Elinor Cleghorn: Szenvedő nők – Mítosz és gyógyítás egy férfiközpontú világban – Blogturné

A Park Könyvkiadó különleges kiadványt hozott el a hazai olvasók számára. Elinor Cleghorn Szenvedő nők című munkája az orvostudomány fejlődésének női perspektíváit tárja fel az ókortól napjainkig, figyelmet fordítva az egyes korok szemléletére, az orvoslásnak a női testhez és betegségekhez való kapcsolatára. A Blogturné Klub öt bloggerének társaságában megismerhetitek a kiadványt, és a kiadó jóvoltából játékunkon nyerhettek is egy példányt a könyvből.

Miért választottam ezt a könyvet?

Azt hiszem, azoknak, akik már régóta követik a blogomat, nem kell ezt magyaráznom. Feminista nőként minden érdekel, ami a nők életéről, gondjairól, szenvedéseiről, küzdelmeiről és győzelmeiről szól. A PCOS betegségem miatt pedig nekem is van jó pár élményem azzal kapcsolatban, hogy miként gondolkoznak az átlagemberek a női betegségekről, és hogyan állnak az egészhez maguk az orvosok, nőgyógyászok. Szóval érdekelt, hogy másoknak milyen tapasztalataik voltak/vannak a múltban és a jelenben.

Véleményem a könyvről

Mivel korábban már egy másik feminista könyvben is olvastam arról, hogy az orvostudomány mennyire figyelmen kívül hagyja a nők szenvedését, így valamennyit tudtam erről a témáról. De őszintén szólva, 465 oldalon töményen összefoglalva, mennyit kellett szenvedniük a nőknek a múltban és még jelenleg is, pusztán azért, mert egy férfiak uralta világban élünk, konkrétan kiborított. Egyfelől érzelmileg, mert a sok baromságot olvasva, amit a férfi orvosok kitaláltak a nőkről, konkrétan dühös lettem (amit persze a múltban a férfiak nem úgy értelmeztek volna, hogy jogosan feldühített a rohadékságuk, álszentségük és tudatlanságuk, hanem úgy, hogy „hisztériás” vagyok). Másfelől fizikailag, mert a nők iránti együttérzés miatt sokszor szó szerint hasgörccsel olvastam a sorokat.

A könyv az ókortól kezdve egész mostanáig összefoglalja nekünk, hogy az éppen aktuális orvostudomány és a kor orvosai (valamint nekik köszönhetően az átlagemberek is) miként gondolkoztak a női testről, lélekről, szenvedésről, fájdalomról, betegségekről. Cleghorn nagyon profin és részletesen összeszedte a tényeket, kiegészítve ezeket egyéni női történetekkel.

A csikló léte azt is bebizonyította, hogy a nők akkor is képesek élvezni a szexualitást, ha nincs kéznél férfi. Képzeljük el, mennyire fenyegetve, sőt irigynek érezhették magukat a férfiak attól, hogy a nőknek úgy van képességük a gyönyörre, hogy ők nem kontrollálhatják. Ez elegendő ok volt arra, hogy nem csupán tudomást se vegyenek a csiklóról, de beteges dologként, torzulásként vagy aberrációként szólják le vagy vegyék körül legendákkal.

Történelmünk során, az idő nagy részében a nő pusztán szülőgép volt, semmi más, és amikor elkezdtek más szempontokból is foglalkozni vele, akkor is általában valamiféle rossz cél, a nők másként való kihasználása, felhasználása állt a középpontban. A férfi tudósok, orvosok és átlagférfiak úgy hajlítgatták kényük-kedvük szerint a „tényeket”, ahogyan az épp hasznos volt a számukra.

Amikor a férfiaknak az kellett, hogy a nők minél több gyereket szüljenek, akkor az volt a „tudományos” álláspontjuk, hogy a nő fizikailag alkalmatlan a tanulásra, munkára, politikára, arra, hogy önálló személyiségként önálló döntéseket hozhasson önmagáról. Amikor viszont (a háború miatt) szükség volt a nők munkaerejére is, azonnal megváltozott a férfiak hozzáállása. Akkor „tudományosan” segítették, hogy a nők átvehessék a férfiak helyét a munkaerőpiacon. Persze nem azért, hogy a nőket egyenlővé tegyék, hanem azért, hogy kihasználják. Mert akkor épp az állt az érdekükben.

„Az emberiség története a nővel szemben a férfi által elkövetett sérelmek és kizsákmányolás története”

Amikor kevés volt a gyerek, akkor erkölcsi és vallási okok miatt bűnként festették le a fogamzásgátlást. Amikor viszont náci eszmékről volt szó és fajtisztulásról, akkor máris támogatták ezeket a módszereket. Volt, aki azt a látszatot keltette, hogy azért, hogy a nehéz sorsú nőknek legyen esélyük felemelkedni, volt, aki nyíltan beszélt róla, hogy azért, mert ezek a nehéz sorsú nők általában fekete bőrűek vagy más kisebbséghez tartoznak, és a fogamzásgátlással, különböző sterilizáló műtétekkel megakadályozható a szaporodásuk.

Szinte mindig amikor azt gondoltam, hogy végre van valaki, aki tényleg segíteni akar a nőknek, kiderült, hogy áll valami a háttérben (pénz, munkaerőhiány, önérdek stb.), és valójában (tudatosan vagy tudattalanul) nem is a nők támogatása a cél. Persze voltak jó emberek, akik tényleg tenni akartak a nőkért, főképp más nők, de még esetükben sem mindig jött össze ez úgy, hogy megkönnyebbülhettem volna. Például a nő, aki harcolt a női egyenjogúságért, kifelejtette a fekete nőket a harcából, mintha ők kevesebbet érnének, mint a fehér nők. Vagy ott volt az az orvos, aki szembement a törvénnyel, és ezzel vállalta, hogy börtönbe zárhatják, mert hajlandó volt elvégezni az abortuszt egy 14 éves, több férfi által megerőszakolt kislányon. Elsőre ez igazi önzetlen kiállásnak, sőt önfeláldozásnak tűnik. Aztán kiderült, hogy ha egy prostituált vagy egy kevésbé jómódú családból származó lány lett volna az áldozat, már nem áldozta volna fel magát azért, hogy segítsen.

Az meg, hogy volt olyan kor, nem is annyira régen, amikor a nyugati világban a férfiak a munkájuk miatt kaptak egészségbiztosítást, ám ez nem terjedt ki a feleségükre, ezért a nők konkrétan a szülésen kívül nem juthattak hozzá orvosi ellátáshoz, ha nem volt elég pénzük fizetni érte (márpedig a többségüknek nem volt), 21. századi szemmel nézve egyenesen felháborító. Persze, most is van olyan nyugati ország, ahol sz*r az egészségügyi rendszer, de az ellátás lehetősége itt már nem a nemedtől függ, konkrétan a férfiak számára is sz*r az egész.

A könyv végigvette azokat a mostanra nyilvánvaló baromságokat is, amelyeket az orvosok tényként adtak elő a nőkkel kapcsolatban a múltban. Hogy a méhünk önálló lényként külön életet él, vándorol, és minden egyes betegségünk a méhünkből ered. Hogy minden betegségünket úgy lehet megelőzni, ha minél előbb férjhez megyünk, házas életet élünk (természetesen csak a férjünkkel, csak úgy és akkor, ahogyan és amikor urunk és parancsolónk akarja), és szülünk vagy ezer gyereket. Hogy a különböző anyajegyek és más testi jegyek arra utalnak, hogy valaki boszorkány. Hogy a nők a menstruációjuk miatt képtelenek dolgozni, tanulni, politikával foglalkozni. És még sorolhatnám... Néha nem tudtam olvasás közben, hogy röhögjek vagy sírjak... Csak azért nem tudtam nevetni, mert tisztában voltam vele, hány nő szenvedett, vagy épp halt meg ezektől az oltári nagy hülyeségektől.

Mosher gyenge egészségtől és kimerültségtől szenvedett, de mindez nem térítette el elhatározásától, hogy orvos legyen. 1900-ra, harminchét éves korára két bölcsészdiplomát szerzett, egy orvosi diplomát a Johns Hopkinsról, és volt egy magánparxisa Palo Altóban, Kaliforniában. Elérte mindazt, amit mások lehetetlennek gondoltak, hiszen egy betegeskedő nőtől nem várták el, hogy a tanulás fegyelmét vagy az orvosi pálya kívánalmait elviselje.

Nagyon sok egyéni történet is található a könyvben, ami sokkal személyesebbé teszi a múltat és a történteket. Általánosságban elmondva a tényeket is átérezhető a nők szenvedéstörténete, de úgy, hogy nevet és konkrét eseményeket, konkrét fájdalmakat tudunk társítani az elmondottakhoz, még megrázóbb.

A valódi változás akkor következett be, amikor a nők nemcsak a saját testükért, de másokért is kiálltak, amikor egymást meghallgatva teremtettek közös tudást, amikor dacoltak az elnyomó eszmékkel, kiálltak ellenük és szembementek velük. amikor a nők nem hajlandók elnémulni, a férfiközpontú kultúra veszít az erejéből.

Mára sok minden változott, de sajnos még nem eléggé. A nőgyógyászok jó része még mindig istenként viselkedik, a nőket tudatlan gyerekekként kezeli, nem foglalkoznak rendesen a panaszaikkal, fájdalmaikkal, azt mondják a kóros tünetekre is, hogy ez normális dolog, amit a nőknek el kell tudni viselni, és hasonlók. Én is megjártam a PCOS-sel a hadak útját, mire egyáltalán diagnosztizálták. Aztán pedig több nőgyógyászt is végigjártam, hogy végre emberszámba vegyenek, és ne úgy érezzem magam a vizsgálatokon, mint egy ostoba kislány, akit a szigorú, mindent jobban tudó doktor helyretesz. Végül egy nőgyógyász nőnél kötöttem most ki, akivel elégedett vagyok. Szóval igen, egyfelől jó lenne, ha több nőgyógyász nő létezne, mert kevesen vannak, másfelől nem ártana a férfi nőgyógyászokat edukálni egy kicsit, hogy a nők ne betegen, segítségre várva menjenek be az ajtajukon, és súlyos traumákkal, rossz érzésekkel jöjjenek ki onnét.

Mivel nincsen gyerekem, így a szülészeti erőszakról nincsenek saját tapasztalataim, de mivel nőjogi körökben is mozgok, ezernyi szörnyűséges történetet hallottam ezernyi nőtől. Szóval nyilvánvaló, hogy azon a téren sincs minden rendben még most, a 21. században sem.

Arról már ne is beszéljünk, hogy megint elkezdték nyomasztani a nőket a szüléssel, a megelőzés és edukáció még mindig nem érhető el mindenki számára, és az abortuszt démonizálják ahelyett, hogy a már élő gyerekeknek teremtenének jobb jövőt, és a megelőzést tennék elérhetővé mindenki számára. És még sorolhatnám...

„A gyerekeknek a szabad akarat, és nem a félelem útján kellene világra jönniük”

Szóval jócskán van még miért küzdenünk, mert bár sokan állítják, hogy az egyenjogúság megvalósult, de a nagy sz*rt. Jobb helyzetben vagyunk, mint néhány elmaradott országban, ez tagadhatatlan, de még itt sincs egyenlőség. Az orvostudomány területén sem.

Hogy tetszett ez a könyv?

Megrendítő volt látni, hogy hány nő szenvedett és halt meg feleslegesen a múltban, csak mert nem kezelték vagy félrekezelték ostoba vallási vagy erkölcsi köntös mögé bújtatott férfiérdekek miatt. A személyes történetek pedig még megrázóbbá tették ezt az olvasmányt. Azt viszont jó volt látni, hogy azért némileg haladtunk a jó irányba, még ha bőven maradt is küzdeni és javítani való dolog.

Szóval összességében IMÁDTAM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Szerintem hiánypótló olvasmány, amit mindenkinek végig kéne olvasnia. Férfiaknak és nőknek egyaránt.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

A könyv az egyes korszakok kiemelkedő nőjogi alakjait is bemutatja röviden, így a turnéhoz tartozó nyereményjátékban egy kis nyomozásra invitálunk titeket. Ismerjünk meg együtt közülük ötöt! Minden állomáson találtok egy-egy rövid ismertetőt a nők jogai, lehetőségei mellett kiálló személyekről. A feladatotok, hogy a nevüket beírjátok a Rafflecopter megfelelő sorába.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Leírás a játékhoz:

A 14-15. század fordulóján Franciaország egyetlen elismert írónője, aki eredetileg Velencében született. Elbeszéléseiben szembeszállt a korszak negatív nőképével, írásai nagy népszerűségnek örvendtek. Férje halála után átvette annak munkáját, és udvari írnokként tartotta fenn magát és három gyermekét.

Állomáslista:

Blogturné

10. 18. Szembetűnő

10. 20. Olvasónapló

10. 22. KönyvParfé

10. 24. Spirit Bliss Sárga könyves út

10. 26. Readinspo

a Rafflecopter giveaway

   

Őrülten, mélyen – Alan Rickman naplói

Miért választottam ezt a könyvet?

Alan Rickmant a Harry Potter-filmekből ismertem meg, és ezért a mondatomért szerintem elég morcosan nézne. De miután teljesen beleszerettem az általa megformált Perselus Piton karakterébe, más filmekben is megnéztem őt, és egyéb kedvenceim is vannak tőle. A Hósüti, az Igazából szerelem, a Galaxy Quest, a Dől a moné, a Fújd szárazra, édes! a kedvenceim között van, de más filmjeit is láttam és tetszettek. Amit nagyon sajnálok, hogy színházban sosem láttam játszani, pedig szerintem az a közeg állt igazán közel hozzá.

Emberként persze nem sokat tudhattam/tudhatok róla, hiszen amit a sajtó leír, az kb. annyira igaz, mint egy mesekönyv: nyomokban tartalmazhat igazságot. Viszont a videós interjúi alapján értelmes, művelt embernek képzeltem, és az is nagyon tetszett, hogy szinte az egész életét egyetlen nő, Rima Horton mellett töltötte el.

Nem igazán tudtam eldönteni, mennyire illendő belekukkantani egy elhunyt ember naplóiba, de a kíváncsiságom erősebb volt, mint ez a kétségem, mert meg akartam ismerni egy kicsit a valódi Alan Rickmant, hogy tudjam, valóban olyan-e, amilyennek képzeltem.

Véleményem a könyvről

Ahogy kinyitjuk a könyvet (valamint a hátsó borító belső részén is), rögtön Alan Rickman naplójának oldalaival találkozhatunk. Láthatjuk a kézírását, hogy hogyan illusztrálta, díszítette ki az oldalakat. Az biztos, hogy számomra nagyon olvashatatlanul írt, de ezért nem hibáztatom, én is elég rondán írok, mióta az egyetemen veszett tempóban kellett jegyzetelni, és elrontották a kézírásomat ezzel. Viszont imádom a kis rajzait, amelyekkel feldobta az oldalakat!

Az előszót a könyvhöz Emma Thompson írta, és a szavaiból érezni, hogy Alan Rickman mennyire közel állt hozzá. Nagyon ellentétes személyiségű emberként írja le, és elmesél néhány személyes sztorit is róla. Tetszik, hogy nem idealizálja, hanem mind a pozitív, mind a kevésbé pozitív oldalát is megjeleníti. Mert hát, ember volt. Nem volt tökéletes. De az biztos, hogy nagyon érdekes és értékes ember volt.

Ezt követi Alan Taylor bevezetője, amelyben összefoglalja nekünk Alan Rickman életének főbb eseményeit, valamint beszél a naplóiról is. Többek között arról, hogy Alan Rickman ezeket nem kiadásra írta, és nem tudják, vajon akarta volna-e, hogy megjelenjenek. Sokan azt mondják, nem lett volna szabad megjelentetni ezeket, de... a naplóban írtak alapján egy dologban biztos vagyok, hogy Alan Rickman számára Rima Horton, a felesége volt egész élete során a biztos pont. Az a személy, aki ha megjelent, akkor minden rendben volt. Szóval, ha ő engedélyezte a naplók kiadását, akkor én nem kérdőjelezem meg, hogy Alan Rickman sem bánta volna ezt. Kétlem, hogy Rima Horton a pénz vagy bármi más miatt olyat tett volna, amivel megsérti a férje emlékét.

Rima telefonál. Karambolozott. Megijedek. Semmi baja.

Rima lesántult, de egy darabban van! Hála istennek! Csak ez jön ki a számon.

A könyv 1993-tól 2015-ig, Alan Rickman haláláig tartalmazza a naplóit. Minden fejezet egy évet foglal magába. A fejezetek elején címszavakban felsorolva találhatjuk, hogy az adott évben milyen témákról is lesz szó. Ezek a címszavak film- vagy színdarabcímek, helyek, emberek nevei, fontos történelmi események megnevezései és hasonlók.

Amikor elkezdtem olvasni a naplóbejegyzéseket, először egy kicsikét megijedtem. Ugyanis hirtelen rengeteg ismeretlen névvel találkoztam. Rokonok, barátok, politikusok, filmes és színházi munkatársak és egyéb hírességek nevei kerültek elő a bejegyzésekben pusztán említésképpen, mert Alan Rickman aznap éppen találkozott velük. Lábjegyzetben és egyéb módon időnként jelezték, hogy kik is ezek az emberek, de az, hogy az illető például német koreográfus, nem nagyon segített hová tenni őt, hiszen ezen kívül semmit nem tudtam az illetőről. Féltem, hogy emiatt egy csomó dolgot nem fogok megérteni a bejegyzésekből, és az egész száraz lesz és unalmas. Vagyis egy kicsit olyan, mint a Biblia azon részei, amikben hosszú oldalakon keresztül sorolják, hogy XY leszármazottja YX, az ő leszármazottja ZZS, az övé pedig NM stb.

Szerencsére hamar rájöttem, hogy miként kell ezt a naplót élvezettel olvasni. A sorok között kell keresgélni a lényeget. Nem az a fontos, hogy kik azok az ismeretlen emberek, akikkel Alan Rickman találkozott, hanem az, hogy ez a sok név azt mutatja, mennyi embert ismert. Megmutatja, hogy milyen sűrű életet élt. Hogy mennyi barátja volt. Milyen dolgok és személyek érdekelték, és kiktől tartotta volna meg a három lépés távolságot, ha megteheti. És amint megtanultam a sorok között olvasni, elkezdtem nagyon-nagyon élvezni a naplókat.

Az biztos, hogy Alan Rickman nagyon túlfeszített életet élt. Ha épp nem forgatott, akkor színházi próbákra járt, ha pedig nem azokon volt, akkor más, a munkával kapcsolatos eseményen, interjúkon vett részt. Akkor sem pihent sokat, amikor épp nem dolgozott. Különböző eseményekre, baráti összejövetelekre, színházi előadásokra, moziba járt, különleges helyekre utazott, vagyis a pihenése is általában aktív volt. Nem csoda hát, ha állandóan lebetegedett vagy megsérült. Folyton volt valami betegsége a megfázástól kezdve sajnálatosan a rákig. És valószínűleg a fáradtságnak és túlterheltségnek volt az is köszönhető, hogy hol a fejét ütötte be, hol a lába vagy a keze sérült meg egy rossz mozdulat vagy lépés következtében. Azt például a könyvből tudtam meg, hogy a hallásával is súlyos gondok voltak.

Az is feltűnt a naplóbejegyzésekből, hogy Alan Rickmant mintha körülvette volna a halál. Szinte állandóan meghalt valakije. Családtagok, színésztársak, barátok és egyéb ismerősök... Rengetegszer írt arról, hogy éppen kije haldoklik a kórházban, kinek a haláláról értesítették, vagy kinek a temetésére ment el. Ezen kívül sokszor ír a világban történt természeti katasztrófákról, háborúkról, amikben emberek haltak meg. Ezek az események őszintén megviselték a lelkét. Nagyon foglalkoztatta őt a helyi és a világpolitika is, és mivel szerette volna, ha a világ jobb hellyé válik minden egyes ember számára, ezért aktívan részt is vett a politikában.

Érdekes volt látni, hogy miként viszonyult a különböző filmjeihez, főképp a Harry Potter-sorozathoz. Őszintén szólva, én azt hittem, hogy a naplóbejegyzései az első filmre való felkéréstől kezdve az utolsó film leforgatásáig tele lesznek HP-s gondolatokkal, ehhez képest, alig foglalkozott ezzel a témával. Azt is gondoltam, hogy mivel sok-sok évnyi forgatásról volt szó, sokkal közelebb kerültek egymáshoz a filmbeli színészek, de úgy vettem ki a bejegyzésekből, hogy főként csak Maggie Smithszel és Michael Gambonnal voltak igazán barátok. Daniel Radcliffe-ről mondott még igazán szépeket, őt intelligens, tehetséges fiatal fiúnak, aztán később férfinak tekintette, bár azt írta róla, hogy inkább a kamera mögött tudná elképzelni, nem színészként.

A lényeg, hogy nagyon úgy tűnt a bejegyzésekből, hogy Alan Rickman számára sokkal kisebb fontosságú volt a Harry Potter-sorozat, mint számunkra, akik ezen a történeten nőttünk fel. Ami nem baj, sőt, nagyon izgalmas volt megtudni, hogy ő mely filmjeit, színházi szerepeit tartotta nagyra, melyekkel kapcsolatban érezte azt, hogy baklövés volt az elvállalni, és melyek voltak majdhogynem semlegesek a számára.

Bár imádta a színészetet, a színházi közeget, a jó hangulatú forgatásokat, ennek a világnak az árnyoldalába is bepillantást nyerhettünk általa. A Warner Bros.-ról, a Harry Potter-filmsorozat gyártójáról és forgalmazójáról például leírta, hogy smucigok, kihasználták a színészeket, azt, hogy elkötelezettek voltak ezzel a történettel kapcsolatban. Sőt, ha jól emlékszem, a harmadik film után Alan Rickman még azon is elgondolkozott, hogy kiszáll az egészből, és felhagy Piton szerepével. Ami nekünk, rajongóknak borzalmas lett volna, szóval hála az égnek, hogy nem tette végül. De... azt rossz tudni, hogy mennyire nem becsülték meg azokat az embereket, akik a világon sok millió ember számára nyújtottak valami felejthetetlent.

A Caprice-ből kisétálva taxit kerestem, és macska-egér játékot játszottam egy fotóssal, aki nyilvánvalóan „dühös” képet akart csinálni rólam. De csak a „dühös” tarkómat sikerült lekapnia.

Más forgatásokon vagy színpadi próbákon sem volt fenékig tejfel a színészek élete. Volt olyan munka, amelynek során Alan Rickman a rendezőben látta a hibát, de olyan is, ahol a színésztársairól gondolta, hogy nem végzik megfelelően a feladatukat. Hogy igazságos legyen, Alan Rickman sokszor önmagával is nagyon kritikus volt, és rosszul érezte magát, ha valamit nem volt képes úgy megcsinálni, ahogyan azt szerette volna. Ha ilyesmi történt, az szó szerint depresszióssá tette és fizikailag megbetegítette. Vagyis olyan ember volt, aki nagyon mélyen érzett, és sok minden nehezedett a lelkére.

Alig tudok aludni. Mély szomorúság, mondhatni depresszió telepszik rá mindenre. Valami gumikötél kéne, ami kirángat ebből az állapotból a délutáni interjúkra.

Alan Rickman nem volt szentéletű. Kicsit féltem attól, hogy a naplóit olvasva olyasmiket is megtudok majd róla, amik zavarni fognak vagy csalódást okoznak, mert hát, sokszor hallani, hogy a színészek világa tele van droggal, piával stb. És igen, ezek Alan Rickman életéből sem hiányoztak, valahogy mégsem éreztem azt, hogy csalódtam volna benne. Talán, mert a szavaiból átéreztem azt a túlhajtottságot, depressziót, szomorúságot, ami állandóan jellemezte az életét és őt magát. A bejegyzései során egyszer írt arról, hogy kipróbált valami enyhe drogot, szóval nem volt drogos, aminek örültem. Nem mondom, hogy egyetértek az egyszeri kipróbálással, de legalább nem cseszte úgy el ezzel az életét, mint sok más híresség. Az alkohol... nos, azzal már voltak kisebb problémái. Amikor társaságba járt, ivott, és sokszor szidta magát másnap emiatt. Többször is tartott olyan időszakot, amikor vagy teljesen, vagy részben visszafogta az alkoholfogyasztását. Balhéi nem voltak az ital miatt, az életét sem akadályozta az alkoholfogyasztás úgy egészében, a munkát szent dologként kezelte, szóval forgatások, próbák közben józan volt.

Szóval összefoglalva, megvoltak a hibái, de egyfelől nem akkorák, mint sok más hírességnek, másfelől, ő nem okozott botrányokat, nem használta ki a nőket, nem tette tönkre az életét a drogokkal, alkohollal. Szóval csak amolyan enyhén nem volt tökéletes.

Nem helyes, ha egy színésznőt porcelánbabaként kezelnek ahelyett, hogy profiként bánnának vele.

* 

De az a helyzet, hogy képtelenség szó nélkül elmenni a durvaságai mellett (Alan Rickman itt az adott film rendezőjéről beszél – Spirit Bliss). „Gyorsabban vigyétek arrébb azt a nőt!” „Az a nő”, akiről beszél, Elena [Malasevszkaja, aki Olga nagyhercegnőt játssza]. Már az elejétől fogva velünk van. TANULD MEG A NEVÉT!

* 

Harvey W[einstein] felháborítóan bánt Sigourney-val. Úgyhogy most meg akarom büntetni. Nem mintha érzékelné...

Tetszett, ahogyan a nőkről írt a könyvében, főképp Rimáról, valamint a kolléganőiről. Amikor egy rendező nem a megfelelő módon kezelte valamelyik színésznőt, Alan Rickman felháborodva írt erről, ő egyenlőnek tekintette a férfiakat és a nőket, a férfi színészeket és a női színészeket. Mindig próbált szembeszállni azokkal a rendezőkkel, akikről úgy érezte, helyre kell tenni őket akár emberileg, mert nem jól kezelték a színészeket, akár szakmailag, mert elbénáztak valamit, ezért elég sok vitája is akadt. Ezek a viták kimerítették és megviselték a lelkét, de mindig beleállt a dolgokba.

Magyarországról és a magyar színészekről is többször írt a bejegyzéseiben, és mindig kihangsúlyozta, hogy a magyar színészek mennyire tehetségesek. Ahogyan azt is, hogy nincsenek rendesen megfizetve, és nagyon ki vannak használva.

Csetepaté a producerekkel, akik természetesen mindent akarnak a semmiért cserébe. Ezúttal az osztrák színészek lázadnak föl (habár a magyarok éhbérért dolgoznak, annyira alacsony az életszínvonal náluk.)

Az utolsó naplóbejegyzéseket elég nehéz volt olvasni, mivel tudtam, hogy mi következik. Azt azért jó volt megtudni, hogy Alan Rickman viszonylag békésen, fájdalommentesen, a felesége és a barátai, szerettei körében töltötte az utolsó napjait, óráit.

A legutolsó bejegyzést Rima Horton írta meg már a férje halála után. Elmesélte, mivel töltötték az utolsó hónapjaikat, heteiket, hogyan került végül Alan Rickman a kórházba, miként teljek az utolsó napja, hogyan halt meg, és hogyan búcsúztak tőle a hamvasztásán.

A kötet végén kapunk még néhány random naplóbejegyzést Alan Rickman 1993 előtti jegyzeteiből. Ezek összefüggéstelen szövegecskék, gondolom, ezért is kerültek csak úgy érdekességképpen a kötet végébe.

Hogy tetszett ez a könyv?

Nagyon érdekes volt belelátni Alan Rickman életébe, gondolataiba, érzéseibe, még úgy is, hogy sokszor a sorok közül kellett kiolvasni ezeket. Kifejezetten érdekes volt az ő szemén át látni a színészek világát, ami nem is annyira csillogó és tökéletes, mint amilyennek sokszor láttatni akarják. Alan Rickman nem volt tökéletes, de értékes ember volt, ami tisztán kitűnik a naplóiból.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet!

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Mindenkinek, aki kicsit jobban meg szeretné ismerni a valódi Alan Rickmant.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Richelle Mead: Dermesztő ölelés – Blogturné

Rose és Lissa kalandja egy újabb izgalmas történetben folytatódik! Egy brutális támadást követően a Szent Vlagyimir Akadémia falai között is fokozzák a tanulók védelmét, így felbukkan Rose anyja, a legendás, ám szigorú Janine Hathaway is.

Tartsatok bloggereinkkel, hogy megtudjátok, mit gondolnak a Vámpírakadémia második részéről, és ne felejtsetek el játszani se! Egy szerencsés olvasónk megnyeri a Dermesztő ölelést az Agave Könyvek kiadónak hála.

Miért választottam ezt a könyvet?

A Vámpírakadémia-sorozat első részét olvastam korábban, és bár a filmváltozatát nagyon nem szerettem, maga a regény tetszett. Szóval kíváncsi voltam, hogy miként is folytatódik Rose és Lissa élete, milyen újabb bonyodalmakat és veszélyeket kell legyőzniük.

Véleményem a könyvről

A történet lényegében ott folytatódik, ahol az első könyv véget ért. Rose és Lissa továbbra is a Szent Vlagyimir Akadémiára járnak, és Rose életcélja az, hogy a vizsgáit letéve Lissa testőre lehessen. Épp az egyik fontos lépést készül megtenni ezen az úton, amikor is belefut egy tömegmészárlásba. Egy nemesi mora család és a testőreik strigatámadás áldozatai lettek. Ám ez nem egy egyszerű támadás volt, ugyanis a strigákat emberek segítették a szörnyű tett végrehajtásában. Így mostantól minden mora állandó veszélyben van, éjjel-nappal.

Ezt a részt azért volt érdekes olvasni, mert semmiféle információm nem volt arról, hogyan is folytatódik majd a történet. A film csak a könyvsorozat első részét dolgozta fel, úgyhogy teljesen tiszta lappal állhattam neki a folytatás olvasásának. Így nagyobb volt bennem a kíváncsiság, mint az első rész esetében, hiszen nem tudhattam, kiben lehet bízni, kiben nem, melyik karakternek mi a motivációja, jót akarnak-e, avagy rosszban sántikálnak éppen. És persze olvasás közben saját elméleteket állíthattam fel, ami mindig izgalmas játék.

Rose továbbra sem az a tipikus főszereplő. Mármint őszintén bevallom, nem egy túl szimpatikus lány. Elvárja, hogy felnőttként kezeljék, de szerintem nem is lehetne gyerekesebb. Időnként kedvem lett volna rákiabálni, hogy: „Mi a fenét csinálsz már megint? Hát nem látod, hogy ezzel csak még nagyobb bajt okozol?”. Szinte minden tette és döntése azt bizonyította, hogy még nagyon nem képes felnőttként gondolkozni. Ami egyébként nem baj, hiszen nem is az. Bár emberfeletti képességekkel rendelkezik, akkor is csak egy tinédzser. Akit hajtanak a hormonjai, túl vakmerő, előbb cselekszik, és csak azután gondolkozik, és ha megbántják, vissza akar vágni anélkül, hogy átgondolná a következményeket.

Szóval igen, nem túl szimpatikus lány, legalábbis elsőre, mert nem olyan tökéletes főhős, mint amilyeneket a könyvekben megszokhattunk. De talán ez ad egyfajta üdeséget ennek a sztorinak. Hogy Rose a személyisége alapján valójában egy tök átlagos fiatal lány, akinek vannak gyengeségei, rossz tulajdonságai is. És így sosem lehetünk biztosak abban, hogy vajon helyesen dönt-e, vagy kavar valami bonyodalmat. Azt nem mondom, hogy a való életben szívesen barátkoznék egy hozzá hasonló lánnyal, mert nagyon különbözőek vagyunk személyiségben, de olvasni kifejezetten érdekes volt róla.

Elvileg Lissa a másik fontos karakter a történetben, de ebben a könyvben végig úgy éreztem, hogy ő csak egy mellékes szereplő, aki pusztán annyiból fontos, hogy célt ad Rose-nak a jelenbeli és jövőbeli feladatait tekintve. Adrian megjelenésekor felcsillant a szemem, hogy most majd történik valami érdekes, titokzatos a történetszálában, mert a pasi bekavar valamit a képességeivel, áskálódik valamiért a háttérben, de aztán mégsem arra futott ki a szál, amerre én gondoltam. Talán majd a harmadik könyvben Lissa is több szerepet kap, mert a képességei különlegesek, az pedig, hogy el kell nyomnia őket, olyan érdekes probléma, ami kicsit több figyelmet érdemelne.

Dimitrij karaktere sokkal szimpatikusabb volt számomra, mint a filmben, ami nagy pozitívum. Fogalmam sincs, hogy miért szeretett bele Rose-ba, de a szerelem sosem logikus. És tetszik, hogy az érzései ellenére mindig próbál helyesen cselekedni, mindig azt nézi, hogy mi a jó a másiknak, nem pedig azt, hogy mi a jó önmagának.

A mellékkarakterek közül, bármilyen furcsa is, de Miát találtam nagyon érdekesnek. Az első könyv alapján nem gondoltam volna, hogy így lesz, de őt ebben a részben sokkal jobban megismerhettük. Láthattuk a mélységeit, a valódi érzéseit, a pozitív tulajdonságait is. Izgalmas volt látni, ahogyan kibontakozik ebben a történetben, és azt is, ahogyan a Lissával való, nem túl jól induló kapcsolata változik.

A másik érdekes mellékkarakter pedig Rose édesanyja volt. Nos, ő sem egy túl szimpatikus személyiség, és nem mondom, hogy megértem azt, ahogyan a lányával bánt éveken keresztül. Nincs ok arra, hogy érzelmileg elhanyagold a saját gyerekedet, ha már egyszer vállaltad őt. De a történetben láttam az emberi oldalát, azt, amelyik szeretné kimutatni a szeretetét a lánya felé, csak fogalma sincs, miként tegye. Nagyon érdekes volt minden jelenet, amiben Rose és az anyja együtt szerepeltek, mert tökéletesen bemutatták, milyen egy anya-lánya kapcsolat, amiben egyik fél sem gonosz, lényegében szeretik is egymást, csak épp nem tudnak családként jól funkcionálni. Kíváncsi leszek egyébként, hogy mi fog kiderülni a későbbiekben majd Rose apjáról. Biztos, hogy van valami sötét titok vele kapcsolatban, amiről még szó lesz a folytatásban.

A gyilkosságokkal kapcsolatos szál végig érdekes volt. Először az foglalkoztatott, hogy vajon kik állnak a strigatámadások hátterében, miért csinálják ezt az egészet, és miért csatlakoztak be az emberek is ebbe az egész striga–mora/damfír háborúba. Aztán azon törtem a fejem, hogy az új karakterek miként kapcsolódnak ehhez a szálhoz, például Adriannal kapcsolatban kérdéses volt számomra, hogy benne van-e a keze ebben az egészben, vagy más dolgok miatt olyan titokzatos és furcsa. Végül pedig jöttek a fordulatok, a harc, az izgalom, a sokk, amikkel teljesen elégedett voltam. Végig fenntartotta ez a szál a figyelmemet, izgalmas volt számomra.

– Világosíts hát fel minket, Natasa! – szólalt meg. – Áruld el, szerinted mit kellene tennünk, ha már láthatóan ennyi tapasztalatod van a strigákkal.

Halvány kis mosoly játszott Tása ajkán, de nem reagált a sértésre.

– Hogy szerintem mit kellene tennünk? – Közelebb lépdelt a színpad elejéhez, és ránk meredt a válasz közben. – Szerintem fel kellene hagynunk az olyan tervekkel, amiknek az a lényege, hogy mások védjenek meg minket. Úgy gondoljátok, túl kevés a testőr? Nem ez a baj. Az a baj, hogy túl sok a striga. És mi hagytuk, hogy elszaporodjanak, és egyre erősebbé váljanak, azzal, hogy nem tettünk ellenük semmit, leszámítva az ilyen ostoba megbeszéléseket. A damfírok háta mögé bújunk, és nem ügyelünk a strigákra. Ez a mi bűnünk. Mi vagyunk az oka a Drozdovok halálának. Hadsereget akartok? Hát, itt vagyunk. Nem csak a damfírok képesek harcossá válni. Nem az a kérdés, Monica, hogy hova tűntek a damfír nők a frontról. Az a kérdés, mi hova tűntünk.

Mivel mindig is érdekeltek a politikai, társadalmi, szociális kérdések, ezért izgatottan olvastam azokat a részeket, amik abba engedtek betekintést, miként is épül fel a morák társadalma. Érdekes volt látni, hogy bár a moráknak olyan különleges képességeik vannak, amikkel képesek lennének megvédeni magukat, mégsem hajlandóak használni az erejüket. Ehelyett a damfírokat állítják csatasorba (vagyis testőrsorba), és elvárják, hogy szó szerint feláldozzák értük az életüket. Tipikus elkényeztetett, gazdag, pökhendi elit, akiknek a többsége szolgaként tekint a damfírokra. Lényegében tökéletesen leképzik a valódi világ elitjét, akik az átlagembereket veszik semmibe, és azt hiszik, ők az istenek, csak mert sok a pénzük.

Az viszont hogy a damfírok miért érzik ezt fairnek, sőt, miért érzik azt, hogy életük célja megvédeni a morákat, egyelőre még nem teljesen tiszta számomra. Olyan, mintha meg lennének bűvölve, ami a morák képességeit tekintve nem is tűnik annyira lehetetlennek. Bár erre semmi nem utal a történetben egyelőre a megérzéseimen kívül. A való világban ugyanis, bár a közemberek nem nagyon szállnak szembe a gazdag elnyomóikkal különböző okokból, attól még nagyrészt utálják őket, és önként, örömmel valószínűleg nem akarnának meghalni értük. Rose-nak persze Lissa a legjobb barátja (talán némi vonzódás is van köztük, vagy legalábbis Rose részéről...), szóval azt értem, hogy ő miért akarja megvédeni Lissát. De általában a damfír testőrök nem a barátaikat védik, hanem olyan morákat, akik a legtöbb esetben még csak nem is hálásak nekik, szimplán elvárják ezt a „szolgálatot”, mintha alanyi jogon megérdemelnék.

Egyébként úgy hiszem, hogy sem ez a strigás szál, sem a társadalmi konfliktus szála nincsen még teljesen lezárva a második könyv végén, de majd kiderül a harmadik könyvből, hogy igazam volt-e.

Hogy tetszett ez a könyv?

Mivel semmit nem tudtam arról, hogyan folytatódik majd Rose-ék története, ez a rész sokkal izgalmasabb volt számomra, mint az első könyv, aminek olvasás előtt láttam már sajnos a borzalmas filmváltozatát. Rose nem az a tipikus szerethető főhős, de nekem tetszik, hogy olyan emberi, igazi tipikus tinédzser, aki állandóan hülyeségeket csinál. A gyilkossági szál is nagyon érdekes, fordulatos volt, teljesen lekötött.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik kedvelik a kalandos, fordulatos fantasyregényeket, de nem feltétlenül várják el, hogy a főszereplő tökéletes és szerethető legyen.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

A mostani játékunkban olvasnotok kell! A kiadó oldalán találtok egy röpke beleolvasót a Dermesztő ölelésbe, aminek az elolvasása után könnyedén megválaszolhatjátok az állomásokon található kérdéseket.

(Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.)

Kérdés a játékhoz:

Miért aggódik Lissa, mik nem hatnak?

Állomáslista:

Blogturné

10. 09. Hagyjatok! Olvasok! – Borítómustra

10. 12. Kelly és Lupi olvas

10. 15. Függővég

10. 18. Insane Life

10. 21. Spirit Bliss Sárga könyves út

10. 24. Kelly és Lupi olvas – Kedvcsináló idézetek

10. 27. Sorok között

10. 29. Hagyjatok! Olvasok!

a Rafflecopter giveaway

   

Ellery Adams: Titkok könyvklubja – Blogturné

Az Animus Kiadó egy cozy crime történettel lepte meg olvasóit. Ellery Adams: Titkok könyvklubja című könnyed krimije egy kisvárosi gyilkosság felgöngyölítésének ered nyomába. Az önkéntes nyomozás élén pedig ki más állhatna, ha nem a helyi könyvesbolt tulajdonosa, aki szabadidejében biblioterápiával is foglalkozik. Tartsatok a Blogturné Klub négy bloggerével, járjunk együtt utána Norával a rejtélyes haláleset titkainak, s a turné végén a kiadó jóvoltából tiétek lehet egy példány a kötetből.

Miért választottam ezt a könyvet?

Valami könnyed, mégis jó krimire vágytam kikapcsolódásként, és a fülszöveg alapján úgy gondoltam, ettől a könyvtől ezt fogom kapni.

Véleményem a könyvről

A történet főszereplője Nora és három újdonsült barátnője, Hester, Estella és June. Mindannyian egy nyugodt kisvárosban élnek, aminek a békéjét váratlanul feldúlja egy haláleset. Egy férfi, akivel néhány órával korábban Nora beszélgetett, vonat alá esik. A rendőrség hamar le akarja zárni az ügyet öngyilkosságként, ám Noráék biztosak benne, hogy gyilkosság történt. A négy nőt összehozza a közös cél, ki akarják deríteni az igazságot.

A történet egy könnyed, mégis érdekes krimi, ami valóban tökéletes arra, hogy néhány nehéz nap végén ki tudjon kicsit kapcsolódni az ember. Számomra logikusan ki volt dolgozva a cselekmény, talán csak a sztori legvégén volt néhány apróság, amit én másként magyaráztam volna meg.

Tetszett, hogy Nora és a barátnői kidolgozott háttértörténetet kaptak. Mindegyikük múltjában történt valami, ami miatt bizalmatlanná, visszahúzódóvá és sebzetté váltak, és ez az, ami végül a nyomozás mellett barátokká teszi őket. Szép sorban avatnak be minket, olvasókat és egymást is a titkaikba, úgyhogy olvasás közben mindig kíváncsian vártam, ezúttal melyik nő meséli el a múltját, és vajon mit titkol. Egyedül Nora háttértörténetéről voltak előzetesen sejtéseim, de a többiekkel kapcsolatban fogalmam sem volt, mire számíthatok, míg ők maguk el nem mondtak mindent.

Mindegyikük múltbeli sztorija megrázó volt a maga módján, és mindegyik sztori hozzátett valamit a karakterek személyiségéhez. A legérdekesebb karakternek egyébként Estellát tartottam, mert ő elsőre olyan szexi, belevaló, pasizós-bulizós, extrovertált nőnek tűnik, akivel egy hozzám hasonló visszafogott, introvertált ember nem biztos, hogy barátkozni akarna. De ahogy egyre több minden kiderült róla, rá kellett jönnöm, hogy bár nem szánt szándékkal, de előítéletes voltam. Mert Estella sokkal mélyebb és összetettebb személyiség, mint ahogyan azt az elején gondoltam.

– Nem is tudtam, hogy költő is vagy, nem csak pék! – évődött Estella.

– Hát nem lakozik mindnyájunkban jóval több annál, mint amit mások látnak bennünk? – tette fel válasz gyanánt a költői kérdést Hester.

Bár a négy barátnő nagyon gyorsan egymásra talált, talán kicsit túl gyorsan is, tetszett, hogy végig kitartottak egymás mellett, támogatták a másikat mind a titkaik elmesélésekor, mind a nyomozás során

A háttérben folyó ingatlanügyletek nem hatottak újdonságként, a valóságban és történetekben is találkoztam már hasonló csalásokkal. Abban viszont nem voltam biztos, hogy vajon ezek a dolgok kapcsolódnak-e a két gyilkossághoz, és ha igen, miként. Szóval voltak sejtéseim, de biztosan semmit nem tudtam, így a végén, amikor minden kiderült, érezhettem némi sikerélményt, és némi meglepetést is. Az egyik tettes motivációját először hülyeségnek tartottam, de aztán szerencsére módosult kicsit az ok később, amikor előkerült egy eldugott valami, és akkor az a kirakós darab is a helyére pattant.

Halovány szerelmi szálak is voltak a történetben, de ezek még nem bontakoztak ki annyira, hogy igazán érdekessé válhattak volna. Szerintem majd a folytatásban...

A sztori végén pedig a könyvesboltba betérő személy azt jelentette számomra, hogy érdekes második része lesz majd ennek a sorozatnak, és van is egy tippem, hogy ki lehet az illető. Várom a folytatást, hogy kiderüljön, jól gondoltam-e...

Hogy tetszett ez a könyv?

Nagyon kellemes kis krimi volt. Nem voltak benne hatalmas csavarok és meglepetések, de jó szórakozás volt olvasni.

Szóval összességében TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Azoknak, akik kedvelik a könnyed krimisztorikat, és szeretik azokat a történeteket, amelyeknek a középpontjában egy sisterhoodra alapuló baráti társaság áll.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

A történetben nagyon fontos szerep jut a Csodakönyvek könyvesboltnak, így a turné nyereményjátékán híres-hírhedt könyvesboltoknak és könyvtáraknak eredünk nyomába. Minden állomáson találtok egy-egy rövid meghatározást, a feladatotok pedig, hogy kitaláljátok, melyik könyvesboltról vagy könyvtárról van szó. A helyes megfejtést írjátok a Rafflecopter megfelelő sorába.

Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.

Meghatározás a játékhoz:

Az Egyiptomhoz tartozó Sínai-félsziget déli részén magasodó Sínai-hegy lábánál fekszik a világ legrégebbi és máig működő könyvtára, mely többek között Mohamed próféta saját kezűleg aláírt levelét is őrzi. Mi a neve ennek az épületnek?

Állomáslista:

Blogturné

10.10. Szembetűnő

10.12. Spirit Bliss Sárga könyves út

10.14. Olvasónapló

10.16. Könyv és más

a Rafflecopter giveaway

   

Alex Pappademas: Keanu Reeves – A kultikus színész és jelenség

Miért választottam ezt a könyvet?

Nem vagyok Keanu Reeves kifejezett rajongója, de volt néhány filmje, ami tetszett, és amit eddig emberként olvastam róla, az érdekesnek tűnt. Nem olyannak látszik, mint általában a hollywoodi sztárok, hanem inkább csendes, nyugodt, gondolatokkal teli, kicsit titokzatos embernek, aki nem celebeskedik néhány percnyi hírnévért. Aztán persze, hogy valójában milyen ember, azt mi, kívülállók sosem tudhatjuk meg igazán. Főképp nem ebből a könyvből. De talán ez így is van jól.

Véleményem a könyvről

Először is, a könyvbeli illusztrációk Keanu Reevesről egyszerűen zseniálisak, imádom őket! Eoin Coveney illusztrátor nevét azt hiszem, érdemes megjegyezni.

Őszintén bevallom, mást kaptam ettől a könyvtől, mint amire számítottam. Eredetileg azt hittem, hogy ez egy életrajzi könyv, aminek köszönhetően nagyobb betekintést kaphatok Reeves életébe, személyiségébe, megismerhetem a gyerekkorát, az iskoláskorát, a felnőttkorát, láthatom őt színészként és magánemberként. Nos, bár voltak életrajzi apróságok a könyvben, ez valójában nem egy életrajz.

A könyv inkább valamiféle filmkritikai kötet, ami mondjuk, az írója miatt nem is akkora meglepetés (hiszen Pappademas kultúrkritikus), valahogy mégsem erre számít az ember a fülszöveg és cím alapján.

Annak ellenére, hogy nem azt kaptam, amire számítottam, egész érdekes volt a könyv. Ha valaki túl tud lépni azon, hogy nem konkrétan Keanu Reevesről mint emberről és az életéről lesz szó a kötetben, hanem inkább a filmjeiről (és egyéb filmekről, amikben általában hozzá kapcsolódó emberek szerepeltek), akkor jól fog szórakozni.

A kötet elején van egy előszó, amiben Pappademas elmeséli, hogyan készített kétszer két órás interjút Reevesszel. Ez a rész igazán tetszett, mert bepillantást nyerhettünk abba, miként reagált bizonyos dolgokra a színész, mit mondott, hogyan viselkedett. Ez a rész szólt szerintem úgy ténylegesen róla.

Szerintem ha Keanunak van bármi mondanivalója saját magáról, vagy az élete során szerzett szakmai és magánéleti élményekről, azt a munkáján keresztül közli velünk.

Úgy vélem, hogy Keanu összes filmje bizonyos szempontból önéletrajzi jellegű, néha az ő tudtán vagy szándékán kívül.

Ezek után azonban áttérünk a filmekre, mert Pappademas kifejti, hogy szerinte az igazi Keanu Reevest a szerepei által lehet megismerni. Nos... Nem tudom, hogy egyetértek-e vele. Íróként tudom, hogy egy művész valamilyen módon mindig benne van a történeteiben, de... az adott filmeket nem Reeves írta, nem ő találta ki a történetet, az adott karaktert, ő csak eljátszotta a maga módján a mások által rá osztott szerepet. Amiben persze, biztosan benne volt ő is valamennyire, de kétlem, hogy olyan mélyen, mint ahogyan azt Pappademas megpróbálja belemagyarázni az értelmezéseibe. Nagyon érdekes volt egyébként, hogy Pappademas a filmek elemzése közben nem a filmkarakterek nevén említette a karaktereket, hanem a színészek nevén. Mintha a színészeket szó szerint azonosította volna az adott karakterekkel.

Annak ellenére, hogy nem feltétlenül értek egyet Pappademas nézőpontjával, kifejezetten érdekesek voltak a filmelemzések. Őszintén bevallom, nem igazán ismertem Keanu Reeves fiatalkori filmjeit, és a későbbiek közül sem láttam még mindegyiket, úgyhogy nagyon érdekes volt ezekről olvasni. Akadt is néhány film, aminek az elemzése annyira felkeltette a figyelmemet, hogy elhatároztam, megnézem majd az adott filmeket.

Ezen kívül jó volt, hogy más filmeket is behozott a könyvbe Pappademas érdekességként, mert bár ezekben nem szerepelt Reeves, akadt köztük olyan, ami szintén érdemesnek tűnt arra, hogy megnézzem.

Ami még tetszett, hogy a szöveg tele volt különböző interjúkból és egyéb helyekről szedett érdekes idézetekkel Reevestől és más színészektől vagy a filmiparban dolgozó egyéb személyektől. Ezek által egy kicsit bepillantást nyerhettünk abba, hogyan is működik a filmipar, kaphatunk néhány kulisszatitkot arról az életről.

Hogy tetszett ez a könyv?

Nos, egyáltalán nem azt kaptam, amire számítottam, viszont érdekesek voltak a filmelemzések, felkeltették a figyelmemet sok érdekes film iránt, amiket meg szeretnék majd nézni. És néhány apróságok azért Keanu Reevesről is megtudhattam.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Azoknak, akiket nem Keanu Reeves mint ember érdekel elsősorban, hanem a filmek világa. Azoknak, akik szeretnek filmelemzéseket olvasgatni.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Alison Cochrun: Sármháború – Blogturné

A Könyvfesztiválra a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában is megjelenik a Nagy Ő által ihletett romantikus történet, amiben a műsor főszereplőjének a figyelmét nem a versenyzők keltik fel...

Kövesd végig a blogturnét, ahol extra állomásokat is találsz, és ha velünk játszol, a könyv egy példányát is megnyerheted!

Miért választottam ezt a könyvet?

Szeretem a jó LMBTQ+ történeteket, és hát, most még jobban kell a támogatás ezeknek, mint korábban, szóval amelyikre csak van lehetőségem, elolvasom, és támogatásképpen megírom róla a véleményemet.

Véleményem a könyvről

A történet helyszíne egy párkeresős valóságshow, ahol az újabb és újabb Szőke Herceg évadról évadra megtalálja a saját hercegnőjét. Dev egész életében hitt az „örökkön örökkében”, ezért felnőttként csatlakozott a műsor csapatához. Ezúttal azt kapta feladatként, hogy próbálja gatyába rázni az újabb „herceget”, Charlie-t, aki nagyon nem olyan, mint a korábbi hercegek voltak. Egy igazi kőgazdag techzseni, ám pánikrohamokkal küzd, kényszerbeteg, és nem igazán érez vonzalmat senki iránt. Ezen kívül nem azért jelentkezett a műsorba, hogy valóban megtalálja élete szerelmét, hanem mert a munkájában gondjai adódtak, és a menedzsere ebben a műsorban látta a megoldást. Dev megpróbál segíteni Charlie-nak megváltozni, hogy megfeleljen a műsor imidzsének, ám minél közelebb kerül hozzá, annál inkább megkedveli a férfi valódi személyiségét. Mire észbe kap, már szerelmes Charlie-ba, és a férfi is belé, ám a műsornak a szerződésük szerint a megírt forgatókönyv szerint kell lezajlania: Charlie-nak a végén ki kell választania a hercegnőjét, akit feleségül vesz.

Nos, őszintén bevallom, hogy kicsit tartottam ettől a regénytől, mert a valóságshow-k világa a lehető legtávolabb áll tőlem. Gyerekkoromban néztem utoljára ilyesmit, amikor még voltak viszonylag kulturált valóságshow-k, de mióta ezek átváltoztak agysejtromboló, az erkölcsöket teljes mértékben nélkülöző, semmiféle értékkel nem rendelkező hulladékká (és akkor még finoman fogalmaztam), azóta egyáltalán nem érdekelnek. Szóval féltem tőle, hogy vajon ez a történet miként mutatja be a valóságshow-k világát, és reméltem, hogy nem olyan módon, hogy attól lekaparjam az arcomat.

Bár Dev valóban hitt a show céljában, a regényből egyértelműen lejött, hogy ez a műsor, ahogyan a többi ehhez hasonló is, csak kamu. Minden megrendezett, minden előre le van beszélve. Már azt is tudják szinte az első pillanattól, hogy ki lesz a játék győztese, ki kapja majd a hercegnői koronát. Őszintén bevallom, először nem igazán értettem, miként tudta Dev annyira átmosni a saját agyát, hogy bár tud a csalásokról, mégis valósnak érzi a műsor célját. Aztán rájöttem, hogy ez teljesen reális. Ha lelkesen és fiatalon bekerülsz valahová, és valaki, akit akit egész életedben tiszteltél elhiteti veled, hogy hálás lehetsz, amiért ott dolgozhatsz, neki dolgozhatsz, mert igazából nem vagy túl értékes ember, akkor muszáj elhinned, hogy amit csinálsz, az érték, különben összeomlasz. Persze, valószínűleg Dev a lelke mélyén tudta, hogy minden hazugság, ezért jöttek ki rajta a fizikális és pszichiés tünetek az elfojtásnak köszönhetően. Ahogyan az összes többi műsoron dolgozó ember esetében is. Ez a valóságshow gyönyörű korképe és kórképe a fogyasztói társadalomnak, ahol az emberek kedvéért és pénzéért minden csillogó, de hamis.

Charlie üde színfoltja volt számomra a történetnek. Attól féltem, hogy majd egy sablonos szépfiú lesz, de a személyisége igazán egyedivé tette őt. A pszichés betegségei nem lettek szépítve, sőt, simán lehányja Dev cipőjét, kiakad a kamerák előtt egy érintéstől, megőrül egy folt miatt, amit azonnal ki kell mosnia, és hasonlók. Vagyis láthatjuk őt ténylegesen kiborulni, és láthatjuk, hogy nem könnyű sem neki ezekkel a betegségekkel, sem másoknak. Viszont Dev valahogy azonnal tudja, miként kezelje a nehéz helyzeteket, hogyan nyugtassa meg Charlie-t. Kettejük története lényegében olyan nekünk, olvasóknak, mint egy párkereső valóságshow: elhiteti egy pillanatra az emberrel, hogy bárki megtalálhatja a nagy Ő-t, aki elfogadja őt olyannak, amilyen, és nem a „furcsa” tulajdonságai ellenére, hanem pont azokért szereti.

Tetszett, hogy Dev sem lett tökéletesnek megalkotva. Ő is depresszióval küzd, elfojtja az érzéseit, nem tudja kezelni a munkájával járó stresszt, szóval esendő ember. Nem ő az, aki megmenti Charlie-t, ahogyan Charlie sem menti meg őt, hanem egyszerűen kölcsönösen elfogadják és támogatják egymást. Igazából ez a sztori azt támasztotta alá bennem, hogy lényegében majdhogynem nincsen olyan ember, aki ne küzdene valami pszichés vagy lelki betegséggel, problémával. Valahogy a világban, amiben élünk, nagyon kevés embernek adatik meg, hogy ne legyen semmiféle baja. Nem véletlenül mondom mindig, hogy szerintem minden egyes embernek ingyenessé, vagy nagyon olcsóvá kéne tenni a pszichológust, mert igen, mindenkinek szüksége lenne rá. Kinek jobban, kinek kevésbé. És ez egyáltalán nem szégyen.

Dev és Charlie közös jelenetei hol viccesek, hol meghatóak, hol szomorkásak, de mindig érezhető az a szikra, amit egy romantikus történet főszereplőitől elvár az ember. Nagyon megkedveltem mindkettejüket, számomra az egyik legjobb LMBTQ+ párost alkották (azért a heartstopperes Nicket és Charlie-t nem előzik meg, mert övék az örök első hely), akikről valaha olvastam.

Dev főnöke testesíti meg a sztoriban azt a főnöktípust, aki a legveszélyesebb. Aki manipulációval eléri, hogy senkinek érezd magad, hálás legyél neki, és ha lehúzza rólad a kétszázadik bőrt is, még meg is köszönd. Ő volt az egyetlen karakter a történetben, akit nagyon utáltam.

A „hercegnők” közül igazából csak három maradt emlékezetes számomra. Az egyikük azért, mert rá akarták húzni a gonosz szerepét a műsorban. A másik azért, mert biszex volt, és Dev főnöke közölte, hogy márpedig biszex karakter nem győzhet a műsorban. A harmadik pedig, Daphne volt, a lány, akit már az elején kiválasztottak győztesnek. Az ő karaktere azért fogott meg, mert ugyanúgy szenvedett a műsorban, mint Charlie. Kereste önmagát, a saját útját, és nem vette észre, hogy olyan úton jár, amire mások elvárásai alapján lépett. Érdekes folyamat volt, ahogyan ő is önmagára talált a műsor során.

A történet vége egyáltalán nem volt meglepő, viszont megsimogatta a kis lelkemet, szóval elégedett voltam vele.

Hogy tetszett ez a könyv?

Az egyik legkellemesebb, legszívmelengetőbb LMBTQ+ történet volt, amit mostanában olvastam. Charlie és Dev karakterei összetettek voltak, és igazán megkedveltem őket. Érdekes volt a különböző pszichés betegségekről olvasni, és a szereplők jellemfejlődését is izgalmas volt végigkövetni. Imádtam a romantikus jeleneteket, mert Charlie és Dev tökéletesen illenek egymáshoz.

Szóval összességében IMÁDOM ez a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Akik szeretik a szívet melengető, komolyabb témákba is belenyúló romantikus történeteket.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

A regényt részben a Nagy Ő című műsor ihlette, így a játékunk is ehhez kapcsolódik. Minden állomáson olyan férfiak képével találkozhattok, akik szerepeltek a Nagy Ő amerikai vagy magyar változatában. A feladatotok, hogy felismerjétek a kép alapján, hogy kiről van szó, és beírjátok a nevét a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kép a játékhoz:

Állomáslista:

Blogturné

09. 26. Sorok Között

09. 29. Spirit Bliss Sárga könyves út extra állomás

10. 01. Hagyjatok! Olvasok! Blog extra állomás

10. 04. Spirit Bliss Sárga könyves út

10. 06. Readinspo

10. 08. Hagyjatok! Olvasok! Blog

a Rafflecopter giveaway