~ Sárga könyves út ~

2024. május 22., szerda

Jack Ketchum: Ivadék – Blogturné



Ha egy igazán borzongató könyvet keresel, meg is találtad! Ketchum a Holt idény folytatásával tér vissza, ahol a vademberek ismét emberekre vadásznak, és csak a rendőrségen múlik, meg tudják-e állítani őket. Ha kíváncsi vagy, hogy tetszett nekünk a történet, tarts velünk a turnén, és ha szerencsés vagy, a könyv egy példányát is megnyerheted.


Miért választottam ezt a könyvet?

Valószínűleg azért, amiért egyetlen félelmetes horrorfilmet sem hagytam még félbe. Mert tudni akarom, hogy a legvégén a szörnyek tényleg meghalnak. Egyébként annyira brutális volt a Holt idény, hogy sosem gondoltam volna, hogy még egy ennyire brutális könyvet a kezembe fogok venni, de igen, le akartam zárni rendesen magamban ezt a történetet.


Véleményem a könyvről

A történet több mint egy évtizeddel az első könyv után játszódik. Kiderül, hogy a kannibálcsalád egyik tagja, egy lány életben maradt, rabolt magának egy párt, szült és rabolt magának néhány gyereket, és új őrült kannibálcsaládot alapított. Bár eddig vándoroltak, most visszatértek Dead Riverbe, hogy újabb áldozatokat szedjenek. A rendőrök azonban most már tudják, mivel állnak szemben.

Mielőtt belekezdtem a könyvbe, azt olvastam, hogy ez a rész kevésbé brutális, mint az első, aminek igazából eléggé örültem, mert bár horrorfilmeken nőttem fel, az első rész borzalmasan kiborított az öncélú, szélsőséges vérengzés miatt. És ez azt hiszem, mindent elmond. Ebben a részben én is ténylegesen visszafogottabbnak éreztem egy-két hajszállal az írót, bár őszintén szólva így is elszörnyedtem néhány jeleneten. Az meg külön megviselt lelkileg, hogy ebben a részben nemcsak a kannibálcsalád tagjai között vannak gyerekek, hanem az előlük menekülők között is.

Totál para, ha egy történetben a gonosz gyilkosok gyerekek, szerintem sokkal parább ez a felállás, mint mikor egy nagydarab pasas jön neki az embernek. Ez hülyén hangzik, de az átlagemberben van valamiféle erkölcsi visszatartó erő, ami miatt nehezére esik egy gyereket bántani még akkor is, ha az egy veszedelmes ragadozó, aki meg akarja ölni őt. A gyerekekről az a kép él a fejünkben, hogy ártatlanok, hogy értékesek, és ezért sokkal védtelenebbek vagyunk velük szemben egy ilyen élet-halál helyzetben.

Ami viszont még parább, amikor gyerekek életéért kell aggódnunk. Én legalábbis két dolgon tudok nagyon kiborulni egy filmben vagy egy könyvben, ha egy gyerek vagy egy állat (általában kutya) meghal. Itt már a könyv elején történik egy szörnyűség, de után egy kisfiú és egy csecsemő életéért is rághattam a körmömet.

Szóval ez a rész valóban egy kicsit kevésbé volt brutális, engem mégis jobban megviselt lelkileg. Egyfelől, mert gyerekekért kellett aggódnom, másfelől, mert sokkal jobban megkedveltem ennek a könyvnek az áldozatait már a legelejétől fogva, mint az előző könyv áldozatait. Amy és David egy egymást igazán szerető házaspár, akiknek most született kisbabájuk. David nagyon rendes pasinak tűnik, jó férjnek és apának, olyannak, aki kiveszi a részét a háztartási munkákból, a baba körüli teendőkből. Amy pedig imádja a férjét és a kislányát. Látogatóba érkezik hozzájuk Claire (Amy barátnője) is a kisfiával, Luke-kal, mert Claire épp válófélben van a szemét férjétől, és kell neki a baráti támogatás. Mindegyiküket nagyon megkedveltem, és nem akartam, hogy bármelyikük is meghaljon (persze ez hiú remény volt egy ilyen könyvben...).

Egyszerre akart futni és rátámadni. Tudta, hogy egyik sem helyes, hogy egyikkel sem menne semmire, s bármelyiket választja, végül holtan heverne a férfi lábai előtt. Szinte látta is, ahogy ott rángatózik a teste, és azonnal tudta, hogy ezt csak egyféleképpen élheti túl: ha mindkettőt megteszi, ha kétfelé válik, ha fut és támad is egyszerre – és meg is tudta tenni. Mert Claire nem egyetlen test volt. Már sok éve nem.
Ketten voltak egyek.
– Luke!
A fiú földbe gyökerezett lábbal meredt előre.
Claire a kezébe nyomtat a babát. A férfi előrelépett.
(...)
Érzékelte, hogy Luke hátrál mögötte egy lépést. Igen. Ez az. Megfordult.
– Fuss! – sikoltotta.
Melissa bömbölt.
– Anyu?
– Fuss!
A férfi már majdnem odaért, ezért Claire felállt, hogy legalább a teste – legalább az – közéjük kerüljön, amikor Luke megfordult és elrohant. A nőt hirtelen elöntötte a megkönnyebbülés, úgy tódult a levegő a tüdejébe, mintha ő is futott volna.

Tetszett, hogy Claire-nek és Luke-nak volt egyfajta háttérsztorija a válás miatt, és érdekes volt, ahogy behozták Claire férjét (a nevét sem jegyeztem meg a rohadéknak) a képbe. Ő volt az egyetlen a „prédák” között, akivel nem érdekelt, hogy mi fog történni. De ez az erős háttérsztori volt az oka annak is, hogy tényleg végigaggódtam a könyvet, mert az első pillanattól megszerettem miatta anyát és fiát. Igazából a legstresszesebb abba volt belegondolni, hogy milyen szörnyű lehet tehetetlenül nézni, hogy egy szerettedet bántják, esetleg megölik. Menekülni vele, főképp a gyerekeddel, miközben tudod, hogy bármikor elkaphatnak, és te valószínűleg képtelen leszel megvédeni azt, akit a világon a legjobban szeretsz. Engem igazából ez az érzés borított ki igazán, nem pedig maga a brutalitás. Szerintem nincs szörnyűbb érzés a világon, mint az, hogy tehetetlenül kell végignézned egy szeretted szenvedését, halálát. Szerintem ez még annál is rosszabb, mint ha te szenvednél és halnál meg. A karakterekkel együtt én is sokkos voltam kicsit olvasás közben, mert teljesen át tudtam érezni a szenvedésüket és rettegésüket.

Örültem, hogy egy kicsit többet kaptam a rendőrökből, kicsit jobban beleláthattam a fejükbe, megérthettem, hogy őket is mennyire sokkolták és megrázták a múltbeli események, és milyen érzés lehet nekik most újra átélni ezt az egészet.

És bár furán hangzik, annak is örültem, hogy még jobban beleláthattam a kannibál család életébe, működésébe. Mondhatnám, hogy csak állatok, akik vadásznak, és az első részt nézve egy kicsit így is éreztem, de ez nem teljesen igaz. Mármint valóban állati ösztönök vezérlik őket, de emellett gonoszak is. Nemcsak azért ölnek, mert táplálkozni akarnak, hanem élvezik a vadászatot, az áldozataik rettegését, fájdalmát. És ez azért nagyban megkülönbözteti őket az állatok 99,9%-ától (csak nagyon kevés állat képes tudatosan élvezni a kegyetlenkedést, gyilkosságot, főképp az emberszabásúak). De értelmes emberként sem lehet tekinteni rájuk, mert nincs meg bennük az az erkölcsi érzék, az értelemnek és a léleknek az a fénye, ami emberré tesz minket. Leginkább gonosz, erkölcsök nélküli ősemberekhez tudnám hasonlítani őket, akik még nem voltak érzelmileg és értelmileg elég fejlettek. Kicsit sajnálom a múltbeli énjüket, mert ők is áldozatok a maguk módján, hiszen a többségüket gyerekként elrabolták, bántalmazták, átmosták az agyukat, és esélyük sem volt más emberré válni. Mégis látva, mivé váltak, képtelen voltam együttérezni velük úgy igazán, csak azt reméltem, hogy ezúttal a rendőröknek mindegyiküket sikerül elkapni, és lehetőleg nem élve.

Ez a regény lényegében a borzalmak ellenére az igaz szeretetről szól, bármilyen furcsán is hangzik ez. Az igaz anyai szeretetről, az igaz gyermeki szeretetről, az igaz baráti szeretetről. A karaktereket egyszerűen a szeretet hajtja előre, a szeretet miatt élnek túl egy csomó kínt és szenvedést. És emiatt valahogy szintén bármilyen furán is hangzik, tetszett ez a könyv. Sokkal jobban, mint az első rész. Mert volt valamiféle pozitív mondanivalója.

A könyv legvégéig rettegtem, mert az első könyv végét ismerve, nem számítottam teljes happy endre. Egy csomószor bekönnyeztem az izgalomtól, és attól, hogy a karakterek mennyire bátran viselkednek. És sosem önmagukért, hanem egymásért. Nos, igen, nekem ez kell ahhoz, hogy élvezni tudjak egy egyébként véres könyvet. Valami pozitív emberi tanulság.

Az utolsó oldalakon Ketchum még rám hozta a frászt egy fordulattal, de annak ellenére, hogy haltak meg olyanok, akiket nagyon-nagyon sajnáltam, sokkal elégedettebb voltam ennek a második résznek a végével, mint az elsőjével.


Hogy tetszett ez a könyv?

Luke-ot, Claire-t, Davidet és Amyt őszintén a szívembe zártam, mind bátor, jó emberek, és azt kívántam, bár mind túlélnék ezt az egészet. A kicsi Melissáért is nagyon aggódtam, de mivel ő kisbaba, karakterként nem igazán bontakozhatott ki. Egyszerűen a bennem lévő anyai ösztönök miatt féltettem őt, meg azért, mert tudtam, hogy a főszereplőknek mennyire fontos, hogy őt életben tartsák. Peterst, a már az előző részben is szereplő zsarut is igazán megkedveltem. Azok után, hogy első alkalommal rosszul döntött, most mindent megtett, hogy kijavítsa a hibáját, és megmentse ezeket az embereket, akár az élete árán is. Ahogy írtam, ez a szeretet és az ebből fakadó bátorság könyve volt, és ez igazán megfogott. Sokkal jobban, mint az első rész.

Szóval összességében (bár nem hittem volna, hogy ezt fogom írni, de) IMÁDOM ezt a könyvet.


Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Azoknak, akik bírják a horrorokat lelkileg.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:


Nyereményjáték:

A nyereményjátékhoz kapcsolódó kérdésekre a könyv beleolvasójában találhatod meg a választ. Nincs más dolgod, mint beírni a helyes megfejtést a Rafflecopter megfelelő dobozába.

Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


Kérdés a játékhoz:

Mennyi ideig maradtak távol a vademberek?


Állomáslista:

05. 22. Spirit Bliss Sárga könyves út

a Rafflecopter giveaway

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése