Helen Pollard: A kis francia panzió

Helen Pollard A kis francia panzió című könyve az elejével fogott meg magának. Beleolvastam a KMK honlapján az első fejezetbe, és Emmy barátja olyan szinten felhúzott a mocsok viselkedésével, hogy egyszerűen el akartam olvasni, hogyan lesz végül jól hátsón billentve és elküldve egy bizonyos helyre.

A történet egy Emmy nevű nőről szól, aki a barátjával, Nathannel nyaralni utazik Franciaországba, a La Cour des Roses nevű kis panzióba. Egyik este a panzió tulajdonosa, Rupert rosszul lesz, és mikor Emmy segítségért rohan az emeletre, rajtakapja a barátját a panziótulajdonos feleségével, Glóriával. A történet arról szól, hogyan tudja Emmy feldolgozni a megcsalást, hogyan képes újraépíteni önmagát, és hogyan szeret bele abba a helybe, ahol összedőlt az egész élete.

Fejlődésregény

Elsőre az ember azt gondolná, hogy ez a regény egy könnyed romantikus sztori lesz, a főhősnőt megcsalják, de a romantikus francia környezetben jön majd egy férfi, aki megmenti őt a magánytól és szomorúságtól. Aki erre számít, téved, ez a történet valójában ennél sokkal-sokkal többről szól. Arról, hogyan ébred rá egy nő önmaga értékére, hogyan válik erőssé, önállóvá, egésszé, és találja meg a valódi célját és helyét a világban.

Emmy olyan régen benne van egy rossz kapcsolatban egy olyan férfival, aki teljes mértékben tesz rá, hogy észre sem veszi, ez így nem normális. Amikor megtörténik a megcsalás, és Nathan megbánás helyett érzéketlenül, teljes érdektelenséggel és gúnnyal reagál az egészre, Emmy még mindig a megoldást keresi. Megbocsátana a férfinak, próbál rájönni, hogyan menthetné meg a kapcsolatát. Eközben olvasóként én már üvöltöttem magamban, hogy az istenit neki, hát nem látod, hogy ez a görény nem érdemel meg téged? Hogy te ennél sokkal többet érsz? Ne pitizz neki, hanem rúgd szét azt a bizonyos testrészét!

Vagyis Emmy önbecsülését olyan szinten leépítette ez a kapcsolat, hogy az olvasó előbb tudja, vége van (vége kell, legyen!), és sokkal jobban jár Nathan nélkül, mint ahogy erre Emmy maga rájönne. Ha körülnézek akár a közelemben, akár a távolabbi környezetemben, sok Emmyhez hasonló nőt látok, aki annyi időt, energiát feccölt egy kapcsolatba, hogy nem tudja vagy akarja meglátni, milyen férfira is vesztegette el az éveiket. Ezeknél a nőknél általában vagy szép lassan telik be a pohár, és középkorúként jönnek rá, hogy ebből elég volt, vagy valami hirtelen csapás éri őket, pl. egy megcsalás, és emiatt nyílik fel a szemük. Szóval Emmy karaktere teljesen reális szerintem, és ő még jól járt, hogy időben ráébredt arra, felesleges még több évet elvesztegetnie.

A megcsalás után Emmy rájön, hogy Nathan csak cselédnek nézte, sosem segített neki semmiben, és a szemében nem ért sokat sem Emmy, sem a kapcsolatuk. Az, ahogyan a megcsalás után Nathan az életét éli, amilyen döntéseket hoz, tökéletesen megmutatja, hogy mennyire gerinctelen alak. És szerintem nem én leszek az egyetlen olvasó, aki amellett, hogy élvezte az olvasást, végig azt várta, megkapja-e Nathan végül azt, amit érdemel.

Ez utóbbit nem árulom el, ám azt igen, hogy Emmy rengeteget változik a regény során. Olyan apróságoktól kezdve, hogy rájön, képes férfisegítség nélkül is beparkolni egy kompra, olyan nagy dolgokig, mint hogy egyedül is boldog tud lenni.

Honvágy

Valahányszor olyan könyvet olvasok, amelyben a főszereplő kiszakad a rohanó, városi hétköznapokból, és talál a békés, nyugodt kis helyet, ahol valóban boldog lehet, egyfelől kicsit irigykedem, másfelől elfog egyfajta honvágyhoz hasonló érzés.

Ebben az esetben is ez történt.

A La Cour des Roses panzió és a környezete maga a paradicsom. Persze, ott sem lehet lazsálni, Emmy végül nyaralóvendégből egyfajta ideiglenes segítővé válik beteg sorstársa, Rupert mellett. Takarít, bevásárol, főz és gondoskodik a vendégekről. Mégis… a munkáját szívvel, örömmel végzi, és megszabadul attól a stressztől, amit a nagyvárosi munkahelyek nyomasztó, kapitalista légköre teremt.

A panzióban persze nem csak munka várja. Gyönyörű környezet, sokszínű kisvárosi légkör, amelyben mindenki ismer mindenkit, pihenés és persze némi romantika.

Az biztos, ha a La Cour des Roses valóban létezne, és Rupert felajánlaná, gondolkodás nélkül költöznék oda (persze a családommal együtt). Álom, álom, szép álom, de néha jó álmodozni az ehhez hasonló könyveknek köszönhetően, és elképzelni, hogy egyszer a valóságban is eljön majd a lehetőség, és elég bátrak leszünk megragadni.

Férfiak a háttérben

Nagyon tetszett, hogy bár volt romantikus szál a történetben, sőt, több férfi is Emmy életének részévé vált, nem nyomták el őt ezek a férfikarakterek, és a romantikus szál sem nyomta el a személyiségfejlődés szálát – sőt, erősítette azt.

Ryan a panzió fiatal, dögös kertésze az első, aki felkelti Emmy figyelmét. A fiú segít abban, hogy Emmynek ne csak emberként, hanem nőként is visszatérjen az önbizalma. Rendes srác, aki szerencsére pont azt adja Emmynek, amire a nőnek szüksége van, és nem vár el többet annál. Tetszett, ahogy fiatal kora ellenére képes volt Emmyvel együtt felnőttként kezelni a helyzetet és a köztük lévő vonzódást is.

Aztán ott van Alain, akit Emmy eleinte többféle szempontból is félreért és félreismer, ám végül rájön, hogy milyen ember is valójában. Szintén nagyon tetszik, hogy a végső döntését az életéről nem az alapján hozza meg, hogy mit érez egyik vagy másik férfi iránt, hanem az alapján, hogy ő maga mit szeretne. Vagyis az életét, jövőjét többé nem a férfiaktól teszi függővé, akkor sem, ha vonzódik valamelyikükhöz, esetleg szereti is valamelyiküket.

A sorstárs

Rupertet először önző érdekek is vezérlik abban, hogy Emmyt bevonja a szálló életébe, lévén, egyedül maradt betegen, és így nem lenne képes ellátni a feladatait. Ám az, hogy munkát ad Emmynek a lehető legjobb dolog, amit a nőért tehet. Kirángatja őt a keserűségéből és célt ad az életének. Emmy bebizonyíthatja a szálló körüli feladatai által önmagának, hogy férfi nélkül is tud boldogulni, képes elintézni fontos és bonyolult dolgokat, olyasmiket is, amiket korábban rábízott volna Nathanre, mondván, ő a férfi, ő jobban tudja.

Emmy olyan szinten élvezi az új, ideiglenes munkáját, ahogyan a valódi munkáját már rég nem. Csak ez sem tudatosult benne korábban. Kellett a sokk, az új környezet, az új kaland ahhoz, hogy rájöjjön, nem elégedett úgy egészében véve az életével. Nemcsak a párkapcsolatával, hanem a munkájával, az otthonának mondott modern hidegséggel berendezett lakásával és a városi élettel sem.

A kérdés csak az, hogy bátrabb-e, mint az emberek többsége, és fel tudja-e adni az egész addigi, viszonylag biztonságot nyújtó életét egy új, bizonytalansággal teli életért cserébe.

A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik azokat a sztorikat, amelyekben kevés a cselekmény, ám annál több a belső, lelki vívódás, változás. Valamint azoknak, akik odavannak azért az igazi, elbűvölő, francia hangulatért, amelytől akkor is honvágya lesz az embernek, ha sosem járt korábban Franciaországban.

Kedvenc karakter: Emmy, Alain, Rupert.

Kedvenc jelenet: amikor Emmy váratlan látogatót talál a lakásában.

Kedvenc idézetek:

„– Ez a te életed. Azt kell tenned, amit tenni akarsz. Hallgass a szívedre, Emmy! Erre az egyre kérlek.
– És szerinted a szívem idehúz?
Kiitta a teáját, és felállt.
– Ezt nem nekem kell tudnom.”

„– A kapcsolatban anya a főnök, ha erre magadtól nem jöttél volna rá. Mindannyiunkat ő igazgat, és ő intézi a dolgainkat.
– És az apád ezt hogy bírja?
– Csendben, panasz nélkül – feleltem, majd gyorsan a védelmére keltem. – Nincs elnyomva, ő egyszerűen ilyen szelíd ember, neki így is jó. Látja, hogy anyának ez örömet okoz, úgyhogy hagyja, hadd irányítson. Sokat dolgozik, és szerintem neki épp elég, hogy a munkahelyén megmondja, ki mit csináljon, otthon örömmel adja át a stafétát anyának.
– Mivel foglalkozik?
– Könyvelési vezető egy nagy gyártó cégnél.
Rupert nevetésben tört ki.
– Hogy van ez veled meg a könyvelőkkel? Azt hittem, Nathannel végeztél velük.
– Jó, hát apa volt előbb – feleltem sértődötten. – Ha valaki, akkor Nathan volt itt a felesleges könyvelő.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Catherine Rider: Csók Párizsban

A Csók New York-ban után Catherine Rider ezúttal egy Párizsba kalauzolja el a romantikára vágyó olvasóit. A kötet hősnője Sierra Fuentes, aki egy gondosan megtervezett párizsi utazás helyett egy életre szóló élményt kap Jean Luck-től, a helyes francia sráctól.

Gyere, éld át a Blogturné Klub tagjaival a romantikus kalandokat, és a turné végén a könyv egyik példánya is a tiéd lehet.

Catherine Rider Csók Párizsban című regényét Rácz-Stefán Tibi ajánlotta nekem. Megkérdezte, nem lenne-e kedvem csatlakozni a turnéjához, én meg átfutottam a fülszöveget, és úgy döntöttem, hogy jöhet. Ha nem is francia író írta a történetet (egyébként egy angol és egy amerikai szerzőpáros írta álnéven), mégis csak köze van Párizshoz, én meg szeretem azt a hangulatot, amit Franciaország nyújt a könyvek lapjain.

A történet egy Serena nevű lányról szól, aki azért utazik Párizsba, hogy végrehajtsa a Romantikus Projektet. Eme projekt arról szól, hogy végigjárja azokat a helyeket, amelyeket a szülei is végigjártak anno a nászútjukon, és emlékalbumot készít a túráról az édesanyjának. A nő ugyanis rosszul viseli, hogy a férje, Serena édesapja meghalt nemrég egy balesetben. A Romantikus Projekt azonban egy francia fiúnak, Jean-Lucnek köszönhetően nem úgy sül el, ahogyan ezt Serena előre megtervezte.

Felépítés

A történet egyetlen nap alatt játszódik. Serena megérkezik Párizsba, a nővére felelőtlenségének köszönhetően egy vadidegen srácra, Jean-Lucre marad a pesztrálása, és ketten együtt végigkalandozzák a várost. Számomra kicsit gyors volt így a tempó, én nem hiszek abban, hogy egyetlen nap alatt igazi barátság, majd szerelem lehet egy friss ismeretségből. Ha a cselekményt több napra, mondjuk legalább két hétre osztják fel az írók, akkor sokkal hihetőbb lett volna számomra a történet, és valószínűleg két hét is kevés arra, hogy az ember végigrohanjon egy listányi helyszínt Párizsban, ezért ugyanúgy fuccsba mehetett volna Serena terve. Persze, magát a történetet így is élveztem, csak jót mosolyogtam magamban azon, hogy ez a valóságban azért nem így működik az esetek 99,9%-ban.

A történet felváltva mutatja be nekünk Serena és Jean-Luc szemszögét E/1-ben. Ennek örültem, mert mindketten küzdenek olyan lelki problémákkal, amelyeket a másik szemén át nézve nem lehetett volna olyan pontosan és hitelesen bemutatni.

Egy szülő elvesztése

Serena elvileg az anyja miatt akarja végigcsinálni a Romantikus Projektet, ám valójában inkább neki van szüksége erre az egészre. Egyfelől, hogy feldolgozhassa az apja halálát, másfelől, hogy elgondolkozhasson a saját életéről.

A valós párizsi élményeket először fel akarja áldozni egy lista miatt. Olyan mereven ragaszkodik ahhoz, hogy tartsa magát a tervhez, hogy észre sem veszi a valóban fontos dolgokat, amik pedig ott vannak körülötte. De persze, ember tervez, Isten végez, és az égiek Jean-Lucöt küldték, hogy keresztbetegyen a listának, és közben valami még fontosabbat, jobbat adjon Serenának.

Serena viselkedését és érzéseit teljesen megértem. Sokszor az ember nem veszi észre, hogy mi az igazán jó neki. Ragaszkodik egy tervhez, egy álomhoz, mert azt gondolja, a boldogságához muszáj megvalósítania. Aztán jön a Sors, és teljesen más irányba tereli. Talán eleinte tart attól, hogy a korábbi terv félresiklása majd boldogtalanná teszi, aztán rájön, hogy sokkal boldogabb ebben az új helyzetben. Elmúlt az akarás görcse, és talán sokkal könnyebben megvalósul az eredeti álom is, ha már nem kényszeresen ragaszkodik hozzá az ember. Én pont ezen mentem át az írással kapcsolatban nemrég, úgyhogy igazolhatom, ez a szál teljesen reális a történetben érzelmi szempontból

Amikor a félelem irányít

Jean-Luc is elvesztette az apját, bár másképp, mint Serena. Az ő apja nem halt meg, csak épp elhagyta őt, és az USA-ban új családot alapított. A traumáját erősíti az is, hogy a nagypapája, aki segített őt az anyjának felnevelni, Alzheimer-kóros, és már fel sem ismeri őt, vagyis bár akaratán kívül, de ő is elhagyta.

Jean-Lucnek emiatt kötődési problémái vannak. Mivel fél attól, hogy újra elhagyja az, akit szeret, ezért próbára teszi maga körül az embereket. Direkt elutasítóan viselkedik velük, hogy lássa, lelépnek-e vagy mindennek ellenére maradnak. Bármilyen furán fog hangzani, az ő lelkét is tökéletesen sikerült megértenem. Én pont ugyanilyen vagyok. Nem tudom, milyen konkrét trauma miatt, de tény és való, hogy amikor valaki túl közel kerül hozzám, akár lehetséges párként, akár barátként, elkezdek önkéntelenül olyasmiket csinálni, amik miatt megharagudhat, és ha nem elég kitartó és nem szeret igazán, akkor leléphet. Ez nem egy tudatos dolog, mindig csak utólag jövök rá, hogy már megint ezt tettem. Épp ezért kicsit furcsa volt számomra, hogy Jean-Lucnek elég, hogy rájön arra, mit is csinált a volt barátnőjével kapcsolatban, és azonnal képes változtatni önmagán. Az ember nem tudja ilyen gyorsan legyőzni a zsigeri, tudatalatti félelmeit. Szóval magát a félelmét, lelkét megértem, a gyors változása viszont csak egy romantikus regényben történhet meg, a valóságban biztosan nem menne ennyire hirtelen. Ami persze nem baj, hiszen ez egy romantikus regény, nem a valóság. :)

A hasonló kirakós darab

Serena életében van egy másik srác is, akit az iskolából ismer, de összefutnak Párizsban is. Mindenki azt mondja és ő maga is úgy látja, hogy a srác tökéletesen illene hozzá, mivel ők ketten nagyon hasonló személyiségek. Ugyanúgy szeretik precízen rendszerezni a dolgaikat, ugyanolyan felelősségteljesek. De valahogy még sincs meg az a bizonyos szikra…

Ez a szál nagyon tetszett, mert tökéletesen bemutatta, hogy az ember nem képes irányítani az érzéseit. Nem tud valakibe csak azért beleszeretni, mert az úgy lenne logikus, a szerelem magától jön, és sokszor olyan emberekbe szeretünk bele, akikbe pontosan tudjuk, hogy veszélyes. Mert nagyon mások vagyunk, nagyon mást akarunk. De hát, ez van…

És néha ez a másság mégis sokkal jobban működik, mint ha egy hozzánk hasonlóval jönnénk össze. Persze fontosak a közös pontok, pl. Serena és Jean-Luc esetében is vannak ilyenek. Igazából szerintem ők tökéletesen kiegészítik egymást. Serena túl komolyan veszi az életet, és közben mégis lemaradna róla, ha nem lenne mellette Jean-Luc, aki emlékezteti a valóban fontos dolgokra. Jean-Lucnek pedig kell valaki, aki a földön tartja, amikor komoly helyzet van, erre pedig Serena tökéletesen alkalmas.

Kalandozás Párizsban

Párizsnak csak egy-két ismert helyén járunk a regényben a karaktereket követve, egyébként számomra ismeretlen terepen haladnak, de a francia hangulat így is átitatja teljesen a sorokat. Jó érzés volt olvasni a bulihajóról, az étteremről, ahol tényleg a vendég számít, a kis könyvesboltról az üzenő falával. Kicsit úgy éreztem, mintha én is egy nyaraláson (jobban mondva telelésen) lennék, tökéletes kikapcsolódás volt számomra az a néhány óra, amíg a regényt olvastam.

Tetszett az az ötlet is, ahogyan végül Jean-Luc megvalósítja az egyetemi fotós projektjét. Bár nem volt nagy meglepetés, végig tudtam, hogy ez lesz a projekt vége, mégis jó volt végigkövetni azt, ahogyan erre Jean-Luc is rájött.

A regényt azoknak ajánlom, akik vágynak egy kis romantikus kikapcsolódásra francia hangulatú környezetben.

Kedvenc karakter: Jean-Luc, Serena.

Kedvenc jelenet: amikor Serena az anyukájával beszél telefonon.

Kedvenc idézetek:

„– Az egyedüllét a könnyű. HA együtt vagy valakivel, akkor folyton kezelned kell őt is és a helyzeteket is. És pont ez… – Leterítette a kártyáit (csupa hatost és hetest), hogy még jobban kihangsúlyozza, amit mond. – …pont ez a te bajod, Serena. Szeretnéd, ha lenne valakid, de azt akarod, hogy az egyszerű és könnyű legyen. Fel kellene tenned magadnak a kérdést, hogy tényleg az-e a legjobb neked, ha a dolgok egyszerűek és könnyűek.”

„– Drágám, az emberek csak a filmvásznon tökéletesek. Mert ott könnyű, és bármi gondjuk is van, pár órán belül megoldódik. De a való életben a kapcsolatok komoly erőfeszítést igényelnek. Néha szüntelen erőfeszítést. Ez legalább annyira fárasztó, mint amennyire izgató is, és ha az igaziról van szó, akkor megéri.”

Értékelés: TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 

Nyereményjáték:

A könyv harmadik főszereplője Párizs, amit a főhősök keresztül-kasul bejárnak, és így mi is megismerhetjük a nagyobb látványosságokat.
A játék egyszerű! Minden állomáson találsz egy képet valamelyik párizsi látványosságról, a feladatod, hogy beírd a Rafflecopter doboz megfelelő sorába, hogy mi az.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kép a játékhoz:

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

01. 09. Spirit Bliss Sárga könyves út

01. 11. Sorok Között

01. 13. Könyvvilág

01. 15. Deszy könyvajánlója

Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

Kavagucsi Tosikadzu Mielőtt a kávé kihűl című könyvét azért választottam ki magamnak, mert érdekel a keleti kultúra, és kíváncsi voltam, hogy vajon milyen is lehet egy japán színdarab regényváltozata.

A történet egy kis kávézóban játszódik, amelyet furcsa mítosz leng körbe. Állítólag, ha valaki leül az egyik asztal melletti székre, az bizonyos szabályok mellett utazhat az időben. A szabályok szerint, amíg a múltban van, nem állhat fel a székről, így csak azokkal tud kommunikálni, akik az adott napon ott vannak a kávézóban. Nem változtathatja meg a jövőt, bármit is tesz a múltban. Valamint azelőtt még meg kell innia a jelenben elé tett és az időutazás során magával vitt kávét, mielőtt az kihűlne, és amint az utolsó kortyot is megitta, visszatér a jelenbe. Ha nem issza meg időben a kávét, akkor viszont két világ között reked, és szellemmé változva a mágikus széken ülve kell töltenie az örökkévalóságot, míg valaki más le nem marad a kávé megivásáról.

Felépítés

A történet négy fejezetből áll, amely négy nő történetét meséli el. Egy elhagyott szerelmesét, egy borzalmas helyzetben lévő feleségét, egy lelkifurdalással küzdő nővérét és egy önfeláldozó anyáét. A történetek önmagukban is teljes egészek, de összefüggnek egymással, lévén a szereplők nem csak a saját fejezetükben bukkannak fel, és az adott fejezetek főcselekménye is megjelenik utalás szintjén mind a korábbi, mind a későbbi fejezetekben.

A szövegen érződik, hogy eredetileg színdarab volt. Nem is filmként, hanem színpadon megjelenített játékként láttam magam előtt olvasás közben, ami egyáltalán nem volt zavaró, sőt, nagyon szórakoztatónak és érdekesnek találtam.

Ami kicsikét nehézkessé tette az olvasást, az a sok japán név, amiről először azt sem tudtam eldönteni, hogy férfihez vagy nőhöz tartozik-e. Kellett némi idő és visszalapozgatás ahhoz, hogy mindig tudjam, ki beszél éppen vagy kiről beszél. Aztán végül megtanultam, hogy kit hogyan hívnak, és megoldódott ez a probléma.

Elhagyott, szerelmes nő

Fumikót egy hete pont az adott kávézóban hagyta el a párja, aki jó munkát kapott külföldön, és inkább azt választotta. A nő azóta is bánja, hogy beletörődött a férfi döntésébe, és nem mondta el legalább azt, mit érez, nem próbálta meg egyáltalán visszatartani őt. Gyötri a tudat, hogy talán, ha megnyílik a férfinak, akkor mégis mellette döntött volna a munkalehetőséggel szemben.

Szerintem mindenki volt már úgy, hogy adott helyzetben nem jutottak eszébe a megfelelő szavak, mert annyira sokkos volt, hogy nem tudta kimondani őket. Aztán utólag verte a fejét a falba, hogy mekkora idióta volt. És bármit megadott volna azért, hogy visszamehessen az időben, és ha nem is változtathatja meg a végkimenetelt, legalább a másik szemébe mondja, amit gondol, érez. Ez valamiféle megnyugvást, lezárást hozna az embernek, hogy ne a múlton rágja magát, és azon, mit kellett volna mondania. Fumiko is tudja, hogy a végkimenetel nem fog változni, a barátja így is, úgy is elmegy külföldre a munkája miatt, ám mégis ki akarja önteni neki a szívét, hogy megnyugodhasson.

Szóval teljesen reális szerintem, hogy Fumiko vállalja a kockázatot. Ha tudnám, hogy csak annyit kell tennem a biztonságos hazajutásért, hogy időben megigyam a kávémat, akkor szerintem nekem is megérné, hogy visszamenjek bizonyos helyzetekbe, és kimondjam, amit ki kell.

Kíváncsi voltam rá, hogy mit mond majd az exének, és ha nem változtathatja meg a jövőt, akkor vajon úgy érzi-e majd a jelenbe visszatérve, hogy volt értelme az időutazásnak… Annyit mondhatok, hogy a végén volt egy aprócska csavar, amit érdekesnek találtam.

A terhet cipelő, szerelmes feleség

Kohtake ápolónő és feleség. A férje, Fuszagi Alzheimer-kóros, mostanra odáig súlyosbodott az állapota, hogy meg sem ismeri a feleségét. A férfi tudatalattija viszont újra és újra elvezényeli őt a kávézóba, ahol ösztönösen olyan dolgokat tesz, amik a múltjához kötődnek. Kohtake természetesen nehezen viseli, hogy a férje bár még él, máris elvesztette, a fájdalmát pedig úgy próbálja elnyomni, hogy nem feleségként, hanem ápolónőként viszonyul Fuszagihoz. De ez vajon helyes? Nem veszít ezzel el még valamit azon kívül, amit már eddig is elveszített?

Véletlenül kiderül, hogy Fuszagi, amikor még önmaga volt, írt egy levelet a feleségének, de valamiért sosem adta át neki. Amikor Kohtake megtudja ezt, azért megy vissza a múltba, hogy megkérhesse a férjét, hadd olvassa el a levelét. Vajon szerelmeslevélről van szó, vagy valami más titkot rejtenek a Fuszagi által írt sorok?

Nagyon együtt tudtam érezni Kohtakéval. Az Alzheimer-kór leginkább a beteg szerettei számára borzalmas, el sem tudom képzelni, micsoda fájdalom lehet, ha az, akit szívből szeretsz, fel sem ismer. Én is mindenképpen kíváncsi lettem volna arra, hogy vajon mit is írt nekem a férjem, amikor még önmaga volt, szóval teljesen megértem, hogy Kohtake vállalta az időutazás veszélyeit. Az a tanulság pedig, amivel végül ez az utazás járt, igazán tetszett.

A bűntudatos nővér

Hirainak egy snackbárja van a kávézóval szemben, és sok időt tölt a kávézóban is, az ottani személyzettel végül is barátfélék. A húga, Kumi időről időre meglátogatja őt, hogy rávegye, jöjjön haza. Hirai ugyanis úgy döntött, hogy nem akar beszállni a családi fogadó vezetésébe, lelépett otthonról és saját életet elalakított ki, így a húgára (és a szüleikre) maradt a fogadó vezetése.

Ez az a fejezet számomra, amelyben nagyon kiütközik a nyugati és keleti gondolkodásmód különbsége. Hirainak ugyanis abban a kultúrában szinte egyfajta kötelessége lett volna átvenni a családi üzletet akkor is, ha őt ez boldogtalanná teszi. Én viszont, nyugati gondolkodású emberként úgy gondolom, hogy mindenkinek csak egy élete van, és azt nem úgy kell élnie, ahogyan mások (a szülei, a testvére, a társadalom stb.) elvárja tőle, hanem úgy, ahogyan az őt boldoggá és elégedetté teszi.

Épp ezért megértem Hirai bűntudatát, főképp azok után, ami történik majd (nem spoilerezek róla), de a történetének végkifejletével nem értek egyet.

Az igazi anya

Az utolsó fejezet többféle módon is eltér a többitől. Egyfelől ebben az esetben nem egy vendég, hanem a kávézó tulajdonosának, Nagarénak a felesége vállalkozik az időutazásra. Másfelől ő nem a múltba, hanem a jövőbe akar eljutni.

Nagare és a felesége, Kei helyzete borzalmasan nehéz. Kei súlyos beteg, de teherbe esik, az orvosok pedig azt mondják neki, ha megtartja a babát, abba nagy valószínűséggel bele fog halni. Ő mégis képtelen elvetetni a gyerekét. Ez a helyzet érzelmileg borzalmas lehet mind Keinek, mind a férjének. Kei tudja, hogy valószínűleg halálra van ítélve, és sosem láthatja majd azt a kis embert felnőni, akit annyira szeret, hogy a halált is vállalná miatta. Nagare pedig tudja, hogy valószínűleg el fogja veszíteni a feleségét és neki kell majd gondoskodnia teljesen egyedül egy kisbabáról. Valószínűleg az is ott van benne valahol mélyen, hogy egy olyan kisbabáról, aki miatt közvetetten elvesztette élete szerelmét. És bármennyire is szereti apaként a lányát, ez nagy lelki teher lehet számára. Kei azért akar előremenni a jövőbe, hogy láthassa a lányát, és azt, hogy nélküle is minden rendbe lesz vele és Nagaréval.

Nagyon tetszett, ahogyan ez a szál már egy korábbi fejezetben is elkezdődött úgy, hogy az olvasó csak gyanítja, miről is lehet szó, de nem biztos benne. És nagyon tetszik Kei kissé elbaltázott, mégis megható utazása a jövőbe. Számomra ez volt érzelmileg a leginkább megrázó, mégis a legszebb fejezet.

A szellemnő

Ahogy a bevezetőben is írtam, ha valaki nem issza meg időben a kávéját, akkor szellemként hozzákötődik a lelke az időutazó székhez. A könyv cselekménye alatt is van egy szellemnő a széken, aki úgy néz ki, mintha élő ember lenne, de nem csinál mást, csak olvas egy könyvet, issza az elé kitett kávét, és időről időre kimegy a mosdóba. Más csak akkor tudja igénybe venni az időutazó széket, amikor a szellemnő a mosdóba megy. Ha előbb megpróbálja lerángatni a székről, akkor a nő szörnyű átkot küld rá, amit csak egyféleképpen lehet feloldani.

Őszintén szólva kicsit hiányoltam a szellemnő sztoriját a könyvből. Kíváncsi voltam, ő vajon miért is ment vissza az időben, és miért nem itta meg időben a kávéját. De ez sajnos nem derül ki. Annyira célozgatnak, hogy néha, ha egy múltbeli személyt érzelmileg képtelenek vagyunk elengedni, akkor nem tudjuk meginni a kávét és otthagyni őt.

A négy fejezet alatt végig bennem volt a feszültség, hogy vajon az adott időutazó képes lesz-e visszatérni időben vagy valaki felváltja majd a szellemnőt a széken. Nem árulom el, hogy mi történt, így mindenki végigizgulhatja a könyvet úgy, ahogyan én tettem.

A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik a kicsit elvont, elsősorban az emberi sorsokról, lelkekről szóló regényeket és a keleti gondolkodásmódot.

Kedvenc karakterek: Kei, Nagare.

Kedvenc jelenet: amikor Keijel fotózkodni akar valaki.

Kedvenc idézet:

„– De azért… be vagyok ijedve rendesen – dadogta remegő hangon. – Remélem, jót hozok ezzel a gyermekemre – tette puhán a hasára a kezét. – Vajon magányos lesz-e a mama kicsi babája? Vajon sokat sír-e? – társalgott Kei a magzattal, ahogyan addig is. – Képtelen vagyok elvetetni téged, kicsim! Muszáj, hogy megszüljelek! Meg tudsz majd ezért bocsátani? – Kei hiába hallgatózott ezek után, nem érkezett válasz a gyermekétől. Arcán vékony érben csordogált alá a könnye. – Félek… ijesztő gondolat, hogy nem lehetek ott a gyermekem mellett… - Ezt egyenesen Nagarénak címezte. – Nem is tudom, mi legyen. Szeretném, ha boldog lenne ez a gyerek. Hogy lehet ijesztő egy ilyen egyszerű kívánság? – sírta.
Nagare nem felelt. A pulton felsorakoztatott papírdarvakat bámulta.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?

On Sai Apa, randizhatok egy lovaggal? című regényére azért voltam kíváncsi, mert sokan odavannak érte a környezetemben. Ezen kívül olvastam Beától a Calderon 1. részét, ami nagyon tetszett, és érdekelt, hogy vajon hogyan tud VP-s regényt írni.

A történet egy Mia Anne nevű lányról szól, aki az apjával, egy Asperger-szindrómás tudóssal Magyarországra, pontosabban Budapestre költözik. Az apa barátnőjét azonnal „baleset” éri és meghal, ám a körülmények eléggé furcsák. Mia Anne nem számíthat az érzelemmentes apja vigasztalására, ezért az álmaiba „menekül” egy varázslatos, furcsa világba dólények, lovagok és mágusok közé. Ám lehet, hogy az álom igazából valóság...

Négy az egyben

Nagyon érdekes volt a szövegfelépítés, ugyanis többféle zsánerű rész állt össze egyetlen egésszé. Ifjúsági romantikus fantasy, annak valamiféle kifigurázása, paródiája, mese és valami könnyedebb tudományos-fantasztikus történet egyvelege ez a regény. Kósza lova például azáltal, hogy bár alapvetően lóként működött, mégis voltak emberi reakciói, nagyon hasonlított nekem az Aranyhaj és a nagy gubancban lévő lóra, és amikor róla olvastam, mindig meseként láttam magam előtt a történetet. A romantikus jelenetek egy részénél az volt az érzésem, mintha a VP-s regények kifigurázását olvasnám, mert a leírások, gondolatok túl voltak írva. Biztosra veszem, hogy ez nem véletlen, hanem Bea furcsa, egyedi, mégis szórakoztató humorának a következménye. Amon részeinél fontos volt a tudomány és a logika, és valóban világpusztító probléma megoldásán törték a tudósok és katonák a fejüket, szóval ott azt éreztem, hogy valami könnyedebb tudományos-fantasztikus művet olvasok. A többi rész pedig nyilvánvalóan ifjúsági romantikus fantasy volt.

Ennek az egyvelegnek a részei egyébként kifejezetten szórakoztatóak voltak. Jókat kuncogtam a ló reakcióin, szintén jókat kuncogtam azon, amikor valamiféle VP-karikatúrát kaptam, imádtam Amon részeit és élveztem az ifjúsági fantasy részeket is.

Karakterek

Mia Anne átlagos tinédzserlány nem átlagos élettel. Komoly sérülést szenvedett egy balesetben, amelynek a következményeit azóta is nyögi, ám én nem emiatt sajnáltam a legjobban, hanem az apja miatt. Borzalmas lehet egy olyan apa mellett felnőni, aki képtelen igazán átérezni a dolgokat, és képtelen kifejezni az érzéseit. Mia Anne-nek szörnyen magányos élete lehet egy ilyen apával, főképp, hogy elvesztette az anyját, és most egy számára teljesen idegen országba is kellett költöznie. Szerintem az ő érzelmi fejlődése, gondjai, problémái önmagában kitennének egy izgalmas regényt mindenféle fantasyszál nélkül.

Kósza valódi VP-s főszereplő fiú, ez nem kétség. Jóképű, lovagias, hősies, romantikus. De én valahogy már kinőttem az ilyen karakterekből, úgyhogy talán ő volt az egyetlen pontja a regénynek, ami nem tudott úgy igazán megfogni. Nekem már kell, hogy a férfikarakternek összetett személyisége legyen, akár rossz tulajdonságai is, mert attól lesz emberi, élő. A tökéletes szépfiú érthető módon vonzza azt a korosztályt, akinek a regény szól, szóval On Sai pontosan eltalálta, milyen főszereplő fiúkaraktert kell alkotnia, de azt hiszem, szegény Kószának már nem én vagyok a célcsoportja. Ettől függetlenül szerintem mind Mia Anne, mind Kósza szerethető és érdekes karakter lehet a VP-t kifejezetten szerető olvasók számára.

Számomra a legérdekesebb karakter Amon volt, Mia Anne apja. Őszintén szólva annyit tudok a betegségéről, amennyit egy nyitott, érdeklődő átlagember tudhat, szóval azt nem tudom megmondani, mennyire volt hitelesen felépítve a karakter, de bízom Beában. Mivel pszichológiát tanult, biztosan sokat tud az Asperger-szindrómáról is. Szóval nekem, mint laikus olvasónak érdekes volt Amonról olvasni, és hihető is volt számomra, hogy egy ilyen betegséggel küzdő ember így gondolkodik, érez, cselekszik.

Amonnak mindene a logika és a tudomány, amit teljesen át tudok érezni, mert bár nekem vannak érzéseim, és kicsikét jobban ki is tudom fejezni őket, mint Amon, mégis az agyam a legfontosabb testrészem, a gondolkodás számomra a legjobb szórakozás, és mindent szeretek logikusan szemlélni. Számomra úgy tűnt, hogy igazából vannak érzések Amonban, csak egyfelől ő maga sem tudja beazonosítani őket, másfelől nem tudja, hogyan fejezze ki, amit éppen érez. Ezt is teljesen meg tudom érteni, mert az érzések kifejezésével nekem is gondjaim vannak sokszor. Én felismerem az érzéseimet, pontosan tudom, mi van éppen a kis lelkemben, de nem kevésszer fordul elő, hogy képtelen vagyok elmondani bárkinek is. Nem mintha nem tudnám szavakba önteni az érzéseimet, hanem inkább mire eljutnék odáig, hogy valakivel beszélhetnék, totálisan hülyeségnek és lényegtelennek tűnik az egész.

Szóval talán azért találtam érdekesnek Amon karakterét, mert bár csak haloványan, de hasonlítok rá, és vele tudtam leginkább azonosulni a karakterek közül. Érdekelt, hogy végül megtanulja-e, hogyan mutassa ki a szeretetét a lánya iránt, mert az apró jelekből kétségtelenül tudni lehet, hogy szereti őt (még akkor is, ha ez sem benne, sem Mia Anne-ben nem tudatosul).

Nagyon örültem, hogy Mia Anne és Kósza mellett Amon is saját fejezeteket kapott. Ez jó ötlet volt, mert ha csak Mia Anne szemén át láthattam volna Amont, valószínűleg kevésbé értem őt meg. Így, hogy beleláthattam a fejébe, gondolataiba, érzéseibe, megfigyelhettem a logikáját, gondolkodásmódját, nagyon izgalmas karakterré vált. Számomra ő a legjobban kidolgozott, legösszetettebb karakter a könyvben, aki nem tökéletes, de mégis valami bizarr módon kedvelhető, és akit igazán élőnek érzek.

Egy másik világ

Kicsit sajnáltam, hogy Mia Anne csak az alvás idejét tölti a másik világban, aztán ébredéskor visszakerül a valóságába, mert szívesen megismertem volna még jobban, részletesebben Kósza világát. A lovagoknál pl. izgalmas karakternek tűnt Lilloha nagyasszony, aki öreg, törékeny nőként akkora hatalommal bír, hogy ő vezeti a lovagok rendházát. Vajon hogyan tett szert ekkora hatalomra, hiszen ebben a világban nem úgy tűnik, mintha a nők egyenlők lennének a férfiakkal. Középkori módi dívik, ahol a nőt vagy szende szűzként adják férjhez, vagy fátyoltáncos (vagyis prostituált) lesz belőle.

Abban reménykedem, hogy talán lesz folytatása a regénynek, amelyben több időt tölthetünk Kósza világában, és kicsit jobban megismerhetjük a felépítését, működését, szokásait, népeit stb.

Dólények és egy gonosz isten

A dólényekkel, gonosz istennel kapcsolatos vonal számomra kicsit zavaros volt így első olvasásra. Nem igazán értettem, hogy a tudósokból, katonákból álló csapat hogyan jutott el odáig, hogy rájöjjön mindenre. Főképp azt nem tudom, honnan szedték, hogy egy isten a főgonosz. Számomra nem állt össze a gondolatmenetük. Lehet, hogy nem is kellett összeállnia, mert olyan adatok, vallási szövegek, legendák stb. alapján jöttek rá, amelyeket nem mutatott be nekünk a regény. Az is lehet, hogy csak nekem nem tiszta a gondolkodási folyamatuk, nem tudom… Arra is gondoltam, hogy egy bizonyos karakter súgott nekik, de azt meg nem értem, hogy miért tette volna, az ő érdekeit inkább az szolgálta, hogy megfigyel, nem az, hogy segít. Talán egyszer majd újraolvasom a történetet, és másodszorra lehet, hogy kitisztul ez a szál is, vagy megkérdezem Beát, hol is akadhattam meg a szál felfejtésében.

A dólényekkel kapcsolatban furcsa volt először ez a dióelmélet, de végül is, miért ne lehetnének a diók másik világból származó gonosz lények? A természet nagyon fura amúgy is, sok bizarr kinézetű bizarr tulajdonságokkal bíró növény és állat is létezik, akikről első pillantásra tutira azt gondolnánk, hogy földönkívüli életformák. Aztán rájövünk, hogy földi lények, csak épp a tenger mélyén vagy az őserdőben élnek, és így eddig nem találkoztunk velük.

Szóval bár furcsa ez a diós dolog, nekem ennek ellenére (vagy épp pont ezért) bejött. Egyedi gondolat, amelynek köszönhetően nem a megszokott szörnyeket kaptuk a megszokott főgonosz mellé. És így kiegyenlítődött a megszokott és az újdonság mérlege.

Jó ötlet volt On Saitól beleszőni a történetbe a Mondocont és az ottani rajongókat. Ezáltal sok ember azt érezhette, hogy még jobban része a történetnek, és hogy ez az egész akár a valóságban is megtörténhetne. Azt mondjuk, nem tudom, hogy a valóságban a mondoconos emberkék ugyanígy reagáltak volna az eseményekre, ahogyan a könyvben vagy sem. Én csak egyszer voltam Mondoconon évekkel ezelőtt, de ha valódi szörnyek jelentek volna meg ott, nem biztos, hogy beszálltam volna a harcba (hacsak nincs más választásom, mert nincs hová menekülni). XD Lehet, hogy a rendszeres mondoconosok bátrabbak, mint én. :)

Ateisták és a napalm

Ez nem igazán kapcsolódik magához a regényhez, de van benne Amon szájából egyetlen mondat, amit logikátlannak tartok és elgondolkoztatott. :D Azt mondja, hogy az ateisták napalmot dobnának bármilyen istennek látszó emberkére, hogy teszteljék, valóban halhatatlan-e. Nos, ateistaként állíthatom, hogy ez logikátlan. Mivel mi, ateisták nem hisszük, hogy létezik bármiféle isten, ezért sosem dobnánk senkire napalmot, még ha istennek is látszik, mert úgy gondolnánk, valójában nem isten az illető, és nem akarnánk senkit megölni. Szóval szerintem ez nem az ateistákra jellemző, maximum az őrültekre, de ők meg, ha ateisták is, nem az ateizmusuk miatt cselekednének így, hanem mert őrültek. Bocsi, tudom, ez nem tartozik a könyvelemzéshez, csak annyira piszkálta az agyamat a gondolat, hogy gondoltam, megosztom veletek. XD

A regényt azoknak ajánlom, akik kifejezetten szeretik a VP-s főszereplő karaktereket, de azt sem bánják, ha a történet időnként kizökken a megszokott VP-s mederből, és valami többet is ad annál.

Kedvenc karakter: Amon.

Kedvenc jelenet: amikor Amon először kimutatja egy tettel az érzéseit a lánya felé.

Kedvenc idézetek:

„Aki már volt valaha szülő, pontosan tudja, hogy ez az a kor, amikor az intelligencia szélsőségekkel és végtelen akarattal párosul. Nem véletlen, hogy a forradalmakat fiatalok robbantják ki. Később ugyan idősebbek veszik át a vezetést, és az ő nevük kerül bele a történelemkönyvekbe, ám a kezdet mindig a vakmerő kölykökön múlik.”

„– Várjunk csak! Úgy értitek, világuralmat adtatok egy istennek, akit most nem ölünk meg? Mondjátok, hogy nem! Hogy ez csak egy vicc! – Elán halántékán rángatózott egy ideg. A lovag olyan dühbe gurult, hogy inkább pár lépéssel távolabb ment a csoporttól. Kósza és Táncos követte. – Nem bírom a mágusokat, sosem bírtam egyetlen rohadt mágust sem!”

Értékelés: TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT