Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. január 29., vasárnap

Isten vagy szolga?


Olvastam valahol, hogy az író olyan, mint egy isten. Teremt egy saját világot, megalkotja a szabályait, embereket és/vagy más élőlényeket helyez bele, aztán pedig játszik velük. Ő az, aki irányítja a szereplők életét, bajt hoz a fejükre, örömet okoz nekik, próbára teszi őket, fejleszti, tanítja. Végül pedig (az esetek többségében) megjutalmazza a jókat és megbünteti a rosszakat. Lényegében mindent és mindenkit ő irányít a saját kis világában kénye-kedve szerint.

Megesik azonban, hogy a teremtmények saját életre kelnek, és teljesen mást akarnak csinálni, mint amit az író eltervezett. Megpróbálhatja az ember ilyenkor is rájuk erőltetni az akaratát, ám ez tapasztalataim szerint a legtöbb esetben nem sikerül. Ilyenkor a szöveg szétesik, a cselekmény zavaros lesz, a szereplők hiteltelenek. És az ember rájön, hogy jobb, ha feladja isteni szerepét, és elkezdi ő szolgálni a karaktereket és a történetet. Mert néha a teremtmények sokkal jobban tudják, mi a jó nekik és a sztorinak, és csak azért renitenskednek, hogy ezt velünk is megértessék.

Ha engedjük általuk irányítani a kezünket, az ő változatuk sokkal ütősebb, érdekesebb, logikusabb és fordulatosabb lehet, mint az, amit mi eredetileg kitaláltunk. 

A Démoni érintés trilógiában például Paytonnek eredetileg teljesen más (és sokkal kisebb) szerepet szántam, mint amilyent kikövetelt magának végül. Kezdetben egyáltalán nem gondoltam arra, hogy érezhet valamit Katie iránt, de az első közös jelenetük során azonnal tudtam, hogy Payton a macsó álarc alatt fülig szerelmes Katie-be, amióta csak az eszét tudja. Persze féltem ettől a megvilágosodástól, mert tisztában voltam vele, hogy sok olvasó nem szereti a szerelmi háromszögeket, sablonosnak tartja őket, és sablonnak már ott volt alapból az, hogy vámpírokról szól a történet. Mégis hagytam, hogy Payton meggyőzzön.

Egyfelől azért, mert a szerelmi háromszögek (és az egyéb választási lehetőségek) az élet részei. Rengeteg olyan helyzet van, akár szerelmi ügyben, akár másban, amikor az embernek több út közül kell választania, mindegyik vonzza valamiért, és emiatt nehéz dönteni. Másfelől, mindig is úgy véltem, hogy hatalmas kihívás valami sablonos témáról úgy írni, hogy azt az olvasók újszerűnek és élvezetesnek találják. Én pedig szeretem a kihívásokat. Ezért kezdtem vámpírokról írni, és ezért kockáztattam meg a szerelmi háromszöget is. És utólag visszanézve, nagyon jól döntöttem, mert az olvasóim nagy része szerette ezt a Payton-Katie-Casimir szerelmi háromszöget.

Lényegében, ha a félelmeim vezetnek, és befogom a fülem, nem hallgatom meg Payton igazi érzéseit, elfojtom az ő akaratát, akkor a trilógia nagy és ütős fordulatai soha meg sem történnek, és az izgalmak helyett talán egy átlagos, unalmas vámpírtörténetet kaptunk volna.

Vagy ott van Julie és Peter az Árnyékvilág trilógiából. Eredetileg csak mellékszereplők lettek volna, Julie a legjobb barátnő, Peter pedig a pótpapa és menedzser, semmi több. Aztán összetalálkoztak, Julie-ból kitört a pimasz flörtölés, Peter pedig baromi jól lecsapta a feldobott labdákat. Szinte könyörögtek nekem, hogy adjak nekik egy saját könyvet, mert őket bizony Isten is egymásnak teremtette a nagy korkülönbség ellenére (vagy épp pont azért), és sokkal több van mindkettejükben, mint amennyit én először láttam. Így született meg a Kígyók sziszegése, ami a mai napig a kedvencem a már megjelent regényeim közül.

A Szem sorozatban pedig Jeevan az, aki saját pozíciót harcolt ki magának. Eredetileg értőnek szántam, aki a háttérben dolgozik, és nincs túl sok szerepe. Ő a legfiatalabb tagja a Szemnek, ezért nem akartam az utcára küldeni, az anyai ösztöneim azt kiáltozták, védd meg, maradjon csak az Origó biztonságában. Aztán elém állt, rám nézett azzal a makacs arckifejezésével, és azt mondta: „Ha a bátyám megy, én is megyek.” Úgyhogy végül tevő lett, és több olyan tulajdonságot is kapott tőlem, amely hasznossá teszi majd őt a jövőben az akciók során. Például nagyon csendesen tud lopakodni, könnyedén mászik fel magas helyekre, ért a különböző zárak és riasztók feltöréséhez, vagyis ő a tökéletes választás, ha be kell törni valahová. Az első könyvben ezt a tudását még nem kamatoztathatta, de ami késik, nem múlik. :)

És ez csak néhány példa arra, amikor a karakterek átvették az irányítást fölöttem, ennél sokkal többször történt már meg, és mindig jobban tudták, mi a jó nekik és a történetnek, mint én. Úgyhogy, ha a karaktereim mást akarnak, mint amit előre elterveztem, már meg sem próbálok harcolni velük. Egyszerűen csak bízom bennük.

Ez eddig még mindig bevált… :)

Ti mit tapasztaltatok ezzel kapcsolatban? Jó, ha hallgattok a karaktereitekre és szabad akaratot adtok nekik, vagy inkább a saját terveitek mellett álltok ki? Melyik szokott bejönni nektek?

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése