Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2018. április 6., péntek

Rena Olsen: Egy szót se szólj!


Rena Olsen Egy szót se szólj! című könyvét csak azért választottam ki, mert vágytam valami jó thrillerre. A fülszövege alapján teljesen más történetre számítottam, de pozitív értelemben sikerült meglepni. Azt hittem, hogy a főszereplőnőre és a családjára bűnözők támadnak rá, elrabolják őket az otthonukból, és valami információt akarnak kiszedni belőle, amit a férje parancsa szerint nem szabad elmondania. Vagyis valami teljesen átlagos thrillert vártam, amelyben az akció van előtérben, ehelyett egy olyan történetet kaptam, amelyben az akció csak másodlagos. Annál fontosabb azonban a karakterek személyiségfejlődése és a pszichológia.

A regény ugyanis valójában arról szól, hogy Clara otthonába a rendőrség tör be, ők viszik el magukkal a nőt, a házban lévő gyerekeket, és tartóztatják le Clara férjét, Glent, aki a letartóztatása közben egyetlen mondatot kiált oda a feleségének, hogy egy szót se szóljon, ne mondjon semmit a rendőröknek. Az igazság ugyanis az, hogy Clarát elrabolták hat és fél éves korában, hazugságban élte le az addigi életét, és a rá bízott kislányok szintén elrabolt lányok, akiket szexrabszolgának szánnak.

Múlt és jelen

A történet két idősíkot váltogat, bemutatja a múltat, és elmeséli, mi történik a jelenben. A múltbeli részeket kicsit szoknom kellett, mert nem időrendben mesélik el Clara történetét a gyerekkori elrablásától kezdve egészen a rendőrségi akcióig, hanem ide-oda ugrálunk az időben. A jelenbeli idősík viszont lineárisan halad, végigkövethetjük, hogyan döbben rá arra Clara a rendőrség felügyelete alatt, hogy az egész eddigi élete hazugság volt, és a „lányait” valójában prostituáltnak adta el a saját férje.

Mindkét idősík szörnyen megrázó. A múltbeli azért, mert mi végig tudjuk, hogy mi is a helyzet, hol él Clara, milyen sorsot szánnak neki, miféle hazugságokkal tömik a fejét stb., és amit Clara normális, hétköznapi dologként él át, arról mi pontosan értjük azt, hogy mi is valójában. Például az elrabolt lányokkal elhitetik, hogy a kliensek jó emberek, akik majd csodás életet biztosítanak számukra, így konkrétan izgatottan várják, hogy kijelöljenek számukra egyet. Mi viszont tudjuk, hogy mocskos, pedofil állatok, akiknél a lányok élete minden lesz, csak épp jó nem.

A jelenbeli sík pedig azért megrázó, mert végigkövethetjük, hogy Clara hogyan is döbben rá szép apránként az igazságra. Arra, hogy a valódi szülei nem mondtak le róla, ahogyan az elrablói állították neki. Arra, hogy mi lett a lányokkal, akiket úgy nevelt fel, mintha a sajátjai lennének. Óvta, tanította, szerette őket, és azt ígérte nekik, hogy boldog jövő vár rájuk a kliensüknél, akaratán kívül mégis hazudott nekik, és a pokolba küldte őket. Arra, hogy nem normális és hétköznapi dolog, ha a férje megveri, amint kényes kérdéseket tesz fel, vagy nem úgy viselkedik, ahogyan elvárják tőle.

Okos vagy buta, bűnös vagy áldozat?

Clara egy nagyon értelmes, intelligens nő. Több nyelven beszél, az elrabolói (egy gyerekkereskedő hálózat vezetője és a felesége, akiket ő Mamának és Papának nevez) megtanították őt sok mindenre, hogy ne csak az ágyban, hanem szellemileg is ki tudja majd elégíteni a kliensét. Épp ezért hihetetlen mind néhány regénybeli karakter, mind néhány olvasó számára, hogy tényleg semmit sem tudott az igazságról, és fogalma sem volt arról, hogy a rá bízott lányokat elrabolták.

Pedig, ha belegondolunk, ez teljesen logikus, és ezt én is szép lassan értettem meg a múltbeli szál eseményei alapján. Clara csak hat és fél éves volt, amikor elrabolták őt, még nagyon kicsi. Pont egy csúnya vita után történt mindez, vagyis egy ennyi idős gyerekkel simán el lehetett hitetni azt, hogy túl sok gondot okoz a szüleinek, ezért mondtak le róla. De egy ilyen korú gyerek előzetes vita nélkül is elhisz sok mindent. Főképp, ha arra nevelik, hogy ha ellenkezni vagy kérdezni mer, akkor fizikailag meg lesz büntetve.

Clara hat és fél éves korától egy elzárt birtokon él, nem is emlékszik a külvilágra, a régi családjára, a régi nevére. Fogalma sincs arról, hogy mások hogyan élnek, csak azt ismeri, amit az elrablói megismertetnek vele. Ha ők azt mondják, normális dolog veréssel nevelni, akkor biztosan így van. Ha azt mondják, a kliensek jobb jövőt biztosítanak számukra, akkor biztos így van. Ha pedig néha furcsa valami, nem mer kérdezni, mert egy jól nevelt lány nem kérdez, ha pedig mégis, akkor azért büntetés jár, mert rossz volt.

Clara éppen csak tinédzserkorba lép, amikor elrablói vérszerinti fiával, Glennel megtetszenek egymásnak. A fiú hajlandó szembeszállni az apjával is (a bűnbanda vezetőjével), hogy Clarát a kijelölt kliense helyett inkább neki adják. Ez a körülményektől eltekintve egy teljesen átlagos tinédzserkori szerelemnek indul. Glen fiatalon még kedves, törődő, szerető. Ha kiszakadhatott volna az apja felügyelete alól, talán jó ember, jó férj, jó apa vált volna belőle végül. De adott helyzetben szép lassan Glen is olyanná vált, mint az apja.

Clara látja, hogyan bánik Papa a feleségével, megcsalja, megveri, ezért úgy gondolja, hogy ilyen egy normális házasság. Épp ezért, amikor Glen is elkezd így bánni vele, bár szenved tőle, úgy véli, így normális. Sőt, úgy érzi, még jobban is járt, mint Mama, mert Glen legalább szereti őt, és nem olyan hűvös vele, mint Papa a Mamával.

Clara tipikus példája a hosszú időn át bántalmazott nőknek. Szerelmes Glenbe, annak ellenére, hogy a férfi bántja őt, bízik benne, biztonságban érzi magát mellette. Meg sem kérdőjelezi azt, hogy amit a férfi tesz, az úgy helyes-e. Azt hiszi, hogy Glen is ugyanúgy szereti a lányaikat, ahogyan ő, és egyszerűen nem tudatosul benne, hogy Glen számára csak a jó pénzt jelentik.

Egy értelmes, modern, szabad nő számára mindez szörnyen bizarr lehet, és hihetetlennek tűnhet, de pszichológiai szempontból teljesen érthető. Clara nyilvánvalóan áldozat, még akkor is, ha részese volt a lányok fogva tartásának és engedelmes rabszolgává nevelésének. Ez abból is látszik, hogy amint elkezd összeállni benne az igazság, és megérti, mit tett a lányokkal, mélységes bűntudata van, és teljesen megváltozik a hozzáállása.

Szerintem gyönyörűen le van vezetve a személyiségfejlődése, és az, ahogyan az igazság miatt Clarából ismét Dianává válik.

Amikor a környezet határoz meg

Egy más környezetben Glen és Clara szerelmének kialakulását aranyosnak is lehetne látni. Az, hogy meg akarnak szökni együtt, hogy Glen szembeszáll az apjával Claráért, és megvédi őt mindentől és mindenkitől… nos, igen, elsőre romantikusnak tűnik. Ahogyan elsőre Glen is igazán vonzó, jó srácnak látszik. És talán fiatalkorában az is volt.

Nem akar az apja nyomdokaiba lépni, és nem akarja átvenni az üzletének vezetését. Egyetlen dologra vágyik, hogy Clarával együtt lehessen örökre. Ám ezt csak úgy tudja elérni, ha mégis olyanná válik, mint az apja.

Nincs bocsánat Glen tetteire, sem Clarával, sem a többi lánnyal kapcsolatban, ám valahol ő is áldozat, a szülei áldozata, főképp az apjáé. Esélye sem volt arra, hogy kilépjen az apja árnyékából, és egy másik útra lépve jó emberré válhasson.

Épp ezért lenne például fontos, hogy a bántalmazó, bűnöző szülőkkel rendelkező családokból azonnal ki legyenek mentve a gyerekek, ha az egyik szülő szintén áldozat, akkor vele együtt. És az is nagyon fontos lenne, hogy megfelelő gyermekotthonok létezzenek, ahol ezek után a gyerekek biztonságban, boldogságban nőhetnek fel, hogy érzelmileg, értelmileg ép, a társadalom számára hasznos emberek lehessenek. Mert ha nem így történik, ők is bűnözőkké válnak. És bár felelősek lesznek a tetteikért, mégsem övék a teljes felelősség, hanem az egész társadalomé, amely nem védte meg őket a saját szüleiktől.

Hatóságok, pszichológus, önsegítő csoport

Clarának szerencséje van a történetben, mert hozzáértő rendőröket, pszichológust és bírót fog ki, akik annak látják, ami: áldozatnak. Információkat akarnak kiszedni belőle, amik alapján elítéltethetik Glent és a bandáját, ám emellett odafigyelnek arra is, hogy Clarát segítsék, és ne okozzanak neki még több lelki törést.

Nagyon érdekesnek találtam az önsegítő csoportot is, amely sokat segít abban, hogy Clara megértse, mi történt vele. Először fogalma sincs róla, miért küldték el oda, hiszen őt nem kényszerítették prostitúcióra, nem tartották fogva, mint a többi nőt. Aztán szép lassan rájön, hogy látszat és valóság között nagy a különbség.

Baromi jó jelenet az, amikor az egyik lány panaszkodik, hogy veréssel „nevelték”, és Clara felhorkan, mert úgy gondolja, normális, ha egy férfi nevelő célzattal megveri a nőt. Hiszen Papa is ezt tette Mamával, és Glen is vele. És amikor a teremben lévő nők megdöbbennek azon, amit mond, hirtelen rájön, hogy valami nagyon nem stimmel. Ha mindenki azt mondja, hogy ez rossz, akkor lehet, hogy ő gondolkozott eddig helytelenül…

Clara a pszichológusának, az önsegítő-körnek és a rá vigyázó rendőröknek köszönheti azt, hogy szép lassan megismeri a valódi világot, azt, hogy igazából mi helyes és mi helytelen, rádöbben Glen, Papa és Mama hazugságaira, és arra, hogy ki is ő valójában.

Clara olyan, mint egy lerobbant épület, amelyet az alapokig kell visszabontani ahhoz, hogy később esetleg újjá lehessen építeni egy gyönyörű házzá. Persze, olyannyira sérült, hogy kétséges, sikerül-e ezt elérni.

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik a pszichológiailag szépen felépített regényeket, és azoknak, akiket érdekelnek a női sorsok, a női jogok, valamint a családon belüli bántalmazás természete, és annak szörnyű hatásai az áldozatra nézve.

Kedvenc karakterek: Clara, Connor, dr. Mulligan, Macy, Passion

Kedvenc jelenetek: az önsegítő-kör párbeszéde a verésről.

Kedvenc idézetek:

„- Mi az, hogy normális? – kérdezi Heather.
- Hát… például az, hogy az ember középiskolába jár. Hogy barátai vannak. És nem verik agyba-főbe, ha hibázik.
Képtelen vagyok megállni, erre felhorkanok. A szám elé kapom a kezem, de már túl késő. Heather felém fordítja a tekintetét.
- Mondani akartál valamit, Clara?
- Nem, semmi, asszonyom.
Erin most engem néz.
- Szerinted ez vicces? Hogy szeretnék én is normális ember lenni?
- Dehogyis – rázom meg a fejem. – De ha hibázik valaki, az is normális, hogy olyankor nyakon legyintik. Különben hogyan tanulnál a hibáidból?
Mindenki úgy bámul rám, mintha hirtelen második fejem nőtt volna. Miért engem utaltak be ide terápiára, amikor éppen ez a társaság kelt olyan benyomást, mintha mindnyájan téveszmék áldozatai lennének?
- Szóval szerinted, ha az embert megütik, az normális? – kérdezi most Heather, és a hangjából nem hallatszik ki a véleménye, csak az őszinte kíváncsiság.
- Hát persze, ha megérdemli. Engem például Glen rendszeresen megüt, ha engedély nélkül elkezdek összevissza fecsegni, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szeret. Sőt, éppen így adja tudtomra, hogy mennyire fontos vagyok neki.
A szemekben az eddigi hitetlenséget felváltja a sajnálkozás. A pálfordulást nem csak a pillantásaikból látom, érzem is, mert még a levegőből is az árad. Még Erin is, aki az előbb morcosan méregetett, olyan sajnálkozó pillantást vet rám, mintha ő lenne a felnőtt, és én a gyerek.
- Hallgass rám, Clara, és kérlek, hidd el nekem, tényleg nem áll szándékomban, hogy bántsalak! – fog bele óvatosan Heather, és érzem, hogy nagy gonddal válogatja meg a szavait. – Az csöppet sem normális, ha az embert megütik. Akkor sem, ha az illető szeret téged. Nem, az ilyesmi elfogadhatatlan. Egy egészséges kapcsolatban nem fordulhat elő fizikai erőszak.
Szavait a jelenlévők egyetértő bólogatása kíséri.”

„- Connor?
- Igen?
- Maga nős?
Elneveti magát.
- Dehogy.
- És barátnője sincs?
- De, az van.
Lebiggyesztem a szám.
- Mondja, ha felbosszantja magát, olyankor megüti? Érti, ugye? Nem haragból, csak azért, hogy tanuljon belőle, és máskor ne csinálja?
Rémült arckifejezéséből azonnal megértem, hogy mi a válasza.
- Dehogy ütöm, Clara! Nem vitás, hogy időnként felbosszant, de hát istenem, néha én is felmérgesítem őt. Ilyenkor kicsit kiabálunk egymással, de aztán szépen mindent megbeszélünk. Én még soha életemben nem ütöttem meg egy nőt mérgemben.”

„Nyomtalanul eltűnt az a nyájas férfi, aki egy félórával ezelőtt belépett ide. A helyébe egy szobor terem, Papa pontos mása, amitől megborzadok. Egyre jobban betölti a szobát, fölém tornyosul, és szép lassan magába szippantja az én imádott Glenemet. Attól félek, ha tétlenül nézem, egy szép napon nyomtalanul eltűnik.”

„- És akkor mi történt? Egyszerűen abbahagyták a keresést? Mennyi ideig tartott, mire feladták? – Én is tudom, milyen keserű a hangom.
Dr. Mulligan arcán gyöngéd mosoly suhan át.
- Clara… Diana… sosem adták fel. Mind a mai napig legalább évente egyszer kiragasztják a plakátokat.
(…)
Képtelen vagyok megszólalni.
- Nekem meg azt mondták, hogy a szüleim eldobtak maguktól – suttogom végre. – Meg azt, hogy egy csomó pénzt fizettek értem, mert ők sokkal jobban akartak engem, mint a saját szüleim.
(…)
- Fölöslegesen ne izgasd föl magad ezen – szólal meg most már Connor is. – Hiszen honnan is tudhattad volna?
- Igenis tudnom kellett volna! – emelem föl a hangomat. – Ha ennyire szerettek a szüleim, hogyan lehetséges, hogy fogalmam sem volt róla? Hogyan hihettem el ezeket a hazugságokat? – Elhomályosul a szemem a feltoluló könnyeimtől.
Dr. Mulligan gyöngéden megpaskolja a kezem.
- Clara, ne próbálj ésszerű magyarázatot keresni arra, hogy mit miért tettél tizenhét évvel ezelőtt. – Örülök, hogy ezen a számomra megszokott néven szólít. A Dianával még nem barátkoztam meg egészen. – A kisgyerekeket nagyon könnyű becsapni. Az is lehet, hogy vitába szálltál velük. Hogy elsőre nem hitted el a hazugságaikat. De tudod, ha elég hosszú ideig győzködnek valamiről, előbb-utóbb szinte bármelyikünk elhiszi.”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése