Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2011. február 13., vasárnap

Démoni érintés - 18. fejezet

18. fejezet



Az asztalnál ültem és forró, friss tejet kortyolgattam. Még nem kelt fel a nap, de már vagy egy órája ébren voltam. Casimir az ablaknál állt, és a kinti világot figyelte. Amíg aludtam, beszélt az anyjával a gondjaimról, ő pedig elment körülszaglászni. Éjszaka könnyebben mozgott, mint mi, jobban látott, gyorsabb és hatékonyabb volt. Ettől függetlenül Casimir aggódott érte. A szürkéskék szempár idegesen pásztázta a sötétséget, hátha észrevesz valami mozgolódást odakint.

- Ha Payton nem a püspöknél van, mit teszünk? – szólítottam meg, csak hogy eltereljem mindkettőnk figyelmét. Felém fordult, aztán lassú léptekkel az asztalhoz sétált és leült velem szembe.

- Akkor meg fogsz ölni – mondta ki teljesen nyugodtan. A tej a torkomon akadt köhögésre késztetve. Vagy egy percig képtelen voltam megszólalni, de akkor hitetlenkedve és felháborodva törtek ki belőlem a szavak.

- Te teljesen megőrültél? – meredtem rá, de csak elmosolyodott. Bosszantóan nyugodtan.

- Nem lennél képes rá? – hajolt közelebb hozzám. Elvörösödve próbáltam összeszedni a józan eszemet, de a friss szantál illat, ami belőle áradt, nem igazán segített ebben.

- Persze, hogy nem! – csattantam fel.

- Akkor sem, ha csak így mentheted meg a barátodat? – fürkészte az arcomat. Nem bízik bennem?

- Meghalnék, hogy megmentsem. De képtelen lennék téged bántani – néztem a szemébe.

- Honnan ismered őt? Ezt a Paytont? – jött a kérdés anélkül, hogy a szemkontaktusunk megszakadt volna.

- Gyerekkorom óta ismerem. Mondhatni… barát – próbáltam megkeresni a megfelelő szót a Paytonnel való kapcsolatunkra.

- Miért van itt? Miért nem beszéltél róla eddig? – faggatott tovább Casimir. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. Túl zaklatott voltam ahhoz, hogy minden szavamat rendesen átgondoljam, így pedig nagyobb volt az esélye annak, hogy olyasmi csúszik ki a számon, amivel elárulhatom magam.

- Miattam jött. Hogy lássa jól vagyok, jó helyem van. És azért nem beszéltem róla, nehogy valaki félreértse. – Felvonta a szemöldökét. – Tudod, hogy értem…

- Szóval, nincs mit félreérteni?

- Nincs! – vágtam rá azonnal. – Payton a legidegesítőbb, legbosszantóbb, leg… leg… - gondolkoztam egy újabb jelzőn, de már nem volt időm rátalálni. Ijedten rezzentem össze, ahogy az ablak hirtelen kinyílt, és egy alak suhant be rajta a szobába.

- Anyám! – pattant fel Casimir, és azonnal a nő elé sietett. – Találtál valamit?

- Nem. A püspök kastélyában biztosan nincs, és arra sem találtam nyomot, hogy esetleg máshol rejtegetnék – felelte Rosalind, aztán elém lépett, és a kezét az arcomra fektette. – Ne aggódj, lányom, nem lesz semmi baj! – A hangja olyan nyugtató volt, hogy egy pillanatra kiment a fejemből, mit is akartam mondani. Kicsit kábultan ráztam meg magam, mikor eleresztett.

- És akkor most? – néztem rájuk tanácsot várva.

- Mondtam már, meg fogsz ölni – felelte újra Casimir, mire megforgattam a szemem.

- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont ahhoz, hogy tréfálkozz! – feddtem meg. Bosszantott, hogy ennyire könnyedén beszél a saját haláláról. Mintha semmiség lenne.

- Nem hiszem, hogy a fiam ezt tréfának szánta – fürkészte Rosalind a férfiarcot. Mély ráncok jelentek meg a homlokomon.

- Ne aggódj, nem kell tényleg megölnöd – húzódott Casimir szája széles mosolyra a bosszús aggodalmam láttán.

- Pedig lehet, hogy most lenne kedvem hozzá – morogtam magam elé, mire mély, dörmögő kacagást hallatott. A hangjába beleborzongtam, de azonnal el is pirultam, mert rájöttem, hogy Rosalind derűs csillogással a szemében fürkész engem.

- Azért inkább fogd vissza magad… - A szemem összeszűkült. Casimir túl jól érezte magát. Sosem láttam még ennyit nevetgélni és a tekintete is egészen nyílttá vált. Ez miattam lenne? Az éjszakai afférunk miatt? Ha nem aggódtam volna annyira a történtek miatt, ez igazán boldoggá tett volna.

- Elmondod végre azt a nagy tervedet? – fontam össze magam előtt a karjaimat.

- Persze. Valójában nem fogsz megölni, csak úgy teszünk, mintha… - fejtette ki.

- Pfff… Erre már magamtól is rájöttem – vált gúnyossá a hangom, de még ez sem tudta kizökkenteni Casimirt a jókedvéből. Ahelyett, hogy azonnal válaszolt volna nekem, az anyjához fordult. Pár pillanatig egymás szemébe néztek, aztán Rosalind bólintott, és kisietett az ajtón.

- Most meg hová megy? – követeltem azonnal a választ. Nem volt túl kellemes érzés, mikor az embert kihagyták a fontos dolgokból és tudatlanságban tartották.

- Előkészít nekem egy szert, ami tetszhalottá tesz, ha látni akarnák a holttestemet – magyarázta, mire a gyomromra valaki csomót kötött. Casimir észrevehette az aggodalmamat, mert kinyúlt és megfogta a kezem. – Nyugalom, nem leszek tényleg halott…

- Tudom – vontam meg a vállam, mintha csak valami semmiségről lenne szó, de nem néztem Casimirre, hanem a padlót fürkésztem. Megérintette az arcomat, és már éreztem a forró leheletét, mikor meghallottam az ajtónyikorgást. Casimir azonnal hátrébb lépett, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom az asztalban.

- Keith? – fordult Casimir az ajtó felé, de jó ideig nem kapott választ. A sötétbarna szempár keserűn járt kettőnk között ide-oda.

- Perlina felébredt és nem találta az ágyában Ricát. Megijedt és szólt nekem. – Keith hangja fojtott volt, mintha nehezére esne beszélni. – Gondoltam, szólok és megkeressük együtt, de úgy látom, mégsem veszett el… - mért végig. Csak most jöttem rá, hogy még mindig hálóruhában vagyok, és épp egy férfi hálószobája közepén ácsorgok nagyon is félreérthető helyzetben.

- Én csak… - kezdtem volna azonnal bele a magyarázatba, de Casimir félbeszakított.

- Ricával csak beszélgettünk. Egyikünk sem tudott aludni… - vonta meg a vállát. Keith tekintete az ágyra vándorolt, ami az alvás közbeni mocorgásomnak köszönhetően szét volt túrva, aztán megkeményedő arccal bólintott.

- Akkor megnyugtatom Perlinát – közölte, aztán anélkül, hogy pillantásra méltatott volna elhagyta a szobát. Keserű szájízzel bámultam utána.

- Nem mondhatnánk el neki? – csúszott ki a számon.

- Miért? – keményedett meg Casimir hangja.

- Talán tudna segíteni… - vontam meg a vállam, miközben a kezembe vettem a poharamat, és óvatosan rázogatni kezdtem. A tej fehér kavargó örvényként nézett velem szembe.

- Vagy talán nem hinné azt, hogy együtt töltöttük az éjszakát, nem igaz? – A gúnyosan keserű hangra felkaptam a fejem. Casimir teste megfeszült, a keze ökölbe szorult.

- Nem igazán biztonságos, ha valaki azt hiszi az ember lányáról, hogy házasság nélkül odadobta a szüzességét egy férfinak – emlékeztettem rá.

- Keith sosem ártana nekünk – jelentette ki Casimir, aztán a tekintetében gonosz kis láng lobbant. – Különben is, nem rajtad múlt, hogy a féltve őrzött szüzességed még megvan… - emlékeztetett rá. Elvörösödve csaptam a poharat az asztalra – a tej fehér cseppfoltokat hagyott a fán.

- Miért kell folyton ezt csinálnod? – A hangom fojtott volt. Nem akartam elbőgni magam, de közel álltam hozzá. Iszonyatosan nehezemre esett feltétel nélkül megbízni Casimirben úgy, hogy tudtam, ki is lehet belőle a jövőben, mégis próbálkoztam. De valahányszor azt gondoltam, hogy már ismerem, hogy megbízhatok benne, mindig szíven döfött egy sértéssel.

- Mit csinálok?

- Bántasz. – Mély sóhaj volt a válasz. – Nincs mondani valód? – emeltem végül rá a tekintetemet.

- Hát nem érted? – rázta meg a fejét csüggedten. – Rettegek. – Meghökkenve tátottam el a számat. Casimir mindig olyan határozottnak, erősnek, bátornak tűnt. Mitől retteghetne?

- Nem, tényleg nem értem… - vallottam be neki. Kiült az arcára az a félmosoly, aminek a látványától a szívem mindig hevesebb dobogásba kezdett. Közelebb sétált hozzám, és lehajtotta a fejét kissé, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Gyönyörű vagy, okos, néha napján még kedves is – kuncogott fel, mire fújtató hangot hallattam, de egy simítással az arcomon elhallgattatott. – Keith pedig nem vak. Érez irántad valamit. Valamit, ami elég erős ahhoz, hogy akár Perlina szívét is összetörje, ha te igent mondasz neki.

- Szereti Perlinát – tiltakoztam.

- Igen. De te jobban vonzod – nézett egy pillanatra félre, aztán ismét az enyémbe fúrta a pillantását. – Én pedig beleőrülök a gondolatba, hogy esetleg te is érzel iránta valamit.

- Féltékeny vagy? – szaladt össze a szemöldököm hitetlenkedve. Azt hittem, azok után, amiket tegnap mondtunk egymásnak, Casimir rájött már, hogy ő az, akire igazán vágyom. Keith… Helyes volt, kedves és vonzó. Tényleg hatással volt rám fizikailag. De a lelkem nem őt akarta. Elmosolyodva emelkedtem lábujjhegyre, hogy aztán csókkal bizonyítsam be az érzéseimet. Casimir halk mordulással húzott magához.

- Ez azt jelenti, hogy nincs okom rá? – motyogta, miközben az arcát kedveskedve az enyémhez dörzsölte.

- Egyáltalán nincs okod rá. – A válaszom jutalma egy újabb csók volt.

Már éppen kezdtem volna teljesen átadni magam az érzésnek, mikor csörömpölő hang ütötte meg a fülemet. Először azok a buta kis mesék jutottak eszembe az igaz szerelemről és a csókkal együtt járó csilingelésről, de mikor a hangos sikoly is felhangzott, már tudtam, hogy nem hallucinálok.

Casimir azonnal eleresztett, és az ajtó felé sietett.

- Maradj itt! – parancsolt rám. Pár másodpercig tétovázva néztem a hűlt helyét, aztán a tiltása ellenére mégis utána indultam. Nem kellett messzire mennem – Magdalena, Perlina és Lucinda ott toporogtak a hálószobám ajtaja előtt.

- Mi történt? – léptem melléjük, és megpróbáltam bekukkantani mellettük.

- Valaki bedobott egy követ az ablakon – világosított fel Lucinda, mire figyelmeztető pillantást kapott Magdalenától. Behúzta a nyakát és bocsánatkérően lesütötte a szemét.

- Nagyon ijesztő volt. Éppen öltözködtem, és egyszer csak bumm… Épphogy nem talált fejbe… - remegett meg Perlina, és összébb húzta maga körül a hálóköntösét.

- Bocsánat… - furakodtam át közöttük nem törődve Magdalena sopánkodásával, hogy talán nem kéne most bemennem.

- Mondtam, hogy maradj a szobámban! – mordult rám Casimir. – Miért kell neked mindig ellenszegülnöd?

- Mi az? – mutattam a kezében tartott papírdarabra, anélkül, hogy reagáltam volna a szidására. Tétovázva nyújtotta felém úgy, hogy a többiek ne láthassák az ajtóból.

Napnyugtakor a kriptánál. A holttest a bizonyíték.

Megborzongtam. A kézírás megegyezet az előző üzenetével, és az írója tényleg látni akarta Casimirt holtan.

Az odakint várakozók mozgolódni kezdtek, mert Keith is megérkezett. Casimir elvette tőlem a papírt, zsebre vágta, aztán a többiekhez sétált.

- Csak valami csavargó lehetett. Beszélek Ulyssesszel, hogy szerezzen pár embert, és megerősítjük a birtok védelmét – közölte velük. – De ne aggódjatok, nincs veszély. Senkinek nem fog baja esni. Sajnálom, hogy megijedtél – fordult Perlina felé. – Keith hazavisz mindjárt, az édesanyád már biztosan nagyon aggódik érted.

- Gyere, kedvesem, majd nálam átöltözöl! – fogta meg anyáskodva Magdalena Perlina vállait, aztán a saját szobája felé kezdte terelni. – Lucinda, gyere és segíts! – hívta magával a kislányt. Az elpirulva pislantott fel Casimirre, aztán futni kezdett a dada után.

- Te pedig készítsd elő a lovakat! – kapta meg Keith is az utasítást. Ahogy Casimirre nézett, az megijesztett. Szinte izzott a tekintete. Azt hittem, hogy majd ellenszegül neki, de végül elsietett a lépcső irányába.

Ledermedve meredtem magam elé, miközben egy halovány rossz érzés végigcikázott a sejtjeimen. Fogalmam sem volt, mitől is félek igazán, mégis halálra rémültem. Szédelegve botladoztam el a kitört ablak hoz, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Jó pár percig csak álltam, és figyeltem a színes üvegcserepeket az ablak alatt a fűben. Csak akkor tértem magamhoz, mikor egy kéz megérintette a vállamat.

- Jól vagy? – Casimir hangja lágy volt.

- Persze – fordultam felé egy halk sóhajjal.

- Ne aggódj, minden rendben lesz! – mosolygott rám biztatóan. – Anyám megfőzi azt a szert, odamegyünk, és mikor átadták a barátodat, elfogják az emberrablókat.

- Elfogják? – jutott el a szó a tudatomig.

- Én, miután megittam az italt, huszonnégy órán keresztül aludni fogok. De az anyám, Emmanuela, Ulysses és még néhány beavatott ott lesznek a közelben. Vigyáznak rád! – ígérte.

- Nem tetszik ez nekem – haraptam be a számat. Elképzeltem Casimirt teljesen mozdulatlanul, védtelenül… - Mi van, ha valami rosszul sül el?

- Semmi sem fog rosszul elsülni. Bízz bennem! – Tétován bólintottam, de egyáltalán nem jött szívből a beleegyezésem. Nem mintha Casimir iránt lettem volna bizalmatlan, csak éppen még ő sem tudta befolyásolni a sorsot és a szerencsét.

A nap nagy részében igyekeztem kicselezni a pánikrohamot, ami állandóan rám akart törni. Casimir lement a pincébe segíteni az anyjának, miközben én ismét megpróbálkoztam a sütéssel. Rosszabbul ment, mint a múltkor. Láttam Magdalena arcán a teljes lemondást arról, hogy valaha jó háziasszonyt farag belőlem, de azért türelmesen magyarázta el újra és újra a lépéseket.

Az egyetlen, amit tényleg élveztem, az a tésztagyúrás volt. Levezette kissé a bennem felgyülemlett feszültséget. Úgy gyömöszöltem a kenyérnek valót, hogy ha érzett volna fájdalmat, valószínűleg ordított volna.

- Jól van, jól van, ennyi elég lesz! – érintette meg a vállamat aggódóan Magdalena, aztán megmentette tőlem a tésztát. – Gyere, mosakodj meg! – vezetett egy lavórhoz és fentről vizet locsolt egy kancsóból a kezemre.

- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg halkan, miközben az ujjaimat dörgöltem. – Szerinted Keith tudna úgy igazán dühös lenni Casimirre?

- Dühös lenni? Hát, volt már, hogy összevesztek, de ezek csak amolyan testvéri civódások – legyintett, miközben letette a kancsót, és egy fehér kendőt nyújtott felém, hogy megtörölhessem a kezem. – Amiatt aggódsz, hogy mindketten kedvelnek téged? – ült ki az arcára mindentudó anyai mosoly.

- Ennyire nyilvánvaló? – szökött a vér az arcomba.

- Azóta ismerem őket, hogy a világra jöttek. Minden rezdülésüket előre meg tudom jósolni – kacagott fel. – De az arcukra is van írva. Ahogyan a tiédre is! – érintette meg a mutatóujjával az orrom hegyét.

- Az enyémre?

- Igen. Tetszik neked Keith. De szerelmes vagy Casimirbe – mondta ki. Aggódva ráncoltam össze a homlokomat. Tényleg rá lenne írva? Ennyire nyitott könyvként működöm? – De nem kell aggódnod. Az én Casimiremet és Keith-t sosem lehetne egymás ellen fordítani. Ebben teljesen biztos vagyok.

- Az jó, mert én nem… - rándult össze a gyomrom, miközben újra az asztalhoz mentem, hogy betegyem a tésztát a kemencébe.

Casimir, a Démonok Démona sok embert mészárolt le. Annyi vér szárad a kezén, amennyi a világ kezdete óta még egyetlen zsarnokén sem. Első áldozata saját fogadott testvéröccse volt, kivel gondolkodás és megbánás nélkül, hidegvérrel végzett – idéztem fel a Vámpír-kódex sorait.

Ahogy a kenyér megsült, Magdalena leszelt belőle két nagy, ropogós szeletet, és elém tette. Megpróbáltam letuszkolni a torkomon pár falatot, de a nyelőcsövem teljesen összeszűkült. Közeledett a napnyugta, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy valami szörnyűség vár ránk.

Ostobaságnak tűnt, hiszen mellettünk állt két vámpír, akiknek az ereje felért legalább öt megtermett férfiéval, mégsem hagyott nyugodni ez a női megérzés. Jeges kézként fonta körül a mellkasomat. Folyton felvillant a szemem előtt Casimir halottnak tűnő arca. A bőre fehér, a szeme csukva, a mellkasa már nem emelkedik és süllyed.

Halkan felsikkantottam, mikor egy edényhalom megdőlt, és a tetejéről lepottyant egy fémtányér. A szégyentől lesütöttem a tekintetem az asztalra. Nem szerettem kimutatni a gyengeségeimet, azt pedig főleg nem, hogy félek. Magdalena is a szívére szorította a kezét, aztán megcsóválta a fejét.

- Vénségemre az ijedtség visz el… - vette fel a tányért. – A világ egyre veszélyesebb lesz. Az ember már a saját otthonában sem érezheti biztonságban magát.

- Nem kell félni, Casimir azt mondta, hogy minden rendben – próbáltam elűzni a rémképeket, amelyek engem is ugyanúgy kísértettek. Magdalena magában mormolva állt neki a mosogatásnak, miközben a régi szép időket emlegette.

Mikor Casimir megjelent az ajtóban remegni kezdtek a lábaim. Tudtam, hogy miért jött. Itt az idő…

- Most elrablom a kuktádat – nyomott puszit Magdalena arcára, ami kipirult a kedves gesztustól. – Elviszem sétálni egy kicsit… - füllentett. Szó nélkül álltam fel, és követtem őt. Egy kendőt terített a vállamra, aztán kinyitotta előttem a kaput.

- Nem tetszik ez nekem… - motyogtam, miközben a karomat belefűztem Casimirébe. Nem csak azért, mert itt ez volt a szokás, hanem mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban elájulhatok.

- Nem lesz gond. Odamegyünk korábban, megiszom a szert, aztán csak annyi lesz a feladatod, hogy vársz. Minden mást elintéznek a többiek – ígérte.

- Úgy legyen…

A korábban végtelennek tűnő sövénylabirintust most, mintha valaki lekicsinyítette volna. Úgy éreztem, egy szempillantás alatt a kriptához értünk. Nem akartam ezt az egészet. Legszívesebben elrángattam volna magammal Casimirt jó messzire, és csak az tartott vissza ettől, hogy tudtam, Paytonre akkor a biztos halál várna.

Ahogy beléptünk a kriptába, Casimir az ajtó mellett hagyott és körbejárta, tényleg egyedül vagyunk-e még. Mikor megbizonyosodott erről, visszasétált hozzám, és beljebb húzott. Csak az a fáklya adott némi kis világosságot, amit a falon lévő tartóba helyezett. Odakint sem voltam nyugodt, de most még baljósabbá váltak a gondolataim.

- Rendben… Akkor már csak meg kell innom ezt – húzta elő a zsebéből a kis üvegcsét, ami tele volt valamilyen zöld folyadékkal. – Holnap ilyenkor találkozunk – mosolyodott el, hogy feloldja a bennem lévő görcsöt, de ez most nem segített.

- Várj! – kaptam el a karját, miután kihúzta a dugót az üvegből. – Teljesen biztos, hogy semmi bajod nem lesz tőle? – fürkésztem az arcát feldúltan.

- Az anyám sosem téved, ha főzetekről van szó – biztosított róla.

- Várj! – fogtam le ismét. Nem tudtam, mit mondhatnék, csak a levegőt kapkodva meredtem rá. Pimaszul elmosolyodott, aztán magához húzott és átcsókolta a lelkemet magába.

Elkábult tudattal figyeltem, ahogy hátrébblép, aztán a szájához emeli a tetszhalottság italát. Ahogy felhörpintette az utolsó kortyot is, a tekintete hirtelen elhomályosult, aztán úgy puffant a földre, mint egy liszteszsák.

- Casimir! – térdeltem le azonnal elé, és az ölembe húztam őt. Az ujjam végigsimított a nyakán, de nem éreztem a pulzusát. Próbáltam győzködni magam, hogy ez nem jelent semmit, a halál csak a látszat, mégis rémülten csordultak ki a könnyek a szememből.

- Szóval, megtetted… - A hangra felkaptam a fejem. Fogalmam sem volt, mennyit várakozhattam Casimirt ringatva. Talán csak egy percet, de az is lehet, hogy órákat…

Három alak állt előttem, és mikor közelebb jöttek hozzám, a fáklyák fényében rájöttem, hogy egyiküket ismerem. Payton az elől álló csuklyás idegen szorításában vergődött, miközben a torkához egy tőr pengéje préselődött.

- Kik maguk? – kérdeztem a másik két alaktól. Az arcukat nem láthattam a csuklyától és gyanítottam, hogy egy kendőt is köthettek a szájuk elé, mert az első alak hangja tompának tűnt. Valószínűleg ő volt a vezető, legalább is a testtartása és a viselkedése alapján erre következtettem. Körülbelül olyan magas volt, mint Payton, de izmosabb. A társa ezzel szemben alacsony és vékony volt.

- Az lényegtelen… Egyelőre… Állj fel, és menj hátrébb a sarokba! – kaptam az utasítást. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy ennyire el kell távolodnom Casimirtől, de végül megtettem. A férfi a fejével intett a társának, aki elindult a földön fekvő test felé. Payton felnyögött, mire rá kaptam a tekintetemet. A szeme jobbra mozdult, mintha a háta mögött lévőre próbálna felnézni, aztán rám pillantott. Azt hittem, csak aggódik az életéért, de többször is megismételte ezt, mintha jelezni akarna valamit. Nem értettem.

- Nem dobog a szíve – rezdültem össze a fátyolos hangra. Pár pillanatig csend borult a kriptára.

- Nem látok vért. Hogy ölted meg? – szegezte nekem a kérdést a vezető.

- Megmérgeztem – mutattam fel a kis üvegcsét, amit korábban kivettem Casimir kezéből. – Csak egy csepp kellett a bőrére…

- Igazán?

- Igen. – Próbáltam határozottan válaszolni, de nem tudtam, hogy mennyire sikerült. – Megtettem, amit kért, eressze el a barátomat! – emlékeztettem a megállapodásunkra. Nem tudtam, mikor jelennek meg a többiek, de gyanítottam, hogy arra várnak, hogy Paytont eleresszék, és ne legyen közvetlen veszélyben.

- Mindjárt így lesz…

- Mindjárt? Azt mondta, hogy…

- Amint Casimir halott, a barátja szabad – fejezte be a mondatot. – Így is lesz! – bólintott. – Amint tényleg halott lesz, nem csak annak látszik - vált gúnyossá a hang.

- Tessék? – rettentem meg.

- Ennél többet vártam volna a nagy és rettenthetetlen Casimirtől, minden vámpírok atyjától. Így túl könnyű… - Mire eljutott a tudatomig, hogy mit is hallottam, már késő volt. Payton egy ütésnek köszönhetően a földre rogyott, a tőr pedig a földön térdelő felé repült. Egy pillanatig azt hittem, hogy egyenesen a szívébe szúródik majd, de ehelyett kinyúlt, és még a levegőben elkapta.

- Ne! – A sikolyom betöltötte a kriptát. Előre vetődtem, hogy eltaszítsam Casimir mellől az idegent, de túl messze volt. A penge lecsapott.

Tágra nyílt szemekkel meredtem a Casimir mellkasából kiálló tőr markolatára.