Sosem érdekeltek igazán a szuperhősök. Az egyetlen, akinek sikerült lekötnie, az Superman volt, de ő is csak a Lois és Clark, Superman legújabb kalandjai és a Smallville című sorozatokban érdekelt, a filmekben sosem fogott meg. Szóval kivételesen nem a fülszöveg miatt választottam ki magamnak V. E. Schwab Viszály című könyvét, hanem egy ismerősöm ajánlása miatt. Nem is az adott könyvet ajánlotta, hanem magát Schwabot, én pedig kíváncsi lettem, hogy miért is kedveli őt íróként.
A történet két egyetemista srácról szól, Victorról és Eliról, akik a diplomamunkájukban azzal foglalkoznak, hogy léteznek-e különleges képességgel bíró emberek, vagyis RK-k (RendKívüliek), és ha igen, hogyan válnak azzá. Elvégeznek egy kísérletet, amely teljesen megváltoztatja őket, a jövőjüket és a barátságukat is.
Rövid, mégis tartalmas fejezetek
A napjaim elég zsúfoltak, így mostanában nagyon örülök, amikor egy regény rövidebb fejezetekből áll, mert így könnyebb olvasni. Azt viszont nem szeretem, amikor ezek a fejezetek azért rövidek, mert össze vannak csapva. Nos, erről itt szó sincs. A Viszály fejezetei rövidek, de stílusban nagyon jók, és igazán tartalmasak. Sokkal több valódi és lélektani történés van bennük, mint más könyvek hosszú fejezeteiben. Szóval számomra ilyen egy tökéletesen kidolgozott, jó stílusú, tartalmas és az elfoglalt emberek számára is könnyen olvasható regény!
A regény több idősíkban játszódik. Az egyik szál elmeséli a múltat, hogy Victor és Eli az egyetemen hogyan kísérleteztek önmagukkal, és váltak RendKívülivé. A másik megmutatja, hogyan találkozott már tíz évvel később Victor és Sidney. A harmadik pedig a jelen, amiben Victor, Sydney és Mitch arra készülnek, hogy leszámoljanak Elijal.
Az idősíkok ide-oda ugrálnak, ám ez egyáltalán nem zavaró. Sőt! Schwab tökéletesen fűzte egybe ezeket a szálakat, hogy fokozatosan tudjuk meg, mi is történt a múltban, és mi történik a jelenben, valamint, hogy hogyan érnek össze végül a szálak. Mindig van valami, ami fenntartja a kíváncsiságunkat, de mindig kapunk annyi infót, hogy ne érezzük elhanyagolva magunkat.
Hősök vagy gonoszok?
Nagyon szeretem azt, amikor egy regény karakterei összetettek. Akár annyira, hogy képtelen legyek eldönteni róluk, jók-e vagy rosszak. Itt is ez a helyzet. Végig azon gondolkoztam, hogy vajon kinek kéne drukkolnom. Elinak, aki úgy véli, az RK-k túl veszélyesek az emberekre nézve, nem természetes, hogy léteznek, és ezért ki akarja irtani őket? Vagy Victornak, aki meg akarja állítani Elit, de közben érzéketlennek tűnik az emberek halálával, fájdalmával, életével kapcsolatban? Nehéz filozófiai kérdés, az biztos…
Eliról nekem a Death Note című anime jutott eszembe. Annak az egyik főszereplője, Kira eleinte arra akarja használni a halállista nyújtotta hatalmát, hogy kiirtsa a bűnözőket a világból, és biztonságosabb világot teremtsen az emberek számára. Maga a gondolat elsőre szimpatikusnak is tűnik. Elsőre…
Aztán Kira már nemcsak a bűnözőket gyilkolja, hanem azokat a jó embereket is, akik a céljai útjában állnak. Járulékos veszteségnek tartja őket. És persze a végén eljut odáig, hogy ő akar lenni az általa teremtett új világ istene.
Eli esetében is hasonlót éreztem. Alapjában véve valóban ijesztő lenne, ha olyan emberek járkálnának köztünk, akik egy intéssel meg tudnak ölni, vagy ami még rosszabb, irányítani tudnak minket, és rávehetnek olyan borzalmakra, amiket magunktól sosem tennénk meg. Szóval Eli félelmeit értem, de a módszerével nagyon nem értek egyet. Biztos, hogy másképp is meg lehetne oldani a problémát úgy, hogy az emberek biztonságban legyenek, és ne kelljen megölni egyetlen RK-t sem csak azért, mert ijesztő a képessége.
Victor pedig… Nos, sokszor azt éreztem, hogy valóban nincsen benne együttérzés, szeretet, emberség, és túlságosan becsvágyó, irigy Elira. Néha pedig azt, hogy vannak pozitív érzései, csak azokat is elnyomja a képessége, akár a fizikai érzeteit, de néha áttörnek a pajzson. Pl. Sydney iránt is mintha érzett volna valamiféle gyengédséget, kötődést. És Mitchhez is kötődött.
Szóval lényegében mindkét karaktert szerettem, mert összetettek, érdekesek, megvan a maguk igaza és akadnak pozitív tulajdonságaik is, ám mindegyikük tett megbocsáthatatlan dolgokat, és mindegyikükben ott az a sötétség, ami miatt nem tudom egyiküket sem pozitív karakternek nyilvánítani.
Talán Sydney és Mitch karaktere, valamint Victor iránti kötődése az, amely miatt mégiscsak Victornak szurkol az ember, vagy az, hogy alapjában véve taszít a vallási fanatikusság, amely Elira is jellemző.
A kislány és a szelíd óriás
Sydney karakterét szívből sajnáltam. Nincs is rosszabb, mint amikor az árul el és bánt, akinek pedig az lenne a dolga, hogy szeressen és megvédjen. Egyáltalán nem értem a nővérét, engem egy férfi sem tudna annyira megbolondítani, hogy ártsak a húgomnak vagy anyának. Egyszerűen tudnám, hogy aki nekik akar ártani, az nem jó ember és nem méltó arra, hogy foglalkozzak vele.
Nem is csoda, hogy Sydney ezek után annyira elkezdett kötődni Victorhoz, és próbált egyfajta kapaszkodót, új családot keresni benne.
Mitch pedig… nos, őt szinte azonnal megszerettem. Egy nagytermetű, agyontetovált, börtönt is megjárt férfi, aki szelíd, mint a ma született bárány, ám ha a szeretteit (Victort vagy Sydneyt) akarják bántani, akkor bármire képes.
Azt hiszem, olvasás közben végig inkább értük aggódtam, nem Victorért vagy Eliért. Féltem, hogy ne ők legyenek az áldozatok a két RK párharcában.
A könyvet azoknak ajánlom, akik kedvelik a jól kidolgozott, szépen összerakott regényeket, a szuperhősöket és azokat a sztorikat, amelyekben nem egyértelműen megállapítható, ki a hős és ki a gonosz.
Kedvenc karakterek: Mitch, Sydney.
Kedvenc jelenetek: amikor Sydney először megmutatja az erejét Victornak.
Kedvenc idézetek:
„– Mitchel – mondta Victor –, áruld el Sydney-nek, miért voltál börtönben.
– Hekkelésért – felelte Mitch vidáman.
Sydney felnevetett.
– Komolyan? Inkább amolyan „a saját letépett karoddal verlek agyon” típusú alaknak néztelek.
– Mindig nagydarab voltam – mondta Mitch. – Nem tehetek róla. – Megint megropogtatta az ujjperceit. A két keze együtt nagyobb volt, mint a billentyűzet.”
„Akár egy ragadozó, jött rá egy napon Mitch. Elég természetfilmet látott a tévészobában ahhoz, hogy tudja, a zsákmányállatoknak a koponyájuk oldalán van a szemük, és állandóan résen vannak, de a ragadozók szemei előrenéznek, közel ülnek egymáshoz, és nem ismerik a félelmet. Annak ellenére, hogy Victor feleakkora volt, mint az elítéltek többsége, és egyáltalán nem úgy festett, mint aki bunyózott valaha, nemhogy még meg is nyerjen egyet, mégis minden azt sugallta körülötte, hogy ő egy ragadozó.
Ez volt az első alkalom, amikor Mitch eltűnődött rajta, vajon Victor tényleg rászorul-e a védelemre.”
„(…) – Te nem vagy a bosszú angyala, Eli – folytatta. – Nem vagy áldott vagy isteni, nem nyomja a vállad semmilyen teher. Csak egy tudományos kísérlet vagy.
Victor kihúzta a kést. Eli fél térdre esett.
– Nem érted – zihálta Eli. – Senki sem érti.
– Ha senki sem ért, az általában azt jelenti, hogy tévedsz.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
A történet két egyetemista srácról szól, Victorról és Eliról, akik a diplomamunkájukban azzal foglalkoznak, hogy léteznek-e különleges képességgel bíró emberek, vagyis RK-k (RendKívüliek), és ha igen, hogyan válnak azzá. Elvégeznek egy kísérletet, amely teljesen megváltoztatja őket, a jövőjüket és a barátságukat is.
Rövid, mégis tartalmas fejezetek
A napjaim elég zsúfoltak, így mostanában nagyon örülök, amikor egy regény rövidebb fejezetekből áll, mert így könnyebb olvasni. Azt viszont nem szeretem, amikor ezek a fejezetek azért rövidek, mert össze vannak csapva. Nos, erről itt szó sincs. A Viszály fejezetei rövidek, de stílusban nagyon jók, és igazán tartalmasak. Sokkal több valódi és lélektani történés van bennük, mint más könyvek hosszú fejezeteiben. Szóval számomra ilyen egy tökéletesen kidolgozott, jó stílusú, tartalmas és az elfoglalt emberek számára is könnyen olvasható regény!
A regény több idősíkban játszódik. Az egyik szál elmeséli a múltat, hogy Victor és Eli az egyetemen hogyan kísérleteztek önmagukkal, és váltak RendKívülivé. A másik megmutatja, hogyan találkozott már tíz évvel később Victor és Sidney. A harmadik pedig a jelen, amiben Victor, Sydney és Mitch arra készülnek, hogy leszámoljanak Elijal.
Az idősíkok ide-oda ugrálnak, ám ez egyáltalán nem zavaró. Sőt! Schwab tökéletesen fűzte egybe ezeket a szálakat, hogy fokozatosan tudjuk meg, mi is történt a múltban, és mi történik a jelenben, valamint, hogy hogyan érnek össze végül a szálak. Mindig van valami, ami fenntartja a kíváncsiságunkat, de mindig kapunk annyi infót, hogy ne érezzük elhanyagolva magunkat.
Hősök vagy gonoszok?
Nagyon szeretem azt, amikor egy regény karakterei összetettek. Akár annyira, hogy képtelen legyek eldönteni róluk, jók-e vagy rosszak. Itt is ez a helyzet. Végig azon gondolkoztam, hogy vajon kinek kéne drukkolnom. Elinak, aki úgy véli, az RK-k túl veszélyesek az emberekre nézve, nem természetes, hogy léteznek, és ezért ki akarja irtani őket? Vagy Victornak, aki meg akarja állítani Elit, de közben érzéketlennek tűnik az emberek halálával, fájdalmával, életével kapcsolatban? Nehéz filozófiai kérdés, az biztos…
Eliról nekem a Death Note című anime jutott eszembe. Annak az egyik főszereplője, Kira eleinte arra akarja használni a halállista nyújtotta hatalmát, hogy kiirtsa a bűnözőket a világból, és biztonságosabb világot teremtsen az emberek számára. Maga a gondolat elsőre szimpatikusnak is tűnik. Elsőre…
Aztán Kira már nemcsak a bűnözőket gyilkolja, hanem azokat a jó embereket is, akik a céljai útjában állnak. Járulékos veszteségnek tartja őket. És persze a végén eljut odáig, hogy ő akar lenni az általa teremtett új világ istene.
Eli esetében is hasonlót éreztem. Alapjában véve valóban ijesztő lenne, ha olyan emberek járkálnának köztünk, akik egy intéssel meg tudnak ölni, vagy ami még rosszabb, irányítani tudnak minket, és rávehetnek olyan borzalmakra, amiket magunktól sosem tennénk meg. Szóval Eli félelmeit értem, de a módszerével nagyon nem értek egyet. Biztos, hogy másképp is meg lehetne oldani a problémát úgy, hogy az emberek biztonságban legyenek, és ne kelljen megölni egyetlen RK-t sem csak azért, mert ijesztő a képessége.
Victor pedig… Nos, sokszor azt éreztem, hogy valóban nincsen benne együttérzés, szeretet, emberség, és túlságosan becsvágyó, irigy Elira. Néha pedig azt, hogy vannak pozitív érzései, csak azokat is elnyomja a képessége, akár a fizikai érzeteit, de néha áttörnek a pajzson. Pl. Sydney iránt is mintha érzett volna valamiféle gyengédséget, kötődést. És Mitchhez is kötődött.
Szóval lényegében mindkét karaktert szerettem, mert összetettek, érdekesek, megvan a maguk igaza és akadnak pozitív tulajdonságaik is, ám mindegyikük tett megbocsáthatatlan dolgokat, és mindegyikükben ott az a sötétség, ami miatt nem tudom egyiküket sem pozitív karakternek nyilvánítani.
Talán Sydney és Mitch karaktere, valamint Victor iránti kötődése az, amely miatt mégiscsak Victornak szurkol az ember, vagy az, hogy alapjában véve taszít a vallási fanatikusság, amely Elira is jellemző.
A kislány és a szelíd óriás
Sydney karakterét szívből sajnáltam. Nincs is rosszabb, mint amikor az árul el és bánt, akinek pedig az lenne a dolga, hogy szeressen és megvédjen. Egyáltalán nem értem a nővérét, engem egy férfi sem tudna annyira megbolondítani, hogy ártsak a húgomnak vagy anyának. Egyszerűen tudnám, hogy aki nekik akar ártani, az nem jó ember és nem méltó arra, hogy foglalkozzak vele.
Nem is csoda, hogy Sydney ezek után annyira elkezdett kötődni Victorhoz, és próbált egyfajta kapaszkodót, új családot keresni benne.
Mitch pedig… nos, őt szinte azonnal megszerettem. Egy nagytermetű, agyontetovált, börtönt is megjárt férfi, aki szelíd, mint a ma született bárány, ám ha a szeretteit (Victort vagy Sydneyt) akarják bántani, akkor bármire képes.
Azt hiszem, olvasás közben végig inkább értük aggódtam, nem Victorért vagy Eliért. Féltem, hogy ne ők legyenek az áldozatok a két RK párharcában.
A könyvet azoknak ajánlom, akik kedvelik a jól kidolgozott, szépen összerakott regényeket, a szuperhősöket és azokat a sztorikat, amelyekben nem egyértelműen megállapítható, ki a hős és ki a gonosz.
Kedvenc karakterek: Mitch, Sydney.
Kedvenc jelenetek: amikor Sydney először megmutatja az erejét Victornak.
Kedvenc idézetek:
„– Mitchel – mondta Victor –, áruld el Sydney-nek, miért voltál börtönben.
– Hekkelésért – felelte Mitch vidáman.
Sydney felnevetett.
– Komolyan? Inkább amolyan „a saját letépett karoddal verlek agyon” típusú alaknak néztelek.
– Mindig nagydarab voltam – mondta Mitch. – Nem tehetek róla. – Megint megropogtatta az ujjperceit. A két keze együtt nagyobb volt, mint a billentyűzet.”
„Akár egy ragadozó, jött rá egy napon Mitch. Elég természetfilmet látott a tévészobában ahhoz, hogy tudja, a zsákmányállatoknak a koponyájuk oldalán van a szemük, és állandóan résen vannak, de a ragadozók szemei előrenéznek, közel ülnek egymáshoz, és nem ismerik a félelmet. Annak ellenére, hogy Victor feleakkora volt, mint az elítéltek többsége, és egyáltalán nem úgy festett, mint aki bunyózott valaha, nemhogy még meg is nyerjen egyet, mégis minden azt sugallta körülötte, hogy ő egy ragadozó.
Ez volt az első alkalom, amikor Mitch eltűnődött rajta, vajon Victor tényleg rászorul-e a védelemre.”
„(…) – Te nem vagy a bosszú angyala, Eli – folytatta. – Nem vagy áldott vagy isteni, nem nyomja a vállad semmilyen teher. Csak egy tudományos kísérlet vagy.
Victor kihúzta a kést. Eli fél térdre esett.
– Nem érted – zihálta Eli. – Senki sem érti.
– Ha senki sem ért, az általában azt jelenti, hogy tévedsz.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése