A három legnehezebb...

Vannak olyan események, történések, amikről nagyon nehéz írni, jól írni meg aztán pláne. Olyan módon, hogy az ne legyen zavaros, az olvasó ne unja, hanem élvezze, és hiteles is legyen. Ezek közül arról a háromról írok most, ami számomra a legnagyobb kihívást szokta okozni.

1. Harc-, csatajelenet:

Legyen kézitusa, fegyverrel vívott csatajelent, párharc vagy tömegharc, nagyon nehéz hitelesen megírni egy ilyen témájú, mozgalmas jelenetet. Főképp úgy, hogy sosem verekedtem, és fegyver sem volt még a kezemben, leszámítva persze az olyan hétköznapi tárgyakat, amiket egyébként akár fegyverként is lehetne használni (pl. kés, olló, Kígyók sziszegése példány XD).

De nem feltétlenül a tudás és tapasztalat hiánya okozza a legnagyobb gondot ebben az esetben, hiszen a neten szinte bárminek utána lehet olvasni. A legnehezebb az, hogy egy extrán mozgalmas jelenetet úgy papírra vessek, hogy az ne tűnjön soknak, zavarosnak, átláthatatlannak. Ki merre mozdul, hová üt, hova ugrik, hogyan hárít és hasonlók…

Épp ezért, ha ilyen jelenetet írok, átmegyek kicsit őrültbe, és megpróbálom vagy magam lemozogni a leírt mozdulatokat, hogy lássam, tényleg lehetséges-e az adott mozdulat, vagy valami mással játszom el a jelenetet (pl. plüssök, papírbabák stb.). Ez segít a hitelességben, és abban, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, kifejezéseket a különböző mozdulatokhoz.

Persze segítségemre van a net is. Rákerestem többek között már olyasmikre, hogy hogyan nevezik a különböző ütésfajtákat, milyen típusú lőfegyverek léteznek, és hogyan kell használni egy íjat.

2. Erotikus jelenet:

Ebben szintén sok nehézség van. Az egyik, hogy megtaláljuk az arany középutat, ahol izgató a jelenet, de nem megy át még pornóba. A másik, hogy vigyázzunk, a jelenet semmiképpen ne váljon röhejessé. Negatív, tanulságos példaként, A szürke ötven árnyalata jut eszembe elsőként, amelyet olvasva rengeteget nevettem a szexjeleneteken, mert a bébizés és egyebek egyszerűen komolytalanná tették számomra az erotikus jelenetet és a BDSM szálat.

Az is nehézséget jelent, hogy az írót sokszor azonosítják a szereplőivel, és azt gondolják, hogy amit leírunk, azt csináljuk vagy arra vágyunk a valóságban is. Ez persze időnként megesik, ám nem mindig. Az embernek pedig kicsit zavaró arra gondolni, hogy az olvasók azonosíthatják a karakterei vágyait, gondolatait, tetteit a sajátjaival.

Az sem egyszerű, hogy túllépjünk a saját szégyenlősségünkön, már persze, annak, aki szégyenlős. Ahogy nem szabad pornóba fordulnia egy-egy erotikus jelenetnek, úgy nem szabad túl óvatoskodónak sem lennie. Amit le kell írni, le kell írni, csak oda kell figyelni, hogy a megfelelő szavakkal és stílusban tegyük.

3.Leírás:

Bevallom őszintén, olvasóként is sokszor unom a tájak, helyiségek, tárgyak és emberek leírását. Persze, jó tudni néhány információt, de ha túl van ragozva, számomra érdektelenné válik a szöveg. Épp ezért amikor leíró részt kell írnom, az is nehezemre esik. Két módszerem van arra, hogy úgy dolgozzak ezeken a részeken, hogy az ne untasson, de mégis eleget adjon az olvasóimnak.

Az egyik, hogy első írásra hanyagolom a leírásokat, csak írom a cselekményt, a párbeszédeket, és kész. Aztán amikor visszatérek javítani a szöveget, akkor pótlom ki a leíró részekkel.

A másik, hogy nem összefüggő leíró részeket írok általában, hanem inkább a cselekménybe szövöm bele a leírásokat. Például nem írok arról bekezdéseken át, hogyan néz ki egy szoba, hanem miközben a szobában lévő karakter teszi a dolgát, beleszövöm, hogy milyen ágyra ül le, mit vesz a kezébe, milyen ablakon néz ki éppen, mi mellett megy el stb. Így meglesz a szükséges bemutatása a helyiségnek, tárgyaknak, mégsem válik a szöveg tömörré, emészthetetlenné és unalmassá. Sem írás közben, sem olvasáskor.

Szoktatok írni? Ha igen, számotokra mi okoz nehézséget?

Kimondhatatlanul - egy sokszínű novelláskötet

Az egész úgy kezdődött, hogy részt vettem a Betűtészta Kiadó játékán, amin a Kimondhatatlanul című novelláskötetet szerettem volna megnyerni. Végül nem engem húztak ki, ám néhány nap múlva várt rám a Kiadótól egy levél, melyben felajánlották nekem, hogy ha nem is nyertem meg a könyvet, szívesen adnak belőle egy recenziós példányt. Én meg azonnal kaptam az alkalmon, hiszen már a nyereményjátékra is azért jelentkeztem, mert érdekesnek tűnt ez a könyv.

És jobb recenziós kötetet nem is foghattam volna ki magamnak így elsőre.

A novelláskötet alapkoncepciója az volt, hogy kiválasztottak 12 művészt, és adtak mindegyiküknek egy-egy érzelmet. Konkrétan a vágy, szégyen, félénkség, fájdalom, szerelem, kétségbeesés, félelem, öröm, bátorság, bűn, féltékenység, gyűlölet lett kiosztva. Ezekből a szavakból született végül a kötetben lévő tíz novella és két képregény.

Nagyon tetszik az ötlet, hogy a kötet nemcsak novellákra korlátozta a felkértek fantáziáját, hanem hagyta, hogy ketten a képregény mellett döntsenek. Ennek ellenére a novellákat venném elsősorban szemügyre, mert mégiscsak író vagyok, a képregényeket pedig csak laikusként kedvelem. :) 

Meglepő, de egyetlen novella sem volt a tíz közül, ami ne tetszett volna. Persze, volt, amelyik jobban tetszett, volt, amelyik kevésbé, de mindegyikben találtam valami szeretni valót, elgondolkoztatót, érdekeset. A novellák mind témájukban, mind stílusukban nagyon sokszínűek voltak, a kiadott érzéseken kívül egyetlen pontban kapcsolódtak csak, hogy valamilyen módon a fiatalokról szóltak.

Vagy egy tinédzser (esetleg fiatal felnőtt) volt a főszereplő, vagy felnőttek emlékeztek vissza a fiatalkorukra, de olyan is akadt, amikor egy már halott ember mesélte el az életét gyerekkorától kezdve egészen a végig. Annak ellenére, hogy a novellák középpontjában a fiatalság állt, mindegyik igencsak komoly témát járt körbe. Testképzavar; egy földrengés, ami lerombolja a városodat; milyen törpenövésűként élni…

De akkor jöjjenek szép sorban a novellák, természetesen spoilermentesen:

1. Baccalario: Vágy

A történet egy visszaemlékezés. Néhány barát felidézi, milyenek voltak a közösen töltött nyarak. Egyfelől nagyon hangulatos kis novella, ami visszarepít a saját múltunkba is kicsit, másfelől tökéletesen visszaadja azt, milyen a fiúknak, amikor kezdenek férfivá válni.

Ha egy szóval kéne jellemeznem: nosztalgikus.

2. Zannoner: Szégyen

Egy 13 éves kislányról szól, aki úgy érzi, az anyukája még mindig gyerekként kezeli, pedig ő már bizony felnőtt. Aztán megtud egy titkot, ami mindent megváltoztat benne… Ez a novella azért tetszett, mert az eleje alapján számítottam egy bizonyos folytatásra és befejezésre, de végül egyáltalán nem az történt, amit vártam. Vagyis sablontörténet helyett kaptam valami igazán egyedit. :) Az is nagyon tetszett, hogy Zannoner tényleg hitelesen adja vissza egy durcás kislány első próbálkozását, hogy kiszabaduljon az édesanyja szárnyai alól.

Ha egy szóval kéne jellemeznem: hiteles.

3. Gandolfi: Félénkség

A főszereplő fiú egy rokona születésnapi bulijába tartva azon gondolkozik, hogyan menthetné ki magát a lehető leggyorsabban, és tűnhetne el. Odaérve bemenekül a fürdőszobába, ahol belenéz a tükörbe, és nem látja magát benne. Ugyanis eltűnt. Ez az a novella, aminél visszafojtott lélegzettel vártam, mi történik majd. Egy fantasyt olvasok, és a srác tényleg eltűnt, vagy szimbolikusan kell értelmeznem a történetet, esetleg van megmagyarázható oka a furcsa jelenségnek? Izgalmas, érdekes, meglepő és csavaros történet, azt hiszem, a második kedvencem a novellák közül. :)

Ha egy szóval kéne jellemeznem: fordulatos.

4. Masini: Szerelem

Az első szerelem története ez. Nyári szünet, egy fiú, egy lány, találkoznak, egymásba szeretnek, olyan igazán finom, romantikus, tiszta módon. Gyönyörű a novella stílusa. Olyan jól esett olvasni az ember lelkének.

Ha egy szóval kéne jellemeznem: léleksimogató.

5. Cima: Kétségbeesés

Egy fiatal lány novellája, akit az iskolában „dagadéknak” neveznek. A történet bemutatja, hogy egyetlen szó olyan mértékben képes hatni egy ember életére, ahogy azt nem is gondolnánk. A mai bulvárvilágban, ahol azt hazudják, ha nem vagy tökéletes, nem érsz semmit, nagyon aktuális történet. Jól visszaadja egy testképzavaros kislány érzéseit.

Ha egy szóval kéne jellemeznem: átérezhető.

6. Sgardoli: Félelem

Egy földrengés megváltoztatja egy egész városka életét, főképp egy tizenéves fiúét és a családjáét. A legtöbben úgy érezzük, rossz csak másokkal történhet, velünk aztán biztosan nem. Aztán mégis történik valami, és onnantól kezdve a világ túl veszélyesnek és kiszámíthatatlannak látszik. Ez az érzés gyötri a novella fiatal főszereplőjét is. De hogyan lehet ezt feldolgozni? Fel lehet egyáltalán?

Ha egy szóval kéne jellemeznem: életszerű.

7. Ferrara: Bátorság

Ez a novella azért különleges, mert egy valós személyről szól. Michel Petruccianiról, a törpenövésű, világhírű jazz zongoristáról, aki bebizonyította, hogy a nagyságot nem centiméterekben mérik. Nagyon érdekes volt az életéről olvasni, főképp úgy, hogy az elbeszélő ő maga volt amolyan szellemként, már a halála után.

Ha egy szóval kéne jellemeznem: inspiráló.

8. Mattia: Bűn

Ez a novella számomra arról szól, hogy mekkora ostobaság beskatulyázni, felcímkézni valakit. Két testvér a főszereplője a novellának, az egyiket menthetetlenül rossznak tartják a szüleik, a másikat angyalian jónak. Nem veszik észre, hogy mindketten csak szimpla emberek, akikben jó és rossz is van. És ezzel mindkettejük lelkét jól meggyötrik.

Ha egy szóval kéne jellemeznem: felszabadító.

9. Silei: Féltékenység

Ez a novella hatott a legjobban az érzéseimre, mert tökéletesen megértettem a főszereplő kisgyerek érzéseit. Elveszti az édesapját, az anyja egy új férfihoz akar hozzámenni, hogy ne egyedül kelljen felnevelni a gyerekeit, de ezzel csak azt éri el, hogy a fia úgy érzi, őt is el fogja veszíteni. Ez a fajta féltékenység tényleg a világ egyik leggyötrelmesebb érzése, bevallom őszintén, volt benne részem sok-sok évvel ezelőtt, csak egy teljesen másféle helyzetben, aminek más vége is lett, de az érzés ugyanaz volt. Úgyhogy olvasás közben gyomorgörcsöm volt, annyira hatásos, sötét, borzongató a novella stílusa.

Ha egy szóval kéne jellemeznem: gyomorszorító (zseniális értelemben).

10. Ossorio: Gyűlölet

Talán ez volt az a novella, ami a legkevésbé fogott meg, de ettől függetlenül érdekes volt. Egy srácról szól, aki hallja a könyvek szövegének dallamát, és látja a történetek színét. Közben irigykedik az unokatestvérére, aki bár pénztelen, abból él, amit igazán szeret csinálni, miközben ő realistának mondva magát hajhássza a pénzt, és elpazarolja a tehetségét. Ez a novella is nagyon tanulságos. Volt jócskán nézeteltérésem amiatt, hogy úgy gondolom, nem rabszolgának születünk, és jogunk van olyan munkát végezni, ami boldoggá is tesz minket. Míg mások úgy vélik, ezek buta vágyálmok, az élet nem rózsaszín, és be kell állnunk a sorba, akkor is, ha attól boldogtalanok vagyunk. Ez utóbbiról soha az életben nem fog meggyőzni senki, és ez a novella is jól példázza azt, hogy milyen az egyik, és milyen a másik módon gondolkozók élete.

Ha egy szóval kéne jellemeznem: tanulságos.

Azért néhány szó a képregényekről is. A kivitelezésük nekem bejött, Baronciani Öröm című képregényét laikusként valahogy minimalistábbnak érzem, mint Colaone Fájdalom című képregényét. Azt hiszem, nem véletlen az sem, hogy legó figurákkal kezdődik Baronciani története, ez is erre a minimalizmusra utalhat. De mindkét stílus tetszett. Történetüket tekintve a Fájdalom egy fiúról szól, akinek folyton veszekednek a szülei, az Öröm pedig arról, hogy egy apróság is segíthet, hogy megtaláljuk az utunkat.

Nagyon örültem a könyv végén található szerzői önéletrajzoknak. Minden novella előtt elolvastam, hogy mit lehet tudni az írójáról, és ez sokat hozzátett számomra a történetek értelmezéséhez. Én azt ajánlanám másoknak is, hogy hasonló módon álljanak neki a kötetnek.

Külön meg kell dicsérnem a fordítói, szerkesztői és korrektori munkát. Egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy döcögne a fordítás, pedig nem egy, hanem nyolc fordító dolgozott a könyvön. És hibákat sem találtam a szövegekben, úgyhogy a szerkesztő és korrektor is profi munkát végzett.

A könyvet mindenkinek ajánlanám, de azoknak különösen, akik szeretik a novellákat, szeretik az elgondolkoztató, sokszínű történeteket. Azoknak is ajánlott, akiknek kevés idejük van olvasni, mert egy-egy novellát, képregényt simán be lehet iktatni például buszozás közben vagy hasonló, rövid pihenőidőkben.

Kedvenc novelláim: Silei: Féltékenység, Gandolfi: Félénkség

Kedvenc idézeteim:

„Forogni kezdett velem a szoba, a gyomrom görcsbe rándult, úgy fájt, mintha összehajtogatták volna – mint amikor becsuknak egy könyvet. A földre zuhantam. Sírni szerettem volna, törni-zúzni, de alig kaptam levegőt, és a hasamban egyre elviselhetetlenebb lett a kínzó fájdalom. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyra, és nekidőltem a támlájának. Füstölgő kátránytenger hullámzott a hasamban, erőtlen voltam, sértődött és hitetlenkedő.” (Silei: Féltékenység)

„Szóval akkor most meghaltam, a fenébe is. És a mellettem lévő sírban nem kisebb ember fekszik, mint Chopin. Ha ezt nekem valaki kiskoromban mondja, biztosan nem hiszek neki.” (Ferrara: Bátorság)

„Csak álltak egymás mellett, és nézték egymást, csak a fejük fordult a másik felé, a lány egy kicsit alulról fölfelé nézett, mert a fiú magasabb volt, megragadtak ebben a furcsa, természetellenes pózban, taszigálta őket a nevetgélő, hömpölygő tömeg, átható karamellaillat érződött, mely mintha elnehezítette volna a levegőt, olyannyira, hogy a lánynak elakadt a lélegzete, félelem, félelem: és ha elmegy, ha itt hagy egyedül? Ami persze nem jelentené azt, hogy teljesen magára marad, a városka ötszáz méternyire van, csak egyenesen végig kell menni az úton, de a félelem, hogy végül abban a fülsiketítő hangzavarban, a strand sötétje vagy éppen szemkápráztató fénye nélkül minden egyetlen pillanat alatt megváltozhat, és a fiú megint egy volna a többi srác közül, semmi sem volna benne, ami egyetlenné teszi.” (Masini: Szerelem)

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha szeretnéd megvásárolni a könyvet, katt IDE!

Legendás állatok és megfigyelésük - avagy légy önmagad!

Kíváncsian, mégis félve vártam, hogy megnézhessem a Legendás állatok és megfigyelésüket a moziban. Anyummal és a húgommal mentünk el, lévén ezt adtam nekik előzetes karácsonyi ajándékként.

Amikor a vagy húszperces reklámblokk után végre elkezdődött a film, az első gondolatom az volt, hogy milyen klasszul visszaadják a korabeli USA hangulatát a ruhákkal, frizurákkal, díszlettel. Nagyon jó ötlet volt egy cuki varázslényes, humoros jelenettel kezdeni a történetet, mert bevonzott engem és a többi nézőt is a filmbe. Egyaránt hangosan nevettünk a bankos jeleneten. Itt kezdtem megnyugodni, hogy talán még jó is lehet ez a film. És hála az égnek, így is lett.

A Harry Potter kötetekből mindig is hiányoltam, hogy kicsit jobban összeolvadjon a mugli- és a varázsvilág. Persze, ott voltak Dursley-ék, ott volt a mugli miniszterelnök, mégsem tudtunk meg sokat arról, hogy a hétköznapi muglik mellett hogyan élnek a mágusok, hogyan tudnak ennyi mindent eltitkolni. A Legendás állatok és megfigyelésükben ezt a hiányt pótolták számomra egy főszereplőnek mondható mugli karakterrel, aki véletlenül keveredik bele a nagy varázskalandba.

Általa megtudhatjuk, mi a protokoll olyan esetben, ha egy mágus lebukik egy mugli előtt. Azt is láthatjuk, milyen, amikor egy mugli először szembesül a varázsvilág létezésével, és ezen belül először látja a különböző apró vagy épp nem is olyan apró csodákat. Kiderül, hogyan tudna beilleszkedni egy mugli ebbe a varázslatos világba, és hogyan állnának a mágusok őhozzá. Ezek az új helyzetek pedig rengeteg vicces, aranyos, kedves jelenetet szültek. Számomra az egyik legkedvesebb és legérdekesebb szereplő ebben a varázslatról, boszorkányokról és varázslókról szóló filmben, ez a teljesen átlagos mugli. Talán azért, mert de jó lenne a helyében lenni! A segítségével elképzelhetjük, milyen lenne, ha ez az egész csoda velünk is megtörténne… 

A cím alapján arra is nagyon vártam, hogy minél több, minél varázslatosabb lényeket ismerhessek meg a filmből. Régi „ismerősöket” és újakat is. Ezt is tökéletesen megkaptam. A mágikus állatok egy része cuki, a másik része fenséges és gyönyörű, a maradék meg vicces. Nem volt olyan lény benne, ami valamilyen módon ne hatott volna rám, az egyiken nevettem, a másikat kedvem lett volna megszeretgetni, és volt olyan is, akit nagyra nyílt szemmel, elvarázsolva bámultam, akár egy gyerek.

A történet alapkoncepciója is elnyerte a tetszésemet. A Harry Potter sorozatnak, bár sokan mesének tartják, nagyon komoly mondanivalója volt. Nem véletlenül állított Rowling párhuzamot a történet és a II. világháború között, olyan problémát dolgozott fel a sárvérű-aranyvérű konfliktussal, ami a könyvek megjelenésekor és jelen pillanatban is nagyon aktuális.

A film mondandója hasonlóan aktuális problémát vet fel. Ne fojtsd el, aki vagy, ne mutasd magad másnak azért, hogy a tucatemberek befogadjanak, mert ideig-óráig viselhetsz maszkot, de hosszútávon belehalsz (és lehet, hogy mások is körülötted). Azt olvastam a neten, hogy néhányan a homoszexualitás és annak titkolásaként értelmezték ezt az üzenetet, de szerintem, bár egy meleg emberre is vonatkozhat a tanulság, úgy nagy általánosságban mindenkire levetíthető. Ki ne viselkedett volna életében minimum egyszer másképp, mint ahogyan szeretett volna, csak azért, mert el akarta nyerni mások figyelmét és szeretetét? A magazinok, a tévé, a társadalmi elvárások mind azt hirdetik, ilyennek, olyannak, amolyannak kell lenned, hogy normális, szép, okos, szerethető legyél. És ennek köszönhetően az emberek többsége nem önmaga, álarcot visel, mert megpróbál megfelelni az elvárásoknak. Többek között emiatt van annyi boldogtalan ember.

A színészi alakításokkal szintén elégedett vagyok. Eddie Redmayne nagyon jól hozta a különcök közt is különcnek számító Salmander figuráját. Magába forduló férfi, aki jobban boldogul az állatai között, mint az emberek között. Tetszett, hogy amikor másokkal beszélt, általában elbámult valamerre, és ha bele is nézett valaki szemébe, látszott rajta, hogy nehezen teszi meg, szinte azonnal el is kapta a pillantását. Ez és az ehhez hasonló kis apróságok sokat hozzátettek a karakter személyiségéhez. 

A Kowalskit játszó Dan Fogler külön gyöngyszem volt számomra. Nagyon jól hozta a szegény gyármunkás karakterét, aki többre vágyik a gyártósor melletti munkánál, jóindulatú, de kicsit hebehurgya. A varázsvilágot nem valami veszélyként, hanem csodás lehetőségként fogja fel, amit a nehézségek és ijesztő dolgok ellenére is meg akar ismerni. Olyan, akár egy nagy gyerek, és ez nagyon vicces és nagyon aranyos benne.

A Goldstein testvérpár, Tina és Queenie szimpatikusak voltak, de lényegében nem adtak semmi különöset nekem. Tina természetben pontosan illik Salmanderhez, Queenie pedig Kowalskihoz, együtt cukik, külön a női karakterek lényegtelennek tűntek számomra. Amit kicsit sajnálok, mert szeretem az érdekes, izgalmas női karaktereket, akik pasitól és szerelmi száltól függetlenül is lekötik a nézőt.

A Credence-t alakító Ezra Miller játéka is nagyon tetszett, csak szerintem túl keveset kaptunk belőle. Az a néhány jelenet, amit Colin Farrellel közösen forgattak le, zseniálisan sikerült, kicsit jobban is kibonthatták volna Credence szálát, mert érdekesnek tűnt.

Johnny Depp viszont… Esküszöm, félretettem azt, hogy elég nagy esély van rá, hogy nőverő. Úgy ültem le a film elé, hogy jó, ez van, nem tudom nézőként lecserélni, nézzük a színészi játékát, és azzal foglalkozzunk. Nem sokat játszik a filmben, de azt a keveset szerintem nem túl jól. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem Gridelwaldot. Külsőleg sem, de ami fontosabb, belsőleg sem. Egy okos, karizmatikus, vonzó és erős mágust képzeltem magam elé a könyvek alapján, lévén még Dumbledore-t is képes volt elbűvölni, megvezetni és belevinni a rosszba. Helyette kaptam egy öregedő, botoxos arcú, hülyén felnyírt és kiszőkített hajú, cseppet sem karizmatikus, inkább szánalmasnak tűnő Gridelwaldot. Nem, félretéve minden bulvárhírt, ami vagy igaz, vagy nem, Depp alakítása egyáltalán nem tetszett. :(

A krimi szálból, bár kevesebbet kaptunk, azért érdekesnek találtam. Azt, hogy ki a keresett gyermek, az első másodperctől tudtam, a film végén lévő csavart viszont nem sejtettem. Szóval lényegében adtak sikerélményt, mert volt, amit magamtól kitalálhattam, és adtak meglepetést is, mert az utolsó, nagy csavar egyáltalán fel sem merült bennem.

A képi világ gyönyörű volt, a zenék nagyon passzoltak a Harry Potter filmek világához, a karakterek többségét sikerült megszeretnem. Imádtam a vicces részeket, imádtam a legendás állatokat. Összességében úgy gondolom, az apró hibák ellenére egy nagyon jó filmet kaptam, ami visszahozta a Harry Potter történet nosztalgiáját, de ennél többet is adott: még szélesebb látókörben való bepillantást a varázsvilágba.

Nagyon várom a következő részt!

Kedvenc karakter: Kowalski, Salmander

Kedvenc rész: az elején a bankos jelenet

Kedvenc legendás állatok: orrontó furkász, bólintér

10/10 pont

Újjászületés

Néhány évvel ezelőtt beindítottam egy interjúblogot, amit nagyon szerettem csinálni, de aztán az életem úgy alakult, hogy nem maradt rá sem időm, sem energiám. Bármennyire is sajnáltam, félbe kellett hagynom. Reméltem, hogy egyszer majd újra beindíthatom, és igen, örömmel közölhetem, hogy végre eljött ennek is az ideje. Most megint úgy alakult az életem, hogy belefér még egy blog vezetése. :)

Elsőként egy olyan íróval készítettem interjút a blogra, aki nemcsak az írótársam, de a barátom is, és legújabb könyve igencsak különlegesre sikeredett. :) Aki ismer minket, kitalálhatta, hogy Szurovecz Kittiről van szó. :)

A vele készült, érdekes interjút itt olvashatjátok: Aki őszinte, sebezhetővé válik - Interjú Szurovecz Kittivel

 

És egy kis részlet az interjúból:

"Míg készült a kézirat, igyekeztem úgy kezelni az őszinteség kérdését, mintha egy naplót írnék, csak úgy magamnak. Megbeszéltem magammal, hogy oké, ez most ilyen lesz, ilyen nyers, ilyen nyílt, ilyen hétköznapi, vagy épp ilyen szélsőséges, ahogyan arra az adott momentumra emlékszem. Aztán a végén úgyis újraolvasom az egészet, és ha valamit túlzásnak érzek, azt húzom. Aztán az lett a vége, hogy nem húztam semmit (...)"