~ Sárga könyves út ~

2018. december 30., vasárnap

Alexandra Bracken: Sötét örökség – Blogturné


Alexandra Bracken Sötét elmék sorozata hamar meghódította az olvasók szívét. A negyedik könyv, a Sötét örökség azután játszódik, hogy Rubyék kiszabadították a Pszí-gyerekeket a “rehabilitációs táborokból” és megfosztották Gray elnököt a hatalmától. A főszereplő ezúttal Zu, akinek rá kell jönnie, a szabadság csak látszat, valójában a Pszí-gyerekek még mindig rabigát viselnek. A könyvet ezúttal három bloggerünk véleményezi. Tarts velünk, és nyerj te is egy saját példányt! 

Alexandra Bracken Sötét elmék című regénye azonnal megvett magának, így kérdés sem volt, hogy végigolvasom a teljes sorozatot. Most a negyedik résznél tartok, a Sötét örökségnél, amely részben folytatása az eredeti trilógiának, mégis kicsit más, mint az volt.

Ebben a negyedik kötetben eltelt pár év, mióta kiszabadították a pszí-gyerekeket a táborokból, és már nem Ruby a főszereplő, hanem Zu, aki összetört, megnémult kislányból fiatal, erős, a hangját hallató tinédzserlánnyá cseperedett. Ő és Dagi úgy gondolják, hogy együtt kell működniük az új kormánnyal, ami azt ígérte nekik, hogy segít a Pszí-gyerekeknek visszailleszkedni a társadalomba. Ruby és Liam azonban másképp vélekednek, ők nem hisznek a felnőtteknek, ezért kivonulnak a társadalomból, és saját menedékhelyet, otthont építenek a hozzájuk hasonlóknak. Amikor egy terrorcselekménnyel és egy terrorszervezet vezetésével vádolják meg Zut, rá kell jönnie, hogy talán tévedtek Dagival. A kérdés csak az, mihez kezdjenek ezek után. Hogyan mentsék meg saját magukat, és hogyan teremtsenek egy szabad, biztonságos világot a különleges gyerekeknek?

Az eredeti trilógia

Mivel a Sötét elmék első három könyvéről még nem írtam nektek, gondoltam, először azokról mondanék néhány mondatot. Az első könyv elején egy olyan táborban találjuk magunkat Rubyval és a többi pszí-gyerekkel együtt, amely felér a II. világháború munka- és haláltáboraival. A legborzalmasabb az egészben, hogy a bent lévő, rabszolgaként tartott gyerekek egy részét a saját szüleik adták fel félelemből. A képességeik valóban rémisztőek lehetnek sokak számára, ám ez egyáltalán nem mentség arra, hogy a felnőttek segítségnyújtás helyett szörnyetegekként kezelték őket. Ez a felnőtt-pszí-gyerek ellentét azonnal megfogott magának, mert pszichológiai szempontból egyedi és érdekes szituáció, amellett, hogy borzalmasan megrázó.

Ruby szimpatikus karakter volt, az ember könnyen tudott azonosulni vele, az egyetlen, ami zavart benne, hogy még a többi veszélyes képességű gyerek között is szörnyetegnek érezte magát, és emiatt kicsit mártírkodott. Viszont bátor, okos, ügyes lány, aki a szeretteiért bármire képes, és ezáltal ő maga is szerethetővé válik az olvasó szemében. A mellékszereplők közül Dagit bírtam még, ő néha olyan kis morci, de jószívű srác, aki a személyiségének köszönhetően talán a legkevésbé illik bele abba a vad, zűrzavaros világba, amelyben élni, menekülni és harcolni kényszerül a barátaival. Liam a főszereplő srác, akibe Ruby szerelmes lesz, kedves, de olyan semleges volt számomra. Nem találtam benne semmi különöset. Zu pedig szimplán csak cuki kislány volt, talán a harmadik kötetre kapott valami pluszt a személyisége, amikor is elkezdett beszélni és kiállni önmagáért és a társaiért.

A történet maga megható, izgalmas, fordulatos és pörgős volt, épp ezért ezt vártam a Sötét örökségtől is.

Új főszereplő

Kicsit aggódtam, hogy vajon mennyire tudom beleélni magam a történetbe úgy, hogy egy másik szereplő szemszögén keresztül látok mindent. Zu aranyos kislány volt az első három könyvben, de ezen kívül nem sokat lehetett tudni a személyiségéről, így fogalmam sem volt, képes leszek-e azonosulni vele, érdekes karakternek találom-e főszereplőként.

Szerencsére nagyon hamar rájöttem, hogy talán még egy hajszállal jobban is tetszik Zu szemszöge, mint az eredeti kötetekben Rubyé. Zu nagyon sokat változott, fejlődött az évek során, ám még mindig nem nőtt fel teljesen. Megvannak benne azok a kétségek önmagával és a világgal szemben, amelyek izgalmassá teszik a belső konfliktusait. Ezen kívül nagyon sokat hozzáad a karakteréhez az, hogy Rubyval ellentétben ő olyan társat kapott, aki igazán izgalmas személyiség. Zu önmagában is érdekes karakter, de Romannal együtt még érdekesebb.

Régi-új konfliktus

Az eredeti trilógia harmadik könyvének vége már előre jelezte azt, amit ebben a könyvben kapunk. Vagyis hogy hiába szabadították ki Rubyék a pszí-gyerekeket a táborokból, attól még egyikük sem lett valójában szabad. A felnőttek ugyanis továbbra is félnek tőlük, nem bíznak bennük. Szabadságot és biztonságot ígérnek nekik, ám közben megjelölik és ezerféleképpen korlátozzák őket. És ez még csak a felszín…

Zu szemén át bepillantást nyerhetünk abba, hogy mit is tett eddig az új kormány. Elhitették a pszí-gyerekek egy részével, így Zuval és Dagival is, hogy bár most még van néhány korlátozó intézkedés ellenük, ez csak és kizárólag az ő érdekeiket szolgálja, és azt, hogy később teljes jogú tagjai legyenek a társadalomnak. Valahol mélyen talán mindketten érzik, hogy valami nem stimmel, de annyira vágynak egy jobb világra, hogy inkább elzárják magukban a kétségeiket.

Egészen addig, míg egy sajtótájékoztatón robbanás nem történik, amelyben többen meghalnak, és amelynek kitervelését és végrehajtását ráfogják Zura. A lányt két ismeretlen pszí-kölyök segíti a szökésben, akikről nem tudja, hogy bízhat-e bennük, vagy ők is csak fel akarják használni valamihez, ezért mentették meg. Fogalmuk sincs róla, hogy kicsoda akarta befeketíteni Zut, és megerősíteni az emberekben, hogy a pszí-gyerekek még mindig szörnyen veszélyesek, és mi volt ezzel a célja.

Számomra izgalmas volt ennek a régi konfliktusnak a visszatérése kicsit más formában. A harmadik rész vége után csalódtam is volna, ha másképp alakulnak a dolgok, mert szerintem ez pont így reális. A valóságban is hasonlóan történnek általában a dolgok a politika színterén. A hatalmon lévő gazdagok a közembert felhergelik egy kitalált „ellenség” ellen, elhitetik velük, hogy veszélyben vannak ilyen vagy olyan módon, közben hazug híreket gyártanak, hogy elrejtsék a borzalmakat, amelyeket tesznek. Bracken sajnos tűpontos leírást ad arról, hogyan működnek az elnyomó rendszerek és a megalomániás gazdagok.

Bizalom és barátság

Az a két ismeretlen pszí-fiatal, aki a könyvben Zu mellé szegődik és segíti őt, Roman és Priyanka. Ők ketten elég összetett személyiségek, akikkel kapcsolatban érezni, hogy megvannak a maguk titkai. Zu bizalmatlan is velük emiatt, ennek ellenére én végig bíztam bennük. Valahogy azt éreztem, hogy bármit is titkolnak, alapvetően jó embereknek kell lenniük, akik valóban megkedvelték Zut, és aggódnak érte.

Azt, hogy kik ők, mi a történetük és végül tényleg jogos volt-e a bizalmam, nem mesélem el, majd mindenki elolvassa a könyvben, de annyi biztos, hogy mindkét karakter izgalmasra sikeredett.

Priyanka kemény csaj, kicsit hasonlít Vidára, annyi különbséggel, hogy talán ő könnyebben kimutatja az érzéseit, főképp Roman és Zu előtt. Az viszont igencsak érdekes volt, amikor egy légtérbe került Vidával, amolyan két dudás egy csárdában esete állt fenn, amiből bármi kikerekedhet. Hozzá kötődik a történet leszbikus szála is, ami nem lett túlságosan kifejtve, csak amolyan említés szintjén.

Roman képzett harcos, erős, folyton készenlétben áll, hátha veszély közeleg, közben viszont nagyon érzelmes. Bármire képes azért, hogy megvédje azokat, akiket szeret, és ha esetleg nem sikerül, azt nagyon a lelkére veszi.

Mindkettejüket igazán megkedveltem, és szerintem jobb és érdekesebb kísérőket nem is kaphatott volna Zu Ruby, Liam és Dagi után.

Régi arcok

Szerencsére a korábban megkedvelt karakterektől sem kell teljesen búcsút vennünk. Ruby, Liam, Dagi, Vida és néhány más szereplő is visszatér hozzánk, ki rövidebb, ki hosszabb időre. Jó érzés volt újra olvasni róluk, mintha régi kedves barátokkal találkoztam volna.

A menedék nagyon klassz hely, igazán tetszik, ahogyan a káosz közepette Ruby és Liam valódi otthont varázsolt ott. A gyerekek imádják őket, igazából olyanok, mintha egy nagy család lennének, ahol Ruby és Liam az anya és az apa, és a többiek a gyerekeik. Furcsa, de Liam így felnőve, megemberesedve sokkal szimpatikusabb és érdekesebb volt számomra karakterként, mint az eredeti trilógiában. Ruby szemén át szerintem túlságosan nyálas szépfiúnak lehetett őt látni, míg Zu szemszöge sokkal összetettebb képet mutat róla. Megmutatja a gyengeségeit, a félelmeit, az „apai” és baráti oldalát.

Jól fel volt építve az a baráti konfliktus is, amely elsősorban Liam és Dagi között alakult ki. Szeretik egymást, hiszen a poklot is megjárták együtt, de teljesen másképp gondolkoznak arról, mi a legjobb a pszí-gyerekek számára. A politika pedig olyan méreg, ami még a barátok lelkét is megfertőzheti. Teljesen érthető volt az is, ahogyan Ruby és Zu viselkedett ebben a feszült helyzetben. Zu imádja Rubyékat, de tudja, hogy Dagi nélküle teljesen elveszett lenne, és muszáj mellette maradnia, hogy támogassa őt.

Rosszfiúk

Először is visszatér a régi gonosz, Clancy Gray. A harmadik rész végén elvégezték rajta azt a műtétet, ami elnyomja a képességét, valamint Ruby kitörölte és módosította az emlékeit is, úgyhogy elvileg nem emlékszik semmire abból, amit korábban elkövetett. De vajon ez elég ahhoz, hogy ne jelentsen veszélyt senkire?

Az első jelenet, amiben felbukkan, pont azért ideglelő, mert bár elvileg Clancy veszélytelen, az embernek mégis van egy rossz érzése. Mintha egy kígyó lenne a lába előtt, amelyről nem tudja eldönteni, hogy halálos-e a mérge vagy teljesen veszélytelen. Vajon csak elterelés ez az érzés, és míg az ember Clancytől tart, addig nem figyel a valódi gonoszra? Vagy valóban ő áll minden rossz mögött?

Aztán ott van Moore, aki tipikus öltönyös-nyakkendős gazember. Ő az egyik elnökjelölt a következő választáson, és a gyűlöletre próbálja építeni a győzelmét. Bármire képes a hatalomért, az sem zavarja, ha emberek, gyerekek halnak meg. Annak ellenére, hogy egy mocsadék, ő a politikai szál legérdekesebb karaktere, hiszen tükröt tart a mi világunk elé.

Van egy szervezet is, amelyről nem beszélhetek sokat, mert nem szeretnék spoilerezni, és egy lány, aki egyszerre veszélyes ellenség és áldozat.

A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik az olyan kalandos disztópiákat, amelyek reális képet mutatnak a politikáról, és nagyon szépen bemutatják az emberi érzelmek sokaságát (szeretet, gyűlölet, félelem, kétségek, remény, hatalomvágy stb.).

Kedvenc karakterek: Zu, Roman, Priyanka.

Kedvenc jelenet: amikor Zu a jelenben tér vissza a menedékbe.

Kedvenc idézetek:

„– Akik együtt jöttek, együtt távoznak (…)”

„– A katonák vadállatoknak neveznek benneteket. Nem gyerekeknek, nem pszí-képességűeknek, nem is fura kölyköknek. Vadnak és állatnak neveznek benneteket, olyanoknak, amikre az emberek sportból vadásznak. Rosszul vagyok ettől. Legszívesebben üvöltenék, és tudom, hogy mindannyian ugyanígy éreztek. Régebben hagytam, hogy az ilyenek bántsanak engem. Szó nélkül tűrtem. Megpróbáltak megtörni, és átkozottul közel jártak hozzá, hogy sikerüljön, de nem hagyom, hogy benneteket tovább kínozzanak. Ha ez az utolsó dolog... az egyetlen dolog... amit ebben az életben teszek, akkor is segítek nektek kijutni innen. Megérdemeljük, hogy szabadon éljünk. Ennél többet érdemlünk. A legsötétebb sors jutott nekünk, de ezek nem tudják, hogy mi megtanultunk, hogyan kell az árnyékok között élve saját fényt csinálni magunknak.”

„Egyszer régen, réges-régen egyetlen szót sem szóltam hónapokig. Ami azt illeti, a hónapok több mint egy évet jelentettek.
(...)
Az igazság az, hogy bizonyos dolgok túlmutatnak a szavakon, bizonyos dolgokat nem lehet leírni. Például az éjszakában mennydörgő puskalövések hangját. A vékony egyenruhák hátát szennyező vérfoltot. A hason heverő gyerekeket, akiket lassan betemet a sötét égből hulló hó. Az érzést, hogy saját reményünk fojtott meg abban a pillanatban, amikor kimenekült a kerítésen, és otthagyott minket meghalni.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 


Nyereményjáték:

Alexandra Brackennek már több könyve is megjelent magyarul. A játék során borítórészletek alapján kell kitalálnotok, hogy éppen melyik könyvére gondoltunk. Nem lesz más feladatotok, csak írjátok be a Rafflecopterbe az adott borítórészlethez tartozó regény magyar címét.

Figyelem! A kiadó csak Magyarország területén belül postáz, a nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésükre, hogy válaszoljon a kiküldött értesítőre, különben automatikusan újat sorsolunk.

Kép a játékhoz:


a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

12. 30. Spirit Bliss Sárga könyves út
01. 02. CBooks
01. 05. Deszy könyvajánlója  

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. december 26., szerda

Marie Rutkoski: A nyertes bűne


Marie Rutkoski A nyertes bűne című regényével kapcsolatban az a furcsa helyzet állt elő, hogy sokkal jobban tetszett, mint az első rész, A nyertes átka. Ez utóbbi is lekötött, szórakoztatott, de hiányzott belőle valami plusz, ami miatt azt mondhattam volna, odavagyok érte. Nos, a második rész iránt már így érzek.

A történet ott folytatódik, ahol az első végződött. Kestrel eljegyezte magát a valoriai koronaherceggel, csak hogy megmentse Arint és a herraniakat. Ám Arin nem tud arról, hogy Kestrel milyen alkut kötött az uralkodóval, így azt hiszi, Kestrel elhagyta őt a hatalomért. Valoria persze csak látszólag mondott le Herran területéről, a főbb karakterek és általuk a népek valójában szellemi sakkot (vagy hogy stílszerűek legyünk Határvidék játékot) játszanak egymással. A kérdés csak az, hogy ki nyer a végén.

Saját csapdában vergődve

Míg az első részben a világ választotta el egymástól Kestrelt és Arint, addig a másodikban az egymás iránti bizonytalanságuk, bizalmatlanságuk. Ez végül is valahol logikus, hiszen bármennyire is szeretünk hinni az első látásra szerelem erejében és halhatatlanságában, a valóságban a mély érzésekhez és a mély bizalomhoz sok együtt eltöltött időre van szükség. Kestrelnek és Arinnak ez nem adatott meg. Épp ezért lehet az, hogy Kestrel inkább hazudik Arinnak, mert azt gondolja, a fiú meggondolatlanul cselekedne, ha tudná az igazságot. Arin pedig elhiszi a hazugságot, és azt gondolja, tévedett Kestrellel kapcsolatban.

Megértettem, hogy a két karakter miért viselkedik így egymással, mégis olvasás közben néha elkaptam volna a grabancukat, és jól megráztam volna őket. Annyi kellett volna csak, hogy őszintén leüljenek egymással beszélni, és ha összefognak, együtt terveznek, akkor minden gondot sokkal könnyebben megoldhattak volna. Gond alatt pedig a szerelmi és a politikai gondokat is értem.

Kestrel másik tévedése a titkolózáson kívül az, hogy míg Arinban egyáltalán nem, addig önmagában túlságosan megbízik. Tény, hogy jó a logikája, jó stratéga, de miből gondolja, hogy olyan nagy elmejátékosokat is megvezethet és legyőzhet, mint pl. a valoriai uralkodó? Nem véletlenül ő került a trónra, nem véletlenül ilyen szilárd a hatalma, nem véletlen, hogy még a saját fia is tart tőle.

Szóval nyilvánvaló volt számomra, hogy ha Kestrel magányosan folytatja továbbra is a mesterkedéseit, akkor az lesz a vége az egésznek, ami a második könyv végén történt. Egyetlen dolgot nem sejtettem, az pedig az apja viselkedése. De erről többet nem mondok, aki elolvassa a könyvet, rájön, mire is gondolok.

Amikor a mellékszereplő izgibb

Arin a tipikus tökéletes férfi főszereplő. Helyes, izmos, bátor, lázadó hős. Természetesen nem volt számomra unszimpatikus, sőt, kedvelem a karakterét, de nem látom benne az izgalmat. Lényegében az egész könyvben annyi volt a belső konfliktusa, hogy vajon bízhat-e Kestrelben vagy félreismerte őt.

Volt viszont egy másik férfikarakter, aki kevesebb szerepet kapott a könyvben, mégis sokkal izgalmasabb volt számomra. Ez pedig Verex, a valoriai koronaherceg. Először egy nem túl okos, elkényeztetett hercegecskének tűnik, akit még a saját apja sem tart jónak semmire, és akiből valószínűleg Kestrel ellensége lesz majd, hiába jegyezték el egymást. Aztán szép lassan rájön az ember, hogy sokkal több van Verexben, mint amit az apja és Kestrel lát.

Verex sokkal jobban átlátja az udvari intrikákat és sokkal jobban ismeri az apja sötét oldalát, mint Kestrel. Nem azért húzódik vissza, mert buta és elkényeztetett, hanem azért, mert elég esze van ahhoz, hogy felmérje, mi veszélyes az életére nézve. Ahogy haladt előre a történet, egyre jobban megismerhettem őt, és egyre inkább megkedveltem. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a történet végi eseményekre mit fog lépni.

Szülői szeretet

A második könyvben a családi szál is izgalmasra sikeredett. Kestrel apja látszólag hideg, érzéketlen, ám apró reakciókból mégis úgy látszik, hogy szereti a lányát, és mindent érte tett és tesz. De katona, akinek a hűség olyan alapvető tulajdonság, amit elárulva szó szerint élni sem érdemes. Mi az erősebb, a lánya iránti szeretet vagy az elvei? A családhoz hűségesebb vagy az uralkodójához?

A lázas beszélgetős jelenet után a második könyv vége eléggé meglepő volt számomra, és nagyon azt gyanítom (vagy inkább remélem), hogy van valami a háttérben, amiről mi még nem tudunk, mert csak később fog kiderülni. Meglátjuk…

Csavarok és történetvezetés

Nos, ez a történet nem az izgalmas, pörgős cselekménye miatt érdekes, ugyanis a regény nagy részében semmi mozgalmas nem történik. Az érdekes történések a szereplők fejében és szívében mennek végbe. Az egész egy elmesakkjáték, amelyben Kestrel le akarja győzni az uralkodót és közben megmenteni önmagát, Arint, a herraniakat és az alföldi barbárokat, az uralkodó pedig le akarja igázni mind Herrant, mind a barbárokat, és megerősíteni a hatalmát.

Kestrel lépései egyébként hol logikusak, hol teljesen értelmetlenek. Heteket várni arra pl., hogy néhány moly kikeljen, teljesen felesleges. Egyfelől sokkal könnyebben is lehetne jelezni annak a bizonyos valakinek, akinek jelezni akar, másfelől sokkal biztonságosabban is jelezhetne. Valaki ugyanis csak elkezdi furcsállni majd, hogy bizonyos időközönként pont ugyanazon a helyen döglik meg egy nyomorult moly. Én legalábbis furcsállnám.

Az viszont nagyon tetszett, amit az alföldi emberek megmentése érdekében kitalált. Érdekes lelkiismereti dilemma, hogy vajon, ha a legrosszabb változat helyett egy kevésbé rosszat tanácsol, azzal segít-e vagy ugyanúgy árt. Nem csodálom, hogy lelkiismeret-furdalása volt, de szerintem azt tette, amit tennie kellett.

Szintén tetszett, ahogy végül rájött, mi is az uralkodó valódi terve a herraniakkal. A végére szépen összeállt a kép, és csak azon gondolkoztam, hogy nem jöttem rá korábban a nyilvánvalóra, pedig annyi nyomot hagyott nekünk Rutkoski a történetben.

Közben persze vannak mellékjátékosok is az elmejátékban. Pl. Arin, akinek hiányosak az információi, ennek ellenére olyanokat lép, amelyek hozhatnak pusztulást vagy győzelmet is a népének és neki. Az új szövetség, amit ki akar alakítani, igazán kíváncsivá tett.

Durva családi szálak futnak a barbároknál is, olyanok, amelyek fontos kihatással lehetnek a végjátékra. A dacrai királynő, a fivére, Roshar és a húguk, Risha egyelőre csak mellékszereplőként tűntek fel a regényben, mégis nagyon lekötött a történetszáluk. Már alapjában véve az nagyon durva, ahogyan Arin és Roshar először találkoztak a múltban. Amit Rosharral tettek a valoriaiak, az borzalmas. Nagyon erős jellemre vall, hogy a csúfságát inkább előnyként használja, semmint szégyellnivaló dologként tekint rá. Risha pedig… Nos, az ő karaktere még rejtély számomra. Vajon a túszul ejtett hercegnőt megtörték, magától vált árulóvá vagy valójában nincs megtörve, nem áruló, csak várja a megfelelő pillanatot a bosszúra?

Rengeteg titok vár még megfejtésre és kérdés válaszra, úgyhogy nagyon kíváncsian várom, hogy kézbe vehessem a harmadik részt is. Főképp a durva függővég után, amivel a második könyv befejeződött.

Ezt a regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik, ha egy történet valódi cselekménye a fejekben és szívekben játszódik.

Kedvenc karakterek: Verex, Roshar.

Kedvenc jelenet: amikor Verex az újszülött kiskutyát próbálja etetni.

Kedvenc idézetek:

„– (…) Nézzenek oda, hogy megnőttél! Még emlékszem a napra, amikor megszülettél. Elfértél a tenyeremben. A világon a legszebb dolog. A legértékesebb.
Már nem vagyok az?, szerette volna megkérdezni a lány. Ehelyett suttogni kezdett:
– Mesélj, milyen voltam!
– Már akkor is egy harcos szíve lakozott benned.
– Csak egy kisbaba voltam.
– De tényleg. Annyira határozott volt még a sírásod is. Olyan erővel szorítottad az ujjamat!
– Minden kisbaba sír. És minden kisbaba belekapaszkodik valamibe.
A tábornok felemelte a kezét, és a kézfejével megsimogatta Kestrel arcát.
– Nem úgy, mint te.”

„– Talán tényleg egy történetet meséltem el neki. Talán a történet két rabszolgáról szólt egy távoli vidéken, akik közül az egyik segített a másiknak.
– De hát én nem segítettem. – Arin megint emlékezni kezdett mindenre. Érezte a szájában a föld ízét, a szúrós kavicsokat az arca alatt. Hallotta a kiáltást. Újra elfogta a szégyen.
– Megmentettél – mondta Roshar.
Arin összezavarodott. Először azt hitte, a férfi gúnyolódik. De volt valami Roshar hangjában, valami őszinte, valamiféle vágyakozás. Átköltené a történteket? Talán egy olyan világba képzeli bele magát, amelyikben a valoriaiak nem értek az arcához. Fikció. Egy történet, ami happy enddel ér véget.
– Nagyon sajnálom – fogalmazott Arin óvatosan. – Én megpróbáltam. De nem tudtam semmit sem tenni.
– Dehogynem. Megmentetted bennem azt, ami miatt úgy döntöttem, hogy még egyszer megpróbálom a szökést.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. december 25., kedd

Édes álmok városa


A Sweet Dreams Bisztró igazi karácsonyi hangulatot árasztott. Bármerre is fordult az ember, mindenhol fenyőágakkal, díszekkel és színes égősorokkal találta szemben magát. A zenegép mellett még egy fagyöngycsokor is lógott a plafonról, amit a bátrabbak kihasználtak, a szemérmesebbeknek pedig csak a pillantásuk tévedt felé. A tökéletesség kedvéért az itt dolgozók mikulássapkát viseltek, és valahányszor egy vendég belépett az ajtón, a tulaj, Mr. Edwards köszönésképpen eleresztett egy tökéletes hanglejtésű „Ho-ho-hó!”-t.

Ha a bisztró egy nagyváros közepén épül, ahol a plázáknak és egyéb üzleteknek köszönhetően már október közepétől nyomják bele a „szeretetet” az emberek képébe, a többség valószínűleg fintorogva elkerüli a helyet. Ám Ebonyville kisváros volt, itt a karácsonyt még nem facsarták ki citrom módjára.

Anne Edwards a pult mögött készítette az italrendeléseket, mosolyát nem kellett felragasztania, valódi volt. Mindig is imádta a karácsonyt, a havat, a gyerekek nevetését és a fenyőfa illatát. Ismert minden embert, hogy mit szeretnek, mire allergiásak, hogyan kérik a kávét, és az emberek is ismerték őt. Mindenki tudta például, hogy szeret a szökőkútnál ücsörögni, és szívesen veszi, ha leülnek mellé beszélgetni, de mikor a kezében könyvet látnak, meg se próbáljanak odamenni hozzá, mert esélytelen kirángatni a fantáziavilágból, amelybe éppen belemerült.

Egyetlen személy volt egész Ebonyville-ben, akinek megvoltak a maga titkai.

Anne lopva a konyha felé pislantott, ahol a világ, de legalább is Ebonyville leghelyesebb pasija éppen hamburgerhúst sütött a grillrácson. Gerald alig több mint egy éve tévedt a városba, keveset tudtak róla, mégis mindenki megkedvelte. Szorgos volt, segítőkész, kedves és udvarias. Na meg hősies! Amikor a nyár eleji vásáron elszabadult Roger Werth megvadult bikája, és majdnem felöklelte a kis Dany Higginst, Gerald halált megvető bátorsággal ugrott a veszélyes szarvak és paták elé. Nemcsak a bika figyelmét terelte el, míg a fiút kimentették az útból, hanem vissza is terelte az állatot a karámjába.

Anne a saját szemével látta az esetet, és majd megállt a szíve rémületében, a veszély elmúltával azonban a pulzusa már egész más ritmust járt és más okból.

Az már csak hab volt az igencsak vonzó torta tetején, hogy a férfi magas volt, kellemesen izmos, szőke hajú és kék szemű.

– Itt a kettes asztal rendelése! – zökkentette ki gondolatai tárgya az emlékekből. Anne elpirult, gyorsan felkapta a tányérokat, és már suhant is a megfelelő asztalhoz.

– Egy Télapó kedvence és egy Havas táj – tette le a ketchuppal bőségesen megöntözött hamburgert Mr. Stab elé, a porcukorral megszórt túrós palacsintát pedig a felesége kapta. Elégedetten láttak neki az evésnek.

Anne visszasétált a pulthoz, és végignézett a falatozó embereken. Mind boldognak tűntek, amihez kicsikét az ő munkája is hozzájárult. Ez így karácsony környékén még jobban felmelegítette a mellkasát.

– Menj ebédszünetre, megérdemelsz valami finomat! – bukkant fel mellette az édesapja. Fehér álszakállt és Télapó-ruhát viselt, pedig még a legkisebb gyerek is jól ismerte őt, senkit nem téveszthetett meg. Az emberek ennek ellenére benne voltak a játékban, és napok óta úgy köszöntek neki, hogy „Jó reggelt/napot/estét, Télapó!”. Mindig napszaknak megfelelően.

- Köszi – húzta lejjebb Anne a szakállat, puszit nyomott apja szőrtelen arcára, azután besietett a konyhába, és odasündörgött Geraldhoz.

- Meglepetést? – mosolygott rá a férfi úgy, hogy Anne egy pillanatra el is felejtette, miért jött. Végül összeszedte magát, és bólintott.

Még az első munkanapján felhatalmazta Geraldot, hogy bármit készíthet neki ebédre, azóta ez amolyan szertartás lett közöttük. A férfi minden ebédszünetben maga találta ki, mire is vágyik aznap Anne, és valami csoda folytán mindig el is találta.

- Parancsolj! – tette le Gerald alig tíz perc múlva a fémburával lefedett tányért Anne elé, azután megállt az asztal mellett, és várt. A szertartásuk részeként a lány először csak résnyire emelte fel a burát, és mélyen beszívta az alól kiáramló illatokat.

- Hmmm… Sült hús, de érzek valami édeskéset is. Ananász? – pislantott fel a férfira, de az megrázta a fejét. – Akkor sült alma?

- Nem, nem, de köze van a karácsonyhoz.

- Narancs! – vigyorodott el Anne a segítség hallatán.

- Talált, süllyedt! – mosolygott rá ismét a férfi, miközben egyenesen a szemébe nézett, talán kicsit hosszabban, mint eddig bármikor. Anne elfelejtett lélegezni, és érezte, hogy az arca felforrósodik. Már halovány szédülés kerülgette, amikor a mély „Ho-ho-hó, kérünk két Manósipkát!” felkiáltás megmentette őt attól, hogy szégyenszemre ledőljön a székről. Gerald elszakította a pillantását róla, és folytatta a munkáját, Anne pedig végre friss oxigénhez jutott.

Ahogy a szájába vette az első falat istenien porhanyós és a narancstól kicsit édeskés ízű csirkemellet, csak egyvalamin jártak a gondolatai: vajon tényleg látta a férfi szemében a szikrázást, vagy csak képzelgett?

***

Anne zárás előtt ellenőrizte a hátsó ablakokat, a biztonság kedvéért a tűzhelyet és a sütőt is megnézte, majd végigjárta a helyiségeket, hogy lekapcsolja az összes villanyt. Éppen tizenegyet mutatott a falon lévő óra, amikor végül elfordította a kulcsot a bejárati ajtóban.

Bár volt kesztyű rajta, mégis zsebre dugta a kezét, és úgy indult el hazafelé. A hideg szinte azonnal kicsípte az arcát, de a tüdejének nagyon jól esett.

- Hé, várj! – A kiáltás a háta mögül hangzott fel. Gerald eddig az oldalsó fal mellett várakozhatott, mert néhány lépéssel beérte a lányt. Anne-t azonnal forróság járta át, akár ledobhatta volna magáról a sálat, sapkát, kabátot, akkor sem fázott volna.

Most is az a buta gyerekkori emlék jutott eszébe, ami mindig, ha meglátta a férfit. Úgy három-négy éves lehetett, amikor kapott egy rózsaszín hálóinget. Chloe nagyi azt mondta neki, ha azt viseli lefekvéskor, és nyitva hagyja az ablakot, akkor éjszaka eljön érte a szőke herceg fehér lovon. Persze az apja utána majd beleszakadt, hogy kibeszélje őt a hálóingből legalább az esti fürdés és egy mosás idejére. Nos, Gerald pont arra a hercegre emlékeztette, aki tizenöt évvel ezelőtt eltévedhetett valahol Hetedhétország és az Óperenciás-tenger között, csalódást okozva ezzel a kislány Anne-nek.

- Szia! Mit keresel itt? – szedte össze magát. Végignézett a szó szerint didergő férfin, és buta gyanúja támadt. Gerald már vagy egy órája bezárta a konyhát, de… Csak nem ácsorgott itt, a hidegben azóta… Ugye?

- Én… Izé… - A férfi profikat megszégyenítő magabiztossággal mozgott a konyhában nap mint nap, most mégis bizonytalannak és esetlennek tűnt. És aranyosnak – súgta a kisördög Anne fülébe. – Tudom, hogy késő van, de arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet.

- Sétálni?

- Mondani szeretnék valamit.

- Rendben – vont vállat Anne. Igyekezett lazán viselkedni, ám ez igazán nehezen ment úgy, hogy most először szó szerint kettesben maradt Geralddal. A konyhában ülve mindig tudta, hogy egyetlen vékony fal választja el őket a vendégektől és az apjától, így könnyebb volt a férfi közelében lenni.

Lassan sétáltak a kihalt utcán, de Anne hiába várta, Gerald mégsem szólalt meg. Már úgy tűnt, a férfi teljesen belemerült a gondolataiba, amikor hirtelen megállt, éppen a főtéren található szökőkút mellett, és ezzel a lányt is megtorpanásra késztette.

- Tudod, a szüleim munkájának köszönhetően szinte bejártam az egész világot, sok mindet láttam, sokféle emberrel találkoztam. Igazán kalandos volt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy átélhettem mindent, mert rengeteget tanultam belőle – meredt a távolba a tekintete, mintha most is azokat a különleges helyeken látná maga előtt Ebonyville utcái helyett.

- Biztosan csodás lehetett. – Anne gyomra hirtelen egészen apróra szűkült, két keze ökölbe szorult a kabátzsebében.

- Egyszer majd elmesélek neked mindent. – Válaszként Anne hümmögött valami érthetetlent, nem volt képes összerakni egy értelmes mondatot. Fejében korábban is felbukkantak azok a gondolatok, amelyek arra figyelmeztették, ne lépje át a barátságvonalat, ám ezek most felkavarodtak odabent, mint műhó egy megrázott hógömbben. – A lényeg, hogy sehol nem találkoztam olyan lánnyal, aki igazán érdekelt volna. Eddig – fordult felé csillogva a férfi tekintete.

- Én…

- Tölthetnénk több időt együtt. Mármint kettesben. Elmehetnénk moziba, vacsorázni, beszélgetni. Ahová csak akarod. Úgy hallottam, befagyott a tó, hétvégén kimehetnénk korcsolyázni, ha van kedved – sorolta a lehetőségeket. Anne szája szétnyílt, igent, akart mondani, hiszen olyasmiket hallott, amikre ő is vágyott, de nem volt képes rá.

- Sajnálom, mennem kell! – csinált hátraarcot, és úgy rohant el, mintha üldözőbe vették volna.

***

A hó hatalmas pelyhekben hullott, de Anne egyáltalán nem bánta. „Csak úgy igazi a karácsony, ha fehér!” Az apja mindig ezt mondogatta, és mint sok dologban, ebben is egyetértett vele. Belebújt a kabátjába, nyaka köré tekerte vastag, zöld-piros sálját, és fejébe húzta a bisztróban is hordott télapósapkát.

- Hamarosan jövök, apa! – kiáltott a nappali felé, mielőtt kilépett volna az ajtón.

Ahogy magára maradt, úgy halványult el a mosolya. Egy ideig még próbálta győzködni magát, hogy ilyen ünnepi időben nem lehet szomorú, de az önáltatás maszkja hamarabb leolvadt róla, mint jégcsapok az ereszről az első meleg reggelen.

Éppen az iskola mellett haladt el, amikor hirtelen egy kéz simult hátulról a szemére. Ebben a városban nem kellett semmitől sem félnie, ezért riadalom helyett csak megállt, és megtapogatta az ujjakat, hogy kitalálja, kihez tartoznak.

- Mrs. Matthews? – mondta ki a város szélén élő, öreg özvegy nevét. A legjobb barátnője, Lara leeresztette a kezét, és elé sétált. Nem viselt sapkát, hosszú, barna haján megültek a hópelyhek, hófehér kabátjában tökéletesen illet a téli tájhoz, akár egy jól sikerült hószobor.

- Komolyan? Mrs. Matthews? – rázkódott meg a nevetéstől.

- Hát, a másik tippem, Mr. Pomp lett volna, de az ő keze sokkal nőiesebb és finomabb.

- Hééé! Minek az embernek ellenség, ha van barátja is? – csapkodta meg Lara játékosan Anne karját.

- Ki mástól hallanád az igazat, ha nem egy baráttól?

- Jól van, ha ilyen gonosz vagy ma, akkor nem mondom el, mit tudok! – perdült meg a lány, és elindult a templom felé. Anne két lépéssel beérte, és hízelegve csimpaszkodott rá. Szüksége volt barátnője társaságára, hogy legalább kis időre elfeledkezzen a mellkasában lüktető sajgásról.

- Jól van, jól van, ne haragudj! Csak vicceltem. Mondd el, kééérlek! – nyújtotta el az utolsó szót, és megeresztett hozzá egy Csizmás Kandúr-pillantást. Bejött. Lara a karjába fűzte a kezét, így összekapaszkodva indultak tovább.

- Szóval Susan Harrys tegnap visszatért, és ismét lecsapott. Ezúttal talán célt is ér – vigyorodott el. Az említett szőke hajú, nagy mellű, hosszú combú démon szinte az összes tizennyolc év fölötti, de hatvan alatti férfinál bepróbálkozott már a városban. Még azokat sem kímélte, akik már karikagyűrűt viseltek az ujjukon, utálták is őt a feleségek rendesen. Mindenki fellélegzett, amikor fogta a bőröndjét, és közölte, hogy Londonba megy szerencsét próbálni. Ha valóban visszajött, akkor valami biztosan nem úgy alakult, ahogyan várta.

- Wow, és ki a „szerencsés”? – fintorodott el Anne.

- Te is ismered… - titokzatoskodott Lara, mire barátnője felkuncogott.

- Nem mondod? Ugye, tudod, hogy ez egy kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit? – világosította föl.

- Na jó, de őt közelről ismered!

- Feladom, szabad a gazda!

- Gerald.

- Mi? – szökött ki Anne-ből egy köhögő roham közben, mert félrenyelte a saját nyálát. Amint újra rendesen kapott levegőt, megköszörülte a torkát, és szembefordult Larával. – Ez biztos, hogy nem igaz. Lehetetlen.

- Pedig az.

- Ugyan már! Tegnap egész nap dolgozott, aztán pedig… - harapott rá Anne még időben a szájára. – …hullafáradt volt, biztosan egyenesen hazament. Mikor találkozhattak volna úgy, hogy én nem tudok róla? – húzta fel magát Anne. Csak akkor jött rá, hogy a rossz hír ártatlan hozójának akarja épp átharapni a torkát, amikor Lara mentegetőzve felemelte a két kezét. Mély levegőt vett, és úgy mondta ki: – Tévedsz.

- A délutáni műszak alatt kiszaladtál a postára. Akkor történt. A saját szememmel láttam – tette Lara a bal kezét a szívére. Amikor így esküdött, biztos, hogy az igazat mondta, és nem tréfált. A csüggedés olyan hirtelen vett erőt Anne-en, hogy alig bírt elmászni a legközelebbi padig. A nadrágja átázott a hótól, ahogy lerogyott, de ez most nem igazán érdekelte. Akkor Gerald ezért próbált meg közeledni hozzá az este. Gondolta, ha igent kap válaszként, jó, ha nemet, akkor pedig nyugodt lélekkel kezdhet egy másik nővel. Susan Harrysszel.

- Mondd el, mit láttál pontosan! – kérte. Lara megállt előtte, és elgondolkozva összehúzta a szemét.

- Nos, épp miután elmentél, besétált a bisztróba Susan. Kért egy zsírszegény kávét apádtól, majd körülnézett, és kiszúrta magának Geraldot, aki szünetet tartott. Hátul ült egyedül, egy forró tea társaságában. Susan leült mellé, beszélgetni kezdtek, nevetgéltek. Megpróbáltam hallgatózni, és azt hiszem, Gerald ma este hétkor átmegy hozzá.

- Ó… Akkor ezért kérte át magát délelőtti műszakba mára. Hát, azt hittem, ennél jobb ízlése van! – pattant fel Anne, és tovább indult. Régen sajgott már ennyire a szíve, de erről nem kellett senkinek sem tudnia. Ha pedig Gerald valóban ennyire könnyen kapható bárki által, akkor félreismerte, és jobb is, ha elfelejti.

- Várj, most meg hová mész? – rohant utána Lara.

- Elkészült apa karácsonyi ajándéka, azt hozom el.

- De nem is mondasz semmit?

- Ha jobban belegondolok, teljesen összeillenek. Susan igazi kalandor, akinek szűk ez a városka, Gerald is szeret utazgatni. Együtt majd bejárhatják a világot. Remélem, boldogok lesznek!

- Ezt nem mondod komolyan! – ült ki felháborodás Lara vonásaira. Anne inkább elfordította róla a tekintetét, és a havat nézte a lába előtt.

- Miért ne mondanám?

- Ugyan már! Tudom, hogy odáig vagy Geraldért, és te is tetszel neki. Csak a múlt még mindig gúzsba köt. Ha közel engednéd magadhoz azt a férfit, rá se nézne Susanra. Gondold át! Az egész csak rajtad múlik, ezt jobb, ha tudod. – Anne felsóhajtott. Gyűlölt hazudni, de képtelen volt tovább hallgatni a győzködést, mintha apró jégszilánkokkal szurkálták volna.

- Jó, megfontolom – mondta. Úgy tűnt, Lara egyelőre elégedett a válaszával.

***

A közeledő ünnepnek köszönhetően a legtöbben otthoni készülődéssel töltötték az estéket, így az utcák szinte teljesen üresek voltak. Anne nem bánta. Általában szeretett beszélgetni az emberekkel, de most nem örült volna, ha valaki megállítja, és esetleg megkérdezi, hová tart.

A szíve a torkában dobogott, és enyhe hányinger kerülgette, mégis ment előre. Larának igaza volt, majd megveszett Gerald után, ám abban tévedett, hogy rajta múlt volna a dolog. Anne mindig is tudta, mit vár az élettől. Itt maradni Ebonyville-ben, vezetni a bisztrót, ha az apja már pihenésre vágyik, találni egy férfit, aki számára a kisváros megnyugvás, nem pedig ketrec, gyerekeket szülni és nevelni. Boldognak lenni. De egy olyan világutazó, mint Gerald, nem illik bele ebbe az álomba. Egyszer úgyis továbbáll majd, mert nem bír a vérével, ahogyan Anne anyja sem bírt. Egy ideig szenvedett, aztán már az sem tartotta vissza, hogy van egy szerető férje és egy aprócska kislánya.

Egyszerűen látnia kellett Geraldot és azt a nőt együtt, hogy tovább tudjon lépni. Így majd teljesen kiábrándul, és kevésbé fog fájni.

***

Úgy osont oda a házhoz, akár egy betörő. Utoljára tíz évesen mászott át kerítésen, akkor valahogy könnyebben ment, de azért most is megoldotta. A földszinten égett a villany, vagyis Susan és Gerald még nem jutottak el az emeletig. Talán vacsoráztak vagy bort kortyolgatva beszélgettek. Odaosont a nappali ablaka alá, és belesett rajta. A kandallóban tűz égett, az asztalon még használatlan teríték, de az újdonsült pár sehol.

Talán mégis odafent vannak már, csak annyira belemerültek egymásba, hogy a villanyt is elfelejtették leoltani idelent. Anne próbált tudomást sem venni arról, hogy a szívébe éles fájdalom hasított a gondolatra.

- Mit nézünk? – A háta mögött felzendülő hangtól nemcsak megugrott, hanem még egy halk sikoly is elhagyta a száját. Geralddal találta szemközt magát. A férfi a válla fölött kukucskált be a nappaliba, azután pillantása Anne-re vándorolt. A lányt egyszerre öntötte el a forróság és a hideg, érezte, hogy elsápad, és a lába is reszketni kezdett.

- Én csak… izé… én… láttam valamit. Igen, mintha valakit láttam volna bemászni a kerítésen. És bár ez egy békés város, gondoltam, a biztonság kedvéért ellenőrzöm, minden rendben van-e – dadogta. Beszéd közben idegesen hadonászott a két kezével, amikor pedig ráébredt erre, úgy kapaszkodott bele a kabátjába, hogy majdnem leszakította a zsebét. – Ahogy látom, tévedtem, és nincs itt senki. Mármint rajtad kívül. Meg rajtam. Mindegy, megyek is, téged meg már biztosan vár odabent Susan – próbált ellépni a férfi mellett, ám az megállította. Nem mert felnézni rá, csak meredten bámulta a cipőjére hulló hópelyheket.

- Ugyan! Ha már itt vagy, gyere be egy pillanatra! Susan biztosan örülni fog neked. Ihatnál velünk egy forró csokoládét.

Mire Anne észbe kaphatott volna, Gerald már behúzta maga után a házba. Egyszerűen lefagyott, így képtelen volt tiltakozni. Fel nem foghatta, a férfi hogy is képzeli ezt az egészet. Hiszen tegnap még az ő kegyeit kereste, most meg új nővel van, és azt gondolja, hogy ez nem fáj? Vagy egyszerűen csak nem érdekli?

- Ülj le nyugodtan, hozom a forró csokit – sietett el Gerald a konyha felé. Anne fejében megfordult egy pillanatra, hogy egyszerűen csak kisétál az ajtón, de a férfi érzéketlensége feldühítette. Dacosan odasétált a nappaliban álló asztalhoz, és leült. Tekintete az ablak felé tévedt, még mindig havazott odakint. Annyira gyönyörű volt, de ettől most csak még szomorúbbnak és haragosabbnak érezte magát.

- Parancsolj! – jelent meg előtte egy bögre, amelyből édes csoki illat szállt felé. Megragadta, és egy pillanatra átfutott a fején, hogy a férfira löttyinti a tartalmát, ám hirtelen feltűnt neki valami.

- Hol van Susan? – nézett körbe úgy, mintha most érkezett volna. Gerald egy fintor és mosoly keverékével az arcán ült le mellé.

- Valószínűleg már Londonban.

- Lon… Ezt nem értem.

Válasz helyett Gerald felemelkedett mellőle, és a fal mellett várakozó dobozok egyikéhez lépett. Anne odakintről nem látta ezeket az asztal takarásában, ahogyan az is csak most tűnt fel neki, hogy egyetlen tányér és pohár várakozik az asztalon a vacsorára. Amikor a férfi ismét visszaült a helyére, és felé nyújtott valamit, Anne zavartan pislogott rá.

- Ez te vagy? – nézett le a régi fényképre. Egy férfi és egy nő volt rajta egy öt év körüli kisfiú társaságában.

- Igen.

- Aranyos voltál – vizsgálgatta a fotót. Hirtelen egy újabb került elé, arról Gerald már nagyobb, talán nyolcéves változatban nézett rá, majd még egy jött kilencéves korából. Mindegyiken hasonlított a mostani önmagára, valami mégis más volt. A szeme… Amióta csak Anne ismerte őt, a tekintete mindig ragyogott, de a képeken nyoma sem volt ennek. – Szomorú voltál – csúszott ki a száján.

- Ha megszerettem valakit az egyik országban, nemsokára el kellett hagynom. Szomszédokat, osztálytársakat, barátokat, tanárokat. Folyamatosan hiányérzet gyötört, de csak ezt az életformát ismertem egy évvel és két hónappal ezelőttig. Aztán idekeveredtem, itt ragadtam, és minden megváltozott – nyújtott át ezúttal egy köteg összehajtogatott papírt.

- Adásvételi szerződés – olvasta fel Anne hangosan az első oldal fejlécében található szöveget.

- Megvettem Susan Harrystől ezt a házát. Csak azért utazott ide egy napra, hogy még karácsony előtt elintézzük a papírmunkát, és be tudjak költözni.

- Akkor ti nem…?

- Határozottan nem. A barnákat szeretem – nyúlt ki, hogy megérintse Anne egyik sapka alól kilógó tincsét. A lány mély lélegzetet véve húzódott hátrébb. Felállt a székről, és a kandalló elé sétált.

- Rossz döntést hoztál. Miattam igazán kár volt házat venned, meg fogod bánni, amikor majd el akarsz menni innen – hadarta.

- Én nem vagyok az édesanyád. – A mondatra úgy fordult meg, mintha hátulról forró piszkavassal döfték volna szíven.

- Hallottál róla? – Amióta csak az apjával magukra maradtak, soha senki nem említette előttük az anyja nevét. Ez persze nem jelentette azt, hogy az emberek maguk között sem pletykálkodtak. – Hát persze, ez egy kisváros – fújtatott.

- Lara mondta el.

- Mi?

- Azt mondta, azért félsz kinyitni előttem a szíved, mert azt hiszed, előbb vagy utóbb menni akarok majd, de ez nem igaz.

- Nem?

- Nem. Ha semmit sem akarsz tőlem, én akkor is itt akarok élni. Az a másik élet, a szüleim élete volt, boldoggá tette őket. Engem nem. Én életemben először itt érzem magam boldognak. Ebonyville-ben. Persze… veled sokkal boldogabb lennék, de ez a te döntésed. Én meghoztam a magamét – lépett közelebb Gerald. Anne az arcát fürkészte, bizonytalanság nyomait kereste, de hiába. Apró könnycsepp született a szemében, ám szája közben félénk mosolyra húzódott.

- Szeretek korcsolyázni – mondta. Két lépést kellett csak tennie, hogy teljesen megszüntesse a távolságot Gerald és közte. Sokkal könnyebb volt, mint korábban hitte.

- Mára csak a forró csokit és egy finom vacsorát tudok biztosítani, de holnap… holnap irány a tó.

- Rendben.

- Rendben – bólintott Gerald. Lejjebb hajtotta a fejét, hogy elérhesse a célját, Anne-nek így is lábujjhegyre kellett állnia, hogy a szájuk egymásra találhasson. Nem bánta, élvezettel kulcsolta a karját a férfi nyakába.

Eddig is odavolt a karácsonyért, de most már biztosra vette, hogy ez a mostani lesz a legboldogabb az összes közül.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. december 24., hétfő

A legszebb baba




Lord Irvine háza december huszonnegyedikén teljesen felbolydult.

A cselédlányok azon serénykedtek, hogy minden tökéletesen nézzen ki. Mind a huszonhét helyiségben leporolták a bútorokat, felmosták a padlót, majd feldíszítették a karácsonyillatot árasztó fát a szalonban, és kifényesítették az ezüst étkészletet. A lakáj feladata az volt, hogy előkészítse Lord Irvine és a fiai Párizsból rendelt ruháit, míg a szobalányokra Lady Sophia és a kis Amelia öltözéke maradt. A konyhában sem tétlenkedett senki, készültek a rántott, sült és főtt húsok, zöldségköretek, és szép sorban hűltek a finomabbnál finomabb sütemények a hosszú asztalon. Bár odakint fagyott és havazott, idebent rettenetes volt a forróság. Martha, a szakácsnő kipirult arccal perdült-fordult, közben pedig úgy osztogatta a parancsokat a konyhalányoknak, hogy azt egy ezredes is megirigyelhette volna.

– Abba kell még egy kis só! Te pedig pucolj még krumplit, kérlek! Hé, nem nyúlunk hozzá! – csapott rá az egyik fiatal konyhalány kezére, aki kinézte magának a csokoládés sütemény tetején a habot. Még csak tizenegy éves volt, Martha tudta, milyen nehéz lehet neki most idebent az ínycsiklandó illatok és látvány miatt. – Tessék! Ezt lenyalhatod – nyomta a kezébe a fakanalat, amivel az olvasztott csokoládét kevergette korábban. A lány arca azonnal kivirult, lelkesen nekilátott a tisztogatásnak.

Estére minden el is készült, ám a cselédség még nem pihenhetett. Megmosakodtak, megfésülködtek, rendbe hozták a ruházatukat, és a megadott jelre felsorakoztak a szalon fala mellett. Az újakat még izgalom töltötte el, ám az olyan régi bútordarabok, mint például Martha is, már csak arra vágytak, hogy mielőbb túl legyenek az egész színjátékon, és a családjukkal lehessenek vagy lepihenhessenek. A menetrend ugyanis minden évben ugyanaz volt. Ahogy felállt a cselédség, bevonult Lord Irvine karján a feleségével, arcukon műmosollyal.

„Ó, hogy ez milyen csodálatos lett! Nem igaz, drágám?” – motyogta maga elé Martha, amit némi késéssel Lady Sophia szó szerint megismételt. Nyolc év. Nyolc éve minden szenteste ez volt a nyitómondata.

– Igaz, igaz, angyalom! Csodálatos munkát végeztek! – nézett végig a lord a cselédek során, azután hátrafordult. – Gyertek csak, gyerekek, ezt nézzétek meg! – intette beljebb két fiát és a kislányát a dada kíséretében. Ők legalább még őszinték voltak, nem igazán értették, miért is kéne lelkesedniük. Megnézték maguknak a díszes karácsonyfát, azután fancsali képpel a szüleikhez fordultak.

– De mikor eszünk már? – szólalt meg Henry, a legnagyobb.

– És hol vannak az ajándékaink? – biggyesztette le Amelia a száját.

– Én pónit akarok! – vágott közbe a középső, Albert.

– Gyerekek! – mosolyodott el a Lord elnézően. A cselédség visszamosolygott rá, bár Martha biztosra vette, hogy ugyanazt érzik, amit ő is: szánakozást. Hirtelen felderengett előtte Sarah angyali arcocskája. Még biztosan ébren várja őt, hogy legalább karácsonykor együtt lehessenek egy kicsit, ha már Marthának a munkája miatt muszáj itt, az Irvine házban lakni a cselédség többi tagjával együtt. Ám ahelyett, hogy most egymást ölelnék, ő itt ácsorgott.

– Először meg kell köszönnünk ezeknek a kedves, szorgos embereknek azt, hogy egész évben olyan keményen dolgoztak – igazgatta meg Lady Sophia a haját, mielőtt a sorfal elé lépett. Férje szó nélkül követte őt. – Igazán hálásak vagyunk önöknek, és szeretnénk egy kis ajándékot adni mindenkinek. Arthur, drágám!

– Máris, kedvesem – húzott elő a férfi egy bőrerszényt a mellényzsebéből. A konyhalányok és cselédlányok egy shillinget kaptak, az inasok félkoronát, a lakáj, a komornyik és Martha öt shillinget. Ahogy az érmék a kezébe pottyantak, úgy érezte magát, akár egy koldus, akit megszán egy járókelő a karácsonyi szeretet nevében. A „köszönöm” szó epeként keserítette meg a száját. Igyekezett arra gondolni, hogy ebből a pénzből talán majd futja egy új cipőre Sarah-nak, csak ez segített hálát erőltetni a vonásaira.

– Nos, akkor azt hiszem, ehetünk is! – indult el az ajtó felé Lord Irvine, ám a hangos gyerekzsivaj félúton megállította.

– Mi lesz az ajándékokkal? Előbb az ajándékokat akarjuk! – csimpaszkodtak bele a gyerekek a ruhájába. Martha érezte, ahogy James, a komornyik megrezzen mellette. Ebben a munkában az volt az egyik legnehezebb dolog, hogy folyamatosan fegyelmezni kellett önmagukat. A szavakkal nem is volt gond, mindenki hamar megtanulta, mikor mit kell mondania: „Igenis, uram!”, „Azonnal, asszonyom!”, ám az arcukat, a tekintetüket, a mozdulataikat sokkal nehezebb volt kordában tartani.

Csendben, rezzenéstelenül figyelték, ahogy a három Irvine gyerek megkapja az ajándékait, és nekiállnak leszaggatni a díszes papírt róluk. Szalagok röpültek, masnidíszek hulltak a földre, és szakadt a csomagolóanyag, ahol érték. Az egyik cselédlány száját halk szisszenés hagyta el, hátrapislantva Martha rájött, hogy Irene volt az, aki vagy három órán át küzdött, hogy a lehető legcsinosabban becsomagoljon mindent.

– Ó, de szép! Ugye, kicsikém, milyen gyönyörű babát hozott a Mikulás? – gügyögött Lady Sophia a lányának. Mielőtt az válaszolhatott volna, felhangzott Albert úrfi kiáltása.

– Én pónit akartam! – meredt a lába előtt heverő ostorra, amit az előbb vágott dühében a földhöz. Lord Irvine ismét elmosolyodott.

– Ohó, szerinted mihez való ez? – emelte fel a gyerek helyett az ajándékot. Kellett néhány pillanat, míg az úrfi megértette.

– Hol van? Meg akarom nézni! Lovagolhatok rajta még vacsora előtt, igaz? – sorolta az izgatott kérdéseket, miközben ide-oda pislantott, mintha azt várná, a folyosóról mindjárt betrappol egy ló.

– Per… – kezdett bele Lord Irvine a mondatba, de felesége rosszalló pillantására meggondolta magát. – Kint van az istállóban, majd vacsora után megnézzük. Ugye, nem akarjátok, hogy kihűljön az a sok finom sütemény? – vetette be a cselt. A fiúk indiánüvöltéssel rohantak az ebédlő felé, Amelia viszont lassú, előkelő léptekkel vonult utánuk, magasra tartott fejjel, akár egy kis hölgy. A baba, amit csak az imént kapott, ott maradt a karácsonyfa alatt, a földön. A póni mellett teljesen elvesztette különlegességét, pedig Martha úgy hallotta, egyedi darab, ami egy fél vagyonba került.

– Asztalhoz ülünk – jelentette ki Lady Sophia, majd a gyerekei után indult.

– Hallottátok! – csapta össze Martha a két tenyerét. Még egy utolsó szomorú pillantást vetett a cserbenhagyott játék babára, azután mély levegőt vett, és indult ő is a dolgára.

***

A konyhában még késő este sem volt megállás, Martha a megmaradt ételt válogatta szét. Ami hamar megromlott volna, azt szétosztotta a cselédség között, természetesen a Lord külön engedélyével. A csontok és egyéb ehető hulladékok a kutyáknak jutottak. Minden mást szépen elcsomagolt, hogy a kamrába tegye. Mosogatnivalóból is volt egy hatalmas halomnyi, de azzal már nem neki kellett foglalkoznia. Akárhányszor kirepedezett, száraz, vöröslő kezére nézett, az emlékeztette rá, milyen is volt régen konyhalányként dolgozni. Megtapogatta a kötényzsebében a kis kenőcsös tégelyt, amit oda akart adni a mostani konyhalányoknak, amint végeztek. Róla senki nem gondoskodott korábban, ám ez nem jelenti azt, hogy neki sem kell másokról.

– Egy shilling, egy nyomorult shilling – morogta maga elé Thelma, az egyik konyhalány. Alámerített a vízbe egy kissé odakozmált lábast, majd nekiállt a dörzsölésnek.

– Ha jól végzed a munkádat, lesz az több is! – felelte neki Alisa, aki sorstársként egy másik edényt súrolt éppen.

– Igen, öt shilling – csúszott ki Martha száján. A lányok meglepve meredtek rá, de ő is megdöbbent a saját merészségén. Néhány kimerevített pillanat múlva mindegyikükből egyszerre tört ki a nevetés. Néha kellett ez a bajtársiasság, hogy elviselhetőbb legyen a remény teljes hiánya.

– Mi ez a jókedv? – jelent meg az ajtóban James, a komornyik. Szeme alatt hatalmas fekete karikák ültek a fáradtságtól, de a mosoly most is ott ragyogott az arcán. Martha konyhalány korában egy másik házban dolgozott, ahol a komornyik egy karót nyelt, pökhendi rabszolgahajcsár volt, Jamest viszont kedvelte. Ő sosem bánt volna úgy a személyzet többi tagjával, mint az a nyomorult Hains, mégis elérte, hogy mindenki keményen dolgozzon.

– Csak örülünk, hogy mindjárt végzünk, és mehetünk aludni – mosolyodott el Martha. A füle mögé igazított egy szőke tincset, amely munka közben csúszhatott ki a kontyából.

– Ez tényleg örömre ad okot. A mai nap után, azt hiszem, mindannyiunkra ráfér egy kiadós alvás. És meg is érdemeljük – nézett végig James elismerően a konyhabelieken.

– Köszönjük – hangzott fel visszhangozva a válasz mindenki szájából. James bólintott, majd megköszörülte a torkát.

– Miss Martha, beszélhetnénk egy percre? – fordult a szakácsnőhöz, aki egy szemvillanással megelőzte, hogy a lányokból kitörjön a kuncogás, majd megtörölte a kezét a kötényébe.

– Természetesen – indult el a kamra felé az egyik letakart süteményes tálcával. Nem fordult hátra, de biztosan érezte, hogy James ott van a nyomában. Az ajtót természetesen nem csukták be maguk után, a pletykákat jobb volt elkerülni, egyszerűen csak megálltak az egyik hátsó polc mellett.

– Hallgatom! – nézett fel Martha egyenesen a férfi zöld szemébe. James ismét megköszörülte a torkát, és tőle szokatlan bizonytalansággal kezdett beszélni.

– Nos, éppen a szalonban voltam a vacsora után, szivart vittem az úrnak, és történt egy kis baleset.

– Megsérült valaki? – jött zavarba a nő. Az ilyen hírek hamar eljutottak a konyhába is, de most nem hallott semmiről. James megrázta a fejét, lesütötte a szemét, és elpirult. Martha ebben a pillanatban egész jóképűnek találta rövidre nyírt, szőkésbarna hajával, szögletes állával és enyhén ferde orrával. No, nem olyan igézően jóképűnek, mint korábban Robertet, de azok után, hogy a férfi kihasználta és cserbenhagyta, nem is akart többé hozzá hasonlóval kezdeni.

– Ó, nem, nem. Amelia kisasszony az új babájával játszott, aztán elkapta a szokásos hiszti roham, mert őt nem vitték ki a pónihoz, és… nos, a baba megsérült közben egy kissé.

– Oh…

– A lady azt parancsolta, dobjam ki a tönkrement játékot, majd vesznek egy újat, de úgy véltem, vétek lenne azért a gyönyörű babáért – hajolt közelebb James, miközben lehalkította a hangját. Martha orrát friss citromillat csapta meg. Kellett néhány pillanat, hogy felfogja a hallottakat.

– Igen, gyönyörű baba volt – motyogta. – Kár érte.

– Az igazság az, hogy nem teljesítettem az utasítást – vallotta be a férfi. A nyitott ajtón át a konyha felé pislantott, és szinte suttogva folytatta. – Eszembe jutott, hogy van önnek egy kislánya, aki… nos, talán örülne egy ilyen sérült, de csodaszép babának. Becsomagoltam, és betettem odakint az odvas fába. Tudom, hogy ilyenkor szenteste haza szokott menni hozzá, kiveheti onnan, és… elviheti neki.

– Oh, én… - Martha szeme elkerekedett a döbbenettől, azután megtelt könnyel. Bár mindenki tudott arról, hogy folt esett a becsületén, soha senki egy szót sem ejtett Sarah-ról. Mintha a kislány nem is létezett volna. Hogy őt nem akarták felzaklatni vele, vagy egyszerűen csak egy bűnös tett következményeként gondoltak Sarah-ra, azt nem tudta, de talán jobb is volt így.

Még Jamesszel sem beszélt róla azóta, hogy a férfi megkérte Lord Irvine-t, ne rúgja ki őt csak azért, mert megesett. Martha sosem kérdezett rá, de úgy hitte, a lord tartozik valamiért Jamesnek, csak ez lehetett az ok arra, hogy végül itt maradhatott, sőt, a szorgalmas munkájának köszönhetően előre léphetett a ranglétrán. Azóta sem értette, miért állt ki mellette a komornyik, de hálás volt neki. Ahogyan most is.

– Nem is tudom, mit mondhatnék.

– Nem kell semmit mondania. Legyen annak a kislánynak örömteli karácsonya. A babának pedig olyan gazdája, aki megérdemli őt.

A néhány pillanatnyi csend egyszerre volt kellemes és szokatlan. Martha valóban nem tudta, hogyan is hálálhatná meg a kedvességet, és valószínűleg a férfi sem volt biztos abban, hogyan fogadja a hálát, ám mindketten érezték azt a meleg köteléket, amellyel a baba titka összekötötte őket.

Végül James volt az, aki elsőként mozdult. Hátrébb lépett, és megigazította a gallérját.

– Nos, csak ennyit szerettem volna. Boldog karácsonyt! – biccentett Martha felé pont úgy, ahogyan mindig is, a nő mégis azt érezte, valami megváltozott.

– Boldog karácsonyt, James! – mondta ki most először a férfi keresztnevét. A komornyik egy pillanatra megtorpant a küszöbön, majd szó nélkül elhagyta a konyhát.

***

Már teljesen besötétedett, amikor Martha elhagyta az Irvine házat, és az odvas fa felé vette az útját. A telihold és a hó elég világosságot adott neki, hogy lássa, hová lép. Összehúzta magán a kendőjét, és amennyire csak lehetett kapkodta a lábát. Valahányszor eszébe jutott James kedvessége, a hideg ellenére melegség járta át a mellkasát. Nem szokta meg, hogy rajta kívül bárki más is gondol a kislányára. Hiszen még Robertnek sem kellett. Sőt, a saját nagyszülei is megtagadták Marthával egyetemben.

A fához érve kikapta a rongyanyagba bebugyolált babát, és ment is tovább. Csak remélhette, hogy Sarah-t még ébren találja, ám valószínűbb volt, hogy a kislányt rég elnyomta az álom.

Máskor átvágott volna a réten, de most a hatalmas hó csak lelassította volna, így a kitaposott úton maradt. Miközben a holdvilágban gyalogolt, eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha meghívná magukhoz Jamest ebédre egyik vasárnap. Talán a férfi örülne neki. Talán többször is velük akarna ebédelni. Talán nem csak ebédelni akarna. Korábban sosem jutott eszébe, hogy apát keressen a lányának és magának férjet, hiszen ki akarna feleségül venni egy leányanyát, de James olyan… más volt.

– Várjon! Miss Martha, várjon! – Ahogy felharsant James hangja az éjszakában, Martha egy másodpercig azt hitte, csak a gondolatai hatására képzelődik, hátrafordulva azonban nem volt nehéz észrevenni a feketébe öltözött alakot a fehérlő hóban.

– Hát ön meg hogy kerül ide? – érdeklődött, amint a komornyik beérte. A férfi vett néhány mély lélegzetet, úgy tűnt, sietősen tette meg az utat a háztól idáig.

– Olyan késő van már. Máskor mindig korábban indul neki, de ma elhúzódott a munka. Először nem akartam zavarni, aztán eszembe jutott, hogy ha baja esne, azt sosem bocsátanám meg magamnak. Szóval, én csak… hazakísérném. Ha szabad. Persze nem muszáj, ha nem akarja, de jobban örülnék neki – tette hozzá, félreértve Martha bizonytalan toporgását.

– A házból még senki nem járt nálunk, és nem látta Sarah-t. Nem tudom, hogy ez… hogy fel vagyok-e rá készülve – vallotta be a nő. Félt tőle, hogy az őszintesége megsérti majd a férfit, de a zöld szempárból csak megértés áradt felé.

– Akkor csak az ajtóig megyek. Hogy biztosan tudjam, rendben odaért – húzta ki magát James szolgálatkészen. Martha arcán önkéntelen mosoly futott át a mozdulatra. Hiszen nem ezt tervezgette néhány perccel korábban? Hogy elhívja magukhoz a férfit, és bemutatja neki a lányát? Ha már így alakult, akkor talán most van itt az ideje…

– Azt nem engedhetem. Fel kell melegednie, mielőtt visszaindul, különben holnap hajnalban hóemberként találom meg félúton a ház felé – tréfálkozott, csak hogy elterelje a figyelmet a zavaráról. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, tovább is indult, James pedig felzárkózott mellé.

– Tényleg nem zavarok sokáig. Gondolom, szívesebben maradna kettesben a kislányával. Nehéz lehet, hogy hetente csak egy este láthatja. – Martha magán érezte a fürkésző pillantást. Furcsa mód nem tartotta tolakodónak, sokkal inkább figyelmesnek és érdeklődőnek, pedig máskor kényelmetlenül érezte magát, ha valaki az életéről és az érzéseiről kérdezte.

– Nehéz. De kell a pénz, hogy mindene meglegyen, ami csak kell, és tudom, hogy biztonságban van a nagynénémmel. Ez segít – ölelte magához a bebugyolált babát, mintha csak fel akarná melegíteni.

– Nem gondolt még arra…? Á, nem, butaság! – legyintett James. A hóra szegeződő tekintet és egymáshoz préselt száj azt jelentette Martha számára, hogy hiába kérdezne rá, úgysem tudná meg, mi jár a férfi fejében. Így ő is hallgatott. A csend egyáltalán nem zavarta, valahogy James mellett nem érezte szükségét annak, hogy beszéljen. Csak remélni tudta, hogy a férfi is így van ezzel.

Ahogy meglátta a házikót a város szélén, felgyorsította a lépteit, szinte szaladt. Kísérője nem szólt rá, hogy lassítson, egyszerűen csak felvette az új tempót. Martha korábban sosem gondolkozott el azon, mennyire apró is az otthonuk, ez csak most tudatosult benne, hogy valaki másnak is készült megmutatni. Persze, lehet, hogy James látta már korábban kívülről, amikor lent járt a városban a szabadnapjain, bár nem volt benne biztos, hogy a férfi tudta-e, hogy ez a kis ház az övék.

Halkan nyitotta ki az ajtót, lábujjhegyen beosont, majd maga után intette a férfit is. Patricia néni valószínűleg nemrég fekhetett le a hátsó szobában, mert a tűz még parázslott a kályhában. Nem volt annyira hideg, mint odakint, de melegnek sem mondta volna a helyiséget. Lepakolta az asztalra az ételt, amit maguknak csomagolt el az Irvine-ház karácsonyi vacsorájának maradékából, mellé tette az ajándékot is, és odasettenkedett a sarokban álló kis ágyhoz.

Sarah a fehér párnán feküdt, szőke haja szétterült, akár az úrinők legyezője. Arca valóban angyali volt, mintha egyenesen az égből küldték volna ajándékként. Martha már épp vissza akart vonulni, hadd aludjon a kislány, amikor a világoskék szempár rá világlott.

– Mama, hazaértél. – Sarah hangja álomittas volt, mégis teli szeretettel. Martha szíve mindig elolvadt, valahányszor meghallotta őt. Ilyenkor nem számított a sok félelem, szenvedés, megaláztatás, amit át kellett élnie a gyermekéért.

– Boldog karácsonyt! – simított végig a puha tincseken. Hirtelen ült ki a kislány vonásaira a felismerés.

– Karácsony van – ismételte meg szinte csodálattal. Pedig számára ez a nap sosem volt olyan, mint az Irvine gyerekeknek. Nem ehetett tízfogásos vacsorát egy hatalmas étkezőben, nem volt plafonig érő karácsonyfa sem, még az ajándékok is hiányoztak. Vagyis…

Martha hirtelen elmosolyodott. Most ez utóbbit mégis megadhatja Sarah-nak.

– Hoztam neked valamit – sietett vissza az asztalhoz, ahol a csomagot hagyta. Lelkesen bontogatta a rongyot, közben hallotta, ahogy Sarah kimászik a paplan alól.

– Szia, te ki vagy? – A kérdés juttatta eszébe, hogy nincsenek egyedül, a nagy izgalomban szinte teljesen el is feledkezett a vendégükről. Felnézett, hogy bemutassa a férfit, de benne akadt a szó. Azonnal megértette, hogy James nem tudta azt. Bár a komornyik igyekezett palástolni, nem titkolhatta el a vonásain átsuhanó döbbenetet a nő elől.

– James. A nevem James. Anyukáddal dolgozom a nagy házban. Azt szerintem mégsem kéne… – lépett az asztal felé, ám elkésett. Martha már megszabadította a rongycsomagolástól a babát.

A nő először fel sem fogta, mit lát, csak a háta mögül jövő sóhaj ébresztette rá. Amikor James azt mondta, megsérült a baba, ő azt hitte, elszakadt a ruhája, vagy Amelia kitépett egy csomót a hajából szokásához híven, de ennek most a jobb karja hiányzott.

– Jaj, istenem! – James nem tudhatta, fogalma sem lehetett róla… – Ó, kincsem! Én…

– Olyan gyönyörű! – A magyarázkodást félbeszakította Sarah álmélkodó hangja. Martha megfordult, és semmi mást nem látott a kislány arcán, mint őszinte elragadtatást. Hát, persze, persze, hogy gyönyörű. Pont olyan gyönyörű, amennyire számára Sarah: a legszebb kislány a világon. Nem számít, hogy rossz ember az apja, az sem, hogy születése óta üresen lóg jobb oldalon a ruhaujja, és egyesek azt gondolják, ez a büntetés azért, mert bűnben fogant. Az emberek nem tudnak semmit!

– A tiéd… – nyújtotta át Martha az ajándékot nedves szemmel. Sarah a bal karjába vette a babát, és úgy ölelte a szívére, mintha csak egy valódi gyermek lenne, akit szerethet. Néhány pillanatig teljesen elvarázsolva ringatta új játékát, azután felpillantott az anyjára.

– Én nem tudok ajándékot adni – olvadt le a boldogság az arcáról. Martha a vállára csúsztatta a kezét, és visszaterelte az ágyhoz. Ahogy leültek, magához húzta a lányát, és szorosan átölelte.

– Ne aggódj, én már megkaptam a legvarázslatosabb ajándékot hat évvel ezelőtt – lehelt csókot a gyermek homlokára. Felnézve még épp elkapta a pillanatot, amint James megdörgöli a szemét. Nem akarta véletlenül sem még nagyobb zavarba hozni a férfit, ezért gyorsan elfordult. Egyvalamit azonban mindenképpen meg szeretett volna tudni most azonnal, hogy vajon ezek után reménykedhet-e még.

Adott magának néhány percet, hogy összeszedje minden bátorságát, csak azután szólalt meg.

– Nos, hoztam egy kis ételt, süteményt is. Ehetnénk belőle – javasolta könnyednek szánt hangon. Szíve majd kiugrott a torkán, mégis egyenesen a férfi szemébe nézett. – James, mit szólna egy késői vacsorához velünk? – kérdezte úgy, hogy mindketten tudták, mit jelent majd a válasz. A férfi késlekedés nélkül mondta ki:

– Ezer örömmel.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz