A Kulcslyuk kiadónak köszönhetően most két érdekes könyvet is bemutathatunk nektek. Elmondjuk a véleményünket Szigethi Zsófia Láthatatlan akadályok, valamint Kádár Annamária (Kis)kamaszok – Milyenek ők ma, és hogyan kapcsolódjunk hozzájuk jól? című könyvéről. Tartsatok velünk a turnén, és a végén megnyerhetitek a két könyv közül az egyiket.
Extraként ezúttal egy interjút hoztam nektek Szigethi Zsófiával, akinek nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen izgalmas, tanulságos és érdekes válaszokat adott. 😊
– Gyógypedagógus vagy, és húsz éve foglalkozol autista és/vagy ADHD-s gyerekekkel? Miért ezt a szakmát választottad, mi volt az, ami anno felkeltette az érdeklődésedet ez iránt?
– Egészen fiatalon, már 14 évesen eldöntöttem, hogy gyógypedagógus szeretnék lenni. Egy személyes élmény indított el ezen az úton – megtapasztalhattam, hogy milyen komoly kirekesztést élnek meg a fogyatékos emberek, és akkor, kamaszos hévvel eldöntöttem, hogy ez ellen akarok harcolni. Ez a lendület azóta sem csökkent. Rögtön az érettségi után jelentkeztem a Bárczira, fel is vettek, és életem talán legmeghatározóbb négy évét tölthettem ott. Ekkor még nem volt autizmus szakirány, sőt, az ADHD-ról is csak nagyon érintőlegesen esett szó. Én tanulásban akadályozottak pedagógiája és pszichopedagógia szakirányokon végeztem. Először egy EGYMI-ben kezdtem el dolgozni, előbb osztályban, majd utazó gyógypedagógusként – itt kezdődött az ADHD-s gyerekekkel való munkám. Később autista csoportban dolgoztam, ami egyből szerelem lett – el is végeztem az autizmus spektrum pedagógiája szakirányt.
– Mennyit változott az autista és az ADHD-s emberek megítélése, mennyivel lett vagy épp nem lett nyitottabb és elfogadóbb a társadalom ez alatt a húsz év alatt?
– Rengeteget változott, hiszen a tudásunk is robbanásszerűen nőtt az elmúlt évtizedekben e két állapottal kapcsolatban. A spektrumszemléletnek megfelelően például ma már tudjuk, hogy ugyanúgy autizmus lehet az is, ha egy nonverbális, esetleg értelmileg is érintett, markáns autizmus tünetekkel rendelkező személyt látunk (ezt hívjuk 3-as támogatási szükségletnek), ahogyan az is autizmus, amikor az értelmi képességek átlagosak, esetleg kiemelkedőek és az érintett ember jól beszél – mégis társas-kommunikációs, illetve rugalmas gondolkodásbeli és viselkedésszervezési kihívásokkal küzd (ez az úgynevezett 1-es támogatási szükséglet).
Az ADHD-val kapcsolatban is kezdi talán elhinni a laikus társadalom, hogy valóban létezik, és nem csak a pszichiáterek vagy a saját nevelési csődjüket elfedni szándékozó szülők találták ki. Természetesen ez egyáltalán nincs így – az ADHD egy nagyrészt genetikai hátterű eltérő idegrendszeri fejlődési út.
Meg kell említeni a neurodiverzitás szemléletét is, ami arra utal, hogy teljesen természetes az, hogy a különböző emberek idegrendszeri működése egymástól különböző – és ez teljesen rendben van így. Ennek megfelelően beszélhetünk neurotipikus idegrendszeri fejlődésről és neurodivergens idegrendszeri fejlődésről is. Ez utóbbiba tartozik – számos egyéb mellett – az autizmus és az ADHD is.
Azért persze nagyon messze vagyunk még az inkluzív társadalomtól és az inkluzív oktatástól sajnos. De legalább már bekerültek a köztudatba ezek az állapotok.
– Sok olyan felnőtt él ma, akit anno gyerekként nem diagnosztizáltak (lévén, akkoriban még a szakemberek is sokkal kevesebbet tudtak a témáról), és bár ma már a gyerekek esetében nagyobb az odafigyelés és szakértelem, felnőttként még ma is nehéz szakemberhez jutni és diagnózist kapni. Szerinted van értelme már felnőttként végigjárni ezt a sokkal nehezebb utat, és diagnózist szerezni, vagy ilyenkor már teljesen felesleges? Ha van értelme, hová fordulhat egy felnőtt ilyen esetben?
– Abszolút van értelme! Mindkét állapothoz számtalan pszichiátriai eltérés társulhat, és ráadásul könnyen összetéveszthetőek a tünetek más állapotokkal. Szakszerű diagnosztika nélkül elképzelhetetlen a megfelelő támogatás.
Sokan mondják, hogy most már késő, felesleges utánamenni a nehézségeknek – én ezt egyáltalán nem így gondolom. A helyes önismerethez elengedhetetlen, hogy tudjuk, mi áll az esetleges nehézségeink, erősségeink, jellegzetességeink hátterében. Rengetegszer fordul elő, hogy sorsfordító a felnőttkori diagnózis. Igaz, nem lehet „visszacsinálni” a gyerekkorban elszenvedett károkat, de utólag a helyükre kerülhetnek a dolgok. Nagyon sok felnőttkorban diagnosztizált ember hihetetlen megkönnyebbülést él át a diagnózissal. De ez csak az út eleje! Végig kell járni az önismeret útját – mi az, ami az autizmus/ADHD miatt van? Mi az, ami teljesen másból fakad? Hogyan tudok önmagam lenni, ha az egész eddigi életem maszkolással telt? Hogy mondjam el a környezetemnek? Hogy tudom magamat is segíteni? Ezekre a kérdésekre mind választ kell találni.
A diagnosztikára valóban sokszor nagyon sokat kell várni. Azt fontos tudni, hogy mindkét állapotot kizárólag pszichiáter szakorvos vezette team állapíthatja meg. A hiteles diagnózis nem születik meg egy rövid találkozás után, alapos vizsgálatra van szükség.
– Van, aki érzi, hogy valamiért másképp működik, mint az átlagemberek, de ha fel is merül benne, hogy esetleg autista és/vagy ADHD-s, nem biztos benne, mivel viszonylag jól tud működni a hétköznapokban, és a tünetek annyira eltérőek egyes embereknél, hogy bizonyos dolgok pontosan illenek rá, mások viszont egyáltalán nem. Mik azok a legfontosabb jellemző viselkedések, amiknél valóban érdemes szakemberhez fordulni, mert elég alapos gyanút jelentenek arra nézve, hogy valaki autista és/vagy ADHD-s?
– Nehéz erre válaszolni, mert végtelen számú viselkedés lehet, ami utal ezekre az állapotokra. Autizmus esetén két nagy csoportja van a tüneteknek: a kölcsönös társas-kommunikációval kapcsolatos és a rugalmas gondolkodással és viselkedésszervezéssel kapcsolatos kihívások. Ezeket felsorolni lehetetlen, ezért meg sem kísérlem, csak néhány jellemzőt említek. Gyakran okoz nehézséget például az élmények megosztása, a vigasz nyújtása és igénylése, az átvitt értelmű kifejezések, az irónia megértése. Nagyon érdekes, hogy kiváló szókincs és beszédkészségek mellett is lehet eltérés a kommunikáció kölcsönösségében. A rugalmatlanság gyakran feltűnő az öltözködési vagy étkezési szokásokban, de lehetnek speciális érdeklődési körei is egy autista embernek, amikkel rengeteg időt eltölt és nagy örömforrások számára.
Az ADHD-nak is számtalan jellegzetessége van, itt egyrészt a figyelemzavar, másrészt a hiperaktivitás/impulzivitás területén találunk sajátosságokat. Az ADHD-s emberek sokszor szétszórtak, feledékenyek, nehezen állnak neki a különböző feladatoknak, nehezen priorizálnak. A hiperaktivitás megnyilvánulhat mozgásban is, de nem csak úgy! A száguldozó gondolatok, az állandó belső nyugtalanság éppúgy erre utalhat. Az impulzivitás megnyilvánulhat hirtelen, meggondolatlannak tűnő cselekedetekben, várakozási nehézségben vagy akár az érzelmek szabályozásával kapcsolatos kihívásokban.
Mindkét állapotra jellemzőek lehetnek a szenzoros kihívások, amikor az érzékszervi ingerek rendkívüli megterhelést jelentenek. Vagy épp ellenkezőleg: keresik ezeket az ingereket.
Természetesen ezen jellemzők mindegyike előfordulhat úgy is, hogy az illető ember egyáltalán nem érintett sem autizmusban, sem ADHD-ban. A különbség a tünetek mennyisége és intenzitása között van – ezért is fontos a szakszerű diagnosztika.
– A könyvedben is előkerül témaként, hogy a lányok/nők nehezebben jutnak diagnózishoz, mert sokszor a fiúkétól/férfiakétól eltérőek a tüneteik, és sokkal jobban maszkolnak. Ha az autizmusról és az ADHD-ról van szó valahol, akkor is sokszor csak azokat a tüneteket emlegetik, amik általában a fiúkra jellemzők, így ha valaki sejti is, hogy mi történik a lányával (vagy akár önmagával), elbizonytalanodhat a megérzéseiben. Minden érintett más és más, de összefoglalnád nekünk most itt röviden a legfontosabb és legjellemzőbb dolgokat, amik alapján felismerhetjük egy lány/nő autizmusát és/vagy ADHD-jét? Mik azok a sajátosságok, amiknél erős lehet esetükben a gyanú?
– Az autista lányok és nők gyakran fejlettebb alkalmazkodási stratégiákat alakítanak ki, amikkel igyekeznek elfedni nehézségeiket a társas helyzetekben. Ez a maszkolás: tudatosan vagy ösztönösen megfigyelik és utánozzák mások viselkedését, arckifejezéseit, beszédmódját, hogy beilleszkedjenek a közösségbe. Bár ez a stratégia rövid távon segítheti a társas elfogadottságot, hosszú távon rendkívül kimerítő, és gyakran szorongáshoz vagy kiégéshez vezet. A nők esetében a társas nehézségek ezért gyakran rejtve maradnak, mert viselkedésük kívülről barátságosnak, együttműködőnek tűnhet, miközben a társas szabályok, érzelmi árnyalatok vagy irónia megértése számukra is komoly kihívást jelent. Gyakori, hogy nehezen kezelik a konfliktusokat, vagy egy-egy kapcsolatban túlzottan intenzíven kötődnek. Mindezt fokozhatja az érzelmi és szenzoros érzékenység, ami miatt a nők sokszor erősebben reagálnak a környezeti ingerekre, például a hangokra, fényekre vagy mások érzelmeire. Az autista nők érdeklődési területei sokszor eltérnek a férfiakéitól, és gyakran olyan témákhoz kapcsolódnak, amelyeket a társadalom „elfogadottabbnak” tart – például állatok, irodalom, művészetek vagy fantáziavilágok. Ezek az érdeklődések azonban ugyanúgy intenzívek és mélyek, mint a férfiaknál.
ADHD esetén, míg a fiúknál gyakoribb a nyíltan impulzív, hiperaktív viselkedés, addig a lányoknál a figyelmetlenség, a belső nyugtalanság és a túlzott megfelelni vágyás jellemzőbb. Ennek következtében a lányok gyakran „álmodozónak”, „rendetlennek” vagy „szétszórtnak” tűnnek, de nem kapják meg a szükséges támogatást, mert viselkedésük nem zavarja látványosan a környezetüket. A női ADHD-t gyakran kíséri erős belső feszültség és önkritika. Sok érintett nő rendkívüli mértékben igyekszik kompenzálni a nehézségeit, túltervezi a mindennapokat, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és emiatt állandóan kimerültnek érzi magát. Ez a „túlkompenzálás” hosszú távon érzelmi kimerüléshez, szorongáshoz és depresszióhoz vezethet. A nők gyakran érzik úgy, hogy „valami nincs rendben velük”, de nem tudják pontosan, miért nehezebb számukra a koncentráció, a szervezés vagy a figyelem fenntartása, mint másoknak. A női ADHD-ra jellemző a hangulatingadozás, az impulzív döntéshozatal és a túlérzékenység a kritikára. Sok nőnél a tünetek serdülőkorban vagy a hormonális változások – például a menstruációs ciklus, terhesség vagy menopauza – idején erősödnek fel. Gyakori, hogy a diagnózis csak felnőttkorban születik meg, amikor a munka, a család és a társas kapcsolatok terhei egyszerre jelentkeznek, és az addig működő stratégiák kimerülnek.
– Mi szerinted az a három legfontosabb dolog, amivel a hétköznapi (nem tanár, nem érintett szülő, nem egyéb szakember), neurotipikus emberek megkönnyíthetnék az autista és/vagy ADHD-s emberek életét?
– Ez nehéz kérdés, mert minden egyes érintett ember egyedi kihívásokkal néz szembe, ezért mindenkinek másféle támogatásra van szüksége. Talán, ami mégis közös alap lehet: bejósolható, érzelmileg biztonságos környezet, egyértelmű kommunikáció, szenzoros védelem.
– Rengeteg szülő „ki akarja gyógyítani” a gyerekét az autizmusból, és olyan csalók tanácsát követi, akik csak pénzt akarnak lehúzni a kétségbeesett emberekről. Hogyan ismerhetjük fel a csalókat, és óvhatjuk meg a gyerekünket a felesleges, sokszor kellemetlen vagy egyenesen veszélyes „gyógymódoktól”?
– Eleve gyanakodni kell, ha valaki „teljes gyógyulást”, „gyors javulást” ígér, főleg olyan szerekkel, módszerekkel, amik mindenre a világon hatnak.
Sem az ADHD-ból, sem az autizmusból nem lehet (és nem is kell) kigyógyulni. A környezet adaptálásával, megfelelő támogatással sok eredményt lehet elérni, de nem cél, hogy minél inkább „neurotipikussá faragjuk” az érintett gyerekeket.
Az is biztos, hogy a valódi szakemberek nem fognak csetüzenetekben vagy kommentszekcióban nyomulni, és ígérgetni. Az ilyen embereket legjobb azonnal letiltani.
Jó, ha találunk egy autizmus szakirányon vagy pszichopedagógia szakirányon végzett gyógypedagógust, aki segít eligazodni a terápiák, módszerek terén. Ha ilyen nincs a közelben, akkor az interneten ingyenesen letölthetőek a Szakmai irányelvek autizmussal és ADHD-val kapcsolatosan is. Ezekben megtaláljuk, hogy mik azok a módszerek, amiket a tudományos kutatások hatékonynak találtak.
– Valahányszor a témáról olvasok a neten, mindig felbukkannak olyan emberek, akik az oltásokat vádolják az autizmus kialakulásáért. Tudom, hogy már valószínűleg ezerszer beszéltél a témáról, de mivel fontosnak tartom, hogy mindenkihez eljussanak a tények, megtennéd, hogy röviden ismét megteszed? Hogyan függnek össze az oltások és az autizmus?
– Ezt nagyon egyszerűen meg tudom mondani: sehogy.
A félreértés gyökere az 1990-es évek végére nyúlik vissza, amikor egy később visszavont tanulmány tévesen kapcsolatot sugallt a kanyaró-mumpsz-rubeola (MMR) oltás és az autizmus között. A kutatást azóta számos alkalommal megcáfolták, a tudományos közösség pedig egyértelműen kimutatta, hogy nincs semmiféle összefüggés az oltások és az autizmus kialakulása között. Az eredeti tanulmány módszertani hibákkal, torzított adatokkal és súlyos etikai problémákkal volt terhelt, ezért a szerző orvosi engedélyét is visszavonták.
Ennek ellenére a félelem és a bizonytalanság gyorsan elterjedt a közösségi médiában és a közbeszédben. A tévhit fennmaradását részben az magyarázza, hogy az autizmus első tünetei általában éppen abban az életkorban válnak láthatóvá, amikor a gyerekek ezen oltásaikat megkapják. Ez az időbeli egybeesés sok szülő számára azt a benyomást kelti, mintha az oltás váltotta volna ki a változást, pedig valójában csak egybeesésről van szó.
A téves információk terjedését tovább erősíti, hogy az autizmus kialakulásának pontos okait a tudomány még ma sem ismeri teljesen. A genetikai és neurobiológiai tényezők kulcsszerepe azonban egyértelmű: az autizmus nem egyetlen külső hatás, hanem több, egymással összefonódó biológiai folyamat eredménye. A bizonytalanság és a félelem viszont könnyen teret enged az egyszerű magyarázatoknak – és az oltásellenes narratívák ezt a hiányt töltötték be.
A tévhit veszélyes, mert nemcsak a tudományos tényeket torzítja, hanem a közbizalmat is rombolja az orvostudomány iránt. Az oltások elutasítása egészségügyi kockázatot jelent, hiszen visszatérhetnek olyan fertőző betegségek, amelyeket korábban már sikerült visszaszorítani. Holott jól tudjuk: az oltások biztonságosak, életet mentenek, és semmilyen kapcsolatban nincsenek az autizmus kialakulásával.
– Ha egy kisgyerek a boltban, az utcán vagy bárhol az átlagostól nagyon eltérően viselkedik, az emberek jó része összehúzott szemmel néz a vele lévő szülőre (általában az anyára), amiért „nem tudja megnevelni a gyerekét”. Mit lehet tenni szakemberként és hétköznapi emberként azért, hogy ezeknek az embereknek a reakciója ne az ítélkezés legyen? Ha ilyesmit látunk, van-e valamilyen mód, amivel kívülállóként esetleg támogathatjuk az adott anyukát és/vagy kisgyereket, hogy könnyebb legyen számukra az adott helyzet?
– Sajnos ez nagyon gyakori helyzet. Az autizmus és az ADHD is a viselkedés terén megnyilvánuló nehézségekkel jár, ami mögött az emberek többsége nem látja meg az idegrendszeri eltérést – holott a viselkedés ez esetben csak egy ablak, ami láthatóvá teszi a neurodivergens működést. És természetesen ilyenkor az emberek ítélkeznek, hiszen miért viselkedik valaki így? Nyilván nem nevelték meg a szülei… Pedig ez korántsem igaz.
Szakemberként a legfontosabb, hogy a társadalmat érzékenyítsük és tudatosítsuk: a furcsa viselkedés mögött gyakran eltérő idegrendszeri fejlődés áll. Hétköznapi emberként pedig már egy empatikus pillantás, egy támogató mosoly vagy akár az is sokat számít, ha nem bámulunk, nem kommentálunk, hanem egyszerűen teret adunk annak a családnak. Ha pedig úgy érezzük, segíthetünk – például azzal, hogy kinyitjuk nekik az ajtót, vagy türelmesen várunk a sorban.
– Nemcsak könyvet írtál a témáról, hanem Nikkelbolha: autizmus- és ADHD-specifikus támogatás címmel Facebook-oldalt is vezetsz, amit rengetegen ismernek, olvasnak (én is már hosszú ideje olvasgatom). Miért döntöttél úgy, hogy megpróbálod edukálni a nagy nyilvánosságot? Mi motivált, hogy bevállald ezt a rengeteg időt, energiát és lelki erőt igénylő munkát?
– Mikor kb. hét évvel ezelőtt elkezdtem az oldalt, akkor igazság szerint annyi történt, hogy azt álmodtam, hogy van egy ilyen oldalam, és reggel gyorsan megcsináltam. Akkoriban hetente egyszer posztoltam, és az volt a célom, hogy tudományosan megalapozott, mégis közérthető nyelvezetű tartalmakkal formáljam a társadalmi tudást. Persze akkor még nem sejtettem, hogy később több tízezer olvasója lesz az oldalnak, és heti szinten többmilliós elérést produkál. Csak a közeli-távoli ismerősöknek írtam. Később kibővültek a tartalmak, most már mindennap posztolok, rengeteg ingyenesen letölthető feladatot készítek az oldalra, van YouTube-csatornám, Instagram- és TikTok-fiókom is – ez utóbbi kettőt még tanulom a fiataloktól. 😊
Valóban rengeteg időt vesz igénybe, de tudom, hogy nagyon sok embernek segít az oldal. Magyarországon az ADHD- és autizmusellátás sajnos még nem éri el a kívánatos szintet. Bár az ELTE BGGYK-n évről évre sok kiváló szakember végez, de az igény még nagyobb. Ezért aztán sok gyereknek nem jut megfelelő szakirányon végzett gyógypedagógus, legfeljebb a magánellátás keretében. Bízom abban, hogy a helyzet egyre jobb lesz, ahogy több és több szakember lesz talán a terepen, de ezeknek a gyerekeknek most lenne szüksége támogatásra. Ebben úgy tudok segíteni, hogy gyártom a tartalmakat, és ingyenesen hozzáférhetővé teszek rengeteg anyagot.
Nem mondom, hogy soha nem jut eszembe egy-egy bántó komment után az, hogy abbahagyom… De olyan fantasztikus közösség alakult ki az oldalon, hogy ha például napokig nincs időm ránézni a kommentekre, akkor is biztos lehetek benne, hogy a „kemény mag” a kérdések javarészére válaszol helyettem.
– Biztosan a te munkád során is vannak sikerélmények és rossz napok is. Hogyan dolgozod fel a rossz napokat?
– Az az igazság, hogy nagyon szeretem a munkámat. Egyszerre több helyen dolgozom: egy integráló iskolában vagyok gyógypedagógus, oktatok a Károli Gáspár Református Egyetemen és az ELTE-n, doktori iskolába járok, és elég sok előadást, tréninget tartok, beszélgetésekre járok. Ezt csak úgy lehet bírni, hogy egyrészt nagyon szeretem, másrészt van egy támogató családom.
Hirtelen nem is tudok rossz napra visszaemlékezni… Vannak természetesen rosszabb élmények, de ezek nem a gyerekekkel kapcsolatosak, hanem inkább olyan helyzetek, amikor nehezen tudunk megfelelő környezetet teremteni a gyerekek számára.
Ami inkább megvisel, az a rengeteg rémes történet, ami az oldal miatt eljut hozzám. Rettenetes élethelyzetben van sok család, akik nem tudnak megfelelő támogatást találni a köznevelési rendszerben – bántalmazások, kirekesztés és minden iszonyat, amit el tudsz képzelni. Emiatt nagyon elkeseredett és dühös vagyok, de ezt az energiát átfordítom a szemléletformáló munkába.
– Elmesélnél nekünk egy olyan élményt, akár a gyógypedagógusi munkád, akár az online edukációs tevékenységed, akár a könyved kapcsán, ami miatt úgy érezted, hogy megéri csinálni, amit csinálsz?
– Minden pillanatért megéri. Nagyon nehéz lenne egyet is kiragadni. A könyv miatt is rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, nagyon megtisztelő, hogy mennyi helyre hívnak, hogy az utcán sokan odajönnek, mert megismernek, hogy a könyvbemutató után több mint másfél órán keresztül dedikáltam… Mindez szinte hihetetlen, hogy velem történik.
De amiért igazán megéri, az például az a hetedikes lány, aki ezt mondta nekem a minap: „Van egy komolyságcsíkom, ami egész nap és egész héten csak fogy-fogy-fogy. Van belőle vésztartalék, de csak akkor tud feltöltődni, ha gyerekesen viselkedhetek. És itt nálad mindig fel tud töltődni, mert itt szabad gyerekesnek lenni.”
– Korábban kétféle információt kaptam az Asperger-szindrómáról, ami kicsit összezavart, gondoltam, te tudnál segíteni abban, hogy mi is most a helyzet... Valaki azt mondta nekem, hogy a szakemberek már nem használják az Asperger-szindróma kifejezést, hanem minden érintettet az autizmus spektrumán helyeznek el, szóval akit korábban aspergeresnek neveztek, azt most már autistának. Később viszont egy hozzászóló a Facebookon kikérte magának, hogy autistának nevezzék az aspergereseket, mert ő önmagát aspergeresként azonosította, és nem autistaként. Szóval tudományos szemszögből mi is most ezzel a helyzet? Létezik olyan, hogy Asperger-szindróma, vagy sem?
– Tudományos és diagnosztikai szempontból az Asperger-szindróma elnevezés már nem önálló diagnózis a modern diagnosztikai rendszerek szerint. A 2013-ban megjelent DSM-5 (az Amerikai Pszichiátriai Társaság diagnosztikai kézikönyve) megszüntette a korábbi altípusokat — például a gyermekkori autizmust, az Asperger-szindrómát és a pervazív fejlődési zavart —, és egységes kategóriába vonta őket: az „autizmusspektrum-zavar” elnevezés alá. Ez a döntés azt a szemléletet tükrözi, hogy az autizmus nem különálló diagnózisokból, hanem egy folytonos spektrumból áll, amelyen az érintettek eltérő mértékben és módon mutatnak nehézségeket például a kommunikáció, a rugalmas gondolkodás és a társas megértés terén. Az Európában használatos BNO (Betegségek Nemzetközi osztályozása) 11. kiadása igazodott ehhez a spektrumszemlélethez. Magyarországon azonban még nem vezették be a BNO-11-et, nálunk még a 10. kiadás érvényes. Így aztán a hazai gyakorlatban még él az Asperger-szindróma-diagnózis, de a tudományos diskurzus nem használja.
Ugyanakkor fontos az is, hogy az a tény, hogy hivatalosan már nem létezik diagnosztikai kategóriaként az Asperger-szindróma, nem jelenti azt, hogy az embereknek ne lenne joguk így azonosítani magukat. Sok érintett számára az „aspergeres” kifejezés identitás, önmeghatározás — olyan szó, ami segít megfogalmazni, hogyan élik meg a világot.
– Mi volt a könyved írási folyamatában a legnehezebb és a legélvezetesebb rész?
– A legnehezebb az volt, hogy össze tudjam egyeztetni a családi élettel és a többi munkával. Bár ez a téma nagyon otthonos nekem, és sokat beszélek róla, azért írásban megfogalmazni ezeket a gondolatokat úgy, hogy nyugodt szívvel kiadjam a kezemből, nagyon időigényes volt. Az is igaz, hogy én többnyire tízperces szakaszokban tudok jól dolgozni, ami illeszkedik az életformámhoz – ennél több ideig úgysincs soha körülöttem nyugalom.
Az írás közben a legélvezetesebb az volt, hogy minden pici részhez tudtam saját élményt kapcsolni. Úgy tapasztaltam a képzéseken, előadásokon, hogy a gyakorlati példák teszik érthetővé azokat a fontos elméleti tudásanyagokat, amikkel jó lenne, ha minden ember tisztában lenne. Ezért van tele példával a könyv.
Hadd említsem meg a szerzőtársam, Oravecz Lizanka nevét, aki nemcsak, hogy írt egy remek fejezetet a könyvbe, de a folyamat során végig támogatott és a tanácsaival segített. Ahogyan Vétek Zsófi is, aki szakmai lektorként működött közre. És nem maradhat ki a sorból a férjem, Trencsényi Péter, aki illusztrációival gazdagította a könyvet.
Az egész folyamat során a legjobb rész pedig az volt, mikor először megkaptam a szerkesztett és tördelt anyagot, majd amikor kezembe vehettem a kész könyvet – ez csodás érzés volt.
– Tervezel esetleg újabb könyveket is írni a témában? Ha igen, megtudhatunk valamit az ötleteidről, terveidről?
– Ó, igen, a fejemben már kész is van, de megfogadtam, hogy addig egy betűt sem írok le, amíg kész nincs a doktori kutatás! 😊 (Persze, ugyanezt mondtam a kutyavállalásról is, aztán múlt héten hazahoztunk a menhelyről egy kutyát…)
Az ADHD kevésbé ismert oldaláról szeretnék írni, amivel sokszor felnőttkorban szembesülnek az érintettek.
– Van esetleg az olvasóidnak, követőidnek lehetősége arra, hogy személyesen is találkozzanak veled, autogramot kérhessenek a saját Láthatatlan akadályok példányukba? Ha igen, hol és mikor?
– Igen, szerencsére sok helyre hívnak, és bár az időpont-egyeztetés mindig nehéz, de igyekszem mindenhová elmenni. Hetente jelentkező hírlevelemben mindig elküldöm a következő programok részleteit.
(Ha szeretnél feliratkozni a hírlevélre, itt megteheted: KATT.)
Ha pedig felkeltette az érdeklődésedet az interjú, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
Ezúttal a turnén szereplő két könyv szerzőivel kapcsolatban teszünk fel kérdéseket nektek. A helyes válaszokat írjátok be a Tally megfelelő sorába.
Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP-címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.
Kérdés a játékhoz:
Mi a foglalkozása Szigethi Zsófiának?
Állomáslista:
10. 28. Spirit Bliss Sárga könyves út
10. 30. Könyv és más
11. 01. Spirit Bliss Sárga könyves út – Extra
