Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. január 3., vasárnap

3. fejezet

Nos, akkor kárpótlásként, amiért késik a ficem új fejezete, felteszem nektek ebből a folytatást. :)


3. fejezet

(Pár évvel később...)


Cyrus majdnem infarktust kapott, mikor az ágy hirtelen hullámzani kezdett alatta. Felpattantak a szemei, majd mikor meglátta ijedelme okozóját, fáradtan hanyatlott vissza a párnájára.

- Ébredj fel, reggel van! Ébredj fel! – ugrált az ágyon nagy hévvel Camille, miközben a nyusziját az egyik kezével szorosan magához ölelte. – Apuuuuu! – sipította, majd ráugrott a férfire, kipréselve annak tüdejéből az összes levegőt.

- Megmondtam már, hogy ne szólíts így… - mormogta Cyrus, de azért kinyitotta újra a szemeit, és egyik kezével végigsimított a kislány arcán.

- Apu, apu, apu, apu – ismételgette Camille miközben a nyuszival nevetve püfölte a férfi mellkasát.

- Nem gondolod, hogy túl nagy vagy már ehhez a viselkedéshez? – vonta össze a szemöldökét Cyrus. – Hét évesen még elment, de már tizenkettő vagy, az istenért… - sóhajtott fel, majd lehengergette magáról a lányt, és kimászott az ágyból.

- Most itt hagysz? – vágott duzzogó arcot Camille.

- Itt bizony – bólintott Cyrus, és elindult a mosdó irányába.

- Hát jó… Szegény szívem darabokra tört – sóhajtott fel a lány, majd színpadias mozdulattal a lepedőre „ájult”.

- Majd összeragasztod – vonta meg a vállát a férfi, mire egy párna csapódott a képébe.

- Gonosz vagy! – fonta össze dacosan a mellkasa előtt a karjait a lány, mire Cyrus majdnem felnevetett. Mintha csak saját magát látta volna kisebb és persze, női változatban. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a gesztusok. Mintha tényleg az ő vére lenne… A gondolattól egy kissé elkomorult az arca.

Mire lezuhanyozott és felöltözött, Camille már megterített a reggelihez. Cyrust egy nagy adag rántotta és néhány szem pirítós várta, valamint a szokásos reggeli kávéadagja. Lassan szürcsölgette a bögréből a koffeinbombát, miközben a vajas kenyeret csipegető lány arcát fürkészte.

Vajon Camille új iskolájában elhiszik majd, hogy ő tényleg az apja? Tényleg annyira hasonlít rá a kislány? Még ha külsőleg nem is, de a szokásai, a mozdulatai… Cyrus csak remélni tudta, hogy a hasonlóság ellenére Camille osztálytársai másképp fognak viszonyulni a lányhoz, mint ahogyan annak idején az ő diáktársai viszonyultak hozzá. Végül is, Camille gyönyörű és kedves. Lehet, hogy sok tulajdonságát átvette, de mégis más, mint ő.

„Csak a csípős nyelvére kéne vigyáznia a kis boszorkánynak” – somolygott a kávéja fölött Cyrus.

- Miért bámulsz? – pillantott rá hirtelen Camille kipirult arccal. – Összevajaztam magam valahol? – törölgette a kezével a száját.

- Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Csak azt néztem, hogy mennyire megnőttél.

- Tényleg? – állt fel a székről a lány, és megszemlélte magát. – Én nem látom…

- Pedig már kész nagylány vagy.

- Bezzeg, mikor a múltkor meg akartam vetetni azt a szoknyát az üzletben, azt mondtad, hogy még kislány vagyok hozzá – pillantott elgondolkozva Camille a férfire.

- Mert ahhoz még kislány voltál. Épp elég fiút kell majd elkergetnem mellőled később, nem kell már most felkelteni a figyelmüket – borzongott bele Cyrus a gondolatba.

- De azért, ugye, nem fogod mindet elkergetni? – húzta el a száját a lány.

- Hát, talán, majd harminc éves korod körül elgondolkozhatunk azon, hogy férjhez kéne menned… - emelte a szájához újra a bögrét a férfi.

- Harminc? Ne már! – háborodott fel Camille. – Félsz, hogy nem lesz, aki megcsinálja a reggeli kávédat, igaz? – dugta ki a nyelvét.

- Ó, igen… Szörnyen fog hiányozni ez a barna lötty… - bólogatott egyetértően Cyrus.

- Lötty? Rendben, akkor holnaptól csináld magadnak… - huppant vissza a székre Camille, és újra a reggelijére koncentrált.

- Camille… - próbálta meg engesztelő hangon felhívni magára a figyelmet Cyrus. – Cam…

- Mi az? – nézett végül fel a lány.

- Tudod, hogy imádom a kávéd…

- Persze, hogy tudom – vigyorodott el Camille szemtelenül, mire a férfi felsóhajtott. – Valami baj van? – váltott aggódó kifejezésre a lány arca, felállt a helyéről, és odafészkelte magát Cyrus ölébe.

- Nem, nincs semmi baj. Csak…

- Csak? – pillantott a férfi szemébe Camille.

- Csak tényleg megnőttél… - mosolyodott el keserű büszkeséggel Cyrus.

- Lehet… De én akkor is mindig a te Camille-od leszek. Te pedig az én apukám – bújt a férfi mellkasához a lány.


***


Camille az igazgatói iroda előtti folyosón ült, ruhája tépett, haja zilált volt. Gyűlölködő pillantással méregette a vele szemközt üldögélő, és hasonló állapotban lévő, hosszú, szőke hajú lányt. Csak akkor hagyta abba a szemmel verést, mikor határozott lépések zaja visszhangzott fel. Azonnal felismerte, ki közeledik, és bűnbánóan hajtotta le a fejét.

Hirtelen fekete árnyék vetült rá, és tudta, a férfi ott áll közvetlenül mellette, fölé magasodik, és szigorú, kutató pillantással várja, hogy ő felnézzen rá, és valljon. Márpedig, mindig vall. Az a fekete szempár bármit ki tud húzni belőle. A legtitkosabb vágyait, terveit, bűneit. Mintha megbabonázná, és nem lenne más választása… De most nem tehet vallomást. Nem szabad, mert azzal megbántaná az apukáját.

A feje lehajtva maradt. Nem bírt felnézni Cyrusra. A férfi még várt pár másodpercet, majd, mikor látta, hogy a lány nem reagál az ottlétére, bekopogott az irodába, és az engedély után belépett.

Camille idegesen lóbálta a lábát, és mire negyed óra múlva újra kinyílt az ajtó, úgy érezte, szívrohamot fog kapni. Hallotta, ahogy az igazgatónő elköszön a nevelőapjától, aki biztosítja róla, hogy otthon alaposan el fog beszélgetni kislánya fejével.

- Állj fel, és indulj! – hallotta meg a szigorú, mély hangot. Engedelmesen eleget tett a parancsnak, és elindult Cyrus után.

Hazafelé, a kocsiban egy szó sem hangzott el közöttük. „Vihar előtti csend” – gondolta magában a lány, és már előre rettegett a kitörni készülő hurrikántól.

- Leülni! – hangzott el az újabb utasítás, mikor átlépték a lakás küszöbét, és bezárult a hátuk mögött a bejárati ajtó. Camille továbbra is némán, lesütött szemekkel bámulta combjain összefont kezeit. – Hallgatlak! – dörrent Cyrus mély hangja haragosan, mire a kislány összerezzent.

- Nincs mit mondanom… - motyogta maga elé halkan.

- Nincs mit mondanod? Akkor majd én beszélek! – lépett közelebb Cyrus, és a karjánál fogva felrántotta a lányt. – Tudod jól, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk, és te mit csinálsz? Az első napon bajba keveredsz az iskolában! Hogy képzelted, hogy csak úgy nekiesel az egyik osztálytársnődnek, ha? Arra nem gondoltál, hogy ha a tanárok úgy vélik, nem tudlak megnevelni, akkor szólnak a gyámügynek? – ordította magából kikelve.

- Én… Nem… - suttogta maga elé a sírástól reszkető hangon Camille, majd kibuggyantak az első könnycseppek a szeméből.

- Most nem fogsz meghatni ezzel, kisasszony! – engedte el Cyrus a vékony kart, és dühösen járkálni kezdett. – Halljam, miért verekedtél?

- Semmiért…

- A semmiért nem szokás verekedni! – csattant fel újra a férfi, majd az egyik kezével felemelte a lány állát, hogy a szemeibe nézhessen. – Azt kérdeztem, miért verekedtél?

- Nem mondhatom el… - rázta meg a fejét kissé a lány, és újabb könnycseppek futottak végig az arcán.

- Camille! – szólt rá haragosan Cyrus, de csak egy újabb fejrázás volt a válasz. A férfi arcvonásai megkeményedtek. – Akkor takarodj a szobádba! Most! Ne is lássalak! – fordult el a lány felől. Camille pár pillanatig csak nézte nevelőapja hátát, hátha mégis megenyhül, majd elsomfordált.

Már sötétedett, mikor Camille hallotta az ajtó nyitódását. Az ágyán feküdt, szemei vörösek voltak a sírástól. Érezte, ahogy besüpped mellette az ágy, de a szemeit nem nyitotta ki. Egy kéz simított végig az arcán és a homlokán, amitől akaratlanul is megrezzent.

- Tudom, hogy ébren vagy… - hallotta meg Cyrus hangját, ami nyugodtabbnak tűnt, mint délután. – Beszéljük meg az egészet, rendben? – kérte a férfi, ő pedig, kénytelen-kelletlen felnézett rá. – Nem értem, miért nem akarod elmondani, mi történt… Eddig, mindig mindent elmondtál. Tudod, hogy bármit elmesélhetsz nekem.

- Tudom, de… - hagyták el szinte sóhajként a lány ajkait a szavak.

- Kérlek!

- Az a lány… Julia… Mondott valamit, és… Én mérges lettem. – próbálta úgy megmagyarázni Camille, hogy a legfontosabbat ne kelljen kimondania.

- Mit mondhatott, ami miatt így kiborultál? – a fürkésző, fekete szempár megpróbált a lány lelkében olvasni.

- Rólad… mondott… valamit…

- Mit mondott rólam? – keményedtek meg Cyrus arcvonásai.

- Azt mondta, hogy úgy nézel ki, mint egy gonosz vámpír, és kiugrana az ablakon, ha ilyen lenne az apja – motyogta maga elé Camille.

- És te ezért megverted? – rándult meg a férfi szája széle. A sértések már régen nem fájtak neki, volt bennük része épp elégszer gyerekkora óta, de az meghatotta, hogy életében most először volt valaki, aki megvédte őt.

- Igen. Tudom, hogy nem kellett volna, de… Én nem hagyhattam! – vetette magát az apja karjaiba a lány, és megint sírni kezdett. – Ne haragudj rám! Én nem akartam rossz lenni!

- Kis buta… - simított végig a kócos fürtökön az erős férfikéz.

- Ő nem ismer téged… Nem tudja, mit tettél értem… Te vagy a legjobb apa, akit csak kívánhatok…, és nem hagyhattam… - szipogta Cyrus vállán Camille.

- Gyere… Nézz rám! – emelte meg a lány fejét a férfi. – Ugye, tudod, hogy butaságot csináltál? – törölte le a könnyes arcocskát a kezeivel. – És, hogy soha többé nem intézheted el verekedéssel a gondjaidat…

- Tudom.

- Helyes – biccentett Cyrus, majd egy puszit nyomott a kislány homlokára. – Köszönöm, hogy megvédtél! – mosolyodott el halványan, majd felállt az ágyról. – Pár perc múlva kész a vacsora, mosakodj meg, és gyere… És Camille… - állt meg az ajtóban, majd a kislányra nézett. – Ha az a Julia megint vámpírnak gúnyolna, mondd meg neki, hogy felírtam az étlapomra.

2010. január 1., péntek

2. fejezet

Hát, eljutottam odáig, hogy ezt is frissítsem végre... Bocsánat a várakozásért...


2. fejezet


Cyrus álmosan nyitotta fel a szemeit. Háta megmerevedett a padlón való fekvéstől, így megpróbált az oldalára fordulni. Mikor rájött, hogy valami a földhöz szorítja a jobb karját, kíváncsian oldalra fordította a fejét. Camille arcocskája ott nyugodott a vállán, és szuszogva még az igazak álmát aludta. Bal mutatóujja a szájában volt, mint a kisbabáknak, a jobb kezével pedig az ágyról magával hozott takarót szorongatta. A férfi megadóan felsóhajtott, és úgy döntött, nem mozdul.

Már apró tűk szurkálását érezte szinte az egész testében, mikor a pici végre magától is mozgolódni kezdett. Aztán egyszer csak felnyíltak a zöld íriszű szemek, és egyenesen rá néztek. Beleborzongott a tisztaságukba és az ártatlanságukba. Lassan kihúzta a karját eddigi fogságából, és felült. Megdörzsölte az arcát, majd feltápászkodott.

Mire visszatért a fürdőszobából, Camille már az asztalnál ült, mintegy jelezve, hogy ideje lenne a reggelinek. Cyrusnak magától eszébe sem jutott volna. Sosem étkezett rendesen. Nem is gondolt rá addig, amíg a szervezete nem küldött neki vészjelzéseket. Akkor is csak bekapott néhány falatot, hogy éhen ne haljon. Bár – ahogy ő gondolta – nem lenne érte valami nagy kár!

Kinyitotta a hűtőt, és mint sejtette, nem volt benne néhány üveg sörön, és egy penészes pizza-maradékon kívül semmi. Az ablak melletti íróasztalhoz lépett, és a fiókból egy fehér papírlapot és egy ceruzát vett elő.

- Elmegyek valami ételért, addig ülj itt, és rajzolj! – adta ki az utasítást, majd a kabátjáért nyúlt. Utoljára még visszanézett az asztalhoz. Camille a kezébe vette a ceruzát, és a nyelvét a nagy igyekezettől egy kicsit kidugva munkához kezdett.


***


A teletömött szatyrok neki-neki ütődtek Cyrus lábának, ahogy végigsietett az egyik kis mellékutcácskában. A frissen sült kenyér mellől kilógott annak az újságnak az egyik csücske, ami miatt idegességében majdnem leejtette az újságos bódé előtt a vásárolt holmikat.

A főcím bőszen hirdette: A Juliani-per koronatanúja és 7 éves lánya eltűntek, a feleséget brutálisan meggyilkolták. Mellette két kép díszelgett; az egyik egy családi fotó volt, a másik pedig, az asszony holttestéről készült. Cyrus gyorsan kifizette az újságot, majd sietve hazaindult.
Befordult az utolsó sarkon, mikor a semmiből két fekete ruhás férfi toppant elé. Egy pillanatra megállt benne az ütő, majd a férfiakat követve visszahúzódott az egyik félreeső beugróba.

- Éppen hozzád igyekeztünk! – szólalt meg az egyik. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Cowan, csak hosszú, hirtelenszőke haja volt. Cyrus alig láthatóan nyelt egyet. Bele sem mert gondolni, hogy mi lett volna, ha ott találják a kislányt nála.

- Mit akartok? – kérdezte nyersen.

- A főnök ma estére hivatott minket – válaszolt a másik kissé öregebb és köpcösebb alak.

- Hányra?

- Pontban éjfélre.

- Rendben, ott leszek. Még valami? – húzta fel a szemöldökét kérdőn Cyrus, mikor látta, hogy a szőkeség gúnyos vigyorral az arcán bámul rá.

- Semmi. Csak nem is tudtam, hogy ennyire odavagy a csokoládéért - mutatott a szatyorban lévő édességhalomra a férfi.

- Mióta van közöd az emésztésemhez, Lucas? – vágott vissza Cyrus. – Ha nincs más értelmes mondanivalótok, akkor viszlát! – indult tovább dühösen. „- Végül is kit érdekel, mit gondolnak?!” – csattant fel magában. „- A kislány legalább nyugton lesz egy darabig, amíg kitart a csoki…”

Ezen gondolkozva ért a lakása elé, és nyitotta ki az ajtót. Ledobta a szatyrokat az asztalra, majd a hűtőhöz lépett. Aztán hirtelen hátrafordult. Elöntötte az a furcsa érzés, hogy valami nincs rendjén… Valami hiányzik… A szatyrok az asztalon, ahol a kislány rajzolt… Rajzolt…

- Camille! – kiáltott fel a férfi, és körbenézett a szobában.

A fürdőhöz sietett, de az is üres volt. Idegesen nézett be az ágy alá, majd tudva, hogy az a kislány kedvenc búvóhelye, a szekrénybe is, de semmi. Reszkető kézzel tépte fel a bejárati ajtót, és kikémlelt a folyosóra. Egy lélek sem járt odakint. Nyugtalanul túrt bele a hajába, mikor meghallotta a halk dúdolást. A füleit hegyezve hallgatta egy ideig, majd határozott léptekkel a teraszhoz ment. Nagyon remélte, hogy odakint nem kell majd megtalálnia ritka virágainak tetemét. Először arra gondolt, hogy megfojtja a kölyköt az izgalomért, amit neki okozott, de mikor kilépett a kis balkonra, megszólalni sem nagyon tudott.

Camille a földön, a nyuszija pedig, mellette a falnak támasztva ült. Előttük egy cserép, benne az ő egyik ritka, hibrid petúniájával. A kislány ujjai pedig, szakszerű mozdulatokkal gyömöszölték a friss földet a cserépbe, miközben énekelgetett a virágnak.

- Te meg mit csinálsz? – csattant fel Cyrus, miután magához tért.

Camille összerezzent, és ijedtében hátrébbcsúszott, majd rögtön egy halk sikoly hagyta el a száját. A plüss nyuszija átbucskázott a korlát alatt kizuhanva ezzel az erkélyről. Azonnal felpattant, és a vason kihajolva nézett kedvence után. Kezeit a szája elé szorította, és kibuggyantak az első könnycseppek a szeméből.

- Megőrültél! Ki akarsz te is zuhanni? – húzta az erkély szélétől biztonságosabb távolságra Cyrus. – Gyerünk, befelé! – akarta berángatni a szobába, de a kislány mintha gyökeret eresztett volna. – Felhozom a nyamvadt nyuszidat, csak gyere már be! – Camille a nyamvadt kifejezésre összehúzta a szemöldökét, és durcásan fonta össze a karjait maga előtt. Végül anélkül, hogy Cyrusra nézett volna, besétált a szobába. – Istenem, miért versz engem? – nézett a férfi az ég felé, majd bezárta a teraszt. – Most lemegyek a játékodért, addig csak maradj egyhelyben, és ne csinálj semmit! Képes vagy erre? – kérdezte, mire Camille sértődötten hátat fordított neki.

Cyrus fáradtan felsóhajtott, majd elindult a mentőakcióra, ami nem is volt olyan veszélytelen, mint amilyenre először számított. Az odafelé utat még simán megtette, magához vette a kissé megviselt nyulat, de visszafelé már nem tudott megmenekülni a végzetétől. A szomszédjában lakó öreg hölgy, mintha csak rá lesett volna, elélépett, mikor befordult a folyosón.

Cyrusnak az összes kivégzési mód eszébe jutott, miközben a nénike elmesélte az élettörténetét, de csak csendesen, magában szenvedett, és bólogatott. Mikor végre sikerült egy trükkös csellel – vagyis, hogy az ebédet a tűzön hagyta, és le fog égni az egész ház, ha nem megy vissza a konyhába – megszabadulnia a nénitől, gyorsan bezárkózott a lakásba.

- Itt a nyuszid! – nyújtotta az ágyon kuporgó gyerek felé a játékot, mikor észrevette, hogy azt rázza a zokogás. – Na, mi van már? Nem lett semmi baja, nézd! – próbálkozott újra, de a kislány rá sem pillantott. – Mi a fene… - kezdte volna, mikor meglátta a gyűrött újságpapírt az ágy mellett. – Ó… - nyögte halkan. Pár másodpercig csak állt az ágy mellett. Nem tudta, mit is kéne ilyen helyzetben tennie. Mit mondhatna Camille-nak… Hogy nincs semmi baj? Hogy minden rendben lesz? Hazug, átlátszó mondatok, amik semmit sem érnek. Az asztalhoz lépett, és az egyik csokival leült az ágyra. – Hoztam… hoztam csokit… - próbálkozott esetlenül. Utoljára akkor érezte magát ennyire bénának, mikor a gimnáziumban meg akarta csókolni Lily Joelt. Camille felemelte a fejét, és nagy, a könnytől csillogó zöld szemeivel rá nézett. A következő pillanatban pedig, már a karjai közt sírt. Cyrus érezte, ahogy a könnyek átáztatják fekete ingét pont a szíve felett.


***


Cyrus elfordította a kulcsot, ezzel leállítva a motort. Egy ideig csak csendben ült, és nézte maga előtt a kihalt, sötét utcát, majd a hátsó ülésen kuporgó Camille-hoz fordult.

- Nekem most el kell mennem egy kicsit… Addig itt maradsz a nyusziddal együtt, érted? – mikor a gyerek bólintott, folytatta. – Ha bárkit meglátsz közeledni, lebújsz az ülés mellett a földre, és magadra húzod a plédet. Légy jó! – sóhajtott fel, majd kiszállt az autóból, és egy gombnyomással bezárta az összes ajtót. Újabb két pittyegés a riasztót is aktiválta.

Camille a pillantásával addig követte a férfit, amíg az be nem fordult az egyik sarkon, aztán végigfeküdt az ülésen, és magához ölelte a nyusziját. Hallgatta, ahogy a távolban a harangok jelzik az éjfél érkezését, közben pedig, lassan lecsukódtak a szemei.

Hirtelen riadt fel a hangos puffanásokra. Először azt sem tudta, hogy hol van, aztán hirtelen valaki feltépte az autó ajtaját, és bevágódott az első ülésre.

- Húzd le a fejed! – kiáltott rá Cyrus, mikor fel akart ülni, hogy megnézze, mi történik. Felsikoltott, mikor az egyik golyó ripityára törte a hátsó ablakot, és üvegszilánkok potyogtak rá, felsebezve a bőrét néhány helyen.

A férfi a gázba taposott, mire a kocsi nagyot rándulva elindult. Elhangzott még néhány lövés búcsúként, majd már csak a motor berregése törte meg az éjszaka csendjét. Camille továbbra is a hátsó ülésen reszketett falfehéren a félelemtől és a rátörő emlékektől.

- Gyere előre! – nézett a visszapillantó-tükörben a kislányra Cyrus. – Nem hallod? Gyere előre! Ott összevagdosnak a szilánkok. Camille! – szólt rá kemény hangon, mire a lányka összerezzent.

Lassan emelte fel könnyes tekintetét a férfira, majd óvatosan mozogva megpróbált az első ülésre átmászni. A nyusziját szorongatva kuporodott le végül Cyrus mellé.

- Jól vagy? – pillantott a kislányra aggódva a férfi. – Keresek egy helyet, ahol megállhatunk, és akkor megnézem a sebeidet – ígérte, majd a kesztyűtartóból előhalászott egy mobiltelefont. Fél kezét a kormányon tartva bepötyögött néhány számot, majd a füléhez tartva a készüléket várta, hogy valaki megszólaljon a vonal másik végén.

- Halló! Én vagyok – szólalt meg, mikor az ismerős hangot meghallotta. – Lebuktam. Vége van. Nem, nem tudok visszamenni. Meg akartak ölni, az istenért! – horkant fel felháborodottan. – Nem. Eltűnök. Nem tudom, hová megyek, de ha tudnám, sem mondanám meg. Elegem volt. Kiszálltam – nyomta ki dühösen a telefont, majd egy villogó, motel feliratú táblát látva beletaposott a fékbe.

Az előtér alapján Cyrus már előre félt a szobák minőségétől, de a pénztárcájába belenézve rájött, hogy nem válogathat, így kivette egy éjszakára a 123-as szobát. Legnagyobb sajnálatára, nem kellett csalódnia. A falakról mállott a tapéta, és néhány helyen már a penész is fellelhető volt nyomokban. Az ágyneműn lévő foltok eredetéről inkább semmit sem akart tudni, és valahogy így volt azzal is, hogy mit keres a szekrény mellett a földön egy egérfogó.

- Gyere, ülj le… - nézett körbe, és az ágy helyett inkább egy székhez vezette a kislányt. – Mindjárt keresek valamit - kezdte, és a fürdőajtót kinyitva a tükrös faliszekrényhez lépett. -, amivel kitisztíthatom a sebeidet – kutakodott a polcokon, majd kiemelt egy gézcsomagot néhány vécépapírtekercs és óvszeres tasak közül.

Camille nyöszörögve próbálta elhúzni a karját, mikor Cyrus elkezdte lefertőtleníteni a sérüléseit az alkohollal, amit az ágy melletti éjjeliszekrény fiókjában talált kis üvegekben.

- Ne mocorogj már! – fogta le a kicsit a férfi, de az tovább mozgolódott. – Figyelj, tudom, hogy csíp, de akkor is, muszáj – próbálta meg újra végigtörölni a vágást a gézdarabbal, de Camille tovább ellenkezett. Cyrus nagyot sóhajtva nézett fel a kislányra. – Mi a fenét csináljak veled? – kérdezte, mire a kislány összecsücsörített ajkakkal a levegőbe fújt. – Azt akarod, hogy fújjam meg? – világosodott meg a férfi, mire Camille bólogatni kezdett.

Tíz perc múlva a kislány már érdeklődve járta körbe a kis szobát, míg Cyrus a szemetesbe dobta az elhasznált üvegeket és gézdarabokat.

- Figyelj csak, beszélnünk kéne… - szólalt meg végül a férfi. – Mármint, mondani szeretnék valamit, ha te már úgysem beszélsz… Leülnél, kérlek, még egy fél pillanatra? – szólt rá a fel-alá járkáló kislányra, aki végül engedelmeskedett neki, és visszaült a székre. Cyrus elé térdelt, hogy egy magasságban legyenek. – Nekem el kell tűnnöm a városból. Lehet, hogy az országból is. Nem tudom, hogy mennyit értesz meg abból, amit mondok, de tudod, csináltam rossz dolgokat, amiket megbántam. Nem akarok többet rosszat tenni, de vannak emberek, akik bántani akarnak emiatt – magyarázta Cyrus, és mikor a kislány kérdőn a vágásaira pillantott, folytatta. – Igen, azok akarnak bántani, akik miatt megvágott az üveg. Veszélyes emberek. Ezért kell elmennem, és nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e, ha magammal vinnélek… - mondta ki a gondolatait a férfi.

Camille pár másodpercig szótlanul nézett a férfi szemeibe, majd a nyakába vetette magát, és karjaival szorosan magához láncolta Cyrust.

- Veszélyes lenne velem – folytatta a férfi, miközben kezei a kislány hátán nyugodtak. – És tudod… Sosem értettem a gyerekekhez. Neked család kell, aki rendes életet tud nyújtani számodra, nem pedig egy középkorú bűnöző, aki utoljára akkor látott közelről gyereket, mikor maga is gyerek volt még. És csak hogy tudd, akkor sem jöttem ki valami jól a többiekkel – nevetett fel keserűen. – Jobb lenne neked… - akarta folytatni, mikor halk susmorgást hallott a fülében. – Hogy mi? – húzódott el a kislánytól, hogy ránézhessen. – Mondtál valamit? – kérdezte meg, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak hallucinált.

- Ne… hagyj… te… is… magamra! – suttogta szinte alig hallhatóan Camille, miközben arcán végigcsordult egy könnycsepp.