Nyulász Lelle: Rajtam kívül – Blogturné

Nyulász Lelle debütáló regénye a fiatalabb és az idősebb olvasók számára is tanulságos lehet. A Rajtam kívül egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató. Tarts bloggereinkkel ezen a blogturnén, hogy megtudd, mi a véleményük a könyvről, nem mellesleg a tiéd lehet egy, a kiadó által felajánlott nyereménypéldány is!

Miért választottam ezt a könyvet?

Időnként jólesik fiatalokról olvasni, visszautazni az időben, amikor még én is suliba jártam, és átélni olyasmiket, amikre sosem volt lehetőségem, vagy feldolgozni olyan traumákat, amikben sajnos nekem is részem volt csakúgy, mint a karaktereknek.

Véleményem a könyvről

A történet főszereplője, Márk lényegében tipikus tinédzser. Keresi önmagát, küzd az álmaiért, próbál elszakadni az irányításmániás anyjától, közben a haverjaival lóg és belezúg a lányba, akivel korábban csak egy éjszakás kalandra számított. Nem tökéletes, követ el hibákat, de alapvetően rendes srác, aki úgy érzi, hogy nem lehet önmaga.

A regény E/1-ben íródott, Márk szemén át szemlélhetjük a történéseket. Az író stílusa fiatalos, lendületes, van benne némi humor, és szerintem a fiatalok közel érezhetik magukhoz.

Bevallom őszintén, először Márk egyáltalán nem volt szimpatikus számomra. Tényleg tipikus tinédzsersrácnak tűnt, aki simán ágyba bújik egy akkor megismert, láthatóan lelkileg megborult lánnyal egyetlen éjszakára. Aztán ahogy haladt előre a történet, rá kellett jönnöm, hogy aki rosszat tesz, az nem feltétlenül rossz is. Márk jó srác, csak lelkileg sebzett, főképp az anyja miatt, aki állandóan mindenben irányítani akarja. Márk élete a zene, titokban gitározni jár egy próbaterembe, amit az apja segítségével fizetett be. Az anyja ezt is tiltani akarja neki, inkább azt várja el, hogy sportoljon, mert abban nagyobb karrierlehetőséget lát. Az pedig nem fontos neki, hogy a fia mit szeretne, mitől lenne boldog. Márk a szülei közötti ellentétet is tisztán látja, ez szintén megterheli őt lelkileg.

Vagyis az ő szála elsősorban önmaga kereséséről, a lelki fejlődéséről szól. Tudja, hogy mire vágyik, de fogalma sincs róla, miként érhetné el, hogyan győzhetné le az akadályokat. Főképp, hogy a legnagyobb a saját anyja, akit szeret, és akinek őt is szeretnie kéne, feltétel nélkül.

A zene mellett a barátai, Soma, Cián és Zsófi adnak még Márknak békét és örömet, velük jól érezheti magát, önmaga lehet. Soma és Zsófi egymásba vannak zúgva, úgyhogy végigkövethetjük, hogyan szenvednek egymás mellett, mert félnek kockáztatni a barátságukat. Megkedveltem őket, és illettek is egymáshoz, úgyhogy olvasás közben drukkoltam, hogy észhez térjenek és egymásra találjanak végre. Cián szálában pedig előkerül a rasszizmus, ugyanis ő roma származású. Ez utóbbi szál számomra egy kissé váratlan és öncélú volt, lévén, végül a rasszista támadásnak semmiféle folytatása nem volt, sem rendőrségi, sem egyéb. Szóval érzelmileg ütött a jelenet, csak én végigvittem volna a témát, ha már felmerült a sztoriban. Így kicsit lógott a levegőben.

Persze szerelmi szál is van a könyvben. Márk összejön egy buliban Rózival, aki ki van borulva valami miatt. Márk először úgy gondolja, ami Rózival történt, csak egyszeri alkalom volt, ám kiderül, hogy Rózi új diákként az osztálytársuk lesz, vagyis minden egyes nap találkozni fognak. Rózi eleinte úgy tesz, mintha nem ismerné fel Márkot, és olyanokkal barátkozik, akikkel nem kéne. De hogy mi ennek az oka, azt csak később tudhatjuk meg pontosan. Előkerül a sztoriban a bántalmazó kapcsolat, az iskolai és szexuális zaklatás is. Szóval elég komoly témákat pedzeget Rózi története, amikről fontos beszélni, ezért jó, ha az olvasók lehetőséget kapnak egy könyv által erre.

Anyám ekkor határozottan becsukja a szekrényajtót, és gyors léptekkel megindul felém.

Összerezzenek. Baszki. Ezt nem kellett volna.

– Most azonnal fordulj ide! – szól rám ellentmondást nem tűrően.

Lassan felé fordítom a fejem, és elgondolkozva, vajon milyen hosszan tudom visszatartani a levegőt. De semmi szükség rá.

Nem mondok semmit, nem mozdulok, csak bénultan meredek rá. Nem merek belenézni a szikrákat szóró barna szemébe.

– Add ide! Az egészet!

– Egy szál volt nálam – mondom.

– Biztos az a cigány gyerek adta. Jól gondolom?

– Soma is cigizik, és amúgy se cigány gyerekezd Ciánt, mert...

– Kérem az öngyújtódat is! – nyújtja felém a tenyerét, de én nem mozdulok. – Ne ellenkezz, kisfiam, mert nagyon nem leszünk jóban.

Megszorítja a bal csuklómat, és erősen magához rántja. Az öngyújtó kiesik a kezemből, ő pedig felkapja a földről.

Márk anyja mondhatjuk, hogy negatív, de érdekes karakter volt. Tipikusan az a zsarnok szülő, aki megfojtja a gyerekét az elvárásaival, és nem veszi észre (vagy nem akarja meglátni), hogy a gyereke mennyire szenved ettől. Az viszont egyedi volt és tetszett a sztoriban, hogy az író adott neki valami hátteret. Magyarázatot arra, hogy miért lett ilyen. Ezáltal a karakterét összetettebbé varázsolta. Pszichológiai szempontból ugyanis nagyon érdekes, hogy miként válhatunk olyanná, amilyen az a valaki, akinek korábban mi is az áldozatai voltunk. A történet lezárásának is örültem, mert nem volt sablonos. Más sztorikban bántják egymást az emberek, bocsánatot kérnek, és varázsütésre minden happy end lesz. A valóságban ez nem így működik. Ha valaki bántott, azt nehéz megbocsátani. Ahogyan megváltozni is nehéz. Nem úgy megy, hogy igen, belátom, ebben és ebben hibás vagyok, mostantól más leszek. Mássá válni egy hosszú, nehéz folyamat, és nem is biztos, hogy sikerül, még akkor sem, ha látjuk, hogy változnunk kéne. Szóval jó, hogy nem lett hamis happy end a sztori vége, hanem inkább amolyan realista lezárást kaptunk. Nekem nagyon bejött.

Hogy tetszett a könyv?

Több komoly témát is pedzeget a sztori, bár a rasszistaszálat szerintem nem bontja ki rendesen. Az elnyomó anya szála viszont nagyon jól sikerült, igazán realistára. Teljesen együtt tudtam érezni Márkkal, mert tudom, milyen, amikor olyasmit szeretsz csinálni, aminek mások szerint nincs jövője, csak szórakozás, nem munka, felesleges időpazarlás stb. Neked mégis az adott dolog az életed, és vagy így is maradhat, vagy nincs értelme semminek. A bántalmazó kapcsolat, iskolai bullying témája is fontos, és Rózi szálában átérezhető, elgondolkoztató módon kerül elő.

Vagyis összességében TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Elsősorban olyan tinédzsereknek, akik még keresik önmagukat, akik szeretnének hozzájuk hasonló bizonytalan, az útjukat kereső fiatalokról olvasni.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Mostani játékunk középpontjában a Tilos az Á Könyvek kiadványai állnak, ezek közül is azok a történetek, amelyek valamilyen módon a középiskolához kapcsolódnak. Minden állomáson találtok egy idézetet, a ti feladatotok pedig kitalálni, hogy melyik könyvből idézünk, az adott könyv címét pedig írjátok be a Rafflecopter megfelelő dobozába!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

„Igaza volt apának, az élet egyetlen hosszú beállítás egy Tarr Béla-filmben.”

Állomáslista:

Blogturné

07. 29. Fanni’s Library

08. 01. Spirit Bliss Sárga könyves út

08. 04. Utószó

a Rafflecopter giveaway

   

Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé

Miért választottam ezt a könyvet?

Verne elég ismert író, én mégsem olvastam tőle eddig semmit. Pótolni akartam ezt a hiányosságomat, és mivel modern feldolgozásait láttam már filmen ennek a történetnek, úgy gondoltam, ez a könyv jó lehet első próbálkozásnak.

Véleményem a könyvről

Az 1800-as évek közepe táján játszódik a történet. A főszereplője egy Axel nevű fiatal férfi, aki a nagybátyjánál, Lidenbrock professzornál él és dolgozik. A professzor talál egy könyvet, amelyben titkosírással üzenet található egy 16. századi híres tudóstól. Az illető azt állítja, hogy egy bizonyos vulkánba leereszkedve elérhetünk a föld középpontjába. Állítólag ő maga is bejárta ezt az utat, és a titkos üzenetében nyomokat hagy annak a vállalkozó szellemű személynek, aki követné a példáját. Lidenbrock professzor azonnal megszervezi a veszélyes, izgalmas és egyedülálló utazást, és természetesen magával rángatja Axelt is.

A történetet E/1-ben, Axel szemszögéből követhetjük végig. A fordítás szerintem nagyon jól sikerült, mert bár jól visszaadja a régi kor nyelvezetét, mégis könnyen olvasható, érthető egy 21. századi olvasó számára is.

Axel jelleme nem olyan, mint a tipikus főhősöké. Ő egyáltalán nem vágyik a nagy kalandra, legszívesebben otthon maradna, feleségül venné a kedvesét, és békében, nyugalomban élne. Ám fél ellentmondani a nagybátyjának, ezért követi őt. Állandóan pánikba esik, visszafordulna, próbálja meggyőzni a professzort, hogy a titkosírásban olvasottak nem is igazak. Időnként ragadja csak magával valami tudományos érdekesség, csoda. Szóval Axel egy átlagos ember, nem hős, így könnyebb volt őt megérteni. Mert hát Axel lényegében olyan, mint akármelyikünk. Én is rettegnék lemászni egy vulkánba, hogy aztán a föld középpontjáig gyalogoljak elképzelni sem tudom hány tonnányi föld, szikla és egyebek alá temetve. Olvasás közben simán rám tört a klausztrofóbia, főképp azokban a jelentekben, amelyekben reménytelennek látszott főhősünk megmenekülése.

Lidenbrock professzor igazi tudósember. Szereti az unokaöccsét, a tudományos felfedezés miatt mégis képes magával vinni őt a veszélybe, esetleg a halálba. Persze önmagát sem kíméli, számára a legfontosabb a kutatás, a tudás, a rejtélyek megoldása. Ez hajtja őt előre akkor is, ha az szó szerint életveszélyes. Időnként bukkan csak elő a mélyből az emberi, érző énje, általában akkor, amikor Axelt valami baj éri, és valóban aggódnia kell érte. Ilyenkor látszik, hogy azért nem egy érzéketlen emberről van szó, csak ő egy kicsit másképp látja a világot, az élet fontosságát, mint egy átlagember.

– Hanem most nincs más választásunk: vissza kell mennünk, mert nincs vizünk.

Nagybátyám kerülte a tekintetemet, amíg beszéltem. Lehajtotta a fejét, a szeme másfelé járt.

– Vissza kell mennünk – kiáltottam –, újra végig kell mennünk a Snaefells útján! Isten adjon erőt nekünk, hogy feljussunk a kráter szájáig!

– Visszamenni – mondta a nagybátyám, mintha inkább magának felelne, nem is nekem.

– Igen, visszamenni, méghozzá rögtön.

Egy hosszú percig csönd volt.

– Így hát, Axel – szólalt meg újra a professzor furcsa hangon –, ez a csepp víz nem adta vissza a bátorságodat és az energiádat?

– A bátorságomat?

– Látom, hogy ugyanolyan levert vagy, mint előtte, és most a kétségbeesés beszél belőled.

Micsoda ember ez, miféle terveket sző megint merész szelleme?

– Hogyhogy, csak nem akar...

– Lemondani erről az expedícióról, éppen akkor, amikor minden arra vall, hogy sikerülni fog? Soha!

– Bele kell tehát nyugodnom a pusztulásba?

Egy Hans nevű ember kíséri el Axeléket a föld alá. Ő a tökéletes szolga, és egyben a nyugalom példaképe. Kifizették a szolgálatait, ezért konkrétan mindent megcsinál, amit kérnek tőle (vagy amivel kérés nélkül segíthet), sosem panaszkodik, az élete árán is óvja az alkalmazóit. Számomra kicsit furcsa ez az embertípus, mert bár megfizetik, nem a pénz vezérli, hanem inkább valamiféle elvek. Ha valakinél elvállalt egy munkát, mindhalálig végre is hajtja. Ez az alkalmazó esetében persze jó, hiszen mindig számíthatnak rá szó szerint mindenben. De számomra bizarr, amikor egy ember ennyire feladja a saját életét, elvárásait, szükségleteit azokért, akik úgymond "felette állnak". Én nagyon nem vagyok ennyire szolgalélek. Viszont az tény, hogy ha egyszer a föld alatt rekednék, vagy bármilyen baj érne, nem bánnám, ha egy Hans állna mellettem, mert úgy nagyobb valószínűséggel élném túl a veszedelmet.

A témában látott filmekhez képest a regény kicsit lassabb, kevésbé cselekményes és másféleképpen kalandos. Míg a filmekben szörnyek, óriás állatok, furcsa föld alatti embertörzsek és hasonló veszedelmek sora vár a főszereplőkre, itt a könyv nagy részében a legnagyobb probléma a vízhiány, valamint az, hogy a föld alatt könnyű eltévedni. Valamilyen módon persze ez is izgalmas, ha olvasóként valaki képes beleélni magát abba, milyen érzés lehet a föld mélyén, sötétben, szomjasan, éhesen és kimerülve botorkálni úgy, hogy valószínűleg a halál felé gyalogolsz és sosem jutsz ki élve. De nagyobb kalandok csak a könyv vége felé jönnek, és akkor is valahogy sokkal visszafogottabban. Ez talán azért is van így, mert Verne nagy figyelmet fordított a leírásokra, tudományos magyarázatokra, és ezek lassítják a cselekményt. Van, aki kedveli ezt a stílust, van, aki kevésbé, én viszonylag jól elvagyok vele, szóval valahol a középúton érzem magam.

Amit hiányoltam, az a megérkezés érzése. A szereplők mennek a föld középpontja felé, áthaladnak rajta, majd azonnal kifelé indulnak. Azt vártam, hogy mikor megérkeznek a középpontba, ott vár rájuk valami... Bármi... Megállnak, hosszabban kalandoznak, találnak valami érdekeset (nem csak csontvázakat), kapcsolatba lépnek ottani állatokkal, esetleg emberekkel (nem csak látják őket, hanem szó szerint kapcsolatba lépnek velük), és hasonlók. Mint a filmekben. De ez a könyv lényegében csak egy nagy oda- és visszaút, ami számomra hiányérzetet okozott.

Leginkább azok a részek tetszettek, amikor Axelt valami baj érte, mert olyankor együtt tudtam szenvedni és érezni vele. Átéreztem a szomjúságot, a teljes sötétség okozta félelmet, a tudatot, hogy bármikor betemethet pár tonna szikla és föld, az éhen halás gondolatát stb. Ezeket elég erőteljesen írta le Verne, hogy érezzük, valódi tétje van ennek az utazásnak.

Hogy tetszett a könyv?

Számomra kicsit kevés volt benne a kaland, nem pörgött úgy a cselekmény, ahogyan vártam, ennek ellenére lekötött a történet, mert Axel félelmeit, gondjait át tudtam érezni.

Szóval összességében TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik szeretik a lassabb folyású, leírásokkal és tudományos fejtegetésekkel tarkított történeteket.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Mörk Leonóra: Asszonyom, édes úrnőm

Miért választottam ezt a könyvet?

Nem nagyon szoktam történelmi romantikusokat olvasni, de szeretném bővíteni az érdeklődési körömet, szóval azt gondoltam, mivel mostanában volt már pozitív élményem a Jaffa Kiadónál ezen a téren, adok egy esélyt ennek a regénynek is.

Véleményem a könyvről

A történet az 1600-as évek elején játszódik. Johanna az orvos apjával él együtt, aki mellett sokat tanulhatott a gyógyításról és sok egyéb másról is. Egy este megjelenik a házuk küszöbén Johanna unokatestvére, Philipp, aki elég rossz állapotban van, az egyetemen kicsapongó életet élt, és szifiliszes lett. Egy új gyógymód segíthetne csak rajta, ezért Johanna elutazik ahhoz az orvoshoz, aki ezzel gyógyítja a szifiliszes betegeket, hogy eltanulja tőle a módszert. Miközben tanul és betegeket ápol, összetalálkozik Niccolóval, az angyalarcú itáliai énekessel. Rögtön összebarátkoznak, aztán még többé válnak az érzéseik, ám Niccoló olyan titkot őriz, ami elválaszthatja őket egymástól.

Először is nagyon tetszett az író stílusa. A nyelvezet visszarepített a régi időkbe, mégsem volt érthetetlen és unalmas. Sok mindent megtudhattam az adott korról, a gyógynövényekről (a fejezetek címe egy-egy növény neve, alatta pedig rövid magyarázat található arról, mire is jó az adott növény), az orvoslás akkori működéséről. Vagyis a regény adott egy különleges, régies hangulatot, emellett viszont némi történelmi, orvostudományi érdekességgel is szolgált számomra.

Johanna karaktere a kezdetektől szimpatikus volt. Ott lobogott benne ugyanaz a tudásvágy, ami engem is jellemez, és bár olyan korban nőtt fel, amikor a nők hivatalosan nem tanulhattak, szerencséjére az apja sok mindenre megtanította, hagyta kibontakozni őt. Persze emellett Johanna is bátor volt, másként nem mert volna nekiindulni a világnak, hogy kitanulja a szifilisz gyógymódját, betegeket gondozzon.

Érdekes volt Johanna és az unokatestvére, Philipp kapcsolata. Először azt hittem, hogy a fiú kicsapongásai ellenére kettejüké lesz a fő szerelmi szál, de örülök, hogy nem így lett. Philipp "testvérnek" tökéletes, de párnak szörnyű lett volna. Johanna sosem lett volna boldog mellette, és nemcsak azért, mert Philipp valószínűleg sosem lesz az a hűséges típus, hanem azért is, mert mellette nem bontakozhatott volna ki teljesen.

Niccoló, a fő szerelmi szál férfi karaktere csak a könyv egyharmadánál lépett be a történetbe, de abban a pillanatban, ahogy megjelent, nagyon megszerettem. Egy korábbi visszaemlékezős jelenet miatt sejtettem, hogy Niccoló kicsoda pontosan, és kíváncsi voltam rá, vajon miként reagál Johanna a tényekre, valamint hogy az író miképpen ragadta meg ezt a nehéz, megrázó témát. Ezernyi kérdést vetett fel bennem a történet... Létezhet szerelem a megszokott testiség nélkül? Alapíthat családot valaki, akit gyerekként megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy fizikailag férfi legyen? Johanna képes lesz elfogadni és szeretni Niccolót pusztán a lelkéért, személyiségéért? Le tud majd mondani fontos dolgokról (például a saját gyerek szüléséről) érte? El tudja viselni, hogy mások összesúgnak a hátuk mögött, és meg-, esetleg elítélik a kapcsolatukat?

Én egyébként abban hiszek, hogy bár fontos a szex, az elsődleges mégis a szerelem. Ha valakibe tényleg szerelmes vagy, akkor el tudod fogadni őt olyannak, amilyen. Akkor akár képes vagy szó szerinti szex nélkül is együtt lenni és boldog lenni a másikkal. Szóval ha én találkoznék egy Niccolóhoz hasonló, igazán szép lelkű, rendes férfival, simán képes lennék hozzámenni. Azt viszont nem árulom el, hogy Johanna miképpen döntött, aki kíváncsi rá, kiderítheti olvasás közben. :)

– Johanna, mia cara, ez miért baj? Mit gondol, miért üldögélek Augsburgban már harmadik hete, holott eredetileg egy hét szabadságot kaptam a hercegtől? Már rég haza kellett volna mennem, nem győzöm küldözgetni a magyarázkodó leveleket, mi tartóztat még mindig itt! Az meg sem fordult a fejében, hogy az érzés kölcsönös?

– Kölcsönös? – nyílt még az előbbinél is nagyobbra a lány szeme. – Tényleg? De hát maga nem... maga nem tud...

– Mit nem tudok? Szeretni? Azért, mert más vagyok, mint a legtöbb férfi?

Olyan közel hajolt hozzá, hogy az arcuk majdnem összeért.

– Johanna, a szerelemnek annyiféle formája van, ahányan élünk ezen a földön. Mindenki másképpen szeret. Maga is. Én is. De attól még szeretünk.

Szerintem jó ötlet volt Johanna szála mellett egy néhány fejezetes részben bemutatni Niccoló múltját is. Így jobban megismerhettük őt, pontosan láthattuk, mi történt vele gyerekként, hogyan élte meg, amit vele tettek. Együttérezhettünk vele, még jobban megszerethettük. A fejezetei számomra gyomorszorítóak voltak, nagyon megviseltek lelkileg. Borzalmas elképzelni, hogy milyen lehet elveszíteni önmagadból egy darabot, és itt most nemcsak fizikailag értem ezt, hanem lelkileg is. Az embert nagyban meghatározza a neme, az ugyanúgy a személyiségünk egy részét adja, hogy nőnek vagy férfinak születtünk, és nőnek vagy férfinak érezzük-e magunkat, mint sok más egyéb tulajdonságunk. Ha nem lehetsz önazonos (akár azért, mert véletlenül rossz testbe születtél, akár azért, mert mások erőszakkal megcsonkítanak, akár betegség vagy baleset ér), az hatalmas trauma. Akik anno elkövették ezeket a szörnyű bűnöket a fiúgyerekek ellen, csak mert "angyalhangú" szórakozásra vágytak, a szememben kegyetlen szörnyek. A papok is, az orvosnak nevezett sarlatánok is és azok a felnőtt családtagok is, akik ebbe beleegyeztek. Nem csoda, hogy szerencsétlen herélt fiúk közül sokan öngyilkosok lettek, amikor rájöttek, hogy sosem élhetnek teljes életet, nem szerethetnek úgy, ahogyan az megjárna nekik.

Nagyon szerettem azokat a részeket, amelyekben Johannát és Niccolót együtt "láthattam". A szerelmük szomorúan gyönyörű, és csak remélni tudtam, hogy Johanna is úgy érez és gondolkozik, mint én, és nem töri össze Niccoló szívét. Egy ilyen rendes embert kár elszalasztani. Szóval végig nagyon drukkoltam nekik.

A mellékszálak is érdekesek voltak. Egyfelől ott volt a kérdés, hogy Johanna képes lesz-e valódi gyógymódot találni Philipp számára. Valamint mind Johanna múltjában, mind az apja múltjában akadtak olyan titkok, amelyek csak a könyv végén derültek ki. Johanna titkára (mármint nem ő titkolózott, hanem vele kapcsolatos volt a titok) már korábban rájöttem egy visszaemlékezésnek köszönhetően, de az apja titkára nem számítottam. Viszont ez utóbbi titok megoldott valamit, aminek nagyon örültem.

Akadt egy-két olyan mellékszál a könyvben, amit én kicsit jobban kifejtettem volna, mert érdekesnek találtam olvasóként. Például, hogy Niccoló miként szabadul meg a gazdag, befolyásos zaklatójától, aki az ágyába akarja kényszeríteni. Ha nem egyetlen jeleneten belül oldódik meg egy tanáccsal a dolog, hanem mondjuk több jelenet is bemutatja a zaklatást, menekülést, kiútkeresést, még izgalmasabb szállá nőhette volna ki magát az egyébként jó alapötlet. Ezenkívül Philipp jövőjére is kíváncsi voltam, ezért nem bántam volna, ha mondjuk megismerhetjük azt a nőt, aki végül talán jó útra térítheti, és láthatjuk, hogy valóban így lesz-e, avagy menthetetlen és fejlődésre képtelen férfiról van szó. És Johanna édesapjának (a Johannához nem kapcsolódó) titkával kapcsolatban is el lehetett volna rejteni az előzményekben néhány nyomot, hogy ne teljesen váratlan legyen a meglepetés, hanem sejtsük, hogy itt van még valami a háttérben.

Hogy tetszett a könyv?

Bár néhány mellékszál bővebb kifejtésének örültem volna, de a szerelmi szál, Johanna és Niccoló különálló és együttes története is nagyon tetszett, igazán megfogott. Imádtam a regény stílusát, nyelvezetét, odavoltam a történet régimódi hangulatáért. Örültem, hogy bár egy olyan korban játszódott a sztori, amikor a nők még jobban el voltak nyomva, mint most, Johanna mégis erős, értelmes, tanult karakter lett, vagyis jó példakép a női olvasók számára. És örültem, hogy az író egy olyan kényes témához, mint a nemiség, a férfi és női mivolt ilyen szépen és érzőn nyúlt hozzá.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Akik szeretnének egy szépen és lélekkel megírt, de korántsem átlagos (vagy ahogy a fülszöveg írja, szabályos) szerelmi történetet olvasni az 1600-as évek miliőjébe illesztve.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Böszörményi Gyula: Lúzer Rádió, Budapest! – A szöcske-fogó hadművelet

Miért választottam ezt a könyvet?

Imádom Böszörményi Lúzer Rádió-sorozatát. Főképp a humora fogott meg, mert olvasás közben állandóan kuncognom kell, és ez a mai stresszel teli világban igazi orvosság.

Véleményem a könyvről

A történet ezúttal ismét Budapesten játszódik, és legnagyobb örömömre újfent főbb szerepet kapott a cselekményben Mark, a Lúzer Rádió riporterének belevaló, vicces kishúga, Pet. Monyó, a nővérük fenyegető levelet talál a postaládában, amelyben pénzt követelnek a családtól, máskülönben Petnek baja esik. Nem sokra rá Petet a mentő viszi a kórházba, mert a játszótéren eltört a karja. Mark, Monyó és a barátaik el akarják kapni azt, aki bántotta Petet. De vajon a szomszédos bűnözőpalánták voltak azok? Vagy Szöcske, a furcsa nindzsa, aki tetőkön ugrál, kihallgatja Markék megbeszélését, és titokban bemászik a sérült Pet szobájának ablakán? Esetleg más a hunyó?

Ahogy fentebb is írtam, nagyon örültem neki, hogy Pet megint előtérbe került, mert Mark mellett ő szerintem a történetben a legviccesebb szereplő. Ebben a részben ismételten bebizonyítja, hogy mennyire vagány kiscsaj, bár ezúttal ez a tulajdonsága bajba keveri őt és a hozzá csatlakozó barátait is. Pet ugyanis talál magának egy példaképet, ám Szöcske veszélyes dolgokat csinál, amiket Pet és a többi gyerek utánozni próbál.

– Puszi, vagy nem puszi? – dörrent rá Pet, mellőzve a köszönést. Sajgó Laja (mert ő volt az személyesen: Zsarupapa fia!) lopva a háta mögé nézett, majd sűrű pislogások közepette válaszolt:

– Mindörökre Puszi!

A tökéletesen háborodott titkos jelszóváltás után (nagy levegőket kellett vennem, nehogy felröhögjek) a húgom nem cicózott, rögtön a lényegre tért.

– Mondok egy rendszámot. Kell az autó gazdijának a neve meg a címe. Sürgős!

Azt vártam, hogy Laja lefagy, habogni és kérdezősködni kezd, ám tévedtem. A kiscsóka, mint valami veterán titkos ügynök bólintott, majd filctollat vett a kezébe.

– Lökheted!

Pet kérdőn nézett rám, én meg bediktáltam a rendszámot. A srác szemöldökét összevonva figyelt, és gondosan felírta azt a tenyerére.

– De... – hebegtem –, de miért oda?

– Biztonsági okokból – felelt a kis videóablakból Laja, majd hirtelen SLUUTTY!, szörcsögve végignyalta a tenyerét. – Varázsfilctoll a bűvészdobozomból – mondta, és ajkai között lilán forgott a nyelve. – Szilvaízű.

Mutatta a tenyerét, amin némi sötét maszaton kívül semmi nem maradt.

– Most mondd újra a rendszámot, mert elfelejtettem – emelte ismét a tollát, én pedig engedelmeskedtem.

Ebben a részben ismét előjött az, hogy Mark és Monyó mennyire szeretik a kishúgukat. Imádom, amikor átmennek terminátorba, csak hogy megvédjék a kis pöttömöt. A testvéri szeretet pontosan ilyen. Lehet, hogy a húgod/öcséd az agyadra megy, de ha valaki bántani akarja őt, rettegjen a nagytesó haragjától!

Szöcske háttérsztorija is érdekes volt, bár azon elgondolkoztam, hogy vajon a valóságban tényleg meg lehetne-e kerülni ilyen szinten a törvényt és csalással másnak kiadni magad, főképp ennyi idősen és ilyen hosszú időn át. Nem tudom... Mindenesetre Szöcske múltja szomorú, a küldetés, ami hajtja, szintén szomorú, de egyben szép is, ő maga pedig igazán erős személyiség. Szóval nem csoda, hogy Pet őt választotta példaképnek, és kitart mellette akkor is, ha ahhoz jól bokán kell rúgnia a bátyját.

Mindig kíváncsian várom, hogy az újabb kötetben vajon miről is fog szólni a nyomozós szál, és szerencsére eddig mindig nagyon izgalmasra, humorosra sikeredett. Ezúttal is így volt. Egyfelől érdekelt, hogy vajon mi történt Pettel, mert azt sejtettem, hogy kicsit más, mint a testvérei gondolják. Másfelől érdekelt, kicsoda Szöcske. És végül, mikor ez kiderült, alig vártam, hogy a Lúzerek igazságot szolgáltassanak neki.

Az előző rész után jó volt megint visszatérni a VIII. kerületbe, találkozni a régi ismerősökkel, szomszédokkal, akik Kehidán nem volt együtt a srácokkal (vagy csak a legvégén keveredtek oda). Slambuc, Uncsitesó, Kukesz tata, Tircsi, Csitri és a többiek mind egy-egy egyedi, különleges személyiség, aki hozzáad valami pluszt a sztorihoz. Hol poén, hol a romantikus, hol a nyomozós szál szintjén, de mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a könyv ennyire klassz legyen.

Hogy tetszett a könyv?

Nagyon örültem, hogy Pet megint a középpontba került, mert imádom a karakterét. Rengeteget nevettem olvasás közben, de a nyomozós szál is érdekes és izgalmas lett.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szeretne néhány klassz napot magának. Aki depis, azt felvidítja, aki meg alapból boldog, azt még vidámabbá teszi.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT