Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé

Miért választottam ezt a könyvet?

Verne elég ismert író, én mégsem olvastam tőle eddig semmit. Pótolni akartam ezt a hiányosságomat, és mivel modern feldolgozásait láttam már filmen ennek a történetnek, úgy gondoltam, ez a könyv jó lehet első próbálkozásnak.

Véleményem a könyvről

Az 1800-as évek közepe táján játszódik a történet. A főszereplője egy Axel nevű fiatal férfi, aki a nagybátyjánál, Lidenbrock professzornál él és dolgozik. A professzor talál egy könyvet, amelyben titkosírással üzenet található egy 16. századi híres tudóstól. Az illető azt állítja, hogy egy bizonyos vulkánba leereszkedve elérhetünk a föld középpontjába. Állítólag ő maga is bejárta ezt az utat, és a titkos üzenetében nyomokat hagy annak a vállalkozó szellemű személynek, aki követné a példáját. Lidenbrock professzor azonnal megszervezi a veszélyes, izgalmas és egyedülálló utazást, és természetesen magával rángatja Axelt is.

A történetet E/1-ben, Axel szemszögéből követhetjük végig. A fordítás szerintem nagyon jól sikerült, mert bár jól visszaadja a régi kor nyelvezetét, mégis könnyen olvasható, érthető egy 21. századi olvasó számára is.

Axel jelleme nem olyan, mint a tipikus főhősöké. Ő egyáltalán nem vágyik a nagy kalandra, legszívesebben otthon maradna, feleségül venné a kedvesét, és békében, nyugalomban élne. Ám fél ellentmondani a nagybátyjának, ezért követi őt. Állandóan pánikba esik, visszafordulna, próbálja meggyőzni a professzort, hogy a titkosírásban olvasottak nem is igazak. Időnként ragadja csak magával valami tudományos érdekesség, csoda. Szóval Axel egy átlagos ember, nem hős, így könnyebb volt őt megérteni. Mert hát Axel lényegében olyan, mint akármelyikünk. Én is rettegnék lemászni egy vulkánba, hogy aztán a föld középpontjáig gyalogoljak elképzelni sem tudom hány tonnányi föld, szikla és egyebek alá temetve. Olvasás közben simán rám tört a klausztrofóbia, főképp azokban a jelentekben, amelyekben reménytelennek látszott főhősünk megmenekülése.

Lidenbrock professzor igazi tudósember. Szereti az unokaöccsét, a tudományos felfedezés miatt mégis képes magával vinni őt a veszélybe, esetleg a halálba. Persze önmagát sem kíméli, számára a legfontosabb a kutatás, a tudás, a rejtélyek megoldása. Ez hajtja őt előre akkor is, ha az szó szerint életveszélyes. Időnként bukkan csak elő a mélyből az emberi, érző énje, általában akkor, amikor Axelt valami baj éri, és valóban aggódnia kell érte. Ilyenkor látszik, hogy azért nem egy érzéketlen emberről van szó, csak ő egy kicsit másképp látja a világot, az élet fontosságát, mint egy átlagember.

– Hanem most nincs más választásunk: vissza kell mennünk, mert nincs vizünk.

Nagybátyám kerülte a tekintetemet, amíg beszéltem. Lehajtotta a fejét, a szeme másfelé járt.

– Vissza kell mennünk – kiáltottam –, újra végig kell mennünk a Snaefells útján! Isten adjon erőt nekünk, hogy feljussunk a kráter szájáig!

– Visszamenni – mondta a nagybátyám, mintha inkább magának felelne, nem is nekem.

– Igen, visszamenni, méghozzá rögtön.

Egy hosszú percig csönd volt.

– Így hát, Axel – szólalt meg újra a professzor furcsa hangon –, ez a csepp víz nem adta vissza a bátorságodat és az energiádat?

– A bátorságomat?

– Látom, hogy ugyanolyan levert vagy, mint előtte, és most a kétségbeesés beszél belőled.

Micsoda ember ez, miféle terveket sző megint merész szelleme?

– Hogyhogy, csak nem akar...

– Lemondani erről az expedícióról, éppen akkor, amikor minden arra vall, hogy sikerülni fog? Soha!

– Bele kell tehát nyugodnom a pusztulásba?

Egy Hans nevű ember kíséri el Axeléket a föld alá. Ő a tökéletes szolga, és egyben a nyugalom példaképe. Kifizették a szolgálatait, ezért konkrétan mindent megcsinál, amit kérnek tőle (vagy amivel kérés nélkül segíthet), sosem panaszkodik, az élete árán is óvja az alkalmazóit. Számomra kicsit furcsa ez az embertípus, mert bár megfizetik, nem a pénz vezérli, hanem inkább valamiféle elvek. Ha valakinél elvállalt egy munkát, mindhalálig végre is hajtja. Ez az alkalmazó esetében persze jó, hiszen mindig számíthatnak rá szó szerint mindenben. De számomra bizarr, amikor egy ember ennyire feladja a saját életét, elvárásait, szükségleteit azokért, akik úgymond "felette állnak". Én nagyon nem vagyok ennyire szolgalélek. Viszont az tény, hogy ha egyszer a föld alatt rekednék, vagy bármilyen baj érne, nem bánnám, ha egy Hans állna mellettem, mert úgy nagyobb valószínűséggel élném túl a veszedelmet.

A témában látott filmekhez képest a regény kicsit lassabb, kevésbé cselekményes és másféleképpen kalandos. Míg a filmekben szörnyek, óriás állatok, furcsa föld alatti embertörzsek és hasonló veszedelmek sora vár a főszereplőkre, itt a könyv nagy részében a legnagyobb probléma a vízhiány, valamint az, hogy a föld alatt könnyű eltévedni. Valamilyen módon persze ez is izgalmas, ha olvasóként valaki képes beleélni magát abba, milyen érzés lehet a föld mélyén, sötétben, szomjasan, éhesen és kimerülve botorkálni úgy, hogy valószínűleg a halál felé gyalogolsz és sosem jutsz ki élve. De nagyobb kalandok csak a könyv vége felé jönnek, és akkor is valahogy sokkal visszafogottabban. Ez talán azért is van így, mert Verne nagy figyelmet fordított a leírásokra, tudományos magyarázatokra, és ezek lassítják a cselekményt. Van, aki kedveli ezt a stílust, van, aki kevésbé, én viszonylag jól elvagyok vele, szóval valahol a középúton érzem magam.

Amit hiányoltam, az a megérkezés érzése. A szereplők mennek a föld középpontja felé, áthaladnak rajta, majd azonnal kifelé indulnak. Azt vártam, hogy mikor megérkeznek a középpontba, ott vár rájuk valami... Bármi... Megállnak, hosszabban kalandoznak, találnak valami érdekeset (nem csak csontvázakat), kapcsolatba lépnek ottani állatokkal, esetleg emberekkel (nem csak látják őket, hanem szó szerint kapcsolatba lépnek velük), és hasonlók. Mint a filmekben. De ez a könyv lényegében csak egy nagy oda- és visszaút, ami számomra hiányérzetet okozott.

Leginkább azok a részek tetszettek, amikor Axelt valami baj érte, mert olyankor együtt tudtam szenvedni és érezni vele. Átéreztem a szomjúságot, a teljes sötétség okozta félelmet, a tudatot, hogy bármikor betemethet pár tonna szikla és föld, az éhen halás gondolatát stb. Ezeket elég erőteljesen írta le Verne, hogy érezzük, valódi tétje van ennek az utazásnak.

Hogy tetszett a könyv?

Számomra kicsit kevés volt benne a kaland, nem pörgött úgy a cselekmény, ahogyan vártam, ennek ellenére lekötött a történet, mert Axel félelmeit, gondjait át tudtam érezni.

Szóval összességében TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik szeretik a lassabb folyású, leírásokkal és tudományos fejtegetésekkel tarkított történeteket.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Mörk Leonóra: Asszonyom, édes úrnőm

Miért választottam ezt a könyvet?

Nem nagyon szoktam történelmi romantikusokat olvasni, de szeretném bővíteni az érdeklődési körömet, szóval azt gondoltam, mivel mostanában volt már pozitív élményem a Jaffa Kiadónál ezen a téren, adok egy esélyt ennek a regénynek is.

Véleményem a könyvről

A történet az 1600-as évek elején játszódik. Johanna az orvos apjával él együtt, aki mellett sokat tanulhatott a gyógyításról és sok egyéb másról is. Egy este megjelenik a házuk küszöbén Johanna unokatestvére, Philipp, aki elég rossz állapotban van, az egyetemen kicsapongó életet élt, és szifiliszes lett. Egy új gyógymód segíthetne csak rajta, ezért Johanna elutazik ahhoz az orvoshoz, aki ezzel gyógyítja a szifiliszes betegeket, hogy eltanulja tőle a módszert. Miközben tanul és betegeket ápol, összetalálkozik Niccolóval, az angyalarcú itáliai énekessel. Rögtön összebarátkoznak, aztán még többé válnak az érzéseik, ám Niccoló olyan titkot őriz, ami elválaszthatja őket egymástól.

Először is nagyon tetszett az író stílusa. A nyelvezet visszarepített a régi időkbe, mégsem volt érthetetlen és unalmas. Sok mindent megtudhattam az adott korról, a gyógynövényekről (a fejezetek címe egy-egy növény neve, alatta pedig rövid magyarázat található arról, mire is jó az adott növény), az orvoslás akkori működéséről. Vagyis a regény adott egy különleges, régies hangulatot, emellett viszont némi történelmi, orvostudományi érdekességgel is szolgált számomra.

Johanna karaktere a kezdetektől szimpatikus volt. Ott lobogott benne ugyanaz a tudásvágy, ami engem is jellemez, és bár olyan korban nőtt fel, amikor a nők hivatalosan nem tanulhattak, szerencséjére az apja sok mindenre megtanította, hagyta kibontakozni őt. Persze emellett Johanna is bátor volt, másként nem mert volna nekiindulni a világnak, hogy kitanulja a szifilisz gyógymódját, betegeket gondozzon.

Érdekes volt Johanna és az unokatestvére, Philipp kapcsolata. Először azt hittem, hogy a fiú kicsapongásai ellenére kettejüké lesz a fő szerelmi szál, de örülök, hogy nem így lett. Philipp "testvérnek" tökéletes, de párnak szörnyű lett volna. Johanna sosem lett volna boldog mellette, és nemcsak azért, mert Philipp valószínűleg sosem lesz az a hűséges típus, hanem azért is, mert mellette nem bontakozhatott volna ki teljesen.

Niccoló, a fő szerelmi szál férfi karaktere csak a könyv egyharmadánál lépett be a történetbe, de abban a pillanatban, ahogy megjelent, nagyon megszerettem. Egy korábbi visszaemlékezős jelenet miatt sejtettem, hogy Niccoló kicsoda pontosan, és kíváncsi voltam rá, vajon miként reagál Johanna a tényekre, valamint hogy az író miképpen ragadta meg ezt a nehéz, megrázó témát. Ezernyi kérdést vetett fel bennem a történet... Létezhet szerelem a megszokott testiség nélkül? Alapíthat családot valaki, akit gyerekként megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy fizikailag férfi legyen? Johanna képes lesz elfogadni és szeretni Niccolót pusztán a lelkéért, személyiségéért? Le tud majd mondani fontos dolgokról (például a saját gyerek szüléséről) érte? El tudja viselni, hogy mások összesúgnak a hátuk mögött, és meg-, esetleg elítélik a kapcsolatukat?

Én egyébként abban hiszek, hogy bár fontos a szex, az elsődleges mégis a szerelem. Ha valakibe tényleg szerelmes vagy, akkor el tudod fogadni őt olyannak, amilyen. Akkor akár képes vagy szó szerinti szex nélkül is együtt lenni és boldog lenni a másikkal. Szóval ha én találkoznék egy Niccolóhoz hasonló, igazán szép lelkű, rendes férfival, simán képes lennék hozzámenni. Azt viszont nem árulom el, hogy Johanna miképpen döntött, aki kíváncsi rá, kiderítheti olvasás közben. :)

– Johanna, mia cara, ez miért baj? Mit gondol, miért üldögélek Augsburgban már harmadik hete, holott eredetileg egy hét szabadságot kaptam a hercegtől? Már rég haza kellett volna mennem, nem győzöm küldözgetni a magyarázkodó leveleket, mi tartóztat még mindig itt! Az meg sem fordult a fejében, hogy az érzés kölcsönös?

– Kölcsönös? – nyílt még az előbbinél is nagyobbra a lány szeme. – Tényleg? De hát maga nem... maga nem tud...

– Mit nem tudok? Szeretni? Azért, mert más vagyok, mint a legtöbb férfi?

Olyan közel hajolt hozzá, hogy az arcuk majdnem összeért.

– Johanna, a szerelemnek annyiféle formája van, ahányan élünk ezen a földön. Mindenki másképpen szeret. Maga is. Én is. De attól még szeretünk.

Szerintem jó ötlet volt Johanna szála mellett egy néhány fejezetes részben bemutatni Niccoló múltját is. Így jobban megismerhettük őt, pontosan láthattuk, mi történt vele gyerekként, hogyan élte meg, amit vele tettek. Együttérezhettünk vele, még jobban megszerethettük. A fejezetei számomra gyomorszorítóak voltak, nagyon megviseltek lelkileg. Borzalmas elképzelni, hogy milyen lehet elveszíteni önmagadból egy darabot, és itt most nemcsak fizikailag értem ezt, hanem lelkileg is. Az embert nagyban meghatározza a neme, az ugyanúgy a személyiségünk egy részét adja, hogy nőnek vagy férfinak születtünk, és nőnek vagy férfinak érezzük-e magunkat, mint sok más egyéb tulajdonságunk. Ha nem lehetsz önazonos (akár azért, mert véletlenül rossz testbe születtél, akár azért, mert mások erőszakkal megcsonkítanak, akár betegség vagy baleset ér), az hatalmas trauma. Akik anno elkövették ezeket a szörnyű bűnöket a fiúgyerekek ellen, csak mert "angyalhangú" szórakozásra vágytak, a szememben kegyetlen szörnyek. A papok is, az orvosnak nevezett sarlatánok is és azok a felnőtt családtagok is, akik ebbe beleegyeztek. Nem csoda, hogy szerencsétlen herélt fiúk közül sokan öngyilkosok lettek, amikor rájöttek, hogy sosem élhetnek teljes életet, nem szerethetnek úgy, ahogyan az megjárna nekik.

Nagyon szerettem azokat a részeket, amelyekben Johannát és Niccolót együtt "láthattam". A szerelmük szomorúan gyönyörű, és csak remélni tudtam, hogy Johanna is úgy érez és gondolkozik, mint én, és nem töri össze Niccoló szívét. Egy ilyen rendes embert kár elszalasztani. Szóval végig nagyon drukkoltam nekik.

A mellékszálak is érdekesek voltak. Egyfelől ott volt a kérdés, hogy Johanna képes lesz-e valódi gyógymódot találni Philipp számára. Valamint mind Johanna múltjában, mind az apja múltjában akadtak olyan titkok, amelyek csak a könyv végén derültek ki. Johanna titkára (mármint nem ő titkolózott, hanem vele kapcsolatos volt a titok) már korábban rájöttem egy visszaemlékezésnek köszönhetően, de az apja titkára nem számítottam. Viszont ez utóbbi titok megoldott valamit, aminek nagyon örültem.

Akadt egy-két olyan mellékszál a könyvben, amit én kicsit jobban kifejtettem volna, mert érdekesnek találtam olvasóként. Például, hogy Niccoló miként szabadul meg a gazdag, befolyásos zaklatójától, aki az ágyába akarja kényszeríteni. Ha nem egyetlen jeleneten belül oldódik meg egy tanáccsal a dolog, hanem mondjuk több jelenet is bemutatja a zaklatást, menekülést, kiútkeresést, még izgalmasabb szállá nőhette volna ki magát az egyébként jó alapötlet. Ezenkívül Philipp jövőjére is kíváncsi voltam, ezért nem bántam volna, ha mondjuk megismerhetjük azt a nőt, aki végül talán jó útra térítheti, és láthatjuk, hogy valóban így lesz-e, avagy menthetetlen és fejlődésre képtelen férfiról van szó. És Johanna édesapjának (a Johannához nem kapcsolódó) titkával kapcsolatban is el lehetett volna rejteni az előzményekben néhány nyomot, hogy ne teljesen váratlan legyen a meglepetés, hanem sejtsük, hogy itt van még valami a háttérben.

Hogy tetszett a könyv?

Bár néhány mellékszál bővebb kifejtésének örültem volna, de a szerelmi szál, Johanna és Niccoló különálló és együttes története is nagyon tetszett, igazán megfogott. Imádtam a regény stílusát, nyelvezetét, odavoltam a történet régimódi hangulatáért. Örültem, hogy bár egy olyan korban játszódott a sztori, amikor a nők még jobban el voltak nyomva, mint most, Johanna mégis erős, értelmes, tanult karakter lett, vagyis jó példakép a női olvasók számára. És örültem, hogy az író egy olyan kényes témához, mint a nemiség, a férfi és női mivolt ilyen szépen és érzőn nyúlt hozzá.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Akik szeretnének egy szépen és lélekkel megírt, de korántsem átlagos (vagy ahogy a fülszöveg írja, szabályos) szerelmi történetet olvasni az 1600-as évek miliőjébe illesztve.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Böszörményi Gyula: Lúzer Rádió, Budapest! – A szöcske-fogó hadművelet

Miért választottam ezt a könyvet?

Imádom Böszörményi Lúzer Rádió-sorozatát. Főképp a humora fogott meg, mert olvasás közben állandóan kuncognom kell, és ez a mai stresszel teli világban igazi orvosság.

Véleményem a könyvről

A történet ezúttal ismét Budapesten játszódik, és legnagyobb örömömre újfent főbb szerepet kapott a cselekményben Mark, a Lúzer Rádió riporterének belevaló, vicces kishúga, Pet. Monyó, a nővérük fenyegető levelet talál a postaládában, amelyben pénzt követelnek a családtól, máskülönben Petnek baja esik. Nem sokra rá Petet a mentő viszi a kórházba, mert a játszótéren eltört a karja. Mark, Monyó és a barátaik el akarják kapni azt, aki bántotta Petet. De vajon a szomszédos bűnözőpalánták voltak azok? Vagy Szöcske, a furcsa nindzsa, aki tetőkön ugrál, kihallgatja Markék megbeszélését, és titokban bemászik a sérült Pet szobájának ablakán? Esetleg más a hunyó?

Ahogy fentebb is írtam, nagyon örültem neki, hogy Pet megint előtérbe került, mert Mark mellett ő szerintem a történetben a legviccesebb szereplő. Ebben a részben ismételten bebizonyítja, hogy mennyire vagány kiscsaj, bár ezúttal ez a tulajdonsága bajba keveri őt és a hozzá csatlakozó barátait is. Pet ugyanis talál magának egy példaképet, ám Szöcske veszélyes dolgokat csinál, amiket Pet és a többi gyerek utánozni próbál.

– Puszi, vagy nem puszi? – dörrent rá Pet, mellőzve a köszönést. Sajgó Laja (mert ő volt az személyesen: Zsarupapa fia!) lopva a háta mögé nézett, majd sűrű pislogások közepette válaszolt:

– Mindörökre Puszi!

A tökéletesen háborodott titkos jelszóváltás után (nagy levegőket kellett vennem, nehogy felröhögjek) a húgom nem cicózott, rögtön a lényegre tért.

– Mondok egy rendszámot. Kell az autó gazdijának a neve meg a címe. Sürgős!

Azt vártam, hogy Laja lefagy, habogni és kérdezősködni kezd, ám tévedtem. A kiscsóka, mint valami veterán titkos ügynök bólintott, majd filctollat vett a kezébe.

– Lökheted!

Pet kérdőn nézett rám, én meg bediktáltam a rendszámot. A srác szemöldökét összevonva figyelt, és gondosan felírta azt a tenyerére.

– De... – hebegtem –, de miért oda?

– Biztonsági okokból – felelt a kis videóablakból Laja, majd hirtelen SLUUTTY!, szörcsögve végignyalta a tenyerét. – Varázsfilctoll a bűvészdobozomból – mondta, és ajkai között lilán forgott a nyelve. – Szilvaízű.

Mutatta a tenyerét, amin némi sötét maszaton kívül semmi nem maradt.

– Most mondd újra a rendszámot, mert elfelejtettem – emelte ismét a tollát, én pedig engedelmeskedtem.

Ebben a részben ismét előjött az, hogy Mark és Monyó mennyire szeretik a kishúgukat. Imádom, amikor átmennek terminátorba, csak hogy megvédjék a kis pöttömöt. A testvéri szeretet pontosan ilyen. Lehet, hogy a húgod/öcséd az agyadra megy, de ha valaki bántani akarja őt, rettegjen a nagytesó haragjától!

Szöcske háttérsztorija is érdekes volt, bár azon elgondolkoztam, hogy vajon a valóságban tényleg meg lehetne-e kerülni ilyen szinten a törvényt és csalással másnak kiadni magad, főképp ennyi idősen és ilyen hosszú időn át. Nem tudom... Mindenesetre Szöcske múltja szomorú, a küldetés, ami hajtja, szintén szomorú, de egyben szép is, ő maga pedig igazán erős személyiség. Szóval nem csoda, hogy Pet őt választotta példaképnek, és kitart mellette akkor is, ha ahhoz jól bokán kell rúgnia a bátyját.

Mindig kíváncsian várom, hogy az újabb kötetben vajon miről is fog szólni a nyomozós szál, és szerencsére eddig mindig nagyon izgalmasra, humorosra sikeredett. Ezúttal is így volt. Egyfelől érdekelt, hogy vajon mi történt Pettel, mert azt sejtettem, hogy kicsit más, mint a testvérei gondolják. Másfelől érdekelt, kicsoda Szöcske. És végül, mikor ez kiderült, alig vártam, hogy a Lúzerek igazságot szolgáltassanak neki.

Az előző rész után jó volt megint visszatérni a VIII. kerületbe, találkozni a régi ismerősökkel, szomszédokkal, akik Kehidán nem volt együtt a srácokkal (vagy csak a legvégén keveredtek oda). Slambuc, Uncsitesó, Kukesz tata, Tircsi, Csitri és a többiek mind egy-egy egyedi, különleges személyiség, aki hozzáad valami pluszt a sztorihoz. Hol poén, hol a romantikus, hol a nyomozós szál szintjén, de mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a könyv ennyire klassz legyen.

Hogy tetszett a könyv?

Nagyon örültem, hogy Pet megint a középpontba került, mert imádom a karakterét. Rengeteget nevettem olvasás közben, de a nyomozós szál is érdekes és izgalmas lett.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szeretne néhány klassz napot magának. Aki depis, azt felvidítja, aki meg alapból boldog, azt még vidámabbá teszi.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Sue Monk Kidd: Vágyak könyve – Blogturné

Sue Monk Kidd különleges hangulatú regényében, a Vágyak könyvében a Közel-Keletre kalauzol el bennünket. Nem is akármikor, hanem az első században, Jézus életének idejére. Tartsatok velünk, ha érdekel, mit gondolunk a 21. Század Kiadó újdonságáról, és játsszatok a nyereménypéldányért!

Miért választottam ezt a könyvet?

Egyfelől mindig is tetszett az emberi Jézus gondolata. Számomra sokkal szimpatikusabb egy feleséggel, családdal rendelkező egyszerű, de jó ember, mint egy olyan ember képe, aki Isten miatt érinthetetlen, elérhetetlen. Az első kép Jézusról emberközeli, szerethető, a másik inkább idegen, távoli számomra. Már A Da Vinci-kódban is imádtam a felvetést, hogy Jézus megnősült, gyereke született és a mai korban is van leszármazottja, szóval érdekelt, hogy ez a könyv vajon miként mutatja be az emberi Jézust. Másfelől feministaként minden olyan könyv érdekel, amiben a nők vannak előtérben. Amiben arról olvashatok, miként rázhatják le magukról ésszel, bátorsággal, kitartással a nők a láncokat, amiket rájuk aggattak a férfiak és az őket kiszolgáló nők.

Véleményem a könyvről

A történet egy Ana nevű lányról szól, aki Jézus korában született Galileában. Akkoriban a nők konkrétan az apjuk, aztán pedig a férjük tulajdonának számítottak, de Ana apja valamilyen okból kifolyólag hagyta Anának, hogy gyerekként megtanuljon írni és olvasni. Ana pedig a betűk szerelmesévé vált. Aztán mivel a nők sorsa akkoriban a házasság volt, elígérik egy idősebb, özvegy, gazdag férfinak, akitől Anát a hideg rázza. Az írást is már csak titokban csinálhatja, vagyis elveszti azt, amitől igazán önmaga lehet. Aztán egy véletlen folytán megismerkedik a fiatal Jézussal, és olyan kötelék alakul ki közöttük, ami megváltoztatja mindkettejük életét.

Először is, nagyon tetszett Kidd stílusa, szépirodalmi szintű, de érthető és élvezhető azok számára is, akik inkább a szórakoztató irodalmat preferálják. A történetet E/1-ben olvashatjuk Ana szemszögéből. Mivel ő író, és nagyrészt a valóságot veti papírra, hogy a nők története (az övé, a barátnőié, a bibliai nőalakoké stb.) fennmaradhasson az utókor számára akkor is, ha jelenleg el akarják őket hallgattatni, ezért képzelhetjük azt, hogy lényegében az ő elásott, aztán előkerült önéletrajzi tekercseit olvassuk.

– Az írásaid másolatai fokozatosan elterjednek majd – folytatta. – Csoda szép fényben mutatnak meg sok mindent, de az emberek nyugtalanítónak találják majd, mert fenyegetve érzik a maguk bizonyosságait. Jegyezd meg, amit mondok, mert előre látom: eljön az idő, amikor férfiak próbálják majd elpusztítani az írásaidat. 

Mindig nekem voltak megérzéseim, nem Jaltának. Valószínűtlennek tűnt, hogy bepillantást nyert a jövőbe, inkább bölcsessége és óvatossága mondatta ezt vele. 

Mosolygott, de volt valami határozott, valami sürgető a viselkedésében. 

– Ásd el az írásaidat, hogy egy nap megtalálhassák őket. 

– Ígérem, néném. Egész biztosan eljön majd az a nap. 

Ana nagyon erős, céltudatos fiatal nő. Már gyerekként is pontosan tudja, arra született, hogy írjon, és a szavaival szolgálja Istent, Lilithet, az elnyomottakat, és azon belül is a nőket. Ugyanolyan küldetéstudata van, mint Jézusnak, valószínűleg ezért is találnak egymásra. Tökéletesen megértik, mit érez a másik, és bár nem mindig könnyű és a körülmények sem mindig hagyják, de igyekeznek támogatni egymást abban, hogy azok lehessenek, akiknek lenniük kell.

– Ott van! Ő nyitotta ki a kaput! Állítsátok meg!

– Szegény özvegyeket károsítotok meg! – ordítottam vissza, és igyekeztem eltűnni a kialakult zűrzavarban, ahol a bárányok és emberek özöne folyt össze bégetve, ordítozva.

– Állítsátok meg!

– Mennünk kell! – kiáltottam rá Jézusra, amint rátaláltam a pénzváltó asztalánál. – De gyorsan!

Jézus felkapott egy arra tévedt bárányt, és az özvegyasszony kezében nyomta. Kisiettünk az udvarból, le a lépcsőn, ki az utcára.

– Te engedted szabadon őket? – kérdezte Jézus.

– Én.

– Mi szállt meg?

– A te lelked – feleltem.

Ana a legrosszabb, legkilátástalanabb helyzetben sem adja fel, mindig keresi a módot arra, hogy elérje a céljait. Olyannyira bátor, hogy simán szembe mer szállni hatalommal bíró férfiakkal is, mert nem hajlandó eladni a testét és a lelkét sem pénzért, sem biztonságért. Csodálatra méltó tartással rendelkezik, ezért szerintem tökéletes női példakép az olvasók számára.

Már csak azért is csodáltam őt, mert a barátnője történetén keresztül megláthattuk, milyen szörnyűségeket tehetnek a lányokkal, nőkkel, ha nem az elvárt módon viselkednek. Akár a saját családjuk is mérhet rájuk olyan büntetést, amit még az ellenségemnek sem kívánnék, nemhogy másnak. Az külön borzalmas, hogy Ana barátnője nem a bűnös volt, hanem az áldozat. Egy bátor áldozat, akit kegyetlenül megbüntettek a bátorságáért.

Jézus karakterét azért szerettem a könyvben, mert átlagos, mégis különleges férfiként volt megjelenítve. Nem tett csodákat, nem támasztott fel halottakat, még a vízből sem csinált bort. Egyszerűen csak ő is bátor volt, és jó. Kiállt az elnyomottak, elesettek mellett, szembeszállt a gazdag és hatalmaskodó elnyomókkal. Ellenállást szervezett, vezetővé vált, de hitt a békében és a szeretettel való megoldásban. Persze nagy kérdés, hogy vajon igaza volt-e, hiszen végül belehalt a békés hitébe, míg a hatalmaskodók most is itt ülnek az emberek nyakán az egész világon.

Az ő hozzáállását ellensúlyozta a könyvben Júdás karaktere, aki szerintem nagyon kreatív ötletként Ana bátyja a történetben. Júdás igazi lázadó, aki hajlandó bekoszolni a kezét. Megszökik otthonról, ellenálló közösséget épít, és erővel megy neki sokszor a gazdagoknak. Kedveli Jézust, de nem ért egyet vele, és bár mind tudjuk, mi lesz ennek a vége, a könyv bemutatja kicsit Júdás szemszögét is. A történetben bár elköveti az árulást, nem aranyért teszi ezt, hanem mert a hitét követi.

Arameusul kiáltottam utána:

– Itt vagyok, szerelmesem! Itt lépkedek mögötted! – A centurio hátrafordult a nyeregben, és végigmért, de nem szólt semmit.

A legtöbb bámészkodó előresietett a Golgotára vezető Gennát-kapuhoz, nem volt türelmük bevárni a gyötrelmesen lassú léptekkel haladó férfit. Hátrapillantva láttam, hogy a mögöttünk haladó maroknyi ember mind nő. Hol vannak a tanítványai? A halászok? A férfiak? Csak nekünk, nőknek elég nagy a szívünk ahhoz, hogy elviseljünk ennyi szenvedést?

Egyszerre több nő lépett mellém, kettő jobboldalt, kettő balról. Az egyik megfogta a kezemet, és megszorította.

Bár nagyon szerettem együtt Ana és Jézus karakterét, örültem neki, amikor időről időre el kellett válniuk egymástól, mert ilyenkor csak Anára koncentrált a történet. Végül is, a ő fejlődése, útja az, amiről a könyv szól, szóval ezekre az elszakadásokra szükség volt. A hely, ahová Ana eljutott a menekülése során a nénikéjének köszönhetően, számomra a mennyországnak tűnt. Egy olyan közösség, ahol nőként és férfiként is az alkotásra, tanulásra, lelki fejlődésre koncentrálhatsz minden egyes nap életed végéig. Nos, hol lehet jelentkezni? Amennyire nem irigyeltem Anát azért, hogy abba a korba született, ami a nők számára még a mostaninál is sokkal elnyomóbb volt, annyira irigyeltem őt azért, ahová eljutott. Bárcsak most is létezne egy ilyen hely, bárcsak ott élhetném le az életemet.

Jézus történetének végét ismerjük, ám így sem volt unalmas a könyv, mert Ana sorsáról viszont fogalmunk sem lehetett, miként alakul végül.

Hogy tetszett a könyv?

Engem minden egyes szava lekötött. Imádtam Ana bátor, okos karakterét, azt, hogy sosem adta fel, hogy szembeszállt bárkivel, és mindig kiállt azok mellett, akik rászorultak. Imádtam Jézus karakterét, aki nagyon emberi volt, és férjként is szerintem kiemelkedően jól teljesített egy olyan világban, ahol a férjek általában a tulajdonuknak tartották a feleségüket. Amennyire csak képes volt, támogatta Anát, és nagyon aranyosak voltak együtt. Megráztak, de közben tetszettek is a könyvben található női sorsok, Anán kívül is több olyan női karakterről olvashattam, akikkel képes voltam azonosulni.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik egyfelől szívesen olvasnának egy régi korban élő erős, okos nőről, másfelől szívesen olvasnának egy nagyon emberközeli, emberi Jézusról.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

A regényben a főszereplőnk, Ana hangot akar adni a Biblia azon női karaktereinek, akik saját történettel nem rendelkeznek, csak a férjük által kapnak szerepet a könyvben. A nyereményjátékunkban az a feladatotok, hogy a leírások alapján kitaláljátok, az Ószövetség melyik női karakterére gondoltunk az adott állomáson.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Leírás a játékhoz:

Jákob második feleségének szolgálója, akit úrnője ágyasként átadott férjének.

Állomáslista:

Blogturné

07. 24. Spirit Bliss Sárga könyves út

07. 25. Utószó

07. 27. Könyv és más

07. 29. Readinspo

a Rafflecopter giveaway

   

Ina May Gaskin: Minden szülés számít – Egy bába hitvallása

Miért választottam ezt a könyvet?

Hiszek abban, hogy nemcsak azok iránt az emberi jogok iránt kell érdeklődnünk és azokért tennünk, amik minket is érintenek, hanem minden alapvető emberi jog fontos. Ezért bár én valószínűleg sosem fogok már szülni, fontosak számomra a nők és gyerekek jogai, és fontos számomra, hogy azon nőtársaim, akik gyermeket vállalnak, a lehető legjobb ellátást, legtöbb segítséget és olyan bánásmódot kapjanak (mind a terhesség alatt, mind a szülés közben, mind a szülés után), ami megjár nekik és a babájuknak is. Ezért bár én nem vagyok érintett, érdekelt, hogy egy amerikai bába mit tud nekem mondani a témáról.

Véleményem a könyvről

Mielőtt elkezdtem volna olvasni a könyvet, beszélgettem egy bloggertársammal róla, aki azért tartózkodott az elolvasásától, mert úgy gondolta, a könyv leszólja azokat, akik császárral szültek, és nem a természetes szülést választották. Bennem is voltak olvasás előtt félelmek, főképp azzal kapcsolatban, hogy majd azzal fog nyomasztani a könyv, hogy szüljek, szüljek, szüljek mindenképpen, mert csak akkor vagyok igazi nő.

Szerencsére a félelmeim nem szoktak visszatartani semmitől, szóval belekezdtem a könyvbe, és hála az égnek, sem az én, sem a bloggertársam előfeltételezései nem igazolódtak be.

Ina May Gaskin, bár a természetes szülés híve, nem ítéli el azokat, akik mégsem így szülnek. Egyszerűen csak azt mondja, hogy a nőknek nagyon sokszor nem adnak választási lehetőséget. Nem azért császározzák őket, mert az egészségügyileg szükséges, vagy mert a részletes és pontos tájékoztatás után az anya úgy döntött, hogy ezt akarja, hanem azért, mert az orvosoknak ez könnyebb, egyszerűbb, időben jobban bekorlátozhatóbb, több pénzt hoz és a biztosítók által jobban támogatott.

Vagyis sokszor kiteszik az anyát egy fájdalmas, veszélyes műtétnek, korábban megindítják a szülést, olyan szereket adnak neki, amiktől még nagyobb fájdalmai lehetnek, olyan fekvő pozícióba kényszerítik, ami szintén fájdalmasabb lehet neki, megalázó és önállóságától megfosztott helyzetbe hozva siettetik, csak azért, hogy az adott orvos még munkaidőn belül letudhassa a szülést, vagy véletlenül se legyen gondja a biztosítóval.

Szeretném, ha azok a nők, akiknek már volt császármetszésük, tudnák, hogy nem ítélem el őket, amiért műtéti úton szültek. Megértem és tudom, hogy a császármetszésnek sokféle bonyolult oka lehet, és igyekszem tartózkodni attól, hogy ítélkezzek mások döntései felett. Ugyanakkor a császármetszésről a köztudatban élő sok tévhit és hiányos információ ahhoz vezethet, hogy a nők a tények ismerete nélkül döntenek.

Pedig ha nincsenek egészségügyi problémái sem a kismamának, sem a babának, akkor Gaskin szerint sokkal kellemesebb élmény is lehetne a szülés a fájdalmak ellenére is. Gaskin azt mondja, ott él bennünk a "majom", és hagyni kéne, hogy a szülő nők erre hallgassanak. A bennünk élő majom az az ősi ösztön, aminek köszönhetően a szülő nő pontosan érzi, hogy milyen testhelyzetben kényelmes neki, ha nem szólnak rá az orvosok, hogy fojtsa vissza, tudja, hogy milyen hangokat kell kiadnia ahhoz, hogy azok segítenek neki a stressz- és fájdalomcsökkentésben, tudja, hogy mikor kell sétálnia, medencébe ülnie, szülőszéket használnia, megfognia a párja kezét, vagy épp teljesen egyedül maradnia.

Bábák alatt egyébként nem tudatlan sarlatánokat kell elképzelnünk, hanem nagyon is tanult, művelt, hozzáértő nőket. Ezeknek a nőknek nemcsak pontos anatómiai, orvosi ismereteik vannak, de egyfajta pszichológusok is egyben, valamint olyan ősi trükköket is ismernek, amiket a régi korok bábái és asszonyai. Vagyis legalább annyira tudják, miként működik a női test szülés közben, mint egy orvos, ha nem jobban. Az orvosoknak ugyanis a modern technika megjelenésével (ami nem mindig megbízható, hasznos és elérhető) már nem tanítanak olyan vizsgálati és egyéb módszereket, amiket a bábák ismernek. Például azt, miként kell kívülről, a hasat nyomkodva, kézzel megfordítani a magzatot, ha farfekvéses lenne.

Gaskin egy csomó, a nőket megalázó, traumatizáló és a legtöbbször egyáltalán nem hasznos, hanem inkább ártó módszert leír a baba fogóval való kihúzásától kezdve a szülést idejekorán megindító gyógyszerek beadásán át a fekvő helyzetbe kényszerítésig, ami nem a nő és a baba érdekeit szolgálja, hanem csak az orvosokét, kórházakét. Megcáfolja a hamis adatokon nyugvó orvosi statisztikákat az általa valósnak mondottakkal (sajnos nem értek a témához, de el tudom képzelni, hogy valóban neki van igaza).

A könyvben olyan szülések történeteit olvashatjuk el, amelyeket a Farmon vezettek le. A Farmot Gaskin alapította, itt képzett bábák segítenek a nőknek abban, hogy természetes módon hozhassák világra a gyermekeiket. Ezeket a szüléstörténeteket az anyák írták (egy, a szülésnél jelen lévő apa által írt is található a könyvben), hogy elmeséljék, miként élték meg a természetes szülést. Először kicsit tartottam attól, hogy majd túl lesznek idealizálva és jócskán szépítve ezek a szüléstörténetek, de elég valóságosak voltak. Bennük volt a fájdalom, az undi dolgok leírása is, de emellett az is, hogy az adott nők sokkal felszabadultabban élték meg a szülést. Már csak azért is, mert nem voltak fekvő helyzetbe kényszerítve, leszíjazva szülés közben, hanem úgy mozoghattak, ahogyan jólesett nekik. A nyugodt, biztonságos körülményeknek, támogató jelenlévőknek köszönhetően pedig sokkal könnyebben, gyorsabban tágultak, sőt, volt olyan köztük, aki szülés közben orgazmust élt át. Amiről azt sem tudtam korábban, hogy lehetséges, hiszen nekünk csak azt mondják el, mennyire fájdalmas, kínnal teli és veszélyes a szülés, hogy mindenképpen orvost és kórházat akarjunk, na meg persze epidurálist és császármetszést.

Azt azért nem mondom, hogy megjött a kedvem a szüléshez (gyereket mindig akartam, az állapotosságot mindig csodás érzésnek képzeltem, de maga a szülés elég riasztó, fájdalmas és undorító élménynek tűnt, amire sosem vágytam), de ha egyszer mégis szülnék, orvos jelenlétével, de farmbeli körülmények között és csak rám és a babámra figyelő, hozzáértő bábák jelenlétében szeretnék.

A könyv lényegében az USA-beli állapotokat mutatja be, az ottani egészségügyi rendszert, orvosi hozzáállást és a bábák nehezített, mégis csodás szakmáját, de ismerve a magyarországi kórházakat, nőgyógyászokat, orvosokat, és hallva sok nőtársam sokszor nemi erőszakkal felérő, traumatikus szülésélményét, úgy gondolom, itt sem túl jó a helyzet. Olyan orvosokra lenne szükség, akik nem alázzák meg a terhes, szülő nőket, nem tekintik őket "gyereknek", hanem a megfelelő információkat elmondva nekik hagyják őket felnőttként dönteni, ha épp nincs vészhelyzet (és még vészhelyzetben is, ha lehet, tájékoztatják őket arról, mi fog történni velük).

Nekem csak sima nőgyógyászati tapasztalataim vannak, négy férfi nőgyógyásznál is megfordultam eddigi életem során a PCOS-em miatt, de mindegyik úgy kezelt, mint egy buta kislányt, nem pedig mint egy felnőtt, értelmes nőt. Lényegében úgy éreztem magam náluk, mint egy bukott diáklány, akinek a mindentudó okos férfi majd megmondja a tutit a női testről és azon belül a saját testéről is. Mindegyiküktől a lekezelő stílus miatt jöttem el végül, mígnem szerencsémre találtam egy idősebb női nőgyógyászt, aki normálisabban bánik az emberrel. Remélem, hogy még sokáig nem megy el nyugdíjba, mert akkor kezdhetem elölről a keresgélést.

Szóval ahhoz, hogy a nők és a gyerekek megkaphassák egészségügyileg, lelkileg és minden egyéb szempontból a lehető legjobb ellátást, mind az orvosok hozzáállásán változtatni kéne (mert hiába hiszi azt némelyikük, nem istenek, a nők pedig nem butuska kislányok), mind az egészségügy jelenlegi állapotán és nézőpontján változtatni kéne (modernebb képzés, a bábák és orvosok szoros együttműködése, lehetőség az alternatív szülésre akár kórházi körülmények között is, de otthon is, a nők tényleges tájékoztatása a lehetőségeikről stb.). Jelenleg nem nagyon látok rá lehetőséget, hogy pozitív irányban változzon a helyzet sajnos, mert úgy tűnik, sem az USA-ban, sem nálunk nem foglalkoznak igazán, érdemben a nőkkel és a gyerekekkel (már persze a látszatintézkedéseken kívül).

Hogy tetszett a könyv?

Olvasás előtt kicsit féltem tőle, milyen nézőpontot képvisel Gaskin, de én nyitottnak, elfogadónak, a másképp döntők felett cseppet sem ítélkezőnek láttam azok alapján, amiket írt. Nem ítéli el sem a császárral szült nőket, sem azokat, akik egyáltalán nem akarnak gyereket. Egyszerűen csak a lehető legjobb körülményeket akarja azoknak, akik viszont szülnének. És én is ezt szeretném az így döntő nőtársaimnak és a gyermekeiknek. Sajnos Gaskin statisztikáit és az általa elmondott tudományos dolgokat nem tudom megítélni, lévén, soha nem szültem és soha nem tanultam arról, miként működik a szülés, vagyis fogalmam sincs róla, miben van igaza, miben nem, de az tuti, hogy a nők egészségügyi, ezen belül nőgyógyászati ellátása sok helyen borzalmas.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik szeretnék új nézőpontból szemlélni a szülést, az egészségügyi rendszer hozzáállását a szüléshez, a szülő nőkhöz és a megszületendő babákhoz, valamint szeretnék megismerni a bábák hitvallását.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Marc Brackett: Érezni szabad! – Az érzelmi intelligencia mint a jóllét és a siker kulcsa

Miért választottam ezt a könyvet?

Mindig is érdekelt a pszichológia, az emberi érzések, kapcsolatok működésének mikéntje. Íróként ez hasznos számomra, de főképp azért foglalkoztat, mert nagyon rossz vagyok mind az érzelmeim megértésében, feldolgozásában és kimutatásában, mind abban, hogy szoros érzelmi kapcsolatokat építsek ki bárkivel is. Nagyjából tudom, hogy miért van ez így, és próbálok változtatni rajta, többek között azzal, hogy sokat olvasok a témában, és az olvasottakat, tanultakat próbálom beépíteni a saját életembe, viselkedésembe. Szóval ezt a könyvet a témája miatt választottam, hátha lelkileg tovább épülhetek általa.

Véleményem a könyvről

A könyv írója 25 évet töltött az érzelmek kutatásával, és létrehozott egy RULER elnevezésű programot a nagybátyja segítségével és közreműködésével, ami azt célozta meg, hogy az iskolákban, munkahelyeken megtanítsák a felnőtteknek és fiataloknak, hogy miképpen tudják megérteni, megélni, kimutatni és feldolgozni az érzéseiket, fejleszteni az érzelmi intelligenciájukat, eredményesen kezelni a stresszt, a kiégést, hogyan javíthatnak az iskolai, munkahelyi légkörön úgy, hogy az növelje a teljesítményt és az emberek is jobban érezzék magukat tőle a bőrükben. A RULER program alapjait, stratégiáit, lényegét mutatja be nekünk ez a könyv, hátha mi is tanulunk belőle, és képesek leszünk beépíteni az életünkbe.

Marc Brackett gyerekkora nem volt túl kellemes. Nem elég, hogy molesztálták, még súlyos iskolai bántalmazás áldozata is volt hosszú időn keresztül, és a szülei sem voltak a helyzet magaslatán. Ha nincsen a bácsikája, aki szerencsére tanárként tudta, miként kell az érzelmeket kezelni, kimutatni, feldolgozni, talán elkallódik, depressziósan, függőként vagy egyéb szörnyű módon végzi. Ehelyett Marvin bácsival karöltve elkezdte az érzelmeket kutatni, ketten kidolgozták a RULER programot, és azon voltak, hogy rávegyék az iskolákat vezető, konok felnőtteket, hogy hagyják nekik bevinni az intézmények falai közé a gyerekek és felnőttek érdekében is.

Nagyon tetszett, hogy a könyvben többször előkerült a "Hogy érzed magad?" kérdés, de mindig más formában, kicsit mást, többet adva az olvasónak. Ez elsőre egy nagyon elcsépelt kérdés, állandóan megkérdezzük egymástól, de valójában mintha sosem lennénk igazán kíváncsiak és sosem akarnánk igazán elmondani a másiknak. Talán azért, mert mi magunk sem tudjuk a választ pontosan.

A könyvbeli RULER program neve a Recognizing (érzelmek felismerése), Understanding (érzelmek megértése), Labeling (érzelmek megnevezése), Expressing (érzelmek kifejezése) és Regulating (érzelmek szabályozása) szavak első betűjéből áll össze. Amikor belekezdtem a könyvbe, azt gondoltam, hogy: "Most komolyan? Hát ki ne tudná, hogy mit érez éppen?". Aztán amikor belemerültem az olvasásba, és jöttek a kérdések, amikre megpróbáltam válaszolni, rájöttem, hogy: "Hú, bakker, fogalmam sincs, mit érzek pontosan!".

Szóval a könyv első rádöbbenése az volt számomra, hogy mi, hétköznapi átlagemberek valóban nem tudjuk, mit érzünk. Amikor épp felhördülünk valamin, és azt hisszük, dühösek vagyunk, valójában szó sincs erről. A dühös reakciót a félelem, az elkeseredettség, a tehetetlenség és más egyéb érzések váltják ki. Vagyis valójában nem dühöt érzünk, csak azt hisszük, és mivel félreértjük magunkat, kezelni sem tudjuk a helyzetet. Ugyanígy kívülről is dühösnek látszunk, és a másik ember a dühünkre reagál ahelyett, hogy a valódi (félelem, elkeseredettség, tehetetlenség stb.) érzéseinkre tenné. Így beszélünk és érzünk el egymás mellett, és ahelyett, hogy a problémák megoldódnának, csak még rosszabb lesz.

A könyv segít abban, hogy felismerjük, az adott pillanatban mit is érzünk valójában. De ez csak az első lépés. Meg kell értenünk, hogy miért érezzük azt, amit, és képesnek kell lennünk szavakba önteni. Ez a második legnehezebb dolog szerintem. Ismerjük az alapérzéseket (düh, öröm, szomorú, fáradt stb.), de ezek mellett ezer érzelem és ezer érzelmi árnyalat létezik még, és ahhoz, hogy értsük magunkat és megértessük magunkat mással, meg kell tudnunk pontosan fogalmazni, mi is van bennünk.

Lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy egyszerűen nem rendelkezünk az emócióink árnyalt kifejezéséhez szükséges szókészlettel. Az emberek háromnegyedének komoly fejtörést okoz, hogy megfelelő szavakat találjon érzései leírására. És amikor végre kiböknek valamit, általában akkor sem árulnak el sokat. A legtöbben csak hebegnek-habognak, keresik a szavakat, majd végül előrukkolnak a legáltalánosabb, leggyakoribb formulákkal: Jól vagyok; Köszi, jól; Minden oké... 

Az ember ilyenkor elgondolkozik: tudom egyáltalán, mit érzek? Megadtam magamnak a szabadságot, hogy megkérdezzem? Megkérdeztem valaha is a partneremet, a gyerekemet, a kollégámat? Manapság, amikor szinte minden kérdésünkre azonnal választ ad a Siri, a Google vagy az Alexa, megfeledkezünk arról a szokásunkról, hogy egy pillanatra megálljunk, és befelé vagy egymás felé forduljunk a válaszokért.

Aztán persze azt is tudnunk kell, hogy mikor milyen formában mutassuk ki az érzéseinket otthon, az iskolában, a munkahelyen, mert minden helyzetben másképp tudjuk ezt megtenni, lévén társadalomban élünk, és pl. nem ordíthatunk a főnökünk képébe, ha éppen dühösek vagyunk rá (vagyis megtehetjük, csak akkor másnap már nem lesz munkánk). Viszont ilyen helyzetekben sem kell elfojtani az érzéseinket, csak tudnunk kell jól kimutatni azokat. Vagyis képesnek kell lennünk szabályozni is az érzéseinket, és tisztában kell lennünk azzal, hogy mikor, milyen formában és kinek mutatjuk meg őket.

Ez így elsőre egyszerűnek tűnhet, de a könyvet olvasva rájön az ember, hogy egyáltalán nem az. Nagyon nem. Komoly munka megismerni az érzéseinket, rájönni, hogyan működünk, miként fejezhetjük ki mindezt másoknak, és hogyan szabályozhatjuk az egész érzelmi folyamatot. De a könyv segít abban, hogy úgy érezzük, érdemes belevágni a dologba, mert hasznos lesz számunkra.

A kötetben nemcsak elmélet van, gyakorlati példákat is kapunk, valamint Brackett különböző eseteket, helyzeteket hoz fel a saját életéből, munkásságából, amik által megérthetjük, hogy miért is fontos a RULER program, és miért is fontos, hogy a születésünktől kezdve foglalkozzunk az érzelmeinkkel.

Hosszú időn át azt tanították nekünk, hogy fojtsuk el az érzéseinket. A férfiak nem mutathatták ki a gyengeségeiket, félelmeiket ("Egy férfi sosem sír!"), a nők a dühüket, negatív érzéseiket (Egy nő legyen kedves, megértő, és mindig mosolyogjon!"). És mi lett a végeredménye ennek? Egy csomó frusztrált, depressziós, agresszív ember. Szerintem nem kérdés, hogy mekkora kárt okoztunk magunknak az érzéseink elfojtásával és azzal, hogy társadalmilag ezt várják el tőlünk a családban, az iskolában, a munkahelyünkön, mindenhol.

Nem mellesleg nemcsak magunknak okoztunk károkat. Egy érzelmileg kiegyensúlyozott gyerek jobb eredményekre képes az iskolában, egy érzelmileg kiegyensúlyozott felnőtt pedig jobban teljesít a munkahelyén és boldogabb családi életet él.

A könyv olvasása után egyszerűen nem értem, miért nem látják ezt át azok, akiknek hatalom van a kezükben. Legyen szó iskolavezetőkről, főnökökről, politikusokról stb. Ahogy Brackett is írja, először őket kell meggyőzni, mert fentről lehet lefelé haladni a programmal. Ha egy szervezet struktúrájában fent nem támogatják az egészet, akkor lent sem fog működni. Pedig a fent ülőknek is hasznára válna az egész, mert a boldogabb diák és dolgozó jobb teljesítményt nyújt, vagyis nagyobb sikert, pénzt, hasznot hoz.

A másik érdekes gondolat, amire a könyv rávilágított, hogy a fizikai betegségek esetében nagy hangsúly fektetnek a megelőzésre. Vannak szűrőprogramok, ingyenesek is, évenkénti ellenőrzések, hogy minden rendben van-e velünk. Persze ez sem tökéletes még, mert sokan nem élnek a lehetőséggel, és csak akkor mennek el orvoshoz, ha már valami nagy baj van, de a vezetőink, orvosaink és egyéb szakemberek legalább igyekeznek azt propagálni, hogy fontos a megelőzés.

A lelki gondok, betegségek esetén viszont már csak akkor foglalkoznak az emberrel, ha nagy baj van. Ha már depressziós, ha már függő, ha már megpróbálkozott az öngyilkossággal stb. Pedig ebben az esetben is, ha gondot fordítanánk a lelki nevelésre, az érzelmi intelligencia fejlesztésére, akkor sokkal kevesebb dolga lenne a most egyébként leterhelt pszichológusoknak, pszichiátereknek és pszichiátriai intézményeknek. Valamint sokkal több hasznot hozó tagja lenne a társadalomnak. Ugyanis egy függő, depressziós, lelkileg teljesen összetört ember nem tud családot alapítani, nem tud tanulni, nem tud dolgozni, ezzel szemben pénzt költenek rá az egészségügyben, a munkanélküli segéllyel és egyéb segélyekkel. Arról nem beszélve, hogy a körülötte élők is tönkremennek az ő gondjaitól, mert kihat a családtagokra és más emberekre is egy pszichikailag, lelkileg nem megfelelően működő ember viselkedése, tettei. Vagyis a megelőzés sokkal kevesebb pénzbe kerülne, mint az utólagos tűzoltás, sőt, ha megfelelő megelőzés lenne, sokkal több pénzt is termelnének az emberek. Ez gonoszul hangzik, de egy kapitalista világban csak ezzel lehet meggyőzni azokat, akik döntéshelyzetben vannak, hogy támogassák az emberek lelki fejlődését már a születésüktől fogva.

Én igyekszem tovább fejleszteni magam érzelmileg, még ha nem is könnyű, és remélem, hogy szép lassan a világ is megváltozik majd ebből a szempontból. Mert akkor több boldog és elégedett ember élne a világon, és kevesebb lenne a gonoszság, erőszak.

Hogy tetszett a könyv?

Egyfelől nagyon sok érdekes gondolat volt benne, amit fel tudok használni a saját lelki fejlődésemhez. Másfelől rengeteg olyan témát is felhozott, ami társadalmi szinten gondolkoztatott el arról, mennyire fontos lenne már a születésünktől kezdve fejleszteni az érzelmi intelligenciánkat.

Vagyis összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki úgy érzi, valami nem oké az érzéseivel, valamint azt látja, hogy a világ sem jól áll ehhez a témához, és szeretne némi eszközt kapni a kezébe ahhoz, hogy ezen, ha kicsiben, a saját életén belül is, de változtasson.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Böszörményi Gyula: Lúzer Rádió, Kehida! – Az angyalrablás hadművelet

Miért választottam ezt a könyvet?

Imádom ezt a sorozatot, mindig nagyon jól szórakozom olvasás közben, ezért kérdés sem volt, hogy kíváncsi vagyok rá, miként kerül a Lúzer Rádió Budapestről Kehidára.

Véleményem a könyvről

Mark, a Lúzer Rádió sztárriportere ezúttal nagy bajba keveredik a testvéreivel együtt. Átverik a szüleiket, és elszöknek este egy koncertre, ezért a rögtön ítélő házi bíróság száműzi őket a nyári szünetben Kehidára, Olgi néni egyik ismerőséhez, Gertához. A nő elsőre egy átnevelőtábor szigorú kápójának tűnik, vagyis Mark, Monyó és Pet nem számít túl sok jóra a nyarat illetően. Ám a kalandok Kehidán sem kerülik el a fiatalokat. Sírrablók garázdálkodnak a környéken, valamint egy külföldi pasas váltig állítja Marknak, hogy ő Deák Ferenc leszármazottja.

Az összes Lúzer Rádió-részt szerettem, de eddig számomra ez volt a legviccesebb, legizgalmasabb. És a legnosztalgikusabb is. Kehida ugyanis nagyon sokban hasonlított a helyhez, ahol az apai nagyszüleim éltek, és ahol időnként a nyár néhány hetét töltöttem, és Gerta is sokban hasonlít a nagymamámhoz. Ő is kemény asszony volt, elsőre szigorú és morcos, de azért sok klassz emlékem van róla. Szóval miközben a könyvet olvastam, a gyerekkori emlékeim elevenedtek meg és a nagymamám jutott eszembe.

Tetszett, hogy a budapesti társadalmi körkép után bepillantást nyerhettünk egy kis falu működésébe is. Böszörményi nagyon viccesen és kifigurázva, mégis totál jól hozza a falvakban tényleg megtalálható embertípusokat. A vérfrissítés is jól jött, a megszokott karakterek mellett újabbak léptek színre, ami egy kis újdonságot hozott a történetbe.

Az is nagyon tetszett, hogy Mark mellett most végig ott volt a két testvére, így ők is sokkal nagyobb részt kaptak a történetből. Ez Pet esetében volt számomra igazán örvendetes, mert vagány, imádni való kis pöttöm, akinek a beszólásaitól és tetteitől mindig nevetnem kell. A történet végén először aggódtam érte, aztán jót nevettem, mert rájöttem, hogy inkább annak kell aggódnia, aki ártani akar neki. Imádtam, ahogy mindenki összefogott, hogy megmentsék Petet, igazi jó kis csapattá kovácsolódtak a pozitív karakterek, és valódi barátokká váltak.

– Eresszél ki, vagy megrúglak! – mondta, mikor felismert.

– Sajnálom, de nem – mondtam. – Amire készülsz, az legalább akkora hülyeség, mint amit mi hárman együtt csináltunk.

– Aztat se nem tudod, mit akarok – vágott vissza makacsul toppantva.

– A vak is látja, hogy meg akarsz szökni a büntetés elől.

Csipisz húgom – mert persze ő volt az éjszakai kiruccanás főszereplője – dacosan felvetette az állát.

– Nem tudsz te semmit se, Majcsika! – villogtatta rám a szemét. – Én most nem szökök, hanem menekülök!

– És mégis hová, ha szabad érdeklődnöm?

– Hát... – majdnem elárulta, de aztán mégsem. – Az titkos!

– Azért titkos, mert te magad sem tudod – gúnyolódtam, remélve, hogy ez éppúgy felbosszantja, mint máskor. És bejött!

– Ha tudni akarod, hát a Tircsiékhez!

– Tudtommal Tircsivel épp fasírtban vagytok a Bence miatt.

– Az kicsit se nem számít, mer' én most náluk menekülős védelmezést fogok kérni, mint a tévében azok, akiket máshonnan elkergettek!

Gerta története és karakterfejlődése is jól kidolgozott volt. Butaságnak tűnhet most, a 21. században az a dolog, ami miatt Gerta megbántódott, de fiatal lány korában még teljesen más elvárások voltak a lányok felé, másképp ítélték meg, hogy ki erkölcsös és ki nem az. Szóval teljesen érthető volt, hogy szóba sem állt azzal, akiről azt gondolta, lépre csalta, átverte és elárulta őt. És a gyerekkora, fiatalkori csalódása után az is érthető, hogy magába forduló nő lett, nem gonosz, csak épp szigorú. Az végig látszott, hogy a gyerekek érdekeit tartja szem előtt, jót akar nekik.

A főgonoszokról elhittem, hogy ártani tudnának a gyerekeknek, mégis sikerült őket komikusan megformálni, ami egy fiataloknak szóló könyv esetében kifejezetten jót tett a történetnek. Bár a könyv végéből kiderül, hogy őket nem Böszörményi találta ki, hanem egy régi filmből vette át a karaktereket, mégis jól adaptálta át ebbe a modern ifjúsági sztoriba.

Hogy tetszett a könyv?

A sorozat előző részeit is imádtam, de eddig ez a rész volt a kedvencem, mert nosztalgikus érzéseket keltett bennem Kehida és Gerta, és mert több szerepet kapott Pet, aki nagyon-nagyon vicces és vagány kiscsaj.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki jókat szeretne nevetni, jól szeretne szórakozni, és egy humoros, kalandos sztorira vágyik.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT