Démoni érintés - 18. fejezet

18. fejezet

Az asztalnál ültem és forró, friss tejet kortyolgattam. Még nem kelt fel a nap, de már vagy egy órája ébren voltam. Casimir az ablaknál állt, és a kinti világot figyelte. Amíg aludtam, beszélt az anyjával a gondjaimról, ő pedig elment körülszaglászni. Éjszaka könnyebben mozgott, mint mi, jobban látott, gyorsabb és hatékonyabb volt. Ettől függetlenül Casimir aggódott érte. A szürkéskék szempár idegesen pásztázta a sötétséget, hátha észrevesz valami mozgolódást odakint.

- Ha Payton nem a püspöknél van, mit teszünk? – szólítottam meg, csak hogy eltereljem mindkettőnk figyelmét. Felém fordult, aztán lassú léptekkel az asztalhoz sétált és leült velem szembe.

- Akkor meg fogsz ölni – mondta ki teljesen nyugodtan. A tej a torkomon akadt köhögésre késztetve. Vagy egy percig képtelen voltam megszólalni, de akkor hitetlenkedve és felháborodva törtek ki belőlem a szavak.

- Te teljesen megőrültél? – meredtem rá, de csak elmosolyodott. Bosszantóan nyugodtan.

- Nem lennél képes rá? – hajolt közelebb hozzám. Elvörösödve próbáltam összeszedni a józan eszemet, de a friss szantál illat, ami belőle áradt, nem igazán segített ebben.

- Persze, hogy nem! – csattantam fel.

- Akkor sem, ha csak így mentheted meg a barátodat? – fürkészte az arcomat. Nem bízik bennem?

- Meghalnék, hogy megmentsem. De képtelen lennék téged bántani – néztem a szemébe.

- Honnan ismered őt? Ezt a Paytont? – jött a kérdés anélkül, hogy a szemkontaktusunk megszakadt volna.

- Gyerekkorom óta ismerem. Mondhatni… barát – próbáltam megkeresni a megfelelő szót a Paytonnel való kapcsolatunkra.

- Miért van itt? Miért nem beszéltél róla eddig? – faggatott tovább Casimir. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. Túl zaklatott voltam ahhoz, hogy minden szavamat rendesen átgondoljam, így pedig nagyobb volt az esélye annak, hogy olyasmi csúszik ki a számon, amivel elárulhatom magam.

- Miattam jött. Hogy lássa jól vagyok, jó helyem van. És azért nem beszéltem róla, nehogy valaki félreértse. – Felvonta a szemöldökét. – Tudod, hogy értem…

- Szóval, nincs mit félreérteni?

- Nincs! – vágtam rá azonnal. – Payton a legidegesítőbb, legbosszantóbb, leg… leg… - gondolkoztam egy újabb jelzőn, de már nem volt időm rátalálni. Ijedten rezzentem össze, ahogy az ablak hirtelen kinyílt, és egy alak suhant be rajta a szobába.

- Anyám! – pattant fel Casimir, és azonnal a nő elé sietett. – Találtál valamit?

- Nem. A püspök kastélyában biztosan nincs, és arra sem találtam nyomot, hogy esetleg máshol rejtegetnék – felelte Rosalind, aztán elém lépett, és a kezét az arcomra fektette. – Ne aggódj, lányom, nem lesz semmi baj! – A hangja olyan nyugtató volt, hogy egy pillanatra kiment a fejemből, mit is akartam mondani. Kicsit kábultan ráztam meg magam, mikor eleresztett.

- És akkor most? – néztem rájuk tanácsot várva.

- Mondtam már, meg fogsz ölni – felelte újra Casimir, mire megforgattam a szemem.

- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont ahhoz, hogy tréfálkozz! – feddtem meg. Bosszantott, hogy ennyire könnyedén beszél a saját haláláról. Mintha semmiség lenne.

- Nem hiszem, hogy a fiam ezt tréfának szánta – fürkészte Rosalind a férfiarcot. Mély ráncok jelentek meg a homlokomon.

- Ne aggódj, nem kell tényleg megölnöd – húzódott Casimir szája széles mosolyra a bosszús aggodalmam láttán.

- Pedig lehet, hogy most lenne kedvem hozzá – morogtam magam elé, mire mély, dörmögő kacagást hallatott. A hangjába beleborzongtam, de azonnal el is pirultam, mert rájöttem, hogy Rosalind derűs csillogással a szemében fürkész engem.

- Azért inkább fogd vissza magad… - A szemem összeszűkült. Casimir túl jól érezte magát. Sosem láttam még ennyit nevetgélni és a tekintete is egészen nyílttá vált. Ez miattam lenne? Az éjszakai afférunk miatt? Ha nem aggódtam volna annyira a történtek miatt, ez igazán boldoggá tett volna.

- Elmondod végre azt a nagy tervedet? – fontam össze magam előtt a karjaimat.

- Persze. Valójában nem fogsz megölni, csak úgy teszünk, mintha… - fejtette ki.

- Pfff… Erre már magamtól is rájöttem – vált gúnyossá a hangom, de még ez sem tudta kizökkenteni Casimirt a jókedvéből. Ahelyett, hogy azonnal válaszolt volna nekem, az anyjához fordult. Pár pillanatig egymás szemébe néztek, aztán Rosalind bólintott, és kisietett az ajtón.

- Most meg hová megy? – követeltem azonnal a választ. Nem volt túl kellemes érzés, mikor az embert kihagyták a fontos dolgokból és tudatlanságban tartották.

- Előkészít nekem egy szert, ami tetszhalottá tesz, ha látni akarnák a holttestemet – magyarázta, mire a gyomromra valaki csomót kötött. Casimir észrevehette az aggodalmamat, mert kinyúlt és megfogta a kezem. – Nyugalom, nem leszek tényleg halott…

- Tudom – vontam meg a vállam, mintha csak valami semmiségről lenne szó, de nem néztem Casimirre, hanem a padlót fürkésztem. Megérintette az arcomat, és már éreztem a forró leheletét, mikor meghallottam az ajtónyikorgást. Casimir azonnal hátrébb lépett, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom az asztalban.

- Keith? – fordult Casimir az ajtó felé, de jó ideig nem kapott választ. A sötétbarna szempár keserűn járt kettőnk között ide-oda.

- Perlina felébredt és nem találta az ágyában Ricát. Megijedt és szólt nekem. – Keith hangja fojtott volt, mintha nehezére esne beszélni. – Gondoltam, szólok és megkeressük együtt, de úgy látom, mégsem veszett el… - mért végig. Csak most jöttem rá, hogy még mindig hálóruhában vagyok, és épp egy férfi hálószobája közepén ácsorgok nagyon is félreérthető helyzetben.

- Én csak… - kezdtem volna azonnal bele a magyarázatba, de Casimir félbeszakított.

- Ricával csak beszélgettünk. Egyikünk sem tudott aludni… - vonta meg a vállát. Keith tekintete az ágyra vándorolt, ami az alvás közbeni mocorgásomnak köszönhetően szét volt túrva, aztán megkeményedő arccal bólintott.

- Akkor megnyugtatom Perlinát – közölte, aztán anélkül, hogy pillantásra méltatott volna elhagyta a szobát. Keserű szájízzel bámultam utána.

- Nem mondhatnánk el neki? – csúszott ki a számon.

- Miért? – keményedett meg Casimir hangja.

- Talán tudna segíteni… - vontam meg a vállam, miközben a kezembe vettem a poharamat, és óvatosan rázogatni kezdtem. A tej fehér kavargó örvényként nézett velem szembe.

- Vagy talán nem hinné azt, hogy együtt töltöttük az éjszakát, nem igaz? – A gúnyosan keserű hangra felkaptam a fejem. Casimir teste megfeszült, a keze ökölbe szorult.

- Nem igazán biztonságos, ha valaki azt hiszi az ember lányáról, hogy házasság nélkül odadobta a szüzességét egy férfinak – emlékeztettem rá.

- Keith sosem ártana nekünk – jelentette ki Casimir, aztán a tekintetében gonosz kis láng lobbant. – Különben is, nem rajtad múlt, hogy a féltve őrzött szüzességed még megvan… - emlékeztetett rá. Elvörösödve csaptam a poharat az asztalra – a tej fehér cseppfoltokat hagyott a fán.

- Miért kell folyton ezt csinálnod? – A hangom fojtott volt. Nem akartam elbőgni magam, de közel álltam hozzá. Iszonyatosan nehezemre esett feltétel nélkül megbízni Casimirben úgy, hogy tudtam, ki is lehet belőle a jövőben, mégis próbálkoztam. De valahányszor azt gondoltam, hogy már ismerem, hogy megbízhatok benne, mindig szíven döfött egy sértéssel.

- Mit csinálok?

- Bántasz. – Mély sóhaj volt a válasz. – Nincs mondani valód? – emeltem végül rá a tekintetemet.

- Hát nem érted? – rázta meg a fejét csüggedten. – Rettegek. – Meghökkenve tátottam el a számat. Casimir mindig olyan határozottnak, erősnek, bátornak tűnt. Mitől retteghetne?

- Nem, tényleg nem értem… - vallottam be neki. Kiült az arcára az a félmosoly, aminek a látványától a szívem mindig hevesebb dobogásba kezdett. Közelebb sétált hozzám, és lehajtotta a fejét kissé, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Gyönyörű vagy, okos, néha napján még kedves is – kuncogott fel, mire fújtató hangot hallattam, de egy simítással az arcomon elhallgattatott. – Keith pedig nem vak. Érez irántad valamit. Valamit, ami elég erős ahhoz, hogy akár Perlina szívét is összetörje, ha te igent mondasz neki.

- Szereti Perlinát – tiltakoztam.

- Igen. De te jobban vonzod – nézett egy pillanatra félre, aztán ismét az enyémbe fúrta a pillantását. – Én pedig beleőrülök a gondolatba, hogy esetleg te is érzel iránta valamit.

- Féltékeny vagy? – szaladt össze a szemöldököm hitetlenkedve. Azt hittem, azok után, amiket tegnap mondtunk egymásnak, Casimir rájött már, hogy ő az, akire igazán vágyom. Keith… Helyes volt, kedves és vonzó. Tényleg hatással volt rám fizikailag. De a lelkem nem őt akarta. Elmosolyodva emelkedtem lábujjhegyre, hogy aztán csókkal bizonyítsam be az érzéseimet. Casimir halk mordulással húzott magához.

- Ez azt jelenti, hogy nincs okom rá? – motyogta, miközben az arcát kedveskedve az enyémhez dörzsölte.

- Egyáltalán nincs okod rá. – A válaszom jutalma egy újabb csók volt.

Már éppen kezdtem volna teljesen átadni magam az érzésnek, mikor csörömpölő hang ütötte meg a fülemet. Először azok a buta kis mesék jutottak eszembe az igaz szerelemről és a csókkal együtt járó csilingelésről, de mikor a hangos sikoly is felhangzott, már tudtam, hogy nem hallucinálok.

Casimir azonnal eleresztett, és az ajtó felé sietett.

- Maradj itt! – parancsolt rám. Pár másodpercig tétovázva néztem a hűlt helyét, aztán a tiltása ellenére mégis utána indultam. Nem kellett messzire mennem – Magdalena, Perlina és Lucinda ott toporogtak a hálószobám ajtaja előtt.

- Mi történt? – léptem melléjük, és megpróbáltam bekukkantani mellettük.

- Valaki bedobott egy követ az ablakon – világosított fel Lucinda, mire figyelmeztető pillantást kapott Magdalenától. Behúzta a nyakát és bocsánatkérően lesütötte a szemét.

- Nagyon ijesztő volt. Éppen öltözködtem, és egyszer csak bumm… Épphogy nem talált fejbe… - remegett meg Perlina, és összébb húzta maga körül a hálóköntösét.

- Bocsánat… - furakodtam át közöttük nem törődve Magdalena sopánkodásával, hogy talán nem kéne most bemennem.

- Mondtam, hogy maradj a szobámban! – mordult rám Casimir. – Miért kell neked mindig ellenszegülnöd?

- Mi az? – mutattam a kezében tartott papírdarabra, anélkül, hogy reagáltam volna a szidására. Tétovázva nyújtotta felém úgy, hogy a többiek ne láthassák az ajtóból.

Napnyugtakor a kriptánál. A holttest a bizonyíték.

Megborzongtam. A kézírás megegyezet az előző üzenetével, és az írója tényleg látni akarta Casimirt holtan.

Az odakint várakozók mozgolódni kezdtek, mert Keith is megérkezett. Casimir elvette tőlem a papírt, zsebre vágta, aztán a többiekhez sétált.

- Csak valami csavargó lehetett. Beszélek Ulyssesszel, hogy szerezzen pár embert, és megerősítjük a birtok védelmét – közölte velük. – De ne aggódjatok, nincs veszély. Senkinek nem fog baja esni. Sajnálom, hogy megijedtél – fordult Perlina felé. – Keith hazavisz mindjárt, az édesanyád már biztosan nagyon aggódik érted.

- Gyere, kedvesem, majd nálam átöltözöl! – fogta meg anyáskodva Magdalena Perlina vállait, aztán a saját szobája felé kezdte terelni. – Lucinda, gyere és segíts! – hívta magával a kislányt. Az elpirulva pislantott fel Casimirre, aztán futni kezdett a dada után.

- Te pedig készítsd elő a lovakat! – kapta meg Keith is az utasítást. Ahogy Casimirre nézett, az megijesztett. Szinte izzott a tekintete. Azt hittem, hogy majd ellenszegül neki, de végül elsietett a lépcső irányába.

Ledermedve meredtem magam elé, miközben egy halovány rossz érzés végigcikázott a sejtjeimen. Fogalmam sem volt, mitől is félek igazán, mégis halálra rémültem. Szédelegve botladoztam el a kitört ablak hoz, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Jó pár percig csak álltam, és figyeltem a színes üvegcserepeket az ablak alatt a fűben. Csak akkor tértem magamhoz, mikor egy kéz megérintette a vállamat.

- Jól vagy? – Casimir hangja lágy volt.

- Persze – fordultam felé egy halk sóhajjal.

- Ne aggódj, minden rendben lesz! – mosolygott rám biztatóan. – Anyám megfőzi azt a szert, odamegyünk, és mikor átadták a barátodat, elfogják az emberrablókat.

- Elfogják? – jutott el a szó a tudatomig.

- Én, miután megittam az italt, huszonnégy órán keresztül aludni fogok. De az anyám, Emmanuela, Ulysses és még néhány beavatott ott lesznek a közelben. Vigyáznak rád! – ígérte.

- Nem tetszik ez nekem – haraptam be a számat. Elképzeltem Casimirt teljesen mozdulatlanul, védtelenül… - Mi van, ha valami rosszul sül el?

- Semmi sem fog rosszul elsülni. Bízz bennem! – Tétován bólintottam, de egyáltalán nem jött szívből a beleegyezésem. Nem mintha Casimir iránt lettem volna bizalmatlan, csak éppen még ő sem tudta befolyásolni a sorsot és a szerencsét.

A nap nagy részében igyekeztem kicselezni a pánikrohamot, ami állandóan rám akart törni. Casimir lement a pincébe segíteni az anyjának, miközben én ismét megpróbálkoztam a sütéssel. Rosszabbul ment, mint a múltkor. Láttam Magdalena arcán a teljes lemondást arról, hogy valaha jó háziasszonyt farag belőlem, de azért türelmesen magyarázta el újra és újra a lépéseket.

Az egyetlen, amit tényleg élveztem, az a tésztagyúrás volt. Levezette kissé a bennem felgyülemlett feszültséget. Úgy gyömöszöltem a kenyérnek valót, hogy ha érzett volna fájdalmat, valószínűleg ordított volna.

- Jól van, jól van, ennyi elég lesz! – érintette meg a vállamat aggódóan Magdalena, aztán megmentette tőlem a tésztát. – Gyere, mosakodj meg! – vezetett egy lavórhoz és fentről vizet locsolt egy kancsóból a kezemre.

- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg halkan, miközben az ujjaimat dörgöltem. – Szerinted Keith tudna úgy igazán dühös lenni Casimirre?

- Dühös lenni? Hát, volt már, hogy összevesztek, de ezek csak amolyan testvéri civódások – legyintett, miközben letette a kancsót, és egy fehér kendőt nyújtott felém, hogy megtörölhessem a kezem. – Amiatt aggódsz, hogy mindketten kedvelnek téged? – ült ki az arcára mindentudó anyai mosoly.

- Ennyire nyilvánvaló? – szökött a vér az arcomba.

- Azóta ismerem őket, hogy a világra jöttek. Minden rezdülésüket előre meg tudom jósolni – kacagott fel. – De az arcukra is van írva. Ahogyan a tiédre is! – érintette meg a mutatóujjával az orrom hegyét.

- Az enyémre?

- Igen. Tetszik neked Keith. De szerelmes vagy Casimirbe – mondta ki. Aggódva ráncoltam össze a homlokomat. Tényleg rá lenne írva? Ennyire nyitott könyvként működöm? – De nem kell aggódnod. Az én Casimiremet és Keith-t sosem lehetne egymás ellen fordítani. Ebben teljesen biztos vagyok.

- Az jó, mert én nem… - rándult össze a gyomrom, miközben újra az asztalhoz mentem, hogy betegyem a tésztát a kemencébe.

Casimir, a Démonok Démona sok embert mészárolt le. Annyi vér szárad a kezén, amennyi a világ kezdete óta még egyetlen zsarnokén sem. Első áldozata saját fogadott testvéröccse volt, kivel gondolkodás és megbánás nélkül, hidegvérrel végzett – idéztem fel a Vámpír-kódex sorait.

Ahogy a kenyér megsült, Magdalena leszelt belőle két nagy, ropogós szeletet, és elém tette. Megpróbáltam letuszkolni a torkomon pár falatot, de a nyelőcsövem teljesen összeszűkült. Közeledett a napnyugta, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy valami szörnyűség vár ránk.

Ostobaságnak tűnt, hiszen mellettünk állt két vámpír, akiknek az ereje felért legalább öt megtermett férfiéval, mégsem hagyott nyugodni ez a női megérzés. Jeges kézként fonta körül a mellkasomat. Folyton felvillant a szemem előtt Casimir halottnak tűnő arca. A bőre fehér, a szeme csukva, a mellkasa már nem emelkedik és süllyed.

Halkan felsikkantottam, mikor egy edényhalom megdőlt, és a tetejéről lepottyant egy fémtányér. A szégyentől lesütöttem a tekintetem az asztalra. Nem szerettem kimutatni a gyengeségeimet, azt pedig főleg nem, hogy félek. Magdalena is a szívére szorította a kezét, aztán megcsóválta a fejét.

- Vénségemre az ijedtség visz el… - vette fel a tányért. – A világ egyre veszélyesebb lesz. Az ember már a saját otthonában sem érezheti biztonságban magát.

- Nem kell félni, Casimir azt mondta, hogy minden rendben – próbáltam elűzni a rémképeket, amelyek engem is ugyanúgy kísértettek. Magdalena magában mormolva állt neki a mosogatásnak, miközben a régi szép időket emlegette.

Mikor Casimir megjelent az ajtóban remegni kezdtek a lábaim. Tudtam, hogy miért jött. Itt az idő…

- Most elrablom a kuktádat – nyomott puszit Magdalena arcára, ami kipirult a kedves gesztustól. – Elviszem sétálni egy kicsit… - füllentett. Szó nélkül álltam fel, és követtem őt. Egy kendőt terített a vállamra, aztán kinyitotta előttem a kaput.

- Nem tetszik ez nekem… - motyogtam, miközben a karomat belefűztem Casimirébe. Nem csak azért, mert itt ez volt a szokás, hanem mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban elájulhatok.

- Nem lesz gond. Odamegyünk korábban, megiszom a szert, aztán csak annyi lesz a feladatod, hogy vársz. Minden mást elintéznek a többiek – ígérte.

- Úgy legyen…

A korábban végtelennek tűnő sövénylabirintust most, mintha valaki lekicsinyítette volna. Úgy éreztem, egy szempillantás alatt a kriptához értünk. Nem akartam ezt az egészet. Legszívesebben elrángattam volna magammal Casimirt jó messzire, és csak az tartott vissza ettől, hogy tudtam, Paytonre akkor a biztos halál várna.

Ahogy beléptünk a kriptába, Casimir az ajtó mellett hagyott és körbejárta, tényleg egyedül vagyunk-e még. Mikor megbizonyosodott erről, visszasétált hozzám, és beljebb húzott. Csak az a fáklya adott némi kis világosságot, amit a falon lévő tartóba helyezett. Odakint sem voltam nyugodt, de most még baljósabbá váltak a gondolataim.

- Rendben… Akkor már csak meg kell innom ezt – húzta elő a zsebéből a kis üvegcsét, ami tele volt valamilyen zöld folyadékkal. – Holnap ilyenkor találkozunk – mosolyodott el, hogy feloldja a bennem lévő görcsöt, de ez most nem segített.

- Várj! – kaptam el a karját, miután kihúzta a dugót az üvegből. – Teljesen biztos, hogy semmi bajod nem lesz tőle? – fürkésztem az arcát feldúltan.

- Az anyám sosem téved, ha főzetekről van szó – biztosított róla.

- Várj! – fogtam le ismét. Nem tudtam, mit mondhatnék, csak a levegőt kapkodva meredtem rá. Pimaszul elmosolyodott, aztán magához húzott és átcsókolta a lelkemet magába.

Elkábult tudattal figyeltem, ahogy hátrébblép, aztán a szájához emeli a tetszhalottság italát. Ahogy felhörpintette az utolsó kortyot is, a tekintete hirtelen elhomályosult, aztán úgy puffant a földre, mint egy liszteszsák.

- Casimir! – térdeltem le azonnal elé, és az ölembe húztam őt. Az ujjam végigsimított a nyakán, de nem éreztem a pulzusát. Próbáltam győzködni magam, hogy ez nem jelent semmit, a halál csak a látszat, mégis rémülten csordultak ki a könnyek a szememből.

- Szóval, megtetted… - A hangra felkaptam a fejem. Fogalmam sem volt, mennyit várakozhattam Casimirt ringatva. Talán csak egy percet, de az is lehet, hogy órákat…

Három alak állt előttem, és mikor közelebb jöttek hozzám, a fáklyák fényében rájöttem, hogy egyiküket ismerem. Payton az elől álló csuklyás idegen szorításában vergődött, miközben a torkához egy tőr pengéje préselődött.

- Kik maguk? – kérdeztem a másik két alaktól. Az arcukat nem láthattam a csuklyától és gyanítottam, hogy egy kendőt is köthettek a szájuk elé, mert az első alak hangja tompának tűnt. Valószínűleg ő volt a vezető, legalább is a testtartása és a viselkedése alapján erre következtettem. Körülbelül olyan magas volt, mint Payton, de izmosabb. A társa ezzel szemben alacsony és vékony volt.

- Az lényegtelen… Egyelőre… Állj fel, és menj hátrébb a sarokba! – kaptam az utasítást. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy ennyire el kell távolodnom Casimirtől, de végül megtettem. A férfi a fejével intett a társának, aki elindult a földön fekvő test felé. Payton felnyögött, mire rá kaptam a tekintetemet. A szeme jobbra mozdult, mintha a háta mögött lévőre próbálna felnézni, aztán rám pillantott. Azt hittem, csak aggódik az életéért, de többször is megismételte ezt, mintha jelezni akarna valamit. Nem értettem.

- Nem dobog a szíve – rezdültem össze a fátyolos hangra. Pár pillanatig csend borult a kriptára.

- Nem látok vért. Hogy ölted meg? – szegezte nekem a kérdést a vezető.

- Megmérgeztem – mutattam fel a kis üvegcsét, amit korábban kivettem Casimir kezéből. – Csak egy csepp kellett a bőrére…

- Igazán?

- Igen. – Próbáltam határozottan válaszolni, de nem tudtam, hogy mennyire sikerült. – Megtettem, amit kért, eressze el a barátomat! – emlékeztettem a megállapodásunkra. Nem tudtam, mikor jelennek meg a többiek, de gyanítottam, hogy arra várnak, hogy Paytont eleresszék, és ne legyen közvetlen veszélyben.

- Mindjárt így lesz…

- Mindjárt? Azt mondta, hogy…

- Amint Casimir halott, a barátja szabad – fejezte be a mondatot. – Így is lesz! – bólintott. – Amint tényleg halott lesz, nem csak annak látszik - vált gúnyossá a hang.

- Tessék? – rettentem meg.

- Ennél többet vártam volna a nagy és rettenthetetlen Casimirtől, minden vámpírok atyjától. Így túl könnyű… - Mire eljutott a tudatomig, hogy mit is hallottam, már késő volt. Payton egy ütésnek köszönhetően a földre rogyott, a tőr pedig a földön térdelő felé repült. Egy pillanatig azt hittem, hogy egyenesen a szívébe szúródik majd, de ehelyett kinyúlt, és még a levegőben elkapta.

- Ne! – A sikolyom betöltötte a kriptát. Előre vetődtem, hogy eltaszítsam Casimir mellől az idegent, de túl messze volt. A penge lecsapott.

Tágra nyílt szemekkel meredtem a Casimir mellkasából kiálló tőr markolatára.

Démoni érintés - 17. fejezet

17. fejezet

Falfehéren meredtem a sárgás színű papírra, aztán gyorsan az éjjeliszekrényen álló gyertyához siettem, és elégettem a lobogó lángban. Nem maradt utána más, csak fekete hamu a kis fémtálka alján az olvadt viasz mellett. Perlina nem tudott uralkodni a vonásain – az arcára kiült a kíváncsiság. Tudtam, hogy mondanom kell neki valamit, ha azt akarom, hogy hallgasson.

- Payton elment – feleltem neki a féligazságot. Így könnyebb volt, mintha valami teljesen valótlant találtam volna ki. Az ajkai elkerekedve egy hangtalan „ó”-t formáltak, és mintha csalódottságot láttam volna rajta. Reszkető kézzel öltöztem át, aztán felhajtottam a takarót, bár úgy sejtettem, hogy ez az éjszaka sem az lesz, amikor nyugodtan fogok aludni. Kezdtek kimerülni a vésztartalékaim, mivel a sok stressz és gond elszívta minden energiámat.

- Sajnálom – bújt be mellém Perlina, és elhelyezkedett az ágy másik oldalán. – De talán így lesz a legjobb. Nem jó játszani a tűzzel… Ha kiderült volna, hogy egy férfit rejtegetsz – borzongott meg.

- Na igen – hagytam rá. – Jó éjt! – Gyorsan elfújtam a gyertyát, és úgy tettem, mint aki aludni akar. Nem tudtam volna most végighallgatni a butuska locsogást. Ahhoz túl ideges voltam. Talán tényleg azt kéne tennem, amit eredetileg is terveztem, de… képtelen lettem volna rá. Viszont azt sem engedhettem meg, hogy Paytonnek baja essen, bármilyen idióta is.

„Ha Casimir meghal, a barátod szabad. Ha holnap napnyugtakor még él, a barátod meghal.”

Rövid üzenet volt, de teljesen nyilvánvaló. Ha nem végzek Casimirrel, sosem látom viszont Paytont. Most mi a fenét csináljak?

Az ujjaim a sötétben gyűrögették a paplant, miközben a gondolataim ide-oda cikáztak. Kétségbe voltam esve. Eddig csak az én életem volt közvetlenül a tét. Ha elbukom, semmi nem változik azon kívül, hogy meghalok. De most… Most a változatlan szörnyű jövőkép mellett nem az én halálom állt a középpontban, hanem egy ismerősöm – talán barátom – élete. Ez nagyobb felelősség volt, mint tömegbe olvadt ismeretlen arcok jövőjének a terhét cipelni. Vagy legalább is pillanatnyilag nagyobb súlyokat éreztem a mellkasomon.

- Jól vagy?

- Nyugodtan menj aludni…

- De biztos, hogy…

- Menj! Jó éjt! – A kintről jövő hangokra felkaptam a fejem. Lassan fordultam oldalra, de Perlina már az igazak álmát aludta. A gondtalansága irigylésre méltó volt. Egy boldog tudatlan… Most szívesen lettem volna a helyében…

Megvártam, amíg elcsendesülnek odakint, aztán halkan kimásztam az ágyból. Magamhoz vettem a gyertyát és egy gyújtópálcát, majd lábujjhegyen az ajtóig lopakodtam. Ahogy kinyitottam, és fényt gyújtva körbevilágítottam, semmi különöset nem láttam. Mezítláb léptem ki a hideg kőre, ami a szoba padlóját fedő szőnyeg után nem volt túl kellemes érzés. Arra felé pillantottam, ahol a sötétben az ágyamat sejtettem, de nem mertem visszamenni a cipőmért, nehogy felébresszem Perlinát.

Hallgatózva tettem pár lépést Casimir szobája felé, mikor hirtelen megcsúsztam. Ijedten kaptam a fal felé, hogy megtámaszkodhassak, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem dobtam ki a kezemből a gyertyatartót és gyújtottam fel a házat.

Lehajoltam és a sötétvörös foltokkal tarkított kövek láttán a szemem elkerekedett a rémülettől. Vércseppek. A szívemmel a torkomban követtem a nyomokat egészen Casimir ajtajáig. Lehet, hogy valami baja esett? Megsérült?

Anélkül nyomtam le az ajtón a vaskilincset, hogy eszembe jutott volna kopogni, de azonnal meg is bántam. Casimir az asztalon lévő lavór mellett állt félmeztelenül. Lefagyva bámultam rá és ő is hasonlóan nézett vissza rám. Tudtam, hogy el kéne forduljak vagy magára kéne hagyjam, mégis képtelen voltam megmozdulni.

Végül zavartan sütöttem le a szemem, ennek köszönhetően pedig észrevettem valami furcsát, és eszembe jutottak a vércseppek a folyosó kövén. Ahelyett, hogy kifordultam volna az ajtón, azonnal beljebb siettem, és aggódva guggoltam le Casimir elé.

- Megsérültél – jelentettem ki a nyilvánvalót. A nadrágja szét volt hasítva egy helyen és bár nem látszott a fekete anyagon a vér, de mikor hozzáértem, az ujjamat vörösre festette.

- Csak egy karcolás – vonta meg a vállát. – Mindjárt bekötözöm.

- Majd én. És ki is kell fertőtleníteni – fogtam meg a karját felegyenesedve, és az ágy felé tereltem. Nem ellenkezett, bár a tekintete tartózkodó volt. – Mi történt? – kérdeztem, miközben visszamentem az asztalhoz. Felvettem a vízzel teli edényt és a mellette fekvő, tisztának tűnő rongydarabot, aztán tétovázva pillantottam Casimirre. Lehet, hogy ez mégsem volt a legjobb ötlet tőlem… - nyeltem nagyot.

- Valahogy… hozzá kéne férnem a sebhez – köszörültem meg a torkomat. Casimir tekintete sötétebbé vált, nekem pedig remegni kezdett a kezemben a lavór. Gyorsan letettem a földre, mielőtt még kiborítottam volna az összes vizet. Az elég kínos lett volna…

Azt hittem, hogy Casimir leveszi majd a nadrágját, de ehelyett leült az ágyra, és egyetlen rántással szétszakította a szárát egészen a térdéig. Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbültem vagy csalódottságot érzek.

- Találsz egy üvegcsét a fiókban, azt használd a fertőtlenítéshez – intett a fejével az éjjeli szekrény felé Casimir. Gyorsan előkerestem az üveget, aztán letérdeltem elé a földre. Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik, de igyekeztem nem tudomást venni róla.

- Hogy sérültél meg? – vontam össze a szemöldökömet, miközben lemostam vízzel a vágás széleit.

- Csak a bokor egyik ága végighasította a lábam odakint. A sötétben nem láttam rendesen, merre megyek – vonta meg a vállát Casimir. Hazudott. Ebben tökéletesen biztos voltam. Láttam már néhány kés ejtette sebet régebben, és ez is azokhoz volt hasonló.

- Szóval Perlina volt az árnyék, akit láttál odakint? Nem találkoztál mással? – érdeklődtem fesztelen hangon, mint aki elhitte az előbbi hazugságot.

- Kivel találkoztam volna? – Casimir lábán az egyik izom összerándult, ahogy a fertőtlenítőből pár cseppet öntöttem a sebbe, de nem szisszent fel.

- Nem tudom… Annyi titkod van – néztem fel a kék szempárba.

- Csak amennyi neked – felelte komolyan. Zavartan fordítottam a figyelmemet ismét a lábára.

- Nincs esetleg tűd és cérnád? – tereltem gyorsan másra a szót. – Nem igazán bírom a vért, de ezt össze kéne varrni.

- A szekrény aljában találsz egy fadobozkát – kaptam meg a választ. Kissé szédelegve tértem vissza végül az ágy mellé, de reméltem, hogy néhány mély lélegzet majd segíteni fog. Vagy egy percig próbálkoztam a cérna befűzésével, de túlságosan remegtem.

- Jól van, nyugi. Mintha csak egy ruhát varrnál – motyogtam magam elé, mikor végre készen álltam a művelethez. A gondolat, hogy akár a legkisebb fájdalmat is okozhatom, lezsibbasztotta minden tagomat. Legalább lenne valami fájdalomcsillapító… - futott végig az agyamon, aztán hirtelen megvilágosodtam. Óvatosan letettem a tűt a dobozka tetejére, aztán ismét az asztalhoz siettem. Megfogtam a kancsó bort, és pohár nélkül vittem oda Casimirhez. – Ezt idd meg! – nyújtottam oda neki.

- Le akarsz részegíteni? – vonta fel a szemöldökét, mire elpirultam.

- Csak azt akarom, hogy ne fakadj sírva a fájdalomtól – szurkálódtam, hogy eltereljem a figyelmet a zavaromról. Hogyan is tehetném meg, amit az apám és a levél írója elvár tőlem, miközben még fájdalmat sem tudok okozni Casimirnek.

- Ettől ne tarts! Csak csináld! – tette félre a kancsót anélkül, hogy beleivott volna.

Tétován próbáltam rájönni, hogyan állna jól kézre a seb, aztán végül az egyik tenyeremet a lábának támasztottam, míg a másikkal varrni kezdtem. Lélegzetvisszafojtva igyekeztem minél gyorsabban és finomabban öltögetni. Néha-néha felpislantottam Casimirre, de az arca meg sem rezdült, csak lehunyta a szemét.

Bízott bennem. Korábban az volt a legnagyobb problémám, hogyan kerüljek a közelébe, hogy végezni tudjak vele, most viszont bármikor találtam volna lehetőséget rá, mégis képtelen voltam megtenni. A Sors iróniája.

Megkönnyebbültem, mikor végül elvágtam a cérnát és letettem a tűt. Csak most, utólag kezdtem felfogni, hogy egy élő embert foltoztam össze, nem pedig egy szétszakadt ruhát. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam, aztán pakolászni kezdtem.

- Köszönöm – hallottam meg a hálálkodást.

- Nincs mit. – Az ablakhoz sétáltam, kinyitottam, aztán egyszerűen kiborítottam rajta a vértől rózsaszín vizet. Itt már csak így ment ez.

A szemem önkéntelenül pásztázta végig a környéket egy fekete alak után kutatva, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor semmi mozgást nem fedeztem fel. Talán Valdemar megunta a kis játékát, vagy Casimir elijesztette, mikor kiment az árnyék után.

Ahogy visszafordultam, az üres edény kicsúszott a kezemből és fémes koppanással ért földet. Casimir alig pár centire állt tőlem, egyáltalán nem hallottam, mikor lépett mögém. Egy dobbanást kihagyott a szívem, csak hogy utána vágtába kezdjen.

- Miért jöttél be hozzám? – kérdezte. Egy másodpercig értetlenül pislogtam rá. – Már rég aludnod kellene…

- Nem tudtam – vallottam be.

A torkomban megint fojtogató gombóc keletkezett, ahogy eszembe jutott az álmatlanságom oka. Eddig legalább megoszthattam a gondolataimat Paytonnel, de most olyan egyedül voltam. Legszívesebben mindent elmondtam volna Casimirnek. Annyira reméltem, hogy nem taszítana el, hanem megértene és segítene, mégsem mertem próbára tenni ezt a hitemet.

- Ha akarod, adhatok egy gyógynövényből készült főzetet, ami segít – ajánlotta, de megráztam a fejem.

- Nem, köszönöm. – Tiszta fejjel át kellett gondolnom, mit tegyek. Az alvástól nem jutottam volna előrébb. Pár pillanatig szemlesütve, némán toporogtam, aztán felsóhajtottam. – Akkor én most megyek… - léptem egyet az ajtó felé, de odáig már nem jutottam el.

A forró férfiajak úgy csapott le rám, akár egy ragadozó a prédájára. Öntudatlan engedelmességgel viszonoztam a csókot, és mikor Casimir eleresztett, egy hajszál választott el az ájulástól. Kábult tekintettel meredtem rá, miközben próbáltam rájönni, mi is történt.

- Ezt a püspök vacsorája óta meg akartam tenni.

- Tényleg? – rebegtem a kérdést, mint egy reménykedő tinédzserlány. Fogalmam sem volt, mit ütött belém – talán Casimir közelsége vagy a hirtelen rám törő magány és félelem tette -, de jól esett a csók. Jobban, mint esnie szabadott volna.

- Igen. Így már kvittek vagyunk – fordított nekem hátat Casimir. Mikor felfogtam a szavai értelmét, leforrázva meredtem magam elé. – Jó éjt! – tárta ki az ajtaját, aztán várakozóan nézett rám.

Olyan voltam, akár egy zombi. A végtagjaim anélkül mozdultak meg, hogy azt tudatosan eldöntöttem volna. Csak miután egyedül maradtam a sötétben, azután zúdult végig rajtam a szégyenkezés jéghideg áradata magával hozva hordalékként a düh érzését. Tettem két lépést a hálószobám felé, aztán meggondolva magam visszafordultam.

Megint kérdezés nélkül téptem fel az ajtót, de most a bosszúság vezetett, nem az aggodalom. Úgy láttam, sikerült meglepnem Casimirt, de nem adtam időt neki a kinyilatkoztatásra.

- Tudod, vicces, hogy te nevezel engem gyerekesnek! – csattantam fel. – Próbálok veled normálisan viselkedni, segítek, hálából pedig megalázol. Mi ez, ha nem egy durcás kisfiú visszavágása? Semmivel sem vagy jobb nálam, tudod? – vágtam az arcába, miközben ökölbe szorultak a kezeim. Az erőm fogyóban volt, a tűrőképességem pedig éppen meginogott a szakadék fölött, amelynek a kifeszített kötelén egyensúlyoztam, amióta csak megérkeztem ebbe a világba. – Ma este… - szorult össze a torkom. – Ma este szükségem lett volna egy kis támaszra. Jó volt, hogy nem kellett a sötétben feküdnöm egyedül a gondolataimmal, hanem elterelhettem a figyelmemet. Azt hittem, hogy… Úristen, már az is megfordult a fejemben, hogy… - feszülten hunytam le a szememet. Nagyobb szükségem lett volna valaki segítségére most, mint bármikor máskor, de nem volt senkim. Olyan szörnyen féltem egyedül.

Összerezzentem, mikor megéreztem az érintését az arcomon. Felpattant a szemem és elkerekedett a csodálkozástól. Casimir vonásai lággyá olvadtak, mintha a szeretet egyik legtisztább érzése finomította volna meg őket. Ahogy előre hajolt, azonnal tiltakozásba kezdtem. Engem többé nem ver át!

A kezem addig püfölte a mellkasát, amíg az ujjai a csuklómra nem fonódtak. Csak most jöttem rá, hogy az ajtóhoz szorultam. Nem volt menekülési útvonal, Casimir pedig ismét egyre közelebb hajolt hozzám.

- Ne merészeld! – suttogtam neki. Nem tudtam olyan meggyőző lenni, mint szerettem volna. Rántottam egyet a karomon, csak hogy a tiltakozás jeleit mutassam, aztán felsóhajtottam, mikor az ajka az enyémhez ért. Ez most gyengéd csók volt. Épphogy csak végigsimított a számon. Hallottam a saját zihálásomat, ám nem tudtam tenni ellene. Talán nem is akartam. – Kérlek, ne verj át megint… Kérlek… - suttogtam inkább magamnak egyfajta imaként, mint neki, miközben megemeltem a fejem, hogy jobban elérjem őt.

A nyelveink óvatos ismerkedésbe kezdtek, hogy a következő pillanatban egy sóhaj parancsára vadul hajszolni kezdjék egymást. Forróság öntött el és reszkettem. Soha azelőtt nem éreztem ilyesmit. Kihúztam magam az egyre gyengülő szorításból, de ahelyett, hogy eltaszítottam volna Casimirt, a kezemet a nyakába kulcsoltam, és még közelebb húztam magamhoz. Csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor már mindketten levegő után kapkodtunk.

- Őrült egy nőszemély vagy! – döntötte a homlokát az enyémhez. Más esetben sértésnek vettem volna a jelzőt, de olyan gyengéden ejtette ki, hogy most inkább bóknak számított.

- Mert mindig felbosszantasz – ismertem el.

- Ha ez a vége, megéri – kuncogott. Egy másodpercig hagytam, hogy az önfeledt boldogság végigcikázzon rajtam, de aztán ismét bekúszott a tudatomba a valóság. Halk sóhaj hagyta el a számat.

- Máris megbántad? – simult Casimir tenyere a nyakamra.

- Nem – ráztam aprót a fejemen, aztán eltökélten felnéztem a szemébe. Egyetlen pillanat alatt döntöttem, és minél előbb túl akartam lenni rajta, nehogy meggondoljam magam. – Azt mondtad, szeretsz engem… Tényleg így van? – kérdeztem.

- Szeretlek.

- De biztosan engem? Nem azt a régi Rodericát, akivel leveleztél? – vártam aggódva a választ. Casimir elhúzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Ő nem érthette, miért kérdezem ezt, de számomra a válasza felért egy megváltással.

- Téged szeretlek – jelentette ki határozottan.

Kihúzódtam az öleléséből, és a kezem a gyomromra szorítva sétáltam a szoba közepére. Egy hang – Payton hangja – azt ordibálta a fejemben, hogy fogjam be, amíg még lehetőségem van hallgatni, de nem figyeltem rá.

- Meg kell, hogy öljelek – csúszott ki a számon, amitől a leginkább rettegtem. Casimir szeme összeszűkült.

- A Rend miatt egyszer már megpróbáltad, de azt hittem, bízol bennem. Elmondtam neked az igazat.

- Tudom. És nem akarom megtenni. Nem fogom megtenni – próbáltam megmagyarázni az ujjamat tördelve. – De szükségem van a segítségedre, hogy életben tudjalak tartani és másnak se essen baja.

- Másnak? – tette fel a kínos kérdést.

Próbáltam rájönni, hogyan is magyarázzak el mindent, de olyan nehéz volt. Minden titkom egyszerre akart kitörni belőlem. Fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék Paytonön, mikor még azt sem tudom, ki tartja fogva. Kellett valaki, akiben megbízhatok, és bármilyen őrültségnek is számított, Casimir volt az egyetlen jelöltem.

- Van egy barátom. Még otthonról ismerem – kezdtem bele. – Valaki fogva tartja, és holnap napnyugtakor meg fogják ölni, hacsak… - haraptam be a számat.

- Hacsak nem végzel velem – fejezte be a mondatot helyettem Casimir, miután megvilágosodott.

- Fogalmam sincs, mit tegyek. Csak azt tudom, mit nem tudnék megtenni – nyújtottam ki felé a kezem. Mikor megfogta, apró megkönnyebbülést éreztem. – Félek, hogy képtelen vagyok egyedül megoldani a dolgot, és baja esik a barátomnak – ismertem be, miközben a tehetetlenségtől könnyek gyűltek a szemembe. A gyengeségem nyilvánvaló volt. Csak egy ostoba nő vagyok – ahogyan Payton is mindig megmondta -, aki nem képes magától semmire. Be kellett látnom az igazát.

Casimir elgondolkozva meredt a szoba egyik sarkába, én pedig aggódva vártam, hogy mit reagál.

- A Rendnél van a barátod? – kérdezte végül.

- Nem tudom. Lehet…

- Először őket kéne leellenőriznünk – hümmögött maga elé Casimir. – Közben meg készítek egy listát azokról, akik el akarhatnak tenni láb alól, és ilyen módszerekhez folyamodnának. Vannak egy páran… - nevetett fel sötéten, mire megborzongtam. Tényleg ennyien szomjaznának a vérére már most?

- Akkor… segítesz? – motyogtam halkan.

- Persze, hogy segítek! – vágta rá azonnal. – Már az elején hozzám kellett volna fordulnod. Nekem bármit elmondhatsz, hát nem érted? – merült el a tekintetemben.

Hinni akartam neki. Annyira hinni akartam! A torkom összeszorult a sok felgyülemlett szótól, amelyek ki akartak törni belőlem: „Nem Roderica vagyok, a nevem Katherine. A jövőből jöttem, hogy megöljelek, de beléd szerettem!”.

A felismeréstől hirtelen elsápadtam.

Miért pont ő? És mikor történt? Fogalmam sem volt róla. Talán nem is számított.

- Rica? Jól vagy? – kapott utánam Casimir, mikor meginogtam. Sosem voltam még rémültebb, mint ebben a pillanatban. Ha ezernyi vérszomjas vámpírral álltam volna szemben, az is könnyebb lett volna. Ahogy előre vetettem magam Casimir karjába és megcsókoltam, a könnyeim gátja azonnal átszakadt.

- Szeretkezni akarok veled – suttogtam Casimir fülébe, miközben a kezem végigsiklott a mellkasán. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot. Egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy a lehető legközelebb tudhassam magamhoz. A bőre forró volt, az izmai pedig megrezzentek az érintésem alatt.

- Én is nagyon szeretnék – mormolta rekedtes hangon, de végül egy finom, ám határozott mozdulattal eltolt magától és letörölte a könnyeimet. – De nem használhatom ki a helyzetet, és nem foszthatlak meg az erényedtől. Az nem lenne helyes – rázta meg a fejét. Csalódottan vettem tudomásul, hogy tényleg komolyan gondolja. – Gyere, aludj egy kicsit, majd én vigyázok rád! – tűnt el hirtelen a talaj a lábam alól, ahogy Casimir a karjába emelt. Féltem tőle, hogy túl megterhelő a súlyom neki, főleg a sebesült lába miatt, de sikeresen elcipelt az ágyáig és belefektetett.

- Tudod, sosem hittem volna, hogy egyszer ilyet mondok, de túl jó vagy… - nevettem fel halkan, miközben betakargatott és egy csókot nyomott a homlokomra.

- Nem is tudod elképzelni, milyen hatalmas erőfeszítésembe kerül – mosolygott rám halványan. – De majd egyszer… Miután elvettelek feleségül. Akkor az asszonyommá teszlek. – Az ígéretétől elpirultam és a szívem gyorsan tempóba kezdett.

- Honnan veszed, hogy igent mondanék? – kötözködtem félig viccelődve, hogy elnyomjam a sötét gondolataimat. Hogyan is tehetném meg, mikor két különböző világban élünk és végső soron az ellenséges oldalon állunk…

- Mert olyasmiket is tudok rólad, amiket még te sem tudsz magadról – simított végig a hüvelykujjával az ajkamon. – De most már tényleg aludj! Holnap szükségem lesz a segítségedre, hogy megmentsük a barátodat – húzódott hátrébb, de nem hagyott magamra. Az ágy támlájának döntötte a hátát úgy, hogy pont rám láthasson. Kinyúltam, és megfogtam a kezét.

- Köszönöm, hogy segítesz! – motyogtam egy ásítás után.

- Köszönöm, hogy bíztál bennem – felelte. Egy ideig még, ha a testünk nem is tehette, a pillantásunk szerelmeskedett egymással, aztán lassan lecsukódott a szemem.

Démoni érintés - 16. fejezet

16. fejezet

A kocsi zötyögve halad végig a köves úton, ami egyáltalán nem tett jót az amúgy is kavargó gyomromnak. Casimir még mindig várakozva fürkészte az arcomat, pedig már ezerszer elmondtam neki, hogy semmi sem történt. Béna voltam és leestem a lépcsőn, ennyi. Tényleg ez történt. A kis balesetem előtti eseményekről pedig nem kell tudnia.

Nem mintha nem néztem volna végig, hogyan törli fel Valdemarral a padlót – a gondolat is elégedettséggel töltött el -, hanem mert tudtam, hogy ha megtenné, akkor ő kerülne bajba. Végül is, miért hinnének az én állításaimnak a püspök szolgájának szavával szemben. Főleg, hogy egyébként sem nagyon kedvelik Casimirt, és csak azért tűrik meg a társaságukban, hátha kibújik egyszer a szög a zsákból. Ha elszólná magát vagy olyasmit tenne, amibe beleköthetnek, azonnal elfogatnák. Persze, ha így történne, az valószínűleg megváltoztatná a jövő menetét, de én nem így akarom megmenteni a világot…

Ahogy megállt a kocsi, Casimir kiszállt, és lesegített engem is. Nem vártam meg, azonnal bicegni kezdtem a ház felé, bár tudtam, hogy jön utánam, mert hallottam a lépteit. Már majdnem a bejáratnál voltunk, én pedig azt hittem, megmenekültem végre a kérdésektől, mikor újra megszólalt.

- Szóval, nem mondod el?

- Mit? – morogtam. Miért nem képes annyiban hagyni a dolgot…

- Hogy mi történt – ért be két nagyobb lépéssel.

- Már elmondtam – ragadtam meg az ajtón lévő fémkarikát, de Casimir ujjai a csuklómra fonódtak, a másik kezével pedig maga felé fordított. Olyan szomorú és átható volt a tekintete, hogy elöntött a lelkifurdalás. Tudta, hogy hazudok neki, és ez bántotta. Vajon mit szólna ahhoz, ha azt is tudná, mi mindenben nem mondok még igazat neki… - rándult meg a gyomrom. – Jól van. Tényleg történt valami. De nem akarom elmondani, és ha egy kicsit is fontos vagyok neked, nem faggatsz róla – tört ki belőlem a vallomás, miközben kihúztam magam a kezei közül. Lesütött szemmel vártam a reakcióját, miközben egy kis követ bámultam a lábam előtt.

- Igazságtalan ezzel jönnöd. Ha tovább kérdezlek, azt jelentené számodra, hogy nem vagy fontos. Ha pedig nem, akkor tényleg nem vagy az, mert nem érdekel, mi történt veled. Nincs jó válasz.

- Nem tudom, mit mondhatnék… - ráztam meg a fejem. A hideg miatt a leheletem halovány fehérséget hagyott maga után a levegőben.

Casimirrel minden annyira bonyolult volt, még egy egyszerű beszélgetés is. Más azt mondaná, hogy jó, akkor békén hagylak, vagy tovább követelné, hogy most azonnal mondjak el mindent, de Casimir egyiket sem tette. Csak közölte a gondolatait és visszadobta nekem a labdát még nagyobb bűntudatot keltve bennem.

- Azért nem beszélek, mert nem akarom, hogy bajod legyen – néztem fel végül. Bosszantott, hogy tudtam, mire játszik, mégis képes volt célt érni nálam. Casimir egy másodpercig nem szólt egy szót sem, aztán közelebb lépett hozzám.

- És amikor a lábaddal olyan illetlen helyeken jártál, akkor nem gondoltál arra, hogy gondot okozhat a viselkedésed? – vonta fel a szemöldökét. A vér az arcomba tódult, és hirtelen nagyon forrónak éreztem az éjszaka hűs levegőjét. Sokszor csináltam bolondságokat, de ilyen nyíltan nem lett volna merszem beszélni róluk. Mikor Hale-nek hat évesen megmutattam a bugyimat, mert azt mondták a fiúk, hogy úgysem merem, akkor is mindketten tudtuk, mi történt, de sosem beszéltünk róla. Vannak titkok, amelyek tabunak számítanak, még akkor is, ha mindenki beavatott.

- Képzelődtél. – Meg akartam fordulni, hogy bemenjek a házba, de Casimir nem hagyta – az ujjai bilincsként tartottak egyhelyben. A közelsége forrósággal öntött el, de Valdemar erőszakossága után kicsit zavarónak is találtam. Ösztönösen húzódtam el tőle, mire azonnal elengedett.

- Nem hinném, hogy ilyesmiről képzelődni tudnék – felelte, de a hangja elég bizonytalannak tűnt – valószínűleg az előbbi reakcióm miatt.

- Akkor lehet, hogy az atya tévedt rossz útra – vontam meg a vállam. A beugró kép egyszerre volt vicces és bizarr. Casimir arcán fintor futott végig.

- Azt hiszem – hála az égnek – elég valószínűtlen, hogy egy női lábat összetévesszek az atyáéval.

- Akkor nem tudom, mi történhetett – tettettem az ártatlant.

- Én tudom – támasztotta a fejem mellett az ajtónak a tenyerét. Feszülten pislantottam felé, miközben ujjaim a szoknyámat szorongatták. – Zavart, hogy gyerekesnek neveztelek, ezért megpróbáltad bebizonyítani nekem, hogy nő vagy. Csakhogy elég gyerekesek az ilyesfajta játszadozások, nem gondolod? – húzódott gúnyos mosolyra Casimir szája. A mellkasomat elöntötték a düh lángjai elfeledtetve velem a szorítást a gyomromban.

- Menj a pokolba! – ütöttem el magamtól a kezét. Bár tökéletesen igaza volt, sosem ismertem volna be neki. Az egy dolog, hogy én tisztában vagyok a viselkedésemmel, az pedig egy másik, hogy élvezettel dörgöli a képembe a valóságot.

- Így beszélned sem lenne szabad. Ez is bajba keverhet… Egy nő ne káromkodjon és ne emlegesse a poklot! – feddett meg úgy, akár egy gyereket.

- Miért egy férfinak szabad? – vágtam csípőre a kezem, aztán mikor rádöbbentem, hogy ez sem túl felnőttes viselkedés, magam köré fontam a karjaim.

- Az sem túl szép, de egy férfi más. Sokkal többet megengedhetünk magunknak gond nélkül, mint ti.

- Éljen az egyenjogúság! – fújtattam.

- A mi? – ráncolódott össze a homloka értetlenül.

- Lényegtelen – legyintettem lemondóan. Úgysem értené meg, hogy miért is vagyok mérges, hiszen teljesen más világban, más szabályok között nevelkedett. – Bemehetnénk végre? Megfagyok és a lábam is fáj! – nyűgösködtem. Casimir eleresztett és hátrébb lépve az ajtó felé mutatott. Végre kinyitottam, aztán besétáltam a házba.

- Nos, hogy ment? – Keith sietett elénk, és aggódva várta a válaszunkat.

- Egész jól. Legalább is semmivel nem buktatott le minket – intett felém a fejével Casimir, aztán a konyha felé indult. – Szólok Magdalenának, hogy lássa el a sebed.

- Seb? Milyen seb? – Keith mellém lépett, és vizsgálódva fürkészett.

- Csak elestem és beütöttem a térdem – sétáltam a szalon felé. Próbáltam leplezni a sántikálásomat, mert nem akartam, hogy Keith is ezen csámcsogjon egész este. Mellette és Casimir mellett úgy éreztem magam, mintha üvegből lennék. Tudtam, hogy gyengének és esetlennek tartanak, és ezért ösztönösen meg is feleltem az elvárásaiknak, bármennyire is nem akartam. Pont, mint az iskolában…

Akárhányszor Payton lekicsinylő megjegyzést tett rám, és kinyilvánította, hogy szerinte miért is nem vagyok közéjük való, azonnal elszúrtam valamit zavaromban. Idegesítő volt, hogy én magam igazoltam az állításait. Egyedül Hale és az apám hitt bennem. És persze nekik is csalódást okozok – mértem végig Casimirt, aki Magdalenával a nyomában lépett be a szalonba. Már rég meg kellett volna oldanom ezt az ügyet, de én csak szerencsétlenkedek, és egyre mélyebbre ásom magam abban a bizonyosban…

- Kifelé, Úrfik! – harsogta Magdalena, miután letette az asztalra a vízzel teli edényt. Casimir odaadott neki egy kis üvegcsét, aztán Keith-szel magunkra hagytak. – Jól van, ez nem is olyan vészes – mosolygott fel rám a jóravaló tekintet. – A fiúknak ennél sokkal csúnyább sebei voltak. Képzeld csak el, Casimir egyszer egy almafáról esett le. Szegény asszonyommal azt hittük, hogy kitörte a nyakát. De ő csak felpattant, leporolta magát, aztán újra visszamászott, és az istenért sem tudtuk leimádkozni, hogy kimossuk a horzsolásait – csóválta meg a fejét, és olyan arcot vágott, mintha az elmesélt történet alig pár órája történt volna.

Halkan felszisszentem, mikor a nedves rongy a sebemhez ért, aztán összeszorított fogakkal tűrtem, hogy Magdalena valami csípő folyadékot öntsön a térdemre. Mikor végzett, bekötözött egy tiszta, fehér kendővel, aztán visszaigazgatta a szoknyámat.

- Köszönöm – hálálkodtam, miközben a ráncos kezek visszadugaszolták a kis üvegcsét.

- Segítsek átöltözni az alváshoz? – emelte fel az edényt Magdalena.

- Nem, köszönöm. Egyedül is menni fog. Jó éjt! – búcsúztam el, majd a lépcsőkhöz mentem. A lábam fájt, a feszültségtől és az ijedtségtől hulla fáradt voltam. Az egyetlen, amire vágytam, hogy eldőlhessek az ágyamon. Félve nyitottam be a szobámba, mert valahányszor kimerülten csak egy kicsit aludni szerettem volna, valami mindig közbejött.

Miután meggyújtottam az ágyam melletti gyertyát és átöltöztem, kissé megnyugodva másztam be a meleg paplan alá. Alig pár perc kellett csak ahhoz, hogy elnyeljen a sötétség, de nem volt nyugalmam még öntudatlanul sem.

Álmomban ismét a püspök kastélyában jártam, és bármelyik folyosóra is léptem, a végén mindig ott állt Valdemar. Hiába menekültem előle, a sötét szemek megtaláltak és kéjesen vizslattak.

Arra ébredtem, hogy a szívem veszettül dobog és a lepedő a saját verejtékemtől nedvesen tapad hozzám. Jó pár percig képtelen voltam megmozdulni, csak a mellkasomra szorítottam a tenyeremet, aztán végül sikerült annyira összeszedni magam, hogy kikászálódjak az ágyból. Mezítláb az ablakhoz sétáltam, és félrehúzva a függönyt kinéztem a kertbe. Nem messze a sövényektől fekete villanást láttam a szemem sarkából, aztán mikor arra fordultam, a lábaim reszketni kezdtek.

Egy pillanatig azt hittem, hogy még mindig alszom, de bárhogy is pislogtam, a rémkép nem akart eltűnni a szemem elől. Úgy rántottam vissza a helyére a függönyt, hogy az majdnem leszakadt. Hogy jutott be a kapun az a szemét? És egyáltalán mi a fenét akar?

Mikor rájöttem, hogy zihálok, mélyen beszívtam a levegőt, aztán pedig kieresztettem a tüdőmből. Végül is a házba nem juthat be úgy, hogy senki ne vegye észre, igaz?

Óvatosan újra elhúztam egy hajszálnyit a függönyt, de Valdemar még mindig ugyanott állt. A fekete ruhájában és köpenyében úgy nézett ki, mint a halál küldötte. Tényleg ijesztő volt.

Olyan gyorsan öltöztem át, mintha bármelyik pillanatban rám nyithatott volna, aztán kilopakodtam a folyosóra. Casimirnek és Keith-nek nem mondhattam el, mi történt, de muszáj volt valakivel megosztanom. Ha történne velem valami, legalább legyen, aki tudja, hol keressen…

- Payton, én vagyok. Bemehetek? – kopogtattam alig tíz perc múlva az elhagyatott vendégszoba ajtaján. Odabentről nyűgös morgolódást vártam, amiért hajnalok hajnalán felzargatom a legszebb álmából, de végül nem kaptam semmi választ.

Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és csak a fejemet dugtam be a résen, de az ágy teljesen üres volt. Ahogy beljebb léptem, rájöttem, hogy a szoba is az. Dühösen jártam körbe az egészet, hátha Payton legalább valami üzenetet hagyott nekem, de semmi. Hová a fenébe mehetett? És miért nem szólt? A francba is, csak egymásra számíthatunk ebben a nyomorult világban, erre szó nélkül lelép!

Morgó hang hagyta el a számat, aztán ahogy megfordultam, felsikkantottam.

- Jézusom! Te meg mit keresel itt? – meredtem Keith-re, aki a nyitott ajtóban állt.

- Én is ezt akartam kérdezni tőled. – Mintha hazugságvizsgálót kötöttek volna rám, úgy éreztem magam a rám szegeződő barna tekintettől.

- Én csak nem tudtam aludni, és körülnéztem a házban egy kicsit… - adtam semmitmondó választ remélve, hogy nem veszi észre az idegességemet és hisz nekem. – Most te jössz a magyarázattal – tereltem rá a szót.

- Láttam, hogy a folyosókon mászkálsz egyedül és kíváncsi voltam, hová tartasz – feszültek meg a máskor lágy, szinte kisfiús vonások.

- Te kémkedsz utánam és követsz? – háborodtam fel, de közben meg is könnyebbültem. Még jó, hogy most jött rá Keith-re ez a kíváncsiság. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha rájön, hogy egy férfit rejtegetek a vendégszobában…

- Tudom, hogy nincs jogom hozzá, de… - hajtotta le szégyenkezve a fejét. – Azt hittem, Casimirrel találkozol itt.

- Már miért találkoznék… - kezdtem volna bele, aztán megértettem. – Ó! – megbotránkozva préseltem össze a számat. – Szóval, ezt nézed ki belőlem? Hogy titokban összefekszem a saját unokatestvéremmel?

- Nem, én nem hittem, hogy ti… hogy… Én csak… Ne haragudj! – sóhajtott fel végül a hajába túrva, és olyan arcot vágott, amitől az ember még egy gyilkosságot is megbocsátott volna neki. – Egy ökör vagyok! Bocsáss meg!

- Semmi gond – sétáltam el mellette. Nem akartam belemenni egy újabb kényelmetlen beszélgetésbe. Egyszer már elmondtam, mit érzek és gondolok, és ez egyáltalán nem változott azóta.

- Várj! – kocogott utánam Keith, ahogy a földszint felé mentem. Legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba, de féltem egyedül lenni. Ha Payton fel tudott mászni az ablakomhoz a múltkor, más is megteheti – borzongtam meg, és egy pillanatra ismét átfutottak rajtam a püspök otthonában tapasztalt érzések.

Mikor Valdemar alig pár milliméternyire állt előttem, annyira kicsinek és védtelennek éreztem magam. Teljesen leblokkoltam, és eszembe sem jutott védekezni. Mintha az agyam törölt volna minden információt, amit az önvédelemről tanultam. Persze, minket főleg vámpírok ellen készítettek fel. Hogy hogyan használjuk a karót vagy egy tőrt, és hogy a legjobb védekezés egy vérszívóval szemben kivételesen nem a támadás, hanem a menekülés.

A testi erejükkel szinte lehetetlenség volt szembeszállni, viszont ha elég ügyes volt az ember és volt nála néhány hátráltató eszköz – szenteltvíz vagy kereszt -, akkor a futás szégyen volt, de nagyon is hasznos. Arra valahogy nem számítottam, hogy egyszer egy élő embertől kellhet majd megvédeni magam.

Vajon még mindig odakint áll és utánam leskelődik? – meredtem a bejáratra, miközben azon dühöngtem magamban, hogy miért nem karmoltam legalább meg, mikor sarokba szorított.

- Rica? – Keith hangjától megrezzentem.

- Igen? – pislogtam rá úgy, mintha csak most döbbentem volna rá, hogy mellettem áll.

- Baj van vagy miért torpantál meg hirtelen? – Eddig észre sem vettem, hogy az utolsó lépcsőfokon állok mozdulatlanul. Megmarkoltam a szoknyámat, aztán folytattam az utat az étkező felé.

- Semmi baj, csak elgondolkoztam – feleltem, miközben elhatároztam, hogy legközelebb nem hagyom magam megfélemlíteni. Ha kell, karmolok, harapok vagy csípek, de még egyszer nem fogok úgy viselkedni, mint egy gyenge nő.

A nap olyan gyorsan rohant el, hogy szinte észre sem vettem. Casimir és Keith a szalonban sakkozott egész délután, miközben Magdalena engem tanítgatott a konyhában az almássütemény elkészítésére. Már fülig lisztes voltam, mikor végre sikerült úgy megsütnöm egy adagot, hogy az nem égett oda és nem volt olyan lapos, mint Eve Evans, az egyik otthoni ismerősöm mellkasa.

- Ügyes vagy, ez már egész jó lett – hümmögött Magdalena biztatóan, bár nem mertem volna megesküdni rá, hogy tényleg komolyan gondolja. – Vigyél a fiúknak pár szeletet! – nyújtotta felém a tányért.

Mikor beléptem a szalonba, Casimir és Keith észre sem vettek. Mindketten a fekete-fehér kockás táblára meredtek, és olyan koncentráció ült ki az arcukra, mintha csak élet-halál harcot vívnának egymással. Megálltam az ajtóban, hogy ne zavarjam őket, és csak figyeltem. Casimir szürke tekintete megvillant, aztán felemelte a kezét, és a sötét lovat áthelyezte egy másik mezőre a korábbi helyéről. Ahogy végzett, a mutatóujját a szájára fektetve várta ellenfele lépését, miközben valószínűleg előre gondolkozott. A szeme sarkában apró ráncok keletkeztek, amiktől idősebbnek – és vonzóbbnak – tűnt.

Keith pillantása ide-oda járt a táblán. Az arca nyugodtnak tűnt, de láttam, hogy az asztal alatt toporog a lábával. Megvártam, amíg lép, aztán megköszörültem a torkomat. Mindketten egyszerre kapták fel a fejüket, és mindkettejük vonásai ellágyultak, ahogy megpillantottak. Zavartan léptem közelebb, aztán letettem a tányért az asztal szélére.

- Almás süti, én csináltam – kínáltam meg őket. – Remélem, hogy nem lett túl szörnyű… - haraptam be az alsó ajkamat aggodalmaskodva.

- Biztosan isteni lett – mosolygott fel rám Keith, aztán a kezébe vett egy szeletet, és a lehulló morzsákkal nem törődve beleharapott. A szeme lecsukódott és halk mormoló hangot hallatott, akár egy elégedett macska. – Tényleg isteni! – erősítette meg a saját szavait, miután lenyelte a falatot.

- Te nem kóstolod meg? – fordultam Casimir felé, de mikor megláttam a tekintetét, hátrahőköltem. Az ablak felé meredt, aztán hirtelen felpattant, és kiszáguldott a szobából. Döbbenten néztem utána.

- Ezzel meg mi történt? – vontam össze a szemöldökömet, miközben Keith nyomában az előtérbe mentünk. A bejárat nyitva volt, Casimir pedig egy fáklyával a kezében állt odakint és maga elé nyújtva a fényforrást körbenézett.

- Te meg mit csinálsz, testvér? – lépett mögé Keith.

- Láttam valakit – jött a válasz, mire összerándult a gyomrom. Rémülten próbáltam kivenni a körvonalakat a félhomályban, de semmit sem láttam. Valdemar egészen a házig merészkedett volna? Vagy Payton jött vissza és túl óvatlan volt?

- Nem lehet, hogy csak képzelődtél?

- Nem, biztos, hogy… Ott van! – Casimir keze a sövény felé mutatott, és mielőtt még észbe kaphattam volna, rohanni kezdett.

- Casimir, ne! – kiáltottam utána. A lábaim gondolkodás nélkül indultak utána, de Keith keze sorompóként állított meg.

- Megőrültél? Nem bóklászhatsz a sötétben! – ragadta meg a vállamat. – Menj vissza a házba, én Cas után megyek. Gyerünk! – lódított az ajtó felé. Kelletlenül sétáltam Magdalena mellé, aki megjelent a hangzavarra.

- Jól van, gyere be, kedvesem! – csukta be az ajtót a nő, aztán visszavezetett a konyhába.

- Nem kéne segítenünk vagy valami? – szemeztem a falon lévő fáklyával, ami megvilágította a helyiséget. Legszívesebben azonnal felkaptam volna, hogy a fiúk után menjek. Mi van, ha elkapják Paytont? Keith-ék gonosztevőnek nézhetik, Payton pedig tiszta szívéből gyűlöli Casimirt, és gondolkodás nélkül…

Idegesen fúrtam az ujjaimat a tincseim közé. Gondolni sem akartam arra, hogy bármelyiküknek baja eshet.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – nyomott le az egyik székre Magdalena, aztán elkezdett a kenyérsütés rejtelmeiről beszélni. El akarta terelni a figyelmemet, de láttam, hogy az egyik kést közvetlenül a keze mellé teszi, hátha szüksége lesz rá.

Hatalmas sziklákkal a gyomromban várakoztam, és mire a bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, már kész idegroncs voltam. Magdalena keze a kés nyelére csúszott, de mikor meghallottuk a fiúk hangját, mindketten megnyugodva fújtuk ki a levegőt.

- Hogy csinálhattál ilyen butaságot? – hallottam meg Keith feddő hangját, még mielőtt őt magát megláthattam volna. Csak akkor jöttem rá, kihez is beszél, mikor kiértünk az előtérbe. Perlina lehajtott fejjel állt, a ruhája kissé zilált volt, a hajából pedig levelek és ágak meredeztek, de Keith sem nézett ki jobban. Fehér inge végig volt szakadva a mellkasánál, és igazán mérgesnek tűnt.

- Én csak…

- Csak? Éjszaka a kertben bujkálsz és leskelődsz? Mégis mi ütött beléd? – csattant fel Keith. Perlina összerezzent, aztán elpirult. Láttam, hogy mozog a szája, de olyan halkan suttogott, hogy nem hallottam, mit felel. Azt viszont láttam, hogy a düh által festett ráncok eltűntek Keith arcáról, és hirtelen, mintha bűntudat csillant volna a szemében.

- Kisasszony, Úrfi! Hogy néznek ki? – csapta össze a kezét Magdalena, és elsietve mellettem sopánkodásba kezdett, majd felrángatta az emeletre Perlinát.

- Casimir hol van? – fordultam Keith-hez, de megrázta a fejét.

- Még odakint. Valószínűleg az árnyat keresi, szólok neki, hogy már megtaláltam – intett a lépcsők felé a fejével. – Mindjárt visszajövünk – ígérte.

Elgondolkozva indultam az emeletre, hogy megnézzem, mi történt Perlinával. Vajon mit kereshetett odakint?

Mikor beléptem a szobámba, Magdalena éppen lerángatta a szakadt ruhákat Perlináról, és hálóruhát adott rá. Leültem az ágyam szélére, és megvártam, amíg végeznek és egyedül maradunk.

- Akkor ma éjszakára megint szobatársak leszünk, gondolom… - kezdeményeztem beszélgetést, de Perlina nem reagált, csak az ablakhoz sétált, és kibámult rajta. – Elmondod, hogy kerültél ide? – Fejrázást kaptam válaszként. – Haragszol rám? – próbálkoztam újra.

- Csak azért… - kezdett beszélni, aztán hirtelen elhallgatott. – Ez meg mi? – nyújtott felém egy papírdarabot. Átvettem tőle, és a sorokat átfutva, mintha hasba rúgtak volna. Payton… Ez nem lehet…