Fiona McPhillips A hallgatás sebei című kötetében az 1980-as évek Írországába kalauzol bennünket, az elit iskolák és élsportolók zárt világába. Főhősünk, Louise Manson azért szeretne a neves Highfield iskolába járni, hogy kiderítse, mi vezetett barátnője tragikus halálához, de arra ő maga sem számít, hogy a sötétség, aminek a nyomába ered, őt magát és végzetesen magával rántja. Tartsatok velünk a blogturné három állomásán, ismerjétek meg ezt az egyszerre izgalmas, mély indulatokat kiváltó és érzékeny kötetet, és nyerjétek meg a Magnólia Kiadó által felajánlott példányt!
Miért választottam ezt a könyvet?
Minden olyan történet érdekel, ami a női jogokról szól. Ami bemutatja, milyen hímsoviniszta, veszélyes világban kell élniük a lányoknak, nőknek. Ami talán abban is segíteni próbál, hogyan lehet túlélni ebben a világban, sőt, esetleg megváltoztatni pozitív módon ezt a világot, hogy végül minden lány és nő számára biztonságossá válhasson.
Véleményem a könyvről
A történet két idősíkon fut, ami egymást váltva mutatja be az eseményeket. A múltbeli Lou, bár a város szegényebb felében él az alkoholista anyjával, a gimnázium utolsó évében átjelentkezik az elit iskolának számító Highfieldbe, ahová végül fel is veszik. De nem az a célja, hogy a jobb iskola által jobb egyetemre kerülhessen, és jobb életet teremthessen magának, hanem az, hogy igazságot szolgáltasson a legjobb barátnőjének. Tina a Highfieldbe járt, és nemrég öngyilkos lett, mert az iskola edzője megerőszakolta. Lou rájön, hogy nem Tina az egyetlen, akit az edző szexuálisan és egyéb módokon bántalmaz. Ám mikor megpróbálja csapdába csalni és leleplezni, rájön, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint azt korábban gondolta.
A jelenbeli Lou már felnőtt, mikor váratlanul megkeresi a gimnazista osztálytársa ügyvéd öccse, és elmondja neki, hogy a Highfieldben ismét megtörtént ugyanaz, ami a múltban. Az áldozat ezúttal hajlandó kiállni a bántalmazója ellen, ám szükség van Lou vallomására is a múltról, ami által bizonyíthatják, hogy a Highfield hosszú idő óta eltussolja azokat az ügyeket, amik rossz fényt vethetnének az iskolára. Lou élete ismét a feje tetejére áll, és a múlt árnyai megint megkeserítik az életét.
Elég sok olyan könyvet olvastam már, ami lányok, nők elleni erőszakról szólt, de azt hiszem, ez a könyv mutatja be a legtökéletesebben azt, hogyan is működik ez az egész a valóságban. Ha valaki nem érti, miért nem beszélnek az áldozatok, miért „hagyják magukat”, miért állnak elő 10-20-30-40 év múlva azzal, ami velük történt, ebből a könyvből megkaphatja a válaszokat.
Mert a ragadozó férfi pontosan tudja, mit mondjon, mit tegyen, mivel zsaroljon, hogyan bizonytalanítson el, miként érje el, hogy úgy érezd, te voltál a hibás. Mert ha mégis beszélsz, és elmondod, mi történt veled, elég nagy az esély rá, hogy nem kapsz segítséget, sőt! Téged fognak hazugsággal vádolni, hibáztatni. Mert a világ szerencsére folyamatosan változik, és ennek köszönhetően az idő múlásával mégis egyre többen hisznek az embernek, ha évtizedek múlva is, de megszólal. Mert ha beszélsz, nemcsak a környezetedben élők reakcióját kell elszenvedned, hanem a médiának köszönhetően vadidegenek köpködését, vádaskodását, zaklatását, fenyegetéseit is. Igen, ebben a könyvben minden-minden pontosan, érthetően és átérezhetően benne van. Szóval, aki tudni akarja a miérteket, meg akarja érteni a miérteket, az olvassa el ezt a könyvet!
Lou karaktere mind a múltban, mind a jelenben nagyon szerethető volt számomra. Iszonyatosan féltettem őt McQueen edzőtől, mert bár Lou elméletben tudta, mivel kell szembenéznie, ha valóra akarja váltani a tervét, gyakorlatban csak egy fiatal lány volt, aki ugyanúgy lefagyott és rettegett, amikor épp McQueen karmai közé került, mint az összes többi áldozata. A veszély ellenére nem adta fel, igazságot akart szolgáltatni a legjobb barátnőjének, és meg akarta védeni az egyik új osztálytársát (és egyben a lányt, akibe beleszeretett), Shaunát, akit az edző szintén évek óta bántalmazott.
Egyetlen töredékmásodpercem maradt arra, hogy döntést hozzak, és egyszerűen nem tudok semmilyen kifogással előhozakodni, mert nem akarok jelenetet rendezni a lányok előtt, akik még mindig a biciklitároló körül járkálnak. Szóval ugyanazt teszem, mint mindig, amikor egy férfi kellemetlen helyzetbe hoz: megyek vele, és imádkozom, hogy minden rendben legyen.Később majd azt gondolom, hogy én döntöttem úgy, hogy vele menjek, a szabad akaratomból. De nem úgy tűnik. Úgy érzem, hogy két dolog között választhatok: vagy megteszem, amit kérnek tőlem, vagy mindenki túl rinyálósnak bélyegez majd. Aztán ott van az a hang is a fejemben, ami azt szajkózza, hogy mi van, ha csak én vagyok túl paranoiás? Mi van, ha csak beszélgetni akar, talán esetleg bocsánatot kérni, én meg jelenetet rendezek, és azzal a szégyennel kell tovább élnem, hogy idiótán viselkedtem, és még rinyáltam is. Nem, ennél sokkal egyszerűbb nem tanúsítani ellenállást, és csak reménykedni a legjobbakban.
Érzelmileg teljesen kicsinált ez a könyv. Annyira zseniálisan van megírva, hogy teljesen átéreztem Lou dühét, félelmét, tehetetlenségét. Megesett, hogy félretettem a könyvet, kimentem főzni a konyhába, és egy idő után rájöttem, hogy szorongok. Először nem értettem, hogy miért, mert semmi valós okom nem volt rá, aztán rájöttem, hogy a könyv miatt. Az olvasás közbeni szorongás jött velem akkor is, amikor épp nem olvastam. És ilyen egy jó könyv, egy hiteles könyv. Akkor is hatással van rád, amikor épp nincs a kezedben.
Iszonyatosan feldühített, hogy azok a felnőtt emberek, akiknek vigyáznia kellett volna Loura és a többi fiatal lányra, nemcsak hogy félrenéztek, hanem még a lányok ellen álltak ki támadóan. Az iskolában tanárként dolgozó apácák, az iskolát vezető apáca egyszerűen undorító volt. Az ilyeneknek, ha létezik tényleg valahol egy igazságos isten, külön bugyruk van a pokolban. Az iskolát vezető apáca konkrétan bűnnek nevezte azt, hogy két lány vonzódik egymáshoz, de azzal, hogy a férfi tanáruk végigerőszakolta a fél iskolát, nem volt semmi gondja. Undorító volt, fuh, a gondolatától is egyszerűen rohadtul dühös vagyok.
De ugyanígy haragszom Lou anyjára is, aki a lehető legrosszabb módon reagálta le a lánya segítségkérését. Az ilyen az én szememben nem anya és sz*r ember. Mindig próbálok a nők számára mentséget találni, mert elég nehéz számunkra ebben a világban mindig helyesen dönteni és cselekedni, de arra, hogy ilyen esetben nem a lányodnak hiszel, a szememben semmi mentség nincsen. Ha lenne gyerekem, és ilyesmiről beszélne nekem, 100%, hogy azonnal elhinném, és az utolsó lélegzetemig azon lennék, hogy megvédjem őt, és örökre börtönbe juttassam azt a nyomorultat, aki bántani merészelte.
Felém fordul, és ritka dühöt látok tombolni az arcán.– Tudod, erre mit mondtak? Megkértek, hogy bizonyítsam! Hát ez meg mit jelent? Kéne, hogy legyen a kezemben egy videó, hogy téged erőszakol épp, vagy mi?– Szóval akkor a szavaim... semmit nem érnek?
Konkrétan egy személy segítette ebben a szörnyű helyzetben Lou-t egész végig, Joe, Tina bátyja. Aki nem sokkal idősebb csak Lounál, szóval lényegében még ő is csak egy egyetemista srác, akinek fogalma sincs arról, mit tegyen. Vagyis a felnőttek vagy a vakot játszották, vagy az áldozatokat vegzálták, miközben két kölyök próbált megállítani egy szörnyeteget kockára téve a jövőjüket, az épségüket, az életüket.
És igen, ettől is rohadt dühös vagyok. Az a felnőtt, aki ilyenkor félrefordítja a fejét, vagy épp az áldozatokat támadja, semmivel nem jobb az erőszaktevőnél. Semmivel. Ugyanolyan szörnyeteg, mert ugyanúgy tönkreteszi az áldozatok életét.
A jelenbeli történések is megviseltek, de azok kicsit másképp, és nem annyira, talán azért kevésbé, mert Lou itt már felnőtt, erősebb, öntudatosabb, kevésbé sebezhető. Lou utal egy titokra, ami a múltról sosem derült ki, úgyhogy végig nagyon kíváncsi voltam, mi is történt, mi lehet az a titok. Sikerült végül meglepni, mert nem arra számítottam, ami aztán a múltbeli szálból kiderült. De zseniálisan volt összerakva a múlt, tökéletesen összeálltak végül a dolgok.
A jelen szálával kapcsolatban három dolog viselt meg. Az egyik, hogy bár a világ az évtizedek alatt változott valamennyit, mégsem eleget. Amikor az ártatlanokat korlátozzák bizonyos dolgokban, még akkor is, ha hisznek nekik, az nem valódi kiállás mellettük. Nem elég.
– Csak azt szeretném tudni – mondja, és összefonja az asztalán a kezét, ahol mereven ülök vele szemben –, hogy ennek lesz-e bármilyen negatív hatása a tanszékünkre néve.Teljes mértékben tisztázni szeretném magam, de figyelmeztetés cseng az egyáltalán nem lelkes hangjában.– Egyáltalán nem – felelem. – Ronan Power biztosított róla, hogy vége lesz a következő héten.– Merthogy közeledik az Ír Irodalmi Fesztivál...– Igen, természetesen.– És kérlek, ne érts félre, nagyon is felkavarónak találom, ami történt azzal a fiúval, de annyira keményen dolgoztam azért, hogy idehozzam a fesztivált hozzánk...
A másik, hogy a könyv tökéletesen visszaadta azt, mit jelent egy ilyen ügyben az, hogy már létezik a közösségi média. Borzalmas, amikor vadidegen emberek rámarnak egy témára, emberre, és azt hiszik, jogukban áll a szólásszabadság nevében bármit mondani. Átkozódni, szidalmazni, fenyegetni. A szólásszabadság nem ezt jelenti. A szólásszabadság addig kéne, hogy terjedjen, amíg nem ártasz a szavaiddal egy ártatlannak. A verbális bántalmazás nem része a szólásszabadságnak.
És végül az is megviselt, ahogyan Lou lánya és felesége viselkedett, amikor újra előkerült a múltbeli ügy. Én megértem, hogy ez az ő életükre is kihatással volt, megértem, hogy velük is történtek rossz dolgok emiatt, de amellett, hogy önmagukat sajnálják ezekért, támogatniuk kellett volna szó nélkül Lout. Megérteni, hogy ez olyasmi, amiről nem könnyen beszél, hogy alapvetően olyasmik történtek vele, amik miatt sokszor nem tudja, hogyan mondjon el dolgokat. Én totál megértettem volna, hogy késve beszél dolgokról, hogy hallgat, és minden egyebet is, mert teljesen érthető, miért tette. És azoknak, akik elvileg szeretik őt, végig mellette kellett volna állniuk a vitázás és hisztizés helyett. Ahogyan Joe is tette egész életében, fiatalon és felnőttként is. Szóval igen, Lou jobb feleséget érdemelt volna szerintem. És bár a lánya még tini, szóval esetében mentség, hogy még gyerekesen gondolkozik, ő is viselkedhetett volna másképp.
Nagyon féltem mind a múltbeli szál, mind a jelenbeli szál lezárásától, de végül teljesen elégedett voltam mindkettővel.
Hogy tetszett ez a könyv?
Érzelmileg nagy hatással volt rám. Dühöt, tehetetlenséget, félelmet, szorongást váltott ki belőlem, amik bár nem kellemes érzések, tökéletesen mutatják, hogy mennyire jól és hitelesen volt megírva a könyv. Megszerettem Lou-t, nagyon féltettem őt és Shaunát is, és szívből kívántam, hogy az edző kapja meg a méltó büntetését végül, mert szívből gyűlöltem és megvetettem őt.
Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom ezt a könyvet?
Mindenkinek el kéne olvasnia! Hogy értsék, mi miért történik. Hogy soha többé ne legyen olyan áldozat, akinek nem hisznek, aki magára marad, akinek senki nem segít, akit meghurcolnak.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:
Nyereményjáték:
Mostani nyereményjátékunkban a Magnólia Kiadó további újdonságai után nyomozunk! Minden állomáson találtok egy-egy idézetet, a ti feladatotok pedig, hogy a könyv címét beírjátok a Rafflecopter-doboz megfelelő helyére!
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
„Akkoriban azt hittem, nincs más választásom, mint elfogadni a felajánlott szeretetet, még akkor is, ha nem azt akartam vagy nem arra volt szükségem. Talán tényleg csak azt a szeretetet fogadjuk el, amiről úgy gondoljuk, hogy megérdemeljük.”
Állomáslista:
12. 08. Könyv és más
11. 10. Kelly és Lupi olvas
12. 13. Spirit Bliss Sárga könyves út
