~ Sárga könyves út ~

2019. december 30., hétfő

Stephen Fry: Mítosz – Blogturné


Stephen Fry nemcsak színész, író, de rendszeresen nagyon komolyan beleássa magát a kultúrtörténetbe is. Mítosz című kötetében, ami magyarul a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg, a rá jellemző angolosan elegáns, könnyed stílusban meséli el a jól ismert történeteket. Ha szeretnéd tudni, hogy milyen az ő szemén keresztül olvasni a görög istenek viselt dolgairól, tarts bloggereinkkel a turnén, és megnyerheted a könyv egyik példányát is, amit a Kossuth Kiadó ajánlott fel. 


Miért választottam ezt a könyvet?
 
Nos ezúttal az író személye és a könyv témája volt az, amely felkeltette a figyelmemet. Stephen Fry-t a Hugh Laurie-val közös humoros műsorában ismertem meg, ezen kívül játszott az egyik kedvenc filmemben is, a Vér mint vérbosszúban. Könyvet még nem olvastam tőle ezelőtt, de kíváncsi voltam, hogy a humora hogyan nyilvánul meg írásban. Ezen kívül mindig is kedveltem a mitológiát, érdekesnek találom az istenek, különböző mitológiai lények és persze a halandók közös történeteit.


Első gondolatok

Őszintén szólva először szoknom kellett Fry stílusát, időre volt szükségem, míg a könyv be tudott úgy igazán szippantani magába, ám amikor ez megtörtént (valamikor a 3. istengeneráció, vagyis Zeuszék megjelenésének környékén), akkor már faltam az oldalakat.

Fry humorával kapcsolatban voltak olyan vicces párbeszédek, megjegyzések a történetekben, amik igazán tetszettek, de voltak olyanok is, amelyek számomra nem igazán jöttek át. Az viszont biztos, hogy nagyon élveztem a kis történetek olvasását. 


A történet

Nos, ami nekem nagyon tetszett a könyvvel kapcsolatban, hogy sokkal emészthetőbben, érdekesebben meséli el a mitológiai történeteket, mint azok a könyvek, amiket korábban ebben a témában olvastam. Azok inkább amolyan tankönyvfélék voltak, szárazon elmondták az ókori istenek és halandók történeteit. Fry a száraz tankönyvi szövegek helyett inkább amolyan esti mesét mond. Izgalmasan, humorosan, kalandosan, közbeszúrva néhány érdekességet. Gyerekként és felnőttként is ezerszer szívesebben olvasom el tőle az ókori mítoszokat, mint bárki mástól.

Ahogy említettem fentebb, Fry különböző érdekességekkel fűszerezte meg a történeteket, pl. nyelvészeti érdekességekkel. Honnan ered egy bizonyos szó, mely isten vagy mitológiai lény, tárgy, kifejezés nevéből. Nyelvészet specializációs voltam anno az egyetemen, író és korrektor vagyok, és úgy alapjában véve imádom a nyelveket, a működésüket, ezért számomra ezek a nyelvészeti információk voltak a legérdekesebbek.

Az is klassz volt, hogy olyan mitológiai történeteket is megismerhettem Fry könyvéből, amelyekkel más általam olvasott mitológiáról szóló könyvek nem foglalkoztak. Például, hogy hogyan lett a méheknek fullánkja, hogyan lett az első hermafrodita a mítoszok szerint, vagy hogyan lettek Midásznak szamárfülei. Ezek olyan plusz sztorik voltak, amelyek izgalmas újdonságként hatottak a már jól ismert sztorik között.

„– De hát a szavadat adtad!
A násznépnek elakadt a lélegzete. Ez a kis bogárka tényleg vette a bátorságot, hogy félbeszakítsa a nagy Zeuszt és megkérdőjelezze becsületét?
– Már elnézést, de szerintem én azt mondtam – morogta az isten olyan jeges önuralommal, amely azonban minden dühkitörésnél félelmetesebb volt –, hogy a győztes bármilyen szívességet kérhet. Azt nem ígértem, hogy teljesítem is.”


Karakterek

Nos, az istenek lényegében olyanok, mint az emberek, csak mivel isteni hatalmuk van, így haragjukban, bosszújukban sokkal genyóbb dolgokat tudnak tenni. A mítoszok alapján egyetlen dolog biztos, ha léteznének az istenek, nem bíznék sem bennük, sem az ígéreteikben.

Mivel ez nem egy regény volt, így nem mondhatom, hogy bármelyik mitológiai karakter is közel került volna a szívemhez, ez a könyv nem is erről szólt. Viszont mindegyikük történeteit, kalandjait szívesen olvastam.


Hogy tetszett a könyv?

Számomra nem volt annyira humoros, mint amennyire előzetesen azt vártam, viszont sokkal érdekesebben mesélte el nekem az ókori mítoszokat, mint eddig bármelyik másik könyv.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT.


Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, akit érdekelnek a mitológiai történetek, vagy muszáj megismerniük őket az iskolai tanulmányaik miatt. A tankönyvek helyett inkább ezt a könyvet olvasgassák, megkapnak belőle minden fontos infót, de sokkal jobban fognak szórakozni.


Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet: 
KATT 


Nyereményjáték:

Stephen Fry nem csak termékeny író, de színészként is jó hosszú a filmográfiája. A játékban minden állomáson találtok egy képet filmből, amiben Stephen Fry játszott. A Rafflecopter megfelelő sorába a címeket írjátok be.

Figyelem! A kiadó csak Magyarország területére postáz, a nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Kép a játékhoz:


a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

12. 19. Olvasónapló
12. 22. Csak Olvass!
12. 28. Utószó
12. 30. Spirit Bliss Sárga könyves út


Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2019. december 29., vasárnap

Pierre Boulle: A majmok bolygója


Miért választottam ezt a könyvet?

Nagyon bírom A majmok bolygója legújabb filmtrilógiáját, amelyből megtudhatjuk, hogyan lett Caesarból olyan intelligens majom, mi történt az emberiséggel, és hogyan lettek a majmok az uralkodó faj a bolygón. Ezen kívül szintén kedvelem A majmok bolygója eredeti filmváltozatát Charlton Hestonnal. Szóval már elég régen el akartam olvasni Boulle regényét, mert érdekelt, hogy vajon könyv formájában milyen is a történet.


Első gondolatok

Amikor belekezdtem a regénybe, azonnal rájöttem, hogy nagyon más lesz, mint a film, ugyanis egy olyan jelenettel kezdődik az egész, amelyet a filmből teljesen kihagytak. Valószínűleg azért, hogy hagyjanak egy kis reményt a tévénézőnek, és ne döntsék totális depresszióba.

A könyv keretes szerkezetű. Az elején és a végén egy Jinn és Phyllis nevű szerelmespárról olvashatunk, akik vakációzásra mennek az űrbe, és találnak egy palackpostát. Az üvegben, amelyet beszednek az űrből, egy papírtekercs van, azon pedig egy emberi űrhajós története, aki elhagyva a földet a majmok bolygóján kötött ki. Vagyis a tekercs meséli el azt a sztorit, amit mi a Charlton Heston-os filmben végignézhettünk.

A keret titokzatosan van megírva, nincs semmi kimondva, de szinte azonnal rájöttem, mi is a jelentősége az egésznek, úgyhogy annyira nem nagy rejtély szerintem... Ennek ellenére persze nem spoilerezek, hátha mégis van valaki, akit meg tud lepni a regény.


A történet

A könyvben lévő majmok sokkal fejlettebbek, mint a filmbeliek. Hatalmas városaik vannak modern épületekkel, autót vezetnek, szóval én a leírások alapján úgy képzeltem el a világukat, mint a huszadik századi emberi világot.

Míg a régi filmváltozatban a majmok megmaradtak félig majomszerűnek, addig a könyvben én sokkal emberibbnek érzem őket. Nem mellesleg bár olvasás közben is frusztrált, hogy elnyomnak minket, embereket, és úgy viselkednek velünk, mintha állatok lennénk, valahogy sokkal kisebb dühöt éreztem, mint a film nézése közben. Ennek az oka valószínűleg a főszereplő volt, de erről majd később még írok.

„Egy ennyire elsatnyult emberi faj, mely oly könnyen megadta magát, nem töltötte-e ki valóban a maga idejét itt a bolygón, s nem kellett-e helyét egy nemesebb fajnak átadnia?”
 
A könyv gyönyörűen tükröt állít elénk, emberek elé. A könyvet olvasva, filmet nézve elszörnyedünk, hogyan bánnak a majmok az emberekkel, hajlamosak vagyunk emiatt gonosznak érezni őket, de az igazság az, hogy semmivel sem bánnak rosszabbul velünk, mint ahogyan mi az állatokkal a valóságban. A történetbeli majmok ugyanolyanok, mint a valóságbeli emberek. Vannak kegyetlen majmok, nagyravágyó majmok, "emberséges" majmok, ahogyan köztünk is léteznek jó és rossz emberek.

Egyébként azt nem tudom eldönteni, hogy a könyv vagy a film vége a jobb. Arra emlékszem, hogy amikor először láttam a filmet, akkor a vége (amikor Taylor megtalálja a Szabadság-szobor romjait a tengerparton, és rájön, hogy nem egy idegen bolygón jár, hanem a földön, ahol az ember kiirtotta saját magát) nagyot ütött. A könyvnél nem éreztem ekkora sokkot, viszont az meg azért tetszett nagyon, mert a keretes szerkezet sokkal bátrabban felvállalja az emberiség számára depresszív és lehangoló jövőképet. És én bírom az ilyesféle bátorságot, még ha bele is sajdul a lelkem. 


Karakterek

Nos, igen, ahogy fentebb is említettem, a könyv kevesebb dühöt váltott ki belőlem, és ennek az egyik oka mindenképpen a főszereplő karakter. Ugyanis a könyvbeli pasas eléggé unszimpatikus. Míg a filmbeli Taylorral együtt tudtam érezni, addig a könyvbeli főszereplő személyisége taszított. Ezért úgy igazán sajnálni sem tudtam őt.

Az egyetlen, ami érdekelt, hogy Nova és még valaki, akiről nem spoilerezek, biztonságba kerüljön, értük izgultam. A főszereplő annyira nem érdekelt.

Zira és Cornelius körülbelül olyanok voltak, mint a filmben. Tudósok, akikbe szorult némi emberség, de csak azért, mert felismerik, hogy az emberek értelmesebb lények, mint gondolták, és emiatt érdekesnek kezdik látni őket.

„Ami most velünk történik, előre látható volt. Szellemi renyheség uralkodik el rajtunk. Nem kellenek a könyvek; már a bűnügyi regények is túlzott szellemi megterhelést jelentenek. Nincs már játék, legfeljebb a pasziánsz. Már a gyermeteg mozi sem vonz senkit.”
 

Hogy tetszett a könyv?

Örülök, hogy olvashattam, mert érdekes volt önmagában is meg a filmekkel összehasonlítva is. Viszont nem fogott meg annyira, és nem váltott ki belőlem olyan erős érzéseket, mint az eredeti A majmok bolygója film és a legújabb filmtrilógia.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.


Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Mindenkinek, aki látta a könyvből készült filmeket, és azoknak, akik kedvelik az érdekesen felépített, depresszív disztópiákat.


Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2019. december 28., szombat

Mese, mese, mátka



„Sosem értettem, miért kell régi történeteket újraírni. Az írónak nincsen új ötlete, vagy mi a fene?” (Facebook-hozzászólás egy régi mesét feldolgozó regény megjelenésének híre alatt)

A lovag körül megremegett a világ. A holdsugár egy pillanatra elvakította, majd jött a zuhanás. Tudta, hogy nem fog megsérülni, hiszen becsapódás helyett máris érezte a furcsa, mágikus erő rántását a csuklóján. Valami húzta őt kifelé, egy másik világba. Tenyere hűvös fafelületet tapintott, ujjai kapaszkodót kerestek. Megpróbálta még kijjebb húzni magát, de nem volt egyszerű feladat. Az orra hirtelen friss levegőt szívott be, amely régi könyvek ismerős illatával keveredett, eddig mozdulatlan papírszíve veszett dobogásba kezdett, felmelegítette a bőrét, pírt varázsolva az arcára és verejtékcseppeket a homlokára. Hát itt volt, megérkezett. Megint.

Nyögve fordult az oldalára, összekuporodott akár egy újszülött állat, aki még csak szokja a létezés tudatát. Egészen addig így maradt, míg a szívverése le nem nyugodott kissé. Ekkor kinyitotta a szemét, és körülnézett. A fölé magasodó könyvespolcok ismerősként köszöntötték, nem ez volt az első alkalom, hogy alattuk feküdt.

Óvatosan felült, és talpra nyomta magát. Meginogott kissé, hiszen újra hozzá kellett szoknia hús-vér testéhez. Az teljesen másképp viselkedett, mint a könyvbeli, súlyosabb, tömörebb, élőbb volt, jobban kellett koncentrálnia a mozgatására.

Lepillantott a földön heverő, réginek látszó, zöld borítós könyvre, amely az Andres, a magányos lovag című mesénél nyílt fel. Az ő meséjénél. A szöveg melletti illusztráció egy erdei tájat ábrázolt, amelyen egy hosszú sörényű ló vágtázott. Hátán egy vörösesszőke hajú, kék szemű, sodronyinget és kardot viselő fiatal férfi ült, akiben Andres felismerte önmagát. A rajzarc borzalmasan szomorúnak látszott, pontosan másolta a valós érzéseit.

Felemelte a könyvet, óvatosan becsukta, nehogy meggyűrődjön, és visszatette a helyére, majd a könyvesbolt hátsó végébe sietett egy másik kötetért. Reszkető kézzel emelt le egy apró, vörös könyvet a harmadik polcról, és végigsimította gerincén az apró szakadást. Egy idős asszony okozta két holdtöltével ezelőtt, amikor be akart préselni a könyv mellé egy, az üres helyhez képest túl vastag szótárt, és felsértette vele a piros borítást. A lovag így, szakadtan is gyönyörűnek találta a mesekönyvet. Ünnepélyes léptekkel vitte a könyvesbolt ablakán bekukucskáló holdsugárhoz, letette a földre, és lélegzetét visszafojtva várakozott.

Nem telt sok időbe, hogy a borító megmoccanjon, és ugyanúgy felnyíljon, akár Andres könyve. A lapok peregtek, megálltak, felfedték a lovag előtt egy csodaszép szőke hajú leány képét. Sibila hercegnő könnyei – betűzte ki az ifjú a cirádás betűkkel írt címet. Mestere megtanította őt lovagolni, párbajozni, és arra is, milyen egy jó ember és egy jó lovag, az írás és olvasás világába azonban csak felszínesen vezette be.

A vonalak hirtelen megmozdultak, kidomborodtak a könyvből, lüktettek és megnőttek. Andres letérdelt a padlóra, mohó lelkesedéssel megragadta a felé nyúló kezet, és finoman húzni kezdte: így segítette ki maga mellé a kék selyemruhát viselő hercegnőt.

Szíve leghőbb vágya volt azonnal a karjába zárni őt, és elmondani, míg a könyvben várakozott, a szerelme nem múlt el, sőt, csak erősödött, de a születés nem volt könnyű. Türelmesen ki kellett várnia, hogy Sibila hozzászokjon új testet öltött önmagához és a kinti világhoz. Amikor némi idő múlva a hercegnő ráemelte szikrázóan kék szemét, Andresen forróság szaladt végig. Elmerült a sugárzó tekintetben, lázasan kutatva benne, hogy Sibila érzései sem változtak az utolsó találkozásuk óta. Végül a hercegnő szégyenlősen félrefordította a fejét és lesütötte a szemét, de kecses ujjait nem húzta ki a lovag kezéből, inkább megszorította velük azt. Andres szívét határtalan boldogság töltötte el. Felsegítette a hercegnőt a földről, és amikor Sibila szédelegve megingott, a derekánál fogva megtartotta őt.

– Jöjj, hölgyem, ülj le, bizonyosan elfáradtál! – vezette oda a sarokban álló, puha párnás székekhez. Ő maga is lecsatolta derekáról a kardot, és a szék mellé támasztotta, hogy helyet tudjon foglalni. Elsőre furcsa volt neki ilyen süppedős helyen ülni, ahogyan Sibila hercegnőnek is az lehetett – hiszen az ő világukban csak kemény, kényelmetlen, fából faragott ülőalkalmatosságok léteztek –, de annyiszor bújtak már elő a könyveikből, hogy mostanra egészen megszokták a süppedős érzést.

– Egyre végeláthatatlanabbnak tűnnek a nappalok, mindig attól rettegek, sosem jön el többé az éjszaka – gördült ki egy könnycsepp a hercegnő szeméből. Félénken ismét a lovag felé nyújtotta hófehér kezét. Andres a tenyerébe zárta, és közben majd megszakadt a szíve. Ő maga is nehezen viselte a különlétet, és a félelmek legalább annyira gyötörték, mint Sibila hercegnőt. Mégsem engedhette át magát a kétségbeesésnek. Hiszen egy oszlop is csak akkor nyújthat támaszt, ha szilárd és megingathatatlan, szíve hölgyének pedig támaszra volt szüksége ezekben a nehéz időkben.

– Ne félj, hölgyem, az éjjel mindig eljő, hiszen a szerelmesek védelmezője – próbálta Andres megnyugtatni. Apró tűzrózsa nyílt a hercegnő orcáján, a lovag csak remélni tudta, hogy a szerelmesek szótól.

– Akkor is nehéz viselni a nappal terhét egyedül. Figyelem az ide betérőket, vannak közöttük, akik gyengéd érzéseket táplálnak egymás iránt. Egy szempillantásnyi időre boldogság tölt el a látványuktól, de azután eszembe jut, hogy te, hű lovagom nem lehetsz velem. Sosem házasodhatunk össze, nem… nem születhetnek gyermekeink, nem élhetünk, és nem öregedhetünk meg együtt. Nem akarok nélküled élni!

– Nem tudom, mit tehetnénk… – komorult el a lovag szépen metszett arca a hercegnő panaszától. Képtelen volt tovább elviselni a szomorú, könnyes szempár látványát, így inkább az ablakon bekukucskáló holdra meredt, hátha az megsúgja neki, mit tegyen. A gondolatai akár a megvadult paripák, ide-oda nyargaltak, kereste a megoldást, de legnagyobb bánatára nem lelte sehol. – Amikor legutóbb szökni próbáltunk, nem jártunk sikerrel. Nem léphetjük át ennek a boltnak az ajtaját, és amint elbukunk, azonnal visszaűznek minket a saját történetünkbe. Bárcsak egy sárkány állná utunkat! Legyőzném én, le bizisten, csak hogy veled lehessek! – kiáltott fel elkeseredetten. Jobb keze ösztönösen a tőrére simult, mintha máris párbajra készülődne. Végül lelkesedése letört, hangja elhalkult, szinte suttogva tette fel a kérdést: – De hogyan harcolhatnék egy láthatatlan erő ellen?

– Megpróbálhatnánk még egyszer… – harapott rá a hercegnő az alsó ajkára. – Hátha most sikerrel járunk. Talán… talán legutóbb nem akartuk még eléggé. Visszatartott az ismeretlentől való félelem. Azóta viszont sok éjszakát töltöttünk együtt, az érzéseink szilárdultak, és már ezt akarom. Csak ezt. A szerelmem elég erős hozzá, hogy az ismeretlen ne keltsen többé rettenetet a szívemben! – húzta ki magát a hercegnő. Szabad kezével letörölte a könnyeit, Andres valódi eltökéltséget látott a tekintetében. A lovag a bejárat felé fordult, a könyvesbolt ajtaja barna, áthatolhatatlannak tűnő óriásként állt az üzlet végében.

– Ha nem sikerül, elpazaroljuk ezt az éjszakát... – Hangja, vagy éppen, amit mondott, látható borzongást keltett Sibila hercegnőben. Andres egy pillanatig azt hitte, visszakozni fog, de nem így történt. A hercegnőben feléledt láng, ha lehet még erősebbé vált ahelyett, hogy ellobbant volna. Nem lehetett ő a víz, amely eloltja.

– Próbát kell tennünk! Érzem, hogy közeleg a vég. Megvesznek engem vagy téged, elszakítanak egymástól, hiába rejtőzködünk a polcokon. Akkor pedig eljön az éj, de minek? Hiszen távol leszel tőlem. – Most a lovagon volt a borzongás sora. Persze, hogy eszébe jutott neki is ez a szörnyű lehetőség, de nem akart gondolni rá. El sem tudta képzelni, milyen lenne az élet, ha soha többé nem láthatná szíve hölgyét. Nem hallhatná a hangját, nem érinthetné a kezét, nem ölelhetné, és nem csókolhatná. Egy örökkévalóság egymás nélkül, ennyi erővel a pokol egyik bugyrának rabjai is lennének.

– Vágjunk bele! – állt talpra a lovag. Felsegítette a hercegnőt is, és együtt közelítették meg az ajtót, amely a boldog, közös élet lehetőségét elzárta előlük.

Azt már korábban kifigyelték a könyveikből, hogy Mr. Stecker, a könyvesbolt tulajdonosa a falon lévő varázsdobozzal nyitja és zárja a helyet. Csak a megfelelő sorrendben kell megböknie a dobozon lévő számokat és jeleket, és azok valami mágikus igeként működtetik az ajtót. A terv ezen része a múlt alkalommal is működött, amikor szökni akartak, csak az bonyolította a dolgukat, hogy ez az ajtónyitó varázslat időről időre megváltozott, új számok és új sorrend működött, míg a régi haszontalanná vált.

– Hogyan is volt legutóbb? Négyes, kettes, egyes és… – Andres a homlokát ráncolva töprengett. Megpróbálta maga elé idézni Mr. Stecker alakját, miközben a varázsjeleket érinti jobb mutatóujjával, de túl ideges volt, egyszerűen nem jutott eszébe a helyes sorrend.

– Kisszék, hattyú, kard és karika, azután pedig a csillag – sorolta fel a hercegnő, majd hozzátette. – Az íráshoz sajnos nem értek, de az emlékezetem igencsak kiváló. Végül is tizenegy húgom, tizenhárom unokatestvérem és három szívbéli barátnőm is van, akiknek mind fejből tudnom kell a nevük napját, nehogy elfelejtődjön és megsértődjenek.

– Akkor nézzük! – Andres mély levegőt vett, és megpróbálkozott a varázsszámokkal. Négyes, kettes, egyes, zérus és végül a csillagjel – az ajtó felől csippanás hallatszott fel. A lovag a fémgombra fektette a kezét, és ahogyan Mr. Stecker és a vásárlók szokták, elfordította azt és meghúzta. A hűvös éjszakai szellő beszökött az üzlethelyiségbe a résen át, és győzelmet ígérve megcirógatta a lovag arcát.

– Sikerülni fog. Sikerülnie kell! – A hercegnő suttogva biztatta mindkettejüket. A lovag felé nyújtotta a kezét, aki elfogadta a felajánlást, és ujjai közé zárta hölgye ujjait. Feltárta teljesen az ajtót, és megbabonázva bámult a küszöb túloldalán elterülő világra. Szinte már látta maga előtt az életet, amit kettejüknek nyújthat. Egy szép kis házat, családot, boldogságot. Talán a kardot is leteszi, és egy ehhez hasonló könyvesboltban fog dolgozni. Hiszen a polcon ülve annyi mindent megtudott a többi könyvről és arról, hogyan lehet elégedetté tenni egy vásárlót. Tett egy lépést előre, a hercegnő pedig követte őt.

Shhhhh… A szellő, amely korábban gyengédnek tűnt, hirtelen felerősödött. Belevágott Andres arcába, és könnyet csikart ki a szeméből. A lovag megpróbálkozott egy újabb lépéssel előre, de a szél olyan erővel nyomta vissza, amely ellen semmit sem tehetett. Ijedt kiáltást hallott maga mellől, a következő pillanatban pedig már ő is érezte, ahogy a talpa felemelkedik a padlóról. A szél úgy kapta fel a hercegnővel együtt, mintha pihe-puha tollpihék lennének. Egy lélek voltak, de sajnos nem egy test, hiába kapaszkodtak egymás kezébe, végül az ujjaik kicsúsztak egymás közül. A szélroham kegyetlenül elválasztotta őket. Andres a hercegnő nevét kiáltotta, amikor Sibilát elnyelte a piros borítós könyv, de ő sem maradt sokáig ezen a világon. A zöld könyv szó szerint tagról tagra beszippantotta magába. A teste átalakult, összement, húsból és vérből lassanként vonalakká formálódott. Végül ismét csak rajzzá, a könyv részesévé vált.


***

A napok teltek-múltak, az elkeseredettség pedig egyre mélyebbre rágta magát Andres lovag szívében. Az éjszakákat együtt tölthette kedvesével, de a hercegnő búskomorságba merült. Leült Andres mellé a süppedős székre, hagyta, hogy a lovag megfogja a kezét, még az ujjai szorítását is viszonozta, de egyetlen mosoly nem sok, a férfi annyit sem tudott előcsalni belőle. Próbálkozott kedves, vigasztaló szavakkal, cirógatással, még csókkal is, semmire nem jutott. A hercegnő szeme pedig, az a csodás szempár állandóan nedves volt az elsírt könnyektől. A lovag csak azért nem adta fel maga is, mert képtelen volt elviselni a tudatot, hogy szíve hölgyét örök boldogtalanságban kell tudnia.

Napközben vásárlók jöttek, vásárlók mentek. A kis könyvesbolt jól ment, de sosem volt túl nagy tömeg. Andres figyelte az embereket, attól rettegve, hogy valamelyiknek megtetszik a könyve. Vagy esetleg a piros könyv a másik polcon. Figyelme aznap véletlenül tévedt a süppedős székek felé, ahol egy fiatal lány ült. Nem most volt itt először, lévén, Mr. Stecker unokája volt, és sokszor töltötte azzal munka után a délutánjait, hogy beült a könyvesbolt csendesebb sarkába. Andres korábban nem igazán figyelt rá, csak egy ember volt a sok közül, aki betért ide, most viszont jobban megnézte magának.

A lánynál egy furcsa összehajtható valami volt, ami hasonlított egy könyvhöz, de mégsem az volt. Mr. Stecker unokája betűket nyomogatott rajta, amilyen betűt megérintett, az feltűnt azonnal a valami világítós felén, és szöveggé állt össze. Egy történetté. A lovag pont rálátott, de mire nagy nehezen összeolvasott volna egy mondatot, az huss, el is tűnt előle. A lány – a lovag korábbról úgy emlékezett Marinának hívják – bosszúsan felnyögött, és hátradőlt a széken.

– Kérsz egy kávét, kedveském? – Mr. Stecker lépett az unokája mellé, miután kiszolgált egy vevőt.

– Nagyon jólesne – felelte Marina.

A lovag már éppen kezdte volna újra átadni magát a sorsa feletti búsongásnak, amikor Mr. Stecker leült Marina mellé, és feltett egy olyan kérdést, amivel sikerült visszaszereznie Andres figyelmét.

– És hogy állsz azzal a regénnyel? – tett le az idős bolttulaj egy gőzölgő bögrét az unokája elé. Marina belekortyolt, és elégedettnek tűnő sóhajt hallatott.

– Pocsékul. Egyszerűen nincsen ihletem. Olyasmi kéne, ami kalandos és romantikus egyszerre, újszerű, de kellemes nosztalgiát kelt az emberekben. És persze legyen jó a vége, az olvasók többsége azt szereti, ha a szerelmesek a végén egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem… – hadarta. Andres lovag egyetértett vele, egy történet csak akkor jó, ha jó a vége. Bárcsak az ő történetük is ilyen véget érhetne…

A gondolat olyan váratlanul csapott bele, hogy még a könyve is belerezzent a polcon. Izgatottan fülelt tovább, miközben alig várta, hogy ismét eljöjjön az éjszaka.


***


– Boldognak tűnsz – foglalta el szokásos helyét Sibila hercegnő, miután testet öltött. Hangja megremegett az elfojtott sírástól, miközben eligazgatta a ruháját. Andres ajka még szélesebb mosolyra húzódott. – Talán az a csinos pásztorlányka az oka, aki a kalandozásaid során egyszer útba igazított a sárkányhoz?

– Rá se néztem. Rajtad kívül senkire sem pillantok, ezt te is tudod, hölgyem – biztosította Andres lovag a hercegnőt. Leült vele szemben, és közelebb hajolva megsúgta a titkot. – Azt hiszem, rájöttem, hogyan lehetnénk örökre együtt.

Néhány pillanatig csend volt, Sibila hercegnőnek valószínűleg idő kellett, míg felfogja, mit mondott. A lovag csak a szíve dobogását hallotta a fülében várakozás közben. Végül a hercegnő eltátotta a száját, de hamar rájöhetett, hogy ez illetlen egy igazi hölgytől, ezért gyorsan össze is csukta.

– Most tréfálsz velem? Ilyesmivel nem tréfálhatsz!

– Komolyan beszélek, bizisten. Mr. Stecker unokája segíthet rajtunk – bólogatott hevesen Andres.

– Aki délutánonként itt szokott ücsörögni és leány létére ismeri a betűket?

– Igen, és nemcsak olvassa őket, hanem írni is szokott azon az összehajtható, furcsa varázsdolgon, amit laptopnak nevez – egészítette ki a lovag. Egy pillanatra elmerengett, újra át akarta gondolni azt, amit kitervelt, mielőtt hangosan is kimondja, és esetleg csalódást okoz mindkettejüknek. Végül döntött, vesztenivalójuk már úgysincs. Vagy sikerrel járnak, vagy tovább küzdenek egymásért. Ez is egy lehetőség, és úgy tűnt neki, jó lehetőség.

Ahogy elkezdte ecsetelni, mit ötölt ki, a hercegnő tekintetébe visszaköltözött a remény. Már ezért megért egy próbát a dolog. Szereztek egy hófehér papírt a pult alól, meg egy pálcikát, amelyet az itteniek madártoll és tinta helyett szoktak használni, és nekiálltak a feladatnak.

– Az emlékezőtehetségem mellett a rajzolás sem okoz gondot. Sokat rajzolgatok és festegetek a kastélyszobámban, amikor unatkozom vagy szomorú vagyok. Majd én elkészítem a térképet, te pedig leírod az utasításokat. Látod, milyen jól kiegészítjük egymást? – mosolyodott el a hercegnő most először az utolsó kudarcuk óta. A lovag képtelen volt megálljt parancsolni magának, mielőtt Sibile belekezdhetett volna a rajzolásba, magához húzta őt, és megcsókolta az ajkát. Máskor is tett már ilyet, de csak engedély után és óvatosan, akár egy lepkeszárnylebbenés. Most viszont szíve minden örömét és vágyát beleöntötte ebbe a csókba.

Amikor eleresztette a hercegnőt, az kipirulva kapkodta a levegőt, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. Reszkető kézzel kezdett a rajzoláshoz, ám a lovag jól tudta, hogy ezúttal nem a félelemtől remeg. Az ő lába is elgyengült néhány pillanatra.

– Így jó lesz? – mutatta meg a térképet Sibile hercegnő jó lovagjának némi idő múlva. Az elégedetten bólintott, és átvette a varázspálcikát. A betűi girbegurbák voltak, de olvashatóak.

Aznap hajnalban, a nap első sugarával nemcsak az elválás fájdalma, hanem a bizakodás bizsergése is visszatért Andresszel a lapokra.


***


Andres aggódva figyelte a vörös hajú, szeplős kislányt, aki már vagy a huszadik alkalommal sétált el a könyvespolc előtt. A gyerek tekintete többször is végigjárta a könyveket, egyet-egyet ki is húzott a helyéről, hogy belelapozzon, azután visszatette őket a helyükre. Születésnapi ajándékot keresett egy osztálytársának, de nem tudta eldönteni, melyik könyv legyen az. A lovag azt kívánta, bárcsak képes lenne láthatatlanná tenni a könyvét, vagy valahogyan elijeszteni a lányt, de semmit nem tehetett a lapok foglyaként. Így csak figyelt, és imádkozott, hogy az apró kezek ne találjanak rá.

– Bocsánat… Szabad lesz egy kicsikét? – Marina Stecker volt az, aki a polc mellé lépett, és sikeresen megmentette őt attól, hogy becsomagolva odaadják valakinek. Szemlélődve végigfutotta a könyvek címét, majd megragadta a lovag zöld borítós könyvét, és magával vitte a süppedős szék mellett lévő kis asztalhoz. Egyenesen a piros könyvre helyezte, Andres ilyen közel még sosem lehetett Sibile hercegnőhöz anélkül, hogy testet öltöttek volna. A lapokon keresztül is érezte hölgye jelenlétét. Bár beszélni, megérinteni egymást képtelenek voltak így, ez is boldogsággal töltötte el.

– Megtaláltad őket? – hajolt a könyvek fölé Mr. Stecker kíváncsian. Marina gyengéden ráfektette Andres borítójára a tenyerét.

– De meg ám! Nem tudom, ki tette a pénztárgép alá azt a fura „kincses térképet” a könyvespolcokról, ami elvezetett ehhez a két meséhez, de remek ötletet adott. Összeolvasztom a két mesét, regénnyé bővítettem, modern köntöst adok rá, és voilà! – mosolyodott el a nő. Andres a fülét hegyezve hallgatta a terveket, és minden egyes szóval csak egyre izgatottabb lett. Az, hogy a küldetésük eleje sikerrel járt, reménykedésre adott okot. Hinni akart benne, hogy minden rendben megy majd, és ha így lesz, akkor Sibile hercegnő és ő megismerhetik végre a „boldogan élteket…” – A szerkesztőm azt mondta, jó ötlet, persze kérdés, hogy tudom-e megfelelően kivitelezni, de lelkes vagyok.

– Na és, a végén rátalál a lovag a hercegnőre? Vagy a hercegnő a lovagra, csak hogy erős példakép legyen a kislányok számára? – kacsintott Mr. Stecker az unokájára. A nő közelebb hajolt hozzá, és lehalkította a hangját, mintha valami titok megsúgására készülne. Andres is feszülten várta a mondandóját.

– Az igazság az, hogy… majd megtudod a könyvből. – Marina egy cuppanós puszit nyomott a nagyapja arcára. – Egy író sosem lövi le előre a poénokat.

– Kegyetlen vagy – rázta meg a fejét Mr. Stecker egy mosoly kíséretében.

– Á, nem. Csak még nem találtam ki, hogyan is lesz pontosan – kuncogott fel a nő. Miután a nagyapja elsétált egy új vevőhöz, belelapozott a zöld könyvbe, és megállt az Andresről készült rajznál. A lovag egyenesen ránézett, azt kívánva, bárcsak valahogy elmondhatná neki, mit is érez Sibile iránt. Ha Marina tudná, tökéletes történetet írhatna róluk.


***


Ahogy Andres megfogta Sibile kezét, ujjaikon halkan összekoccantak a jegygyűrűik. Együtt figyelték, ahogy Mr. Stecker elpakol, leoltja a fényt, azután az ajtóhoz lép. Már majdnem rájuk zárta a kis boltot, amikor hirtelen a fejéhez kapott, és visszasietett a pulthoz. Andres és Sibile kíváncsian néztek fel rá a frissen nyomott könyv borítójáról, amely aznap reggel született meg a nyomdában. Ez volt az első példánya a közös történetüknek, az, amelyben végre egyesülhetett a lelkük. Mr. Stecker egy táskába rakta őket, ami minden egyes lépésénél megmozdult alattuk.

– Hová visz minket? – szólalt meg Sibile.

– Szerintem haza. Azt mondta Marinának, hogy feltesz minket a saját könyvespolcára – felelte Andres. Sibile közelebb bújt hozzá a sötétben, fejét a lovag vállára hajtotta, hajtincsei csiklandozták a férfi állát, és jó illattal töltötték meg az orrát.

– Vajon milyen lesz majd az új otthonunk?

– Bármilyen is, nem kell félned. Akárhová kerülünk, már semmi nem választhat el minket egymástól. Együtt lehetünk éjjel és nappal. Igazi boldogságban. Egy örökkévalóságon át – simított végig Andres gyengéden a felesége vállán.

– Ez pont úgy hangzik, mint egy boldog mese vége – sóhajtott fel álmodozva Sibile. Andres lehajolt hozzá, és belemosolygott a csókjukba.

– Pedig ez még csak a közös mesénk eleje…

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz