Egy félbemaradt élet, egy félbemaradt könyv…
Ez volt az első gondolatom, amikor Anne Frank naplójának utolsó oldalára értem. Egy kitalált történetben a háború időben véget ér, a főhősnő új, boldog életet kezd, elvégzi az iskolát, író lesz belőle, rátalál a szerelemre, férjhez megy, gyereket szül, és akkor most egy befejezett naplót tarthatnék a kezemben. De ez nem egy kitalált történet, ez a valóság, és belegondolni abba, hogy egy valaha élt fiatal lánnyal ez valóban megtörtént, egyszerűen szörnyű. És nem csak eggyel. Sok ember élte ezt át, vagy még ennél is rosszabb dolgokat…
Szóval nem könnyű véleményt írni erről a könyvről.
Anne sok mindenben hasonlíthatott rám, és ez még izgalmasabbá, de egyben nehezebbé is tette számomra az olvasást. Ő is elemző és önelemző típus volt. Olyan, aki próbálta megérteni az embereket és próbálta megérteni a saját viselkedését, érzéseit, de sokszor össze volt zavarodva. Egyszer ezt érezte, egyszer azt érezte, önmaga sem tudta igazán, mit szeretne, mire vágyik, mi a baja, miért dühös vagy szomorú.
Fiatal kora ellenére rengeteg érzés és gondolat volt benne, csak nem tudta rendesen kimutatni, ezért a körülötte lévő emberek sokszor félreértették a szavait és tetteit. Csak a naplójában lehetett teljesen önmaga, úgy, hogy senki nem ítélte el érte. Folyamatosan azon volt, hogy legyőzze a rossz tulajdonságait, mert jobb emberré akart válni. És már ettől a vágytól is jobb emberré vált szerintem…
Anne stílusa nagyon tetszett nekem. Érezni lehetett, hogy egy fiatal lány írta a naplót, és azt is érezni lehetett a bejegyzések minőségén, témáin és stílusán, ahogy szép lassan teltek a hónapok, évek, és Anne sokat változott, fejlődött. Teljesen lekötötte az érdeklődésemet, amikor Anne gondolatairól, érzéseiről olvashattam, mert sok mindenben meg tudtam érteni őt. De azt is érdekes volt megtudni, hogy pontosan hogyan éltek a rejtekhelyükön, milyen problémáik, örömeik, félelmeik, nehézségeik voltak.
Az biztos, hogy Anne nagyon erős lány volt. És a többi ott lakó is erős volt. Számomra nagyon fontos a privát szféra, valahányszor megfosztottak tőle életem során, rosszul viseltem mind fizikailag, mind lelkileg. Elképzelni sem tudom, hogyan bírták ki, hogy éveken át nem hagyhatták el a rejtekhelyüket, nem mehettek ki a szabadba, 24 órában össze voltak zárva ugyanazokkal az emberekkel, éheztek, rettegtek, lényegében le kellett mondaniuk az életükről, és nem tudhatták, hogy lesz-e egyáltalán jövőjük. Én ennek a felébe belezakkantam volna igencsak rövid időn belül.
A bujkálás, állandó veszély ellenére, Anne és a társai nem hagyták el magukat, próbáltak valamiféle normális életet élni. Mindenfélét tanultak, olvastak, tartották a különböző ünnepeket, „vendégeket” fogadtak, volt mindennapi rutinjuk. Ha néha ki is borultak, nem süppedtek bele a reménytelenségbe. Nem hiszem, hogy én képes lettem volna erre.
Érdekes volt Anne kapcsolata a szüleivel és a „szerelme” Péter iránt is. A bezártság, a választási lehetőség hiánya, a magány sok mindent kihoz az emberből. Nem csodálom, hogy Anne gondolatai zavarosak voltak, ha a Péter iránt érzetteket elemezgette, vagy ha arról gondolkozott, mit érez a szülei és a testvére iránt. Néha egyik napról a másikra teljesen ellentétesen érzett, de szerintem ez normális. Én is vagyok így ezzel, ő ott, négy fal közé szorítva, percről percre élve ezerszeresen így lehetett.
Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik a barátai akarnak lenni egy embertelenül szörnyű helyzetbe került, fiatal lánynak, és szívesen megismernék az érzéseit. Mert a naplóban lévő gondolatok egy képzelt barátnak szólnak, őszinték, szókimondók, kétségbeesettek, zavarosak és néha boldogok.
(Köszönöm Anne, hogy a képzelt barátod szerepébe bújhattam, és megosztottad velem a gondolataidat… És szörnyen sajnálom, ami veled/veletek történt.)
Kedvenc idézet:
„Amíg van természet – s valószínűleg mindig is lesz, éljünk bármily nehéz körülmények között is – vigaszt nyújt minden bánatunkban.”
„A rend kedvéért elmondom Néked, mi lesz nyolcunknak első kívánsága, ha majd egyszer elhagyhatjuk ezt a házat. Margot és Van Daan úr fél óra hosszat nyakig érő forró fürdőben szeretne ülni. Van Daanné a legszívesebben azonnal betelepedne a cukrászdába, Dussel elsősorban a feleségét, Lotjét szeretné viszontlátni, anya egy csésze jó kávéra vágyik, apa legelőször Vossen urat látogatná meg, Peter a városba és moziba menne, én pedig azt se tudnám, mihez fogjak örömömben.”
„"Mire jó ez a háború? Miért nem élhetnek békében az emberek? Miért kell mindent elpusztítani? (…) Miért költenek naponta milliókat a háborúzásra, miközben az egészségügyre, a művészekre és a szegényekre semmit nem fordítanak? Miért kell itt éhen halnia embereknek, mikor a világ más részein rájuk rohad a fölös élelmiszer? Ó, mitől bolondult meg az emberiség?
Képtelen vagyok elhinni, hogy a háború csupán a nagy emberek, az uralkodó körök és a kapitalisták műve. Nem, nem, a kisember ugyanolyan szívesen háborúzik, ha nem így volna, a népek már rég fellázadtak volna ellene! Az emberben benne lappang a pusztítás, a gyilkolás, az öldöklés és a tombolás ösztöne, és amíg az emberiség, minden egyes ember ideértve, gyökeresen meg nem változik, addig háborúk fognak dúlni, és mindent, amit építettek, termesztettek és tenyésztettek, tönkretesznek és elpusztítanak, hogy azután elölről kezdjék!”
„Emberek, akik rendes körülmények között élnek, nem is tudják, mit jelentenek nekünk, bujkálóknak a könyvek.”
Ez volt az első gondolatom, amikor Anne Frank naplójának utolsó oldalára értem. Egy kitalált történetben a háború időben véget ér, a főhősnő új, boldog életet kezd, elvégzi az iskolát, író lesz belőle, rátalál a szerelemre, férjhez megy, gyereket szül, és akkor most egy befejezett naplót tarthatnék a kezemben. De ez nem egy kitalált történet, ez a valóság, és belegondolni abba, hogy egy valaha élt fiatal lánnyal ez valóban megtörtént, egyszerűen szörnyű. És nem csak eggyel. Sok ember élte ezt át, vagy még ennél is rosszabb dolgokat…
Szóval nem könnyű véleményt írni erről a könyvről.
Anne sok mindenben hasonlíthatott rám, és ez még izgalmasabbá, de egyben nehezebbé is tette számomra az olvasást. Ő is elemző és önelemző típus volt. Olyan, aki próbálta megérteni az embereket és próbálta megérteni a saját viselkedését, érzéseit, de sokszor össze volt zavarodva. Egyszer ezt érezte, egyszer azt érezte, önmaga sem tudta igazán, mit szeretne, mire vágyik, mi a baja, miért dühös vagy szomorú.
Fiatal kora ellenére rengeteg érzés és gondolat volt benne, csak nem tudta rendesen kimutatni, ezért a körülötte lévő emberek sokszor félreértették a szavait és tetteit. Csak a naplójában lehetett teljesen önmaga, úgy, hogy senki nem ítélte el érte. Folyamatosan azon volt, hogy legyőzze a rossz tulajdonságait, mert jobb emberré akart válni. És már ettől a vágytól is jobb emberré vált szerintem…
Anne stílusa nagyon tetszett nekem. Érezni lehetett, hogy egy fiatal lány írta a naplót, és azt is érezni lehetett a bejegyzések minőségén, témáin és stílusán, ahogy szép lassan teltek a hónapok, évek, és Anne sokat változott, fejlődött. Teljesen lekötötte az érdeklődésemet, amikor Anne gondolatairól, érzéseiről olvashattam, mert sok mindenben meg tudtam érteni őt. De azt is érdekes volt megtudni, hogy pontosan hogyan éltek a rejtekhelyükön, milyen problémáik, örömeik, félelmeik, nehézségeik voltak.
Az biztos, hogy Anne nagyon erős lány volt. És a többi ott lakó is erős volt. Számomra nagyon fontos a privát szféra, valahányszor megfosztottak tőle életem során, rosszul viseltem mind fizikailag, mind lelkileg. Elképzelni sem tudom, hogyan bírták ki, hogy éveken át nem hagyhatták el a rejtekhelyüket, nem mehettek ki a szabadba, 24 órában össze voltak zárva ugyanazokkal az emberekkel, éheztek, rettegtek, lényegében le kellett mondaniuk az életükről, és nem tudhatták, hogy lesz-e egyáltalán jövőjük. Én ennek a felébe belezakkantam volna igencsak rövid időn belül.
A bujkálás, állandó veszély ellenére, Anne és a társai nem hagyták el magukat, próbáltak valamiféle normális életet élni. Mindenfélét tanultak, olvastak, tartották a különböző ünnepeket, „vendégeket” fogadtak, volt mindennapi rutinjuk. Ha néha ki is borultak, nem süppedtek bele a reménytelenségbe. Nem hiszem, hogy én képes lettem volna erre.
Érdekes volt Anne kapcsolata a szüleivel és a „szerelme” Péter iránt is. A bezártság, a választási lehetőség hiánya, a magány sok mindent kihoz az emberből. Nem csodálom, hogy Anne gondolatai zavarosak voltak, ha a Péter iránt érzetteket elemezgette, vagy ha arról gondolkozott, mit érez a szülei és a testvére iránt. Néha egyik napról a másikra teljesen ellentétesen érzett, de szerintem ez normális. Én is vagyok így ezzel, ő ott, négy fal közé szorítva, percről percre élve ezerszeresen így lehetett.
Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik a barátai akarnak lenni egy embertelenül szörnyű helyzetbe került, fiatal lánynak, és szívesen megismernék az érzéseit. Mert a naplóban lévő gondolatok egy képzelt barátnak szólnak, őszinték, szókimondók, kétségbeesettek, zavarosak és néha boldogok.
(Köszönöm Anne, hogy a képzelt barátod szerepébe bújhattam, és megosztottad velem a gondolataidat… És szörnyen sajnálom, ami veled/veletek történt.)
Kedvenc idézet:
„Amíg van természet – s valószínűleg mindig is lesz, éljünk bármily nehéz körülmények között is – vigaszt nyújt minden bánatunkban.”
„A rend kedvéért elmondom Néked, mi lesz nyolcunknak első kívánsága, ha majd egyszer elhagyhatjuk ezt a házat. Margot és Van Daan úr fél óra hosszat nyakig érő forró fürdőben szeretne ülni. Van Daanné a legszívesebben azonnal betelepedne a cukrászdába, Dussel elsősorban a feleségét, Lotjét szeretné viszontlátni, anya egy csésze jó kávéra vágyik, apa legelőször Vossen urat látogatná meg, Peter a városba és moziba menne, én pedig azt se tudnám, mihez fogjak örömömben.”
„"Mire jó ez a háború? Miért nem élhetnek békében az emberek? Miért kell mindent elpusztítani? (…) Miért költenek naponta milliókat a háborúzásra, miközben az egészségügyre, a művészekre és a szegényekre semmit nem fordítanak? Miért kell itt éhen halnia embereknek, mikor a világ más részein rájuk rohad a fölös élelmiszer? Ó, mitől bolondult meg az emberiség?
Képtelen vagyok elhinni, hogy a háború csupán a nagy emberek, az uralkodó körök és a kapitalisták műve. Nem, nem, a kisember ugyanolyan szívesen háborúzik, ha nem így volna, a népek már rég fellázadtak volna ellene! Az emberben benne lappang a pusztítás, a gyilkolás, az öldöklés és a tombolás ösztöne, és amíg az emberiség, minden egyes ember ideértve, gyökeresen meg nem változik, addig háborúk fognak dúlni, és mindent, amit építettek, termesztettek és tenyésztettek, tönkretesznek és elpusztítanak, hogy azután elölről kezdjék!”
„Emberek, akik rendes körülmények között élnek, nem is tudják, mit jelentenek nekünk, bujkálóknak a könyvek.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése