Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2018. május 12., szombat

Vámos Miklós: Töredelmes vallomás


Vámos Miklóstól a Töredelmes vallomás a harmadik könyvem, de az első novelláskötetem. A két regény, amit korábban olvastam tőle, nagyon tetszett, ezért lelkesen álltam neki a novelláinak is. Olvasás előtt azt gondoltam, hogy majd kitalált karakterekről szóló, kitalált történeteket találok a kötetben, ehelyett a címnek nagyon is megfelelően Vámos Miklós vallomásait olvashattam el, amelyeket a saját életéről szóló történetekben írt meg.

Belelátni egy idegen életébe

Nem vagyok az a típus, aki bulvármagazinokat olvas, nyomon követi a sztárok csipp-csupp ügyeit, és csorgatja a nyálát arra, hogy melyikük kivel, mikor, hol, hogyan. Ez engem teljesen hidegen hagy, mert mi közöm hozzá… Ami érdekel, az más emberek gondolkodásmódja, az érzéseik, hogy hogyan vélekednek egy-egy számomra fontos vagy érdekes dologról. És persze érdekelnek a történetek, amelyek egy régebbi kort vetítenek a szemem elé.

Vagyis nem az üres pletyka érdekel, hanem a mély tartalom.

Hála az égnek, ez a könyv pont azt adta nekem, ami le tudja kötni a figyelmemet. Vámos Miklós nem mint híres ember szólt hozzám a lapokról, hanem mint egy ember, akinek igazi mondanivalója, mesélni valója van. Nem bulvár szenzációhajhászásból, hanem mert őszintén ki akartak jönni belőle ezek a vallomások.

Kicsit olyan volt olvasás közben, mint mikor az ember leül a szüleivel, nagyszüleivel, vagy egy nála tapasztaltabb rokonával beszélgetni a múltról. Néhány órára nem is csak olvasónak éreztem magam, hanem inkább családtagnak, akit egy rokon beavat élete történetébe. Ez pedig főképp annak a közvetlen mesélésnek köszönhető, amely ezt a könyvet jellemzi.

Teljesen őszintén

A novellák közül egyiknél sem éreztem azt, hogy az író a hatás kedvéért „átkölti” a történteket, mindegyiket teljesen őszintének vélem. Főképp, mert Vámos Miklós olyasmiket is bevall ezekben a rövidke sztorikban, amiket az emberek többsége egyáltalán nem vagy nem szívesen mondana el senkinek. Itt most nem igazán botrányos dolgokra gondolok, hanem elsősorban olyan gondolatokra vagy érzésekre, amelyeket titkolni, szégyellni szokás. Bár én nem hiszem, hogy igazán szégyellni valóak, inkább csak nagyon emberiek.

Irigységből elkövetett fiatalkori könyvtári könyvlopás, egy haver cserbenhagyása az éttermi fizetéskor, bokrok takarásában pisilés, az öregedéstől való félelem, gyerekkori nehézségek, felnőttkori, családi gondok. A történetek átívelnek időn, Vámos Miklós gyerekkorától egészen a jelenéig találunk benne sztorikat, és témák szempontjából is igazán sokszínűek.

A novellákról

Sokféle érzelem előjött belőlem olvasás közben, nevettem és könnyeztem egyaránt. A legmegrázóbb történet számomra talán az volt, amelyben kiderült, hogy miért kezdett el dadogni Vámos Miklós gyerekkorában. Azt olvasva gondolatban megölelgettem kicsit a fejemben felbukkanó kisfiú alakját, annyira megrázó volt maga az esemény is, de az is, ahogyan szavakba lett öntve.

Azt is durva volt megtudni, hogy milyen terhek kerültek az író vállára már tinédzserként. Nagyon erős embernek tartom így ismeretlenül is, mert nem biztos, hogy én boldogultam volna adott helyzetben.

De csak hogy a vidám oldalról is beszéljünk, jót mosolyogtam azon a novellán, amikor Vámos Miklós hajnalban megérkezik a teniszpályára, és azon morog magában, hogy a játékpartnerei késnek. Persze nem késnek, más a helyzet, de nem lövöm le a poént.

Még csak harminchárom éves vagyok, de teljesen át tudtam érezni azokat a gondolatokat is, amelyeket az író az öregedésről írt. Nagyon gyorsan telik az idő, szinte észre sem vesszük, és az ember sokszor még mindig tininek, fiatalnak érzi magát. Amikor pedig időről időre tudatosul benne, hogy már nem az, az elég sokkoló tud lenni. Főképp, amikor a lélek és szellem még fiatalos, de a test már nem úgy működik, ahogy kéne, és egyszerűen elárul minket. Az öregedés tudata már most nehéz, később gondolom, még inkább az lesz.

Nagyon tetszettek azok a novellák is, amelyben található némi társadalomkritika és reflektálnak a mostani világra, a most élő emberek életének nehézségeire. Például kevés ember merné kimondani (vagy leírni) azt, hogy a gyerek a legtöbb esetben inkább szétválasztja a szülőket, semmint összehozná őket. Vagy azt, hogy a nagy fenét élünk kapitalizmusban, még odáig sem jutottunk el, hanem még mindig egy feudális rendszerben szenvedünk. Nekem nagyon bejön ez a bátor szókimondás, mert valljuk be, a mai világban, ahol könnyedén darabokra szedhetnek az interneten, és ellehetetleníthetnek a valódi életben, ha másképp gondolkodsz, ezeket nyíltan kimondani szerintem bátorság.

Üres oldalak rejtélye

Valami nagyon-nagyon rágja az oldalamat. Szörnyen kíváncsi vagyok ugyanis, hogy vajon milyen szerepe van a könyv végén található teljesen üres lapoknak. Van néhány szimbolikus értelmezés a fejemben, de igazán érdekelne, hogy Vámos Miklós mit mondana erről, mert ő biztosan valami teljesen más okot mondana rá, mint amik eszembe jutottak. Egyébként mókás, hogy az ember nemcsak érdekes szövegeken, hanem üres oldalakon is mennyit tud elmélkedni. Miközben az is lehet, hogy nincs is semmi értelmük. Bár azért remélem, hogy van, és nem hiába törtem a fejem az értelmezésén…

A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnének néhány órát arra szánni, hogy meghallgassák egy másik ember életét, emlékeit, gondolatait, félelmeit és az őt emésztgető dolgokkal kapcsolatos vallomásait.

Kedvenc idézetek:

„Mikor a kapuhoz értem, már bezárták, remegett a mozgó szárnyban a fémvirágok mögött az üvegtábla. Apám kint állt az úttesten, immár egyedül, arccal a Hősök terének. Kiáltani akartam, de ismeretlen felnőtt tenyere tapadt a számra. Rám sziszegtek, kussoljak, mer a végén még idedurrant egyet! Ki? Mi? – de akkor már láttam. Kerekeken guruló acélmonstrum közelgett apámhoz, erősen dübörögve. Akár egy fordított katonasisak, tetején ponyva alól ágaskodtak ki a fedélzeti fegyverek. Jaj, lelövik! Jaj-jaj! – szabadulni akartam, de többen fogtak, szorítottak.
(…) Apám nem moccant. Ma már biztosra veszem, készen állott a halálra.
A következő másodpercek alatt én lényegében megöregedtem. Minden idegszálam fölkészült a sorozatlövések durrogására – volt szerencsém háborús filmeket látni a Munkácsy utcai kis moziban, melyet az arrafelé lakók köpködőnek hívtak. A megelőző napokban élőben is hallgattam a fegyverkelepelést, sokat lőttek arrafelé.
(…)
A kapualj kiürült, csak én maradtam ott. És attól fogva dadogtam. De nagyon ám.”

„Aki azt állítja, hogy a katonai szolgálat jót tesz a fiataloknak, ifjúhodjék meg, és vonuljon be. Vagy kaszárnyába. Vagy ideg- és elmeosztályra.”

„Nekünk itt és most, a huszonegyedik században minden másodperc számít és kell. Legfőbb küzdelmeinket a látszat ellenére nem a hülye főnökkel, a korlátolt pedagógussal, az ellenséges szomszéddal vagy a pénz előteremtéséért vívjuk. A mi állandó ellenfelünk az idő, melyet minél tökéletesebben tudunk mérni, annál könnyedebben szökken ki a markunkból. Egyre több kéne nekünk, futunk utána, megeshet, hogy éppen emiatt nem jut belőle elég szinte semmire.”

„A közhiedelemmel ellentétben a gyerek(ek) érkezése ritkábban erősíti meg a párkapcsolatot, mint ahányszor tönkreteszi. Bármit is hamukálnak erről a fennkölt szellemű, nőknek gyártott sajtótermékek. Az az anya, aki soha sem gondolt arra , hogy a gyerekét lemészárolja, a férjét szíven szúrja, s ő maga kiugrik egy toronyházból, alighanem elfojtja mindezt. Ugyanez áll arra az apára, aki sohasem érzett kétségbeesett menekülhetnéket abból a vircsaftból, amit családi életnek szokás hívni.”

„(…) a bizonytalanságban – aggodalomban, félelemben – tartás fokozatosan elbátortalanít, s a lázongás átadja helyét a letargiának. Abban az állapotban jogainkról megfeledkezünk, ember voltunk háttérbe szorul, és annyira kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, hogy szinte bármit megtehetnek velünk.
Ha kis történetünk tanulságát jó erősen agyunkba vésnénk, talán könnyebb volna emelt fővel élnünk. Jogilag és erkölcsileg megfelelő módon ellenállnunk. Tiltakoznunk. Magunkat kimentenünk a tehetetlenség hamis illúziójából. Mert valamit mindig tehetünk személyiségünk és sorstársaink érdekében. Legfőbb fegyverünk mégiscsak az összefogás, illetve a szolidaritás.”

„Pali hirtelen így szólt: Eszter, sütő. Ám Eszter nem hallotta. Nem, is látta azt, amit közülünk többen, mert a megnevezett konyhai eszköz a pult alatt volt, ő pedig tányérokat vett ki fölülről.
A sütő lángra lobbant. Látványnak gyönyörű. Pali megismételte, ugyanolyan visszafogottan: Eszter, sütő! – ám mire a felesége válaszolhatott volna, odaugrott, elcsavarta a nagy, fekete tekerentyűt, mely a konyha minden berendezését áramtalanította, majd egy nedves mosogatóronggyal kirántotta a tepsit, s körbecsapkodva eloltotta az égő sütőpapírt. A cseresznyés rácsos csodálatosképp érintetlen maradt. Kösz, mondta Eszter. Pali csak intett, hogy rendben, visszaült a helyére. Kész. Ennyi.
Az összes jelenlévő hím rátámadt volna a maga asszonyára: Te szerencsétlen, hányszor mondtam már, hogy figyelj oda, egyszer leégeted a lakást!!! És az összes nő hosszan mentegetőzött volna, bizonygatva, miért nem ő a hibás.
Akkor erről mélyen hallgattunk.
Hölgyeim és uraim, az a családi tűzhely máig is melengeti négyüket (született még egy gyerekük), a házasság tart, és meg sem haltak.”

„Hasonlóan védekezett a Mephisto című regény és film kulcsfigurája az igazolóbizottság előtt. Ő fényképen látható Adolf Hitler társaságában, mindketten Heil Hitler! karlendítéssel. Kérdezték: Komolyan állítja, hogy nem volt náci? Mire ő habozás nélkül: Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy ne kényszerüljek kezet fogni Hitlerrel. Végül őt igazolták, mert kiderült, hogy zsidó színészeket mentett, bújtatott.”

„Sokáig abban a hiszemben nézelődtem ebben a hazában, hogy a rendszerváltozás (1990) óta kapitalizmusban élünk. Kissé fapados ugyan, de mégiscsak a történelemkönyvekben leírt tőkés társadalom volna ez itt. Na jó, inkább tőkeszegény, ám azért a klasszikus szabályok (Marx-Engels) működnek, a gyárak és földbirtokok tulajdonosai az urak, s a munkavállalók a szegények.
Sajnos az utóbbi években rá kellett ébrednem, hogy nem tartunk ott. Még ott sem tartunk, Hölgyeim és uram, fájdalom, de feudális rendszer ez, annak sajátosságai szerint alakul a sorsunk. Hűbérurak és hűbéresek, két osztály van csak, vagy az egyikbe tartozunk, vagy a másikba.”

„Ha az oktatók a hűbéresek, milyen pozíció marad a gyermekeinknek? Hm, tapasztalataim alapján őket a magyar iskolarendszer rabszolgának tekinti, s akként kezeli.”

„Megszületésem óta látható a bal lábam sípcsontja fölött, tíz centire a bokámtól egy szabályos kör alakú, mélybarna anyajegy. A régi lyukas kétfilléresnél és a mostani egyforintosnál picivel kisebb. Óvodistaként megkérdezte anyukámtól, miért van ez ott. Azért, hogy ha elveszítenénk, erről mindig fölismerhesselek, mondta ő.
Nem örültem. Ugyan, miért veszítenének el? Ha mégis, vajon az arcomat még nem sikerült volna megjegyezniük? Ideje volna.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése