Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. december 15., szerda

Démoni érintés - 16. fejezet

16. fejezet



A kocsi zötyögve halad végig a köves úton, ami egyáltalán nem tett jót az amúgy is kavargó gyomromnak. Casimir még mindig várakozva fürkészte az arcomat, pedig már ezerszer elmondtam neki, hogy semmi sem történt. Béna voltam és leestem a lépcsőn, ennyi. Tényleg ez történt. A kis balesetem előtti eseményekről pedig nem kell tudnia.

Nem mintha nem néztem volna végig, hogyan törli fel Valdemarral a padlót – a gondolat is elégedettséggel töltött el -, hanem mert tudtam, hogy ha megtenné, akkor ő kerülne bajba. Végül is, miért hinnének az én állításaimnak a püspök szolgájának szavával szemben. Főleg, hogy egyébként sem nagyon kedvelik Casimirt, és csak azért tűrik meg a társaságukban, hátha kibújik egyszer a szög a zsákból. Ha elszólná magát vagy olyasmit tenne, amibe beleköthetnek, azonnal elfogatnák. Persze, ha így történne, az valószínűleg megváltoztatná a jövő menetét, de én nem így akarom megmenteni a világot…

Ahogy megállt a kocsi, Casimir kiszállt, és lesegített engem is. Nem vártam meg, azonnal bicegni kezdtem a ház felé, bár tudtam, hogy jön utánam, mert hallottam a lépteit. Már majdnem a bejáratnál voltunk, én pedig azt hittem, megmenekültem végre a kérdésektől, mikor újra megszólalt.

- Szóval, nem mondod el?

- Mit? – morogtam. Miért nem képes annyiban hagyni a dolgot…

- Hogy mi történt – ért be két nagyobb lépéssel.

- Már elmondtam – ragadtam meg az ajtón lévő fémkarikát, de Casimir ujjai a csuklómra fonódtak, a másik kezével pedig maga felé fordított. Olyan szomorú és átható volt a tekintete, hogy elöntött a lelkifurdalás. Tudta, hogy hazudok neki, és ez bántotta. Vajon mit szólna ahhoz, ha azt is tudná, mi mindenben nem mondok még igazat neki… - rándult meg a gyomrom. – Jól van. Tényleg történt valami. De nem akarom elmondani, és ha egy kicsit is fontos vagyok neked, nem faggatsz róla – tört ki belőlem a vallomás, miközben kihúztam magam a kezei közül. Lesütött szemmel vártam a reakcióját, miközben egy kis követ bámultam a lábam előtt.

- Igazságtalan ezzel jönnöd. Ha tovább kérdezlek, azt jelentené számodra, hogy nem vagy fontos. Ha pedig nem, akkor tényleg nem vagy az, mert nem érdekel, mi történt veled. Nincs jó válasz.

- Nem tudom, mit mondhatnék… - ráztam meg a fejem. A hideg miatt a leheletem halovány fehérséget hagyott maga után a levegőben.

Casimirrel minden annyira bonyolult volt, még egy egyszerű beszélgetés is. Más azt mondaná, hogy jó, akkor békén hagylak, vagy tovább követelné, hogy most azonnal mondjak el mindent, de Casimir egyiket sem tette. Csak közölte a gondolatait és visszadobta nekem a labdát még nagyobb bűntudatot keltve bennem.

- Azért nem beszélek, mert nem akarom, hogy bajod legyen – néztem fel végül. Bosszantott, hogy tudtam, mire játszik, mégis képes volt célt érni nálam. Casimir egy másodpercig nem szólt egy szót sem, aztán közelebb lépett hozzám.

- És amikor a lábaddal olyan illetlen helyeken jártál, akkor nem gondoltál arra, hogy gondot okozhat a viselkedésed? – vonta fel a szemöldökét. A vér az arcomba tódult, és hirtelen nagyon forrónak éreztem az éjszaka hűs levegőjét. Sokszor csináltam bolondságokat, de ilyen nyíltan nem lett volna merszem beszélni róluk. Mikor Hale-nek hat évesen megmutattam a bugyimat, mert azt mondták a fiúk, hogy úgysem merem, akkor is mindketten tudtuk, mi történt, de sosem beszéltünk róla. Vannak titkok, amelyek tabunak számítanak, még akkor is, ha mindenki beavatott.

- Képzelődtél. – Meg akartam fordulni, hogy bemenjek a házba, de Casimir nem hagyta – az ujjai bilincsként tartottak egyhelyben. A közelsége forrósággal öntött el, de Valdemar erőszakossága után kicsit zavarónak is találtam. Ösztönösen húzódtam el tőle, mire azonnal elengedett.

- Nem hinném, hogy ilyesmiről képzelődni tudnék – felelte, de a hangja elég bizonytalannak tűnt – valószínűleg az előbbi reakcióm miatt.

- Akkor lehet, hogy az atya tévedt rossz útra – vontam meg a vállam. A beugró kép egyszerre volt vicces és bizarr. Casimir arcán fintor futott végig.

- Azt hiszem – hála az égnek – elég valószínűtlen, hogy egy női lábat összetévesszek az atyáéval.

- Akkor nem tudom, mi történhetett – tettettem az ártatlant.

- Én tudom – támasztotta a fejem mellett az ajtónak a tenyerét. Feszülten pislantottam felé, miközben ujjaim a szoknyámat szorongatták. – Zavart, hogy gyerekesnek neveztelek, ezért megpróbáltad bebizonyítani nekem, hogy nő vagy. Csakhogy elég gyerekesek az ilyesfajta játszadozások, nem gondolod? – húzódott gúnyos mosolyra Casimir szája. A mellkasomat elöntötték a düh lángjai elfeledtetve velem a szorítást a gyomromban.

- Menj a pokolba! – ütöttem el magamtól a kezét. Bár tökéletesen igaza volt, sosem ismertem volna be neki. Az egy dolog, hogy én tisztában vagyok a viselkedésemmel, az pedig egy másik, hogy élvezettel dörgöli a képembe a valóságot.

- Így beszélned sem lenne szabad. Ez is bajba keverhet… Egy nő ne káromkodjon és ne emlegesse a poklot! – feddett meg úgy, akár egy gyereket.

- Miért egy férfinak szabad? – vágtam csípőre a kezem, aztán mikor rádöbbentem, hogy ez sem túl felnőttes viselkedés, magam köré fontam a karjaim.

- Az sem túl szép, de egy férfi más. Sokkal többet megengedhetünk magunknak gond nélkül, mint ti.

- Éljen az egyenjogúság! – fújtattam.

- A mi? – ráncolódott össze a homloka értetlenül.

- Lényegtelen – legyintettem lemondóan. Úgysem értené meg, hogy miért is vagyok mérges, hiszen teljesen más világban, más szabályok között nevelkedett. – Bemehetnénk végre? Megfagyok és a lábam is fáj! – nyűgösködtem. Casimir eleresztett és hátrébb lépve az ajtó felé mutatott. Végre kinyitottam, aztán besétáltam a házba.

- Nos, hogy ment? – Keith sietett elénk, és aggódva várta a válaszunkat.

- Egész jól. Legalább is semmivel nem buktatott le minket – intett felém a fejével Casimir, aztán a konyha felé indult. – Szólok Magdalenának, hogy lássa el a sebed.

- Seb? Milyen seb? – Keith mellém lépett, és vizsgálódva fürkészett.

- Csak elestem és beütöttem a térdem – sétáltam a szalon felé. Próbáltam leplezni a sántikálásomat, mert nem akartam, hogy Keith is ezen csámcsogjon egész este. Mellette és Casimir mellett úgy éreztem magam, mintha üvegből lennék. Tudtam, hogy gyengének és esetlennek tartanak, és ezért ösztönösen meg is feleltem az elvárásaiknak, bármennyire is nem akartam. Pont, mint az iskolában…

Akárhányszor Payton lekicsinylő megjegyzést tett rám, és kinyilvánította, hogy szerinte miért is nem vagyok közéjük való, azonnal elszúrtam valamit zavaromban. Idegesítő volt, hogy én magam igazoltam az állításait. Egyedül Hale és az apám hitt bennem. És persze nekik is csalódást okozok – mértem végig Casimirt, aki Magdalenával a nyomában lépett be a szalonba. Már rég meg kellett volna oldanom ezt az ügyet, de én csak szerencsétlenkedek, és egyre mélyebbre ásom magam abban a bizonyosban…

- Kifelé, Úrfik! – harsogta Magdalena, miután letette az asztalra a vízzel teli edényt. Casimir odaadott neki egy kis üvegcsét, aztán Keith-szel magunkra hagytak. – Jól van, ez nem is olyan vészes – mosolygott fel rám a jóravaló tekintet. – A fiúknak ennél sokkal csúnyább sebei voltak. Képzeld csak el, Casimir egyszer egy almafáról esett le. Szegény asszonyommal azt hittük, hogy kitörte a nyakát. De ő csak felpattant, leporolta magát, aztán újra visszamászott, és az istenért sem tudtuk leimádkozni, hogy kimossuk a horzsolásait – csóválta meg a fejét, és olyan arcot vágott, mintha az elmesélt történet alig pár órája történt volna.

Halkan felszisszentem, mikor a nedves rongy a sebemhez ért, aztán összeszorított fogakkal tűrtem, hogy Magdalena valami csípő folyadékot öntsön a térdemre. Mikor végzett, bekötözött egy tiszta, fehér kendővel, aztán visszaigazgatta a szoknyámat.

- Köszönöm – hálálkodtam, miközben a ráncos kezek visszadugaszolták a kis üvegcsét.

- Segítsek átöltözni az alváshoz? – emelte fel az edényt Magdalena.

- Nem, köszönöm. Egyedül is menni fog. Jó éjt! – búcsúztam el, majd a lépcsőkhöz mentem. A lábam fájt, a feszültségtől és az ijedtségtől hulla fáradt voltam. Az egyetlen, amire vágytam, hogy eldőlhessek az ágyamon. Félve nyitottam be a szobámba, mert valahányszor kimerülten csak egy kicsit aludni szerettem volna, valami mindig közbejött.

Miután meggyújtottam az ágyam melletti gyertyát és átöltöztem, kissé megnyugodva másztam be a meleg paplan alá. Alig pár perc kellett csak ahhoz, hogy elnyeljen a sötétség, de nem volt nyugalmam még öntudatlanul sem.

Álmomban ismét a püspök kastélyában jártam, és bármelyik folyosóra is léptem, a végén mindig ott állt Valdemar. Hiába menekültem előle, a sötét szemek megtaláltak és kéjesen vizslattak.

Arra ébredtem, hogy a szívem veszettül dobog és a lepedő a saját verejtékemtől nedvesen tapad hozzám. Jó pár percig képtelen voltam megmozdulni, csak a mellkasomra szorítottam a tenyeremet, aztán végül sikerült annyira összeszedni magam, hogy kikászálódjak az ágyból. Mezítláb az ablakhoz sétáltam, és félrehúzva a függönyt kinéztem a kertbe. Nem messze a sövényektől fekete villanást láttam a szemem sarkából, aztán mikor arra fordultam, a lábaim reszketni kezdtek.

Egy pillanatig azt hittem, hogy még mindig alszom, de bárhogy is pislogtam, a rémkép nem akart eltűnni a szemem elől. Úgy rántottam vissza a helyére a függönyt, hogy az majdnem leszakadt. Hogy jutott be a kapun az a szemét? És egyáltalán mi a fenét akar?

Mikor rájöttem, hogy zihálok, mélyen beszívtam a levegőt, aztán pedig kieresztettem a tüdőmből. Végül is a házba nem juthat be úgy, hogy senki ne vegye észre, igaz?

Óvatosan újra elhúztam egy hajszálnyit a függönyt, de Valdemar még mindig ugyanott állt. A fekete ruhájában és köpenyében úgy nézett ki, mint a halál küldötte. Tényleg ijesztő volt.

Olyan gyorsan öltöztem át, mintha bármelyik pillanatban rám nyithatott volna, aztán kilopakodtam a folyosóra. Casimirnek és Keith-nek nem mondhattam el, mi történt, de muszáj volt valakivel megosztanom. Ha történne velem valami, legalább legyen, aki tudja, hol keressen…

- Payton, én vagyok. Bemehetek? – kopogtattam alig tíz perc múlva az elhagyatott vendégszoba ajtaján. Odabentről nyűgös morgolódást vártam, amiért hajnalok hajnalán felzargatom a legszebb álmából, de végül nem kaptam semmi választ.

Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és csak a fejemet dugtam be a résen, de az ágy teljesen üres volt. Ahogy beljebb léptem, rájöttem, hogy a szoba is az. Dühösen jártam körbe az egészet, hátha Payton legalább valami üzenetet hagyott nekem, de semmi. Hová a fenébe mehetett? És miért nem szólt? A francba is, csak egymásra számíthatunk ebben a nyomorult világban, erre szó nélkül lelép!

Morgó hang hagyta el a számat, aztán ahogy megfordultam, felsikkantottam.

- Jézusom! Te meg mit keresel itt? – meredtem Keith-re, aki a nyitott ajtóban állt.

- Én is ezt akartam kérdezni tőled. – Mintha hazugságvizsgálót kötöttek volna rám, úgy éreztem magam a rám szegeződő barna tekintettől.

- Én csak nem tudtam aludni, és körülnéztem a házban egy kicsit… - adtam semmitmondó választ remélve, hogy nem veszi észre az idegességemet és hisz nekem. – Most te jössz a magyarázattal – tereltem rá a szót.

- Láttam, hogy a folyosókon mászkálsz egyedül és kíváncsi voltam, hová tartasz – feszültek meg a máskor lágy, szinte kisfiús vonások.

- Te kémkedsz utánam és követsz? – háborodtam fel, de közben meg is könnyebbültem. Még jó, hogy most jött rá Keith-re ez a kíváncsiság. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha rájön, hogy egy férfit rejtegetek a vendégszobában…

- Tudom, hogy nincs jogom hozzá, de… - hajtotta le szégyenkezve a fejét. – Azt hittem, Casimirrel találkozol itt.

- Már miért találkoznék… - kezdtem volna bele, aztán megértettem. – Ó! – megbotránkozva préseltem össze a számat. – Szóval, ezt nézed ki belőlem? Hogy titokban összefekszem a saját unokatestvéremmel?

- Nem, én nem hittem, hogy ti… hogy… Én csak… Ne haragudj! – sóhajtott fel végül a hajába túrva, és olyan arcot vágott, amitől az ember még egy gyilkosságot is megbocsátott volna neki. – Egy ökör vagyok! Bocsáss meg!

- Semmi gond – sétáltam el mellette. Nem akartam belemenni egy újabb kényelmetlen beszélgetésbe. Egyszer már elmondtam, mit érzek és gondolok, és ez egyáltalán nem változott azóta.

- Várj! – kocogott utánam Keith, ahogy a földszint felé mentem. Legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba, de féltem egyedül lenni. Ha Payton fel tudott mászni az ablakomhoz a múltkor, más is megteheti – borzongtam meg, és egy pillanatra ismét átfutottak rajtam a püspök otthonában tapasztalt érzések.

Mikor Valdemar alig pár milliméternyire állt előttem, annyira kicsinek és védtelennek éreztem magam. Teljesen leblokkoltam, és eszembe sem jutott védekezni. Mintha az agyam törölt volna minden információt, amit az önvédelemről tanultam. Persze, minket főleg vámpírok ellen készítettek fel. Hogy hogyan használjuk a karót vagy egy tőrt, és hogy a legjobb védekezés egy vérszívóval szemben kivételesen nem a támadás, hanem a menekülés.

A testi erejükkel szinte lehetetlenség volt szembeszállni, viszont ha elég ügyes volt az ember és volt nála néhány hátráltató eszköz – szenteltvíz vagy kereszt -, akkor a futás szégyen volt, de nagyon is hasznos. Arra valahogy nem számítottam, hogy egyszer egy élő embertől kellhet majd megvédeni magam.

Vajon még mindig odakint áll és utánam leskelődik? – meredtem a bejáratra, miközben azon dühöngtem magamban, hogy miért nem karmoltam legalább meg, mikor sarokba szorított.

- Rica? – Keith hangjától megrezzentem.

- Igen? – pislogtam rá úgy, mintha csak most döbbentem volna rá, hogy mellettem áll.

- Baj van vagy miért torpantál meg hirtelen? – Eddig észre sem vettem, hogy az utolsó lépcsőfokon állok mozdulatlanul. Megmarkoltam a szoknyámat, aztán folytattam az utat az étkező felé.

- Semmi baj, csak elgondolkoztam – feleltem, miközben elhatároztam, hogy legközelebb nem hagyom magam megfélemlíteni. Ha kell, karmolok, harapok vagy csípek, de még egyszer nem fogok úgy viselkedni, mint egy gyenge nő.

A nap olyan gyorsan rohant el, hogy szinte észre sem vettem. Casimir és Keith a szalonban sakkozott egész délután, miközben Magdalena engem tanítgatott a konyhában az almássütemény elkészítésére. Már fülig lisztes voltam, mikor végre sikerült úgy megsütnöm egy adagot, hogy az nem égett oda és nem volt olyan lapos, mint Eve Evans, az egyik otthoni ismerősöm mellkasa.

- Ügyes vagy, ez már egész jó lett – hümmögött Magdalena biztatóan, bár nem mertem volna megesküdni rá, hogy tényleg komolyan gondolja. – Vigyél a fiúknak pár szeletet! – nyújtotta felém a tányért.

Mikor beléptem a szalonba, Casimir és Keith észre sem vettek. Mindketten a fekete-fehér kockás táblára meredtek, és olyan koncentráció ült ki az arcukra, mintha csak élet-halál harcot vívnának egymással. Megálltam az ajtóban, hogy ne zavarjam őket, és csak figyeltem. Casimir szürke tekintete megvillant, aztán felemelte a kezét, és a sötét lovat áthelyezte egy másik mezőre a korábbi helyéről. Ahogy végzett, a mutatóujját a szájára fektetve várta ellenfele lépését, miközben valószínűleg előre gondolkozott. A szeme sarkában apró ráncok keletkeztek, amiktől idősebbnek – és vonzóbbnak – tűnt.

Keith pillantása ide-oda járt a táblán. Az arca nyugodtnak tűnt, de láttam, hogy az asztal alatt toporog a lábával. Megvártam, amíg lép, aztán megköszörültem a torkomat. Mindketten egyszerre kapták fel a fejüket, és mindkettejük vonásai ellágyultak, ahogy megpillantottak. Zavartan léptem közelebb, aztán letettem a tányért az asztal szélére.

- Almás süti, én csináltam – kínáltam meg őket. – Remélem, hogy nem lett túl szörnyű… - haraptam be az alsó ajkamat aggodalmaskodva.

- Biztosan isteni lett – mosolygott fel rám Keith, aztán a kezébe vett egy szeletet, és a lehulló morzsákkal nem törődve beleharapott. A szeme lecsukódott és halk mormoló hangot hallatott, akár egy elégedett macska. – Tényleg isteni! – erősítette meg a saját szavait, miután lenyelte a falatot.

- Te nem kóstolod meg? – fordultam Casimir felé, de mikor megláttam a tekintetét, hátrahőköltem. Az ablak felé meredt, aztán hirtelen felpattant, és kiszáguldott a szobából. Döbbenten néztem utána.

- Ezzel meg mi történt? – vontam össze a szemöldökömet, miközben Keith nyomában az előtérbe mentünk. A bejárat nyitva volt, Casimir pedig egy fáklyával a kezében állt odakint és maga elé nyújtva a fényforrást körbenézett.

- Te meg mit csinálsz, testvér? – lépett mögé Keith.

- Láttam valakit – jött a válasz, mire összerándult a gyomrom. Rémülten próbáltam kivenni a körvonalakat a félhomályban, de semmit sem láttam. Valdemar egészen a házig merészkedett volna? Vagy Payton jött vissza és túl óvatlan volt?

- Nem lehet, hogy csak képzelődtél?

- Nem, biztos, hogy… Ott van! – Casimir keze a sövény felé mutatott, és mielőtt még észbe kaphattam volna, rohanni kezdett.

- Casimir, ne! – kiáltottam utána. A lábaim gondolkodás nélkül indultak utána, de Keith keze sorompóként állított meg.

- Megőrültél? Nem bóklászhatsz a sötétben! – ragadta meg a vállamat. – Menj vissza a házba, én Cas után megyek. Gyerünk! – lódított az ajtó felé. Kelletlenül sétáltam Magdalena mellé, aki megjelent a hangzavarra.

- Jól van, gyere be, kedvesem! – csukta be az ajtót a nő, aztán visszavezetett a konyhába.

- Nem kéne segítenünk vagy valami? – szemeztem a falon lévő fáklyával, ami megvilágította a helyiséget. Legszívesebben azonnal felkaptam volna, hogy a fiúk után menjek. Mi van, ha elkapják Paytont? Keith-ék gonosztevőnek nézhetik, Payton pedig tiszta szívéből gyűlöli Casimirt, és gondolkodás nélkül…

Idegesen fúrtam az ujjaimat a tincseim közé. Gondolni sem akartam arra, hogy bármelyiküknek baja eshet.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – nyomott le az egyik székre Magdalena, aztán elkezdett a kenyérsütés rejtelmeiről beszélni. El akarta terelni a figyelmemet, de láttam, hogy az egyik kést közvetlenül a keze mellé teszi, hátha szüksége lesz rá.

Hatalmas sziklákkal a gyomromban várakoztam, és mire a bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, már kész idegroncs voltam. Magdalena keze a kés nyelére csúszott, de mikor meghallottuk a fiúk hangját, mindketten megnyugodva fújtuk ki a levegőt.

- Hogy csinálhattál ilyen butaságot? – hallottam meg Keith feddő hangját, még mielőtt őt magát megláthattam volna. Csak akkor jöttem rá, kihez is beszél, mikor kiértünk az előtérbe. Perlina lehajtott fejjel állt, a ruhája kissé zilált volt, a hajából pedig levelek és ágak meredeztek, de Keith sem nézett ki jobban. Fehér inge végig volt szakadva a mellkasánál, és igazán mérgesnek tűnt.

- Én csak…

- Csak? Éjszaka a kertben bujkálsz és leskelődsz? Mégis mi ütött beléd? – csattant fel Keith. Perlina összerezzent, aztán elpirult. Láttam, hogy mozog a szája, de olyan halkan suttogott, hogy nem hallottam, mit felel. Azt viszont láttam, hogy a düh által festett ráncok eltűntek Keith arcáról, és hirtelen, mintha bűntudat csillant volna a szemében.

- Kisasszony, Úrfi! Hogy néznek ki? – csapta össze a kezét Magdalena, és elsietve mellettem sopánkodásba kezdett, majd felrángatta az emeletre Perlinát.

- Casimir hol van? – fordultam Keith-hez, de megrázta a fejét.

- Még odakint. Valószínűleg az árnyat keresi, szólok neki, hogy már megtaláltam – intett a lépcsők felé a fejével. – Mindjárt visszajövünk – ígérte.

Elgondolkozva indultam az emeletre, hogy megnézzem, mi történt Perlinával. Vajon mit kereshetett odakint?

Mikor beléptem a szobámba, Magdalena éppen lerángatta a szakadt ruhákat Perlináról, és hálóruhát adott rá. Leültem az ágyam szélére, és megvártam, amíg végeznek és egyedül maradunk.

- Akkor ma éjszakára megint szobatársak leszünk, gondolom… - kezdeményeztem beszélgetést, de Perlina nem reagált, csak az ablakhoz sétált, és kibámult rajta. – Elmondod, hogy kerültél ide? – Fejrázást kaptam válaszként. – Haragszol rám? – próbálkoztam újra.

- Csak azért… - kezdett beszélni, aztán hirtelen elhallgatott. – Ez meg mi? – nyújtott felém egy papírdarabot. Átvettem tőle, és a sorokat átfutva, mintha hasba rúgtak volna. Payton… Ez nem lehet…

2010. november 23., kedd

Démoni érintés - 15. fejezet

15. fejezet



Dühös csendben telt az út. Legalább is, részemről. Casimirt mintha szórakoztatta volna, hogy összepréselt szájjal meredek rá, ezért tíz percnyi szemmel verés után elfordítottam a tekintetemet, és csak bámultam kifelé a kocsi ablakán. Még hogy kislány vagyok! Ha tudná, hogy mi mindent éltem már át, miket láttam, mennyit kellett küzdenem pusztán a túlélésért…

A szavak, amiket legszívesebben a fejéhez vágtam volna, végigmarták a torkomat. Az, hogy nemet mondtam neki, még nem jelenti, hogy gyerek lennék. Egyszerűen csak nem tudja elfogadni, hogy nem tetszik. Vagyis… Tetszik, csak tudom, hogy úgysem működne, akkor meg miért vágnék bele?

Lopva felé pillantottam, mire a szürke szempár vidáman felém csillant. Beképzelt majom!

A kocsi nagyot zökkenve állt meg, én pedig örültem, hogy végre kikerülök a zárt térből. Casimirrel együtt lenni egy ilyen kis helyen, egyenesen őrjítő volt. Mintha valamiféle elektromosság szikrái pattogtak volna közöttünk. Persze, csakis a haragból fakadhattak, mert más okot nem találtam erre a feszültségre.

- Ne feledd, amiket mondtam! – figyelmeztetett Casimir, miközben lesegített a kocsiról. Ahogy biztos talaj volt a lábam alatt, azonnal kihúztam a kezem az övéből, de a halk kuncogást hallva megbántam ezt a gyerekes viselkedést. Szedd már össze magad, és mutasd meg, hogy igenis felnőtt nő vagy!

Mély levegőt véve fűztem a karomat Casimirébe, és hagytam, hogy a hatalmas ház felé vezessen. A gyomrom összeszorult, mikor észrevettem az ajtóban álló sötét alakot. A fekete szemek végigmértek, és olyan mosoly ült ki a férfiarcra, amitől egyáltalán nem jól eső borzongás szaladt végig a porcikáimon. Valószínűleg Casimir is észrevehette a pillantást, mert közelebb húzott magához. Bármennyire is mérges voltam rá, nem ellenkeztem.

- Valdemar! – biccentett a férfinak, mikor elé értünk. Éreztem, hogy az ujjaim alatt megfeszülnek az izmai, mint egy ugrásra kész nagymacskának.

- Casimir, kisasszony… - fúródott az ijesztő tekintet az enyémbe egy másodpercre. – Odakísérlek titeket a püspökúrhoz – mutatott az ajtó felé.

Rossz érzés volt hagyni, hogy ez a férfi a hátunk mögé kerüljön, de mivel Casimir maga után húzott, nem ellenkezhettem. Remegtek a lábaim, ahogy végighaladtunk a folyosókon, mert éreztem, hogy Valdemar engem figyel, és bár nem fordultam hátra, arra is meg mertem volna esküdni, hogy a fenekemet bámulja.

- Csak tovább egyenesen – utasított minket, mikor elágazáshoz értünk. Végül egy díszes faajtó előtt álltunk meg, amit két testőr őrzött.

- Meghoztam a vendégeket – szólt oda nekik Valdemar, mire egyikük kinyitotta előttünk az ajtót, a másik pedig félreállt az útból.

Egy hatalmas ebédlő tárult a szemeink elé. A helyiség közepén egy hosszú, megterített asztal állt, körülötte vagy húsz szék. A falakat drágának tűnő festmények borították, a sarkokban pedig vallásos témájú aranyszobrok álltak. Valószínűleg a szoba berendezésének árából egy évig az egész város lakosságát jól lehetett volna lakatni.

- Várjatok itt, azonnal szólok a püspökúrnak! – parancsolt ránk Valdemar, aztán elsietett. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és elengedve Casimir karját, érdeklődve körbesétáltam a termet.

- Nos, hogy tetszik az álszentség háza? – lépett hozzám közelebb Casimir és lehalkította a hangját.

- Nem ilyen lakhelyet képzelnék el Isten szolgájának – vallottam be.

- Hát igen… A szerénység Mansfield számára szép dolog, amíg nem kell gyakorolnia is, csak hirdetnie, de a látszatra azért ad, majd meglátod… – húzta el a száját, és végigsimított az egyik aranyszobor karján. Mikor kinyílt az ajtó, visszahúzta a kezét, és az érkezők felé fordult.

Egy lila, főpapi ruhát viselő férfi jött elől. Ő lehetett Mansfield, mert ahogy megállt Casimir előtt, felé nyújtotta a kezét egy kézcsókra. A szoba berendezése alapján nem ilyennek képzeltem. Azt hittem, hogy majd egy kövér, drága kelméket viselő alak lesz, akin meglátszik a gazdagság, akárcsak a környezetén. Ehhez képest, vékony, szinte már csontos férfi volt – kicsit alacsonyabb, mint Casimir. Tényleg adott a látszatra, már ami a kinézetét illette…

Az ajkai vékonyak voltak és összepréselte őket, amitől elég szigorú kinézetet kapott. Mintha folyton dühös lett volna valami miatt… Ahogy vártam, egyáltalán nem volt szimpatikus.

- Á, fiam! Igazán örülök, hogy újra találkozunk! – lépett előre az eddig hátul várakozó férfi. Rajta már látszott, hogy nincsenek anyagi gondjai. Hordóhasa volt és az orra pirosságából ítélve a bor sem hiányzott soha az asztaláról. Ő barna papi csuhát viselt, de az öve selyemből készült, a nyakában hatalmas aranykereszt lógott, a gyűrűjében lévő kő pedig, le mertem volna fogadni, hogy smaragd. Abban is pont a püspök ellentéte volt, hogy elég vidám természetnek tűnt.

- Én is örülök. Elhoztam bemutatni az unokahúgomat – mutatott felém Casimir. Gyorsan előrébb léptem, de lehajtottam a fejemet, ahogyan Casimir kérte tőlem korábban és próbáltam behódolóan viselkedni. Meglepődtem kicsit, mikor a püspök köszönés helyett az orrom alá nyomta a kezét, de végül megfogtam és rányomtam a számat a gyűrűjére. Büszke voltam magamra, amiért sikerült fintorgás nélkül véghezvinnem ezt a cselekedetet.

- Örülünk, hogy megismerhetjük a kisasszonyt! – mosolygott rám szélesen az ismeretlen pap. – Joseph atya vagyok – mutatkozott be.

- Roderica – motyogtam halkan, mert nem voltam biztos benne, hogy elvárják-e a választ.

- Hallottam, hogy elég furcsa körülmények között érkezett közénk a lány… - szólalt meg most először Mansfield. Olyan lekezelően ejtette ki a lány szót, hogy egy pillanatra bennem akadt a levegő. Már éppen újra válaszolni akartam, mikor Casimir megszólalt helyettem. Figyelmeztetett, hogy a lehető legkevesebbet beszéljek, és azt is csak akkor, ha külön megkérnek rá. Előre sejtettem, hogy ez lesz életem legbosszantóbb és idegtépőbb estéje, de koránt sem gondoltam, hogy ennyire.

- Igen, az unokahúgomat útonállók támadták meg idefelé jövet, de szerencsére, sikerült megszöknie – mesélte Casimir kifelejtve azt a részt, hogy aztán boszorkánynak néztek, és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy végül nem lett nagyobb bajom.

- Pont ezen szeretnénk változtatni… - indult el a püspök az asztal felé. Tétován Casimirre pillantottam, aki intett a fejével, hogy kövessem őket. Kihúzta nekem az egyik széket, miután Mansfield leült az asztalfőre, aztán ő maga is helyet foglalt az atyával egyetemben. – A sok naplopó a városban ahelyett, hogy tisztességesen dolgozna, könnyebbnek találja a bűn útját. Most kell őket szigorúbban fogni, különben ez az erkölcsi fertő csak még jobban elterjed, és a végén lehetetlenség lesz megszabadulni tőle – beszélt tovább a püspök, miközben intett az ajtónál álló szolgának. Az asztal alatt ökölbe szorult a kezem.

Pontosan ismertem a történelmi hátterét az egésznek. Az embereket kizsákmányolták, amiért keményen megdolgoztak, elvették tőlük, küzdöttek az éhséggel, betegségekkel, miközben az egyház és az ország vezetése dőzsölt és szórta a pénzt. A titkos kis szervezetük kísérletei okozta szörnyűségekről már nem is beszélve. Egyáltalán nem volt csoda ilyen helyzetben, hogy a bűnözés megnőtt…

- Egyetértek. – Casimir hangjára meglepetten kaptam fel a fejem. – Jobb levágni az üszkös végtagot, mielőtt az egész testet elpusztítaná.

- Úgy van – bólintott Mansfield, miközben a tekintete lézerként pásztázta Casimir arcát. Tudtam, hogy Casimir csak megjátssza magát, mégis kirázott a hideg. Annyira meggyőző volt, olyan hihetően beszélt, hogy pillanatokra engem is megingatott. Én képtelen lettem volna erre. Az is szörnyen nehéz volt, hogy csendben maradjak, és ne keljek ki magamból a nyilvánvaló igazságtalanságok és kegyetlenségek miatt.

- A gróf úr és tanácsosai új törvények bevezetését tervezik, amivel talán rendet tudunk tenni a városban – szólalt meg fecsegő hangon Joseph atya. – Rendeleteket hoznak a lopások ügyében, és az útonállókkal szemben külön lovagi egységet képeznek ki, hogy mihamarabb megtisztíthassák a környéket. Aki pedig tolvajt vagy útonállót bújtat, azt ugyanúgy fogják kezelni, mintha ő maga követte volna el a bűntetteket.

- Helyes, remélem is, hogy elég szigorúak lesznek ahhoz a törvények, hogy hasznosnak bizonyuljanak – bólintott Casimir, miközben a három szolga jelent meg az ajtóban hatalmas tálakkal, és bevonulva letették őket az asztalra.

Már nyúltam volna az ételek felé, hogy evéssel foglalhassam el a gondolataimat, de Casimir figyelmeztetően megrázta a fejét. Gyorsan visszakaptam a kezem az asztal alá – úgy tűnt a püspök és az atya semmit sem vettek észre a közjátékból. Mansfield összefonta az ujjait az imádkozáshoz, és lehunyta a szemét. Casimirék követték a példáját, ezért én is így tettem.

Sosem voltam vallásos, így egy szót sem értettem abból a latin szövegből, amit a püspök mormolt, de nem igazán bántam. Mikor végzett, az egyik szolga ismét hozzánk sétált és leemelte az első tálról a fedőt. Először a férfiak tányérjára szedett, végül az enyémre. Csodálkoztam, hogy egyáltalán hagyják, hogy egy asztalhoz üljek velük, és nem zavarnak ki a konyhába enni. Önkéntelenül is megforgattam a szemem a gondolattól, mire Casimir lába meglökte a bokámat. Bosszúsan pillantottam fel rá, de úgy tett, mint aki semmit sem csinált.

Egy ideig csendben ettem és hallgattam, ahogy különböző vérlázító törvények merülnek fel asztaltémaként, de mikor azt kezdték el ecsetelni, hogy annak, aki ételt lop, le kéne vágni mindkét kezét büntetésből, és Mansfield ezt még alá is támasztotta a Biblia egyik idézetével, nem bírtam tovább visszafojtani egy bosszús szusszantást.

A püspök összevont szemöldökkel nézett felém, Casimir pedig ismét meglökött az asztal alatt.

- Elnézést, kicsit meleg volt az étel… - motyogtam lesütve a szemem.

- Akkor fújd meg! Úgy tűnik a fehérnépeknek mindent a szájukba kell rágni, mert maguktól nem gondolnak semmire… - húzta el Casimir a száját.

- Ne bántsd, fiam, nem az ő hibája. Isten azt akarta, hogy mi kapjuk az észt, a nők pedig a gyengéd érzéseket. Ez kell ahhoz, hogy beteljesítsék azt a feladatot, amire rendeltettek, az anyaságot – mosolygott rám együttérzően az atya. Kényszeredetten viszonoztam a gesztust. Ez az álszent, soviniszta disznó nem elég, hogy lenéz, még azt is hiszi, hogy az ostobaságaival megvéd!

- Igaza van, atyám – sóhajtott Casimir. – Csak néha nehéz elviselni a butaságaikat… - nézett rám, miközben gonosz kis szikra villant a tekintetében. Egy másodpercig farkasszemet néztünk egymással, aztán egy újabb bokán rúgás után ismét az étellel kezdtem foglalkozni. Dühösen vagdostam apró darabokra az előttem lévő húst, miközben azon töprengtem, hogy tudnék bosszút állni Casimiren. Az egy dolog, hogy meg kell játszania magát, az pedig egy másik, hogy direkt élvezi, hogy megalázhat!

Elégedetten elmosolyodtam, ahogy a kissé sajgó bokám eszembe juttatott egy ötletet. Óvatosan előrébb csúsztam a székemen, kibújtam az egyik cipőmből, aztán kinyújtottam a lábam.

- Igen, egyetértek a… - Casimir megakadt a mondat közepén, ahogy a lábam végigsimított a vádliján. Meglepetten kapta fel a fejét, de direkt nem néztem rá. Úgy csináltam, mint akit tökéletesen lefoglal az evés.

- Valami baj van? – Az atya kérdésére összerezzent, mintha elfelejtette volna, hol is van, és csak most tért volna vissza a valóságba. Alig bírtam ki, hogy ne nevessek fel hangosan.

- Nem, nem, semmi… Csak elgondolkoztam, bocsánat – rázta meg a fejét. Hagytam, hogy tovább folyjon a beszélgetés és megfeledkezzen a kis incidensről vagy azt higgye, csak véletlen volt, miközben borzongás futott végig rajtam. Az, hogy bosszanthattam Casimirt és mindezt titokban kellett tennem, igazán izgató volt.

Már a második fogásnál tartottunk, és éppen egy számomra teljesen érdektelen külpolitikai vita folyt, mikor újra akcióba lendültem. Casimir teste megfeszült, ahogyan végigsimítottam a lábszárán, de más reakciót nem sikerült kiváltanom belőle. Merészen feljebb mozdítottam a lábam – kíváncsi voltam, meddig hagy elmenni, mielőtt leállítana valahogyan.

Már a combjánál jártam, mikor az egyik kezét letéve az asztal alá megragadta a lábfejemet. Azt hittem, hogy majd lelöki a lábamat magáról, de ehelyett az ujjai a bokámig siklottak, aztán vissza. Meglepetten akadt a lélegzet a tüdőmben, és éreztem, hogy reszketni kezd a kezem. Vissza akartam húzni a lábamat, de olyan erősen megszorította, hogy látható mozgolódás nélkül nem tudtam volna kiszabadulni.

- Én úgy gondolom, hogy kölcsön kenyér visszajár! – Casimir mondatára felkaptam a fejem. Egy pillanatra azt hittem, hogy hozzám szólt, de csak a püspökkel beszélgetett.

- És mit gondolsz, mit kéne tenni? – érdeklődött Mansfield.

- Először óvatosan meg kéne közelíteni a területet – simított végig újra és újra a lábfejemen át a bokámig. A számba vettem egy újabb falatot, de nem is éreztem az ízét. Az alhasam megfeszült és éreztem, hogy az arcom kipirul. – Aztán körbezárni – kezdett őrjítő körözésbe a mutatóujjával egy érzékeny ponton. Alig bírtam visszafojtani a zihálást, ami elő akart törni a mellkasomból. – Végül mélyen be kell hatolni a területre, és kemény kézzel meg kell hódítani – fordult felém egy pillanatra. A tekintetétől a gerincemen újabb borzongás futott végig.

Miután a lábam oldalra mozdítva leemelte magáról és eleresztett, zavartan csúsztam feljebb a széken. A testem legrejtettebb pontja kínzóan lüktetett, miközben szédelegve próbáltam egyenletesen lélegezni. Két pappal ültem egy asztalnál – akik valószínűleg bármikor gondolkozás nélkül megöltek volna -, miközben őrülten kívántam azt a férfit, akit legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben a pofátlanságáért. Csak én vagyok képes ilyen képtelen helyzetbe kerülni…

Visszabújtattam a lábam a cipőmbe, és a vacsora végéig egyáltalán nem mertem felpillantani. Bele sem mertem gondolni, hogy hazafelé egy kocsiban kell utaznom Casimirrel. Milyen ostoba ötlet volt kikezdeni vele! Tényleg csak egy buta gyerek vagyok!

- Én most visszavonulok. Még el kell intéznem néhány egyházi ügyet – bontotta meg az asztalt a püspök egy újabb ima után. Casimir azonnal felállt a helyéről, nekem pedig beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy követnem kéne a példáját.

- Köszönjük a meghívást és a vacsorát, püspök úr! – csókolt neki ismét kezet.

- Ha a kisasszony még nem fáradt, esetleg mi még tehetnénk egy sétát a kertben – ajánlotta Joseph atya, miután magunkra maradtunk. Casimir kérdőn nézett rám. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy azonnal menjünk haza, de féltem, hogy ha ilyen állapotban szállok be a lovaskocsiba, annak nagyon nem lesz jó vége. Talán egy kis friss levegő segít majd…

- Örömmel – egyeztem bele.

Casimirbe karoltam, miközben kivonultunk a kertbe. Igazán hatalmas volt, bár nekem jobban tetszett a miénk. Vagyis… Casimiré. Csendesen hallgattam tovább a férfiak beszélgetését, bár most annyival könnyebb volt a helyzet, hogy a szó átterelődött a politikáról az irodalomra.

Az égen világító ezernyi csillagot figyeltem, miközben a hűvös levegőtől aprót borzongtam. Sosem láttam még gyönyörűbbet. Meglepetten rezzentem össze, mikor Casimir kihúzta a karját a kezem alól, és levéve a köpenyét a vállamra terítette. Az anyagból áradó illat újra eszembe juttatta a kis játékunkat az asztal alatt, és elpirultam.

- Elnézést, hol tudnám felfrissíteni magam? – szólaltam meg halkan, mikor egy pillanatra elakadt a beszélgetés.

- Ha visszamegy arra, amerről jöttünk, akkor bent a folyosón jobbra, fel egy emeletet és az első ajtó – magyarázta el az atya. – Hivassak egy szolgát, hogy elkísérje?

- Nem, nem. Köszönöm, nem szükséges. Odatalálok – mosolyogtam rá, aztán elindultam a megadott irányba. Kicsit megkönnyebbültem, mikor végre egyedül maradtam. Ez a sok ostoba fecsegés kezdett migrént okozni. És még a nőket mondják pletykásnak…

Ahogy beléptem a házba, elindultam a jobb oldali folyosón végig. Már majdnem elértem a lépcsősort, mikor valaki felnyögött. Megtorpanva füleltem, és már kezdtem azt hinni, hogy csak hallucináltam, de a halk, női sikoly megcáfolta ezt a reményemet.

Tisztában voltam vele, hogy tovább kéne mennem, és nem foglalkozni semmivel, ami nem rám tartozik, mégsem tudtam megtenni. Casimir szörnyű meséi után ki tudja, mi folyhat itt… A nyögések és sikolyok egyre sűrűbbek és hangosabbak lettek, így könnyű volt rájönnöm, melyik ajtó mögül jönnek. Mély levegőt vettem, aztán óvatosan lenyomtam a kilincset.

- Kérem, kérem, gyorsabban… - A szemem elé táruló látványtól elvörösödtem. Egy fiatal, szolgálóruhát viselő lány feküdt az asztalon, miközben Valdemar a lábai között állt és a magáévá tette. Egyik keze a női torkot szorította, de nem úgy tűnt, mintha a lánynak ez fájna – a szemeit lehunyva kéj ült ki az arcára. Döbbenten figyeltem, ahogy a ritmus egyre vadabbá válik, aztán Valdemar egy morgás kíséretében megfeszül. Ahogy a sötét tekintet hirtelen rám emelkedett, ijedten fordultam sarkon.

Gyors léptekkel siettem fel a lépcsőkön, miközben próbáltam elhitetni magammal, hogy az előbbi jelenet meg sem történt. Mi a fenéért kell nekem mindenbe beleütnöm az orromat?

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem és igyekeztem megnyugodni. Az arcom még mindig égett, és egy kissé kavargott a gyomrom is. A kis asztalkán álló vizes tálhoz léptem, megmostam benne az arcomat, majd leültem az egyik támla nélküli székre.

Nem elég, hogy sosem fogom elfelejteni a tudatomba vésődött, undorító képet, még annak az alaknak is meg kellett látnia… Ha nem egy szörnyű jövőből jöttem volna, és most nem azért lennék itt, hogy megváltsam a világunkat, biztosan ez lenne életem legpocsékabb estéje.

Legszívesebben el sem hagytam volna soha többé a kis helyiséget, de végül muszáj volt feltápászkodni és visszaindulni. Nem akartam, hogy Casimir és az atya a keresésemre induljanak, és azt higgyék, tényleg csak egy ostoba nő vagyok, aki eltéved a folyosókon.

Nyikkanó hangot adtam ki, és azzal a mozdulattal akartam visszacsukni az ajtót, amivel kinyitottam, de a résbe csúszó láb megakadályozott ebben. A taszítás erejétől, amivel kintről meglökték az ajtót, önkéntelenül is hátrébb léptem.

- Nocsak, nocsak… Nem gondoltam volna, hogy a kisasszony ennyire kíváncsi természetű. – Valdemar ijesztő mosollyal az arcán lépett be a helyiségbe, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

- Mit akar? – hátráltam pár lépésnyit, miközben körbepillantva valami tárgyat kerestem, amivel védekezhetnék, ha kell.

- Gondoltam megkérdezem, hogy tetszett a látvány… - mért végig nagyon elégedett arcot vágva.

- Véletlenül nyitottam be, és csak hogy tudja, egyáltalán nem tetszett – vörösödtem el a dühtől.

- Biztosan? – lépett közelebb, mire újra tettem két lépést hátra. Úgy éreztem magam, mint egy nyúl, akit sarokba szorított a róka.

- Ha nem megyek vissza pár percen belül, keresni fognak – próbálkoztam. Valdemar ajkai még szélesebb mosolyra húzódtak, aztán bólintott egyet és ellépett oldalra, hogy elengedjen maga mellett. A vészjelző a fejemben hangosan vijjogott, de nem sok választásom volt. Lassú, óvatos mozdulatokkal kerültem ki, miközben minden rezdülését figyeltem. A sötét pillantás egy másodpercre sem szakadt el tőlem.

Éppen a kilincs után nyúltam és már kezdtem volna megkönnyebbülni, mikor Valdemar utánam kapott, és durván a falhoz taszított. Halk sikkantás hagyta el a számat, de mielőtt még kiabálni kezdhettem volna, Valdemar ujjai a nyakamra fonódtak, pont úgy, mint a lányéra nemrég.

- Eresszen el… - nyöszörögtem, ahogy a férfitest hozzám simult. Ijedten kerekedtek el a szemeim, mikor az alhasamhoz nyomódott a nadrágon keresztül a kemény merevedés. – Ha Casimir megtudja, megöli magát – fenyegetőztem, de csak karcos nevetés volt a válasz. Megdermedtem, ahogy Valdemar a fülemhez hajolt.

- Az előbb, amikor azzal a kis cseléddel voltam, végig azt képzeltem, hogy benned vagyok – suttogta kéjesen. Ahogy hirtelen eleresztett és hátrébb lépett tőlem, majdnem összerogytam. – Egyszer úgyis megkaplak, de nem most jött el az ideje. Fuss… - húzta a száját kéjes félmosolyra.

Reszkető kézzel téptem fel az ajtót, és azt tettem, amit mondott: futottam.

Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben leszaladtam a lépcsőkön. A legalsó foknál megbotlottam, és térdre estem, de nem érdekelt. Azonnal felpattantam és rohantam tovább. Ahogy kiértem a házból a kertbe, hirtelen nekicsapódtam valami keménynek. El akartam hátrálni, de mikor meghallottam Casimir hangját, és rájöttem, hogy az ő mellkasába futottam bele, csak reszketve bújtam az ölelésébe.

- Mi történt? Rica? – Az aggódó, meleg hangszín megnyugtatott kissé. Könnyes szemekkel néztem fel, és mikor rájöttem, hogy nem vagyunk egyedül, megpróbáltam összeszedni magam.

- Történt valami? Rosszul érzi magát? – mért végig Joseph atya. Zavartan pillantottam le a lábamra, ami sajgott.

- Én csak… Elestem a lépcsőkön, és megütöttem a lábam. Vérzik is azt hiszem – szipogtam, mire az atya arcára elnéző mosoly ült ki. Nem mondhattam el az igazat, főleg nem előtte. Még a végén rám fognák, hogy én próbáltam meg elcsábítani azt a gazembert, és kikiáltanak tényleg boszorkánynak…

- Ó, mindjárt ellátjuk, és… - kezdett bele az atya, de Casimir közbevágott.

- Nem. Köszönjük, de inkább hazaviszem. Majd otthon ellátjuk a sebet – fogta meg a karomat, aztán a kőút végén álló lovaskocsi felé támogatott. – Köszönjük még egyszer az estét, atyám önnek is, remélem, hamarosan megismételjük – fordult még hátra.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre beülhettem a hintóba. Letöröltem egy az arcomon végigfolyó könnycseppet, aztán magam elé bámulva vártam, hogy végre elinduljunk. Ahogy Casimir is beszállt, és leült velem szembe, kellemetlen csomó keletkezett a gyomromban.

- Most pedig mondd el, hogy mi történt valójában! – nyúlt az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni.


2010. október 27., szerda

Démoni érintés - 14. fejezet

14. fejezet



Ösztönösen húzódtam a fal mellé, amint a női alak kilépett az árnyékból az ablakon bevilágító hold fényébe. A bőre szinte világított, a szemei pedig vörösen villantak felém. Igyekeztem nem kimutatni, hogy félek, de valószínűleg nem jól csináltam, mivel Rosalind felemelte a kezeit és elmosolyodott.

- Nem akarlak bántani, csak beszélnünk kell… - közölte. Idegesen köszörültem meg a torkomat, de nem akart hang kijönni rajta, ezért csak bólintottam. A női kéz az asztal felé intett, és mire helyet foglaltam mellette, már egy kis gyertya lángja adott némi világosságot. Rosalind leült velem szembe, és az asztallapra helyezve a kezeit, összefonta az ujjait. – Azt hiszem, jobb, ha rögtön a lényegre térek és nem kertelek. A fiam szerelmes beléd – jelentette ki tényszerűen. Elkerekedett szemekkel néztem rá, és nemhogy megszólalni, lélegezni sem tudtam vagy fél percig. Mire összeszedtem magam annyira, hogy végre feleljek valamit, Rosalind ismét beszélni kezdett. – Casimirt még sosem láttam ilyennek. Persze, voltak lányok, akik tetszettek neki, de ő nem az a fajta, aki múló szeszélyekre áldozza az idejét. Te viszont… Megfogtad őt.

- Szerintem téved. De ha mégsem, akkor sem tudom, mit vár tőlem… - feleltem halkan.

- Talán csak annyit, hogy ne bántsd őt – nézett a szemembe.

- Nem tehetek róla, ha nem úgy érzek iránta, ahogyan szeretné. Ezt nem én irányítom, nem tudom magamra kényszeríteni – ráncoltam össze bosszúsan a homlokomat.

- Nem is ezt várom el tőled. Csak hogy légy őszinte vele.

- Én megmondtam neki, hogy ez lehetetlen közöttünk! – kértem ki magamnak felháborodottan.

- Igen, tudom – bólintott Rosalind. – Csak nem vagyok biztos abban, hogy a valódi okokat mondtad el neki.

- Fogalmam sincs, mire gondol… - fehéredtem el, de álltam a pillantását.

- Mondjuk arra a férfira, akit a másik szárnyban rejtegetsz. Vagy arra, hogy valójában nem Roderica Galahad vagy – vonta meg a vállát egyszerűen.

A szívem a torkomba ugrott és olyan irammal kezdett verni, hogy attól féltem, menten infarktusom lesz. Eszembe jutott, hogy tagadhatnám a dolgot, de nem sok értelme lett volna. Rosalind annyira határozottnak tűnt, hogy biztos voltam benne, pusztán sejtésekkel nem állt volna elém.

- Most mit akar tenni? – kérdeztem elhaló hangon.

- Meg akarlak hallgatni. Mondd el, ki vagy – dőlt hátra a széken nyugodt arccal. Megfeszülő izmokkal meredtem az asztallapra. Hogy mondhatnám el az állítólagos ellenségnek, ki is vagyok és miért jöttem…

- Először Ön mondja el, miből jött rá… - próbáltam időt nyerni, hogy kitaláljam, mit tegyek.

- A barátodat nem volt nehéz felfedezni. Éreztem a szagát a kriptában, aztán pedig a szobádban, utána már csak követnem kellett, hogy rájöjjek, merre bújtattad el – felelte teljesen nyugodtan a vámpírnő.

- És miért nem szólt azonnal Casimirnek?

- Mert tudni akarom, mi folyik itt. Felesleges fájdalmat okozni a fiamnak, ha én magam is el tudom rendezni az ügyet. – A vörös tekintet furcsa mód tele volt melegséggel, amit nem tudtam hová tenni.

- És honnan veszi, hogy nem én vagyok Roderica? – tettem fel egy újabb kérdést.

- A fiam elmondta nekem, hogy teljesen másképp viselkedsz, mint ahogyan a leveled alapján várta volna. Elmentél vele vadászni, holott az egyik leveledben ezt barbárságnak nevezted, zavarba jöttél az adóslevelek hallatán, mintha nem is tudtál volna róluk, és egyéb apróságok. Casimir azt hiszi, hogy a Rend az oka. Azt írtad neki, amit tudtad, hogy hallani akar, de személyesen már nehezebben játszod a szereped.

- Mi van, ha tényleg csak rosszul játszom a csábító szerepet és téved? – vontam fel a szemöldökömet.

- Nem tévedek – mosolyodott el Rosalind. – Miután Casimir megosztotta velem a kétségeit, leellenőriztem a sejtésemet.

- Leellenőrizte? – döbbentem meg. – Mégis hogyan?

- Megkértem a fiamat, hogy szerezzen tőled egy kis vért. Az ő tudomása szerint csak hogy felismerjem és megszokjam az illatát, és ne legyen túl csábító a számomra – lélegzett mélyet, aztán nyelt egyet. Megborzongva meredtem rá. A rózsatüske… Hát ezért volt, és ezért tette el a véres zsebkendőt Casimir.

- De miért kellett a vérem valójában? – Tényleg nem értettem, pár csepp vér hogyan bizonyíthatja, nem én vagyok Roderica. Persze, ha a jövőben lettünk volna, akkor szóba jöhetne a DNS-vizsgálat, de ebben a korban még azt sem tudták, mi is az a DNS.

- Roderica édesanyjának volt egy öröklődő vérbaja, nem túl komoly, de nagyon fáradékony volt tőle. Én készítettem neki egy ideig az erősítő szert, aztán megtanítottam neki is a receptet, hogy miután hazautazik, ne kelljen abbahagynia a kúrát. A kis Rica is örökölte a kórt, de a te véred tiszta volt. Tudod… Egy beteg vérének más az íze, az illata… A te véred egészséges.

- Vérbetegség? – hökkentem meg. A Kódex egyáltalán nem említette, hogy Rodericának bármiféle betegsége is lett volna. Miért nem említettek egy ilyen fontos részletet?

- Pontosan. Most pedig hallhatnám, hogy ki is vagy? – nézett rám félredöntött fejjel Rosalind.

- A nevem Katherine – vallottam be az igazat, miközben odafigyeltem arra, hogy ne áruljak el semmi olyat, ami később bajt hozhatna a jövőbeli fejemre vagy bárki más fejére.

- És a férfi a vendégszobában?

- Ő egy barátom. Csak barátom. Segít nekem véghez vinni valamit…

- Katherine, a Rend küldött titeket? – vésődött a vörös pillantás az enyémbe, mintha csak a tekintetemből akarná kiolvasni a választ.

- Nem – feleltem határozottan. – Mielőtt Casimir mesélt róluk, azt sem tudtam, hogy léteznek.

- Akkor ki küldött? Miért vagy itt? – Úgy tűnt, a vámpírnő hisz nekem. Talán, ha kiérdemlem a bizalmát, még segíthetne is… Ha elég ügyes vagyok…

- Azért jöttem, hogy megmentsek egy csomó embert. Köztük Casimirt is – próbáltam úgy fogalmazni, hogy az pozitív színben tűntessen fel Rosalind szemében, és mi lett volna erre alkalmasabb, mint az a tény, hogy meg akarom védeni a fiát.

- Kitől akarod megmenteni őket? – jött az újabb kérdés.

- A jövőtől. – A válaszomra a magasba szaladt a női szemöldök.

- Ezt kifejtenéd bővebben? – érdeklődött Rosalind csevegő hangon. Fogalmam sem volt róla, hogy tud ennyire nyugodt lenni…

- Nem tehetem – ráztam meg a fejem, de még ez sem bosszantotta fel.

- Miért is nem?

- Mert azzal veszélybe sodornám a barátaimat, a családomat, egy csomó idegen nőt, gyereket és férfit. És Casimirt is – tettem hozzá az állandó adumat.

- Ha elmondanád, talán tudnék segíteni – ajánlotta fel Rosalind, mire halkan felnevettem.

- Kétlem, hogy így lenne. Tudja, ahonnan én jövök, ott a maga fajtája ellenség. Rengeteg embert mészároltak le – feszült meg az arcom az emlékektől.

- Ezért féltél tőlem, és ezért lepődtél meg, hogy én nem gyilkolok a vérért? – komorodott el a szép arc. Bólintottam. – Csak azt nem értem, hogy lehetnek ott is hozzám hasonlók, ahonnan te jössz… Ez az egész nem fertőz csak így. Emberek között élünk Emmanuelával azóta is, és csak mi ketten vagyunk… ilyenek.

- Haraptak már meg valakit? – tettem fel félve a kérdést. A vámpírnő szégyenkezve hajtotta le a fejét, így a válasz nyilvánvaló volt.

- Meghalt? – A hangom halk volt, mert biztos voltam a válaszban. Ha az illető nem halt volna bele a vérveszteségbe, akkor mostanra már minimum háromra nőtt volna a környéken lévő vámpírok száma. Éppen ezért lepett meg, hogy Rosalind megbotránkozva kapta rám a tekintetét.

- Nem, dehogy is!

- De… Azt mondta, hogy csak Emmanuela és Ön vannak, nem?

- De igen – bólintott határozottan.

- Nem értem… - ráztam meg a fejem. Hogy működhet itt minden másképp? A vámpírok, a Rend, minden… Ez lehetetlen. Ilyesmiken nem változtathatott a jelenlétünk.

- Mit? Valami gond van? – húzódott közelebb Rosalind.

- Azok a vámpírok, akiket én ismertem, mások, mint Ön – feleltem, miután átgondoltam, mennyit mondhatok el erről. – Nem tudják ennyire uralni a vérszomjukat, sőt, szinte egyáltalán nem képesek rá, és ha megharapnak valakit, arra két dolog várhat, halál vagy elátkozott félélet. Még sosem hallottam olyanról, hogy valaki túlélt egy harapást és nem változott át maga is vámpírrá.

- Azt mondod, hogy harapással terjesztik a kórt? – kerekedtek el izgatottan Rosalind szemei. Eddig sem voltam túl nyugodt, de ettől a reakciótól csak még kényelmetlenebbül éreztem magam. Valószínűleg észrevehette a feszültségemet, mert bocsánatkérően elmosolyodott. – Sajnálom, csak ha tényleg a harapás terjeszti a kórt, akkor lehet, hogy mégis a testünkben kell keresni a megoldást. Casimir próbált vért levenni tőlünk, de akárcsak a halottaknak, nekünk sem kering vér a testünkben, viszont a nyálunk… Ha megtalálnánk a kór okát, talán rájöhetnénk arra is, mivel lehet visszafordítani.

- Ön szerint visszafordítható? – jöttem én is izgalomba.

- Nem tudom. De megéri kipróbálni. Nem is tudom, miért nem jutott eddig eszünkbe! Nyál… - nevetett fel.

- Akkor… elmondja Casimirnek, amit megtudott? Rólam… - szorult össze a gyomrom. A gondolat, hogy elveszítem Casimir bizalmát, megijesztett. Mi lesz, ha elzavar, és én nem akadályozhatom meg, hogy átváltozzon? Ha emiatt végeznem kell vele, mert nem lesz más választásom?

Ahogy a hűvös ujj hozzám ért, összerezzentem. Rosalind letörölt egy a feszültségtől kicsorduló könnycseppet a szemem alól, aztán a tenyerét az arcomra simította.

- Nem mondom el neki. – Máskor biztosan elhúzódtam volna az érintés elől, de most képtelen voltam rá. Nem félelemből, hanem mert annyira emberi és kedves volt a gesztus. És olyan ismerős…

- Miért nem?

- Mert bízom benned – közölte. Bár hittem neki, fogalmam sem volt, miért érzi ezt.

- Hazudtam…

- Tudom – rándult felfelé a szája széle.

- Másnak adtam ki magam…

- Tudom – mosolyodott el.

- Akkor miért?

- Megérzés… - simított végig ismét az arcomon. – Furcsa mód úgy érzem, mintha ismernélek. Mintha már láttalak volna… Bolondság – rázta meg a fejét, aztán visszahúzta a kezét.

- Bolondság – ismételtem meg halkan, miközben a női arcot fürkésztem.

Egy ideig csend volt, de most egyáltalán nem találtam kellemetlennek. Pár perce még feszült voltam attól, hogy egy vámpírral kell egy helyiségben tartózkodnom, de ez szinte teljesen elmúlt. Egyre inkább ellazultam, és az egész napi fáradtság egy ásítás formájában tört utat.

- Késő van… - állt fel azonnal Rosalind. – Elmegyek, te pedig aludj nyugodtan.

- Rendben – egyeztem bele.

Rosalind megvárta, amíg bebújok a takaróm alá, aztán az éjjeli szekrényen hagyott gyertya felé hajolt.

- Jó éjszakát, szép álmokat, szárnyas tündérkéket! – fújta el végül.

Úgy ültem fel az ágyban, mint akit megcsípett valami, de mire megszólalhattam volna, már kiugrott az ablakomon. Honnan tudta? Honnan ismerte az elköszönésünket?

A szívem olyan erőteljesen dobogott a mellkasomban, hogy mikor rászorítottam a kezemet, éreztem a lüktetését. Ezt az elköszönést összesen három ember használta rajtam kívül, a régen halott édesanyám, az apám és Hale, mert én megtanítottam neki még gyerekként. Senki más. Senki.

A pár perccel ezelőtti bizarr nyugodtság elszállt, és bármennyire is fáradt voltam, nem jött álom a szememre. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez pusztán véletlen, de ahhoz túl nyilvánvaló volt. Az egyetlen eszembe jutó válasz az volt, hogy Rosalind valahol találkozott Hale-lel. De hogyan, mikor, miért? És hol van most Hale?

Már jócskán hajnalodott, mire a fejemben zsongó méhkas ellenére nyugtalan álomba tudtam merülni, de alig egy-két óra múlva már fel is riasztott valami halk motoszkálás. Szédelegve ültem fel az ágyban, és figyeltem, ahogy Lucinda megterít a reggelihez.

- Ó, felébredt, kisasszony! Jó reggelt! – pukedlizott felém.

- Mmm reggelt… - mormoltam az orrom alatt egy nagy nyújtózkodás közben. Kelletlenül kimásztam az ágyból és az asztalhoz ültem. Lucinda szelt nekem a kenyérből, elém tette a poharat, és kiválasztott egy szép almát a gyümölcsös tálból. – Köszönöm – sóhajtottam fel, aztán enni kezdtem. Kivételesen pár falatnál több nem akart lecsúszni a torkomon, de a kislány vagy nem vette észre az étvágytalanságomat, vagy csak tapintatosan nem hozta fel témaként.

- Casimir úrfi megkért, hogy szóljak Önnek, reggeli után várja odalent – adta át végül az üzenetet, miután eltoltam magam elől a tányért.

- Ó, rendben, megyek… - feleltem összeszoruló gyomorral bánva, hogy egyáltalán ettem valamit. Tegnap még úgy gondoltam, Rosalind tényleg nem fog elárulni, de az esti elköszönése után nem tudtam, tényleg bízhatok-e benne.

Miután átöltöztem, kelletlenül mentem le a földszintre. Magamban azon rágódtam, mit mondanék, ha Casimir nekem szegezné az igazságot. Hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy ennyire átvertem… Valószínűleg sehogy.

- Rica… - állt fel a kanapéról Casimir, amint beléptem, és felém biccentve egyet a szemközt lévő fotelre mutatott, de mikor leültem, visszatemetkezett a papírokba, amiket eddig olvasgatott.

- Lucinda szólt, hogy beszélni szeretnél velem… - szólaltam meg két percnyi várakozás után.

- Csak azt akartam mondani, hogy kiválasztottam neked egy ruhát a vacsorához, Lucinda majd előkészíti neked, és este hatkor indulunk – vetette oda anélkül, hogy rám pillantott volna. – Nem sokára megyek, megnézem Neldát és a kicsit, de időben vissza fogok érni.

- Rendben – bólintottam, aztán csendesen tovább fürkésztem Casimir arcát, de egyetlen érzelmet sem tudtam leolvasni róla. Fél pillanat múlva rám emelkedett a tekintete.

- Elmehetsz – közölte. A hangja hidegsége bekúszott a bőröm alá és megborzongatott.

- Haragszol rám? – csúszott ki a számon. – Ha a tegnapi miatt, én…

- Nem történt semmi – jelentette ki érzelemmentesen.

- Kérlek, Casimir! Ne büntess azért, amiről nem tehetek! – sóhajtottam fel. Nem tudtam, miért fontos nekem, hogy megértse és elfogadja az érzéseimet, de így volt.

- Nem büntetlek olyasmiért. Egyáltalán nem büntetlek – jött zavarba hirtelen és ismét a papírjai mögé rejtőzött. Felkeltem a fotelből, de ahelyett, hogy elhagytam volna a szalont, leültem Casimir mellé a kanapéra.

- Kérlek… - próbáltam meg kedveskedve kihúzni az iratokat a kezéből, de mielőtt sikerrel jártam volna, ő maga hajította az asztalra őket, aztán dühös arccal fordult felém. Meglepetten húzódtam hátrébb, és úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akire csúnyán néz az apja, mert rosszat tett.

- Hagyd ezt abba! – csattant fel. – Ha azt akarod, hogy elfogadjam, nem táplálsz irántam gyengéd érzéseket, akkor viselkedj is úgy! És ne akarj féltékennyé tenni a legjobb barátommal!

- Tessék?

- Azt hiszed, ostoba vagyok? Hát nem, nem vagyok az. Viszont ezzel csak összezavarod Keith fejét is. Ezt akarod? Élvezed, hogy magadba bolondítasz mindenkit, aztán elutasítod? – sziszegte az arcomba.

- Keith mondott valamit? – forrósodott fel az arcom zavaromban.

- Nem mondott semmit, de mint mondtam, nem vagyok ostoba – fordult el tőlem és egy mordulás kíséretében összefonta maga előtt a karját.

- Én esküszöm, hogy őt sem bátorítottam! – próbáltam meggyőzni Casimirt. – Kedvelem őt és Perlinát is, és a világért nem akarnám, hogy összevesszenek. Főleg nem miattam.

- Akkor talán nem kéne felhasználnod Keith-t ellenem – fúródott a kék tekintet az enyémbe. Mikor a szavak értelmet nyertek a fejemben, hirtelen elsápadtam. Viszályt szítok a két férfi között anélkül, hogy tudatosult volna bennem, mit teszek. Viszályt, aminek akár halál is lehet a vége.

- Nem, én nem! – tiltakoztam azonnal. – Casimir, én sosem akartam felhasználni őt. Vagyis nem direkt… - sütöttem le a szemem. – De tudnod kell, hogy semmit sem érzek Keith iránt, ami miatt féltékenynek kéne lenned rá. Semmit, érted? Nagyon fontos, hogy ezt elhidd nekem! – ragadtam meg a karját.

- Miért olyan fontos? – Casimir még mindig nem nézett rám, de nem húzta ki magát az ujjaim közül.

- Mert barátok vagytok, szinte testvérek, és ezt a kapcsot senki nem bonthatja fel. Sem én, sem egy másik nő, semmi. Ugye, így van? – néztem rá kétségbeesett szemekkel.

- Persze – fordult végre felém Casimir, és a pillantása döbbent volt. – Sosem tudnék igazán haragudni rá. És nem is az ő hibája… - nézett a szemembe egy másodpercre, aztán megint elfordult.

- Hanem az enyém? – kérdeztem halkan, miközben úgy éreztem, valami fojtogatja a torkomat.

- Nem… - rázta meg a fejét. – Csak egy zavarodott kislány vagy, aki maga sem tudja, mit akar, és ösztönösen csábít. Ennyi vagy, semmi több.

- Kislány? – nyögtem fel. A szó megsértve marta végig a nyelőcsövemet.

- Igen, és nekem igazi nőre van szükségem. Igazad volt, közöttünk ez úgysem működne. Még nem vagy elég érett az ilyesmihez… - vonta meg a vállát Casimir, aztán elhúzódva az érintésemtől újra a kezébe vette a papírokat az asztalról. – Most pedig, ha megbocsátasz, el kell intéznem néhány üzleti ügyet, és ehhez nyugalomra van szükségem. Köszönöm.

- Persze… Megyek, nehogy véletlenül zavarjalak az üzleti ügyeidben! – markoltam meg a ruhámat, miközben felálltam.

- Ne késs el este! – szólt még utánam Casimir, de nem válaszoltam. Dühösen vágtattam ki az előtérbe, és mikor felértem a szobámba úgy vágtam be az ajtót, hogy belezengett az egész kastély.