~ Sárga könyves út ~

2016. augusztus 26., péntek

David Safier: Jézus szeret engem - avagy a női Isten és a szerelmes Jézus


Nem, ne ijedjen meg senki, ez a könyv nem egy hittérítő könyvecske, hanem egy szórakoztató, humoros és igen, romantikus regény. :) Ritkán olvasok kétszer egy könyvet, de ezt most másodszorra olvastam, egyszerűen azért, mert valami könnyed kikapcsolódásra vágytam, és tudtam, hogy ez a történet tökéletes hozzá.

Ateistának vallom magam, de mindig is érdekeltek a különböző vallások, egyfelől, mert olyanok, akár az érdekes mesék, másfelől, mert akár tévedhetek is. Ez a könyv azért tetszett, mert a főszereplője sok mindenben hasonlít rám, ezért könnyen bele tudtam élni magam az érzéseibe, kétségeibe, vágyaiba és félelmeibe.

Marie, egy harmincas évei elején járó, teljesen átlagos nő. Vagy talán mégsem olyan átlagos… Az esküvője napján, az oltár előtt ott hagyja a vőlegényét, majd hazamegy a gyerekkori szobájába, ahol a fejére potyog a fél plafon, és amikor ácsot hív, megjelenik egy szívdöglesztő pasi, aki azt állítja magáról, ő Jézus. Ha ez még nem lenne elég, az állítólagos Jézus közli, hogy hamarosan eljön a végítélet, és aki nem a Biblia szavai szerint élt, az mehet a tüzek tavába, méghozzá örökre. És, nos… Marie bizony nem érez kedvet az örök kárhozathoz.

Bevallom őszintén, sosem értettem, hogy ha Isten létezik, akkor miért nem védi meg az ártatlan embereket a szenvedéstől, betegségektől, gonoszságtól, háborúktól, az idő előtti, kegyetlen haláltól és még sok minden mástól. Főképp a gyerekeket, akik aztán tényleg semmi rosszat nem tehettek még. Hiszen megtehetné, elvileg mindenható. Vagy ha Jézus a gyermeke, hogy nézhette végig, ahogy kegyetlenül megkínozzák és megölik, ha akár meg is menthette volna. Melyik jó anya vagy apa nézné végig ezt?

A könyv, ha nem is tudott teljesen elfogadható magyarázatot adni nekem erre, valamelyest szimpatikusabbá tette számomra Istent. Hogy hogyan? Úgy, hogy bár mindenható lényként írta le, mégis emberi vonásokat adott neki. Isten gyötrődik, kétségei vannak, szenved és szeret. És néha tehetetlen. Külön tetszett, hogy Marie előtt megjelenve, női alakot öltött, mint az emberiség anyja. Szó szerint. Ugyanis félelemmel telve nézi, ahogy a gyermekei (az emberiség) felnőnek, nem biztos benne, hogy jól nevelte őket, csak reménykedik benne. Feministaként persze, azért is tetszik Isten nő alakja, mert a nőket bűnösként, boszorkányként, gonosz csábítóként stb. feltüntető keresztény egyház (akik miatt sok-sok idővel ezelőtt mi, nők másodrangúak lettünk, és azóta is nyögjük ezt), mindig férfi alakban ábrázolja Istent. Pedig miért ne lehetne női alakja is, hiszen még a Bibliában is az van, hogy Isten mindenkit a saját alakjára formált. Vagyis lehet férfi és nő is egyszerre az én értelmezésemben, amolyan kétnemű vagy épp nemváltó lény.

Ahogy Isten emberi a könyvben, úgy a Sátán is. Viszont a Sátán karaktere egy kicsikét zavaros számomra. Ugyanis elvileg szabad akarata van neki is, gyakorlatilag ő valójában hagyná a fenébe a sátánkodást, és inkább elmenne nyaralni, pihenni, új életet kezdeni. De nem teheti, mert Isten végső, nagy tervének része. Vagyis még sincs szabad akarata, Isten irányítja őt.

Jézust szintén emberien jeleníti meg Safier. Anno imádtam a Da Vinci-kódban azt az elméletet, amely alapján Jézus házas, a felesége pedig Mária Magdolna volt. Mert ettől számomra sokkal szimpatikusabb lett, emberivé változott a szememben. És hát, miért ne lehetett volna felesége? Nem volt pap, és a buta, mostanra már haszonnal nem járó, csak hatalmas károkat okozó cölibátust sem Isten találta ki, hanem az egyház, hogy még nagyobb vagyonhoz jusson.

Ebben a könyvben szintén van utalás arra, hogy Jézus szerelmes volt Mária Magdolnába, és hát, Marie-ba is beleszeret. Ezzel pedig kissé tudathasadásos állapotba kerül, mert hol férfiként viselkedik, hol Isten fiaként. És az egyik legnehezebb döntés vár rá: az igaz szerelmet vagy az igaz küldetést válassza-e… Esetleg lehetséges, hogy mindkettőt megkaphatja?

A történetben megjelennek a különböző emberi bűnök, jellemhibák is. A hitetlenség, birtoklási vágy, harag, kegyetlenség, irigység, rasszizmus, mások feletti ítélkezés és hasonlók. Nagyon érdekes, hogy a Sátán mi alapján választja ki az apokalipszis négy lovasát az egyszerű emberek közül, és az is, hogy a négy lovas közül nem mindegyik gonosz, sőt.

Nagyon tetszik az a szoros testvéri kapcsolat is, ami Marie és a nővére, Kata között van. A nővére leszbikus, ami megint csak érdekes témát nyújt vallási szempontból. A könyvben megvannak a hibái, a hitetlenség és a fájdalomtól, rákbetegségtől való teljesen érthető rettegés (hiszen egyszer már végigszenvedte és túlélte a rákot), de a leszbikusságát egyáltalán nem emelik ki, mint bűnt. Egyszerű tényként van csak közölve, mint pl. az, hogy Marie a harmincas évei elején jár. És ez klassz, mert szerintem ennek tényleg csak egy egyszerű ténynek kéne lennie egy normálisan működő világban.

Külön érdekes apróság volt, hogy a regényt néha megszakítja egy-egy képregény, amit Kata rajzol önmagáról és Marie-ról. Nekem nagyon tetszenek ezek a kis képkockák, főképp, mert mindig van bennük valami izgalmas, valami elgondolkoztató és tanulságos.

Ezt a könyvet mindenkinek ajánlom, akit érdekelnek a vallások, akár hívő, akár nem. De csak és kizárólag olyanok olvassák, akik nyitottak, és nem sérti őket, ha valaki másképp gondolkozik Istenről, Jézusról, a hitről, mint ahogyan általában szokás. A könyv jó szórakozást, kikapcsolódást nyújt, így nyár végére pihentető, mégis tartalmas olvasmány.

Kedvenc karakter: Marie, Kata, Joshua (Jézus)

Kedvenc jelenet: amikor Joshua odahívja az asztalukhoz a hajléktalant.

Kedvenc idézetek:

„Apukád nagyon furcsa lényeket teremtett.
Például kacsacsőrű emlőst…
…albatroszt…
…vagy kecskeszakállú férfiakat.
De egy szuper ötlete mégis csak volt.
Az, hogy testvéreket is teremtett.”

„Egyetlen tizenkét évesnek sem volna szabad sírni látni az apukáját. így imádkoztam: „Édes Istenem, add, hogy minden újra jó legyen, és anya visszajöjjön hozzánk." De az imám nem talált meghallgatásra. Lehet, hogy Isten éppen Bangladesben mentette meg az özönvíz elől az embereket.”

„– Hogy is áll a Bibliában? – kérdeztem. – Ne legyen nyugtalan a szívetek! Ne rettegjetek a büntetéstől, vagy a pokol tüzétől. Tegyetek jót a körülöttetek élőkkel, mert ez a kívánságotok, még ha csupán saját magatok miatt is, mert a saját életetek lesz ezáltal gazdagabb és szebb.
Joshua először hallgatott, aztán így szólt: – Ez… ez… nincs benne a Bibliában.
– Pedig nem ártana! – világosítottam fel véglegesen az álláspontomról.”

„– De hát Isten jó, nemde? – kérdeztem habozva.
– Ez ugyanaz az Isten, aki Noé idejében elöntötte a földet vízzel, aki ripityára zúzta Szodomát és Gomorrát, és aki az egyiptomiakra olyan csapásokat mért, hogy csinos kis gazdasági recesszióban volt részük…
– Nem vagyok biztos benne, hogy szeretem ezt az Istent – mondtam szomorúan.”

„„Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük."
Oké, erről még én is hallottam. A szöveg emlékeztetett az intercity-vécékben lógó táblákra: „Kérjük, hagyja úgy a helyiséget, ahogy ön is találni szeretné." Mindig, amikor ezt a figyelmeztetést olvastam, felhúztam magam: mi vagyok én, belsőépítész?”

„Marie – mosolygott Kata –, ha Isten létezik, akkor miért vannak nácik, háborúk, és miért létezhet a Modern Talking?”

Értékelés: IMÁDOM


Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2016. augusztus 11., csütörtök

Lois Lowry: A fiú - avagy az anyai szeretet mindenható ereje


A fiú Az emlékek őre sorozat befejező része. Míg az első három könyv inkább amolyan bevezető novellának vagy kisregénynek tűnt, amely bemutatja a különböző közösségek életét és a szereplők egy részét, addig ez a könyv már valódi regény, kerek, egész történettel. A főszereplője, Claire abban a közösségben él, amelybe Jonas is született. Tizenkét éves, amikor kiválasztják szülőanyának, és tizennégy, amikor megszüli a „terméket”. Csakhogy Claire másképp viszonyul a „termékhez”, mint a többiek. Amikor szülés után elveszik tőle, csak rá tud gondolni, és mindent meg is tesz azért, hogy a közelében lehessen. Aztán jön Jonas, aki visszaadja a közösségben lakó embereknek az érzéseiket, és magával viszi Claire „termékét”, Gabe-et.

Ez a regény a feltétel nélküli, mindent felülíró anyai szeretetről szól. Claire szó szerint mindent megtesz, mindent feláldoz azért, hogy rátaláljon a gyermekére. Olyan erő, kitartás és mély szeretet van benne, ami csak és kizárólag egy anyában létezhet.

A regény három részből áll. Az elsőben megismerhetjük Claire múltját, amelyben elragadták tőle a gyermekét. Nagyon tetszett ebben a szakaszban, hogy Claire-nek fogalma sincs arról, mi az anyaság, mi a szeretet, a gondolatait és tetteit mégis úgy adta át Lowry, hogy abból érezni lehessen, ő egy szerető anya, mégse véljük úgy, hogy mindez logikátlan ebben az érzelemmentes, steril világban. Imádnivaló és szívszorító, ahogy Claire megéli az anyaságot anélkül, hogy tisztában lenne azzal, mit is jelent ez.

Az is tetszik, ahogy egybeépítették az ő történetét az első könyv történetével. Tökéletesen passzol bele, és olvasás közben végre kezd a segítségével összeállni az a hiányos kép, amit az első három könyvnek köszönhetünk.

Bár a tudatlanság okozta sterilitás ott van Claire és a kis Gabe találkozásaiban, mégis gyönyörűek azok a jelenetek, amikben rövid időre együtt lehetnek a Dajkálóközpontban.

A regény második része Claire nagy utazása szó szerint és átvitt értelemben is. A kisfia után ered, akit Jonas magával szöktetett, és miközben Gabe-et keresi, kalandokat él át, küzd, új embereket és közösséget ismer meg, és rájön, hogy a fia iránt érzett szeretete bármire képessé teszi őt. Nincsenek határai, sem fizikailag, sem lelkileg.

Ebben a részben ismét megismerhetünk egy új közösséget. Számomra ez a közösség volt a négy könyv során a legszimpatikusabb, a legemberibb. Ha választanom kéne, melyikben élnék szívesen, biztosan ezt mondanám. Alys, Sánta Einar, a gyerekek… nagyon érdekes karakterek és nagyon megszerettem őket.

A harmadik rész az önfeláldozásról szól többféle szempontból is. Erről nem írhatok túl sokat, mert nem szeretnék spoilerezni, de az biztos, hogy végigizgultam, és nagyon féltem, mi lesz a történet vége. Főképp, mert a Hírvivő elolvasása után már tudtam, hogy Lowry képes drámai véggel zárni a történeteit. Hogy ismét így tett-e vagy ezúttal megóvta az olvasóit a lelki sebektől, azt nem árulom el, érdemes elolvasni. :)

Ezt a könyvet mindazoknak ajánlom, akik elég türelmesek kirakni egy négykönyves puzzle-t. Valamint azoknak, akik szeretik a megható, érzelmes, elgondolkoztató és keserédes történeteket.

Kedvenc karakter: Claire, Sánta Einar, Gabe.

Kedvenc rész: a Kezdetben című első rész úgy egészében kedvenc, plusz az ágynál találkozós jelenet a vége felé.

Kedvenc idézetek:

„Harminchatos az álmaiba is beférkőzött. Az egyik álomban ismét a bőrmaszkot viselte, de a kezébe nyomtak valamit. Az a valami finoman mocorgott a karjában, mire Claire szorosan átölelte, mert tudta, hogy ő az, és nem akarta, hogy elvegyék tőle, és amikor megtették, zokogott a maszk alatt.
Egy másik visszatérő álomban harminchatos vele élt a Halgazdaság egyik apró szobájában, de senki sem tudott róla. Egy fiókban rejtegette, amelyet időről időre kihúzott. A gyermek felnézett rá, és elmosolyodott. A közösségben tilos volt titkolózni, és az elbújtatott újgyerekről szóló álomból mindig bűntudattal és rettegéssel ébredt. De ennél sokkalta erősebb érzés volt, ami ébredés után is elkísérte: az izgalom, amikor kihúzta a fiókot, és amikor látta, hogy a gyermek még mindig ott van, jól érzi magát és mosolyog.”

„Igen, mindig elégedett volt. Ahogy mindenki a közösségben. Minden igényüket kielégítették, semmi sem hiányzott, semmire sem… Ez az, eszmélt rá Claire. Soha nem vágyott még semmire! De most, a szülés napja óta szakadatlanul epekedett, elkeseredetten vágyott rá, hogy kitölthesse a benne lakozó ürességet.
Gyereket akart.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2016. augusztus 4., csütörtök

Végős állomás 1-4. - avagy a sorsunk előre meg van írva

Nemrég az egyik tévéadó leadta az első négy Végső állomás filmet, én pedig végignéztem mindegyiket. Mivel lényegében az összes ugyanarról szól, ezért úgy gondoltam, nem külön-külön írok róluk, hanem inkább egyben.

Aki esetleg nem ismerné, a misztikus horror, thriller kategóriába lehet őket sorolni. Mindegyik film elején akad egy szereplő, aki megérzi, hogy valami halálos katasztrófa fog történni, és megment néhány embert a szörnyűséges, brutális haláltól. Csakhogy, ha a halál felírt a listájára, nincs menekvés. A katasztrófák túlélői elkezdenek abban a sorrendben meghalni, ahogyan az eredeti balesetben kellett volna. Haláluk brutális, kegyetlen, mintha a halál direkt szórakozna velük, mert sértésnek vette, hogy elsőre kicselezték.

A szereplők persze megpróbálják másodszorra is átverni, és rájönni, hogyan lehet megállítani a halálláncot véglegesen.

Maga az alapötlet nagyon érdekes, ám egyben szörnyen ijesztő is. Hiszen mind tudjuk, hogy a halál egyszer majd értünk is eljön, megkerülhetjük néhányszor, de az utolsó út úgyis hozzá vezet majd. Sokan nem tudnak mit kezdeni ezzel a gondolattal, és félnek a haláltól, de számomra ez a film nem emiatt volt sokkoló.

Amikor gyerekkoromban először felfogtam, mit is jelent a halál, és hogy ez minden emberi élet végállomása, csak feküdtem némán az ágyamban és bámultam a falat. Körülbelül egy órán át. Ennyi idő kellett, hogy feldolgozzam, mi vár majd rám. Furcsa, de az egy óra leteltével elmúlt a félelmem, és azóta sem tér vissza, ha arra gondolok, egyszer majd megszűnök létezni.

A halállal kapcsolatosan két dolog ijeszt csak meg. Az egyik, hogy a szeretteim halnak meg. Szerintem ugyanis a halál az élők számára a legszörnyűbb, mert nekik kell tovább élniük a veszteséggel. A másik a halál módja és az előtte való kín és fájdalom. Ha megválaszthatnám, hogyan haljak meg, akkor álmomban történne. Szépen, fájdalom nélkül elaludnék, és többé nem ébrednék föl. Nem akarnék a halálom előtt rettegni, szenvedni.

És számomra pont ezért szörnyen ijesztőek ezek a filmek. Mert a halál nem adja olyan szépen és könnyen magát. Rettegés, brutalitás, fájdalom, groteszk kínhalál – ez vár a filmbeli túlélőkre.

Horrorfilmeken nőttem fel, úgyhogy elég jól bírom a történetekben a vért és kaszabolást, de a Végső állomás néhány halálmódja még engem is kissé megviselt. Olyannyira, hogy azon a négy napon, amikor a négy részt megnéztem, éjszaka a filmmel kapcsolatos rémálmaim voltak.

Ami még eszembe jutott a filmeket nézve, hogy nekem jobban tetszik a „Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed.” verzió, mint a „Bármit teszel, úgysincs menekvés.”. Mivel szeretnék hinni abban, hogy nincs megírva a sorsunk, hanem minden attól függ, mi magunk hogyan döntünk, mit teszünk. És ha épp rossz helyzetben vagyunk, nem kell beletörődnünk, hogy ez a végzetünk, hanem tehetünk ellene, és megváltoztathatjuk a jövőnket. :)

Az első két film egyébként nagyon tetszett, a harmadik, negyedik is lekötött, de már nem annyira. Azt nem tudom, hogy azért, mert rosszabbul sikerültek, mint az első és a második, vagy mert az azonos séma miatt egy idő után úgyis tudta az ember, mit várhat, és emiatt csökkent az izgalom.

A net szerint van ötödik és hatodik rész is, azokat sajnos még nem láttam, de ha lesz rá lehetőségem, pótlom majd. :)

Az első négy részt csak és kizárólag olyanoknak ajánlom, akik nem túl parásak, bírják a horrort, és nem borulnak ki túlságosan a lelki és testi kínzások látványától egy filmben. Ó, és semmiképpen ne este, lefekvés előtt nézzétek meg, hacsak nem akartok ti is egész éjszaka a halál elől menekülni, mint én… XD

Kedvenc film: Végső állomás 2.

Kedvenc karakter: Kimberly Corman (A. J. Cook), Clear Rivers (Ali Larter)

Kedvenc jelenet: amikor Kimberly bemegy Clearhez az elmegyógyintézetbe.

VÁ1: 10/10 pont,

VÁ2: 10/10 pont,

VÁ3: 10/8 pont,

VÁ4: 10/7 pont.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz