Őszintén szólva nem nagyon nézek már tévét, és a mostani magyar celebvilág, híres emberek sem érdekelnek. Ám Jakupcsek Gabriellát többször is hallottam már beszélni életem során, láttam néhány műsorát, és róla mindig is azt gondoltam, hogy igazán értelmes, művelt nő, akivel örömmel leülnék beszélgetni, mert biztosan érdekes lenne. A pandémia mindenkit megviselt, sok mindent éltünk át, teljesen átalakult az életünk. Érdekelt, hogy ő hogyan látta, miképpen élte meg ezt az időszakot.
Véleményem a könyvről
A könyvben Jakupcsek Gabriella a kezdetektől meséli el azt, hogy miképpen élte meg a pandémiát. Kitér arra, mit gondolt, érzett a legelején, hogyan reagált a helyzetre a munkahelye, mit tapasztalt a különböző emberektől (híresektől és hétköznapiaktól egyaránt), milyen hatással volt rá, amikor otthon kellett maradni, és a családja reakcióiba is beavat minket. Elmondja a gondolatait, érzéseit, tapasztalatait a pandémia időszakának minden egyes részletéről.
Bevallom, érzelmileg kicsit megterhelő volt elolvasni ezt a könyvet, hiszen még mindig nem vagyunk teljes biztonságban, és valószínűleg a világunk örökre megváltozott. Amikor a pandémia kezdeteiről olvastam, éreztem a görcsöt a gyomromban, mert felidéztem azt a teljes bizonytalanságot, amit akkoriban valószínűleg a legtöbben átéltünk. Hiszen hasonló helyzetben még sosem voltunk. Lényegében valamiféle háborús helyzetet éltünk át háború nélkül. És minden sokkal ijesztőbb, ha az ellenség láthatatlan, és bárki a nyakunkra hozhatja (jobban mondva tüsszentheti, köhögheti), akár egy családtag, barát, kolléga is.
Jakupcsek Gabriella stílusa közvetlen, szinte barátként meséli el az olvasóinak a gondolatait, érzéseit, azokat a dolgokat, amiket átélt az elmúlt majdnem két év során. Összesen tizennégy fejezetben veszi végig a mondanivalóját, ám ezekben találhatunk kisebb alrészeket is, amelyek egyfajta történelmi kitekintések. Mindegyik valamiképpen kötődik a járványokhoz, vírusokhoz, bepillantást nyerhetünk abba, hogy régebben miképpen viselték az emberek az ilyen szörnyű helyzeteket. A legérdekesebb számomra az volt, hogy milyen tévhitekkel próbálták elkerülni anno az emberek a megfertőződést. Például szentül hitték, hogy a pipadohányfüst megvédi őket a betegségtől, ezért az iskolában a gyerekeknek is kötelező volt pipát szívni (amivel valószínűleg csak még inkább ártottak a tüdejüknek...).
Kívülállóként igazán kíváncsi voltam, hogy vajon a tévés világ miképpen reagált a járványhelyzetre. Nagyon érdekes volt belelátni ebbe. Jakupcsek leírja, hogy neki a legelején szinte fel sem tűnt, mi történik körülötte, mert éppen az Nicsak, ki vagyok! című műsor kellős közepén tartottak. A Jakupcsek Plusz felvételei is nagyban folytak még, amikor az emberek már a világvégére készültek. Ahogy a könyvet olvastam, úgy tűnt, hogy a stábok, tévétársaságok elég komolyan vették a biztonságot, meghozták azokat a szabályokat, amikről úgy gondolták, meggátolhatják a munka megakadását egy megbetegedés következtében. A mi munkahelyünkön ekkor még csak beszélgettünk arról, hogy most ez vajon tényleg komoly, vagy csak el van túlozva az egész helyzet.
Végül sokan home office-ba kerültek, de persze nem mindenki tehette meg, hogy otthonról várja ki, mi lesz ennek a vége. A tévések először megpróbálták folytatni a munkájukat. Jakupcsek Gabriella ezt elég rosszul élte meg. Az ő műsorainak a lényege az emberi kontaktus, hiszen nagyrészt emberekkel beszélget mindenféle témában. Ezeket az embereket korábban öleléssel üdvözölhette, beszélgetés után elbúcsúzhatott tőlük. Na meg, láthatta beszélgetés közben a mimikájukat, amit a felvétel alatt is maszkviselős korszakban nem. Ez elég frusztráló lehetett. Én erősen introvertált vagyok, de időként már nekem is hiányzott a rendes emberi kontaktus (jelenleg is sok minden hiányzik, amit még mindig nem tehetek meg), így elképzelni sem tudtam, mit érezhet egy extrovertált, akinek létszükséglet, hogy külső ingerek érjék.
Persze az sem volt jobb, amikor végül home office-ba küldték a tévéseket is, mert így az otthon és munkahely határai összemosódtak. Én is mindig nagyon védem az otthoni privát szférámat, így teljesen megértettem Jakupcsek Gabriella érzéseit. Íróként sosem vontam be az olvasóimat egy bizonyos pontnál tovább a családi életembe, nem nyújtottam betekintést az otthonomba. Szerintem ez nem tartozik a külvilágra akkor sem, ha az ember (ilyen vagy olyan szinten) ismert.
Emlékszem, hogy mikor először dolgoztunk home office-ban, azonnal leragasztottam a laptopon a kamerát, hogy még véletlenül se láthasson be senki a magánéletembe. Nem azért, mert titkaim vannak, hanem pusztán azért, mert munka és magánélet két különböző dolog, és nem szeretem vegyíteni. Ennek ellenére a home office számomra jó élmény volt. Olyan introvertáltként, aki betartotta a védelmi szabályokat, kényelmesebb volt otthonról dolgozni, biztonságban, főképp, hogy nekem túlórám sem volt soha, és gyerekek sem szaladgáltak körülöttem.
Persze, nekem a home office-ban ott volt a családom (anya és a kutyák), szóval nem voltam távol a szeretteimtől. Jakupcsek Gabriellának ez a része sem volt könnyű, mert a fiának éppen ekkoriban született meg a gyermeke, és nagymamaként egy ideig nem láthatta őt a biztonság kedvéért.
Az otthonlét azonban arra jó volt, hogy meglássuk, milyen életet éltünk eddig, miken kéne változtatnunk, és felfogjuk, hogy az életünk véges, ezért nem halogathatjuk a dolgokat. Jakupcsek arról ír, hogy ő ebben az időszakban jött rá, hogy mennyire a háttérbe szorította a saját szükségleteit. Akkor evett, ivott, aludt, pisilt, amikor lehetősége volt rá, nem akkor, amikor a testének szüksége lett volna erre. Ez azt hiszem, szintén ismerős sokaknak. Bár a munkahelyemen elvben bármikor ehetek, ihatok, kimehetek mosdóba, én magam sokszor elhúzom a dolgot, mert még ott vár rám a munka, és idegesít, ha csak úgy otthagyom. Szóval saját magamat korlátozom elsősorban, és ez nem jó. A pihenéssel persze más a helyzet, akkor alszom, amikor tudok, és annyit, amennyit tudok, pedig rengetegszer érzem magam iszonyatosan fáradtnak napközben is. Csak hát, akkor vagy dolgozni kell, vagy az itthoni teendőket ellátni. Szóval a fáradtság örök barátom, és el sem tudom képzelni, hogy azok, akiknek gyerekeik vannak és/vagy pörgősebb a munkájuk, hogy bírják energiával.
Persze a vágyainkat, álmainkat is félretesszük. Jakupcsek sok olyan emberrel beszélgetett a műsoraiban, akik végül megvalósították az álmaikat, és azt is elmondta a könyvben, hogy általában mi volt a közös ezekben az emberekben. Nekik miért sikerült, amikor másoknak nem.
Előkerülnek a könyvben az orvosok, ápolónők, tanárok is, akiket rendesen próbára tett a vírushelyzet. Volt, aki elbukott a próbán, volt, aki hősként állta. Én az orvosok, ápolók esetében kevésbé veszem szigorúan a bukást, ha az azt jelentette, hogy inkább otthagyták a munkájukat. Értem, hogy ők választottak olyan szakmát, amiben veszélybe kerülhet akár az életük is. De egyfelől ők is emberek, időközben rájöhetnek arra, hogy nincs meg bennük az az elhivatottság, ami ahhoz kell, hogy akár az életüket is kockáztassák. Másfelől szerintem sok függ a körülményektől. Ha megbecsülnek anyagilag és emberileg, és olyan betegeket kell mentened, akik mindent megtettek, hogy védjék magukat és másokat, nem pedig ellinkeskedték az egész helyzetet, akkor valószínűleg sokkal nagyobb hittel, lelkesedéssel végezné a többség a munkáját. Így viszont, hogy kevés pénzért, sokat túlórázva kéne kockáztatniuk (nemcsak a saját, hanem a családjuk életét is) olyan emberekért, akik még egy maszkot sem voltak képesek elviselni, nemhogy az oltást beadatni maguknak, én teljesen megértem, ha valaki inkább a saját és a családja életét választja, és kiszáll. Akkor is megértem, ha esetleg nem marad senki, aki ellásson, amikor én leszek beteg. Őszintén, ilyen körülmények között, ilyen emberekért (még ha sajnálom is őket, mert nem tehetnek arról, hogy tudatlanok és/vagy bizalmatlanok) én sem kockáztatnám anya és a saját életemet. Hálát is adtam az égnek, hogy anya pont a vírus felbukkanása előtt néhány hónappal ment nyugdíjba (ápolónő volt), és kimaradt ebből az egészből. Beleőrültem volna, ha dolgoznia kell a vírushelyzet alatt.
Arra persze nincsen mentség, ha valaki orvosként, ápolóként marad a rendszerben, felveszi a fizetését, de nem végzi el a munkáját rendesen. Az, hogy egyes háziorvosok még telefonon is elérhetetlenek voltak, egyes orvosok nem voltak hajlandók megvizsgálni komoly fájdalmakat átélő embereket (akár életveszélyben lévőket is), egyszerűen nonszensz. Ahogyan az is, hogy a húgomat már több mint egy éve küldözgeti a saját fogorvosa a fogászati klinikára, akik onnan szintén elküldik őt. Vagyis egy éve szenved és fájdalomcsillapítókon él, pedig csak ki kéne húzni az egyik fogát néhány perc alatt, és kész. Ez az elutasítottság persze bizalmatlanságot kelt az emberekben, már nem lehetnek biztosak benne, hogy ha nagy baj van, kapnak-e segítséget, és ha igen, megfelelőt-e.
Nem tudom, egy idő után mitől féltünk jobban, attól-e, hogy megbetegszünk, vagy attól, hogy bekerülünk a kórházba. Az sokat elárul a helyzetről, milyen sokan nem jelentkeztek, akik megkapták a fertőzést, nehogy bevigyék őket, inkább a végsőkig kitartva megpróbálták otthon kezelni magukat, és végül nem ritkán sajnos belehaltak.
A tanárok... Nos, őket kicsit másképp látom. Közvetve a saját bőrömön is tapasztaltam, hogy egyesek mennyire ellinkeskedték közülük a home office-t, míg mások kitették a lelküket is a gyerekekért, hogy ne maradjanak el otthon sem. Persze akadtak olyanok is, akiknek nem volt meg a technikai és egyéb háttere ahhoz, hogy rendesen tanítsanak (vagy épp a gyerekeknek nem volt), és nem rajtuk múlt a dolog. Mivel a tanárok élete a home office alatt nem volt olyan veszélyben, mint az orvosoké, ápolóké, én elvártam volna mindegyiküktől (már azoktól, akiknek minden lehetősége adott volt rá), hogy feltalálja magát, kreatív módon megoldja a dolgokat, és valóban tanítson, segítse a diákjait.
Néhány hétköznapi ember nem hétköznapi életébe is bepillanthatunk röviden az anekdotáknak köszönhetően. Például az anyáéba, aki covidosan szülte meg a gyerekét, aztán hónapokig mélyaltatásban volt, de túlélte. Vagy a nőébe, akinek néhány nap különbséggel született meg az ötödik gyereke és halt meg a férje, ő pedig ott maradt a gyerekeivel egy jurtában.
Abban is egyetértek Jakupcsekkel, hogy a vírushelyzet alatt kell a humor, mert másképp nem lehet ép ésszel túlélni. Én is jókat kuncogtam a netre felkerült mémeken, volt, amelyik nagyon betalált, volt, amelyik szimplán csak megmosolyogtatott.
Hogy tetszett a könyv?
Sok érdekes témát felvetett, rengeteg olyan gondolat volt benne, amiről talán órákat, sőt, napokat lehetne beszélgetni. Úgyhogy bár érzelmileg kicsit megterhelő volt olvasni, mégis örülök, hogy megtehettem. Sok mindent egyébként segített feldolgozni is magamban.
Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom?
Akik szeretnék egy kicsit feldolgozni, átgondolni a hátunk mögött lévő majdnem két évet.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
