~ Sárga könyves út ~

2015. június 20., szombat

Írónak lenni...

Ma reggel láttam meg Varga Bea eseményét a Facebookon. LÉTkérdések íróknak címmel tart egy előadást nemsokára, amelynek a témája: az író. Elgondolkoztattak a kérdések, melyeket az előadás leírásában olvastam, és megkérdeztem Beától, írhatok-e egy blogbejegyzést a témában. Mint sejthetitek, igent mondott. :)

Lelki folyamatok írás közben:

Nagyon érdekel a pszichológia, de laikus vagyok a témában, így ezt a részét Beára hagyom a témának. Én inkább a saját tapasztalataimat, gondolataimat, észrevételeimet mondanám el.

Amikor leülök írni, szó szerint egy másik világba kerülök. Hiába beszélnek hozzám, nem hallom. Még akkor sem, ha válaszolok valamit vagy bólogatok. Egyszerűen ilyenkor két részre szakadok, az elmém az adott történetben van, míg az ösztöneim érzékelik a külső hatásokat, néha reagálnak is rájuk, de egyáltalán nem tudatosan. Ebből szokott is kellemetlenségem lenni, főleg édesanyámmal, mert ő realista emberként nem nagyon érti, hogy ilyenkor nem azért nem figyelek, mert érdektelen számomra, amit mond, hanem azért, mert egyszerűen fel sem fogom igazán, hogy beszélnek hozzám.

Írás közben a történet beszippant. Szó szerint látom lelki szemem előtt a szereplőket, hogy mi történik éppen a cselekményben. Van, hogy együtt grimaszolok az adott karakterrel, felnevetek, ha vicceset mond, sírok, ha éppen szenved. Egyszerűen elképzelem, hogy ha élne és az adott helyzetben lenne, mit is érezne éppen, és ezáltal én magam is átérzem az örömét, gondjait, félelmeit, vágyait.

Megesik, hogy ez az állapot írás után is fennmarad. Ilyenkor fejben szoktam írni. Elképzelem, hogyan fogom folytatni a történetet, és néha ez olyan hatásosan sikerül, hogy amikor visszaülök a gép elé, magam is meglepődöm, hogy nincs leírva, amit fejben már rég megírtam.

Ha pedig valakinek vagy valaminek sikerül teljesen kizökkenteni az írásból, mert főzni kell, munkába kell menni, ezt kell csinálni, azt kell csinálni, vagy épp rózsaszín egyszarvúk potyognak az égből, az feszültté tesz. A szavak bennem rekednek, ki akarnak törni, de el kell fojtanom őket. És ez nehéz.

Személyes elemek az írásban:

Azt mondják, az író minden művében benne van, és ezzel egyet is értek. De nem minden műve minden betűjében. Úgy is mondhatnám, attól még, hogy valaki egy pszichopata gyilkosról ír, nincsenek gyilkos hajlamai. Még mindig emlékszem rá, hogy amikor megjelent az Árnyékvilág című első könyvem, akkor néhányan az egyik pszichopata szereplővel azonosítottak, azt mondták, biztosan a saját sötét vágyaimat éltem ki az írásban. Én meg csak pislogtam értetlenül magam elé, hogy ezek tényleg azt gondolják, hogy otthon a pincémben embereket darabolok, csak mert egy őrültről írtam? Nonszensz.

Kétféleképpen jelenek meg a saját regényeimben általában. Egyfelől minden regényem tartalmaz legalább egy fő gondolatot (ezek általában olyan emberjogi kérdések, mint a gyermekek, nők, kisebbségek védelme, vagy a környezetvédelem és hasonlók), amelyben tiszta szívvel hiszek, és amelyet mindenképpen meg szeretnék osztani az olvasóimmal. Másfelől, elrejtek a történetben aprócska eseményeket az életemből. Olyasmiket, amikről az olvasó sosem jönne rá, hogy az velem történt meg, hacsak nem ismer személyesen, és nem mondtam el neki én magam. Ezek tényleg olyan kis semmi sztorik, egy gyerekkori emlék, egy rövid párbeszéd, egy takarítás mókás emléke.

Persze, akadnak olyan karakterek is, akik hordozzák magukban néhány tulajdonságomat, de őket sosem egy az egyben magamról mintázom. Nekik adom egy-egy részemet, és kiegészítem őket sok egyéb olyan tulajdonsággal, ami egyáltalán vagy csak kicsit jellemző rám.

Nyitott könyv:

Nem ritka eset, hogy olyan olvasók, akik még soha nem találkoztak velem személyesen, azt gondolják, hogy tökéletesen ismernek a könyveim és a netes megnyilvánulásaim alapján.

Van, aki pozitív képet alakít ki rólam és példaképnek tekint. Ez persze, nagyon jól esik, de néha úgy érzem, hogy ha az illető valóban ismerne, a hibáimmal együtt (mert igen, van rengeteg, hiszen ember vagyok), akkor csalódna.

Van olyan is, aki azt gondolja, hogy íróként egész nap a szobámban ülök, egy burokban élek, nem történik velem soha semmi és baromi unalmas az életem. Mindezt csak azért, mert nem járok el bulizni, nincs lehetőségem utazgatni és hasonlók. Vagyis nem olyan életet élek, amilyet az adott emberke él vagy élni szeretne. Ezek az emberek elfelejtik, hogy mindenki más, minden embernek más kell a boldogsághoz. Nem, nem ülök itthon folyton, sőt, mostanság alig vagyok itthon. Egész nap emberek vesznek körül, mindenféle érdekes és kevésbé érdekes dolog történik velem. Mindez úgy, hogy továbbra sem járok el bulizni, és nincs lehetőségem beutazni a világot. De alapvetően boldog vagyok, mert én nem is vágytam soha a bulizgatásra, sőt, ha el kéne mennem, iszonyatosan rosszul érezném magam, és alig várnám, hogy vége legyen. Mert egyszerűen ilyen személyiség vagyok. Szóval, aki magából indul ki, amikor megpróbál megítélni engem vagy az életemet, az sem tud semmit rólam, mert ha tudna, akkor tisztában lenne vele, hogy engem az ő elvárásai csak boldogtalanná tennének.

Alkottak már rólam negatív képet is a regényeim és a netes bejegyzéseim alapján, voltam pszichopata, csak mert pszichopatáról írtam, és beképzelt, mert mondjuk nem volt időm azonnal reagálni valakinek. Ahogy fentebb is írtam, rengeteg hibám van, de ismeretlenül az emberek ezeket a hibákat képesek felnagyítani, eltorzítani, és így teljesen rossz képet alkotni egészében.

Szóval, a véleményem az, hogy sok mindent tudhatnak rólam az olvasóim a regényeim alapján, de teljes egészében nem ismerhetnek meg általuk. Sokszor félreértelmeznek, van, aki pozitív, van, aki negatív értelemben, mert részletekből teljes képet próbálnak teremteni, és azt hiszik, sikerülhet. Pedig nem. Két ember ismer majdhogynem tökéletesen, az egyik az édesanyám, a másik a legjobb barátnőm, Zsuzsa. Ők tisztában vannak az erényeimmel és a hibáimmal is, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. :) Van még két barátom, akik elég jól ismernek, de sok mindent nem tudnak azért még rólam. Mások pedig csak részleteket láthatnak belőlem. És ami vicces, hogy bár elég jól ismerem önmagamat, nem merném kijelenteni, hogy 100%-osan. És azt hiszem, ez így normális. Mert életünk végéig tanulhatunk újabb és újabb dolgokat önmagunkról. Hát, nem izgalmas? :)

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2015. június 16., kedd

A tökéletes nő

Rengeteg elemzést, kritikát, véleményt, blogbejegyzést láttam már arról, kinek milyen a tökéletes női főszereplő (vagy épp milyen a szerintük rosszul megírt főszereplőnő). A legtöbben egy okos, határozott, mindig jól és helyesen döntő, mindig mindent pontosan tudó női karaktert várnak el, és bírálják, ha egy főszereplőnő határozatlan, butaságokat csinál, esetleg csak úszik a cselekmény árjával mindenféle terv nélkül.

Nos, szerintem, a jó női karakter lehet kemény és lehet gyenge is. Lehet határozott és határozatlan. Lehet okos vagy butuska. A lényeg, hogy jól felépített személyiséget kapjon, és mindig úgy cselekedjen az adott helyzetekben, hogy az a személyiségének megfeleljen. Persze az adott karakternek fejlődnie is kell a történet során, de az is legyen logikus, szépen felépített, nem hirtelen és hiteltelen.

Ha minden női karakter ugyanolyan bátor, határozott, okos és szerethető lenne, az egy idő (és sok regény) után unalmassá válna, tucatkarakter lenne belőlük. Kellenek a hibákkal teli, néha egyenesen irritáló vagy idegesítő főszereplőnők is, egyfelől a változatosság kedvéért, másfelől, mert így hiteles. Hiszen, gondoljunk csak bele, mi, valódi emberek milyenek vagyunk többségében. Néha félünk, néha nem tudunk dönteni, tétovázunk, kivárunk, úszunk az eseményekkel, és igen, csinálunk butaságokat is. Valljuk be, nem is keveset. Sokan kedvelnek minket a hibáinkkal együtt, másokat pedig irritálunk. Végül is, nem szerethet mindenki mindenkit, nem igaz?



Szerintem kellenek a hősies női karakterek is, akikre fel lehet nézni, és kellenek a bizonytalanok is, hogy viszontláthassuk önmagunkat, a félelmeinket és rossz tulajdonságainkat is a regények lapjain. Hátha tanulunk belőle... :)

Ti mit gondoltok? :) 


Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2015. június 13., szombat

A legnehezebb dolog...

Sok olvasóm megkeresett már a kérdéssel ilyen vagy olyan formában: mi számodra a legnehezebb dolog az írásban? A többség az ihlethiányt emlegette fel, amin én csak somolyogtam, mert hála az égnek, az ihlethiánnyal még nem igazán kellett megküzdenem. :) Szóval, íme, ezek számomra a legnehezebbek az írásban:

1. Időhiány:

Korábban is azt éreztem, hogy túl kevés az időm az írásra, de amióta dolgozni kezdtem, ez az idő még kevesebbre csökkent. Nehéz megküzdeni azzal, hogy az embert ihlet gyötri, írna, de nem tud, mert a világ mást vár el tőle éppen. Igyekszem megküzdeni ezzel az akadállyal, és bármilyen nehéz is, még mindig hiszem, hogy egyszer csak az írásnak szentelhetem majd az életemet. :)

2. Túl sok ötlet:

Míg ihlethiányom ritkán van, addig ihlet túltengésem rengetegszer. Nekiállok írni valamit, de újabb sztoriötlet ugrik be, ami piszkálni kezdi a fantáziámat, aztán jön még egy és még egy, és én zavarodottan pislogok csak, hogy oké, oké, de akkor most melyiknek álljak neki elsőként, mert az összeset egyszerre megírni nincs időm, lehetőségem. A bőség zavara jó, mert van miből válogatni, de rossz is, mert az ember legszívesebben klónoztatná magát, hogy mindegyik ötletét megírhassa. :)

3. Figyelemelterelés:

Igaz, van saját szobám, de még így is túl sok minden tudja elterelni a figyelmemet az írásról. Hol a főzésben kell segíteni anyunak, hol a net szippant magába (megesik, hogy utána akarok nézni valaminek a regényemmel kapcsolatban, de egyik kattintás jön a másik után, és a végén teljesen máshol kötök ki, mint amit eredetileg meg akartam nézni), hol az tör rám, hogy koreaiul is kéne gyakorolni, vagy épp a szomszédok zajonganak, fúrnak-faragnak.

4. Csalódottság:

Megesik, hogy a fejemben nagyon klassznak tűnik egy történet, aztán leírom, és nem sikerül úgy, ahogyan azt elképzeltem. Ilyenkor csalódottság száll meg, de ezt le kell győzni. Ha egy történetet tényleg meg akar írni az ember, akkor próbálkoznia kell újra és újra, egészen addig, míg azt nem látja a virtuális papíron, amit a képzeletében.

Hát, ez az én négy "legnehezebb dolgom", de igyekszem mindegyiket legyőzni. :)

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2015. június 10., szerda

Könyvheti dedikálás

Amikor végre elszabadulok valami könyves eseményre, mindig igyekszem ezernyi programot bezsúfolni abba a pár napba, amikor végre szabad lehetek. Most is így történt.

Pénteken kora reggel indultam a vonathoz. Az út egész kellemesen telt a hátam mögötti tündéri kisfiú aranyköpéseit hallgatva ("És ha jön a kalózbácsi, akkor elveszi a jegyeket, és ráírja a neveteket, hogy anya meg apa?"), mígnem két kiránduló osztály is felszállt a kocsiba. Az első csoport tanítónője sikeresen végezte a munkáját, odafigyelt a gyerekekre, és arra is, hogy az utasok normálisan élvezhessék a vonatutat. Ám a hátul utazó csoport két tanítónője nem volt ennyire profi. Ahogy felszálltak, levágták magukat a helyükre, és mint akik jól végezték dolgukat, szabadjára engedték a rájuk bízott gyerekeket. Szóval az út végét hangzavarban igyekeztük túlélni a többi utassal.

Amikor végre megérkeztem a Keletibe (pusztán 20 perc késés után), Zsuzsa várt rám. Első dolgunk volt benézni a Keleti mellett lévő K-POP étkezdébe, hogy beszerezzek itthonra a kimcsis ramenből néhány doboznyit. Egyébként imádom azt a helyet, mert mindig nagyon kedvesen bánnak ott velünk, szóval, ez itt a nem fizetett, de szívből jövő reklám helye, nézzetek be oda, ha van rá lehetőségetek: K-POP

Ezek után lepakoltuk gyorsan a csomagjaimat és felesleges cuccaimat, és elmentünk shoppingolni. Pontosabban szükségem volt egy nyári szandálra, és találtam is egy nagyon szépet és kényelmeset csupán 3500 Ft-ért. Azt hiszem, jó vétel volt. :) Miután átvettem az új cipőmet, máris mentünk a Könyvhét helyszínére. Alig egy perc után belebotlottunk egy régi ismerősünkbe, Krisztibe, és vele jártuk körbe a standokat. Csorgott a nyálunk rendesen a jobbnál jobb könyvek után, de végül csak kettőt vettem, és mindkettő olyasmi, amit a Sors nekem szánt. 

Az egyik Da Chen Féltestvérek című könyve, amelyről a Trivium kiadó munkatársa lelkes ódákat zengett. Nagyon aranyos volt, mert látszott, hogy szívből ajánlja a könyvet. Szóval, kíváncsi leszek, nekem hogy tetszik majd. :) Már a Könyvhét előtt véletlenül rátaláltam erre a könyvre a neten, és érdekesnek tűnt, de nem feltétlenül akartam megvenni, viszont, amikor megláttam a kiadó standjánál, egyszerűen a kezemhez ragadt, velem akart jönni. :)

A másik könyvet, Nádasdy Ádámtól a vastagbőrű mimózát (direkt kisbetűvel van a cím, mert a könyvön is így van) szintén nézegettem már a neten korábban, de csak a Könyvhéten győződtem meg róla, hogy ez a könyv is kell nekem. Teljesen véletlenül akkor jártunk a nagyszínpad felé, amikor is Nádasdy Ádámmal beszélgettek, és felolvastak egy részletet a könyvből is. Zsuzsával leültünk, végighallgattuk, aztán egymásra néztünk, és kimondanunk sem kellett, hogy igen, menjünk, és vegyük meg mindketten. :) Majdnem dedikáltatni is ott maradtunk, de 14 órakor kezdődött a saját dedikálásom is, így inkább mentünk tovább.

Ettünk egy fagyit, és már kezdődött is a dedikálásom. Jöttek régi ismerősök és több olyan emberke is, aki most először találkozott a könyvemmel, de kíváncsiságból megvették ott helyben. Azóta is nagyon érdekel, tetszett-e nekik. Talán eljönnek majd a következő dedikálásomra vagy megírják Facebookon, és akkor kiderül. :)



Naaaagyon-naaaagyon meleg volt, és az egyórás dedikálás alatt a jobb vállam paradicsom vörösre sült. Azért csak a jobb, mert a balt védte a napernyő. Szóval egy óra alatt felemás lettem. XD Mivel már nehezen bírtam a hőséget, és a ruha is rám olvadt, ezért a dedikálás után visszamentünk a csomagjaimhoz, hogy átöltözzek egy lengébb, nyári ruhába, és elmentünk enni.

Az esti program filmnézés volt a Koreai Kulturális Központban. Kicsit már fáradtan érkeztünk oda, de örülök, hogy eljutottunk a vetítésre. A Párbajhős című filmet néztük meg a fordítónak, Eszternek köszönhetően. Nagyon szép volt a képi világa, zseniálisak a benne lévő zenék, és nagyon elgondolkoztató volt a történet is. Utána még órákon át erről beszélgettünk. Kicsit túl művészfilm volt ahhoz, hogy zseniálisnak tartsuk, de tényleg élveztük. :)

Film után hazavonatoztunk Zsuzsáékhoz Albertirsára, vacsira ettem egy kimcsis rament, aztán mentünk aludni.