Gyermeki pillantás - Bevezetés és 1. fejezet

Ezt a regényt is régen kezdtem el írni. Eredetileg HP ficnek készült, aztán átírtam saját regényre... Hát, kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá... :D



Bevezetés


Bumm! Bumm!

A kis Camille Rifes összerezzent minden egyes lövésre. Remegve próbált meg hátrébb húzódni, de a szekrény hátsó fala ezt megakadályozta. Egy pár pillanattal ezelőtt még hallotta az édesanyja kiáltásait, de mostanra már csak idegen hangok szűrődtek be a szekrényajtó résein. Ő is csendben volt, meg sem nyikkant. Nem csak azért, mert a félelemtől lélegezni is alig tudott, hanem, mert az édesanyja megeskette őt, hogy nem szólal meg addig, amíg ő nem megy vissza érte. Ott kellett ülnie a szekrény rejtekében.

Máskor is bújt már el ide, de akkor csak attól kellett félnie, hogy veszít a bújócskában, és vereségként „el kell szenvednie” egy kis csiklandozást. Szinte hallotta, ahogy az édesanyja vele együtt kacag. Ettől a gondolattól egy kicsit kezdett volna megnyugodni, mikor kinyílt a gyerekszoba ajtaja. Már majdnem boldogan előugrott, hogy az anyja végre érte jött, mikor meghallott két férfihangot.

- Te nézd meg itt, én megyek a konyhába!

- Rendben.

Camille a füleit hegyezve figyelt, de a szőnyegpadló elnyelte a lépések zajait. Mikor pár perc eltelt, és még mindig nem történt semmi, már kezdett kételkedni benne, hogy egyáltalán bárki is bejött a szobájába, de aztán hirtelen valaki feltépte a szekrényajtót.

A zöld és a fekete szempár egy pillanatra összekapcsolódott. A kislány ijedten kapaszkodott bele a kezében lévő plüss nyuszi fülébe, és egy könnycsepp csordult végig pufók kis arcocskáján. Arra számított, hogy az idegen benyúl a bútordarab belsejébe, elkapja őt a hajánál fogva, és kirángatja a búvóhelyéről.

Aztán az ajtó, amilyen hirtelen kinyílt, ugyanolyan gyorsan záródott vissza, ismét teljes sötétséget borítva a kislányra.

- Nincs itt senki. – hallott újra egy hangot, amit ajtócsukódás követett.



1. fejezet


Cyrus Cowan leparkolta az autóját az egyik kihalt sarkon, majd gyalog indult vissza oda, ahonnan csak pár perce jött el. Társai egy másik kocsival mentek vissza a központba, hogy megünnepeljék a ma esti hőstettüket – egy nő brutális megkínzását és meggyilkolását. Nem csodálkoztak azon, hogy a férfi nem ment velük a tivornyára; tudták, hogy társuk jobban kedveli a magányt és a csendet.

A hosszú, fekete kabátos férfi besietett a kis, kertes házba, és egyenesen az emeleti gyerekszoba felé vette az irányt. Déja vu érzéssel újra kinyitotta a szekrényt, és leguggolt a kislányhoz.

- Gyere! – mondta, majd mikor látta, hogy a gyermek halálra van rémülve, hozzátette. – Nem foglak bántani.

Camille egy ideig habozott, majd lassan kicsúszott a szabadba. A férfi felállt, és az ajtó felé indult.

- Induljunk. Biztonságos helyre viszlek! – Már a küszöbről fordult vissza, mikor rádöbbent, hogy senki sem követi. – Gyere már! – Megpróbált visszafogott hangon beszélni, bár eléggé fáradt és ideges volt. Várakozóan nézett a csöppnyi lánykára, aki elkeseredve álldogált a szoba közepén, és egyik kezével a szoknyácskáját gyűrögette, míg a másikban a játék nyuszit tartotta. – Mi van már? – csattant fel Cyrus türelmetlenül, mire a kicsi a kezeit a magasba emelte ezzel jelezve, hogy a férfi vegye a karjaiba. Cyrus hangosan felsóhajtott, majd odalépett a csöppséghez, és felkapta.

Camilla fáradtan bújt a melegséget sugárzó testhez, és pár pillanat múlva elszunyókált. A férfi végigsietett vele a fél városon át. Nem akarta a kocsiba ültetni, hátha a gyermek emlékezne valami részletre, aminek a segítségével a rendőrök rátalálhatnának. Sosem lehet tudni!

Megérkezett a céljához – egy templomhoz-, óvatosan megrázta a kicsi testet, majd mikor az álmos szemek kérdőn rámeredtek, leállította a lánykát a földre.

- Most bemész ide, és megmondod az első embernek a nevedet, akivel találkozol – adta ki a parancsot mogorva hangon, azzal hátat fordított a kislánynak, és visszaindult az autójához. Pár lépés után jött rá, hogy csoszogó hangokat hall a háta mögött. Megállt, mire a hangok is megszűntek. Olyan hirtelen fordult hátra, hogy a kislány ugrott egyet ijedtében.

- Menj vissza, és tedd, amit mondtam! – utasította keménynek szánt stílusban, majd folytatta az útját. – Mi a fenét akarsz? – csattant fel türelmetlenül, mikor újra meghallotta a kis cipők hangját. Szúrósan nézett le a sötétzölden csillogó szemekbe, amik rezzenéstelenül kapaszkodtak a tekintetébe. Jó pár pillanatig álltak így egymással szemben, majd végül Cyrus nem bírta tovább. – Nem vihetlek magammal! Menj! Menj már! – kiáltotta végül, de ahelyett, hogy a kislány megijedt volna tőle, odarohant hozzá, és szorosan átölelte a lábait. A férfi dühösen felmordult, de a szemei ellágyulva figyelték, ahogy a kis kezek rákulcsolódnak a térdére. Újra felkapta a kislányt, és hatalmas léptekkel elindult az egyik sötét utca felé.

***

A kis szoba sötét volt és dohos. Cyrus az ablakhoz lépett, és kitárta. Egy ideig ott állt előtte, és beszívta az éjszakai friss levegő illatát. Ki akarta tisztítani a fejét. Még mindig ott lebegett a véres, halott nő látványa a szemei előtt. Megborzongott, majd halk sóhajjal levetette magát az egyik székre. Tekintete végigsiklott az ágyában édesdeden alvó kislányon.

Körülbelül nyolc éves lehetett. Hosszú, szőkés vöröses haja lágyan körbeölelte. Néhány tincs az arca elé csúszott meg-megremegve minden egyes lélegzetvételre. Hasonlított az anyjára. Nagyon is. Mit fog mondani neki… Mi történt az édesanyjával?

Talán, ha korábban kapja meg az üzenetet a támadásról, és előbb odaér… Nem, akkor sem segíthetett volna. Ha megpróbálja az ő életének is vége. Miért is kellett belekeverednie ebbe az egészbe? De most már késő! Már nem szállhat ki! Túl sok mindent tett! Igen, ölt is! Fiatal volt, elkeseredett, magányos, elveszett… Ez nem mentség!

Megpróbált nem tudomást venni a gyomrában lévő szorításról. Lassan feltápászkodott, és a szekrényből elővett egy lepedőt. Leterítette a földre, az ágy mellé, majd egy párnával együtt lekuporodott a padlóra. Lehunyta a szemeit, és áldozatai arcának az emlékével aludt el.

Már hajnalodott, mikor hirtelen felébredt. Nem tudta, mi volt ennek az oka, de azonnal teljesen éber állapotba került. Mozdulatlanul feküdt egy helyben, mikor halk nyöszörgést hallott meg a feje mellett. Suhogva csúszott le rá az ágyról a takaró, amit valószínűleg a kislány rugdosott le végleg magáról. Arrébb lökte az ágynemű egyik csücskét az arcából, majd a kezével térdelő helyzetbe tolta magát, hogy újból betakarhassa a gyereket.

Ahogy meglátta a kicsi testet magzati pózba görnyedve és verítékben úszva, elöntötte a rémület. Még sosem volt gyerek a közelében, és fogalma sem volt, hogy mikor mit is kéne tennie. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a pici arcocskát, hogy megtudja, nem láz gyötri-e a kislányt. Ahogy az ujjai megérintették a puha bőrt, Camille szemei ijedten pattantak fel, és ösztönből az ágy sarkába ugrott.

- Ne félj! – húzta vissza a kezét mentegetőzően Cyrus. A kislány az álomtól még mindig homályos tekintettel nézett felé, bár nem volt benne biztos, hogy látja is őt. Az asztalhoz sietett, és egy pohárba vizet töltött. – Tessék! Idd meg!

Camille ujjai bizonytalanul ráfonódtak az üvegpohárra, majd rózsapiros ajkacskáihoz emelte a szélét. Szinte egy kortyra mohón kiitta az összes vizet. Pihegve tette le a lepedőre a poharat, majd várakozóan az őt figyelő férfira nézett. Nyugtalanul gyűrögetni kezdte a lepedőt, és tanácstalanul körbepillantott.

– Mi az? – kérdezte Cyrus látva a kislány izgatottságát. Camille egy kissé kinyitotta az ajkait, majd tanácstalanul visszazárta őket. – Mi a baj? – tudakolta türelmetlenebbül, majd mikor a kislánytól csak egy feszült sóhajt kapott válaszul, felcsattant. – Az istenedet! Ha nem beszélsz, honnan tudjam, hogy mit akarsz? – A kislány szemeit hirtelen könnyek öntötték el, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Ó, hogy az a…! – nyelte vissza a folytatást Cyrus, mikor meglátta, hogy a gyerek alatt hatalmas tócsa keletkezett. – Hogy miért nem hagytalak abban a nyomorult szekrényben! – sóhajtott fel, de rögtön vissza is szívta volna, mikor látta, hogy a kicsi vállai remegni kezdenek a sírástól. – Na, gyere! Nincs semmi baj! – mondta a lehető legkedvesebben, ahogy az egy ilyen helyzetben kitelt tőle, majd felemelte a gyereket az ágyról, és a fürdőszoba felé indult vele.

New Moon premier - filmélményem

Volt olyan szerencsém, hogy húgom és a férje be tudott juttatni engem és Szandit a tegnap éjféli New Moon vetítésre teljesen ingyen. A 22:50-es busszal mentünk a mozihoz, de már sokkal korábban kezdtünk izgulni. Szandi már délután óta, nekem csak az utolsó másfél órában szűkült a gyomrom apróra, és lett a pulzusom olyan gyors, mintha Edward személyesen állna előttem a maga gyönyörűséges módján.

A buszmegállóban való toporgást, a buszozást, és a moziban való várakozást átugrom, mert semmi különös nem történt azon kívül, hogy izgatottan vártuk, hogy végre bejuthassunk a 3-as terembe.

Aztán végre eljött az idő, bementünk, az utolsó pillanatban helyünk is lett (meg kellett várni, hogy a jeggyel rendelkezők elfoglalják a helyeiket, de szerencsére, volt még üres szék számunkra is), és elkezdődtek a reklámok. Elővettem a kis dugi nasimat a táskámból, mert nem szeretem a kukoricát, de kaját bevinni elvileg nem lehet (jó, hogy nekünk nőknek van táskánk, amiben bármit bárhová be tudunk cipelni), ettem belőle a reklámok alatt két falatot, aztán elkezdődött a film, és attól a pillanattól csak a vászon létezett, a kaja meg jött haza velem a moziból. :D

Összességében véve, imádtam a filmet. Persze, mint mindig, most is volt egy-két dolog, amit én másképp csináltam volna, de ez minden film esetében így van. :)

Figyelem mostantól SPOILER következik:

Szóval, Rob zseniális volt. Látni lehetett rajta a megtörtséget, a fájdalmat, a szerelmet, a vágyat, a gyötrődést… Mindent, amit csak Edwardnak éreznie kellett. Kedvencem a szakítós jelenet, mikor Edward keménynek és hidegnek tűnik Bella előtt, aztán mikor hozzá hajol, homlokon csókolja, és Bella ugye, nem látja épp az arcát, a vonásai egyetlen másodpercre tükrözik a kínt. Zseniális arcjáték volt Robtól. Imádtam!

Kristen is jó volt, én az első részben is bírtam, bár tudom, hogy sokan nem kedvelik őt. Szerintem, jó színésznő. Nekem átjön az, aminek át kellett jönnie Bella karakteréből. És ami a legfontosabb, megvan közte és Rob között az a vibrálás, ami miatt Edward és Bella szerelme hihető a vásznon.

Jacob… Meglepően tetszett. Nem, nem az izmai… Nem vagyok oda a túl izmos pasikért. De nem számítottam rá, hogy ennyire jól játszik majd. Tökéletesen adta a reménytelenül szerelmes, vigasztalásból ölelgetni való kölyökkutyust. Szóval, vele is elégedett voltam, bár Taylor Robhoz és Jacob Edwardhoz képest semmi. Még a közelében sincs… De azért magához és az elvárásaimhoz képest jól alakított.

Charlie megint imádni való volt. :D Bírom azt a pasit, annyira aranyos, ahogy kis esetlenül törődni próbál a lányával, és nagyon viccesek a beszólásai. Szóval, őt továbbra is szeretem. :)
Cullenék… Jasper haja olyan szörnyű… Szipp… Nem tudom, ki adta rá azt a parókát, de minimum megetetném vele. Grrrr… Viszont, Jazz meglepően vicces volt ebben a filmben. Vagy háromszor is nevetni tudtam egy-egy beszólásán. :D

Alice-t nem lehet nem imádni. :) Még mindig tökéletes választásnak tartom Ashley-t a szerepre. Ő egyszerűen Alice. Nagyon szeretem!

Carlisle és Esme… Carlisle haja nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek a képek alapján gondoltam előzetesen. De lehetett volna jobb is. Esmének pedig nem sok szerepe volt a filmben. Szóval, ő jól játszott, csak keveset.

Rosalie és Emmett is csak épphogy jelen vannak a filmben. Remélem, hogy az Eclipse-ben végre őket is többször láthatjuk majd.

Victoria megint csak gyönyörű volt. Imádtam azt a rövid harcjelenetét a farkasokkal. És nagyon tetszett, hogy a filmben úgy oldották meg Harry Clearwater szívrohamát, hogy azt Victoria okozta. Így minden mindennel összefüggött abban a jelenetben. Szóval, klassz volt. :) Jaj, és Victoria haja gyönyörű! És nem hiszem el, hogy az Eclipse-ben már nem Rachelle lesz Victoria… Nem akarom azt a másik randa, protekciós nőszemélyt! :-/

A farkasok is tetszettek. Olyan marconák voltak, és a farkasalakuk szerintem, tök jó volt. Elég valósághű, és tök jól megcsinálták, hogy tényleg olyan magasnak látsszanak, mint egy ember, és mégis eléggé farkasszerűek legyenek ahhoz, hogy a nézőnek tetsszenek. A színészek is jól játszottak, bár mint mondtam, nem hatnak meg a csupaizom pasik, és farkasok helyett inkább Cullenékat néztem volna. De azért nem volt gondom velük.

A Volturi esetében azt hiszem, inkább a külsőségekre adtak és a harcjelenetre. Aro arcán láttam egyedül érzelmeket néha, de a többiek, mint az unott viaszszobrok. Igen, tudom, baromi öreg vámpírok, akik már mindent unnak, de… Gonosznak és hidegnek másképp is lehet lenni. Pl. a Harry Potter filmekben Voldemort is hideg, kimért, felsőbbrendűen viselkedő, és nem teljesen élő valaki, mégis több élet volt benne, mint a Volturi tagjaiban. Szóval, Aro tetszett, a többiek inkább csak díszletként voltak jelen szerintem.

Volt a filmben néhány „érdekes” jelenet is… Az egyik az volt, mikor Edward az óra alatt áll, Bella odarohan hozzá, belöki a napfény elől a kapualjba, aztán változtattak a könyv történésein. Ugyanis, Edward itt vallja be Bellának, hogy valójában szereti őt, nem akarta elhagyni, nem tud nélküle élni stb. Ami vicces, mert a Volturi tagjait odaküldték megállítani Edwardot, mielőtt hülyeséget csinálhatna, de aztán persze, látták, hogy hoppá, Bellával épp romantikus jelenet van, várjuk már meg, amíg kiromantikázzák magukat, és csak utána zavarjuk meg őket. :D

A másik a fejbetörős jelenet… Mikor Edward Felix-szel harcol, Felix a padlóhoz vágja őt, és Edward koponyája megreped… Most nem azért, de nem úgy volt, hogy széttépni és elégetni lehet csak a vámpírokat, és más nem tesz bennük kárt? Edward még azt is mondta, hogy ha lezuhanna vele egy repülő vagy ne adj isten, autóval fának menne (ami valószínűleg, lehetetlenség), akkor is túlélné egy karcolás nélkül. Azért valljuk be egy repülő földbe csapódása elég kemény lehet. Edward koponyája pedig betörik, csak mert Felix a márványpadlóhoz vágja… Érdekes… Persze, mikor James vagdosta a Twilightban a tükörhöz, oszlophoz, padlóhoz stb., akkor semmi ilyesmi nem történt. És a gyors öngyógyulás a farkasok tulajdonsága, nem a vámpíroké. :P Szóval, ez a jelenet bár hatásos volt, mert izgalmasra sikerült, nem tartotta be véleményem szerint, Meyer vámpírvilágának a törvényeit (amik számomra nagyon fontosak…).

És az is vicces volt, hogy Bella felpofozott egy farkast, és nem hogy nem tört bele a keze, de még csak nem is fájdult meg. :D

Ami még zavart, hogy volt pár idióta tinilány a közönség soraiban, akik Jacob pólólevételekor és Edward toronyóra alatti megjelenésekor visongtak, mint a levágni való kismalacok. :P Jacobnál még kevésbé zavart, de az, aki egy olyan fontos pillanatban, mint Edward öngyilkossági kísérlete, csak huhogni és visongani tud, nem igazi rajongó, mert nem érti ennek a pillanatnak a fontosságát, csak azt látja, hogy hűűűűű, meztelen férfi mellkas… :P Oké, oké, Edward gyönyörű, elkábítja az embert, de nem hinném, hogy ebben a jelenetben ez lenne a fontos. Szóval, az ilyen tinédzserlányok nem igazán fogják fel a Twilight valódi értelmét… Elég gáz… Szerintem…

Tetszett az is, hogy Edward mellkasát nem csupaszították le úgy, mint a farkasokét. Nem, nem feltétlenül azért, mert szeretem a szőrös mellkast. :D Hanem azért, mert mikor Edward meghalt és vámpír lett, még nem volt divat a szőrtelenítés, és így szerintem, valóságosabb volt az egész. (Amúgy, azon gondolkoztatok már, hogy mi lenne, ha a Cullen nők rövid szoknyában és vállpántos felsőben jelennének meg egyszer? :D )

Nem tetszett, hogy kimaradt az óratornyos jelenetnél az, hogy Edward azt mondja, Carlisle-nak mégis igaza volt, vagyis, létezik a mennyország. Szerintem, ez a legmeghatóbb pillanat a könyvben, én legalább is, olvasás közben itt bőgtem el magam, és sajnálom, hogy ez csak egyetlen szóban nyilvánult meg a filmben, amit nem is feliratoztak alá. Így nem volt olyan hatásos…

És azt is sajnáltam, hogy kimaradt az a csillagos, holdas gyönyörű idézet, amit Edward mond Bellának azután, hogy visszajöttek Volterrából. Az is olyan gyönyörű, kár volt kihagyni.

Jah, és imádtam, hogy feliratos volt eredeti hanggal, mert a szinkron annyira pocsék, hogy sírni tudnék, ha meghallom, viszont, a felirat is vicces volt néha… :D Pl. tudtátok, hogy Edward nem akarja Bellát hajthatatlanná tenni? :D Halhatatlan helyett… :D De még így is milliószor jobb volt, mintha szinkronnal adták volna… Brrrrrr…

A film vége is egy kicsit fura volt… Az utolsó mondat után hirtelen vége, én meg ültem, és valami még hiányzott a számomra… Olyan befejezetlennek tűnt. De lehet, hogy csak azért, mert bármeddig el tudtam volna nézni még... :D

SPOILER vége!!!

De összességében véve, a film nagyon jó, nagyon érzelmes, nagyon izgalmas (az egyik jelenetnél annyira szorítottam a táskámat, hogy beletört a körmöm :D ), a színészek profin átadták, amit elvárhattunk tőlük, és érdemes megnézni mindenképpen (nem is egyszer!). Én szinte lélegzés nélkül néztem végig az egészet, le sem vettem a szemem a vászonról, a szakítós jelenetnél még egy könnycsepp is kigördült, szóval, nagy hatással van az emberre, ha az megérti a történések jelentőségét, a háttérben megbújó jelentéseket, és nem pusztán a csupasz mellkasokért megy el a moziba. :)

Kicsit még most is a film hatása alatt vagyok. Alig aludtam, mert amikor hazaértem, ahhoz képest, hogy hajnali 3 volt, pörgött az agyam, valamikor 5 óra körül aludtam el, fél 9-9 körül már fenn is voltam, és azóta is a New Moon jár a fejemben. :)

Szóval, mindenki menjen el a moziba, és nézze meg, mert érdemes! :)

Egyébként, valószínűleg, jövő héten csütörtökön megint megyünk Szandival és Freebbel a 15:00-kor kezdődő vetítésre, szóval, aki pécsi vagy tud utazni, és szeretne eljönni velünk, az szóljon. :)

Vanília

Ezt a Harry Potteres ficet is anno a Snanger Bajnokok Ligájára írtam. A mugli csapat tagja voltam, vagyis egy a mugli világban játszódó, varázsmentes történetet kellett írnom a HP szereplőiről (a varázsmentesség lehetett olyan, hogy egyáltalán nem létezik varázslat a novella világában, de olyan is, hogy létezik, csak a főszereplők nem használják valami miatt, és a mugli világban tartózkodnak a történet nagy részében). Mivel ez egy Snanger verseny volt, így a főszereplők Hermione Granger és Perselus Piton.
Megadott témaként a "vakrandi" kulcsszót kaptam.
Korhatár: 16 év.


Vanília



Az utóbbi egy évben minden egyes napja ugyanúgy telt. Csurom vizesen ébredt a szokásos rémálmából, kitámolygott a fürdőszobába, lezuhanyozott, megevett egy vajas zsemlét, felvette a fekete vászonnadrágját, ingét és kabátját, kezébe vette fehér botját, aztán elindult a térre. Az ismerős barna pad – legalább is, ő barna színűnek képzelte -, ott várta már, hogy elhelyezkedhessen rajta, és azzal tölthesse az idejét, hogy a világot hallgatja, és arra gondol, hogy neki már nincs helye benne.

Hogy miért pont ezt a helyet választotta az önsajnálatra? Ha megölték volna, sem ismerte volna be senkinek, de azért, mert egy iskola volt a közelben. Reggel hallhatta a siető lábak kopogását, délután pedig, a csoportban hazainduló fiatalok csevegését a házi feladatról, szerelemről, ruhákról, sportokról. Mindenről, ami csak egy tinédzsert érdekelhet.

Hiányzott neki a tanítás. Igaz a mondás, hogy csak akkor értékelünk valamit, mikor már elveszítettük. Ha most visszanyerné a látását, és visszamehetne tanítani, talán még arra is képes lenne örömében, hogy pár pontot adjon valamelyik idióta griffendélesnek. Na jó, arra talán, mégsem… De ha felrobbantanának egy üstöt, akkor a szokásos húsz pont helyett csak tizet vonna le.

Mikor egy mellette elhaladó autó kipufogója durrant egyet, automatikusan a pálcája után kapott, majd fásultan hanyatlott le a keze. Ez volt a másik, ami őrülten hiányzott neki. A varázsvilág. Mikor a pálcáját elvették, azt hitte, belehal. Még most is hallotta a minisztérium emberének a gúnyos hangját: „Vakon úgysem tudna vele mit kezdeni…” Akkor halálra akarta átkozni azt a kis mitugrászt, hogy megmutassa neki, igenis képes így is varázsolni.

A szeme világa és a pálcája nélkül, persze, nem maradhatott a varázsvilágban. Egy volt halálfalónak, aki aztán árulóvá vált, még épen is veszélyes élete volt, nem hogy nyomorékon. Az ő vallomása alapján börtönbe juttatott halálfalók rokonai és azok, akik nem hitték el, hogy a Rend oldalán állt, mind szívesen vették volna a fejét. Persze, Potter, Granger és a legkisebb Weasley fiú a tárgyalásán elmondták az igazat, és így nem kellett az Azkabanba mennie, de ez nem jelentette azt, hogy nem érhette volna bármikor egy kis baleset… Mondjuk, véletlen beleszaladhatott volna háttal egy Avadába.

Nem mintha nem gondolt volna még arra, hogy jobb lenne meghalni. Amióta az eszét tudta, élete minden napján legalább egyszer eszébe jutott, hogy talán, ideje lenne kiszállni, és megóvni magát az újabb és újabb fájdalmaktól és gondoktól. De valahogy sosem ment neki. Potternek is megmondta, ő nem gyáva.

Egész testében megdermedt, mikor egy súrlódó ruhahangból rájött, valaki leült mellé a padra. Ilyen még sosem történt vele, mert még így vakon és megtörten is olyan elutasító és rémisztő arckifejezést próbált felvenni, amilyent csak tudott. Első döbbenetét düh váltotta fel. Hogy merészel egy vadidegen az ő padjára szemet vetni, főleg, mikor ő maga is rajta tartózkodik? Már azon gondolkozott, hogy feláll, és most először előbb indul el hazafelé, de az önérzete ezt menekülésnek értékelte. Nem fogja átadni a padot. Az övé. Menjen csak el az idegen!

Az ajkait összepréselve, görcsösen szorította bal kezében a botját, miközben feszengve szuggerálta az ismeretlen nőt, hogy menjen már a pokolba. Igen, abban biztos volt, hogy a mellette ülő személy nőnemű, mivel vanília illatú parfümje minden egyes lélegzetvételkor megbizsergette az orrát. Nem mintha túl sokat szórt volna magára, de hát, egy bájitalmester szaglása kifinomult és érzékeny. Mióta pedig, sötétségben élt, csak még fejlettebbek lettek a még működő érzékszervei. A bőrén érezte, hogy az idegen őt bámulja. Mintha a pillantása lyukat égetett volna belé. Mérgesen szusszantott egyet, és megpróbált nem tudomást venni az idegesítő kis fruskáról.

Mikor a toronyóra elütötte a hatot, akkor döbbent csak rá, hogy már több mint öt órája ülnek egymás mellett szótlanul. Ilyenkor szokott hazaindulni, de most nem mozdult. Egyszerűen nem állhatott fel innen előbb, mint a rejtélyes nő. Úgy vélte, hogy ha előbb kel fel a padról, akkor az olyan, mintha lemondana az ülőalkalmatosság tulajdonjogáról. Így hát, csak várt és várt. Már hét óra is elmúlt, mikor végleg elveszítette a türelmét, és a nő felé fordult, hogy valami válogatott durvasággal elijessze őt végre, de megelőzték. Abban a pillanatban, ahogy nyitotta volna a száját, az idegen felkelt a padról, és szó nélkül otthagyta.

Ő pedig, csak ült teljesen leforrázva. Maga sem tudta, miért, de felzaklatta a kis incidens, ami kizökkentette a mindennapok szürkeségéből. Végül felállt, és hazaindult, magában pedig, megfogadta, hogy nem gondol arra a bosszantó nőcskére.


***


A szíve a torkában dobogott, a tenyere izzadt. Tudta, hogy egy hajszálon függ az élete, így lezárta az elméjét, és megpróbált határozottan a vörös szemekbe nézni. Nem volt szerencséje. A Nagyúr rájött a titkára. Mire észbe kapott a pálcája már kirepült a kezéből. Esélye sem volt. Egy bűbájjal megbénították, a kígyóarcú szörnyeteg pedig, mosolyogva sétált elé. A zöld halált várta, de helyette vakító sárgaság jött. Égetett, szúrt, ő pedig, csak nyüszíteni volt képes. Ezt kapják az árulók!

A pincebörtön koszos padlóján ülve azt remélte, hamar ráun a Nagyúr a kínzására, és mielőbb végez vele. Gyűlölte a sötétséget. Bizonytalanná tette. Sosem tudhatta, mikor küldik rá a következő átkot. Várni a fájdalmat talán rosszabb volt, mint érezni. Rátört a klausztrofóbia is. Alig kapott levegőt. A tüdeje sípolva követelte az oxigént, de a görcsös próbálkozás sikertelen volt.

Zihálva ült fel az ágyában, a teste megint izzadtságban úszott. Kibotorkált a fürdőszobába, most már anélkül, hogy bárminek is nekiment volna. Az első időkben folyton hasra akart esni. A tárgyak valahogy sosem ott voltak, ahol emlékezett rájuk. Aztán az agya megszokta a sötétséget, és a tájékozódási képessége is tökéletesre fejlődött.

Pontosan nyolc órakor hagyta el a lakását, és újra a park felé indult. A zsigereiben érezte, hogy ez a nap valamiért más lesz, mint a többi, és ez nyugtalansággal töltötte el. Az a nő volt az oka. Felborította a megszokott életritmusát. Magában morogva ült le a padra, és a mellette elhaladó emberek beszélgetését kihallgatva próbálta meg elterelni a figyelmét. Sikertelenül. El kellett ismernie, hogy kíváncsi volt, miért ült le mellé a nő, és ha már mellé ült, mi a fenéért nem szólította meg…

A délelőtt és a koradélután nagy részét azzal töltötte, hogy ha női cipők kopogását hallotta meg, akkor felkapta a fejét, és várta, hogy a hangok felé veszik-e az irányt. Minél több cipő haladt el mellette, annál dühösebbnek érezte magát. Magában ezerszer is elátkozta azt a fehérnépet, aki felkeltette a figyelmét, aztán meg csak úgy eltűnt az életéből. Idegesen kocogtatta a botját az aszfalthoz, mikor újra megérezte az ismeretlen-ismerős vanília illatot. Pár órája még azon fogadkozott, hogy ha padjának megszentségtelenítője ismét megjelenik, akkor előveszi a legpokrócabb modorát, és elküldi őt melegebb éghajlatra, de most, hogy a szél felé fújta a finom női parfüm illatát, képtelen volt megszólalni.

Az ismeretlen újra leült mellé. Érezte, ahogy a combja finoman hozzáér a szoknyával fedett lábakhoz, és nagy erőfeszítésébe került, hogy visszafojtson egy elégedett sóhajtást. Olyan régen volt már együtt valakivel, hogy a teste önkéntelenül is reagált a még sosem látott nő közelségére. Arrébb akart húzódni, mivel túl illetlennek érezte ezt a helyzetet, de a teste nem reagált az agya parancsára.

Minél tovább ültek így egymás mellett, annál tovább nőtt a belsejében lévő feszültség. Végül már úgy érezte, ha nem szólalhat meg, egyszerűen szétrobban, mint a sebforrasztó főzet Longbottom üstjében.

- Ki maga? Mit akar tőlem? – a hangja rekedt volt az izgalomtól, de a nő válasza helyett egy gyerek hangját hallotta meg, aki éppen akkor sétált el az édesanyjával a pad előtt.

- A bácsi bolond? – kérdezte a kislány kuncogva, mire őt elöntötte a méreg.

- Nem. A bácsi vak, de nem süket! – rivallt rá a kicsire, és elképzelte, ahogy az ijedten bújik az anyja mögé. Hirtelen egy lágy simítást érzett a bal kezén. Csak egy pillanat volt, de nyugalommal töltötte el. Aztán öt perc múlva már azon gondolkozott, hogy vajon tényleg megtörtént-e. Lehet, hogy csak a szellő volt, ő pedig, elképzelte az érintést.

A kérdéseire sem kapott választ, a simítás után pedig, már nem merte újra feltenni őket. Talán, jobb is, ha nem tudja, ki az idegen. Úgysem lehetne semmi több ebből az egészből. Ő egy öreg, vak, megfásult és kiégett exhalálfaló, míg a nő… Nos, azt nem tudta, hogy ki a nő, de abban biztos volt, hogy egy nő sem érdemelne olyan férfit, mint ő.

Negyed nyolcra járt az idő már, mikor a nő ismét csak úgy magára hagyta.


***


Reggel sokáig mosakodott, és a haját is megpróbálta rendbe szedni, amennyire lehetett. Nem a nő miatt, hanem hogy a többi ember ne nézze hajléktalannak. Kivételesen nem evett semmit reggelire, hanem a park felé menet beugrott egy kis pékségbe, és vett némi aprósüteményt. Nem mintha meg akarta volna kínálni új ismerősét, hanem megkívánta. Amit pedig, meghagy, azt majd szétszórja a galamboknak.

Az idegen korábban érkezett, mint szokott, neki pedig, mosolyognia kellett ettől a ténytől. Persze, csak magában, somolyogva, hogy senki se lássa. Viszont maga elől már nem tudta elrejteni, hogy a szíve gyorsabban kezd verni a vaníliaillattól.

Aznap a nő a vállára hajtotta a fejét, neki pedig a hátán futkározott az a hideg, de mégis kellemes bizsergés. Pár éve még a bizalmas érintés miatt egy ismerősét is halálra átkozta volna, nem hogy egy vadidegent, de most jól esett neki a göndör fürtök cirógatása a nyakán és az arcán. A süteményről végül teljesen meg is feledkezett. Csak akkor döbbent rá, hogy elfelejtette megenni, mikor érzékei megbolondítója már messze járt.

A következő hét minden napja izgatott várakozással és szikrákat gyújtó csendes üldögéléssel telt. Aztán vasárnap hidegre fordult az idő, és esni kezdett, ő pedig, hiába ült a padon egész nap. Azt remélte, hogy csak a vihar kergette el az ismeretlen kedvest, de mikor másnap és harmadnap sem jött el, feladta. Túl szép volt, hogy igaz legyen – győzködte magát, de belül furcsa szorítást érzett. Szerdán sem történt semmi különös, így este hazaindult. Már majdnem otthon volt, mikor az egyik saroknál valaki beleszaladt, és majdnem feldöntötte.

- Elnézést… - hallotta meg az ismerős hangot. – Pi… Piton professzor? – Szinte látta, ahogy a mélaképű fiú arcára kiül az elképedés.

- Longbottom – biccentett arra felé, amerre a fiút vélte a hangja alapján.

- Hogy van? – Neville hanglejtésén érezni lehetett, hogy feszült a találkozás miatt.

- Még élek, mint látja. Bár, ha sokszor jár erre felé, akkor lehet, hogy előbb vagy utóbb nagy sietségében kilök majd egy kocsi elé… - húzta gúnyos mosolyra az ajkait.

- Én nem… Sajnálom… - motyogta volt tanítványa. – Meglepett, hogy nem jött el… - próbált végül témát váltani.

- Hová?

- A temetésre – a fiú hangja elcsuklott egy pillanatra, ezért megköszörülte a torkát.

- Meghalt valaki? – húzódott össze a két, fekete szemöldök.

- Maga nem is tudja? Hermione… - Mintha fejbe vágták volna egy kővel. Nem tudta miért, hiszen már sok ember halálát látta. Olyanokét is, akik közel álltak hozzá, mint Albus Dumbledore. Mégis valami rossz érzés kerítette a hatalmába, mikor meghallotta Granger nevét. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy azért, mert ő volt az egyik legzseniálisabb tanítványa – bár ezt sosem vallotta volna be senkinek -, és mindig úgy vélte, hogy a lány majd még sokra viheti a jövőben. Nem kellett volna ilyen fiatalon… Még annyi mindent tehetett volna a világért…

- Hogyan? – nyögte ki végül.

- Harry fülest kapott, hogy hol rejtőzködik Bellatrix Black. Odamentünk öten, Harry, Ron, Luna, Hermione és én. Csapda volt… Hermione több mint egy hétig kómában feküdt. Reméltük hogy… De aztán most vasárnap feladta. Ma reggel volt a temetése.

- Vasárnap… - Érezte, hogy az összes vér kifut az arcából, és a lábai kocsonyássá válnak. – Jól van, Piton professzor? – Egy erős kéz fonódott a vállaira, de lerázta magáról.

- Jól vagyok. Mennem kell! Merlin Önnel, Longbottom! – Elsietett, mielőtt még a fiú visszatarthatta volna. A mellkasa összeszorult, és rátört a régről ismert klausztrofóbia. Mikor elfordította a kulcsot a zárban, és belépett a lakásába, nem bírták a lábai tovább, és az előszobában a földre rogyott. Ki akarta gombolni az ingje felső gombjait, de nem ment neki. Tépni kezdte az anyagot, mire a gombok megadóan pattantak a földre.

A vanília illat… Hogyan is felejthette el…

A Roxfort gyengélkedőjén ébredt. Egy kéz gyengéden törölgette a homlokát egy vizes ronggyal. Kinyitotta a szemét, de minden sötét volt. Először csak reszketni kezdett, mikor rájött, mi is történt vele, azután ordított és csapkodott. Hallotta maga körül a kiáltásokat, de nem törődött velük, aztán valaki hirtelen átölelte. Megbénult ettől az öleléstől. Karjai ernyedten ereszkedtek a teste mellé, hogy aztán felkússzanak a női hátra, és belemarkoljanak a blúz finom anyagába. Fejét a puha vállba fúrta, aminek vanília illata volt.

- Semmi baj, Piton professzor. Hermione vagyok. Granger… Már itthon van – hallotta a megnyugtató susogást a füle mellett.

- Hermione… - suttogta maga elé, hogy aztán ordítva csapjon bele ököllel a padlóba. – Miért? Miért? – ismételgette, miközben vak szemeiből potyogtak a könnyek.


***

A másnapi újságok egy pár soros cikket közöltek a hatodik oldalon. Egy vak férfit találtak holtan a lakásában. Behatolásnak semmi nyoma nem volt. A holttest mellett egy kis üvegcsére leltek, de a benne lévő anyagot nem tudták azonosítani, így a halál okaként ismeretlen méreg okozta öngyilkosságot állapítottak meg.

Sötétség

Ezt a verset még gimis koromban írtam. Azt hiszem, az összes versemet akkor írtam... :D Az volt a depis, lírai korszakom. :D Aztán egy tanár közölte velem, hogy nem tudok verset írni, és valahogy elmaradt az egész, és a próza maradt az én szócsövem. :) Szóval, csak annak ajánlom a verseim elolvasását, aki a tartalomra és az érzésekre kíváncsi, nem pedig a verstan alapjainak és szabályainak betartására. :)
Délután lehet, hogy teszek fel még valamit, mert ez olyan kis rövidke... :)


Sötétség

Három fajta sötétség van ezen a világon,
Az első az, amelyben feléled a nyugalom.
Sötét leple betakar, ha vége van a napnak,
A fekete égen ezüst csillagok ragyognak.
A szerelmest rejti a kíváncsi szemek elől,
Mindenki lelke békés, ha ez a sötét eljön.

Van rémisztő sötét, melytől megijed a gyermek,
A mumust véli látni, ha kihunynak a fények.
Ennek a sötétnek mélyén megbújik a gonosz,
Áldozata nem tudja, hogy az árnyékban motoz.
Életre kel a valóság és lelkünk démona,
De messzire űzi őt a nap első sugara.

A legrosszabb sötétség nem az éjjellel jön el,
Bennünk van örökké, a lelkünk mélyén figyel.
Az emberek többsége mélyen rejti magában,
Nagy ritkán szikrát kap bennük, de hamar ellobban.
De akiben a sötétség erősebb, mint a fény,
Az már nem is igaz emberi lény.
Gonosz lelkén nem tud győzni az eredendő jó,
Az már nem is e világra való.
Aki elveszi egy másik embertől életét,
Annak a pokol váltsa meg a nem lévő lelkét.
Az igazságot ebben a borzalmas esetben,
Egy törvényben találjuk, a „Szemet szemért!” elvben.