Sándor Anikó: Férfimesék

Miért választottam ezt a könyvet?

Nos, szeretem a novellákat, és a cím – Férfimesék – felkeltette az érdeklődésemet. Tudni akartam, vajon mikről mesélnek a férfiak a kötetben.

Véleményem a könyvről

A kötetben 19 novella található. Sándor Anikó megkérte a férfiismerőseit, hogy meséljenek neki egy-egy érdekes, másokat is érdekelhető sztorit az életükből. Egy kivételével – amit a megkérdezett férfiismerős maga írt meg – aztán az író novellaformába öntötte ezeket a sztorikat.

Korábban még sosem olvastam semmit Sándor Anikótól, de tetszett a stílusa. A történetek – bár a bennük szereplő férfiak nagy része nem volt túl szimpatikus számomra – teljesen lekötöttek, beszippantottak. Érdekesnek találtam őket irodalmi művekként, és sok mindenről elgondolkoztattak, ami számomra nagyon fontos olvasóként.

Bár az olvasás szórakoztatott mint olvasót, nőként őszintén szólva ez a kötet még inkább elvette a kedvem a férfiaktól és egy kapcsolattól. A legtöbb történet, amit a férfiak elmesélésre érdemesnek ítéltek, arról szólt, hogyan csalták meg a feleségüket, párjukat, miképpen tartottak több barátnőt egyszerre, hogyan trükköztek vagy vásárolták meg a szexet, és mindezt a többség lelkiismeret-furdalás nélkül, majdhogynem büszkén adta elő, mintha ez lenne a normális. Azért én remélem, hogy még léteznek a világban becsületes, hűséges férfiak is, de a kötet novelláinak többsége nem ezt mutatja sajnos.

Többször nem tudtam, hogy most nevessek vagy szörnyülködjek, olyan trükköket, átveréseket kiviteleztek rezzenéstelen arccal az adott férfiak. Az egyikük a legjobb barátja feleségét a legjobb barátja házában fektette meg, amikor a férj váratlanul hazaért egy üzleti útról. Ő pedig kiment lepedőben ajtót nyitni, és azt hazudta, hogy egy másik nővel van odabent, mert a barátja felesége kölcsönadta neki néhány órára a házat. Mindezt szemrebbenés nélkül. Nekem lesült volna a képemről a bőr. Közben viszont valahol mélyen humoros is volt a helyzet, mert a barát helyében én tuti nem hittem volna el ezt a mesét. De legalább ennyire arcátlan és elképesztő volt az a pasas, aki két családot tartott fent egyszerre, és a titkos családban született gyerekét, amikor épp nem tudott sem ő, sem a titkos nője a munka miatt vigyázni rá, rábízta a saját anyjára, vagyis a titkolt gyerek nagyanyjára. A nő persze nem tudta, hogy épp az unokájára vigyáz, míg elő nem került egy fényképalbum.

Szóval igen, a könyvbeli férfiak nagy részét az életben messziről elkerülném, még barátként sem viselnék el ilyen gondolkodásmódú embereket. A történeteik viszont jól voltak megírva, szórakoztatóan, érdekesen. Bár általában novelláskötet esetén mindig van néhány novella, amit unok, ebben az esetben egyetlen történetet sem tudnék mondani, amit ne érdeklődéssel olvastam volna. Talán, mert mindig is érdekelt a pszichológia, és ha nem is pozitív dolgokat tudtam meg a férfi nemről, beleláthattam a fejükbe, az érzéseikbe, a gondolkodásmódjukba, és ezt a csalódottság, elképedés, esetenként undor mellett is izgalmasnak találtam. Na meg persze az író stílusa is sokat segített, tényleg nagyon jól ír, ezért az érzéseimtől függetlenül szívesen olvastam a történeteket.

Persze azért a nők sem szentek a novellákban. Akadtak olyan nők is, akiket én nagy ívben elkerülnék, mert bár úgy gondolom, mindenkinek joga van úgy élni, ahogy akar, míg nem árt azzal másoknak, én olyan emberekkel veszem körbe magam, aki körülbelül azonosan gondolkoznak az erkölcsökről, akikkel érzelmileg azonosulni tudok. Nos a könyvbeli nők egy része nagyon nem ilyen volt. Például elképzelni sem tudom, mi visz rá valakit, hogy sugardaddyt keressen. Nincs a világon annyi pénz számomra, ami miatt eladnám a testem és ezáltal a lelkem. Vannak persze lányok, nők, akiknek nincs más választásuk, velük szívemből együttérzek, és egyáltalán nem tartom erkölcstelennek őket, de azokat, akik élhetnének másképp is, csak a luxusért bevállalják a kurválkodást, képtelen vagyok megérteni, bármennyire is próbálom. Persze a sugardaddyket sem értem. Fogalmam sincs, hogyan képesek úgy együtt lennie egy megfizetett nővel, hogy pontosan tudják, az adott nő csak a pénzért van velük. Amúgy lehet, hogy konkrétan undorodik tőlük. Nincs önbecsülése ezeknek a férfiaknak? Én biztosan nem akarnék olyannal együtt lenni, aki nem akar engem úgy igazán. Akkor inkább éljek és haljak meg egyedül.

Volt azért néhány megindító novella is, és olyan, aminek a férfi ihletője nem erősítette meg bennem a "jobb a férfiaktól távol maradni" érzést. Tetszett az a novella, amiben egy férfi arról mesélt, hogy a nagyapja és az apja is Alzheimer-kórban szenvedett. Nagyon érdekes kérdést vet fel a tette, ugyanis direkt elöl hagyott egy nagy adag gyógyszert, mert azt remélte, hogy az apja majd egy tiszta pillanatában az öngyilkosságot választja – lévén végignézte gyerekként, ahogyan az anyja a nagyapjáról, aztán pedig később az apjáról (vagyis a nő férjéről) gondoskodott erőn felül, és úgy érezte, elég ebből. Nem csodálom, hogy ezt lelkileg már képtelen volt nézni. Ettől függetlenül persze nagyon jó vitatéma, hogy vajon bűn volt-e, amit tett erkölcsi és jogi szempontból. Valahol annak tartom, mégsem tudom elítélni, mert nem éltem át azt a szenvedést, amit ő gyerekkorában és később felnőttként is.

Az a novella is nagyon tetszett, amelyben egy egymásba szerelmes vak férfit és vak nőt elszakít egymástól az élet, és a véletlennek köszönhetően találkoznak újra egy illat és egy dallam által. Én romantikus lélekként ebben a sorsszerűségben szeretnék hinni és abban, hogy létezik igazi szerelem és rendes férfiak.

A szexmentes szerelem című novella főszereplője is pozitív érzéseket váltott ki belőlem, leginkább együttérzést. Szörnyű lehet úgy élni, hogy nem lehetsz önazonos magaddal. Hogy a világ elvárásai hatására úgy kell valakinek éreznie, valami nem stimmel vele. Aztán csodás érzés lehet, amikor valaki előtt kinyílik a világ, rájön, hogy ki is ő valójában, és hogy egyáltalán nincs egyedül az érzéseivel.

Nyomogatja beszéd közben a lábát, fáj nagyon most is, de nincs mit tenni. Gyógyszerre nem futja huszonnyolcezerből.

Óvatosan felajánlom, hogy kiválthatjuk együtt a gyógyszerét, de ő keményen visszautasítja. Akkor legalább egy fájdalomcsillapítót, ne fájjon folyton. Azt sem kér, egyáltalán semmit nem kér, köszöni szépen. Elszégyellem magam, minek tolakszom én itt. Megszokta a fájdalmat, nem kér a szánalomból, és ha sajog is mindene, azért dolgozna szívesen, csakhogy senki nem ad fizetős munkát neki. Ingyen akarják dolgoztatni. Párszor átverték, pénzt ígértek neki trógerolásért, aztán amikor fizetni kellett volna, kiröhögték, elzavarták. Így már nem is nagyon merne belefogni semmibe, többször nem akar így járni.

Kedves volt az a férfi is, aki leült beszélgetni a nyaralása során egy vadidegen, mélyszegénységben élő férfival, akinek a feje fölül el akarta adni a rokonság a düledező házat is. A sztori vége reménykeltő volt, remélem, hogy végül sikerült segíteni.

Hogy tetszett a könyv?

A novellák nagyon jók voltak, nagyon jó stílusban írta meg őket Sándor Anikó, szórakoztattak és elgondolkoztattak. De a bennük lévő emberek nagy részétől önkéntelen undort éreztem. Viszont épp ezért örültem a nem megcsalásokról, átverésekről, pénzért szexről szóló novelláknak, mert így azokat felüdülés volt olvasni. Adtak egy kis reményt, hogy mégsem minden férfi "olyan". Remélem legalábbis... De amíg nem találom meg azt a nem "olyant", addig biztos, hogy inkább vagyok egyedül, mint rossz társaságban.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Lényegében mindenkinek, aki bepillantást szeretne nyerni a férfiak életébe. Vagy legalábbis tizenkilenc férfiéba. Aztán reménykedni velem együtt, hogy azért vannak még rendes pasik is valahol.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Laura Barnett: Variációk egy párra – Blogturné

Ti is krónikusan végigveszitek magatokban a különböző variációkat arra, “Mi lett volna, ha…”, egy rossz döntés után? Laura Barnett könyve épp ennek a gondolatnak a mentén született. A Variációk egy párra két ember kapcsolatának több különböző lehetséges alakulását veszi végig, így tulajdonképpen három különböző történetet olvashatunk ugyanazokkal a szereplőkkel. Tartsatok velünk, ha érdekel, mit gondolunk a Park Kiadó ősszel megjelent könyvéről.

Miért választottam ezt a könyvet?

Azóta el szerettem volna olvasni, hogy a NIOK Facebook-csoportjában Szabados Ági ajánlotta, mert érdekesnek tűnt az alapkoncepció, kíváncsi voltam, hogyan lehet alternatív valóságokkal játszani egy regényben.

Véleményem a könyvről

A regény lényegében ugyanazon két ember életét meséli el háromféle változatban, ahogy a fülszövegében is írják, egy amolyan "mi lett volna, ha" könyv. Eva és Jim egy biciklibaleset miatt találkozik. Az első esetben azonnal egymásba szeretnek, és összeházasodnak. A második esetben a lány érez némi vonzódást Jim iránt, de továbbmegy, és az éppen aktuális barátjához megy feleségül. A harmadik esetben szintén megtörténik az egymásba szeretés, de Eva rájön, hogy terhes az előző barátjától, és úgy dönt, elhagyja Jimet, hogy a gyermeke apjával maradjon. Ezen három alapesetet követhetjük végig egészen Eva és Jim időskoráig, megnézhetjük, mik lesznek a különböző döntéseik következményei.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, először nagyon nehéz volt nyomon követni, hogy melyik szál is melyik, mert nagyon sok átfedés volt az események között. Aztán, ahogy a különböző döntések elkezdtek különböző következményekkel járni, már könnyebben váltottam át egyik alternatív valóságból a másikba.

Először azt hittem, hogy az első szál lesz a boldog szál, hiszen abban a két szerelmes azonnal egymásra talál, együtt maradnak, közös életet kezdenek. Aztán rájöttem, hogy amit túl könnyen megkapunk, azt nem igazán értékeljük. Ebben a szálban bejött a megcsalás témája, az, hogy Jim nem tudott kiteljesedni, Eva viszont igen, és ez a férfi részéről irigységet és önértékelési zavarokat okozott, és hasonló problémák. Őszintén szólva, nekem ebben a szálban volt a legunszimpatikusabb Jim, bár be kell ismerni, hogy Eva sem volt szent, de ő csak egyszer hibázott, Jim meg vagy ezerszer. Ennek ellenére kíváncsi voltam, mi sül ki ebből a szálból, mert Eva és Jim ebben is szeretik egymást. Érdekelt, hogy vajon képesek-e kijavítani a hibáikat, és végül együtt boldognak lenni.

Ahogy a férfi arcát figyeli, elméjébe villan – bár semmiképpen nem tudná, sőt még csak nem is kívánná megmagyarázni, miért biztos benne –, hogy ez az a pillanat, ami után többé semmi sem lesz ugyanaz.

A második szál azért volt izgalmas, mert Eva és Jim szinte végig idegenek voltak egymás számára, egy megérzés miatt mégis ott húzódott közöttük a láthatatlan kötelék. Eva első házasságának alakulását előre éreztem, Jimé viszont meglepett. Lényegében azt vártam, hogy végül majd mégis összetalálkoznak az útjaik, de sikerült meglepni a végén, mert mégsem úgy alakult minden, ahogyan én azt előre hittem. Nagyon szimpatikus volt egyébként Eva második férje, ha a könyvből választhattam volna magamnak férjet, biztos, hogy nem Jim lett volna az, hanem Ted. Még úgy is, hogy ismerem a házasságuk történetének a végét.

A harmadik szál az első ellentéte volt számomra. Míg az azt bizonyította, hogy amit nagyon könnyen megkapunk, azt nem értékeljük, addig ez a harmadik azt, hogy amiért meg kell küzdenünk, amire várnunk kell, azt igazán értékelni és szeretni fogjuk. Először kicsit untam ezt a szálat, mert Eva első házassága lényegében hasonlóan alakul benne, mint a második szálban, de aztán amikor kezdett egyedivé válni, talán ezt a szálat szerettem meg a legjobban.

Lényegében mindhárom történet vége ugyanaz (ha kicsit más módon is), ami kicsit elszomorított, de közben meg megfelelő lezárása volt Eva és Jim háromféle élettörténetének.

A könyvben egyébként kaphatunk egy kicsit a szerelmi drámákból, a szülő-gyerek konfliktusokból, abból, hogyan lehet kezelni a saját sikereinket vagy sikertelenségeinket, valamint a párunk sikerét és sikertelenségét.

Hogy tetszett a könyv?

Az elején szoknom kellett az alternatív valóságok közötti ugrálást, nehéz volt nyomon követni, hogy mikor melyik szálban is járok éppen, de ahogy elkezdett mindegyik szál egyedivé válni, ez a probléma megszűnt. Érdekes volt látni, hogy az a szál, amiről úgy gondoltam, a legboldogabb lesz, végül boldogtalanságba torkollt, ami meg elsőre szomorúnak tűnt, az (a lezárás ellenére is elmondhatjuk, hogy) boldogsággal végződött.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szeretne egy egyedi ötleten alapuló, egyedi kivitelezésű amolyan romantikus családregény-féleséget olvasni.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Mivel a Variációk egy párra Londonban játszódik, ezért a játékunkban Londonban játszódó szerelmes regényeket keresünk, az idézetek alapján. A könyvek címét írjátok majd be a Rafi megfelelő helyére.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

Mert nem akarok úgy járni, hogy megöregszem, magányos vagyok, és semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy mi lett volna, ha más utat választok.

Állomáslista:

Blogturné

01.25. Csak olvass!

01.27. Spirit Bliss Sárga könyves út

01.29. Utószó

01.31. Readinspo

a Rafflecopter giveaway

   

Sarah J. Maas: Üvegtrón (Üvegtrón 1.)

Miért választottam ezt a könyvet?

Nagyon szeretem Sarah J. Maas másik sorozatát, a Tüskék és rózsák udvarát, és már régóta kíváncsi voltam, az Üvegtrón-sorozatára is, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy bele is kezdjek. Aztán most megtört a jég, végre sikerült kézbe venni az első könyvet.

Véleményem a könyvről

Celaena Sardothien a leghíresebb és leghírhedtebb orgyilkos volt, mígnem valaki elárulta, elfogták, és a sóbányák mélyére zárták rabszolgaként. Egy éve sínylődik elítéltként, amikor is felbukkan az őt elítélő király fia és a testőrség kapitánya, hogy alkut ajánljanak neki. Vegyen részt a király által hirdetett versenyen, amelyen birodalmi orgyilkost keres, nyerje meg azt, és négy év szolgálat után visszakaphatja a szabadságát. Celanea vállalja a feladatot, ám arra nem számít, hogy a verseny hónapjai alatt valaki szép sorjában gyilkolni kezdi a résztvevőket.

Azért is kíváncsi voltam erre a regényre, mert tudtommal ez Maas első megjelent műve, és érdekelt, hogy vajon már ebben is ugyanolyan kiforrott volt-e a stílusa, mint a Tüskék és rózsák udvarában, vagy azóta változott, ahogyan ír. Nos, igen, a stílus terén lényegében ugyanolyan kiemelkedőt kaptam. És a könyv hatása is hasonló volt a másik sorozatának első részéhez. Ugyanis ez az első rész egy amolyan lassú bevezető volt.

A Tüskék és rózsák udvara első könyvénél is azt éreztem, hogy Maas stílusa nagyon jó, élvezem olvasni, de a történet lassú cselekményű és átlagosan izgalmas. Csak a második könyvnél szerettem bele a sztoriba és a karakterekbe, akkor viszont nagyon és véglegesen. Az Üvegtrón esetében is valószínűleg így lesz majd. Az első kötet is szórakoztatott, de bevezetőjellegű volt, lassú cselekményű, és sztori tekintetében is jó, de nem kiemelkedő. Ennek ellenére nagyon kíváncsian várom a második részt, mert ha Maas beindul, én biztosan megint szerelmes leszek a történetébe.

Celaena karaktere a fiatal kora ellenére nagyon kemény. Gyerekkorától kezdve orgyilkosnak képezték, úgyhogy teljesen elfogadható, hogy túlélt egy évet a sóbányák mélyén ép ésszel és viszonylag ép testtel. Tetszett, hogy nem valamiféle sérthetetlen szuperhősnek alkotta meg Maas, neki is megvannak a gyenge pontjai, a félelmei, ám mindezek ellenére is belevaló. Mivel a múltjáról nem sokat tudunk meg ebből az első részből, azt sem lehet tudni, orgyilkosként vajon kikkel végzett. Annyi kiderült, hogy gyerekeket sosem ölt, ami viszonylag megnyugtató, de semmi mást nem tudunk az áldozatairól. Vagyis azt sem lehet felmérni teljesen, hogy hol húzódnak az erkölcsi határai a munkája során, de egy bizonyos segítőjének a belé vetett bizalma, azt engedi sejtetni, hogy valószínűleg nem ártatlanokat ölt, hiszen az illető bízik benne, hogy a király parancsára sem fogja ezt megtenni, ha végül ő győz a versenyen.

A verseny... Nos, nekem azonnal Az éhezők viadala, valamint a Harry Potter és a Tűz Serlege ugrott be, csak ezúttal gyerekek helyett különféle kétes alakokkal. Vagyis Maas egy már sokszor megírt alapot dolgozott fel újra, belevíve a saját stílusát és fantáziáját. Lényegében ez az egész első könyv erről a versenyről szól, a felkészülésről, a próbatételekről és a végső párbajról. Közben persze történnek más dolgok is, van többfelé ágazó szerelmi szál és egy misztikus-gyilkolós szál is, ám ezek csak fel-felvillannak a verseny mellett.

Maas a romantikus szálat itt is egy szerelmi háromszögre alapozza, ezért kicsit megijedtem, hogy ugyanazt a konfliktust kapom majd, mint a Tüskék és rózsák udvara-sorozatában, de szerencsére ez a háromszög teljesen más volt. Vagyis egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy már megint ugyanazt olvasom.

– Na nehogy már leálljak az erkölcsről vitatkozni egy orgyilkossal! Talán elfeledkeztél arról, hogy te pénzért ölöd az embereket?

A lány elkomorodott, és az ajtó felé mutatott:

– Felséged távozhat.

– Kidobsz engem? – hitetlenkedett a herceg. Nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy kiabáljon.

Dorian herceg nagyon különbözik az apjától. Míg a király egy gyilkos zsarnok, Dorian inkább romantikus, idealista lélek. Hisz abban, hogy az igaz szerelmével kell összeházasodnia, szeretne jobb király lenni majd, mint az apja, nem akar szenvedést okozni a népének és más népeknek. Ám egyelőre meg van kötve a keze, amíg nem ő ül a trónon. Őszintén szólva én a könyv legvégén kedveltem meg őt úgy igazán. Celanea végső döntésekor azt hittem, hogy Dorian rosszul fog reagálni. Úgy, mint a legtöbb férfi tenné. De nagyon pozitívan csalódtam benne. Ő nem férfiként, hanem Férfiként viselkedett.

Chaol Westfall kapitány már a kezdetektől érdekes karakter volt számomra. Kicsit titokzatos, kicsit magának való, de becsületes. Először csak muszájból segítette Celanea felkészülését a versenyre, de szép lassan megkedvelte a lányt. Míg Dorian nyitott személyiség, és képes volt kimutatni Celaneának az érzéseit, addig Chaol elég zárkózott. Persze érezni lehetett a viselkedésén, hogy nagyon is kedveli Celaneát, de elfojtotta az érzéseit, még a barátságát is csak a kötet vége felé mutatta ki úgy igazán.

Őszintén szólva így, a könyv végére érve, fogalmam sincs, hogy melyik párosításnak örülnék a végén. Míg a Tüskék és rózsák udvarában ez kérdés sem volt számomra, addig itt mind Doriant, mind Chaolt el tudnám képzelni Celanea mellett. Szóval rábízom Maasra, és kíváncsian várom, ő miképpen dönt majd a sorozat végén.

A fantasyszál a mágikus kapukkal, többféle világgal (jóval és gonosszal egyaránt) egész érdekesnek tűnt, de talán ezzel kapcsolatban éreztem a leginkább azt, hogy ez még csak az első könyv. Ugyanis nem sok mindent tudhattunk meg a mágiáról, hogy a múltban miképpen működött, és most hogyan létezik. De talán részben ezért várom a második könyv olvasását, mert abban remélhetőleg Maas jobban beavat minket ebbe is.

Hogy tetszett a könyv?

Érezni rajta, hogy ez csak egy bevezető rész, elég lassú a cselekménye, sok minden nincs kifejtve benne még (főképp a fantasyszállal kapcsolatban), de megkedveltem Celaneát, Doriant és Chaolt is, lekötött a történetük eleje, és kíváncsian várom a folytatást.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akiket érdekel egy jó stílusban megírt fantasysorozat első, bevezetésnek szánt része, és szeretik a belevaló női főszereplőket.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Frédérique Deghelt: Valaki másnak az élete

Miért választottam ezt a könyvet?

Több emlékezetkiesős történetet láttam már filmként, de könyvként azt hiszem, ez volt az első ilyen sztori, amit olvashattam. Érdekelt, hogy vajon ezúttal miféle titok állhat az emlékezetkiesés hátterében, tud-e valami újat kitalálni a történet írója.

Véleményem a könyvről

Marie 1988-ban, huszonöt évesen éppen az új állásának örült, és találkozott egy jóképű pasival, Pablóval. Másnap viszont már úgy ébred, hogy Pablo a férje és közös gyerekeik vannak. Valamint a naptár azt mutatja, hogy 2000-ben járunk. Nem érti, mi történt vele, miért nem emlékszik az eltűnt évekre. Próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna, még a férjének sem árulja el, hogy kiesett neki az elmúlt tizenkét év és idegenként tekint rá és a gyerekeikre, a nehéz színjáték közben nekiáll az után nyomozni, milyen sokk érhette őt, ami miatt törölt mindent az agya.

Amikor belekezdtem a könyvbe, ezernyi ötlet merült fel bennem, mi történhetett. Azt hittem, valamiféle krimit vagy thrillert kapok majd, amiben kiderül, hogy a háttérben mozgatja valaki a szálakat a saját érdekében. Talán Pabló nem is az, akinek mondja magát? Marie valójában nem is a felesége és a gyerekek anyja? De a család és ismerősök akkor miért nem tudják ezt? Ők is benne vannak valahogyan az összeesküvésben? Esetleg Pabló tényleg Marie férje, de Marie azért vesztette el az emlékezetét, mert a férfi tett vele valamit? Vagy a később előkerülő szerető áll a háttérben?

Bár a kérdések megmaradtak bennem, végül rájöttem, hogy ez nem egy tipikus krimi, hanem inkább valamiféle lélektani, családi történet. Ami által betekintést nyerhetünk egy házasság működésébe is. Abba, hogyan hatnak az évek két ember kötelékére, miféle hibákat követnek el egymással szemben, sőt, miféle bűnöket.

Amikor épp csend van, Lola egyszer csak felkiált:

–Az én mamim elment! Egy másik mami jött helyette.

Pablo rám pillant.

– A gyerekek néha különös dolgokat mondanak, nem?

Összeszorult torokkal bólintok.

Érdekes volt, hogy Marie karaktere sem tökéletes a könyvben. Neki is megvannak a hibái, ő is tett olyan dolgokat az elfelejtett múltban és az amnézia alatt is, amikkel nagyon nem értettem egyet. Más történetekben, amikben előkerült az amnézia, egyértelműen a memóriazavaros nő volt az áldozat, itt viszont időnként felmerült bennem az is, hogy Marie esetleg belekeveredett valami butaságba, ami miatt végül fejsérülést vagy sokkot szenvedhetett, és az hatott ki a memóriájára.

Érdekes volt arról olvasni, egy nő, aki semmire nem emlékszik az elmúlt több mint egy évtizedről, miképpen próbál beépülni a családjába úgy, hogy azok semmit ne sejtsenek. Azt külön izgalmasnak találtam, hogy egy magát még 25 évesnek érző gyermektelen nő miképpen tud idomulni a nem is ismert gyerekeihez. Vajon nem érzik meg a gyerekek, hogy valami nem stimmel az anyjukkal? És a férje?

Szép lassan kerülnek elő a csontvázak a szekrényből, szép lassan áll össze a kép, és értjük meg, mi is történt pontosan mind Marie-val, mind Pablóval, valamint a kettejük házasságával. Mivel én krimire számítottam, egy kicsit ütősebb fordulatot vártam a történet végén, de pszichológiai szempontból nézve teljesen érthető, miért vesztette el Marie önmagát.

Hogy tetszett a könyv?

Őszintén szólva eredetileg másra számítottam, valami krimire vagy thrillerre, de miután rájöttem, hogy nem ezt fogom kapni, teljesen lekötött Marie családjának, házasságának története, kíváncsian vártam, mi történhetett vele.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szereti a pszichológiai szempontból szépen felépített, emberi történeteket egy kis titokkal, egy kis csavarral.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Gail Carriger: Szívtelen (Napernyő Protektorátus 4.)

Miért választottam ezt a könyvet?

Kíváncsi voltam a sorozat folytatására, arra, hogy vajon hogyan vészeli át Alexia a terhességét, és milyen kisbabát fog szülni végül.

Véleményem a könyvről

A történet a harmadik részhez képest néhány hónappal később folytatódik, amikor Alexia terhessége már előrehaladott állapotban van. A vámpírok még mindig a meggyilkolásával foglalkoznak, újabb és újabb csapdákat állítanak neki, hogy megszabaduljanak a még meg sem született gyerekétől. Lord Maccon, Lord Akeldama és Lyall professzor kiötölnek közösen egy tervet, amely talán megóvhatja Alexiát és a gyermekét, ám ezért nagy árat kell fizetniük. Mindeközben felbukkan egy végét járó szellem, aki arra figyelmezteti Alexiát, hogy valaki merényletet tervez a királynő ellen.

És igen, végre visszatért a történetbe az a titokzatosság, amit az első két könyvben annyira szerettem, de a harmadikból hiányoltam. Adott egy még el sem követett bűntény, merénylet a királynő ellen, aminek sem a karakterek, sem mi nem tudjuk, ki áll (vagy kik állnak) a hátterében. Talán Lord Maccon régi falkája ismételten akcióba lépett, ahogyan néhány évtizeddel ezelőtt? Vagy a polipos tudóstársaság áll a háttérben? Esetleg a vámpírok?

Olvasás közben végig azon gondolkoztam, hogy ki lehet a tettes és mi motiválja, úgyhogy ezt a negyedik részt megint csak agymozgatónak találtam. Egy dolgot már az elejétől kezdve sejtettem, de fogalmam sem volt, hogy ki mozgathatja a szálakat, mik lehetnek az okok a háttérben. Végül nem tudtam kitalálni ezeket, vagyis sikerült meglepni.

Alexia karaktere egyre belevalóbb, aminek nagyon örülök. Az, amit nyolc-kilenc hónapos terhesen végigcsinált nyomozás közben, nem volt semmi. A legjobban az tetszett, hogy minden teljesen reálisnak tűnt. Mármint nem lett belőle terhes szuperhős, aki hatalmas hassal is könnyedén mozogva lecsapja a rosszfiúkat, átmászik a falakon, és ide-oda szökken. Hanem minden úgy történt, olyan esetlenül, bénán, ügyetlenül, ahogyan azt egy terhes nő csinálná. Alexia gurult, nyögött, tápászkodott, húzták-vonták, ami mindig megmentette, az az esze, a férje vagy más segítője és időnként a napernyője volt.

– Miért? Úgy értem, az ég szerelmére! – Lady Maccon úgy rázta az ujját a bolykirálynő felé, mintha az ősöreg vámpír egy iskoláslányka lenne, akit rajtakaptak, hogy dézsmálja a lekvárt. – Szégyellje magát! Rossz vámpír!

A történet elején egy kicsikét megijedtem a férfiak ötletével kapcsolatban. Több sorozatban, könyvben is olvastam már hasonló megoldásról, csak ott teljes elszakadással, ami lelkileg mindig megrázott. Épp ezért örültem, hogy itt valamiféle köztes megoldást kerestek a babát illetően. Olvasás közben azért kicsit azon is aggódtam, nehogy a kicsinek valami baja legyen a sok stressztől, akciózástól, és szinte biztosra vettem, hogy a legrosszabb helyzetben akar majd végül megszületni.

Madame Lefoux karaktere az egyetlen, amiben egy kis megbicsaklást éreztem ezúttal. A motivációját, okait teljesen megértem és átérzem, ám az Alexiához, barátaihoz, többi emberhez való hozzáállását egy bizonyos tevékenysége közben, nem igazán. Aggódtam, hogy végleg elveszítjük őt, ha nem is úgy, hogy meghal, másféleképpen, és csak remélni tudtam, hogy történik valami, ami ismét visszabillenti őt a helyére.

Lord Maccon elveszítette a szimpátiámat a második könyv végén, és a harmadik könyvben sem sikerült visszanyernie, de most, a negyedik könyvben megbocsátottam neki. Nagyon aranyos, védelmező volt, úgy tűnik, képes mégis jó férj és apa lenni. Na és persze, jó alfa. Nagyon tetszett, ahogyan Biffyvel bánt, ahogyan próbált segíteni neki beilleszkedni a falkába, és túltennie magát a szívfájdalmon Lord Akeldama miatt.

Biffy és Lord Akeldama szála is bejött. Szívből sajnáltam Biffyt, és bár Lord Akeldama kevésbé mutatta ki a fájdalmát, bizonyos rezdüléseiből látszott, hogy ő is legalább annyira szenved a veszteségtől, mint az újdonsült farkasember.

A Lyall professzorról megtudott titkok eléggé megleptek, de érdekesnek találtam őket. Sokat árnyalt a professzor karakterén minden, ami kiderült. Úgy sejtem, hogy az ötödik könyvben még baj lesz ezekből a titkokból, kíváncsian várom, miképpen.

Hogy tetszett a könyv?

Örülök, hogy visszatért a titokzatosság, nyomozás a történetbe, mert ez nagyon hiányzott nekem a harmadik részből. És annak is örülök, hogy Lord Maccont sikerült ismét megkedvelnem. Alexia karakterét egyre vagányabbnak, belevalóbbnak tartom, viszont Madame Lefoux jelleme egy kicsit megbicsaklott számomra ebben a részben.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szereti ezt a sorozatot, akik pedig még nem kezdtek bele, azok szerezzék be az első köteteket, mert ez a sorozat érdemes az olvasásra.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Jennifer Teege–Nikola Sellmair: Nagyapám engem agyonlőtt volna – Blogturné

Jennifer Teege egy könyvtárlátogatásnak köszönhetően tudta meg a vérszerinti családja sötét titkát: a nagyapja Amon Göth náci parancsnok volt, egy gyilkos, aki a saját kezével (is) végzett ki tudja hány ártatlan emberrel. Ez önmagában is elég megrázó felismerés, ám Jennifer Teege fekete nőként tisztában van vele, ha a nagyapja még élne, valószínűleg őt is megölné a származása miatt. A nő, hogy feldolgozza a generációkon átívelő traumát, nyomozni kezdett a nagyapja, a családja után, és kiírta magából a tényeket, érzéseket, gondolatokat. A Park Könyvkiadónak köszönhetően megtudhatjuk mi is, milyen érzés, Amon Göth unokájának lenni. A könyvről ezúttal három bloggerünk mondja el a véleményét, és természetesen a turné végén ti is nyerhettek egy példányt belőle.

Miért választottam ezt a könyvet?

Sokféle szemszögből olvastam már a második világháborúval kapcsolatos eseményekről, de ez egy teljesen újféle nézőpont volt. Kíváncsi voltam, hogy miként érez a történtekkel, a családjával és önmagával kapcsolatban valaki, aki az egyik legkegyetlenebb gyilkos leszármazottja. Láttam a Schindler listája című filmet többször is, és mindig a hideg rázott, amikor Göth megjelent, mert totálisan kiszámíthatatlan, szadista pszichopatának látszott, aki élvezi a gyilkolást. Sosem gondoltam bele, hogy egy ilyen embernek lehetnek leszármazottai, érdekelt, hogy vajon kik ők, hogyan élnek, miképpen gondolkoznak, hogyan éreznek Göth iránt.

Véleményem a könyvről

A könyvnek igazából két írója van. Az egyik maga Jennifer Teege, aki E/1-ben leírja a kutatását, a gondolatait, az érzéseit, mesél a múltjáról, a vér szerinti és örökbefogadó családjáról. A másik Nikola Sellmair, aki Teege fejezetei között beavat minket a történelmi tényekbe, valamint kívülállóként, külső szemmel nézve ír Jennifer életéről, arról, hogy mások mire emlékeznek Jenniferrel kapcsolatban a múltból.

Amikor belekezdtem a könyv olvasásába, kicsit féltem tőle, vajon milyen hatással lesz rám. A családom nagy része Auschwitzban halt meg, a dédszüleim és a nagypapám szerencsére túlélték a nácikat (bár a dédimamám lebénult deréktól lefelé a bujkálás, menekülés alatt, és az egész életét ágyhoz kötve töltötte ezt követően), de mivel a családunk érzelmileg érintett a történelem ezen szörnyűségeiben, tartottam tőle, hogy felkavar majd, ha egy náci bűnösről és a leszármazottjáról kell olvasnom.

Aztán ahogy kinyitottam a könyvet, faltam a betűket. A könyv felkavart, de közben teljes mértékben le is kötött. Alig néhány óra alatt végeztem is az olvasással, mert képtelen voltam félbehagyni, míg az utolsó mondathoz nem értem. Nagyon érdekes volt, ahogyan Jennifer feldolgozta, egy gyilkos vére folyik az ereiben. Ez egyfajta pszichológiai utazás volt számára és számomra is olvasóként.

Jennifer először nagyon rosszul viselte, amit megtudott. Ez érzelmileg érthető, logikailag viszont számomra nem. Én úgy gondolom, hogy a vér semmit nem számít. A bűnt az adott ember követi el, nem a rokonai, leszármazottai. Ők tőle teljesen független emberek, akik ha jó emberként élnek, nem cipelhetik a rokonuk tetteinek súlyát a hátukon. Szóval megértem Jennifer érzéseit, de én magam egyáltalán nem azonosítom őt a nagyapjával. Nem ő tehet arról, hogy Amon Göth unokájának született. És hát, Jennifer jó ember, nem hisz a náci eszmékben, nem akar ártatlan embereket megölni, vagyis neki nincs semmi bűne.

Az azért kicsit furcsa volt számomra, ahogyan a nevelőszüleitől eltávolodott a titok kiderülése után. Ha addig nem tudta volna, hogy örökbe fogadták, vagy a nevelőszülei tudtak volna arról, ki a nagyapja, akkor érthető lenne. De tisztában volt vele, hogy nem a vér szerinti családja nevelte fel, és a nevelőszülők semmit nem tudtak a titokról, szóval nem értem még a könyv olvasása után sem ezt az érzelmi eltávolodást. Pl., hogy elkezdte őket a keresztnevükön szólítani a korábbi anya, apa helyett.

Ami számomra igazán érdekes volt a könyvben, az a nagymama, Ruth és az anya, Monika története és személyisége volt. Ruth elvileg szerelmes volt Amon Göthbe, egy fedél alatt élt vele, gyereket szült neki, és közben tudnia kellett, hogy egy szörnyeteg. Ami érdekes, hogy a háború után melegek, fekete bőrűek voltak Ruth albérlői, barátai. Ruth volt az egyetlen, aki szeretetet adott kisgyerekkorában a fekete bőrű unokájának, Jennifernek. A Göthnél élő zsidó cselédlányokat is időnként megpróbálta megvédeni Göthtől. Vagyis Ruth nem volt hitbeli náci, ez nyilvánvaló.

Mégis képes volt egy szörnyeteggel élni. Hihetnénk azt, hogy mert félt tőle, hiszen sok nő csak azért marad a férjével, párjával, mert tart az elhagyás következményeitől, de Ruth még a halála után is kötődött érzelmileg Göthhöz. Talán Stockholm-szindrómás volt, vagy szimplán csak gyenge jellem, aki fontosabbnak találta a saját szerelmét más emberek életénél. Nem tudom... Mindenesetre érdekes volt olvasni róla, és pszichológiai szempontból is érdekesnek találom őt, a jellemét, a tetteit, a döntéseit. Egyszerre ítélem el a döntését, és próbálom megkeresni az okát.

Agnes Kalder, a nagyanya kérlelte Monikát, hogy hallgasson, ám a kamasz lány folyton provokálta az anyját. Ha Ruth Irene Göth ráparancsolt, hogy súrolja ki a kádat, Monika így vágott vissza: "Nekem te ne parancsolgass, nem vagyok a plaszówi cseléded!" Ha pedig az anyja megütötte, ezt kiabálta: "Gyerünk, üss csak meg! Már olyan vagy, mint az apám. Nem én vagyok olyan, hanem te!"

Monika a szememben ugyanúgy nem tehet arról, ki az apja, mint ahogyan Jennifer sem arról, ki a nagyapja. Monikának azonban szerintem nehezebb a helyzete. Egyfelől, neki meg kellett küzdenie azzal is, hogy az élő, őt nevelő anyja sem bűntelen. Az ő lelki sebeinek okát és azt, hogy miért alakult úgy az élete, ahogyan, valahogy jobban megértem pszichológiai szempontból. Olvasás közben nagyon érdekelt, vajon miért döntött Jennifer örökbe adása mellett, és hogy vajon felnőttként sikerül-e Jennifernek újra megtalálni az utat az anyjához így, hogy a sötét családi titok már kiderült.

Hogy tetszett a könyv?

Ahogy belekezdtem, azonnal beszippantott, szó szerint nem bírtam letenni. Érdekes volt elgondolkozni Jennifer, a nagyanyja és az anyja helyzetén, az egymással való kapcsolatrendszerükön, aminek a középpontjában egy már halott férfi áll.

Vagyis összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik egy új szemszögből is meg akarják szemlélni a második világháború történéseit, a következő generációkra való hatását.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Jennifer Teege szörnyű titkot fedez fel a családjával kapcsolatban. A játék során olyan filmek, sorozatok összefoglalóját találhatjátok bloggereink oldalain, amelyeknek főszereplői utólag tudnak meg valamit a családjukról. Írjátok be a film, sorozat magyar címét a Rafflecopter-doboz megfelelő helyére.

(Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.)

Összefoglaló a játékhoz:

Az örökbe adott 15 éves Lux eddigi élete során nevelőszülőktől nevelőszülőkig sodródott, míg végül úgy döntött, saját lábára áll. Ám az önállósodáshoz szükséges jogi huzavona során kiderül, hogy biológiai apja a harmincas éveiben járó Nate Bazile, anyja pedig a helyi rádió sztárműsorvezetője, Cate Cassidy. Lux önállósodásában a döntőbíró Baze-t és Cate-et jelöli ki a lány gondviselőjéül. A "régi-friss" szülők pedig most megpróbálnak szerető otthont teremteni a lánynak.

Állomáslista:

Blogturné

01. 15. Spirit Bliss Sárga könyves út

01. 17. Utószó

01. 19. Könyv és más

a Rafflecopter giveaway

   

Gail Carriger: Szégyentelen (Napernyő Protektorátus 3.)

Miért választottam ezt a könyvet?

Az első két részben megkedveltem Alexia karakterét, a történet is kalandos, rejtélyes és izgalmas volt, úgyhogy végig szeretném olvasni a sorozatot, és ezúttal a harmadik könyv volt soron.

Véleményem a könyvről

A történet lényegében ott folytatódik, ahol az előző rész egy novellával lezárult. Alexia terhes, de Lord Maccon úgy hiszi, mivel farkasemberként elvileg nem képes nemzeni, ezért a felesége megcsalta őt. Ez persze nem igaz, és ezt a vámpírok is tudják. Épp ezért veszélyesnek nyilvánítják a természeten túli és farkasember hibrid gyermeket váró nőt, és ki akarják iktatni. Lord Maccon és a falkája nélkül Alexia csak arra a néhány barátjára számíthat, akik a végsőkig védik őt, és így jön létre a Napernyő Protektorátus. Útra kelnek Olaszországba, hogy megkeressék a templomosokat, és megtudják tőlük, hogyan is eshetett Alexia teherbe, és milyen babát vár.

Alexia talán ebben a részben a legkiszolgáltatottabb. Egyfelől ezúttal vámpírok sokasága tör az életére, másfelől minimális védelme maradt, és persze a terhesség miatt is jobban kéne vigyáznia magára. Persze okos és erős nő, úgyhogy nem hagyja el magát, megy előre, nyomoz, harcol, és közben Lord Maccont átkozza teljes joggal.

Érdekes, hogy érzéketlennek tartják őt a természeten túlisága miatt, pedig nagyon is vannak érzései. Csak sokszor ő maga sem ismeri fel őket. Azt hiszem, ez a leginkább akkor jött elő, amikor elolvasta a kis újságcikk-kivágást Lord Maccon levelével. Őszintén szólva, én sosem bocsátottam volna meg egy férfinak, ha ilyen szinten nem bízik bennem. Szerintem bizalom nélkül semmi értelme egy kapcsolatnak.

Lord Maccon szimpi volt egészen a második könyv végéig, de azután elvesztette a marcona báját a szememben. Egyfelől, mert úgy bánt Alexiával, ahogy. Másfelől, mert az első lelki baj miatt pocsolyarészeggé vált hosszú időre ahelyett, hogy összeszedte volna magát. Vagyis elég gyenge jellem ahhoz képest, hogy ő az alfa. Nem tudom... Nem szeretem a hozzá hasonló férfiakat még akkor sem, ha logikai alapon értem, mi baja volt. Alexiának sokkal több oka lett volna összeomlani, ártatlanul megvádolták, a férje elhagyta, a társadalom ok nélkül veti meg, meg akarják gyilkolni és még a "gyerekteher" gondja is egyedül az ő nyakába szakadt, mégsem omlik össze, nem issza le magát, nem válik gyengévé. Ő erős jellem. Lord Maccon nem.

– Igen, hiányolom.

– Még azok után is, amit tett?

Alexia öntudatlan mozdulattal a hasára csúsztatta a kezét.

– Bizonyos mértékig mindig is szamár volt. Ha van esze, sosem vett volna el engem.

Madame Lefoux akkor már sokkal szerethetőbb karakter. Tudja, hogy Alexia a férjét szereti, tudja, hogy valószínűleg semmi esélye nincs nála, mégis mellette áll, védelmezi őt, sokszor az életét is kockáztatva. Persze biztos, hogy vannak mellékokai is tudósként, de érezhető, hogy tényleg szerelmes Alexiába. És akkor is mellette áll, ha cserébe csak a barátságát kapja. Na, szerintem ilyen az igazi szerelem.

Talán ez volt eddig az első rész, amiben nem igazán voltak titkok, és ezért maradt némi hiányérzetem. Végig tudni lehetett, hogy a vámpírok akarják megölni Alexiát, és ennek az oka sem volt rejtély. Azt is már előre elmondta egy karakter, hogy ki rabolta el Lord Akeldama "tulajdonát". Szóval ezúttal elmaradt a nyomozás, és inkább a menekülésen, kalandokon, harcon volt a hangsúly.

Skócia után újabb országot ismerhettünk meg egy kicsikét. Vagyis két országot, mert rövid bepillantást nyerhettünk Franciaországba, aztán kerültünk Olaszországba. Szeretem, amikor a regényekben bejárhatok olyan területeket, ahová egyelőre még nem jutottam el, de szívesen megnézném őket. Így kicsit képzeletben mégis megtehetem.

A Lord Akeldama-s szál is érdekes volt, ez a szomorú-izgalmas szerelmi bonyodalom közte és Biffy között remélem, felbukkan majd a negyedik részben is, szerintem sok mindent ki lehetne hozni belőle.

Hogy tetszett a könyv?

A titkok hiánya miatt ez a könyv egy hajszállal kevésbé fogott meg, mint az első kettő, de ettől függetlenül nagyon élveztem, és még mindig odavagyok ezért a sorozatért. Alig várom, hogy a negyedik részt is elolvashassam.

Vagyis összességében (egy hajszállal kevésbé, mint az első két részt, de) IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki egy különleges korban és környezetben játszódó humoros, izgalmas fantasytörténetet szeretne olvasni.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Böszörményi Gyula: Lúzer Rádió, Budapest! – A kutyakütyü hadművelet

Miért választottam ezt a könyvet?

A sorozat első két részében igazán megkedveltem Markot, a családját és a barátait, úgyhogy érdekelt, hogy milyen kalandokba keverednek még, mi lesz velük. Valamint az is izgatott, hogy Böszörményi képes-e a harmadik részt is olyan izgalmasra és szerethetőre megírni, mint az első kettőt.

Véleményem a könyvről

Az előző részben kiderült, hogy ki a Cápa, aki folyamatosan támadja Markot és a Lúzer Rádiót, és az is, hogy miképpen fürkészte ki Mark titkait. Az ügy azonban a leleplezésével nem lett lezárva, tovább folytatódik a harmadik részben, ha lehet, még izgalmasabb formában, mint korábban. Mark véletlenül talál egy régi naplót, amit a második világháború alatt írt egy 9 éves zsidó kislány. Vajon mi köze a naplónak a Hármakhoz? És a Cápa-támadások is emiatt történtek, vagy más áll a háttérben? Persze a családi gondok sem maradhatnak el, Pet a teperszityós (depressziós) szomszéd kisfiúról próbálja kideríteni, mi baja lehet, Monyó szíve összetört, mikor megtudta, hogy mit is tett a volt barátja, nem mellesleg a család állandó anyagi gondokkal is küzd.

Először is, imádom az illusztrációkat. Sok illusztrált mesekönyvet, fiataloknak való könyvet olvasok mostanában, és talán ebben a sorozatban szeretem a legjobban a történethez készült rajzokat. A képek legalább annyira humorosak, mint maga a regény, de közben nagyon aranyosak is.

Nem tudom, miképpen lehetséges ez, de Böszörményi Gyula képes volt még egyet emelni a sorozat minőségén. Az első két részt is szerettem, de ez a harmadik könyv még egy kicsit izgalmasabb, viccesebb és érdekesebb lett. Szinte befaltam a könyvet, igaz, egyéb teendőim miatt nem tudtam egy ültömben elolvasni, de amikor csak időm volt rá, a kezemben volt, és összességében néhány óra alatt a végére is értem.

Tetszett, hogy Mark és a barátai nemcsak a szórakozással, rádiózással foglalkoznak, hanem próbálnak jót is tenni. Például Kukesz tatával, a helyi hajléktalannal. Bár a felnőtteknek eszükbe sem jut, hogy mi lesz vele a téli hidegben, a gyerekek nemhogy gondolnak rá, meg is próbálják megoldani a problémáját. Jószívűek, okosak, bár tanulnának tőlük a felnőttek is.

Nemcsak a fizikai, hanem a lelki gondokkal is foglalkoznak. Például a szomszédban lakó kisfiú depressziójának az okával. Mivel a gyerek nem hajlandó beszélni senkivel (még Pettel sem) a szomorúságáról, ezért nagy nyomozás kerekedik az ügyből. De a gyerekek (és végül Kukec anyuka) nem adják fel, mert fontosnak tartják, hogy segítsenek egy gyerek lelkén.

A régi második világháborús naplós szál nem volt egyedi ötlet, mert több regényben találkoztam már a nácik elől való rejtőzködés közben eldugott naplókkal, egyéb titkos üzenetekkel (legutóbb a Volt egy ház című regényben), ennek ellenére egyáltalán nem untam ezt a szálat. Egyfelől tetszett az a nyomozás, amit egy a naplóban található versike alapján végeztek a gyerekek és a Hármak. Másfelől nagyon érdekes volt látni, hogy a könyvbeli gyerekek miféle reakciókat adtak a múltra.

A Cápa-szál is végre összeállt ebben a részben. Eddig nem igazán értettem, hogy egy 17-18 éves srác miért foglalkozik azzal, hogy egy 14-15 éves mit dumál egy rádióban, amit alig néhány ember hallgat, és miért akar keresztbe tenni egy ilyen ártalmatlannak tűnő szórakozásnak. Még ha valaki szimplán csak genyó, akkor is találhat jobb szórakozást magának. Nem megy bele ennyire fárasztóan megvalósítható és bonyolult tervekbe, maximum lecsapja a legközelebbi játszótéren található kisebb gyerekeket. Főképp, ha nem túl magas az IQ-ja és EQ-ja. De itt végre megkaptam a teljesen logikus választ arra, hogy a Cápa miért kezdeményezte ezt a rádiós háborút, és ennek nagyon örültem.

– Csumpi, bántják a Monyót! – sikított Pet, mire a családi őrzővédőnk hörgő szőrgolyóként ugrott át az asztalka fölött, és kapta fogai közé az állatszépész bokáját. Ezzel egy időben a kishúgom is harckészültségbe helyezte magát. A gardróbhoz ugorva fejébe nyomta a hokisisakomat, majd megragadva a sarokba állított seprűt, rohamra indult.

A kedvenc karakterem még mindig Pet. Cuki, bátor, a családjáért és a barátaiért mindig teljes (gyerek)vállszélességgel kiáll, és olyan jó beszólásai vannak, amik állandóan kuncogásra késztettek. De nagyon megkedveltem Monyót is, aki tipikus tinédzserlány: kívülállónak tetteti magát, ám a családját ő is mindig megvédi.

Hogy tetszett a könyv?

Nekem eddig ez volt a sorozatból a kedvenc részem. Végre logikailag összeállt a Cápa-szál, és sokkal kalandosabb, izgalmasabb és humorosabb is volt ez a könyv, mint az előzőek, pedig azok is nagyon tetszettek.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik szeretnék feldobni a napjukat egy igazán humoros, izgalmas ifjúsági történettel.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Hervé Le Tellier: Anomália – Blogturné

A Park kiadó jóvoltából hazánkban is megjelent Hervé Le Tellier Anomália című könyve, mely 2020-ban elnyerte a Goncourt-díjat. A kötet külföldön már hatalmas népszerűségnek örvend, most pedig a Blogturné Klub bloggerei véleményezik állomásaikon ezt a nem mindennapi történetet.

A kiadó jóvoltából megnyerhetitek a könyv egy példányát, ehhez nem kell mást tennetek, mint velünk tartani és játszani.

Miért választottam ezt a könyvet?

A fülszövege alapján nagyon izgalmas sci-fi történetnek tűnt, ami tele van rejtéllyel, kalanddal, és talán elgondolkoztat majd az élet értelméről.

Véleményem a könyvről

A történet egy repülőgépjárat utasairól szól, akik viharba keverednek, de végül rendben landolnak. Majd 106 nap múlva ugyanaz a repülő pontosan ugyanazokkal az utasokkal ismét egy vihar után biztonságban landol. Vagyis a repülőgép személyzete és az utasok duplikálódnak, kettő lesz belőlük. Senki nem tudja, mi történt, az eredeti példányoknak és a fénymásolatoknak pedig valahogyan fel kell dolgozniuk, hogy mostantól osztozniuk kell azon az életen, amit eddig csak a magukénak hittek.

Őszintén megmondom, a fülszöveg alapján teljesen másféle regényre számítottam. Azt gondoltam, hogy majd a sci-fi szál kerül az előtérbe, és egy kalandokkal teli történetet kapok. Ezzel szemben a sztori fókuszában inkább a karakterek személyisége, valamint néhány filozófiai-tudományos teória állt.

A könyv első felében a fejezetek bemutatnak nekünk egy-egy utast, bepillantást nyerhetünk az eredeti példányok életébe, megismerhetjük a személyiségüket, gondjaikat, érzéseiket. Találkozhatunk egy kettős életet élő férfival, aki szerető férj és családapa, valamint bérgyilkos egyszerre. Egy fiatal anyával és idősödő élettársával, akik között kezd kihunyni a láng a férfi bizonytalanságából eredő fojtogató ragaszkodása miatt. Egy nigériai popsztárral, akinek titkolnia kell, hogy meleg, mert a kultúrájában ezért a halál várna rá. Egy íróval, aki megírja Anomália című regényét, majd öngyilkos lesz. Egy kislánnyal, akinek van egy szörnyűséges titka. Egy férfival, aki rákos és haldoklik. És egy ügyvédnővel, aki épp szerelmes és gyereket vár. Ezen kívül találkozhatunk egy a valószínűségszámításra szakosodott matematikaprofesszorral, akinek sok-sok évvel ezelőtt az volt a feladata, hogy protokollt írjon olyan lehetetlennek tűnő eseményekre, mint például a duplikálódott repülőgép. Azt hitte, sosem kerül majd sor a protokollja használatára, de ezúttal tévedett.

Érdekes volt ennyi ember életébe bepillantást nyerni, kicsit olyan volt a kötet eleje, mint egy novellagyűjtemény, amiben különböző emberek különböző élethelyzetét ismerhetjük meg. Blake a bérgyilkos családapa fejezete krimibe illő volt. Az ő szála azért volt érdekes, mert a másodszorra leszállt utasok közül ő volt az egyetlen cselekvő karakter, aki nem másokra várt, hanem a kezébe vette az élete irányítását. Az pedig, ahogyan ezt megtette, nagyon brutális, a Gyilkos elmék című sorozatba is illő lett volna.

Victor, az író szála annyira nem fogott meg. Azt érdekesnek találtam, hogy ő is írt egy Anomália című könyvet, és ez elgondolkoztam azon, vajon az ő története miképpen kapcsolódik össze a valódi könyvvel és Tellierrel. De egyébként az öngyilkossága érdektelen volt számomra. Ahogyan lényegében az is, hogy a másolata miképpen állt az eredeti Victor halálához és a saját életéhez.

David, a rákban haldokló férfi szála szívfacsaró volt. Annyira vágytam rá, hogy legalább a másolat David túlélje a betegséget, de természetesen nem árulom el, mi lett vele. Érdekes volt belegondolni, hogy a felesége mit érezhet, hiszen az eredeti férje haldoklik, erre itt egy másolat, aki lényegében a férje, de valahogy mégsem. És mivel nem tudják, az ő jövője miképpen alakul, lehet, hogy még egyszer el kellene veszítenie őt a rák miatt.

Sophia, a kislány esetében már az első fejezetében megéreztem, hogy mi a titka. Nem volt konkrétan benne, mégis egyszerűen tudni lehetett, ugyanis az egyik jelenettől konkrétan a hideg rázott, és biztosra vettem, hogy nem értem félre a dolgot, még ha nem is volt teljesen nyilvánvaló. Azt hiszem, neki jól jött egy "ikertestvér", valaki, aki ugyanazon ment át, amin ő, ezért megérti. Így, ketten talán könnyebben fel tudja majd dolgozni az egészet.

Joanna, az ügyvédnő szála az elején szintén hidegen hagyott, csak akkor kezdett izgalmassá válni, amikor megérkezett a másolat is. Adott két Joanna, aki egy férfit szeret, a férfi pedig, mivel ők mindketten Joannák, szintén szereti mindkettejüket. De nem élhet egyszerre két nővel, a Joannák képtelenek lennének osztozni rajta. Szívszorító volt ez a szerelmi hármas, mert egyikőjük sem tehetett az érzéseiről, és mind igazán szenvedtek. Nagyon át tudtam érezni az egészet.

Slimboy, a nigériai popsztár esetében ugyanazt éreztem, mint Sophiánál. Szegény végre kapott egy "ikertestvért", aki átérzi, megérti a szenvedését. És akivel támaszkodhatnak egymásra, segíthetik egymást, hogy végre nem kelljen hazugságban élniük.

Lucie és André szerelmi szála azért volt érdekes, mert bemutatta, miért nem működik egy kapcsolat, amiben az egyik fél bizonytalan, és emiatt túlságosan kapaszkodik a másikba. Érdekes volt, hogy az eredeti André a másolatának és a másolat Lucie-nak köszönhetően kívülről, külső szemlélőként is megláthatta a saját hibáit, és tanulhatott belőlük. Időnként talán nem ártana egyikünknek sem kívülről megszemlélni magunkat, mert az önkritika sokszor sokat segít.

A könyv második felében került csak előtérbe maga a duplikáció, az, hogy mi lehet a hátterében, és hogy miként lehetne megoldani ezt a helyzetet.

Nagyon tetszettek azok az elméletek, amiket Adrian, a matematikaprofesszor és a furcsa vészhelyzetek protokolljának kidolgozója felvetett a munkatársával. Lényegében a három közül bármelyik megoldást el tudtam volna képzelni, mert logikusnak tűntek. A másik dimenziósat, a 3D-s fénymásolósat és a programosat is. Mégis ez utóbbi tetszett a legjobban, talán azért, mert egyben ez a legijesztőbb is. Az első két esetben ugyanis a világunk és mi magunk is létezők vagyunk, a programos elmélet esetében viszont nem is létezünk, csak úgy hisszük, hogy igen. És ez totál para.

Vagy... – tombol Meredith – vagy ellentétben azzal, amit mi tudunk, a Neander-völgyi sapiensek ötvenezer éve tényleg megcsinálták, és mi most a Neander-völgyiek cro-magnoni szimulációjában vagyunk? Mert kíváncsiak voltak, mi lett volna ezekkel a hiperagresszív afrikai főemlősökkel, ha nem pusztulnak ki szegények? Hát most tudják: a cro-magnoni ember olyan konokul ostoba, hogy sikerült elpusztítania virtuális környezetét, letarolta az erdőket, beszennyezte az óceánok vizét, abszurd módon elszaporodott, lenullázta a fosszilis energiakészleteit, és szimulált fél évszázad múlva ki is fog pusztulni a hőségtől és a saját hülyeségétől.

Igazán kíváncsi voltam, hogy végül választ kapunk-e a nagy kérdésre, vagy az író megmarad annál, hogy felvetett három elméletet, és döntsük el mi, melyik tetszik a legjobban. Végül örültem annak, ahogyan döntött a történet végével kapcsolatban.

Az a rész is nagyon izgalmas volt, amikor a vallási vezetőkkel közölték, hogy mi történt, és megtanácskozták, hogy ez értelmezhető-e a vallásuk keretein belül úgy, hogy ne törjön ki pánik vagy lincselés. Én alapvetően boszorkányüldözést és vasvillákat vártam némely vallás képviselőitől, úgyhogy lényegében meglepett a reakciójuk, de ezúttal pozitív értelemben. Mondjuk a híveikben nem kellett csalódnom sajnos, köztük ott voltak a fanatikusok, akik az istenük nevében, de nagyon nem a szeretet jegyében cselekedtek.

Az is érdekes volt, hogy a nagyobb államok elnökei miképpen reagáltak a helyzetre. Ahogyan egymás előtt is titkolóznak, olyan döntéseket hoznak, amik ha nyilvánosságra kerülnének, biztosan botrány lenne belőle, és végül az utolsó elnöki döntés, aminek valószínűleg a történet legvége köszönhető. A szomorú az, hogy lényegében el tudnám képzelni, hogy ha hasonló dolgok történnének a valóságban, akkor ugyanezek a játszmák folynának le a világ vezetői között. Mondjuk nem biztos, hogy olyan felállásban, mint ahogyan a regényben történik.

Hogy tetszett a könyv?

Nos nagyon nem azt kaptam, amire előzetesen számítottam. Kalandos sci-fi helyett egy lassú, a karaktereket középpontba állító, elmélkedős sztorit olvashattam. Mivel én szeretek elmélkedni, gondolkozni, ezért ez nem okozott akkora csalódást, de egy pörgős sztorikhoz szokott olvasó valószínűleg nem így érezne.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik szeretik az elmélkedősebb, lassabb cselekményű sztorikat, amik inkább a karakterek személyiségrajzára és filozófiai, tudományos teóriák kidolgozására fekteti a hangsúlyt, nem az akciódús jelenetekre.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Minden állomás értékelése rejt egy kulcsszót, keressétek meg, mert a szó elrepít titeket egy képhez!

Mi van a képen?

Írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő rubrikájába!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Állomáslista:

Blogturné

01.08. Spirit Bliss Sárga könyves út

01.10. Könyv és más

01.12. Szaffi polca

a Rafflecopter giveaway