogy így vagyunk összerakva. És akkor még ott van, hogy egy férfi miatt ment el. Azt hiszem, ez nehéz teher, nem könnyű feldolgozni. Az más kérdés, hogy mennyi ideig hurcolja valaki ezt a terhet. Éva nem akar felejteni, olyan ember, aki makacssággal, konoksággal, hajlíthatatlansággal vértezi fel magát. Szándékosan használom az ember szót, mert férfit és nőt egyaránt jellemezhetnek ezek a tulajdonságok. És Éva sorsa bizonyítja, hogy szörnyű, ha valaki nem tud szabadulni tőlük. Olyan fegyverek ezek, amelyek előbb-utóbb használójuk ellen fordulnak.

6. Egy ilyen helyzetben azt hiszem, mindenkinek borzalmasan nehéz lehet. Kivel éreztél a leginkább együtt? Adorjánnal, a fiával vagy esetleg a feleségével?

Ilyen értelemben nem volt kedvenc hősöm. Nem akartam, és nem is tudtam volna ítélkezni felettük. Ahogy már mondtam, szerintem mindegyiküknek megvan a maga igazsága, ahogy a való életben is. Értem én Adorjánt is, de tudom, Évának sem volt könnyű. És Tominak sem, mert nehéz volt neki kitalálnia a „hogy tehették ezt velem” önsajnálatból épült labirintusából.

7. Most is LMBTQ regényen dolgozol? Vagy esetleg a következő könyvedet más témában írod? Mire számíthatnak az olvasóid?

Van egy új kéziratom a kiadónál, még nem tudom, mi lesz a sorsa. Nem LMBTQ, de valójában ugyanazok a kérdések tartják egyben a történetet, amelyek az Adj esélyt!-ben foglalkoztattak. Önmagunk és mások elfogadása, bátorság ahhoz, hogy a saját normáink szerint éljünk, bátorság, hogy felvállaljuk önmagunkat, a vágyainkat. Egy nő története, de nemcsak nőknek szól. Én úgy látom, azért az élet alapdolgaiban a férfiak és a nők annyira nem különböznek egymástól. Mindegyikükre érvényes lehet a regényen végigvonuló kérdés, szabad-e hagynunk, hogy bármilyen okból ne szeressünk, és ne szeressenek bennünket. Úgy, ahogy vagyunk. Testestől, lelkestől.

8. Lehet már tudni, hol találkozhatnak veled az olvasóid legközelebb, hogy dedikáltathassák a könyvüket?

Még csak most indult az év, pontos helyszíneket és dátumokat nem tudok mondani. De ha bárhova meghívnak, szívesen elmegyek, szeretek beszélgetni az emberekkel.

Köszönöm az interjút, Adrienn!

Én köszönöm az érdekes válaszokat!

Nyereményjáték:

A kötet fiatal főhőse, Tomi a gasztronómia szerelmese, így a mostani játékban ezt a tudásod teszteljük. Felelj a blogokon látható alap konyha technológiai kérdésekre, és írd be a válaszod a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kérdés a játékhoz:
Mik a palacsinta hozzávalói?

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

01. 14. Spirit Bliss Sárga könyves út

01. 16. Nem félünk a könyvektől

01. 18. Sorok Között  

Helen Pollard: A kis francia panzió

Helen Pollard A kis francia panzió című könyve az elejével fogott meg magának. Beleolvastam a KMK honlapján az első fejezetbe, és Emmy barátja olyan szinten felhúzott a mocsok viselkedésével, hogy egyszerűen el akartam olvasni, hogyan lesz végül jól hátsón billentve és elküldve egy bizonyos helyre.

A történet egy Emmy nevű nőről szól, aki a barátjával, Nathannel nyaralni utazik Franciaországba, a La Cour des Roses nevű kis panzióba. Egyik este a panzió tulajdonosa, Rupert rosszul lesz, és mikor Emmy segítségért rohan az emeletre, rajtakapja a barátját a panziótulajdonos feleségével, Glóriával. A történet arról szól, hogyan tudja Emmy feldolgozni a megcsalást, hogyan képes újraépíteni önmagát, és hogyan szeret bele abba a helybe, ahol összedőlt az egész élete.

Fejlődésregény

Elsőre az ember azt gondolná, hogy ez a regény egy könnyed romantikus sztori lesz, a főhősnőt megcsalják, de a romantikus francia környezetben jön majd egy férfi, aki megmenti őt a magánytól és szomorúságtól. Aki erre számít, téved, ez a történet valójában ennél sokkal-sokkal többről szól. Arról, hogyan ébred rá egy nő önmaga értékére, hogyan válik erőssé, önállóvá, egésszé, és találja meg a valódi célját és helyét a világban.

Emmy olyan régen benne van egy rossz kapcsolatban egy olyan férfival, aki teljes mértékben tesz rá, hogy észre sem veszi, ez így nem normális. Amikor megtörténik a megcsalás, és Nathan megbánás helyett érzéketlenül, teljes érdektelenséggel és gúnnyal reagál az egészre, Emmy még mindig a megoldást keresi. Megbocsátana a férfinak, próbál rájönni, hogyan menthetné meg a kapcsolatát. Eközben olvasóként én már üvöltöttem magamban, hogy az istenit neki, hát nem látod, hogy ez a görény nem érdemel meg téged? Hogy te ennél sokkal többet érsz? Ne pitizz neki, hanem rúgd szét azt a bizonyos testrészét!

Vagyis Emmy önbecsülését olyan szinten leépítette ez a kapcsolat, hogy az olvasó előbb tudja, vége van (vége kell, legyen!), és sokkal jobban jár Nathan nélkül, mint ahogy erre Emmy maga rájönne. Ha körülnézek akár a közelemben, akár a távolabbi környezetemben, sok Emmyhez hasonló nőt látok, aki annyi időt, energiát feccölt egy kapcsolatba, hogy nem tudja vagy akarja meglátni, milyen férfira is vesztegette el az éveiket. Ezeknél a nőknél általában vagy szép lassan telik be a pohár, és középkorúként jönnek rá, hogy ebből elég volt, vagy valami hirtelen csapás éri őket, pl. egy megcsalás, és emiatt nyílik fel a szemük. Szóval Emmy karaktere teljesen reális szerintem, és ő még jól járt, hogy időben ráébredt arra, felesleges még több évet elvesztegetnie.

A megcsalás után Emmy rájön, hogy Nathan csak cselédnek nézte, sosem segített neki semmiben, és a szemében nem ért sokat sem Emmy, sem a kapcsolatuk. Az, ahogyan a megcsalás után Nathan az életét éli, amilyen döntéseket hoz, tökéletesen megmutatja, hogy mennyire gerinctelen alak. És szerintem nem én leszek az egyetlen olvasó, aki amellett, hogy élvezte az olvasást, végig azt várta, megkapja-e Nathan végül azt, amit érdemel.

Ez utóbbit nem árulom el, ám azt igen, hogy Emmy rengeteget változik a regény során. Olyan apróságoktól kezdve, hogy rájön, képes férfisegítség nélkül is beparkolni egy kompra, olyan nagy dolgokig, mint hogy egyedül is boldog tud lenni.

Honvágy

Valahányszor olyan könyvet olvasok, amelyben a főszereplő kiszakad a rohanó, városi hétköznapokból, és talál a békés, nyugodt kis helyet, ahol valóban boldog lehet, egyfelől kicsit irigykedem, másfelől elfog egyfajta honvágyhoz hasonló érzés.

Ebben az esetben is ez történt.

A La Cour des Roses panzió és a környezete maga a paradicsom. Persze, ott sem lehet lazsálni, Emmy végül nyaralóvendégből egyfajta ideiglenes segítővé válik beteg sorstársa, Rupert mellett. Takarít, bevásárol, főz és gondoskodik a vendégekről. Mégis… a munkáját szívvel, örömmel végzi, és megszabadul attól a stressztől, amit a nagyvárosi munkahelyek nyomasztó, kapitalista légköre teremt.

A panzióban persze nem csak munka várja. Gyönyörű környezet, sokszínű kisvárosi légkör, amelyben mindenki ismer mindenkit, pihenés és persze némi romantika.

Az biztos, ha a La Cour des Roses valóban létezne, és Rupert felajánlaná, gondolkodás nélkül költöznék oda (persze a családommal együtt). Álom, álom, szép álom, de néha jó álmodozni az ehhez hasonló könyveknek köszönhetően, és elképzelni, hogy egyszer a valóságban is eljön majd a lehetőség, és elég bátrak leszünk megragadni.

Férfiak a háttérben

Nagyon tetszett, hogy bár volt romantikus szál a történetben, sőt, több férfi is Emmy életének részévé vált, nem nyomták el őt ezek a férfikarakterek, és a romantikus szál sem nyomta el a személyiségfejlődés szálát – sőt, erősítette azt.

Ryan a panzió fiatal, dögös kertésze az első, aki felkelti Emmy figyelmét. A fiú segít abban, hogy Emmynek ne csak emberként, hanem nőként is visszatérjen az önbizalma. Rendes srác, aki szerencsére pont azt adja Emmynek, amire a nőnek szüksége van, és nem vár el többet annál. Tetszett, ahogy fiatal kora ellenére képes volt Emmyvel együtt felnőttként kezelni a helyzetet és a köztük lévő vonzódást is.

Aztán ott van Alain, akit Emmy eleinte többféle szempontból is félreért és félreismer, ám végül rájön, hogy milyen ember is valójában. Szintén nagyon tetszik, hogy a végső döntését az életéről nem az alapján hozza meg, hogy mit érez egyik vagy másik férfi iránt, hanem az alapján, hogy ő maga mit szeretne. Vagyis az életét, jövőjét többé nem a férfiaktól teszi függővé, akkor sem, ha vonzódik valamelyikükhöz, esetleg szereti is valamelyiküket.

A sorstárs

Rupertet először önző érdekek is vezérlik abban, hogy Emmyt bevonja a szálló életébe, lévén, egyedül maradt betegen, és így nem lenne képes ellátni a feladatait. Ám az, hogy munkát ad Emmynek a lehető legjobb dolog, amit a nőért tehet. Kirángatja őt a keserűségéből és célt ad az életének. Emmy bebizonyíthatja a szálló körüli feladatai által önmagának, hogy férfi nélkül is tud boldogulni, képes elintézni fontos és bonyolult dolgokat, olyasmiket is, amiket korábban rábízott volna Nathanre, mondván, ő a férfi, ő jobban tudja.

Emmy olyan szinten élvezi az új, ideiglenes munkáját, ahogyan a valódi munkáját már rég nem. Csak ez sem tudatosult benne korábban. Kellett a sokk, az új környezet, az új kaland ahhoz, hogy rájöjjön, nem elégedett úgy egészében véve az életével. Nemcsak a párkapcsolatával, hanem a munkájával, az otthonának mondott modern hidegséggel berendezett lakásával és a városi élettel sem.

A kérdés csak az, hogy bátrabb-e, mint az emberek többsége, és fel tudja-e adni az egész addigi, viszonylag biztonságot nyújtó életét egy új, bizonytalansággal teli életért cserébe.

A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik azokat a sztorikat, amelyekben kevés a cselekmény, ám annál több a belső, lelki vívódás, változás. Valamint azoknak, akik odavannak azért az igazi, elbűvölő, francia hangulatért, amelytől akkor is honvágya lesz az embernek, ha sosem járt korábban Franciaországban.

Kedvenc karakter: Emmy, Alain, Rupert.

Kedvenc jelenet: amikor Emmy váratlan látogatót talál a lakásában.

Kedvenc idézetek:

„– Ez a te életed. Azt kell tenned, amit tenni akarsz. Hallgass a szívedre, Emmy! Erre az egyre kérlek.
– És szerinted a szívem idehúz?
Kiitta a teáját, és felállt.
– Ezt nem nekem kell tudnom.”

„– A kapcsolatban anya a főnök, ha erre magadtól nem jöttél volna rá. Mindannyiunkat ő igazgat, és ő intézi a dolgainkat.
– És az apád ezt hogy bírja?
– Csendben, panasz nélkül – feleltem, majd gyorsan a védelmére keltem. – Nincs elnyomva, ő egyszerűen ilyen szelíd ember, neki így is jó. Látja, hogy anyának ez örömet okoz, úgyhogy hagyja, hadd irányítson. Sokat dolgozik, és szerintem neki épp elég, hogy a munkahelyén megmondja, ki mit csináljon, otthon örömmel adja át a stafétát anyának.
– Mivel foglalkozik?
– Könyvelési vezető egy nagy gyártó cégnél.
Rupert nevetésben tört ki.
– Hogy van ez veled meg a könyvelőkkel? Azt hittem, Nathannel végeztél velük.
– Jó, hát apa volt előbb – feleltem sértődötten. – Ha valaki, akkor Nathan volt itt a felesleges könyvelő.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Catherine Rider: Csók Párizsban

A Csók New York-ban után Catherine Rider ezúttal egy Párizsba kalauzolja el a romantikára vágyó olvasóit. A kötet hősnője Sierra Fuentes, aki egy gondosan megtervezett párizsi utazás helyett egy életre szóló élményt kap Jean Luck-től, a helyes francia sráctól.

Gyere, éld át a Blogturné Klub tagjaival a romantikus kalandokat, és a turné végén a könyv egyik példánya is a tiéd lehet.

Catherine Rider Csók Párizsban című regényét Rácz-Stefán Tibi ajánlotta nekem. Megkérdezte, nem lenne-e kedvem csatlakozni a turnéjához, én meg átfutottam a fülszöveget, és úgy döntöttem, hogy jöhet. Ha nem is francia író írta a történetet (egyébként egy angol és egy amerikai szerzőpáros írta álnéven), mégis csak köze van Párizshoz, én meg szeretem azt a hangulatot, amit Franciaország nyújt a könyvek lapjain.

A történet egy Serena nevű lányról szól, aki azért utazik Párizsba, hogy végrehajtsa a Romantikus Projektet. Eme projekt arról szól, hogy végigjárja azokat a helyeket, amelyeket a szülei is végigjártak anno a nászútjukon, és emlékalbumot készít a túráról az édesanyjának. A nő ugyanis rosszul viseli, hogy a férje, Serena édesapja meghalt nemrég egy balesetben. A Romantikus Projekt azonban egy francia fiúnak, Jean-Lucnek köszönhetően nem úgy sül el, ahogyan ezt Serena előre megtervezte.

Felépítés

A történet egyetlen nap alatt játszódik. Serena megérkezik Párizsba, a nővére felelőtlenségének köszönhetően egy vadidegen srácra, Jean-Lucre marad a pesztrálása, és ketten együtt végigkalandozzák a várost. Számomra kicsit gyors volt így a tempó, én nem hiszek abban, hogy egyetlen nap alatt igazi barátság, majd szerelem lehet egy friss ismeretségből. Ha a cselekményt több napra, mondjuk legalább két hétre osztják fel az írók, akkor sokkal hihetőbb lett volna számomra a történet, és valószínűleg két hét is kevés arra, hogy az ember végigrohanjon egy listányi helyszínt Párizsban, ezért ugyanúgy fuccsba mehetett volna Serena terve. Persze, magát a történetet így is élveztem, csak jót mosolyogtam magamban azon, hogy ez a valóságban azért nem így működik az esetek 99,9%-ban.

A történet felváltva mutatja be nekünk Serena és Jean-Luc szemszögét E/1-ben. Ennek örültem, mert mindketten küzdenek olyan lelki problémákkal, amelyeket a másik szemén át nézve nem lehetett volna olyan pontosan és hitelesen bemutatni.

Egy szülő elvesztése

Serena elvileg az anyja miatt akarja végigcsinálni a Romantikus Projektet, ám valójában inkább neki van szüksége erre az egészre. Egyfelől, hogy feldolgozhassa az apja halálát, másfelől, hogy elgondolkozhasson a saját életéről.

A valós párizsi élményeket először fel akarja áldozni egy lista miatt. Olyan mereven ragaszkodik ahhoz, hogy tartsa magát a tervhez, hogy észre sem veszi a valóban fontos dolgokat, amik pedig ott vannak körülötte. De persze, ember tervez, Isten végez, és az égiek Jean-Lucöt küldték, hogy keresztbetegyen a listának, és közben valami még fontosabbat, jobbat adjon Serenának.

Serena viselkedését és érzéseit teljesen megértem. Sokszor az ember nem veszi észre, hogy mi az igazán jó neki. Ragaszkodik egy tervhez, egy álomhoz, mert azt gondolja, a boldogságához muszáj megvalósítania. Aztán jön a Sors, és teljesen más irányba tereli. Talán eleinte tart attól, hogy a korábbi terv félresiklása majd boldogtalanná teszi, aztán rájön, hogy sokkal boldogabb ebben az új helyzetben. Elmúlt az akarás görcse, és talán sokkal könnyebben megvalósul az eredeti álom is, ha már nem kényszeresen ragaszkodik hozzá az ember. Én pont ezen mentem át az írással kapcsolatban nemrég, úgyhogy igazolhatom, ez a szál teljesen reális a történetben érzelmi szempontból

Amikor a félelem irányít

Jean-Luc is elvesztette az apját, bár másképp, mint Serena. Az ő apja nem halt meg, csak épp elhagyta őt, és az USA-ban új családot alapított. A traumáját erősíti az is, hogy a nagypapája, aki segített őt az anyjának felnevelni, Alzheimer-kóros, és már fel sem ismeri őt, vagyis bár akaratán kívül, de ő is elhagyta.

Jean-Lucnek emiatt kötődési problémái vannak. Mivel fél attól, hogy újra elhagyja az, akit szeret, ezért próbára teszi maga körül az embereket. Direkt elutasítóan viselkedik velük, hogy lássa, lelépnek-e vagy mindennek ellenére maradnak. Bármilyen furán fog hangzani, az ő lelkét is tökéletesen sikerült megértenem. Én pont ugyanilyen vagyok. Nem tudom, milyen konkrét trauma miatt, de tény és való, hogy amikor valaki túl közel kerül hozzám, akár lehetséges párként, akár barátként, elkezdek önkéntelenül olyasmiket csinálni, amik miatt megharagudhat, és ha nem elég kitartó és nem szeret igazán, akkor leléphet. Ez nem egy tudatos dolog, mindig csak utólag jövök rá, hogy már megint ezt tettem. Épp ezért kicsit furcsa volt számomra, hogy Jean-Lucnek elég, hogy rájön arra, mit is csinált a volt barátnőjével kapcsolatban, és azonnal képes változtatni önmagán. Az ember nem tudja ilyen gyorsan legyőzni a zsigeri, tudatalatti félelmeit. Szóval magát a félelmét, lelkét megértem, a gyors változása viszont csak egy romantikus regényben történhet meg, a valóságban biztosan nem menne ennyire hirtelen. Ami persze nem baj, hiszen ez egy romantikus regény, nem a valóság. :)

A hasonló kirakós darab

Serena életében van egy másik srác is, akit az iskolából ismer, de összefutnak Párizsban is. Mindenki azt mondja és ő maga is úgy látja, hogy a srác tökéletesen illene hozzá, mivel ők ketten nagyon hasonló személyiségek. Ugyanúgy szeretik precízen rendszerezni a dolgaikat, ugyanolyan felelősségteljesek. De valahogy még sincs meg az a bizonyos szikra…

Ez a szál nagyon tetszett, mert tökéletesen bemutatta, hogy az ember nem képes irányítani az érzéseit. Nem tud valakibe csak azért beleszeretni, mert az úgy lenne logikus, a szerelem magától jön, és sokszor olyan emberekbe szeretünk bele, akikbe pontosan tudjuk, hogy veszélyes. Mert nagyon mások vagyunk, nagyon mást akarunk. De hát, ez van…

És néha ez a másság mégis sokkal jobban működik, mint ha egy hozzánk hasonlóval jönnénk össze. Persze fontosak a közös pontok, pl. Serena és Jean-Luc esetében is vannak ilyenek. Igazából szerintem ők tökéletesen kiegészítik egymást. Serena túl komolyan veszi az életet, és közben mégis lemaradna róla, ha nem lenne mellette Jean-Luc, aki emlékezteti a valóban fontos dolgokra. Jean-Lucnek pedig kell valaki, aki a földön tartja, amikor komoly helyzet van, erre pedig Serena tökéletesen alkalmas.

Kalandozás Párizsban

Párizsnak csak egy-két ismert helyén járunk a regényben a karaktereket követve, egyébként számomra ismeretlen terepen haladnak, de a francia hangulat így is átitatja teljesen a sorokat. Jó érzés volt olvasni a bulihajóról, az étteremről, ahol tényleg a vendég számít, a kis könyvesboltról az üzenő falával. Kicsit úgy éreztem, mintha én is egy nyaraláson (jobban mondva telelésen) lennék, tökéletes kikapcsolódás volt számomra az a néhány óra, amíg a regényt olvastam.

Tetszett az az ötlet is, ahogyan végül Jean-Luc megvalósítja az egyetemi fotós projektjét. Bár nem volt nagy meglepetés, végig tudtam, hogy ez lesz a projekt vége, mégis jó volt végigkövetni azt, ahogyan erre Jean-Luc is rájött.

A regényt azoknak ajánlom, akik vágynak egy kis romantikus kikapcsolódásra francia hangulatú környezetben.

Kedvenc karakter: Jean-Luc, Serena.

Kedvenc jelenet: amikor Serena az anyukájával beszél telefonon.

Kedvenc idézetek:

„– Az egyedüllét a könnyű. HA együtt vagy valakivel, akkor folyton kezelned kell őt is és a helyzeteket is. És pont ez… – Leterítette a kártyáit (csupa hatost és hetest), hogy még jobban kihangsúlyozza, amit mond. – …pont ez a te bajod, Serena. Szeretnéd, ha lenne valakid, de azt akarod, hogy az egyszerű és könnyű legyen. Fel kellene tenned magadnak a kérdést, hogy tényleg az-e a legjobb neked, ha a dolgok egyszerűek és könnyűek.”

„– Drágám, az emberek csak a filmvásznon tökéletesek. Mert ott könnyű, és bármi gondjuk is van, pár órán belül megoldódik. De a való életben a kapcsolatok komoly erőfeszítést igényelnek. Néha szüntelen erőfeszítést. Ez legalább annyira fárasztó, mint amennyire izgató is, és ha az igaziról van szó, akkor megéri.”

Értékelés: TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 

Nyereményjáték:

A könyv harmadik főszereplője Párizs, amit a főhősök keresztül-kasul bejárnak, és így mi is megismerhetjük a nagyobb látványosságokat.
A játék egyszerű! Minden állomáson találsz egy képet valamelyik párizsi látványosságról, a feladatod, hogy beírd a Rafflecopter doboz megfelelő sorába, hogy mi az.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kép a játékhoz:

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

01. 09. Spirit Bliss Sárga könyves út

01. 11. Sorok Között

01. 13. Könyvvilág

01. 15. Deszy könyvajánlója