~ Sárga könyves út ~

2010. június 16., szerda

Démoni érintés - 7. fejezet

7. fejezet




- Ó, te jó ég! - A kezemet a mellkasomra szorítva próbáltam meg visszanyerni a lélekjelenlétemet. A szívem még mindig vadul dobogott – mikor kicsapódott az ajtó, azt hittem, vége mindennek és lebuktunk. Payton mellettem halkan káromkodni kezdett – valószínűleg, ő is frászt kapott, és ezt a módját tartotta elég férfiasnak ahhoz, hogy szégyen nélkül kimutathassa a félelmét.

- Itt van Casimir és Keith! – közölte velünk Perlina lihegve, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Valószínűleg rohant egészen idáig, ami a lépcsők számát tekintve kedves gesztus volt tőle.

- Tudjuk – mordult rá Payton. – Majdnem az infarktust hoztad ránk! Muszáj ijesztgetni?

- Sajnálom… - pirult el Perlina. – Csak én is megijedtem… El kell tüntetnünk, nehogy azt higgyék, hogy valamelyikünk… Szóval, tudod… - motyogta lesütött szemekkel. – Anyám megölne, ha gyanúba keverednék, aztán ő is belehalna a szégyenbe – borzongott bele a szörnyű, alternatív jövőképbe.

- De hová tegyük? – forogtam körbe tehetetlenül a szobában. A szekrénybe csak nem költöztethettem be hosszú távon… Bár vicces lett volna…

- Tegyük? Köszönöm szépen a tárgyiasítást, de inkább magam mennék – dünnyögte Payton még mindig morcosan. – Csak döntsétek már el végre, hová! – fonta össze a mellkasa előtt a karjait.

- Tudom! – sikkantott fel Perlina, mire megint mindketten összerezzentünk. – Bocsánat… - harapta be szégyenlősen a száját. – De esetleg elbújhatnál odakint a családi kriptában. Oda csak évente egyszer jár ki Casimir, és senki nem találna rád. Igaz, hogy elég ijesztő hely, de…

- Jó lesz – bólintott Payton. Halk kopogás dermesztett minket mozdulatlanságba.

- Casimir vagyok, bemehetek? – Riadt szemekkel pislogtam fél percig magam elé, aztán rádöbbentem, hogy nekem kéne válaszolnom.

- Öhm… Mindjárt csak fél pillanat. Éppen… Öltözködöm… ünk… - javítottam ki magam. Valószínűleg Magdalena szólt már, hogy nem vagyok egyedül, és meghívtam Perlinát éjszakára.

- A kripta a kert mögött van. Csak mássz le, és vágj át a sövényeken észak felé – suttogta Perlina, miközben kinyitotta az ablakot. – De csak óvatosan… Jaj, nem bírom nézni… - szorította a szemeire a kezét, mikor Payton átlendítette a lábát az ablakon.

- Viszek majd neked enni – jutott eszembe, de nem voltam biztos abban, hogy Payton még hallott-e. Ahogy leugrott a fűbe, körbepillantott, aztán futni kezdett a növénylabirintus felé. – Oké… - fordultam vissza Perlina felé, aki óvatosan kikukkantott az ujjai közül, majd az ablakhoz hajolva megbizonyosodott róla, hogy Payton összetört teste nem fekszik-e a fal tövében. Mikor semmit sem talált odalent, halkan felsóhajtott.

- Ez a titkos szerelem dolog elég izgalmas – pislogott rám.

- Nincs semmiféle titkos szerelem! – csattantam fel, aztán az ajtó felé indultam. – Nehogy elszóld magad… - figyelmeztettem még, aztán beeresztettem Casimirt.

- Szép estét a hölgyeknek! – lépett be mosolyogva. – Már azt hittem, valamiféle titkos összeesküvés folyik idebent, annyit várattatok – nevetett fel, miközben a tekintete az enyémbe fúródott. Borzongva néztem másfelé, mert furcsa érzés fogott el – mintha Casimir átlátott volna az előbb az ajtón, és tisztában lett volna azzal, mi is történt. Aztán mikor rádöbbentem, valószínűleg csak Keith mesélt neki a kis látogatásomról a pincében, kissé megnyugodtam. Bár ez nem tartott sokáig…

- Szia, Cas! – lépett Perlina az említetthez, és két gyors puszit nyomott az arcára.

- Magdalena mondta, hogy Rica meghívott magunkhoz ma éjszakára. Keith nagyon örült neki, mikor megtudta. Odalent vár… - intett a fejével az ajtó felé, mire a női arcon ragyogó mosoly jelent meg, nekem viszont összerándult a gyomrom. Ahogy Perlina elindult az ajtó felé, az én lábaim is azonnal követték – valamiért nem akartam, hogy kettesben maradjon Keith-szel, de nem értettem, mi lehet az oka. Talán, mert félek, hogy elszólja magát a kis titkunkról. Igen, csak emiatt lehet… - győzködtem magam.

- Rica, te várj egy kicsit… - Casimir ujjai a felkaromra fonódtak. Perlina visszafordult felénk, és tétovázva várt.

- Menj csak – mosolyogtam rá kényszeredetten. Casimir eleresztett, aztán a szoba másik végébe sétált, míg becsuktam Perlina mögött az ajtót. Ujjai szórakozottan végigsimítottak a szekrényajtó fáján, én pedig örültem, hogy végül mégsem oda rejtettük vissza Paytont.

- Keith elmondta, hogy kutakodtál odalent – szólalt meg fél percnyi csend után. – Nem kellett volna – nézett fel rám kemény pillantással. – Elmondod valakinek? – A szürkéskék szemek megint az enyémbe fúródtak, mintha a fejemből akarnák kiolvasni a választ.

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Keith is ezt mondta, de hallanom kellett a te szádból is – bólintott. – Gondolom, lenne pár kérdésed… - intett az ágy felé kevésbé feszült arccal. Lassú léptekkel odasétáltam, és leültem, ő pedig helyet foglalt mellettem. A combja olyan közel volt az enyémhez, hogy ez összezavart egy pillanatra.

- Mióta… mióta segítesz másokon? – nyögtem ki az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Gyerekkorom óta. Az édesanyám jól ismerte a gyógynövényeket, és megtanította, hogyan lehet használni őket az emberek érdekében – mosolyodott el halványan Casimir. – Ő hozta létre a labort a pincében és a kertünk is arra szolgált, hogy feltűnés nélkül megtermeszthesse, amire szüksége van.

- Akkor ő is segített az embereknek, ahogyan te és Keith?

- Igen. Az anyám nagyon bátor asszony… volt – javította ki magát Casimir, aztán zavartan a hajába túrt. – Néha elfelejtem, hogy már… - sóhajtott fel. A kezem önkéntelenül emelkedett fel, hogy megérintse az övét. Mikor rájöttem, mit csinálok, már túl késő volt – a bőre forrón melegítette az ujjaimat, pont úgy, ahogyan a tekintete az arcomat. Elpirulva köszörültem meg a torkomat, és vissza akartam húzni a kezemet, de Casimir nem hagyta. – Nem akarsz kérdezni még valamit? – kérdezte rekedt hangon. Értetlenül néztem rá, fogalmam sem volt, mire gondol. – Ha lent jártál, biztosan láttad a zsebkendőt… - fürkészte az arcomat.

- Én… Nos… Igen – vallottam be, miután győzött a kíváncsiságom. Tudni akartam, mihez kezdett a véremmel – bár féltem is attól, mit fog mondani.

- Azt is láttad, hogy ki volt vágva belőle egy darab… - Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, ezért nem válaszoltam. – Nem csináltam vele semmi sötét dolgot. Nem boszorkányság, ami odalent folyik – szorította meg a kezemet finoman, aztán elengedett, és a kabátja gombjához nyúlt.

- Mit csinálsz? – nyeltem nagyot, ahogy kigombolta, és feltűnt alatta a fehér ing. Kihajtotta a kabát szélét, én pedig észrevettem a rejtett zsebet.

- Ez belőled való, én pedig mindig a szívem fölött akartam hordani – húzta elő belőle a zsebkendő darabkáját, amin ott vöröslöttek a már megszáradt vércseppek.

- Ó… - nyögtem fel. Kínosan feszengve pislantottam az ajtó felé, hátha valaki pont most akar benyitni valami sürgős és halaszthatatlan ügy miatt, de hiába vártam a megmentősereget.

- Úgy érzem, valami megváltozott – állt fel mellőlem Casimir, én pedig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. A közelsége feszélyezett, mintha elektromos szikrák pattogtak volna ki a bőréből, hogy az enyémben találjanak új otthont. Tett pár lépést az asztal felé, aztán megállt háttal nekem. – A leveleid… Annyira közel éreztelek, bár távol voltál. Most meg közel vagy – nevetett fel olyan keserű hangon, hogy valami megrándult a mellkasomban, aztán visszafordult felém. -, és mégis messze jársz. Már nem szeretsz, igaz? Csalódtál bennem, másnak képzeltél? – sétált vissza hozzám, aztán letérdelt elém, hogy az arca egy vonalban legyen az enyémmel. Hátrébb akartam húzódni, de képtelen voltam rá. A keze felemelkedett, én pedig sóbálvánnyá válva figyeltem, ahogy megérinti az arcomat. – Talán, csúnyának találsz?

- Nem – leheltem, miközben minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből.

- Keith miatt van, igaz? – keményedtek meg a vonásai.

- Tessék?

- Látom, hogy néztek egymásra – szorultak ökölbe a férfikezek. A szemeim előtt felrémlett a Vámpír-kódex egyik lapja, ahol a vámpírok nemzőjéről írnak, aki elvette a legjobb barátja életét. A gondolat, hogy én lehettem az oka ennek, hideg rémülettel hasított belém.

- Keith kedves férfi, de nem érzek iránta többet, mint egy testvér iránt – vettem elő a legmeggyőzőbb pillantásomat. – Ő pedig fülig szerelmes Perlinába. Az a lány egy csomót áradozott nekem róla. – Casimir pillantása ismét hazugságvizsgálóként vizsgálgatott.

- Akkor mi a baj? Miért nem szeretsz már? – simított végig a mutatóujja a számon, mire megremegtem. Mielőtt még válaszolhattam volna, Casimir előrébb dőlt, én pedig élesen szívtam be a levegőt. – Most meg foglak csókolni – jelentette ki, de én szinte fel sem fogtam, hogy mit mondott. A tudatom azt kiabálta, hogy el kell tolnom magamtól, mielőtt még késő lenne, de a kezeim nem engedelmeskedtek.

A forró száj finoman ért az enyémhez egy sóhaj kíséretében. A szemeim lecsukódtak, és szédelegve markoltam bele a ruhám anyagába. Ahogy a nedves nyelv végigsimított az alsó ajkamon, bebocsátást kérve, hirtelen belém nyilallt, mit is csinálok éppen.

- Ne! – A tenyerem Casimir mellkasának feszült, és mikor hátrébb húzódott, felpattantam az ágyról. Zaklatottan érintettem meg a számat, és a bizsergésről úgy képzeltem, sav, amely fájdalommentesen marja szét a húsomat a bűnöm miatt.

- Rica… - Casimir gyötrődő értetlenséggel bámult rám, én pedig nem bírtam tovább elviselni a pillantását. Gondolkodás nélkül feltéptem az ajtót, aztán kirohantam a folyosóra. A könnyek égették a szememet, ahogyan a lelkemet is a tudat, hogy mit követtem el. Nem foglalkoztam Keith döbbent hangjával, amikor elfutottam mellette és Perlina mellett, ahogyan azzal sem, hogy odakint a ruhám széle beakadt egy bokor ágába a kertben, és felhasította a szoknyarész anyagát.

Csak akkor álltam meg, mikor a sövénylabirintus közepéhez értem, és megláttam a kőből faragott szökőkutat. A közepén egy üres vitorlás hajó volt, körben a peremén pedig négy szirén ült vizet spiccelve a szájából. Egy pillanatig megbabonázva bámultam a mesterművet, aztán hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem kibontani magam a ruhámból.

Mikor végre megszabadultam a felső ruházattól, alsóneműben másztam be a szökőkút medencéjébe, és egyenesen az egyik sellőlány sugara elé álltam. A víz az arcomba spriccelt, de ez nem volt elég. Hagytam, hogy megcsókoljon az, aki megölte a szeretteimet, barátaimat. Aki kiirtotta a fél emberiséget. Akiből a világ legkegyetlenebb gyilkosa lesz egyszer… - Dörzsölni kezdtem a bőrömet, hátha így megszabadulok az érzéstől, ami a mellkasomat összeszorította.

- Rica! – Casimir hangja tompán jutott el a fülemig. Riadtan néztem körbe, aztán kimászva a fűbe megragadtam a ruháimat, és bekuporodtam az egyik bokor tövébe, amelyen apró, sárga virágok nőttek. Nem akartam most megbeszélni a dolgokat – igazából, azt sem tudtam, mit is mondhatnék, hiszen, az igazat nem vallhattam be neki.

Hallottam, ahogy a határozott lépések elhaladnak a sövény másik oldalán, és még egy párszor elhangzott a nevem is, de nem válaszoltam. Mikor csend lett, akkor sem bújtam elő. Jól esett befészkelni magam az ágak és levelek közé – megadta azt az ál-biztonságérzetet, amire most szükségem volt – az sem zavart, hogy a hűvös szellőtől meg-megborzongtam néha.

A ruhámat a fejem alá gyűrve feküdtem le, és behunytam a szemeimet. Nem akartam a csókra gondolni, mert valahányszor megtettem, végigbizsergett a testem, ezt az érzést pedig szörnyű lelkiismeret-furdalás követte. Nem akartam bevallani, hogy kellemes volt. Hiszen, nem lett volna szabad. Sőt, egyenesen bűnnek tartottam, amit a sok-sok áldozat ellen követtem el, aki az én világomban átélte Casimir gonoszságának a következményeit.

Már majdnem elszundítottam, mikor megzörrent mellettem egy bokor. Visszafojtottam a lélegzetemet, és még beljebb húzódtam az ágak takarásába. Először azt hittem, hogy Casimir jött vissza, de a lépések sokkal halkabbak voltak. Megnyugodva sóhajtottam fel, mikor megláttam Lucindát. Az apró lábak szökdécselve haladtak a szökőkút felé, aztán mikor odaértek, Lucinda a medence fölé hajolt, és kezével a vízfelszínt simítgatta játszadozva.

Nem értettem, mit keres kint ilyen késői órán, és már éppen elő akartam bújni, hogy visszatereljem az ágyába aludni, mikor újabb hangok közeledtek – ha az éjszaka nem ilyen csendes, valószínűleg, meg sem hallom, hogy még valaki érkezik.

Az egyik bokor mellől egy fehér ruhás, női alak libbent elő, nekem pedig elakadt a lélegzetem, mikor felismertem benne a vámpírnőt, aki előző este rám támadt. Lucinda még mindig a szökőkút fölé hajolt, és úgy tűnt, nem veszi észre a veszélyt. Riadtan néztem körbe, honnan szerezhetnék valami fegyvert, de a bokor ágai túl vékonyak voltak ahhoz, hogy karóként használhassam őket.

A vámpírnő lassan, szinte hangtalanul suhant a kislány felé, én pedig egyszerűen nem hagyhattam, hogy baja essen. Ha nem is győzhetem le azt a démont, Lucindának legalább lesz ideje elmenekülni, én meg… Majd lesz, ahogy lesz.

Halkan feltoltam magam négykézlábra, és már készültem, hogy előre vetem magam, mikor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam – Lucinda halkan felnevetett, aztán megfordult, és a vámpírnő arcába fröcskölte a kezéről a vizet. Először döbbentem meredtem magam elé, aztán rémült sziszegés hagyta el a számat. Lucinda tekintete ugyanolyan vörös színben játszott, mint a vámpírnőé. Elkéstem…

- Kezdesz elszemtelenedni… - borzolta össze a hófehér kéz a kislány haját. A mozdulat annyira hasonlított Casimirére, hogy libabőrös lettem a látványtól.

- Sajnálom, Úrnőm! – pukedlizett a kislány vigyorogva. Annyira gondtalannak és boldognak tűnt, hogyha nem tudom, mit látok, azt hiszem, csak egy családi séta jelenetének vagyok a szemtanúja.

- Gyere, menjünk. Biztosan éhes vagy már… - fogta meg Lucinda kezét a nő, én pedig nem akartam belegondolni, mivel is akarják majd csillapítani az éhségüket. A torkomban dobogó szívvel néztem végig, ahogy eltűnnek a szemeim elől, miközben a tehetetlenségtől ökölbe szorultak a kezeim. Valakire ma a biztos halál vár, csak mert én nem tudtam végezni ezzel a két démonnal. Ha lett volna nálam valami fegyver, vagy ha nem egyedül vagyok… - jutottak eszembe a kifogások, amikkel magamat akartam mentegetni, de egyik sem nyugtatta meg a lelkiismeretemet.

Jó pár percig csak csendben térdeltem a bokorban, aztán mikor összeszedtem magam, feltápászkodtam. Tétován túrtam a hajamba, mert fogalmam sem volt, mit is kéne most tennem. Hogy nyerjek egy kis időt magamnak, és rendezni tudjam a gondolataimat, nekiálltam felöltözni. Lucinda, mint vámpír… - rándult össze a mellkasom. Bár alig ismertem a kislányt, mégis gyászoltam a korai halálát.

Miután eligazgattam a ruhámat, kitöröltem egy könnycseppet a szememből. Megpróbáltam észszerűen átgondolni a történteket, de csak egyetlen személy neve jutott eszembe, akihez fordulhatnék. Payton…

Bármennyire is bosszantott, most ő volt az egyetlen szövetségesem – az a valaki, akinek tényleg mindent elmondhattam, és aki előtt nem kellett titkolóznom. A lábaim elindultak arrafelé, amerre északot sejtettem – a csillagokból próbáltam tájékozódni -, és alig pár percnyi séta után meg is láttam az épületet, amelyről Perlina beszélt.

Egyszerű kis kőépület tárult elém, melynek két oldalán egy-egy fa állt – mintha a bejáratot őriznék. Halkan osontam a kétszárnyú ajtóhoz, aztán egy gyors körülpillantás után – hogy megbizonyosodjak róla, tényleg senki sem jár a közelben – megfogtam a kilincsként szolgáló két fémkarikát, és meghúztam őket.

Azt vártam, hogy az ajtó majd zárva lesz, vagy – mivel nem túl gyakran használják – nyikorogni fog, de ehelyett, könnyedén és hangtalanul tárult fel előttem. Lélegzet-visszafojtva léptem beljebb, és igyekeztem a szememet hozzászoktatni a félhomályhoz. Ahogy távolodtam az ajtótól – és a rajta besütő holdfénytől, úgy lett egyre sötétebb és dobogott egyre hevesebben a szívem.

- Payton… Payton itt vagy? – suttogtam bele a levegőbe. Ez szintén meglepett. Odalent a csatornában, ahol az apámmal éltem, folyton áporodott volt a levegő a bezártságtól, de itt, mintha minden nap kiszellőztetett volna valaki. – Pay… - Ahogy egy kéz a derekamra fonódott, egy másik pedig a számra tapadt, riadtan rúgtam hátra a lábammal.

- Nyugalom, te liba! Ha a nemesebb részeimben is kárt teszel, én esküszöm, megfojtalak – hallottam meg Payton halkan sziszegő hangját a fülemnél. – Most pedig eleresztelek, de maradj nagyon csendben, megértetted? – kérdezte. Hevesen bólogatni kezdtem, mert a szorítása már fájt, aztán mikor végre szabad lettem, villámló tekintettel fordultam felé.

- Majdnem infarktust kaptam! – csattantam fel.

- Azt mondtam, hogy fogd be! – lökdösött be az egyik sarokba, miután becsukta a kripta ajtaját mögöttünk.

- Mi a…

- A vámpírnő, akiről beszéltél, itt él – szakította félbe dühösen a tiltakozásomat.

- Mi? – nyögtem fel, és most már csendesebbre vettem a hangomat.

- Ide jöttem a kriptába, aztán mikor lement a nap… Épphogy csak el tudtam rejtőzni, de szerencsére, nem vett észre. Nem is értem… - ráncolta össze a homlokát. – Mintha a hallása és a látása tompább lenne, mint a többi vámpíré. Odahaza már biztos, hogy halott lennék – borzongott meg, aztán mikor rájött, hogy észrevettem, bosszúsan préselte össze a száját. – De ha visszajön, végzek vele – nyúlt a nadrágja öve felé, amelybe egy karó volt tűzve.

- Már ketten vannak - közöltem Paytonnal a tényeket.

- Mi?

- Van egy fiatal szolgálólány a házban… Lucinda. Láttam őt az előbb, és… Már semmit sem tehettem – ráztam meg a fejemet, és próbáltam visszanyelni a torkomban keletkező csomót.

- Csodás… - sóhajtott fel Payton. – De kettővel még elbírok.

- Én is itt vagyok, segítek – hívtam fel a figyelmét a jelenlétemre, de ő csak fintorogva végigmért.

- És mit csinálsz majd? Harc közben megsajnálod őket, és sírva bocsánatot kérsz tőlük, amiért karót akartál verni a szívükbe? Vagy majd rájuk is ilyen dühösen nézel, hátha megijednek? – kuncogott fel.

- Képes vagyok megölni egy vámpírt – feleltem sértetten.

- Nekem nem úgy tűnt, hiszen az a mocsok még életben van – váltott Payton játékosan gunyoros hangnemről komolyra, mire elvörösödtem. Vissza akartam vágni Paytonnak, de azután a csók után, amit Casimirtől kaptam, minden mentegetőző szavam képmutatásnak tűnne. Vajon, tényleg csak azért nem öltem még meg, mert hiszek abban, hogy megmenthetem a lelkét? Vagy csak elgyengített az, hogy vonzónak találtam? Ha csúnyább lenne, vagy egy mogorva tuskó, akkor könnyebben végeztem volna vele? – Katherine… - Payton zölden csillogó szemei fürkészően szegeződtek rám, és bár biztos voltam benne, hogy ő sem sokat láthat belőlem a sötétben, mégis zavarba jöttem. – Most kéne annak a résznek jönnie, ahol vagy elküldesz a fenébe, vagy magyarázkodni próbálsz… - próbált meg rávilágítani a beszélgetéseink szokásos menetére.

- Most egyikhez sincs kedvem – mordultam fel. – Inkább adj valami fegyvert… - nyújtottam felé a kezemet. Rövid tétovázás után a kezembe nyomta a karóját, aztán lehajolt a csizmájához, és előhúzott belőle egy ezüst tőrt.

- Miért én kapom a karót? – háborodtam fel.

- Mert az ezüst csak megsebesíteni tudja a vámpírokat, megölni nem? Tudod, ötödik fejezet – Tárgyak, melyek kárt tehetnek a vámpírokban – idézte pontosan a Vámpír-kódex megfelelő fejezetének a címét.

- Igen, tudom – szorultak össze az ujjaim a karón, és megfordult a fejemben, hogy kipróbálom Payton szívén vajon keresztül tudom-e verni, vagy túl kemény a kő, amelyből kifaragták. – Úgy értem, miért én kapom azt, amivel ölni lehet, míg te csak a tőrt?

- Mert azzal könnyebben meg tudod védeni magad.

- Te csak ne tegyél nekem szívességet! – vágtam csípőre a kezemet.

- Most már az is baj, ha kedves akarok lenni? – horkant fel Payton. – Mondtam én az apádnak, hogy nem kellenek nők az osztályunkba. Csak hisztizni és elégedetlenkedni tudtok, a harc pedig a férfiakra marad.

- Ezt vondd vissza, különben megmutatom, hogyan harcol egy nő – követeltem. Bár pontosan tudtam, hogy Payton nem csak fizikailag erősebb, hanem sokkal képzettebb harcos is nálam – ő, felsőbb évesként jóval előrébb tartott a kiképzésben, mint én -, mégis bántotta az önérzetemet az, hogy lenéz engem a nemem miatt.

- Inkább megkímélnélek a leégéstől. Különben sem ütök meg nőt – vonta meg a vállát.

- Az ciki… Akkor hogy fogsz megküzdeni a két vámpírral? – húztam gúnyos mosolyra a számat.

- A vámpírok nem embernők. Ők nem számíta… - Payton elkerekedő szemekkel hagyta félbe a mondatát, és én is mozdulatlanná merevedtem, ahogy meghallottam a motozást az ajtó túloldalán.

Mindketten a levegőt bent tartva, ugrásra készen vártuk, hogy a prédáink belépjenek a kriptába.

2010. június 2., szerda

Démoni érintés - 6. fejezet

6. fejezet




- Á, az istenedet! – hallottam meg az ismerős ordítást, amitől azonnal megmerevedtem. A férfi lerázott magáról – mire a földön kötöttem ki -, és vérző arcát tapogatta. Riadtan pillantottam Perlinára, aki az ijedelemtől ájultan hevert mellettem. – Mi a franc bajod van? – Fordult felém, nekem pedig kihagyott egy másodpercre a szívem a meglepettségtől.

- Payton? – bámultam rá tátott szájjal.

- Nem, a jó isten! Kire számítottál? A francba, Katherine, ez vérzik – lépett a fésülködőasztalom tükre elé. Most már biztos voltam benne, hogy tényleg Payton az, és nem hallucinálok. Egyfelől, olyan dühös szemeket meresztett rám, amilyet csak ő tudott, másfelől, ő volt az egyetlen ember az egész világon, aki Katherine-nek szólított – mindenki másnak csak Kathie vagy Kate voltam. Lassú, hitetlenkedő mozdulatokkal tápászkodtam fel a földről, és úgy bámultam magam elé, mint aki szellemet lát. – Gyerünk, húzzunk innen! – lépett végül felém, és kinyúlt, hogy megragadja a karomat.

- Mi? Hova? – rántottam el a kezemet, és tettem hátrafelé egy lépést.

- Nem tök mindegy? A lényeg, hogy el innen, amíg nem találunk ki egy jó tervet, hogy végezzünk azzal a pokolfajzattal! – rándult undorodó fintorba az arca.

- Én… Nem mehetek… - motyogtam összezavarodva.

- Mi az, hogy nem jöhetsz? – vonta fel a szemöldökét Payton. – Azért jöttem, hogy megmentselek!

- De nem kell megmenteni, semmi bajom – tiltakoztam makacsul. – És különben is, hogy kerülsz ide?

- Na szerinted? – kérdezte gúnyosan. – Apád utánad küldött, hogy ne kerülj bajba. És mint látod, helyesen döntött. Mi a jó fenét keresel ebben a házban? Mikor meghallottam a pletykákat a városban a boszorkányról, aki férfi ruhában jár, és Casimir unokahúga, azt hittem, agyvérzést kapok! – dühöngött. – Teljesen megőrültél?

- Apu jól van? – hagytam tökéletesen figyelmen kívül Payton szidását, miközben a szívem vad vágtába kezdett.

- Jól. Elmenekültünk, mielőtt azok a dögök áttörték volna a védelmünket – morogta Payton. – De ez most lényegtelen! – intett le, mire kapott tőlem egy dühös pillantást. Hogy lenne lényegtelen, hogy az édesapám életben van-e még vagy sem! – Mit… keresel… itt? – követelte a választ, minden egyes szót megnyomva.

- Van egy tervem, amivel megakadályozhatjuk, hogy Casimirből az legyen, aki – suttogtam halkan. Perlina még mindig ájultnak tűnt, de nem akartam kockáztatni.

- Hogy micsoda? – hördült fel Payton. – Mi a fenéről hablatyolsz? – meredt rám úgy, mintha megőrültem volna. Mielőtt még elmagyarázhattam volna neki a helyzetet, odakintről csoszogó lépések hangzottak fel. Magdalena…

- A fenébe! Bújj el! – léptem Paytonhöz, és a szekrény felé kezdtem lökdösni. Pár lépést sikerült megtennünk, de aztán magához tért a döbbenetből, és lefékezett, én pedig hiába taszigáltam tovább, nem bírtam vele. – Megkértem az egyik itt dolgozót, hogy hozzon fel ételt. Nem láthatnak meg! – néztem rá határozottan, aztán kitártam a szekrény ajtaját. Payton tiltakozva emelte fel a kezét, ahogy meglátta a női ruhákat felaggatva, de mikor kopogtattak az ajtón, mégis csak belépett közéjük. Gyorsan rávágtam a szekrényajtót, aztán Perlina mellé rohantam, és letérdeltem mellé.

- Magdalena! Gyere gyorsan! – kiabáltam ki neki. Az ajtó kinyílt, a női arcról pedig hirtelen leolvadt a természetesen kedves mosoly.

- Atyaég, mi történt? – sietett az asztalhoz, hogy letegye az étellel megpakolt tálcát, aztán hozzánk lépett. – Kisasszony, kisasszony, jól van? – pofozgatta finoman Perlinát.

- Ő… Csak egyszerűen elájult – próbáltam magyarázatot adni.

- Ezek a fűzők… Kipréselik az emberből az összes levegőt… – sopánkodott Magdalena, miközben a köténye zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis üvegcsét. Kiszedte belőle a dugót, aztán a pisze orr alá tartotta.

Perlina köhécselve rezzent össze, aztán lassan felnyitotta a szemeit. Ahogy ráfókuszált a világra, hirtelen összerezzent, és riadtan húzódott hátra. Láttam a tekintetében azt a pillanatot, mikor ráeszmélt, mi is történt vele.

- Nyugalom, semmi baj… - érintettem meg a karját finoman. – Csak elájultál, mert túl szoros volt a fűződ – néztem rá szuggerálóan. Zavarodottan pislogott rám, aztán legnagyobb meglepetésemre, bólintott egyet.

- Igen… Igen. Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte remegő hangon, miközben a pillantását le sem vette rólam.

- Persze, kisasszony, azonnal hozom! – pattant fel a korához képest elég gyorsan Magdalena, aztán az asztalon lévő kancsóból töltött egy kevés vizet az egyik pohárba. Amíg visszaért hozzánk, segítettem Perlinának feltápászkodni a földről. Még mindig zavarba ejtően fürkészte az arcomat, én pedig igyekeztem legyűrni az ideges szorítást a gyomromban. – Parancsoljon… - nyújtotta át a poharat Magdalena. – Hogy érzi magát a kisasszony? Hozzak esetleg még valamit? – aggodalmaskodott.

- Nem, már semmi baj – rázta meg a fejét Perlina, aztán aprót kortyolt a vízből.

- Magdalena, köszönjük a segítséget – néztem az aggódó, ráncos arcra. Egy másodpercig Magdalena csak bámult rám, aztán megértette.

- Nincs mit. Ha valamire szükségük lenne, csak szóljanak. Akkor én magukra is hagyom a kisasszonyokat – biccentett, aztán kihátrált az ajtón.

- Biztos, hogy jól vagy? – pillantottam Perlinára, aki elég sápadtnak tűnt – bár lehet, hogy csak a fekete haja miatt tűnt fel jobban a bőre haloványsága.

- Mi történt? Hol van az a férfi? – tette le a poharat az éjjeli szekrényre.

- Milyen férfi? – próbáltam meg tettetni a hülyét, de a zöld tekintet szigorúan nézett rám. – Egy próbát megért – vontam meg a vállamat beletörődést játszva, miközben az agyam pörögni kezdett, mit is hazudhatnék. Mielőtt megtehettem volna, kinyílt a szekrény ajtaja, és Payton mogorva tekintettel kászálódott elő belőle. Perlina reszketve hátrált mögém, mire felsóhajtottam. – Nem kell félned tőle. Nagy barom, de nem bánt – fintorogtam Paytonra, mire bosszúsan megrándult az arcizma.

- Ez a nagy barom azt mondja, hogy húzzunk innen, mielőtt a kiscsaj meggondolja magát, és összecsődíti a házat – indult az ablak felé.

- Tessék? – Perlina halk hangja értetlenséget tükrözött a nem ismert szlenget hallva.

- Nem fogja összecsődíteni, igaz? – fordultam felé. – Bízom benned, és tudom, hogy nem szólsz senkinek. Kérlek…

- Ha elmondjátok, mi folyik itt, akkor nem – rázta meg a fejét. – Hacsak nem sántikáltok rosszban… - harapta be a száját félősen.

- Nincs semmi hacsak – mordult fel Payton, de egy pillantásommal elhallgattattam.

- Esküszöm, hogy nem akarunk rosszat – rajzoltam keresztet az ujjammal a szívem fölé. Tudtam, hogy az embereknek ebben a korban sokat jelentett a vallás és az ilyesféle gesztusok, és reméltem, hogy ennyi elég is a meggyőzéshez. Perlina átható tekintettel nézett a szemeimbe, aztán bólintott.

- Rendben. Akkor elmesélitek, hogy mi folyik itt? Ki vagy, miért voltál Rica szobájában és miért támadtál rám? – vonult az asztal mellé, aztán egy kecses mozdulattal helyet foglalt. Leültem vele szembe, hogy megpróbáljam kimagyarázni magunkat, de még mielőtt megszólalhattam volna, Payton átvette a szót. Valószínűleg, attól félt, hogy én többet mondanék, mint szabad lenne.

- Mi… szerelmesek vagyunk – préselte ki a szavakat a fogai között olyan arccal, mintha kínoznák. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és döbbenten néztem rá.

- Dehogy vagyunk szerelmesek! – csattantam fel ösztönösen. Payton dühösen, Perlina pedig gyanakvóan fordult felém. – Vagyis… Ő csak szeretné, ha igent mondanék neki, de én nem vagyok szerelmes – javítottam gyorsan ki magam. – Barátok vagyunk, és nem érti meg, hogy ennél többet nem tudok érezni iránta – sóhajtottam fel, és kezdtem egyre jobban belejönni a hirtelen jött szerepbe. – De nem akarom, hogy bárki megtudja, hogy idáig követett. Még a végén rosszat feltételeznének rólam, pedig én tisztességes nő vagyok – sopánkodtam.

- Nem úgy viselkedik, mint aki szerelmes beléd… - vonta össze a szemöldökét Perlina, és fürkészően vizsgálgatta Payton dühös vonásait. – Inkább, mintha dühös lenne rád…

- Eh, Payton furcsa ember és furcsán mutatja ki a szeretetét… - forgattam meg a szemeimet. Ez legalább nem volt hazugság…

- És miért tört be a szobádba? – sápadt el hirtelen Perlina, ahogy a fejében összeállt egy elmélet.

- Nem akart rosszat! – vettem azonnal a védelmembe. – Ő csak gondolom, megint meg akart győzni… Sosem ártana nekem, igaz, Payton? – löktem oldalba a könyökömmel, mire felszisszent.

- Nem, nem ártanék neki. Csak beszélni akartam vele. Meg akartam győzni, hogy jöjjön velem – folytatta a történetemet kelletlenül. Egyikünknek sem fűlt túlságosan a foga ahhoz, hogy szerelmi civódást kelljen megjátszanunk.

- Akkor miért támadt rám? – kötötte az ebet a karóhoz Perlina. Ahhoz képest, hogy eleinte azt hittem, mindig mindenben mások szavát követi, és nincs egyetlen önálló gondolata sem, egész logikus volt, és nagyon kitartónak bizonyult… Aminek persze, jelenleg egyáltalán nem örültem.

- Rá vártam – intett a fejével felém Payton. – Aztán megjelentél te, és nem tudtam, mit csináljak… Attól tartottam, hogy majd gonosztevőnek néznek. Pánikba estem – vonta meg a vállát flegmán.

- És nagyon sajnálja, hogy megijesztett! – néztem rá szúrós szemmel.

- Úgy van – sóhajtott fel, mint akinek már tökéletesen elege van belőlünk. – Ahogyan gondolom, te is sajnálod ezt… - mutatott az arcára dühösen. A véres nyomok, amiket a körmöm hagyott hátra rajta, tényleg elég csúnyának néztek ki.

- Hát, persze – legyintettem, mintha egyáltalán nem érdekelne – nem akartam, hogy Payton a lelkiismeret-furdalástól gyengének lásson -, pedig tényleg bántam a dolgot. A mi világunkban nagyon vigyáztunk, hogy ne okozzunk egymásnak vagy magunknak még véletlenül sem vérző sebeket, mert egy cseppecske felfedhette volna a rejtekhelyünket. Ha a kinti akcióknál mégis megsérültünk, akkor távol maradtunk addig, míg a sebet el nem tudtuk látni. Nem hozhattunk veszélyt a többiek nyakára. Szerencsére, velem csak kisebb balesetek történtek, így pár óránál tovább sosem kellett odakint lennem. De sokan voltak, akik napokat is kint töltöttek egyedül, ha nem tudtunk valami miatt azonnal a segítségükre sietni.

- Csak hogy tudd, rohadtul fáj – morogta.

- Nem az én hibám. Nem tudtam, hogy te vagy az, csak azt láttam, hogy egy férfi rátámadt Perlinára – magyarázkodtam nagy vehemenciával.

- Rohadtul? – ismételte el kíváncsian Perlina, mire megint csak Payton felé villantottam a szememet.

- A mi vidékünkön így szokás mondani azt, hogy nagyon… - próbáltam megmagyarázni a furcsa szavakat, amelyeket önkéntelenül is el-elejtettünk néha – bár, legalább Payton lehetett volna óvatosabb, ha már odahaza a tanórákon annyira odavolt a képzettségétől.

- Ó! – kerekedtek el a rózsaszín ajkak, aztán Perlina felpattant, és az éjjeliszekrényen lévő mosdótálhoz lépett. – Gyere ide, kitisztítom a sebet… - mutatott az ágyra.

- Erre semmi szükség – tiltakozott Payton.

- Csak nem félsz? – gúnyolódtam, mire kihúzta magát, és határozott léptekkel odasétált Perlinához.

- Egy kicsit fájni fog – harapta be az alsó ajkát Perlina, miközben a seb kitisztításával foglalkozott. Payton legnagyobb bánatomra zokszó nélkül tűrte a macerát, pedig örültem volna, ha legalább egy kicsit sziszeg, hogy később legyen mit az orra alá dörgölnöm. Viszont, amire most még jobban vágytam, az volt, hogy kettesben beszélhessek vele. Tudni akartam, hogy került ide, mit tervez és legfőképpen, hogy vele van-e Hale…

- Mióta ismeritek egymást? – zökkentett ki a kérdés a gondolataimból.

- Amióta az eszemet tudom – vontam meg a vállamat. – Mondjuk úgy, hogy szomszédok voltunk eddig… - próbáltam megmagyarázni.

- És csak azért utaztál ennyit, hogy Ricával lehess? – jött a következő kérdés Paytonnek címezve.

- Igen. – Payton hangja ingerült volt, én pedig alig bírtam visszafojtani a kuncogást. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd pont neki kell megjátszania, hogy szerelmes belém, hiszen, mindig martuk egymást, mint kutya a macskát. De a jelenléte mégis megnyugtatott. Most már nem voltam egyedül, és ez felszabadító érzésnek bizonyult, bár sosem árultam volna el Paytonnek, hogy ilyen hatással van rám, ha megnyúznak, akkor sem.

- Ez igazán romantikus… - törölgette még egyszer végig Perlina az egyik hosszú karmolásnyomot a kendőjével. – Akkor biztosan nagyon szereted őt. Igazán adhatnál neki egy esélyt! – nézett rám, mire majdnem félrenyeltem.

- Én… Én… - kezdtem dadogva.

- Ó, igen, Roderica – nyomta meg gúnyosan a nevet Payton. -, igazán adhatnál nekem egy esélyt… Én mindent megteszek érted, te pedig semmibe veszel. Ez úgy fáj… - sóhajtott fel, én pedig legszívesebben fogtam volna az egyik almát az asztalon lévő tálcáról, és fejbe dobtam volna vele.

- Sajnálom, de az érzéseimet nem én irányítom! – vörösödtem el.

- Anyám mindig azt mondja, hogy idővel mindent és mindenkit meg lehet szokni és szeretni. Először én sem voltam szerelmes Keith-be, de aztán rájöttem, hogy kedves, megbízható és okos. Nem is lehetne jobb férjem. És ezt anyám is tudja, akármit is mond… - magyarázta lelkesen Perlina, mire nekem görcs keletkezett a gyomromban.

- Szóval, beleszerettél végül Keith-be? – kérdeztem. Payton összeráncolt homlokkal próbálta meg összerakni a számára hiányos kirakós darabkáit. Láttam, hogy mikor villant be neki, hogy kicsoda is Keith, mert a tekintete megkeményedett.

- Igen, azt hiszem…

- Azt hiszed? – vontam fel a szemöldökömet.

- Kedvelem őt, tisztelem és nagyon jóképűnek tartom. Azt hiszem, ez a szerelem, nem igaz? – nézett rám elgondolkozva, aztán mikor rájött, hogy Payton is jelen van, és nem vagyunk kettesben, belepirult a vallomásába.

- Lehet… - vontam meg a vállamat. Még sosem voltam szerelmes, ezért csak annyit tudtam erről az érzelemről, amennyit régi lányregényekben olvastam vagy mások meséltek.

- Szóval, lehet, hogy ha adnál egy esélyt, akkor nálatok is kialakulnának az érzések – játszotta a kerítőt Perlina nagy élvezettel. A naivitása egyszerre volt idegesítő és hasznos. Egy hülye is észrevette volna, hogy Paytonnal ösztönösen taszítjuk egymást, és minden, amit mondtunk, csak mese, viszont jól jött, hogy Perlina kételkedés nélkül hisz nekünk.

- Hidd el, ez lehetetlen – morogtam a fogaim között. Miért is kellett nekem kedvesnek lennem, és meghívnom ma estére… - És ha most megbocsátasz, beszélhetnék egy kicsit négyszemközt Paytonnal? – léptem az ágy mellé.

- Persze, ezzel már végeztünk is… - tette mosolyogva a vizes-véres kendőt a mosdótál mellé, aztán feltápászkodott a földről, ahol eddig térdelt. – Én addig… - nézett körbe tétovázva.

- Lemennél kérlek, a konyhába, és kérnél még friss vizet? – intettem a félig kiürült kancsó felé. – És kérlek, ne szólj senkinek… - néztem a szemeibe.

- Nem fogok – rázta meg a fejét mosolyogva. – Legyél vele kedves… Nem jó érzés, ha visszautasítják az embert – suttogta mellém érve, miközben aggódó pillantást vetett Payton felé. Majdnem felhorkantottam a feltételezéstől, hogy Payton kőszívén képes lennék bármivel is sebet ejteni, de végül sikerült elnyomnom. Csak összepréselt szájjal bólintottam egyet, aztán megvártam, amíg Perlina felemeli a kancsót és kisétál a szobából. Már éppen ki akart törni belőlem egy kérdésáradat, mikor Payton megelőzött.

- Na jó, akkor most halljam, mi a fenét keresel ebben a házban? És ha már itt vagy, miért van életben még mindig az a szörnyeteg? – vont kérdőre. Bosszúsan sóhajtottam egyet, mert annyi mindenre lettem volna kíváncsi, de tudtam, hogy addig nem kapok válaszokat, amíg én nem szolgálok velük.

- Oké – huppantam le az ágyam szélére. – Mikor megérkeztem, elfogtak, és azzal vádoltak, hogy boszorkány vagyok – kezdtem bele a történetbe. Mire a tegnap éjszaka rám támadó vámpírnőhöz és a titkos laborhoz értem, Payton arca már tökéletesen tükrözte, hogy mennyire ideges. – Hát, ennyi lenne… - hallgattam el végül.

Payton ideges járkálásba kezdett előttem. Közben többször is megállt, rám pillantott, aztán megrázta a fejét, és mély levegőt véve tovább sétált. Türelmetlenül toporogva vártam a kitörését, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, de mikor még percek után is csak csendben mászkált, elvesztettem a türelmemet.

- Gyerünk, mondd már! – Payton megtorpant egy pillanatra, aztán mély levegőt vett és végre rám nézett.

- Mit? Hogy amatőr vagy, ahogy megmondtam? Ezt már úgyis mindketten tudjuk – nézett rám fölényesen, miközben összefonta maga előtt a karjait. Dühösen meredtem rá. – Te mondtad, hogy mondjam! – vonta meg a vállát.

- Sikerült bejutnom Casimir házába! – kértem ki magamnak. – Annyira mégsem lehetek amatőr…

- A véletlennek köszönhetően, és mit értél el vele? Hogy mikor lett volna lehetőséged jobbá tenni a jövőt, meghátráltál – vágta a szemembe az igazságot. Sértődötten sétáltam az ablakhoz.

- Nem hátráltam meg, csak igyekszem humánusan megoldani az egészet. Casimir még nem vámpír, talán, megmenthetnénk… Vagy azt akarod, hogy valamelyikünkből gyilkos legyen? Mennyivel lennénk jobbak, mint ő, ha akkor végeznénk vele, amikor még ártatlan ember? – túrtam bele a hajamba idegesen, ahogy újra átfutott rajtam az érzés, ami az erdőben is átvette felettem az irányítást, mikor képtelen voltam kilőni a nyílvesszőmet.

- Annyival, hogy mi tudjuk, mi lesz belőle – villantak meg dühösen Payton szemei.

- De, ha megakadályozhatnánk, hogy átváltozzon, az jobb megoldás lenne, nem? Megmentenénk egy csomó ember életét és Casimir lelkét is.

- Ki a fenét érdekel a lelke? – förmedt rám Payton.

- Engem – néztem vele farkasszemet.

- Te tényleg megőrültél! – fordult el fél perc után.

- Nem, csak találkoztam és beszéltem vele, és nem hiszem, hogy gonosz lenne… Elismerem, hogy vannak furcsa dolgai, de… - emlékeztem vissza a laborban hagyott zsebkendőre, amivel letörölte a véremet, mikor megszúrt a rózsa. - …de úgy érzem, hogy nem… rossz.

- És kockáztassunk a megérzéseid miatt? – nevetett fel Payton nekem cseppet sem tetsző hangon.

- Miért, van jobb ötleted? – vesztettem el a türelmemet.

- Kés, pisztoly vagy akár puszta kéz, ha nincs más… Soroljam még? – Összeszorított fogakkal fordítottam hátat neki, hogy ne feleljek semmi olyat, amit később megbánhatnék. Hihetetlen, hogy alig egy órája voltunk csak egy légtérben, de máris elérte, hogy újra az arcába akarjak karmolni – és most már direkt.

- Márpedig én nem vagyok hajlandó ártani Casimirnek, amíg nem vagyok biztos benne, hogy nincs más lehetőségünk – jelentettem ki. – Te meg csinálj, amit akarsz… - rántottam meg a vállamat.

- Szóval, itt akarsz maradni? – hallottam meg a hátam mögül a kérdést.

- Itt, és akármit is mondasz vagy csinálsz, akkor sem tudsz lebeszélni róla – hadartam, fel sem fogva szinte Payton következő mondatát először.

- Akkor találd ki, hová rejtesz el!

- Hogy mi? – perdültem meg hirtelen, ahogy rájöttem, mit is mondott.

- Nem fogom hagyni, hogy itt maradj egyedül egy házban Casimirrel és egy ki tudja, honnan jött vámpírnővel! Mire kitalálom, hogyan kerüljek Casimir közelébe, és öljem meg őt, simán kicsinálnak téged. Jobbik esetben… Rosszabbikban nekem kell majd karót vernem beléd. Bár, azt még élvezném is, csak hogy magyaráznám ki apádnak… - biggyesztette le a száját, mintha valami jó szórakozástól lett volna megfosztva.

- Kösz, igazán kedves vagy, de tudok vigyázni magamra – morogtam.

- Ebből nem engedek – huppant le az ágyamra, és legnagyobb bosszúságomra kényelmesen elhelyezkedett. – Elfogytak a vázák, mit vágnál a következő vámpírhoz, aki rád támad? – vigyorgott rám elégedetten, amiért megalázhat. Kellett nekem minden részletet elmesélnem…

- Igazad van, maradj, és akkor hozzávághatlak legközelebb téged – rúgtam bele a falba, hogy valamin kitöltsem a dühömet, de amint sajogni kezdett a nagy lábujjam, azonnal meg is bántam. Payton halkan röhögni kezdett rajtam, én pedig már majdnem rávetettem magam, hogy behúzzak neki egyet, mikor meghallottam odalentről a lovakat. – A francba! – nyögtem fel, aztán az ágyhoz ugráltam fél lábon, és megragadtam Payton karját. – Gyerünk, kelj fel! Itt vannak! – rángattam teljesen feleslegesen.

- Mi a frász bajod van? – nézett rám teljesen értetlenül.

- Csak annyi, hogy megjött Casimir, és ha itt talál az ágyamban, én esküszöm, azt mondom, hogy egy perverz betörő vagy, és rám támadtál – vágtam csípőre a kezemet.

- A szekrénybe nem megyek vissza! – kelt fel Payton.

- Akkor meg, hová tegyelek? – néztem körbe kétségbeesve, de egyetlen épeszű ötlet sem jutott eszembe. Még mielőtt kiötölhettem volna valamit, az ajtó kicsapódott, én pedig riadtan rezzentem össze.