Démoni érintés - 10. fejezet

10. fejezet



- Pár éve volt egy nagy járvány a városban, amely főleg a középréteget és a szegényebbeket sújtotta – kezdett bele Casimir, mire én izgatottan visszafojtottam a lélegzetemet. – Az egyház és a város vezetői semmit sem tettek, csak nézték, ahogy egyre több ártatlan ember hal meg. Az orvosok közölték, hogy a kór gyógyíthatatlan, aki elkapta, el kell szigetelni a többiektől, és az egyetlen, amit tehetünk, hogy a végén a testeket elégetjük – szorultak ökölbe a férfikezek.

- Én hittem, hogy van ellenszer, csak meg kell keresni. Anyám sok emberen segített már korábban olyan módszerekkel, amelyekről az orvosok még csak nem is hallottak, vagy legalább is, nem ismerték el őket. Vért szereztem néhány fertőzöttől még mielőtt elzárták volna őket, és segítettem anyámnak kísérletezni, de… - sóhajtott fel úgy, mintha a vállain mázsás súlyok lennének.

- De? – próbáltam ösztökélni a folytatásra, miközben feszülten markolásztam a szék két oldalát.

- Anyám közvetlenül a járvány kitörése előtt is kint járt azoknál, akik később maguk is megbetegedtek – Keith szüleinél is. Persze, erről senki sem tudott, csak én, Magdalena és azok, akiknek anyám gyógyfüveket és egyéb szereket vitt fogfájásra, migrénre, fertőtlenítéshez és egyéb mindennapi apróságokhoz.

- Aztán bevezették a karantént, anyám pedig rá pár napra maga is beteg lett. Ha szólunk valakinek, fogják őt, és egyszerűen behajítják a fertőzött területre magatehetetlenül. Így hát, hallgattunk és magunk ápoltuk – hajtotta le a fejét. – Egyre másra kaptam a híreket, hogy hányan haltak már meg, a tetemeket dombokba dobálva égették a katonák. Nem tehettem mást, minthogy folytattam anyám kísérleteit, hogy meggyógyíthassam őt, Emmanuelát – aki anyám ápolása közben lett beteg – és a többi embert.

- És sikerrel is jártál – szólaltam meg ismét. – Keith elmondta, hogy megtaláltad az ellenszert és megmentetted őt és a még élő embereket – magyaráztam meg, hogy honnan tudok a dologról.

- Ez igaz, őt és még pár embert sikerült megmentenem, de ez nem a teljes történet – rázta meg a fejét, aztán visszaült velem szemben az asztalhoz. Pár pillanatig csendben volt, aztán zaklatottan a hajába túrt. – Megtaláltam az ellenszerét a kórnak, ami a járvány nagy részét okozta, és akik ebben szenvedtek, és időben megkapták, meggyógyultak.

- A nagy részét? Ezt meg, hogy érted? – vontam össze a szemöldökömet.

- Itt jön képbe a Vérző Rózsa Rend... – feszült meg az állkapcsa. – Mansfield püspök az egyik vezetőjük. Egy álszent, kőszívű, csuhába bújt pokolfajzat! – csattant fel, az arca pedig eltorzult a dühtől.

- Mit tett, hogy ennyire gyűlölöd őt? – kérdeztem halk hangon.

- A Rend elsődleges célja megtalálni a halhatatlanság titkát. Megtagadták Istent, és úgy gondolják, joguk van játszani élettel és halállal – keményedett meg a jégkék tekintet. Korábban furcsálltam volna ezeket a mondatokat Casimir szájából, de mostanra, annyira zavaros lett minden, hogy ez volt a legkisebb dolog, amin csodálkozni tudtam. Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna, ahol minden az ellenkezőjére fordult – a fekete lett fehér és a fehér fekete.

- A járványt használták fel a céljaikhoz. A betegek egy kis csoportja nem abban szenvedett, mint a többiek. A Rend megfertőzte őket valamivel, amiről úgy hitték, az örök élet kulcsa lehet. Persze, magukon nem merték kipróbálni, a gyáva kutyák! Olyan szerencsétlenek kellettek nekik, akiket senki nem fog keresni, ha a kísérletük rosszul sül el – a járvány pedig tökéletes alibit nyújtott számukra.

- Direkt megbetegítették az embereket? – döbbentem meg.

- Igen. – Casimir hangja elakadt egy pillanatra. – Persze, remélték, hogy beválik a szer, de vállalták a kockázatot, hogy mindenki meghalhat, ha mégsem.

- És mi történt? Mi lett a rend által megfertőzött emberekkel? – remegett meg a kezem, ahogy elképzeltem a betegeket bezárva, remény nélkül.

- Meghaltak. Az őrület jelei jelentkeztek náluk egy idő után. Néhányukat a betegség vitte el, de voltak, akik egymást gyilkolták meg, és olyanok is, akikkel a rend emberei végeztek, mikor látták, hogy mi lett a kísérleteik eredménye.

- Nekem… Eleinte fogalmam sem volt róla, hogy kétféle betegség van. Mindegyiknek ugyanolyan tünetei voltak. Láz, hányás, izomgyengeség, eszméletvesztések és hallucinációk – magyarázta, miközben a karjaival széles, csapkodó mozdulatokat tett. Látszott rajta, hogy felzaklatják még mindig az emlékek, de nem tudtam, hogy segíthetnék. – Azokkal a vérmintákkal dolgoztam, amelyeket még a járvány elején vettem le a betegektől. Volt belőlük elég, ezért feleslegesnek találtam, hogy anyámat és Emmanuelát is megcsapoljam – így is olyan gyengék voltak.

- Hetekig a laborban töltöttem minden percet, aztán mikor úgy tűnt, megvan a szer, ki kellett próbálnom valakin. Anyám már nem volt magánál, és… Képtelen voltam neki beadni először – sütötte le a szemeit Casimir. – Emmanuelán próbáltam ki – ismerte be. Halkan felnyögtem a gondolattól, hogy egy kislány élete azon múlt, vajon hat-e egy teljesen új gyógyszer, amit azelőtt még sosem teszteltek le senkin.

- El akartam ezt is mondani neked, hogy mindent tudj rólam. Mindent – nézett a szemeimbe, amitől aprót borzongtam. – Nem állítom, hogy tökéletes vagyok, sőt, tettem rossz dolgokat, amiket szörnyen szégyellek, de ha te mellettem lennél… Ha szeretnél… - fogta meg ismét a kezemet. – Rica, sokkal jobb emberré tennél engem. – A hangja szinte már könyörgő volt, mintha ő maga kérte volna tőlem, hogy mentsem meg a lelkét, csak nem olyan módon, ahogyan én képes lettem volna rá. Ez az állandó ostrom zavarba hozott és fogalmam sem volt, hogyan kéne reagálnom rá.

- Melletted vagyok és segítek, ez nem elég? – pillantottam elpirulva az asztalon fekvő kezeinkre.

- Egyelőre… talán… - meredt maga elé Casimir.

- Mi történt Emmanuelával? – próbáltam meg visszaterelni a beszélgetésünket az eredeti témához. Casimir szórakozottan játszadozni kezdett az ujjaimmal.

- Mikor beadtam neki az első adagot, szinte azonnal javulni kezdett az állapota. Lement a láza, magához tért, eltűntek a hallucinációk és erőre kapott – ült ki keserű mosoly az ajkára. – Olyan boldog voltam, hogy sikerült, hogy egy nap múlva anyámat is beoltottam. Azt hittem, megtaláltam az ellenszert, mert ő is kezdte jobban érezni magát. Teletöltöttem egy csomó üvegcsét a szerrel, és megpróbáltam beszökni az elzárt területre, hogy mindenkinek beadhassam. Első alkalommal nem jutottam át az őrökön, de sikerült úgy elmenekülnöm, hogy nem látták meg az arcomat. Közben anyám és Emmanuela naponta kapta a gyógyszert, és egyre jobban lettek, nekem pedig a sokadik próbálkozásra sikerült átjutnom a katonákon.

- Ami odabent volt… - Casimir arcizmai megfeszültek, mintha ismét látná a szörnyűségeket. Az ujjaim, amik még mindig a kezében feküdtek, önkéntelenül is megszorították őt. Annyira elgyötörtnek tűnt, hogy képtelen voltam nem együtt érezni vele. – Az emberek többsége már meghalt, és nem mind a betegségtől. Voltak, akik éhen vagy szomjan haltak, mert senki sem ápolta őket, néhány emberrel azok végeztek, akiken erőt vett az őrület, de olyan is akadt, aki önkezével vetett véget az életének, hogy ne szenvedjen tovább. Ez… iszonyatos volt! – préselődtek össze a férfiajkak.

- Minden túlélőt, akit csak találtam – nem voltak túl sokan -, Keith-ék házába vittem. Beadtam nekik az ellenszert, de valahogy lassabban gyógyultak, mint az édesanyámék. Azt hittem, hogy azért, mert régebb óta betegeskednek és az ápolás hiánya miatt jobban le vannak gyengülve. Eszembe sem jutott, hogy az eredeti járvány mellett van egy másik is.

- Végül persze, a gyógyszerem hatott, hiszen ahhoz a betegséghez készült, amelyben a bent lévők szenvedtek. Két hetet töltöttem a fertőzött területen, és azt hiszem, csak a szerencsének köszönhettem, hogy nem kaptam el én is a betegséget. Naponta többször is fertőtlenítettem az egész házat, és Magdalena minden este friss vizet és ételt csempészett be nekünk.

- Miután a bent lévők felgyógyultak, és hazamentem, csak akkor jöttem rá a tévedésemre. Magdalena nem akarta elmondani nekem, mi lett anyámékkal, amíg odabent gyógyítottam… Először nem értettem az egészet, attól féltem, hogy a többi ember is átváltozik majd, csak mivel később kezdték el kapni az ellenszert, ezért még nem kezdődött el ez a borzalom.

- Helyre akartam hozni a hibámat, ezért beszöktem a püspök rezidenciájára, hátha fellelek valami utalást az iratai vagy a könyvei között, amivel segíthetek – végül is, anyám vérre vágyott, akár csak egy démon, és ha belegondoltam, hogy az összes túlélőre ez vár... Muszáj volt tennem valamit!

- Nem szólhattam senkinek, főleg nem egy papnak, hiszen azonnal máglyára küldtek volna egy ártatlant is, nemhogy egy olyan lényt, amivé anyám vált. Gondoltam, ez az egyetlen esélyem, hogy segíthessek rajta. De nem azt találtam ott, amit kerestem… - Felszisszentem, ahogy az ujjai túl fájóan szorultak össze az enyémek körül.

- Sajnálom – eresztett azonnal a szorításon. – Csak… Néha úgy gondolom, képes lennék… képes lennék megölni azt a gazembert a társaival együtt – hunyta le a szemét szorosan, aztán mély levegőt véve folytatta. Nem mertem közbeszólni, mert láttam, mekkora erőfeszítésébe telik elmesélni ezt az egészet.

- A szerencsének vagy talán a sorsnak köszönhető, hogy rátaláltam a titkos szobára. A püspök őrei megjelentek a folyosón, én pedig csak behúzódtam valahová, hogy ne kapjanak el. Ha az én laboromat ördöginek hitted elsőre, azt a helyiséget a Sátán szobájának gondolnád – nevetett fel keserűen, de nem részletezte, hogyan is nézett ki a szoba. Valószínűleg, meg akart kímélni engem, bár már így is rázott a hideg.

- Voltak ott iratok is… A Rendről. Találtam egy névsort, de a tagok álneveket használnak. A vezetőik Belzebúb, Azazel, Mefisztó, Beliál és Masztema. Mintha a Sátán öt testben éledt volna újjá. – Casimir hangja a félhomályos szobában hátborzongató volt. Mintha egy rémtörténetet hallgattam volna, amelyet a tábortűz körül szokás mondani. – Rájöttem, hogy mit tettek. Hogy két járvány volt, és a Rend által megfertőzöttek, már mind halottak. Kivéve két embert, akikről a mai napig semmit sem sejt senki, kivéve az általam beavatottakat és a Rendet. A nyilvánosság úgy tudja, hogy anyám és Emmanuela meghaltak egy tűzesetben, mikor leégett a vadászkunyhó. Szeretném azt hinni, hogy nem az én bűnöm, ami velük történt, de… - ült ki tömény bűntudat az arcára.

- Hogy lenne a te bűnöd? – ráztam meg a fejemet. – A Rend tette, ők fertőzték meg az embereket. – Casimir a szájához emelte a kezemet, és egy csókot nyomott az ujjaimra. Idegesen megköszörültem a torkomat, mire visszahelyezte a kezünket az asztalra.

- Igen, ez igaz. De azok, akik nem kapták meg az ellenszeremet, nem változtak át. Valószínűleg, a Rend általi fertőzés és a gyógyszerem együttesen tették anyámat ilyenné.

- Ezt nem tudhatod. Azt mondtad, hogy volt, aki nem a betegségbe halt bele. Lehet, hogy aki túléli a fertőzést, az egyébként is átváltozott volna, ha nem végeznek vele korábban. Nem biztos, hogy te tetted, és még ha így is lenne, akkor is, csak meg akartad menteni az anyád életét. És… ezt valamilyen módon meg is tetted… - haraptam be a számat. Korábban úgy gondoltam, hogy mindenképpen a halált választanám a vámpírléttel szemben, de Rosalind teljesen más volt, mint azok a vámpírok, akiket korábban láttam. Ha úgy is lehet vámpírként létezni, hogy senkinek sem esik baja, akkor is rosszabb ez az élet, mint a halál?

- Akkor te… nem tartasz bűnösnek engem? – nézett rám Casimir, és mintha félelmet láttam volt pislákolni a tekintetében.

- Nem hiszem, hogy a te hibád lenne, ami az anyáddal és Emmanuelával történt – feleltem úgy, hogy az megfeleljen a valóságnak. Bűnösnek gondoltam Casimirt olyan dolgok miatt, amelyeket a jövőben fog majd elkövetni, de ebben az esetben csak egy összeesküvés megtévesztettje volt maga is. Payton biztosan nem hitte volna el Casimir történetét, de én valamiért úgy hittem, az igazat mondja nekem – annak ellenére, hogy ott pislákolt bennem haloványan a gondolat, hogy biztosan elment az eszem.

- Köszönöm – állt fel a helyéről Casimir, és megkerülve az asztalt, elém lépett. – Köszönöm, hogy hiszel bennem. – Ahogy kinyúlt felém, összerezzentem. Egy pillanatra megállt a mozdulat közben, de aztán mégis végigsimított az arcomon.

- Casimir… - húzódtam hátrébb előle, mikor lehajolt, hogy megcsókoljon. – Ne csináld ezt folyton, nem akarom – hajtottam le a fejemet.

- A folyosón mégis visszacsókoltál…

- Hiba volt – fordultam vissza az asztalhoz, és magam elé húztam a Kódexet. – Össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs róla, mit akarok – ismertem be. – És szerintem, te sem tudod…

- Ezt meg, hogy érted?

- Belém szerettél pár levél alapján, de nem is ismersz igazán. Nem szerethetsz engem, mert… én nem az a nő vagyok, akinek hiszel –csúszott ki a számon. Annyira el akartam mondani neki az igazat, hogy az már engem is megijesztett.

- Nem, tényleg nem az vagy. – Nem mertem felnézni rá, mert féltem attól, mit látok majd az arcán. – Az éned, akivel leveleztem, meg akart felelni nekem, hogy a bizalmamba férkőzzön, te viszont… Azt mondod és azt teszed, amit valójában gondolsz és érzel. Ezért bízom benned – lapozott pár oldalt az előttem lévő könyvben.

- A Rend feljegyezett mindent abban a szobában, én pedig leírtam ide. Önteltségükben még csak el sem zárták a titkaikat – vagy talán, mert elég sok befolyásos tagjuk van, akik által elegendő védelmet élveznek ahhoz, hogy ne kelljen félniük az egyházi vagy világi büntetéstől – sóhajtott fel.

- Honnan tudod, hogy befolyásosak a tagjaik, ha álnevet használnak? – szóltam közbe engedve a kíváncsiságomnak.

- Folyamatosan nyomozunk utánuk, és kiderítettünk egy pár dolgot – csapkodta meg a Vámpír-kódexet.

- Nyomoztok… Kikkel? – vontam össze a szemöldökömet. Casimir egy pillanatra elgondolkodva nézett rám félredöntött fejjel, és csak aztán válaszolt.

- Szeretném elmondani, de… Ugye, megérted, hogy miért nem tehetem meg? – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Azt hiszem, igen – sütöttem le a szemeimet. – Én sem tudnék bízni valakiben, aki korábban meg akart ölni – ismertem be, bár tudtam, hogy Payton lehülyézne, amiért nem próbálom minden áron kiszedni a Casimirt támogató emberek nevét belőle. Az információszerzés fontosságáról külön órát tartottak nekünk, de én már annyi tanult szabályt megszegtem, hogy eggyel több már semmit sem számított.

- Ennek semmi köze ahhoz, hogy meg akartál ölni – nevetett fel halkan.

- Nincs? – néztem fel rá összeráncolt homlokkal.

- Nincs – erősítette meg, amit az előbb mondott. – Ahhoz már inkább van köze, hogy nem akarom, hogy bármi bajod essen, csak mert olyan titkokat tudsz, amelyekre mások is kíváncsiak lennének. Rossz emberek, akik képesek lennének… bántani, hogy kiszedjék belőled, amit akarnak.

- Így is már túl sokat tudok, nem? – futtattam végig a szememet azon az oldalon, ahová Casimir lapozott, és megborzongtam. Erre a lapra emlékeztem a jövőből – a vámpírok tulajdonságait taglalta – de a fejezetnek még nem volt címe.

- Lehet… - sóhajtott fel, aztán témát váltott. – Leírtam anyámról is mindent… Nem tudom, hogy a Rend mit mondott róla, de ez itt az igazság. – mutatott a könyvre. Úgy tettem, mintha elolvasnám a sorokat, de valójában már minden egyes szót kívülről tudtam. Vérszomj, emberfeletti erő, kiváló látás, szaglás és hallás, gyorsaság, félelem a szenteltvíztől, a kereszttől, a fokhagymától és halál a napfény által.

- Ulysses azt mondta, hogy anyád nem öl embert. Akkor hogyan táplálkozik? – kérdeztem.

- Vannak emberek, akik önként segítenek neki és Emmanuelának – lépett Casimir az ablakpárkányhoz, és egy kancsót leemelve róla teletöltött két fapoharat. Az egyiket nekem adta, míg a másikba maga kortyolt bele.

- Mármint, hogy… hagyják megharapni magukat? – tátottam el a számat. A gondolat, hogy az éles fogak belemarnak a húsomba, annyira lezsibbasztott, hogy majdnem elejtettem a kupát.

- Nem – nevetett fel Casimir úgy, mintha valami viccet mondtam volna, aztán a konyhaszekrényhez lépett, és leemelve egy tálat kivett mögüle valamit. – Ezzel kevésbé fájdalmas – tette elém. Érdeklődve emeltem fel a furcsa tárgyat, és kellett pár pillanat, amíg rájöttem, hogy egy középkori vérvételre alkalmas műszerről van szó. Egy hosszú fémcsövet erősítettek egy fából kifaragott másik csőszerűséghez, amelynek a szabad vége olyan vékony volt, mint egy tű. – Én magam csináltam. Csak egy apró szúrás, és egy tálba fel lehet fogni a friss vért. Ha már nem tudtam megmenteni az anyámat, legalább megkönnyítem mindenkinek a helyzetet – mosolyodott el Casimir keserűen.

- Kérdezhetek valamit? – haraptam be a számat, az ujjaim között forgatva a csövet.

- Persze.

- Nekem… nekem azt mondták – kezdtem kicsit átfogalmazva a mondani valómat, hogy Casimir úgy gondolja, a Rendtől hallottam bizonyos dolgokat. -, hogy a vámpírok veszélyesek, mert nem tudják visszafogni magukat emberek közelében. Egyszerűen az ösztöneik miatt kénytelenek… ölni.

- Eleinte nehezebb megállni – legalább is, anyám ezt mondta. De meg lehet tanulni kezelni a szomjúságot, főleg, ha mindig eleget táplálkozhat az ember… vagyis… Milyen szót is használtál rájuk? – nézett rám kérdőn.

- Vámpír… - feleltem.

- Vámpír – ismételte meg Casimir. – Honnan vetted ezt a szót?

- Nem tudom – jöttem zavarba hirtelen. Korábban, mikor először használtam ezt a kifejezést a többiek előtt, eszembe sem jutott, hogy esetleg még nem ismerhetik, de úgy látszik, mégis ez volt a helyzet. – Hallottam valahol… Talán, a Rendtől – vontam meg a vállamat, mintha nem lenne fontos.

- Mit jelent pontosan?

- Azt hiszem, vérivót – kortyoltam bele a borba.

- Találó elnevezés… - gondolkodott el, aztán maga felé fordította a Kódexet, és az asztalon lévő tintásüvegből kiemelte a madártollat. Gyorsan valamit ráfirkantott a lapra, aminél nyitva volt a könyv, aztán elém csúsztatta.

A Vámpírok tulajdonságai. – A cím láttán meglepetten nyögtem fel. Most már pont olyan volt az oldal, amilyenre emlékeztem. A fizika tanárom nem igazán örülne ennek a hírnek… - rándult össze a gyomrom. Vagy milliószor hallhattuk tőle, hogy bárki is lesz a kiválasztott, legyen nagyon óvatos, mert egyetlen apró változás a múltban, ami az ő hatására következik be, végzetes kihatással lehet a jövőre nézve. Persze, akkoriban nem igazán figyeltem rá – sosem gondoltam volna, hogy a vészhelyzetnek köszönhetően engem küldenek majd vissza, hiszen Hale vagy Payton sokkal megfelelőbbek voltak a feladatra.

Persze, ez a cím a könyvben, a legkisebb dolog volt, amin változtattam. Ki tudja, mekkora hatással van a saját jelenemre az, hogy átvettem az igazi Roderica helyét, vagy hogy Casimir belém szeretett, én pedig visszautasítom őt. Lehet, hogy minden, amit nem úgy csinálok, ahogyan Roderica Galahad tette volna, egy-egy szeg a jövőnk koporsójában.

- Valami baj van? – Casimir hangja kizökkentett a gondolataimból. Kutakodó pillantással fürkészte az arcomat, mintha a vonásaimról akarná leolvasni, mi jár a fejemben.

- Nem, semmi – ráztam meg a fejemet. – Azon kívül, hogy Perlina már biztosan felverte az egész házat, hogy megint eltűntem – jutott hirtelen eszembe az ijesztő gondolat.

- Erre nem is gondoltam – hümmögött Casimir.

- Hát én sem! – ismertem be, és becsukva a Kódexet felálltam az asztaltól. Annyi minden történt velem az elmúlt pár órában, hogy teljesen megfeledkeztem Perlináról. Csak remélni tudtam, hogy nem szólt senkinek Paytonról, amikor nem tértem vissza a hálószobába.

Idegesen indultam el az ajtó felé, de még mielőtt kinyithattam volna, az erős férfiujjak megragadták a csuklómat. Meglepetten fordultam vissza, és egyenesen Casimir mellkasának ütköztem. Elakadó lélegzettel néztem fel a hihetetlenül kék tekintetbe, miközben éreztem, hogy a forróság felkúszik az arcomba. Ahogy Casimir közelebb hajolt hozzám, önkéntelenül is felsóhajtottam, és lehunytam a szemeimet, aztán meglepetten rezzentem össze, mikor megéreztem a kendő érintését.

Kellemetlen érzés költözött a gyomromba, miközben paradicsomvörössé váltam. Az egyik pillanatban azt mondom Casimirnek, hogy nem érzek iránta semmit, és ne közeledjen felém férfiként, a következőben pedig tiszta hülyét csinálok magamból.

Összepréselt szájjal hagytam, hogy Casimir kivezessen a szabadba, miközben magamban dühöngtem az ostobaságom miatt. Hallottam, ahogy elköszön a ház lakóitól és bocsánatot kér a késői zavarásért, és én is elmotyogtam egy halk viszontlátásrát magam elé, de ezen kívül nem voltam képes semmit sem mondani.

Úgy éreztem, mintha a testem, a szívem és az eszem teljesen különálló életbe kezdett volna. Korábban még soha nem történt velem ilyen, mindig pontosan tudtam, hogy mit akarok és aszerint is cselekedtem. De most… Casimir teljesen összezavart.

Csak akkor ébredtem rá, hogy ismét fedett helyen vagyunk, mikor megálltunk, és már nem érzem a szellő érintését az arcomon. Zavartan várakoztam, miközben az ajtó halk suhogással becsukódott mögöttem, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt a tüdőmből, mikor megéreztem a matatást a fejemnél.

Fényes karikák lebegtek egy pár másodpercig a szemem előtt, amíg hozzá nem szoktam a sötétség után a fáklya fényéhez az alagútban, aztán mikor helyre jött a látásom, észrevettem Casimir arcán az elégedett mosolyt. Szó nélkül hagyva indultam el az alagútban, de mikor pár perc múlva is még rám szegeződött a pillantása, nem bírtam tovább cérnával.

- Mi az? – csattantam fel a hálóingemet szorongatva – bár az alja már úgyis tiszta kosz volt az odakint mászkálástól.

- Csak rájöttem, hogy türelem, rózsát terem – mosolygott rám csillogó tekintettel. Az ujjaim elfehéredve markolták az engem fedő anyagot.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – vontam meg a vállamat.

- Igazán nincs? – hajolt Casimir a fülemhez, aztán megkerülve engem előre sietett. Dühösen rándult meg az arcom, mikor rájöttem, hogy a szívem heves dobogásba kezdett.

Vadász-szenvedély - 5. fejezet

5. fejezet

Vadász a csapdában


„Én nem merem elmondani, amit érzek. Félek súlyától, erejétől, és félek attól is, hogy az, akinek szánnám, akivel szívesen megosztanám, megrémülne tőle.”
(Idézet Vavyan Fablétől.)



Szédelegve ültem fel az ágyon. Először azt sem tudtam, hol is vagyok, aztán a fejemben lassan összeálltak a tegnap este képei. Idegesen próbáltam felkelni, miközben a vörös hajú idiótát szidtam magamban, aki még arra is képtelen volt, hogy felemelje a telefonját, és kihívja a mentőket. Nem, ehelyett elcipelt a vad menedékébe. Annyiban legalább biztos lehettem, hogy Harry nem ismert fel, mert ha rájött volna, ki is vagyok, akkor valószínűleg most már egy kórházi ágyhoz lennék bilincselve, vagy Ron Weasley kinyírt volna. De még éltem és szabad voltam.

Megpróbáltam feltápászkodni az ágyról, de végül a fogaimat csikorgatva zuhantam vissza a fájdalomtól. A szörnyű fejfájásom ellenére az agyam teljesen felpörgött. Minél előbb el kell tűnnöm innen, mielőtt még kiderül, ki is vagyok, és mivel foglalkoztam az elmúlt pár hónapban. Igaz, azt terveztem, hogy bejutok Harry lakásába, de nem úgy, hogy mindenki tud róla, és látják az arcomat. Egy óvatlan idióta voltam!

- Hogy érzi magát? – hallottam meg egy női hangot az ajtóból. Lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem hiszem el, hogy ennyire képes voltam elszúrni mindent. Pedig olyan jól ment az egész. Senki sem tudott a Harry és köztem folyó kis játékról, és azt tehettem, ami csak jól esett. De mostantól minden nehezebb lesz.

- Jól vagyok – bólintottam végül.

- Elég sok vért vesztett, de sikerült elállítanom a vérzést, és összevarrtam a sebét – közölte velem a nő, miközben ellentmondást nem tűrő pillantással lerángatta rólam a takarót, hogy megvizsgálhasson.

- Miért nem egy kórházban vagyok? – tettem fel az engem legjobban idegesítő kérdést.

- Mert a férjem egy idióta – jelentette ki, mire a belső hangom helyeselni kezdett, és megállapítottam, hogy Mrs. Weasley majdnem olyan intelligens, mint azt a megfigyeléseim alapján hittem. Az egyetlen baja, hogy képes volt hozzámenni egy ilyen hülyéhez.

- Utána miért nem hívta a mentőket maga? – érdeklődtem, miközben a kötés lekerült a vállamról.

- Gondoltam, nem örülne neki… - vonta meg a vállát a nő, és olyan átható tekintettel nézett rám, hogy félteni kezdtem a gondolataim privátságát. – Tudom, hogy mit tett. – Egy pillanatra megállt bennem az ütő.

- Nem értem…

- Nem támadták meg. A seb helyzete, iránya és mélysége azt mutatja, hogy saját magát szúrta meg. Csak az a kérdés, hogy miért? – A hangja furcsa mód, inkább érdeklődő volt, mint vádló vagy szánakozó. Megtapogatta a varrat szélét, majd elégedetten visszahelyezte rá a gézt.

- Semmi köze hozzá – morogtam, majd felrángattam magamra az ingem.

- Óvatosan – szólt rám. – A varrat felszakadhat, ha hirtelen mozdulatokat tesz. Egyébként, sejtettem, hogy ezt fogja mondani. És igaza van, semmi közöm hozzá, de… - indult el az ajtó felé, majd a küszöbről visszafordult. – Bármi is volt az oka, ne tegye többé. Semmi miatt nem éri meg meghalni.

- Ezt megjegyzem – vetettem oda gúnyosan, mire keserűen elmosolyodott, és végre magamra hagyott.

Jó pár óráig csendben feküdtem, és azon gondolkoztam, mit is kéne most tennem. Úgy tűnt, nem fogok lebukni, és ha nem is úgy, ahogyan terveztem, de ott vagyok, ahol lenni akartam. Talán, kihasználhatnám a helyzetet, és mindent, ami történt, a magam javára fordíthatnék. Olyan közel lehetek most Harryhez, amilyen közel még sosem voltam.

Lassú mozdulatokkal ültem fel az ágyamban, miközben összeszorítottam a fogaimat. Annyiszor láttam már ezt a szobát a távcsövön keresztül, de most, hogy itt voltam, teljesen másnak tűnt. Voltak az orromat, bőrömet, fülemet ingerlő érzetek, amiket a lakásomból nem észlelhettem. Így komplexebb volt az élmény. Odatántorogtam a szekrényhez, és kinyitottam az ajtaját. Harry ingjei, nadrágjai, pulóverei és egyéb ruhadarabjai ott sorakoztak szép rendben, és mindegyik az ő illatát raktározta, csak azért, hogy egy szippantás után úgy érezzem magam, mint egy drogos, aki az űr végtelenjében lebeg a kábulattól.

Leemeltem az egyik polcról egy szépen összehajtogatott, fekete kardigánt, amit Harry nagyon szerethetett, mert sokszor láttam rajta, és visszatámolyogtam vele az ágyhoz. Ha megkérdeznék, miért van nálam, majd azt mondom, hogy fáztam. Addig is, belefúrtam az orromat a ruhaanyagba, és mélyeket szippantva élveztem az édes illatot. A tegnapi vérveszteség ellenére alig bírtam ki, hogy ne nyúljak magamhoz.

Kényelmetlenül mocorogtam összegyűrve magam alatt a lepedőt, és próbáltam összeszedni az önuralmamat. Elég kínos lett volna, ha Weasley vagy a felesége bejönnének a szobába, miközben a kardigánt szorongatva verem a farkamat. Szorosan lehunytam a szemeimet, és mélyeket lélegezve próbáltam lenyugodni.

Mindig híres voltam az önuralmamról és a hidegségemről, de most teljesen elvesztem. Még soha senki nem volt rám olyan hatással, mint Harry Potter. Egyszerre volt ártatlan angyal és bűnre csábító démon. Az egyik pillanatban óvatosan simogattam volna, mint egy porcelánbabát, nehogy összetörjön, a másikban viszont tépni, marni, harapni akartam, hogy az angyal bűnben égve szenvedjen és sikoltozzon.

Sosem elmélkedtem igazán azon, hogy mi is a szerelem, de mások elmondásai alapján, úgy gondoltam rá, mint két nyáladzó idióta gyenge, múlandó ostobaságára. Amit én éreztem, nem volt gyenge. Erősebb volt mint én, mint Harry, mint bármi más a világon. Múlandó sem volt. Tudtam, hogy az utolsó leheletemmel is az ő nevét fogom hörögni.

Bántani akartam, kínozni, élvezettel gyötörni, hogy aztán szeressem, simogassam, és letöröljem a vérrel összevegyült könnyeit. Ez az, amire vágytam. Minden egyes nap megölni és ölelni. Újra és újra és újra. És azt akartam, hogy ezt Harry is akarja. Hogy kívánja minden pofon után a csókjaim, hogy fakó szemei lángoljanak a vágytól, mikor a földön térdel előttem kiszolgáltatva, hogy büszke legyen arra, hogy a tulajdonom.

Dühösen haraptam az ajkaimba. Tudtam, hogy ezek az ábrándképek teljesen lehetetlenek. Sosem mondhatom el Harrynek ezeket az elmebeteg, torz érzéseket. Szinte láttam magam előtt, ahogy az arcára kiülne az undor, a félelem és az elutasítás. Sosem akartam, hogy így nézzen rám.

Ezért kellett titokban falnom a morzsákat, amiket meg tudtam szerezni magamnak. Mint egy hajléktalan, aki a lélek-szemetesből guberál.

Démoni érintés - 9. fejezet

9. fejezet




A szívemmel a torkomban figyeltem, ahogy Casimir a kezében lévő karóra mered, aztán rám emeli a tekintetét. A vonásai kemények voltak, és nyoma sem volt bennük az előbbi szenvedélynek. Zihálva próbáltam összeszedni a gondolataimat, de képtelen voltam kitalálni, miféle hazugsággal tudnám kihúzni magam a pácból.

- Ez mi? – emelte az orrom elé a hegyes fadarabot. Majdnem felnevettem kínomban a képtelennél képtelenebb ötleteken, amik hirtelen beugrottak magyarázatként – ezek között szerepelt a nyárs a szobám közepén lévő tábortűzhöz és az óriási fülpiszkáló is -, de kételkedtem benne, hogy Casimir bármelyiket is bevenné. Pár másodpercig csend volt, aztán megragadta a karomat, és vonszolni kezdett maga után.

- Ne, eressz el! – próbáltam meg kiszabadulni az ujjai közül, de túl erős volt. – Hová viszel? – kérdeztem végső kétségbeesésemben.

- Egy titkos helyre – húzott továbbra is maga mögött. Nagyot nyeltem a gondolattól, és riadtan néztem körbe. Rájött, hogy ki vagyok – vagyis, hogy ki nem vagyok -, és most végezni akar velem úgy, hogy senki se lássa? Vagy a vámpírnő elé vet, és nem akarja, hogy a halálsikolyomtól zengjen a ház.

- Bántani fogsz? – csúszott ki a számon a kérdés halkan. Hirtelen megtorpantunk, Casimir pedig hitetlenkedve nézett a szemembe.

- Épp az előbb vallottam neked szerelmet, te pedig azt gondolod, hogy képes lennék bántani téged? Milyen embernek nézel te engem? – A tekintete olyan szomorúan vésődött az enyémbe, hogy egy pillanatra teljesen elbizonytalanodtam. – Nem foglak bántani – jelentette ki, aztán a karomat eleresztve tovább indult – szabad választást adott nekem. Tétován toporogtam egy másodpercig egyhelyben, aztán botladozva megindultam utána.

Mikor mellé értem, kutakodva néztem fel az arcába, de semmit sem tudtam leolvasni róla – csak bámult maga elé kifejezéstelenül. Utáltam, hogy ennyire kiismerhetetlen. Payton valószínűleg, megölt volna, ha megtudja, hogy önként tartok Casimirrel puszta kíváncsiságból, de tudnom kellett, mit akar nekem mondani.

Egy olyan szoba ajtaját nyitotta ki előttem, amelyben még nem jártam korábban. Ahogy körbe pillantottam, rájöttem, hogy valamiféle könyvtárszerűségben vagyunk. A falak mentén hosszú polcok álltak, melyeken könyvek sorakoztak, a szoba közepén pedig egy asztal volt székekkel.

Azt hittem, hogy Casimir leül majd az asztalhoz, de az egyik polchoz sétált, és kihúzott a helyéről egy zöld borítójú könyvet. A nyikorgó hangra összerezzentem, és elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy megjelenik egy rejtett nyílás a falon. Casimir belépett az alagútba, aztán felém nyújtotta a kezét.

- Gyere! – Tétovázva indultam felé, és a gyomrom összerándult, mikor a zöld könyv gerincére pislantva elolvastam a feliratot: Dante Alighieri: Isteni színjáték.

Casimir a falon lévő tartóhoz lépett, és kiemelte belőle az égő fáklyát, aztán mikor mellé értem, megfogta a kezemet. Furcsa mód ahogy a tenyerébe süppedtek az ujjaim, egy pillanatra úgy éreztem, biztonságban vagyok. Gondolatban fejbe vertem magam emiatt, hiszen, Casimir volt az, akitől a leginkább félnem kellett, mégis az énem egy része képtelen volt elhinni, hogy bántani tudna.

- Hiszel a gonoszban? – Az alagút félhomályában a hirtelen jött kérdés még hátborzongatóbbnak tűnt.

- Igen – feleltem, bár nem abban az értelemben hittem, mint a legtöbb ember. Szinte biztos voltam abban, hogy a Bibliában szereplő gonosz vagy az egyéb vallások démonjai és ördögei, nem léteznek – az én félelmem sokkal reálisabb volt. Azoktól a szörnyetegektől féltem, akiket már a saját szememmel is láthattam – a vámpíroktól és az emberi követőiktől. Valós gonoszok a valódi világban.

- És mit gondolsz, felismernéd, ha előtted állna? – húzta félmosolyra az ajkát Casimir. Ahogy a tűz fénye az arcára vetült, megborzongtam.

- Eddig azt hittem, igen, de most már nem vagyok biztos benne – ismertem el.

- A gonosz olyan, mint bármelyikünk. Egy egyszerű ember ruhájába bújik. Talán, még meg is kedveled, mert jónak álcázza magát – szólalt meg ismét, engem pedig most már folyamatosan rázott a hideg. Tétova pillantást vetettem a hátam mögé, de már nem láttam a kijárat fényét. – Nyugalom, nem foglak bántani – ismételte meg szinte jókedvűen Casimir. Mintha jót szórakozott volna azon, hogy félek tőle. – Nem én vagyok a gonosz.

- Ha az lennél, akkor is ezt mondanád, nem igaz? – motyogtam, miközben az izgatottságtól és az erőltetett menettől, amivel haladtunk, alig kaptam levegőt.

- De, igen, azt hiszem – vallotta be. – De tényleg nem foglak bántani. Nem én vagyok az, akitől félned kell.

- Akkor kitől kéne félnem? – kérdeztem, miután sikeresen megbotlottam egy kavicsban, és csak Casimirnek köszönhettem, hogy nem vágódtam hasra.

- Attól, aki megbízott – állt meg Casimir hirtelen, mire én majdnem megint elestem, mert nem fékeztem le időben.

- Megbízott? – nyeltem nagyot, ahogy felfogtam a szavait. Tudja, hogy miért vagyok itt. Hogy megölni jöttem őt. Tényleg lelepleződtem. De miért kéne félnem az apámtól, a barátaimtól, azoktól, akikkel együtt harcoltam eddig?

- Tudod jól, hogy miről beszélek, Roderica - mosolyodott el Casimir úgy, mintha csak a vacsoránál beszélgetnénk valami olyan semmiségről, mint például az időjárás. – Tudom, hogy miért jöttél, tudom, hogy ki küldött és azt is tudom, hogy mi célból. Csak egyet nem tudok még…

- Mit? – A hangom halk nyikkanás volt. Úgy éreztem, mindjárt elájulok, és biztos voltam benne, hogy az arcom olyan fehér, hogy nem tűnnék ki egy vámpírhordából.

- Hogy hajlandó vagy-e meghallgatni… - A kék szemek csillogva fúródtak az enyémbe. – Tudom, hogy sok mindenben hazudtál, ahogyan én is neked, de egy valami igaz volt. Szeretlek téged. És érzem, hogy jó ember vagy annak ellenére, amit tenni készültél…

- Amit tenni…? – akartam rákérdezni a gondolataira, de megelőzött a válasszal.

- Tudom, hogy az erdőben meg akartál ölni. – A fáklya sisteregve lobbant egyet Casimir kezében, én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék.

- Én… - tiltakozni akartam, letagadni a valóságot, de nem jutottak eszembe a megfelelő szavak. Mintha kikapcsolták volna az agyamat vagy a túl sok információtól túlterhelődött volna.

- Semmi baj, megértem. Megtévesztettek, ahogyan sok más embert is – emelte fel az összefonódott kezünket, és a kézfejével végigsimított az arcomon. – De én bízom benned.

- Bízol? – A hangom kezdett hisztérikus felhangot ölteni. Ez a macska-egér játék túl sok volt az idegeimnek.

- Megtehetted volna. Simán hátba lőhettél volna… - hajolt közelebb hozzám. – De visszakoztál.

- Honnan tudtad? – kérdeztem. Nem láttam értelmét tagadni, hiszen, Casimir olyan biztos volt a dolgában.

- Először csak egy megérzés volt… - vonta meg a vállát. – Levelekben meg lehet játszani az érzéseket, élőben… élőben már más – szomorodott el az arca. – Bevallom, először hitegettem magam, hogy csak képzelődöm, hogy idővel majd újra ugyanaz a Roderica leszel, aki a soraival erőt öntött belém és segített túlélni. Aztán megláttam a nyakláncot, és tudtam, hogy a megérzéseim igazak.

- A nyakláncot? – ráncoltam össze a homlokomat. Hogy lepleződhettem le Hale nyaklánca miatt?

- Azért lettél olyan ideges, mikor visszakaptad, mert nem lett volna szabad látnom. De láttam, és felismertem a jelképet.

- A jelképet? – Kezdtem elveszíteni a fonalat, és ez iszonyatosan zavart. Ha már meg kell halnom, legalább értsem, hol rontottam el. Mert abban biztos voltam, hogy Casimir végezni fog velem ezek után, annak ellenére, hogy megígérte, nem fog bántani. Egy pillanatig csak félredöntött fejjel nézett rám, mintha olvasni akarna a gondolataimban, aztán egy kérdéssel kerülte ki a válaszadást.

- Mit gondolsz, mit ábrázol az a medál? – A számat összepréselve próbáltam pontosan felidézni magam előtt az ezüstvésetet.

- Egy kereszt, amelynek a tövében egy rózsa van. A szára felfut a kereszten – feleltem végül. Casimir ajka megrándult, mintha egy mosolyt fojtott volna el, de a szemei csillogni kezdtek a lelkesedéstől. Nem értettem, mitől lett ennyire izgatott, mikor inkább idegesnek kellene lennie. Hiszen, becsaptam, hazudtam neki, tönkre akartam tenni a terveit és meg akartam ölni…

- De mit ábrázol az a medál? – ismételte meg a kérdését, mire dühös értetlenséggel bámultam rá. – Mi a jelentése? – próbált meg másféleképpen rávezetni arra, mit is akar. Idegesen túrtam a hajamba. Ha nem féltem volna attól, hogy mi következik a szimbolikatan után, akkor valószínűleg, elküldöm Casimirt a pokolba, de most a legjobb, amit tehettem az volt, hogy addig húztam a beszélgetésünket, amíg csak lehetett.

- A rózsa… Szűz Mária szimbóluma. A nőiség szimbóluma – böktem ki végül, ami rémlett a tanulmányaimból. – A kereszt pedig… Hát, gondolom, a katolikus egyházé – vontam meg a vállamat. Többre nem futotta a tudásomból, de ez is elég volt ahhoz, hogy Casimir vigyorogva csóválja a fejét.

- Gyere velem, megmutatom, mit jelent valójában a szimbólum, amelyet a megbízóid használnak – húzott ismét a karomnál fogva maga után. Hosszú percekig csak csendben gyalogoltunk, aztán az egyik kanyar után legnagyobb meglepetésemre, szembe találtuk magunkat egy faajtóval.

Casimir a falon lévő tartóba helyezte a fáklyát, aztán tétovázva rám pillantott.

- Bízni akarok benned, de nem kockáztathatom az érzéseim miatt ártatlanok életét. Bocsáss meg! – szorította meg a kezemet, aztán elengedett, és háttal az ajtónak fordított. Alig két lélegzetnyi idő múlva egy fekete kendő került a szemem elé. Tiltakozva emeltem fel a kezemet.

- Ne!

- Nyugalom, vigyázok rád. Másképp nem tudom megmutatni, amit akarok – suttogta Casimir közvetlenül a fülembe, amitől hirtelen nemhogy ellenkezni, de még lélegzeni is elfelejtettem. Mire észbe kaptam már vakon vezetett engem valahová.

Az érzékeim elárulták, hogy elhagytuk az alagutat, és odakint járunk – a friss szellő végigsimított az arcomon, a fű illata pedig bekúszott az orromba. Biztos voltam benne, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek, olyan erővel szorítottam Casimir kezét, és minden lépésnél azt vártam, hogy mikor esek hasra.

Mikor végül megálltunk, egyszerre könnyebbültem meg és szorult össze a gyomrom a bizonytalanságtól. Hallottam, ahogy Casimir kinyit egy ajtót, aztán a kendő suhogó hangot hallatva lekerült a szememről. Pislogva próbáltam ráfókuszálni a világra, és mikor sikerült, legalább olyan meglepetten bámultam a kis házban lévő emberekre, ahogyan ők bámultak rám.

Casimir a könyökömnél fogva arra ösztökélt, hogy bemenjek a konyhaszerű kis helyiségbe, aztán becsukta az ajtót a hátunk mögött.

- Idehoztad? – nyílt el egy középkorú férfi szája döbbenten. Eddig egy asztal mellett ült, de most úgy pattant fel, mintha kigyulladt volna a széke. – Te teljesen megőrültél?

- Nem lesz semmi baj – lépett még beljebb Casimir maga után húzva. Zavartan pillantottam körbe. Valahogy nem így képzeltem ezt az egészet…

Azt hittem, hogy majd egy elhagyatott helyre megyünk, ahol Casimir egyszerűen eltöri a nyakamat, vagy valami hasonló. De a szoba egyik sarkában gyerekek ültek – két apró kisfiú -, míg az ablak melletti székről egy fiatal nő figyelt visszafojtott lélegzettel – a hasa méretét elnézve már mindennapos kismama lehetett. Csak nem végez Casimir előttük velem…

- Azt hiszed, hogy nem fog elárulni minket? – csattant fel az előbbi férfi.

- Ha Casimir azt mondja, megbízható, én hiszek neki. – Halk sikkantás hagyta el számat, ahogy a vámpírnő előlépett az egyik sarokból. Annyira halkan mozgott, hogy eddig fel sem tűnt a jelenléte. Riadtan húzódtam hátrébb, miközben a tekintetem a gyerekekre és a fiatal lányra szegeződött. Ki kell juttatnom innen őket, mielőtt még késő lenne…

- Nem fogom bántani őket – követte a pillantásomat a vérszívó, és olyan kedves mosoly ült ki az arcára, hogy ha nem tudtam volna, kicsoda, még engem is megtévesztett volna. Hisztérikus nevetést hallattam, miközben elengedtem Casimir kezét.

- Nem kell félned – lépett egyet felém Casimir, de én egészen a falig hátráltam. – Az anyám nem árt senkinek sem.

- Az… anyád? – értettem meg. Mégsem volt véletlen, hogy Casimir jelen időben beszélt róla a múltkor, ahogyan a közte és a vámpír között lévő hasonlóság sem. Nem is értem, hogy nem tűnt fel eddig… Talán, mert nem akartam megérteni. Vak akartam maradni. Hinni, hogy még megváltoztathatom őt, és nem kell megölnöm.

- Sajnálom, hogy hazudtam.

- Ő egy vámpír – nyögtem undorodva.

- Vámpír? – néztek egymásra értetlenül a jelenlévők.

- Egy gyilkos vérszívó! – sziszegtem a fogaim között szűrve a szavakat.

- Rosalind Úrnő nem gyilkos! – villámlottak meg az idegen férfi szemei. – Ezt csak azok a férgek akarják elhitetni az olyan ostoba emberekkel, mint te!

- Ulysses! – nézett figyelmeztetően rá Casimir.

- Szóval, ostoba vagyok? – A düh hirtelen elfeledtette velem a félelmemet, és erőt adott. Előrébb léptem, és farkasszemet néztem a barna tekintettel. – Tudom, hogy a vámpírok vért isznak, tudom, hogy gyilkolnak, hogy a karó megöli őket, az ezüst pedig megsebzi. Hogy gyűlölik a napfényt, mert az Isten ajándéka, és ezért a sötétségben élnek, mint az élősködő férgek.

- Azt tudod, amit mondtak neked, vagyis semmit sem tudsz! – mondta hideg hangon Ulysses.

- Azt tudom, amit láttam – vágtam vissza. – De te tudod például, hogy a szent vérszopód rám támadt múlt éjjel? Az ég tudja csak, hogyan sikerült megmenekülnöm…

- Hazug! - Ulysses fenyegetően lépett egyet előre, de a vámpírnő egy szempillantás alatt mellette termett, és a kezét a széles vállra tette.

- Nyugalom, a lány igazat mond – szólalt meg lágy, nyugtató hangon, mire a barna szemek meglepetten kerekedtek el. Elégedetten húztam ki magam. Fogalmam sem volt, miért mondta meg az igazat a vámpírnő, de nem is érdekelt. Legalább a halálomnak lesz értelme – felnyitom vele pár ember szemét.

- De asszonyom, Ön soha… - rázta a fejét hitetlenkedve Ulysses.

- Meg akartam nézni a lányt, akibe a fiam beleszeretett, ezért meglátogattam a szobájában, mikor aludt – lépett közelebb hozzám a vámpírnő, mire minden izmom megfeszült. – Nem akartam bántani őt.

- Akkor miért vannak az ujjlenyomatai még mindig a bokámon? – kérdeztem vissza, bár lényegesen halkabb hangon, mint ahogyan Ulyssesszel beszéltem. Féltem, hogy ha kihozom a sodrából ezt a Rosalind nevezetű vámpírt, akkor már nem élek sokáig. Óvatos pillantást vetettem Casimir öve felé, amelybe a karót tűzte, és elkezdtem azon gondolkozni, hogyan szerezhetném meg a túlélést jelentő fadarabot.

- Igazán sajnálom, hogy végül úgy alakult, ahogy – vágott bűnbánó arcot az élőhalott nő. – Mikor megláttam a medált az ágyon melletted, elvesztettem a fejem.

- Anyám csak engem akart megvédeni. Azt hitte, hogy meg akarsz ölni… - Casimir tekintete figyelmeztetően az arcomra szegeződött. Nem árulta el az anyjának, hogy tényleg így volt? – Én voltam az, aki megállítottam. Elmagyaráztam neki, hogy te is csak egy megtévesztett vagy, de képes vagyok meggyőzni téged. Ulysses, vedd elő a könyvet, kérlek! – nézett a férfira, aki magában morgolódva lépett egy hatalmas ládához, ami a fal mellett állt. A durva kezek óvatosan félretettek pár ruhadarabot, aztán kiemeltek a láda aljából egy vastag könyvet.

- A Vámpír-kódex – akadt a lélegzet a tüdőmben.

- Ezt a könyvet egy pár éve kezdtem el írni. Összegyűjtöttem benne pár bizonyítékot – vette át a kódexet Casimir. – Megtennétek, hogy magunkra hagytok? – kérte. Ulysses egy dühös pillantást vetett rám, aztán segített felállni a székről a terhes nőnek, és átterelték a gyerekeket egy hátsó szobába.

- Én is megyek. Ránézek Lucindára és Emmanuelára – indult el a kijárat felé a vámpírnő.

- Lucinda! – kiáltottam hirtelen hangosan, ahogy eszembe jutott a kislány. – Ha nem gyilkos, hogy lehet az, hogy az a gyerek reggel még ember volt, mostanra pedig olyan, mint maga? – vádaskodtam. Casimir hangosan felnevetett és Rosalind is elmosolyodott. Kinyitotta az ajtót, aztán kihajolt rajta. Éreztem, ahogy a hűvös, esti szél beáramlik a kis szobába.

- Lucinda, Emmanuela, ide jönnétek, kérlek! – Ahogy a két lány belépett az ajtón, eltátottam a számat. Két majdnem egyforma gyerek állt velem szemben, csak a szem- és bőrszínükben különböztek.

- Kisasszony? – A kék szemű kislány csodálkozva pislogott rám.

- Lucinda… - jöttem rá. – Ikertestvérek?

- Nem. Emmanuela az idősebb, csak mikor megtörtént az átváltozás, nem öregedett tovább, míg Lucinda igen. És hát, nagyon hasonlítanak egymásra… - sétált oda hozzájuk Casimir, mire a vörös és a kék szempár csillogva nézett fel rá. A férfikezek mindkét lány haját összeborzolták. – Menjetek! – intett Casimir a fejével az ajtó felé. A testvérek engedelmesen szaladtak ki az ajtón, és Rosalind is követte őket. Összezavarodva rogytam le az asztal melletti egyik székre. Két vérszívó is emberek között mászkál, és azok az emberek még életben vannak… Hihetetlennek tűnt az egész.

Persze, a vámpíroknak mindig is voltak emberi szolgáik, de az, hogy sokáig egy légtérben tartózkodjanak velük anélkül, hogy bárki is megsérüljön, képtelenség volt. Maximum pár percig bírta a legerősebb akarattal rendelkező vámpír is, hogy az emberi illatot érezve ne támadjanak fel az ösztönei. Épp emiatt volt olyan nagy mértékű a mészárlás, és ezért „hagyták” a vámpírok, hogy a csatornák világában éljünk, míg ők a felső világot uralták. Úgy gondoltak a föld alatti otthonainkra, mint egyfajta raktárra, ahol az ételt tartalékolják. Nem akarták nassolásra elpazarolni a vérünket, mert ugyanúgy szükségük volt ránk a túléléshez, ahogyan nekünk az igazi ételre. Így óvtak meg minket a tényleges kihalástól, hogy önmagukat is megmenthessék. Hosszútávon próbáltak gondolkodni az ösztöneiket legyőzve.

De Lucinda együtt játszik a testvérével, Rosalind pedig vagy tíz percet is eltöltött velünk itt anélkül, hogy bárkire is rátámadt volna.

- Jól vagy? – ült le velem szemben Casimir, és a kezét az enyémre fektette.

- Nem tudom – ráztam meg a fejemet.

- Tudom, hogy ez most zavaros neked. Azok az emberek biztosan elhitettek veled mindenfélét, de csak egy lehetőséget adj nekem, és megmagyarázok mindent – nyúlt az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni. Mikor ez megtörtént, lassan bólintottam.

- Köszönöm – mosolyodott el, aztán kinyitotta a könyvet, és elém csúsztatta. Összeráncolt homlokkal meredtem a rajzolt képre. Ezerszer végiglapoztam már a Vámpír-kódexet, és bár nem emlékeztem minden szavára, pontosan tudtam, hogy mikről írtak benne. Hale medáljára pedig biztosan emlékeztem volna.

- Ugye, azt mondtad, hogy egy kereszt rózsával a tövében? – kérdezte Casimir, mintha csak az alagútban folytatott beszélgetésünket folytatnánk.

- Igen – feleltem halkan.

- Ez itt mi a rózsán? – mutatott a rózsabimbó alján lévő nyílfej alakú apró kinövésre.

- Azt hiszem, vacoknak hívják – vontam meg a vállamat. Biológiából sosem voltam jó…

- És ha így nézed a rajzot? – fordította fejjel lefelé a könyvet Casimir. Mély levegőt véve pillantottam le ismét a könyvre, és pár másodperc múlva már valami teljesen mást láttam, mint korábban – a virág vacokból hirtelen egy kard hegye lett.

- Ez egy kard, amin egy rózsa van – mondtam szinte unott hangon. – Igazán érdekes, de miért fontos? – értetlenkedtem.

- A kard minek a jelképe? – ösztökélt Casimir, és ismét izgatott csillogást láttam a szemében.

- A világi uralomé… - próbáltam meg ismét összeszedni a gondolataimat, miközben a számat harapdáltam. Úgy éreztem magam, mintha egy olyan vizsgára ültem volna be, amire alig tanultam valamit.

- És még? – sürgetett Casimir. Hirtelen forróság öntötte el az arcomat, mikor ismét a könyvre pillantottam. – Azt hiszem, már tudod… - kuncogott fel, mire még inkább elpirultam. – A felállított kard a férfit jelképezi. A kard átszúrja a rózsát, ami női jelkép, Szűz Mária jelképe. Amit pedig a keresztre tekeredő rózsaszárnak látunk… Nem szár, hanem egy apró vérfolyam.

- Még mindig nem értem… - ismertem be.

- A Vérző Rózsa Rend… Ők az egyházba beépült titkos szekta, akik ahelyett, hogy Istent szolgálnák, az örök élet titkát keresik. Miattuk lett anyám az, ami, és ők akarják most eltűntetni a kísérletezésük nyomát azzal, hogy minket állítanak be sátánimádóknak és démoni lényeknek.

- A kard átszúrja a rózsát, Máriát, ez… Ez szentségtörés… - próbáltam megérteni a képet bámulva. Ujjaim végigsimítottak a papíron a kard vonalát követve, és a szemeim elkerekedtek. – A kard… Ha a hegyét nem vesszük figyelembe, és mégis csak keresztnek nézzük, olyan, mintha fordítva lenne. Egymásba épült szimbólumok… Egy fordított kereszt – a Sátán jele.

- Érted már, kiknek dolgozol, Rica? – ragadta meg Casimir a kezemet, mire meglepetten néztem fel rá.

- Hogy kiknek dolgozom? – motyogtam utána. Csak most döbbentem rá, hogy még mindig nem tudja, ki vagyok valójában. Még mindig azt hiszi, hogy Roderica vagyok…

- Mindvégig… nekik dolgoztál? – jött a halk kérdés. – Vagy a szerelmed először még valós volt irántam, és csak később mocskoltak be előtted és változtatták meg az érzéseidet?

- Casimir, én… - Hirtelen csomó keletkezett a gyomromban. Annak ellenére, hogy féltem, valahogy mégis megkönnyebbültem, hogy már nem kell megjátszanom magam. Azt hittem, hogy vége a színjátéknak, hogy lelepleződött a kilétem. Most pedig ismét csak egy szerep voltam, egy álarc. – Azt mondtad, hogy édesanyád a Rend miatt lett ilyen… Hogyan? – húztam ki a kezemet a forró férfiujjak alól, mire Casimir csalódottan felsóhajtott. Összeszoruló szívvel figyeltem, ahogy felkel az asztaltól, és tesz két kört a szobában.

- Ez egy hosszú történet, azt hiszem, az elején kell kezdenem…

Démoni érintés - 8. fejezet

8. fejezet




A tenyerem izzadva markolta a karót, miközben lélegzet-visszafojtva meredtem a belépő alakra. A félhomályban nem tudtam kivenni az arcát, de abban biztos voltam, hogy nem nő. Payton olyan csendben volt, hogy legszívesebben oldalra pillantottam volna, egyáltalán még mellettem áll-e, de nem mertem másfelé nézni. A szívem felugrott a torkomba, és attól féltem, mindenki meghallja a dobogását.

- Rica… - A félhalk hang hívóan suhant végig a kriptában, én pedig döbbenten ismertem rá Keith-re általa. Éreztem, ahogy Payton megmoccan mellettem, de a karom megállította őt. Tudtam, hogy az elsődleges feladatom megváltozott – el kellett vinnem valahogyan a kripta közeléből Keith-t, nehogy baja essen, ha visszatér a vámpírnő és Lucinda.

- Maradj – súgtam oda Paytonnak közvetlenül a füléhez hajolva, és a kezébe csúsztattam a kölcsönkapott karót – nem akartam, hogy védtelen maradjon.

- Itt vagyok – léptem ki a félhomályból, mire Keith megkönnyebbülten fellélegzett.

- Az istenért, mi a fenét gondolsz, hogy csak így eltűnsz? – szidott meg komoly tekintettel. – Casimir és én már felkutattuk érted az egész birtokot. Már az is megfordult a fejemben, hogy… - feszült meg az arca, mire összeráncoltam a szemöldökömet. Talán, tud a vámpírnőről, és tőle féltett? – merült fel bennem a gyanú, amitől összeszorult a gyomrom.

- Hogy? – kérdeztem rá a mondata végére.

- Hogy kiszöktél a városba. Tudod, milyen veszélyes éjszaka? Ott a kocsma a sok részeg férfival, ha meglátnának egy ilyen gyönyörű nőt, mint te… Én… - túrt bele idegesen a hajába, és én is beleborzongtam a gondolatba, bár a jelző nagyon is legyezgette a hiúságomat.

- Nincs semmi bajom – vágtam bűnbánó arcot, és lopott pillantást vetettem arra fele, amerre Payton bujkált a sötétben.

- De mi történt? Casimir leszidott, amiért kutakodtál a pincében? – érintette meg a karomat gyengéden, hogy arra ösztökéljen, mondjam el neki, miért rohantam el.

- Nem… Én csak… Mondjuk úgy, hogy szükségem volt egy kis friss levegőre – motyogtam magam elé elvörösödve, és a zavaromon egyáltalán nem enyhített, hogy a barna tekintet az arcomat fürkészte.

- Na jó, látom, nem akarsz beszélni róla – sóhajtott fel Keith végül.

- Talán, majd később – füllentettem. Eszem ágában sem volt pont Keith-szel megbeszélni, hogy Casimir megcsókolt engem. – Most viszont menjünk innen, hátborzongató ez a hely… - emeltem meg a hangomat egy kissé, hogy Payton tudja, hozzá beszélek. – Senkinek sem kéne itt maradnia hosszú ideig! – adtam a tudtára, hogy tűnjön el, amilyen gyorsan csak tud, de csak remélni tudtam, hogy meg is teszi. Nem akartam, hogy egyedül szálljon szembe két vámpírral, de Keith-t mindenképpen el kellett távolítanom a közelből. Az egyetlen megoldást az jelentette, ha elnapoljuk a vadászatot Paytonnal, és ő is eltűnik most a kriptából.

- Rendben – bólintott Keith, aztán a kezét az enyémbe csúsztatva elindult a kijárat felé.

Igyekeztem gyorsabbra venni a lépéseinket, hogy minél hamarabb kiérjünk a kertből, miközben erős szívdobogás közepette fürkésztem a bokrokat és figyeltem minden egyes neszre. Ha lett volna lehetőségem rá, legalább a tőrt elkértem volna Paytontól szükség esetére, de így is épp elég szerencsések voltunk, hogy nem bukott le.

- Valami baj van? – szólalt meg Keith.

- Baj? Dehogy is! Miért lenne baj? – néztem fel rá, és igyekeztem nagyon ártatlan arcot vágni.

- Talán, mert úgy szorítod a kezemet, mintha egy szakadék fölött lógva az életed múlna rajtam… - pillantott le az összefonódott ujjainkra. Csak most döbbentem rá, hogy még mindig fog engem. Valahogy olyan természetes volt ez az érzés, hogy fel sem tűnt, de most, hogy rádöbbentem, zavarba hozott a felfedezés.

- Ó, bocsánat – próbáltam meg kihúzni magam a markából, de finoman összezárva az ujjait nem hagyta.

- Nem kéne kiszökdösni éjszaka, ha félsz a sötétben – nevetett fel halkan. – De ne aggódj, majd én megvédelek mindentől – hajolt a fülemhez bizalmasan, amitől felforrósodott az arcom.

- Nem félek… - motyogtam magam elé, de Keith megint halk nevetést hallatott, így inkább jobbnak láttam befogni.

Ahogy kiértünk a kertből, és megláttam a ház előtt álldogálókat, a félelem okozta gyomorgörcs helyét átvette egy másik kényelmetlen érzés. Pont úgy keresett mindenki engem, mint egy dacos tinédzsert, aki elszökött otthonról, pedig már jó pár éve kinőttem abból a korból.

Casimir, Perlina és Magdalena feje egyszerre fordult felénk, és mikor Casimir pillantása a tekintetemet elhagyva lejjebb kúszott, úgy engedtem el Keith kezét, mintha lángokba borulva megégetett volna. Nem mertem ezek után a szürkéskék szemekbe nézni, de mindvégig magamon éreztem őket, mintha csak lézersugárként pásztáztak volna.

- Sajnálom, hogy… - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, mikor eléjük értünk, de nem volt lehetőségem befejezni a mondatot.

- Látom, jól vagy. Jó éjt. – Casimir hangja kemény és érzelemmentes volt, és mikor meglepetten felnéztem rá, egyszerűen hátat fordított nekem, és bement a házba. Tátott szájjal bámultam magam elé, és fogalmam sincs, miért, de utána akartam menni, hogy befejezzem a magyarázkodást.

- Aggódott érted, már kétszer végigjárta a birtokot. – Perlina hangjától aprót rezzentem.

- Igen… Igen, tudom – bólintottam, és a furcsa az volt, hogy őszintén reméltem, tényleg így van. A torkom összeszorult, de még mielőtt kielemezhettem volna ennek az okát, Magdalena beterelt a házba.

- A frászt hoztad mindannyiunkra, te lány – szidott engem féltő, de kedves hangon, ahogyan egy anya szokta megfeddni a gyermekét, mikor az elkövet egy csínyt. – És vizes a hajad… - simított végig a tincseimen. – Biztosan teljesen át vagy fagyva.

- Nem fázom – tiltakoztam ösztönösen, és csak hogy megcáfoljam a szavaimat, borzongtam egyet.

- Na gyere… - terített egy vékony pokrócszerűséget a vállamra, amit fogalmam sem volt, honnan szerzett hirtelen. Tétován a hajamhoz nyúltam, ami tényleg vizes volt még egy kissé. Hagytam, hogy Magdalena feltoloncoljon a lépcsőkön, és a szobám felé vezető folyosóra tereljen. Ahogy elhaladtunk Casimir szobája mellett, lopott pillantást vetettem az ajtaja felé, mintha abban reménykedtem volna, hogy átlátok a tömör fán, és megtudom, mit csinál odabent.

Magdalena és Perlina segítettek átöltözni és megszárítkozni, aztán Magdalena beparancsolt minket az ágyba – Perlina ragaszkodott hozzá, hogy velem aludjon. Máskor egyáltalán nem bántam volna ezt, mert az ágyam elég nagy volt, és nem igazán szerettem volna egyedül maradni egy szobában, ahol bármikor vámpírok tűnhetnek fel. De most szívesebben maradtam volna kettesben a gondolataimmal, hogy eldönthessem, mit kellene tennem.

- Nála voltál kint? – suttogta bele Perlina a sötétbe, miközben én merev testtartással a plafont bámulva a ház neszezéseit hallgattam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem most. Reméltem, hogy Payton eltűnt a kriptából, és azon elmélkedtem, hogy talán, vissza kéne mennem megnézni, de biztos voltam benne, hogy Perlina ezt az ötletet nem értékelné igazán, és még eszébe jutna szólni valakinek. Arra már nem is akartam gondolni, mit szólnak majd a többiek ahhoz, ha holnap kiderül, hogy Lucindának nyoma veszett. Mi lesz, ha azt hiszik, közöm van hozzá? – merült fel bennem.

- Igen – vallottam be. Hale mindig azt mondta, hogy ha hazudnunk kell, jobb egy kevésbé rossz igazságot mondani, mint kitalálni valami teljesen valótlant. – De nem azért, amire gondolsz… Csak tudni akartam, hogy jó helyen van.

- Csak ennyi? – Perlina hangja kételkedő volt. – Elég zaklatott voltál, miután Casimirrel beszéltél… - Mivel fogalmam sem volt, mit mondhatnék, így hallgattam. Pár percig csend volt, és már kezdtem abban reménykedni, hogy feladta a kérdezősködést, mikor ismét megszólalt. – Casimir mondott valamit, amivel megbántott? – könyökölt fel végül az ágy másik végében.

- Nem mondott semmit – morogtam magam elé.

- Akkor tett? Ő elég heves természetű… Néha előbb cselekszik, mint kéne. De biztos vagyok benne, hogy nem akart megbántani – kezdett védőbeszédbe.

- Nem bántott meg. Azt hiszem, inkább én bántottam meg őt… - sóhajtottam fel. Valami reccsent odakint, én pedig abbahagyva egy pillanatra a légzést füleltem, de több zaj nem érkezett.

- Visszautasítottad? – jött a kérdés, amitől hirtelen nyelés közben félrenyeltem. Köhögve ültem fel az ágyban, aztán mikor elmúlt a roham, riadtan fordultam Perlina felé.

- Ő az unokabátyám, rokonok vagyunk – nyögtem ki.

- Tudom – ült fel Perlina is, és megvonta a vállát. – Az egyik távoli rokonom is az unokahúgát vette el. Kicsit furcsa érzés lehet családtaghoz menni, főleg, ha már régóta ismered, de azért nem szokatlan – csacsogta, mire fintorba rándult az arcom. Még hozzá kellett szoknom, hogy ez a világ teljesen másképp működött, mint az enyém. Ha ott az unokatestvérembe lettem volna szerelmes, biztos, hogy egy perverz ribancnak tartottak volna. – És láttam, hogy néz rád Casimir…

- Nem néz rám sehogy – jutott eszembe, ahogy csak simán hátat fordított nekem, és elsétált.

- Ó, dehogy is nem! – nevetett fel Perlina. – Csak így nem tudom, kinek segítsek… - Bár nem láttam a sötétben rendesen az arcát, biztos voltam benne, hogy elgondolkozva beharapta a száját. – Payton is rendes fiúnak tűnik, de Casimir jó ember. Jaj, ez a szerelem dolog néha olyan nehéz – dőlt vissza fáradt sóhajjal a párnára, mintha csak ő keveredett volna bele egy szerelmi háromszögbe. – Megvan! – Ahogy hirtelen felsikkantott, riadtan rezzentem össze.

- Mi? – fújtattam kissé bosszúsan.

- Hát, nem az a lényeg, hogy a fiúk mit akarnak, hanem hogy te melyiküket szeretnéd. Azt fogom támogatni, akibe te szerelmes vagy. Így lesz a legjobb – ült fel ismét, aztán kitapogatta a kezemet a sötétben, és megszorította. – Nekem elmondhatod, hogy valójában kibe vagy szerelmes… - suttogta a sötétbe, mintha bizalmas barátnők lennénk. Bár, ahány barátom volt jelenleg ezen a világon, tényleg ő számított a legbizalmasabb barátnőmnek, mivel ő volt az egyetlen is.

- Nem vagyok szerelmes senkibe – ráztam aprót a fejemen.

- De tetszik valamelyikük? Mármint, ha tetszik, akkor lehet, hogy a szerelem is megjönne később, nem? – Fáradtan hunytam le a szemeimet. Kisebb gondom is nagyobb volt most a szerelemnél, és ez a női fecsegés egyáltalán nem volt az ínyemre.

- Casimir tetszik… - feleltem, csak hogy végre Perlina békén hagyjon. – De nem vagyok szerelmes belé! – jelentettem ki nyomatékosan, csak hogy a fejébe véssem végre a dolgot.

- Szegény Payton milyen csalódott lesz… - Perlina hangja együttérzésről árulkodott, én pedig majdnem felnevettem a gondolattól, ahogy elképzeltem Paytont, amint az irántam érzett szerelmi bánattól szenved.

- Túléli majd, ne aggódj.

- Látszik, hogy még nem voltál szerelmes. A szerelem néha nagyon tud fájni – halkult el Perlina hangja, mire összeráncoltam a homlokomat.

- Ezt úgy mondod, mintha saját tapasztalatból tudnád…

- Én csak… - A koppantástól halk sikoly hagyta el mindkettőnk száját. Egy másodpercig csend volt, aztán újabb kopogtatás hallatszott az ablak felől.

- Maradj itt – suttogtam, aztán kimásztam a takaró alól, és lábujjhegyen odaosontam a függönyhöz. Perlina feltérdelt az ágyon, és riadtan figyelte, mit csinálok. Megfogtam a függöny szélét, aztán mély levegőt vettem, hogy kicsit lenyugtassam magam. Mikor egy hirtelen mozdulattal elrántottam az anyagot, Payton nézett velem szembe.

- A francba, azt hittem, hogy reggelig itt kell lógnom… Süket vagy, vagy mi? – morogta, miközben felhúzta magát a párkányra a segítségemmel.

- Mi a fenét keresel itt? – ütöttem a vállába, miután bejutott a szobába. Felemelte a kezét, hogy megérintse a fájó részt, aztán mikor rájött, hogy ez a gyengeség jele, villámló tekintettel nézett rám a frusztrációja miatt.

- Azt mondtad, húzzak el a kriptából, szerinted, hová mehettem volna?

- Itt nem maradhat – hallottam meg Perlina kétségbeesett hangját. A nyakáig burkolózott a takarójába, pedig a hálóingek, amiket viseltünk, többet takartak, mint bármelyik ruha az én jelenemben. – Hálóruhában vagyunk. Fordulj el! – kérte Paytont, aki egy horkantás és fújtatás keverékét hallatta.

- Ez most komoly? – mért végig engem röhögve. – Előbb gerjedek rá az őzre, ami odakint grasszál, mint erre a hálóingre. Istenem, mintha a dédnagyanyámat látnám – fintorgott gúnyosan.

- Kösz – húztam ki magam sértődötten, de Perlina sápadt arcát elnézve – amit a holdfény megvilágított odakintről -, sajnos, foglalkoznom kellett a problémával. Az ágyhoz mentem, és a takarómat felkarolva a szoba legtávolabbi pontjához sétáltam. – Payton itt alszik majd, így nem lát ránk, és biztosíthatlak róla, semmivel sem fog próbálkozni.

- De mi van, ha bejön valaki, és meglátja? Ha azt hiszik, hogy mi… Vele… Kitagadhat az egyház, sőt, akár boszorkánynak is hihetnek minket. Az egy dolog, hogy segítek, de ez… Ez túl veszélyes… - kúszott az ágy széléhez Perlina szorosan markolva a takaróját, majd mikor levergődött róla, lepkebábként csoszogott az ajtó felé. Mielőtt még megállíthattam volna, Payton két lépéssel megkerült engem.

- Nem mész sehová! – kapta el Perlinát, akinek ijedten akadt el a lélegzete.

- Ereszd el, te tulok! – siettem oda hozzájuk, és Payton fejére csaptam hátulról. – Halálra rémíted. Azt hiszed, hogy segít majd, ha fél tőled? – löktem arrébb. – Ne haragudj, egy idióta – próbáltam megnyugtatni Perlinát.

- Én segíteni akartam, de már nem is tudom… - rázta meg a fejét Perlina, és a szemei csillogni kezdtek a sötétben a könnyektől.

- Hé, barátnők vagyunk, nem? Mármint… Tudom, hogy még csak alig pár órája ismersz, de én bízom benned… - néztem rá. – Tudom, hogy ez veszélyes, de esküszöm, hogy senki nem fogja itt találni Paytont. Kicsempészem őt egy másik szobába… Akkora ez a ház, biztosan van vagy ezer szoba, amit sosem használnak. Csak kérlek, ne szólj senkinek… Ez az… alak megérdemelné, de gondolj rám. Bajba akarsz keverni? – néztem Perlinára könyörgően. Vett pár mély lélegzetet, aztán bólintott.

- Rendben.

- Köszönöm. Akkor maradj itt, én mindjárt visszajövök… - indultam az ajtó felé megragadva Payton karját.

- Mi van, ha közben megy, és szól valakinek? – tiltakozott.

- Nem fog – jelentettem ki, bár én is csak remélhettem, hogy a kezdetleges barátságunk elég ehhez a bizalomhoz.

Óvatosan kinyitottam az ajtót, aztán kidugtam a fejemet a résen, és körbekémleltem – a falra tűzött pár fáklya lángja adott némi fényt. Mikor megállapítottam, hogy egy lélek sem jár a folyosón, kiléptem, és magam után húztam Paytont. Végigsiettem a folyosón elhaladva Casimir és Keith ajtaja előtt is, és a másik szárny folyosói felé indultam.

Hosszú percekig bolyongtunk, mikor végre egy – a fáklyák hiánya miatt – sötétebb és kevésbé tiszta részre értünk, amin látszott, hogy nem gyakran használják. Megrángattam az első ajtót, ami a kezem ügyébe került, és az engedelmesen ki is nyílt. Egy használaton kívüli vendégszoba lehetett mögötte, ami hasonlóan volt berendezve, mint az enyém, csak dohszagú és kissé poros volt.

- Ez jó lesz – léptem beljebb, és elhúztam a függönyt, hogy lássunk valamit.

- Klassz – húzta végig az ujját az ágy támláján Payton, aztán fintorogva ledörzsölte a rá ragadt port.

- Mintha nem aludtál volna már rosszabb helyen. Ne játszd a finom lelkűt, mert én ismerlek – húztam el a számat. – Reggel visszajövök… - indultam vissza, de Payton elkapta a karomat.

- Várj… Mi lesz a vámpírokkal?

- Perlina csak ma éjszaka van itt. Holnap éjjel elmehetünk vadászni – jelentettem ki határozottan.

- Rendben, de ezt addig is, tedd el – nyomta a kezembe Payton a karót.

- Nem, neked is szükséged lehet rá – tiltakoztam.

- Majd csinálok magamnak az egyik szék lábából – forgatta meg a szemeit. – Tedd el, és menj vissza, mielőtt a kiscsaj bepánikol, és felveri a fél házat – utasított.

- Oké, csak még valami… - torpantam meg. – Már meg akartam kérdezni, csak mindig közbejött valami. Hale tudod, hogy merre van?

- Hale? – vonta fel a szemöldökét értetlenül.

- Veled jött, nem? – kérdeztem értetlenül.

- Velem ugyan nem – rázta meg a fejét. – Honnan vetted, hogy igen?

- Megtalálták a nyakláncát nem messze attól a helytől, ahová én érkeztem – magyaráztam összezavarodva.

- Hol van most a lánc? – nyújtotta felém a tenyerét, mire beharaptam az alsó ajkamat.

- Hát… Öhm… Azt hiszem, elvitte a vámpírnő, mikor éjszaka rám támadt a szobámban – vallottam be, mire Payton homlokán egy mély ránc jelent meg.

- Az a medál, nem ezüst volt? – kérdezte végül, mire elkerekedtek a szemeim a felismeréstől.

- De – nyögtem.

- És vajon, miért lopna el valaki egy ezüst medált, szerinted? – érdeklődött gúnyos hangon, mintha egy fogyatékoshoz beszélne.

- Mert nem akarja, hogy legyen mivel ártanom egy vámpírnak – fontam össze magam előtt a karomat duzzogva. – Vagyis, a vámpírnő magával vitte, hogy megóvja magát.

- Vagy valaki más vitte el, hogy megóvja a vámpírnőt – vetette fel ötletként Payton. – Azt mondtad, nem emlékszel, hogy menekültél meg… Amíg ájult voltál, bárki bemehetett hozzád, nem igaz?

- De igen – bólintottam, bár ez a gondolat elég kellemetlen volt. – De ez még mindig nem magyarázza meg, hogy mit keres itt az a nyaklánc… Hale sosem venné le a nyakából csak úgy – öntött el egy kellemetlen érzés.

- Holnap elkapjuk azt a két vérszívót, aztán megkeressük – ígérte. Bólintottam egyet, aztán kiléptem a folyosóra.

- Katherine… - fordultam vissza Payton hangjára.

- Igen?

- Hale-nek nem esett baja – nézett a szemeimbe. Ismét bólogatni kezdtem, mert nem akart hang kijönni a torkomon. – Jó éjt, Katherine!

- Jó éjt! – motyogtam egy kis fáziskéséssel a már csukott ajtónak. Tudtam, hogy Payton csak meg akart nyugtatni, de ezzel a hirtelen jött kedvességével inkább megijesztett. Ha már ő is ilyen óvatosan bánik a lelkemmel, az nem jelent túl jót.

Gyors léptekkel indultam el visszafelé a karót szorongatva, és már majdnem a szobámnál voltam, mikor hirtelen még valami beugrott. Az előző karó miatt, amit én készítettem, összetörtem a falon lévő festmény keretét, aztán mikor lementem a laborba, és Keith megjelent, ott felejtettem az asztalon.

A kép romjai viszont eltűntek a szobámból, és Casimir a karót sem említette, mikor kérdőre vont a kis betörésem miatt. Mintha nem is tudott volna róluk… Ami két dolgot jelenthetett: valaki eltűntette őket – ki tudja, mi okból -, és Casimirnek tényleg fogalma sem volt semmiről, vagy pontosan tudta, miért is készítettem a karót, de nem akarta, hogy én tudjam, hogy ő tudja. A gondolatmenettől zsongani kezdett a fejem…

- Te meg merre jártál megint? – A hirtelen dörrenő hangtól megugrottam. Aztán mikor rájöttem, hogy még mindig a karót szorongatom, a bal kezemet gyorsan a hátam mögé rejtettem. Casimir dühös arccal sétált ki a folyosó árnyékos részéről a fáklyák fényére. Ahogy most felnéztem rá, egy pillanatra tökéletesen el tudtam képzelni azt a vámpíruralkodót, aki majd lesz belőle.

- Én csak… Lent voltam egy pohár vízért – böktem ki az első kifogást, ami eszembe jutott.

- Vízért… - préselte össze a száját mogorván.

- Akkor… Vissza is megyek a szobámba aludni – indultam el ismét, de mielőtt még kikerülhettem volna Casimirt, az ujjai a karomra fonódtak, a következő pillanatban pedig már a falhoz lapítva találtam magam. Casimir villámló tekintete az enyémbe fúródott, a szorítása pedig már kezdett fájni. – Mit csinálsz? – nyöszörögtem.

- Azt hiszed, nem tudom, hol voltál? – sziszegte az arcomba, aztán egyik pillanatról a másikra megenyhültek a vonásai és az ujjai is. – Hát nem érted? Én szerelmes vagyok beléd – nézett rám összetörten. – Tudod, milyen érzés, hogy egy másik férfi ágyában töltöd az éjszakát?

- Mi? Én nem… - ráztam meg a fejemet döbbenten. Valamiért úgy éreztem, muszáj megmagyaráznom, hogy Paytonnal nincs köztünk semmi. Aztán majd kitalálom, hogy mit mondjak arról, ki is ő… - Mi csak barátok vagyunk.

- Barátok, persze… Láttam, hogy nézel rá. És azt is, hogy kézen fogva andalogtatok elő a kertből. – Casimir hangja megint megkeményedett. – Annyira hiányzott, hogy megint ki kellett szöknöd hozzá?

- Keith-hez? – nevettem fel ösztönösen a megkönnyebbüléstől, ahogy rájöttem, nem Paytonról van szó, de mikor megláttam a hidegkék tekintetet, tudtam, hogy ezt nem kellett volna. – Sajnálom, én nem…

- Mit nem? Nem akartál a szemembe röhögni? Ennyire szánalmasnak találsz? – vicsorogta dühösen. – Igazad van, szánalmas vagyok – bólintott végül. – Itt könyörgök a szerelmedért, mint valami szerencsétlen – engedte el a karomat, és egy lépést tett hátra.

- Nem, te nem vagy szerencsétlen – léptem utána, miközben fogalmam sem volt róla, mit is csinálok. – Esküszöm, hogy nem vagyok Keith szeretője – mondtam nagyon komoly hangon.

- Szóval, odalent voltál vízért? – fúrta a tekintetét Casimir az enyémbe.

- Igen – feleltem, miközben a hazugság okozta bűntudattól felforrósodott az arcom. Casimir arcizma megrándult, és mire észbe kaptam volna, megint a falhoz voltam préselve.

- Legalább ne hazudj a szemembe! – A hosszú férfiujjak a torkomra szorultak, de ahelyett, hogy megszorították volna, csak gyengéden megakadályozták, hogy megmozduljak. Először fel sem fogtam, mi történik, mikor Casimir szája az enyémre tapadt, ahogyan azt sem tudtam volna utólag megmondani, mikor csókoltam vissza őt. A tudatomat teljesen elöntötte a rózsaszín köd, én pedig megadtam magam neki – egyszerűen képtelen voltam küzdeni ellene. A halk koppanást sem vettem volna észre, ha Casimir nem hagyja abba a csókot és ereszt el. Értetlenül nyitottam fel a szememet, és még láttam, ahogy leguggol, és felemeli a kezemből kicsúszott karót.